Önéletrajz - XXII. Fejezet

Ha a szemlélődő lelkek biztos úton akarnak haladni, akkor ne igyekezzenek fölkapaszkodni a szemlélődés magasabb fokára, hanem várják meg, amíg az Úr maga emeli fel őket oda. Krisztus Urunknak emberi természete az a közvetítő eszköz, amelynek segélyével az ember feljuthat a legmagasabb szemlélődés színvonalára. Elmondja, hogy e tekintetben ő maga egyszer mekkora tévedésben volt. Ez a fejezet igen tanulságos.


Egy dolgot akarok még mondani, amely nézetem szerint igen fontos, s ha Kegyelmed is jónak találja, óvatosságra fog inteni másokat is, akiknek talán szükségük is van erre a tanácsra. Egyes, a belső imáról szóló könyvek ugyanis azt mondják, hogy bár a lélek a maga erejéből nem képes följutni ennek a szemlélődésnek színvonalára, - lévén az teljesen természetfölötti és kizárólag az Úr műve a lélekben, - azért mindamellett elősegítheti annak elérését. Azt ajánlják tehát neki, hogy mikor már évek hosszú során át haladt a tisztulás útján, s tovább jutva föllépett a megvilágosítás útjára - nem látom be jól, hogy mit jelentsen ez a megvilágosítás, de azt hiszem a haladókat értik alatta[1] - igyekezzék eltávoztatni gondolkodását minden teremtménytől s szellemét alázatosan irányítsa mind magasabbra. Nagyon hangsúlyozzák, hogy szakítaniuk kell minden anyagias ábránddal, s az Istenség szemléletére kell szorítkozniuk. Azt mondják ugyanis, hogy azoknál, akik már ennyire jutottak, még a Krisztus Urunkról mint emberről való elmélkedés is zavarja és akadályozza a tökéletes és tiszta szemlélődést. Azzal érvelnek, amit az Úr mondott erre vonatkozólag apostolainak a Szentlélek jövetelekor, akarom mondani, mikor fölment a mennyekbe.[2] Pedig én azt hiszem, ha már akkor is úgy meg lettek volna győződve arról, hogy Ő igaz Isten és igaz ember, amint hitték ezt a Szentlélek vétele után: az Ő jelenléte nem akadályozta volna őket. Miért nem kellett így beszélni az Ő szent Anyjához: már pedig az csak jobban szerette Őt valamennyi apostolnál! ? Úgy gondolkoznak, hogy a szemlélődés teljesen szellemi dolog lévén, mindaz, ami anyagi, csak zavarja és akadályozza. Szerintük az a fő, hogy az ember beleképzelje magát az Úristenbe, aki minden oldalról körülveszi, s akiben egészen elmerül. Hiszen ezt én is jónak tartom némely esetben; de hogy az ember teljesen eltávolodjék Krisztus Urunktól, hogy az Ő szentséges isteni testét egy sorba helyezze ezzel a mi nyomorúságunkkal és a többi teremtményekkel: nem, ezt a gondolatot nem tudom elviselni![3]
Adja Ő Szent Felsége, hogy képes legyek magamat megérttetni. Én nem akarok ezeknek az íróknak ellent mondani, mert hiszen tudós emberek, értenek a lelki élethez, s tudják, mit beszélnek; de meg azután az Úr igen különböző utakon vezeti a lelkeket. Én nem avatkozom mások dolgába, s most csak azt akarom elmondani, hogy milyen úton vezette az enyémet, s hogy mekkora veszélybe keveredtem, mikor alkalmazkodni akartam ahhoz, amit olvastam. Szívesen elhiszem, hogy ha valaki elérte ugyan az egyesülés fokozatát, de nem haladt annál tovább - jobban mondva, nem voltak még elragadtatásai, látomásai és egyéb ilyen kegyelmei, amelyekben az Úr a lelkeket részesíteni szokta, - az helyeselni fogja az említett nézetet, amint én is tettem. Pedig, ha megmaradtam volna ezen véleményben, azt hiszem sohasem jutottam volna odáig, ahol most vagyok. Nézetem szerint ugyanis ez a vélemény téves. Hiszen lehetséges, hogy én tévedek, de hát, íme, elmondom, hogyan jártam.
Mivelhogy nem volt lelki vezetőm, olvasgattam ezeket a könyveket abban a reményben, hogy lassan-lassan majd csak megértem belőlük a dolgot legalább annyira-amennyire. Később beláttam, hogyha az Úr személyesen nem oktatott volna, a könyvekkel ugyancsak nem sokra mentem volna. Tényleg mindaddig, amíg csak Ő Szent Felsége gyakorlati úton meg nem érttette velem a dolgot, fogalmam sem volt arról, s egyáltalában nem tudtam, hogy mit tegyek. Mikor elkezdtem némi természetfölötti, azaz nyugalmi imában részesülni, igyekeztem eltávolítani magamtól minden anyagi dolognak eszméjét. Arra, hogy följebb emeljem a lelkemet, még gondolni sem mertem, mert rosszaságomnak tudatában vakmerőségnek tartottam volna. Istennek jelenlétét azonban tényleg érezni véltem - aminthogy úgy is van - s igyekeztem összeszedettségben maradni és beléje merülni. Ez az imádság nagy élvezet, s ha az Úristen is elősegíti, sok lelki örömmel jár. Mivel pedig ez a lelki haszon és gyönyörűség szemmel látható, nem láttam okot arra, hogy visszatérjek Krisztus Urunkra mint emberre, sőt, az igazat megvallva, azt hittem, hogy ez csak akadályul szolgálna. Ó én lelkemnek Ura! Ó egyetlen kincsem, keresztre feszített Jézusom! Valahányszor eszembe jut, hogy volt idő, amikor így gondolkoztam, belefájdul a szívem! Úgy érzem, mintha valami nagy árulást követtem volna el! Igaz, hogy jóhiszeműen történt. Hiszen egész életemben olyan gyöngéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában! Mert csak legvégül estem bele ebbe a tévedésbe; értem, a végén annak az időszaknak, amely megelőzte ezt a legutóbbit, tudniillik az Úrtól kapott elragadtatások és látomások kegyelmeit.[4] Ami azt illeti, nagyon rövid ideig vallottam ezt a nézetet, s akkor is, szokásom szerint, minduntalan újra és újra visszatértem ehhez az én jó Uramhoz, élvezni társaságát, különösen, mikor a szentáldozást vettem magamhoz. Mivel pedig nem tudtam az Ő képét olyan mélyen a lelkembe vésni, s magammal hordozni, amint szerettem volna: legalább festett képeit és szobrait nézegettem, s óhajtottam volna a szemeimet soha le nem venni róluk.
Elképzelhető-e az, ó én jó Uram, hogy én képes voltam magammal csak egy órára is elhitetni azt a hallatlan dolgot?! Hogy Te szolgálj nekem akadályul a nagyobb jó felé! De hát honnét kaptam én mindazt a lelki kincset, ha nem Tetőled?! Nem is akarom elhinni, hogy tudatosan követtem volna el ezt a hibát! Ez a gondolat túlságosan fájna! Nem, kétségkívül csakis tudatlanság volt részemről. Azért is, a Te nagy jóságodban, kegyes voltál segíteni rajtam, és küldtél nekem valakit, hogy világosítson föl erről a tévedésemről; később pedig azáltal, hogy - amint majd a továbbiakban el fogom mondani - annyiszor megmutattad magadat nekem. Tetted pedig ezt azért, hogy velem megértessed tévedésem nagyságát, hogy ezt sok más embernek is elmondjam, amint tényleg meg is tettem, végül pedig, hogy most itt leírjam.
Nézetem szerint ez az oka annak is, hogy sok lélek, miután már elérte az egyesülő imának fokát, nem tud tovább haladni, s nem jut igen nagy szellemi szabadsághoz. Két okot tudok, azt hiszem, fölhozni ezen véleményem támogatására. Lehet, hogy semmit sem bizonyítok velük, de amit mondok, azt tapasztalatból tudom. Az én lelkem tényleg igen, rossz állapotban volt, amíg csak az Úr föl nem világosította. A szellemi élvezetek, hogy úgy mondjam, csak nagyon gyéren csurrantak-cseppentek, s ha vége volt a szemlélődésemnek, a nehézségek és kísértések közepette nem támogatott az édes Jézus úgy, amint azóta teszi.
Az egyik ok az, hogy ennek a felfogásnak alapja némi alázatosság-hiány, habár annyira rejtett és leplezett, hogy az ember nem veszi észre. Már pedig kívülem ki lehetne olyan gőgös és nyomorult, hogyha akár egész élete folyamán küszködött is folytonos önsanyargatás, imádság és minden képzelhető üldöztetés közepette, ne tekintené megfelelő és gazdag jutalomnak azt, ha az Úr megengedi neki, hogy Szent Jánossal ott álljon a kereszt lábánál. Nem tudom, van-e még fej az enyémen kívül, amely képes volna azt hinni, hogy ez neki nem elég. Különben is, a helyett, hogy nyertem volna valamit, csak vesztettem minden tekintetben.
Ha az embert a körülmények, vagy betegségek gátolják abban, hogy a mi Urunk kínszenvedéséről elmélkedjék, - ami tényleg megerőltető dolog - vajon ki akadályozhat bennünket abban, hogy mint föltámadottal foglalkozzunk vele. Hiszen olyan közel van hozzánk az Oltáriszentségben, amelyben már meg van dicsőülve. Nem kell tehát mindig abban az állapotban szemlélnünk, amidőn szenvedett és össze volt törve, vértől borítva, kimerülve az úttól; amikor üldözték azok, akikkel jót tett, az apostolok pedig nem hittek többé benne. Mert az való igaz, hogy az ember nem mindig képes akkora szenvedésekről elmélkedni, amilyeneket Ő elviselt. Ellenben itt, mielőtt fölmenne a mennyekbe, tele van dicsőséggel, s erősíti ezeket, s bátorítja azokat. Az Oltáriszentségben pedig állandó társunk, mert csakugyan úgy látszik, hogy nem volt ereje bennünket csak egy pillanatra is elhagyni. Én nekem pedig volt erőm Tőled eltávozni, én jó Uram, azon ürügy alatt, hogy jobban szolgáljak neked! Mert még hagyján, hogy megtettem, amikor még sértegettelek: hiszen akkor még nem ismertelek; de hogy miután megismertelek, képes voltam előnyösebbnek tartani ezt az eljárást!... Milyen rossz útra tévedtem én, Uram! Azt hiszem, teljesen úttalanul bolyongtam volna, ha Te vissza nem vezetsz a helyes útra. Míg ellenben, mikor végre ott láttalak magam mellett, egyszerre úgy éreztem, hogy minden kincs az enyém. Ha valami szenvedésben volt részem, elég volt Reád néznem, amint ott állottál bíráid előtt, hogy könnyű szívvel tudjam elviselni. Ha ilyen jó barát van az oldalunk mellett, ha ilyen hadvezér alatt állunk, aki a szenvedésben mindig az első volt: mindent el tudunk viselni. Ő mindig kész rajtunk segíteni és bennünket támogatni; egy szóval: igazi barátunk.
Az is világos előttem, s azóta teljesen beláttam, hogyha az Úristennek kedvében akarunk járni, s azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, úgy illik és úgy akarja Ő, hogy minden ennek a szentséges emberi természetnek közvetítésével történjék, amelyben Ő Szent Felségének saját szavai szerint gyönyörűsége telik. Számtalan esetben tapasztaltam ezt s az Úr maga is megmondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy Ő Szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk.
Azért is, Uram,[5] Kegyelmed ne keressen más utat, még ha föl is ért volna már a szemlélődés csúcsára; mert ez az út teljesen megbízható. Ez a mi Urunk reánk nézve minden jónak forrása; Ö majd személyesen fogja önt oktatni. Elmélkedjék az Ö életéről: ez a mi legjobb mintaképünk. Kívánhatunk-e jobbat annál, hogy ilyen jó barát legyen az oldalunk mellett, aki nem hagy bennünket cserben, mint a világiak szoktak, ha bajba és szorongatásba jutunk. Boldog az az ember, aki igazán Öt szereti és állandóan oldala mellett marad. Nézzük például azt a dicső Szent Pált, aki, azt mondhatnók, állandóan ajkain hordta Jézus nevét: annyira tele volt vele a szíve. Amióta ezt megértettem, gondosan megfigyeltem néhány más nagy szemlélődő szentnek életét, s azt látom, hogy ők is csak ezen az úton jártak. Bizonyítják ezt Szent Ferencnek sebhelyei; Paduai Szent Antalnak gyöngéd viszonya az isteni gyermekhez. Szent Bernárd gyönyörűségét találta Jézus emberi természetében. Sienai Szent Katalin hasonlóképen, s így voltak vele sokan mások is, amint ezt Kegyelmed jobban tudja nálamnál.
Az a minden anyagitól való eltávozás bizonyára jó lehet, tekintve, hogy annyira okos emberek ajánlják, azonban, nézetem szerint, bizonyára csak igen előrehaladott lelkeknek való, mert, aki nem az, annak - magától értetődik - a Teremtőt a teremtmények révén kell keresni. Különben is minden attól függ, hogy milyen kegyelmekben részesít az Úr egyes lelkeket. Ebbe én nem avatkozom. Én semmi mást nem akartam mondani, mint azt, hogy Krisztus Urunk szentséges emberi természetét nem szabad a többi anyagi dologgal egy sorba helyezni. Ez az a pont, amelyet jól meg kell érteni; bárcsak sikerült volna megmagyaráznom.
Ha az Úristennek úgy tetszik, hogy felfüggessze az összes tehetségeket, - amint ezt a belső imának eddig tárgyalt fokozatainál láttuk, - akkor természetesen még akaratunk ellenére is eltűnik lelki szemeink elől ez a szentséges emberi természet. Ilyenkor el is tűnhetik: ez nem baj. Boldog veszteség ez, amelynek következtében jobban élvezhetjük azt, amit látszólag elvesztünk. A lélek ugyanis ekkor minden erejét arra fordítja, hogy szeresse Azt, akinek megismerésén az értelem annyit fáradozott. Szereti azt, amit nem fogott föl ésszel, és élvezi, amit nem élvezhetne annyira, ha ugyanakkor nem vesztené el önmagát, hogy ily módon, mint mondom, annál többet nyerjen. De hogy mi, a helyett, hogy minden erőnkkel igyekeznénk ezt a szentséges emberi természetet mindig szem előtt tartani - s bárcsak adná az Úr, hogy ezt mindig megtegyük - mondom, hogy e helyett szántszándékkal szorgosan, és állandóan távol tartsuk magunktól: ez az, amit én nem tudok helyeselni. Az ilyen lélek, amint mondani szokás, elveszti lába alól a talajt. Mert akármennyire gondolja is az illető, hogy el van telve Istennel, igazában, nézetem szerint, nincs megfelelő támasza; mert amíg itt élünk és emberek vagyunk, nagy előnyünk, hogy Istent embernek tudjuk és képzeljük. Íme éppen ez az a második hátrány, amelyet említeni akarok. Az első, amelyről beszélni kezdtem, bizonyos hiánya az alázatosságnak, amennyiben a lélek föl akar emelkedni, mielőtt az Úr fölemelné. Nem éri be ilyen értékes elmélkedési tárggyal, s Mária akar lenni, mielőtt, mint Márta, dolgozott volna. Ha az Úr akarja így, még pedig akár mindjárt az első napon, az más: akkor nincs mitől tartani. Ellenben mi csak legyünk tartózkodók, amint azt hiszem, ezt már másutt is ajánlottam. Ez a kis alázatossághiány, bár magában véve olyan semmiségnek látszik, a szemlélődés útján való haladás elé igen nagy akadályt gördíthet.
Visszatérve már most a második pontra, jegyezzük meg, hogy mi nem vagyunk angyalok, hanem testünk van. Oktalanság részünkről, ha, amíg e földön élünk és annyira e földhöz ragadt lények vagyunk, angyalok szerepét akarjuk játszani, amint én tettem. Mert bár a lélek olykor kilép önmagából, gyakran pedig annyira el van telve Istennel, hogy az áhítat fölgerjesztéséhez nincs szüksége teremtett dologra: azért rendes körülmények között az értelem mégis csak rászorul erre a támaszra. Az előbbi állapot még sem állandó, s ügyes-bajos dolgaink, üldöztetések és szenvedések közepette, amidőn az ember nem igen jut elégséges nyugalomhoz, nemkülönben lelki szárazságok idején, nagyon is jól esik nekünk Krisztus Urunknak a barátsága. Benne ugyanis embert látunk, aki fárad és szenved, mint mi. Ez a nekünk való jó barát; s ha az ember egyszer megszokta, nagyon könnyen képes Őt mindig oldala mellett találni.
Mindamellett vannak napok, amikor sem az egyiket, sem a másikat nem tudjuk megtenni. Ezért jó az, amit már mondottam, hogy ne szokjunk hozzá a szellemi örömökhöz, és ne törekedjünk utánuk. Szorítsuk szívünkhöz a keresztet, s azután jöjjön, aminek jönnie kell: ez a fő dolog. A mi Urunk is minden vigasztalástól meg volt fosztva, s teljesen magára volt hagyatva szenvedései közepette: ne távozzunk el tőle legalább mi. Hogy magasabbra emelkedjünk, a tekintetben az Ő szent keze sokkal nagyobb segítségünkre lesz, mint a saját törekvésünk. Majd önként félrevonul Ő, amikor látja, hogy ennek így kell lennie, s amidőn az Úristennek szent tetszése, hogy a lelket, mint mondottam, kiragadja önmagából.
Az Úristen nagy örömmel látja, ha az emberi lélek alázatosan Isten és önmaga közé helyezi közvetítőül az Ő szent Fiát, s annyira szereti Őt, hogy még akkor is, amidőn Ő Szent Felsége maga akarja őt a szemlélődésnek magasabb fokára emelni, mint mondottam, méltatlannak tartja magát erre, s így szól Hozzá Szent Péterrel: „Távozzál tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok.”[6] Ezt én magamon tapasztaltam, s az én lelkemet imigyen vezette az Úr. Mások, mint említettem, bizonyára más ösvényen haladnak. Amit én beláttam, az, hogy a belső imának egész épülete az alázatosság talapzatán nyugszik, s minél mélyebben megalázza magát a lélek a belső imában, annál magasabbra emeli őt az Úristen. Nem emlékszem, hogy csak egyet is kaptam volna Tőle azon nagy kegyelmek közül, amelyekről ezután fogok beszélni, anélkül, hogy előzőleg ne lettem volna teljesen megsemmisülve saját gonoszságom láttára. Sőt maga Ő Szent Felsége segített ez irányban, s olyan részletekre irányította figyelmemet, amelyeket magamtól soha sem tudtam volna fölfedezni.
Nézetem szerint, ha a lélek a maga erejéből igyekszik valamelyest előbbre jutni ebben az egyesülő imában, ha egy pillanatra tud is látszólag eredményt fölmutatni, az hamarjában ismét össze fog omlani, mert nincs szilárd alapja. S hozzá, attól félek, hogy az ilyen soha sem fog igazi szellemi szegénységre szert tenni, mert ez utóbbi abban nyilvánul, hogy az ember nem keres vigasztalást és élvezetet a belső imában - a földi dolgokban természetesen még kevésbé - hanem örömét találja a szenvedésekben, és pedig szeretetből az iránt, aki egész életét azokban töltötte, s abban hogy megőrzi lelki békéjét a szárazságok gyötrelmei közepette. Hiszen igaz, hogy az ember szenved miattuk, de nem annyira, hogy nyugtalankodjék, vagy elcsüggedne, amint teszik egyesek, akik hogy ha nem képesek állandóan dolgozni az értelmükkel[7] , és nem éreznek folytonos áhítatot, mindjárt azt hiszik, hogy minden el van veszve. Mintha bizony az ő fáradságukkal képesek volnának ekkora kincset kiérdemelni. Nem mondom én, hogy ne fejtsenek ki igyekezetet, s ne őrizzék gondosan Isten jelenlétének tudatát: de ha tényleg képtelenek volnának még csak egy jó gondolattal is foglalkozni, - ami, mint mondottam, olykor megtörténik - azért ne essenek mindjárt kétségbe. Haszontalan szolgák vagyunk, mit csodálkoznánk azon, ha semmire sem vagyunk képesek? Ismerjük be inkább saját tehetetlenségünket: ezt akarja az Úr, és azután tegyünk úgy, mint azok a kis szamarak, amelyek a vízemelő kereket hajtják; bár be van kötve szemük, s nem is tudják, mit tesznek, több vizet merítenek, mint a kertész, ha még annyira megerőlteti is magát.
Szabadon kell haladnunk ezen az úton, s az Úristen kezeire hagyatkoznunk. Ha Ő Szent Felsége föl akar bennünket emelni az ő kamarásainak és titkos tanácsosainak rangjára, fogadjuk szívesen ezt a kitüntetést. Ellenkező esetben szolgáljunk alacsony hivatalokban, amint már néhányszor mondtam, s ne tolakodjunk előkelőbb helyre. Istennek gondja mindenre kiterjed és pedig sokkal jobban, mint a miénk; Ő tudja legjobban, hogy ki-ki mire alkalmas. Ha az ember már egyszer odaadta az akaratát Istennek, akkor ne akarjon többé rendelkezni önmagával. Nézetem szerint ez az eljárás itt még sokkal kevésbé engedhető meg, mint a belső imának első fokán, és itt sokkal károsabb is. Ezek itt természetfölötti javak. Ha valakinek rossz hangja van, akármennyit erőlködjék is, nem fog jól énekelni, ellenben ha Isten jó hangot akar neki adni, fölösleges, hogy előzőleg köszörülje a torkát.[8]
Mikor tehát azért imádkozunk, hogy az Úristen folytonosan részesítsen bennünket kegyelmeiben, tegyük ezt mindig Isten akaratán való megnyugvással, de egyúttal bízzunk az Ő bőkezűségében is. Mivel pedig a léleknek meg van engedve, hogy ott tartózkodjék Krisztus Urunk lábainál, maradjon szépen ott, Mária Magdolna példájára. Majd ha eléggé megerősödött, Isten kiviszi onnét a sivatagba.
Azért is, amíg csak Kegyelmed nem talál valakit, akinek e téren nálamnál több tapasztalata van és jobban érti a dolgot, tartsa magát csak ehhez. Ha olyanokra akad, akik éppen csakhogy elkezdték élvezni Istent, s azt hiszik, hogy nagyobb hasznukra van és jobban élveznek, ha maguk is igyekeznek előbbre jutni, ne higgyen nekik. Ó, mennyire ért ahhoz az Úristen, hogy ezen kicsinyes igyekezeteink nélkül is észrevétlenül odalépjen hozzánk, s akármit teszünk is, elragadja a lelkünket, úgy, mint ha egy óriás kapna föl egy szalmaszálat. Itt azután nincs ellenállás! Micsoda gondolat azt hinni, hogy ha Ő röpülésre akar képesíteni egy varangyos békát, akkor majd előbb várni fog, amíg az a nyomorult állat magától fölröppen. Már pedig nézetem szerint, még ennél is nehezebb és lehetetlenebb dolog fölemelni szellemünket, ha Isten nem emeli. Ránehezedik a föld és ezernyi akadály, s így hiába igyekszik röpülni. Mert igaz ugyan, hogy a röpülés jobban megfelel a természetének, mint a varangyénak, de annyira elmerült az iszapban, hogy saját bűne folytán elvesztette ezt a képességét.
Befejezésül még egyet akarok mondani. Valahányszor rágondolunk Jézus Krisztusra, jusson eszünkbe az ő szeretete, amellyel annyi kegyelmet árasztott reánk, nemkülönben az, hogy mekkora szeretetet tanúsított velünk szemben az Úristen, mikor szent Fiában annak ekkora zálogát adta nekünk. A szeretet ugyanis szeretetet szül. S habár a miénk még nagyon is kezdetleges, s mi magunk ugyancsak nyomorultak vagyunk, azért csak tartsuk ezeket a gondolatokat mindig szem előtt, s élesszük magunkban a szeretetet. Mert ha egyszer, az Úrnak kegyelméből, az Ő szeretete belevésődik a szívünkbe, akkor minden könnyűvé lesz reánk nézve. Akkor ez a szeretet hamarjában tetteinkben is érvényesülni fog, a nélkül, hogy ez fáradságunkba kerülne. Adja meg nekünk az Úr kegyelmesen ezt a szeretetet, mert hiszen ő tudja, mekkora szükségünk van reá. Kérem Tőle ezt arra a szeretetre, amellyel irányunkban. viseltetett, és az Ő dicsőséges Fia nevében, aki az Ő szeretetét akkora szenvedés árán bizonyította be. Ámen.
Egy dolgot szeretnék én Kegyelmedtől kérdezni. Hogyan van az, hogy mikor az Úr elkezd valamely lelket ilyen magasztos kegyelmekben részesíteni, mint például abban, hogy a tökéletes szemlélődés állapotába helyezi, amiből természetszerűleg az következnék, hogy ő maga is azonnal teljesen tökéletessé legyen... - igen, tényleg ez következnék, mert aki egyszer ilyen nagy kegyelmet élvezett, annak nem volna szabad többé a földön keresnie örömöket - hogyan van az, mondom, hogy a lélekben létrehozott hatások csak fokozatosan lesznek mind erősebbek és pedig azon mértékben, amint a lélek jobban és jobban emelkedik az elragadtatások színvonalára és hozzászokik ahhoz, hogy ilyen kegyelmekben részesül!? S miért növekszik benne ugyanezen arányban a mindenről való lemondás is? Hiszen az Úr egyetlenegy ilyen látogatásával egyszer s mindenkorra szentté tehetné, a helyett, hogy csak idő folytán tökéletesíti benne az erényeket?! Ezt szeretném én tudni, mert fogalmam sincs róla.[9]
Azt az egyet ellenben igenis tudom, hogy sokkal alacsonyabb fokú az az erő, amelyet az Úr kezdetben önt a lélekbe, amidőn az egész elragadtatás csak egy szempillantásig tart és alig vehető észre máson, mint a hatásain: mint később, amidőn ez a kegyelem már hosszabb tartamú. Sokszor azt hiszem, azon múlik, hogy a lélek nem teszi meg azonnal a szükséges előkészületeket. Ilyenkor az Úr lassan és fokozatosan megneveli; kifejleszti benne az elhatározást és ad hozzá férfias erőt, hogy mindent teljesen lábbal tiporjon. Másoknál, mint például Mária Magdolnánál ezt igen gyorsan érte el. Mindez attól függ, hogy mennyire enged az illető Ő Szent Felségének szabad kezet a lelkében. Mert hiszen olyan nehezen tudjuk elhinni, hogy az Úristen már ebben az életben százat fizet egyért.
Ugyancsak még egy hasonlat is eszembe jutott. Tekintve, hogy végre is teljesen egy és ugyanazon dologban részesülnek a kezdők is, meg a haladók is, ezt a kegyelmet úgy tekinthetjük, mint valami eledelt, amelyből sokan esznek. Már most azok, akik csak egy keveset esznek belőle, csupán csak a jó ízét érzik a szájukban egy kis ideig. Akik többet esznek, azoknál már elősegíti a jó táplálkozást. Míg végre azoknak, akik sokat esznek belőle, életet ad és erőt. Végül pedig megeshetik, hogy annyiszor és annyit eszik az ember ebből az éltető eledelből, hogy már nem is ízlik neki semmiféle más étel. Látja ugyanis, hogy mennyire jót tesz neki, s az ínye is úgy hozzá szokott már ehhez az édességhez, hogy jobban szeretne meghalni, mint hogy egyéb dolgokat kelljen megennie, amelyek csak arra valók, hogy elrontsák azt a jó ízt, amelyet ez a jó táplálék hagyott a szájában.
Hasonlóképen vagyunk szent emberek társaságával is. Ha csak egy napig vagyunk velük, az nem lesz reánk olyan jó hatással, mintha hosszabb ideig maradunk közöttük. Velük való érintkezésünk azonban annyi ideig is tarthat, hogy Isten kegyelméből akár egészen hasonlókká leszünk hozzájuk.
Egyszóval, minden attól függ, hogy mi tetszik az Úrnak, s kit akar ilyesmiben részesíteni. Mindamellett az is igen fontos, hogyha valaki már elkezdi megkapni ezt a kegyelmet, akkor igyekezzék azt, amint illik, megbecsülni és lemondani érette minden másról. Azt is hiszem, hogy Ő Szent Felsége bizonyos értelemben sorra járja az embereket, s próbára teszi őket, hadd tűnjék ki, vajon szeretik-e Őt. Ezen célból megértteti velük, hogy kicsoda Ő, még pedig teszi ezt valami fenséges lelki élvezet révén, amely alkalmas bennük újra éleszteni, - amennyiben kialudt volna - a reánk váró mennyei boldogságba vetett hitet. Mintha csak azt mondaná: „Nézd, íme ez egy csepp a kincseknek amaz óceánjából!” Szóval semmit sem mulaszt el azokkal szemben, akiket szeret. Ha pedig valakinél jó fogadtatásra talál, akkor még többet ad neki, végül pedig önmagát adja oda. Szereti azokat, akik szeretik Őt. S hozzá, mennyire szereti őket! Mennyire jó barátunk! Ó lelkemnek Ura, ki tudná azt szóban kifejezni, hogy mit adsz azoknak, akik reád bízzák magukat, s hogy mennyit vesztenek azok, akik, amikor már ennyire jutottak, nem képesek lemondani önmagukról. Ne engedd, Uram, hogy ilyesmi megtörténjék. Hiszen többet teszel Te mindennél, mikor nem restellsz megszállni egy ilyen nyomorult szállóban, amilyen az én lelkem. Légy áldva érte mindörökké!
Ismételve kérem Kegyelmedet, hogyha ezeket a belső imáról itt kifejtett dolgokat meg akarja beszélni valakivel, arra nézzen, hogy az illető csakugyan lelki életet élő ember legyen. Mert ha valaki csak egyetlenegy utat ismer, vagy pedig fele útján maradt a tökéletességnek, az nem lesz képes a dolgot helyesen megítélni. Azután meg vannak egyesek, akiket az Úr mindjárt kezdettől fogva nagyon is magas úton vezet; s az ilyenek hajlandók azt hinni, hogy mások is haladhatnak ilyen módon, s hogy azoknak is abba kell hagyniuk az értelemmel való elmélkedést és le kell mondaniuk az anyagi közvetítő fogalmakról. Az eredmény az, hogy kiszáradnak, mint egy darab fa. Mások pedig alig hogy némi kis nyugalmi imában részesültek, máris azt hiszik, hogy azonnal följebb kell jutniuk, s a helyett, hogy előre haladnának, visszasüllyednek. Amint mondottam, mindenben szükség van tapasztalatra és okosságra. Adja meg azt nekünk a mi jóságos Urunk.

_________________________________

[1] Tényleg sokkal helyesebb a díszítés, t. i. az erényekkel való díszítés útjáról beszélni, aminthogy a középkorban a kéziratok illuminálásán azoknak rajzzal és festéssel való díszítését értették.

[2] „Előnyösebb reátok nézve, ha én elmegyek.” Ján. 16, 7.

[3] Hangsúlyozza ebben a fejezetben, hogy Krisztus Urunk, mint ember, a lehető legüdvösebb tárgya a mi elmélkedésünknek, teszi pedig ezt azok ellenében, akik azt tanították, hogy ha az ember egyszer feljutott a szemlélődő ima egy bizonyos magaslatára, akkor jobban teszi, ha elvonatkozik minden anyagi dologtól, legyen az akár olyan szent is, mint a megtestesült Igének emberi természete. A szentanyának ez a remek és érdekfeszítő értekezése egyike a legszebb fejezeteknek összes műveiben. Fölösleges mondanunk, hogy az utókor összes aszkétikus írói neki adtak igazat, s napjainkban senkinek sem jutna eszébe kétségbe vonni itt előadott tanításának helyességét.

[4] Szent Teréziánál a látomások, eltekintve az 1540-itől, 1557-ben, az elragadtatások pedig 1558-ban kezdődnek.

[5] Ez a megtisztelő megszólítás, hogy: Uram és Kegyelmed, Szent Terézia gyóntatójának, De Tolédo Garcia atyának szól, aki az albai hercegi családnak volt ivadéka. Ma úgy mondanók, hogy Méltóságos Uram! vagy Kegyelmes Uram!

[6] Luk. 5, 8.

[7] Tudniillik elmélkedni.

[8] Szent Teréziának rendes körülmények között rossz hangja volt, ellenben nagy ünnepeken elragadóan bájos hangon tudta énekelni a zsolozsmát. Ez a csodás hangváltozása ismeretes volt kortársai előtt. Nincs kizárva, hogy itt erre céloz.

[9] A szentanyának ezen érdekes nehézségét a következőképen oldhatjuk meg. Az Úristen számos alkalommal önt lelkünkbe erényeket, és pedig a három isteni erényt: a hitet, a reményt és a szeretetet, nemkülönben a négy sarkalatos erényt: az erősséget, okosságot, igazságot és a mértéktartást, továbbá az ez utóbbiakból folyó minden olyan erényt, amelyre adott körülményeink között szükségünk van. Teszi ezt először a keresztségben, továbbá minden szentség fölvételénél is, akár újra adja meg a megszentelő kegyelmet, akár csak növeli azt. Mindamellett egyik sem tesz bennünket egyszerre tökéletesekké, nem pedig először azért, mert ezeket a belénk öntött erényeket folytonos gyakorlat által kell a magunkévá tennünk, s mintegy újra megszereznünk. A gyermek izmokkal jön a világra, de járni azért úgy kell megtanulnia a maga emberségéből. Másodszor pedig az erények beöntése nem küszöböli ki a velük ellenkező és a gyakorlatukat akadályozó rossz hajlamokat. Ezeket csakis az erénygyakorlat képes leküzdeni. Akár velünk született, akár bűneink által szerzett rossz hajlamokról legyen szó, azoktól csakis keserves küzdelem árán szabadulhatunk meg. Már pedig az ember csak akkor tökéletes, ha ezeket a rossz hajlamokat legalább is nagyjából kiirtotta. Ha a kocsinak fékje annyira meg van szorítva, hogy a kerék éppen csak hogy még forogni tud, erős lovak sem fogják ügetve húzni. Ha azonban nem engednek és addig vonszolják, míg a fék elkopik, akkor akár vágtatni is tudnak vele. A kocsi a lélek, a lovak az erények, a fék a rossz hajlamok ebben a hasonlatban. Már most az erényeknek ez a megszentelő kegyelemmel való együttes beöntése, illetve növelése, nézetem szerint, teljesen hasonló ahhoz az állapothoz, amelyet az elragadtatás hagy maga után a lélekben A kettő között csak fokozati különbség van, t. i. az utóbbi sokkal intenzívebb. Magyarázatunk tehát megfelel Szent Terézia nehézségére is.