művei

2009. július 27., hétfő

Önéletrajz - XIII. Fejezet

Folytatólag beszél erről az első fokról, s tanácsokkal szolgál egyes kísértésekre vonatkozólag, amelyeket az ördög szokott néha itt támasztani. Nagyon hasznos.


Jónak gondoltam szóvá tenni itt egyik-másik kísértést, amelyet személyesen tapasztaltam kezdőknél, sőt egyesekben magam is szenvedtem; s ezekre vonatkozólag néhány, nézetem szerint szükséges tanácsot akarok adni.
Először is tehát igyekezzék az ember kezdettől fogva jókedvűen haladni, s ne engedjen a szabadságából. Vannak ugyanis, akik azt hiszik, hogy egyszerre vége az áhítatuknak, ha csak egy pillanatra is más valamit gondolnak. Hiszen természetes, hogy jó az óvatosság; az ember egyáltalában ne bízza el magát, s ne keresse föl az olyan alkalmakat, amelyekben Istent meg szokta bántani. Ez rendkívül fontos és szükséges mindaddig, amíg az ember nem erősödik meg teljesen az erényekben; sőt mi több, igen kevesen vannak, akik annyira viszik, hogy veszély nélkül tehetnék ki magukat az olyan alkalmaknak is, amelyek kedveznek természeti hajlamaiknak. Mert amíg e földön élünk, már csak az alázatosság szempontjából is mindig szem előtt kell tartanúnk nyomorult természetünket. Másrészt azonban, amint mondottam, egyes üdülési módok meg vannak engedve, már csak azért is, hogy újult erővel térhessünk vissza a belső imához. A fő mindenben az okosság.
Legyen bennünk nagy bizalom, mert igen fontos dolog, hogy ne szállítsuk le vágyaink színvonalát. Legyünk arról meggyőződve, hogy ha mi megtesszük a magunkét, Isten kegyelméből, ha nem is egyszerre, de lassan-lassan mégis csak eljuthatunk oda, ahová egyes szentek; mert hiszen ha ezek sohasem szánták volna rá magukat, hogy ezt óhajtani fogják, s ha lépésről-lépésre nem valósították volna meg: ők sem jutottak volna föl soha oly magasra. Ő Szent Felsége a bátor lelkeket szereti, de viszont azt is megkívánja, hogy mindamellett alázatosan haladjanak és ne bízzanak önmagukban. Nem láttam sohasem, hogy az ilyen lélek alacsony fokon maradt volna ezen az úton. Viszont nem láttam gyáva lelket, ha még úgy fel volt is szerelve alázatossággal, aki évek hosszú során át annyi utat tudott volna megtenni, mint az előbbiek alig néhány év alatt. Elcsodálkozom olykor, mit nem tesz ezen az úton, ha valaki nagy tettekre kész. Habár még nincs is mindjárt ereje hozzá, a lélek röppen egyet s jó messze jut, bár azután, mint a kis madárfiók, amelynek még nem nőtt ki jól a tollazata, hamarjában elfárad és megáll.
Volt idő, amikor igen gyakran szoktam gondolni Szent Pál apostol azon szavaira, hogy Istenben mindenre képesek vagyunk. Azt természetesen nagyon jól beláttam, hogy a magam erejéből semmit sem tudok megtenni. Ez nagy hasznomra szolgált; no meg az is, amit Szent Ágoston mond: „Add meg nekem Uram, amit parancsolsz, s azután parancsolj, amit akarsz.” Sokszor elgondoltam, hogy Szent Péter tulajdonképpen mit sem vesztett azzal, hogy kilépett a tenger vizére, habár utóbb el is hagyta a bátorsága. Az ilyen első elhatározások igen nagy értékkel bírnak, habár azért ezen a kezdetleges fokon bizonyos óvatosságra van szükség, s az ember csak bízza rá magát lelki vezetőjének bölcsességére és irányítására. Viszont azonban ne válasszanak olyan lelki vezetőt, aki arra tanítja őket, hogy varangyok legyenek; vagy pedig megelégszik azzal, hogy a lelkük folyton csak gyíkokra vadásszék.
Az alázatosság lebegjen állandóan szemeink előtt, és sohase felejtsük el, hogy minderre az erőt nem önmagunkból merítjük. Csakhogy természetesen meg kell értenünk, hogy milyennek kell lennie ennek az alázatosságnak. Azt hiszem ugyanis, hogy az ördög sok kárt okoz és a belső ima hívei közül sokat megakadályoz az előrehaladásban azáltal, hogy félreértteti velük az alázatosságot. Igyekszik például elhitetni velünk, hogy kevélység, ha vágyaink magasan szárnyalnak; ha utánozni akarjuk a szenteket, ha óhajtjuk a vértanúságot. Azonnal azt mondja nekünk, vagyis azt sugallja, hogy a szentek dolgait nekünk bűnösöknek csak csodálnunk szabad, nem pedig utánoznunk. Hiszen világos, ezt én magam is mondom, csakhogy tegyünk különbséget: van olyan, ami csak csodálható, s van, ami utánozható is. Nem volna okos dolog például, ha egy gyönge szervezetű ember sok böjtöt és kemény önsanyargatást vállalna, vagy valami sivatagba vonulna, ahol nem volna sem fekvőhelye, sem ennivalója; vagy más hasonló dolgot. Annyira azonban, Isten kegyelmével, mégis csak eljuthatunk valamennyien, hogy mélységesen megvetjük a világot; hogy semmibe se vesszük a megtiszteltetéseket, hogy nem ragaszkodunk a vagyonunkhoz.
Olyan szűk ez a mi szívünk, hogy egyszeribe azt hisszük, elvesztjük a talajt a lábunk alól, mihelyt elhanyagoljuk kissé a testünket s a szellemünkkel törődünk. Mindjárt az a meggyőződés támad bennünk, hogy bővében kell lennünk minden szükséges dolognak, mert a gondok zavarják a lelki összeszedettséget és a belső imát. Hiszen éppen az fáj nekem, hogy oly csekély a bizalmunk Istenben és oly nagy bennünk az önszeretet, mert ha nem így volna, akkor az ilyen gond nem okozhatna nekünk nyugtalanságot. Igazán, nálunk, akiknél a szellem még ennyire fejletlen, egyes apró gyerekségek akkora szenvedést okoznak, mint másoknál a nagy és jelentős dolgok. S ezek után még azt képzeljük, hogy lelki emberek vagyunk!
A haladásnak ezen utóbbi módja, nézetem szerint, abban merül ki, hogy igyekszik összeegyeztetni a test és a lélek érdekeit, hogy ily módon idelent ne kelljen föláldozni a kényelmet s odaát biztosítva legyen az örök boldogság. Hiszen nem mondom, hogy ez lehetetlenség, föltéve, hogy az ember igazságban halad s az erényekhez tartja magát, azonban ez csigalépésben való haladás, s az illető soha sem éri el a szellemi szabadságot. Nézetem szerint az ilyen haladási módszer jó a házasoknak, akiknek végre is hivatásukhoz kell alkalmazkodniuk. Hogy azonban más állapotú egyének számára a haladásnak ez az útja szintén jó legyen, azt velem nem hiteti el senki sem. Én nem kérek belőle. Tudom mennyit ér, mert magam is megpróbáltam; sőt még most is rajta járnék, ha az Úr az ő jóságában nem mutatott volna nekem rövidebb utat. Mert igaz ugyan, hogy a vágyaim mindig nagyméretűek voltak, másrészt azonban igyekeztem megvalósítani azt, amit az imént mondtam, hogy tudniillik gyakoroljam ugyan a belső imát, de amellett kényelemben éljek. Hiszem, hogy ha akadt volna valakim, aki megtanított volna jobban röpülni, akkor képes lettem volna azokat a vágyakat tettekben érvényesíteni. Sajnos azonban, a mi bűneink miatt oly kevesen vannak, akikben az ilyen esetekben nem volna túlságos sok az óvatosság, hogy nézetem szerint nagyrészt ezen múlik, miért nem jutnak a kezdők sokkal gyorsabban nagy tökéletességre. Nem az Úr az oka, mert Ő sohasem hagy el minket; mi vagyunk a hibásak s a nyomorultak.
Abban is utánozhatjuk a szenteket, hogy keressük a magányt, gyakoroljuk a hallgatást és sok más erényt; ez nem öli meg ezt a mi hitvány testünket, amely csakis azért követel tőlünk oly szelíd bánásmódot, hogy annál vadabbul eshessék neki a lelkünknek. Ha pedig az ördög észreveszi, hogy valaki fél, azonnal egészen megbénítja. Nem okozhatunk neki nagyobb örömet, mintha elhisszük, hogy minden kicsiség megöl bennünket, vagy legalább is beteggé tesz.
Ha néhány könnyet ejtünk, képes bennünket azzal ijesztgetni, hogy elvesztjük a szemünk világát. Mindezt átéltem, azért tudom; pedig hát vajon mi jobbra használhatnók látásunkat, vagy egészségünket, mint arra, hogy elveszítjük egy ilyen nemes ügy érdekében? Mivelhogy annyira beteges vagyok, e tekintetben mindig meg volt kötve a kezem, és semmire sem voltam képes mindaddig, amíg végre egyszer elszántam magamat, hogy nem törődöm többé a testi egészségemmel. Igaz, hogy most is édeskeveset teszek. Azonban az Úr jóvoltából mégis meg-értettem az ördögnek ezt a fondorkodását, s mikor ő azzal ijesztgetett, hogy tönkremegy az egészségem, én azt feleltem rá: „Mit bánom én, ha meghalok.” Ha meg kényelemmel kecsegtetett, azt mondtam: „Nem kérek a kényelemből, nekem csak a kereszt kell.” Így tettem más dolgokban is. Sok tekintetben világosan beláttam, hogy bár igazán nagyon beteges vagyok, azért mégis csak ördögi kísértés volt, vagy pedig a magam lanyhasága; mert hiszen amióta nem vigyázok annyira s nem kényeztetem magamat, sokkal jobb az egészségi állapotom.
Egy szóval, igen fontos dolog mindjárt a belső ima gyakorlatának kezdetén nem engedni a kislelkűségnek, Higgyék el ezt énnekem, mert tudom tapasztalatból. Azt hiszem, végeredményben hasznos lesz, hogy elmondtam ezeket a hibáimat, mert legalább okulhatnak rajtam.
Hogy mindjárt egy másik, még pedig igen gyakori kísértést is megemlítsek: ezek a kezdők azt akarnák, hogy mindenki legyen nagyon lelki ember s élvezhesse úgy, mint ők ennek édességét és hasznát. Magában ebben a kívánságban nincs semmi rossz; azonban, ha valaki igyekszik azt megvalósítani, nagyot hibázhat, ha csak nem jár el igen okosan és ügyesen, és nem kerüli még a látszatát is annak, mintha valakit oktatni akarna. Aki e tekintetben másoknak lelki javát akarja előmozdítani, abban nagyon erősek legyenek az erények, mert különben csak bosszúságot okoz nekik. Velem is megtörtént, s azért tudok hozzászólni. Mikor ugyanis, mint említettem, ajánlgattam másoknak a belső imát, s ők azt látták, hogy egyrészt milyen nagyszerűen tudok én a belső ima kiváló gyümölcseiről beszélni, másrészt pedig, hogy milyen szegény vagyok erények dolgában: bosszankodtak miatta, s nem tudtak velem tisztába jönni. Később ők maguk jöttek el hozzám ezt megmondani. S nagyon is igazuk volt, mert hiszen azt nem tudták belátni, hogyan fér össze az egyik dolog a másikkal. Én pedig oka lettem annak, hogy ők nem tartottak rossznak egyes dolgokat, amelyek természetüknél fogva azok, csupán azért, mert látták, hogy én, akiről pedig jó véleményben voltak, szintén megteszem őket.
Ilyen ravasz az ördög! Valósággal úgy látszik, hogy a mi jó tulajdonságainkat és erényeinket használja föl gonosz terveinek előmozdítására, már pedig akármilyen; csekélységről legyen is szó, amennyiben szerzetesházban történik, neki nagy nyeresége van a dologból. Hát még az én esetemben; mert hiszen amit én tettem, az nagyon is rossz dolog volt. Azért is évek hosszú során át mindössze hárman fogadták meg a szavamat, míg később, midőn az Úr erények dolgában már jobban megerősített, két-három év alatt, mint majd elmondom, igen sokat nyertem meg ezen eszmének. Még egy másik nagy hátránya is van ennek az eljárásnak, s ez az, hogy a lelkünkre veszteséggel jár. Mert hiszen a lelki élet elején az embernek legeslegfontosabb dolga az legyen, hogy kizárólag csakis önmagával törődjék s úgy éljen, mintha csupán ketten volnának e világon, tudniillik: az Úristen és ő. Ez nagyon szükséges reá nézve.
Egy másik kísértés, amely szintén erényes buzgóság leple alatt szokott jelentkezni - s éppen azért kell ezekben tisztán látni és óvatosan haladni - az, hogy az illetők nagyon fájlalják mások bűneit és hibáit. Az ördög elhiteti velük, hogy ők csupán az Úristen sérelme miatt méltatlankodnak, csakis az Ő dicsőségét hordják szívükben, s ezért szeretnének a dolgon azonnal segíteni. Ez néha annyira nyugtalanítja őket, hogy imádkozni sem tudnak. A legrosszabb pedig a dologban az, hogy ezt erénynek, tökéletességnek és Istenért való lelkesedésnek minősítik! Nem beszélek itt arról a fájdalomról, amelyet a nyilvános bűnök okoznak az embernek, főleg, ha szokásszerűleg fordulnak elő valamelyik szerzetesrendben; vagy pedig azokról a nagy csapásokról, amelyek az Egyházat érik; például ezekről az eretnekségekről, amelyek annyi léleknek okozzák vesztét: mert hiszen ez a fájdalom nagyon is jó; mivel azonban jó, éppen azért nem is okoz nyugtalanságot.
A belső ima útján haladó lélekre nézve a legbiztosabb eljárás, ha mindenről és mindenkiről megfeledkezve csupán csak önmagára vigyáz és igyekszik Istennek kedvében járni. Ez nagyon, de nagyon ajánlatos, s ha el akarnám mondani azokat a tévedéseket, amelyeket szemem láttára követtek el egyesek, akik túlságosan bíztak szándékuk jóságában: sohasem végeznék vele. Azért is igyekezzünk embertársunkban észrevenni az erényeket és jótetteket, hibáival szemben pedig a mi saját nagy bűneinket használjuk szemkötőül. Ha ezt nem is tudjuk mindjárt kezdetben tökéletesen gyakorolni, lassankint egy nagy erényre teszünk szert, arra tudniillik, hogy másokat mindig jobbaknak tartunk magunknál. Ez az útja-módja ezen erény megszerzésének (természetesen Isten kegyelmével, mert hiszen arra mindig szükségünk van s nélküle kárba veszne minden fáradtságunk). Kérjük tehát Őt, adja meg nekünk, azután pedig tegyük meg a magunkét. Hiszen Ő senkit sem hagy cserben.
A következő tanács azoknak szól, akik sokat elmélkednek s egy dologból sok tanulságot és eszmét tudnak levonni. Mert hiszen azoknak, akik, mint például én, nem tudnak az értelmükkel dolgozni,[1] hiábavaló volna más tanácsot adni, mint azt, hogy várjanak türelemmel, majd ad nekik az Úr valamit, amivel foglalkozhatnak és ad világosságot is hozzá. Mert hiszen az ilyenek annyira tehetetlenek, hogy az értelmük inkább csak útjukban van, nem hogy segítené őket.
Visszatérve tehát azokra, akik sokat elmélkednek, én azt mondanám, hogy akármennyire érdemszerző legyen is, ne fordítsák egész idejüket elmélkedésre. Mivel ugyanis az imának ez a módja nagyon élvezetes, azt hiszik, hogy számunkra nincs is vasárnap, sem pedig munkaszünet, hanem folyton dolgozniuk kell. Ha nem teszik, időveszteségnek tartják; pedig hát én nagy nyereségnek tekintem ezt a veszteséget. Inkább képzeljék magukat, mint mondottam, Krisztus Urunk színe elé és értelmüknek minden további fárasztása nélkül beszélgessenek, szórakozzanak Ővele. Ne törjék a fejüket szép következtetéseken, hanem adják elő ügyüket-bajukat, s gondolják el, mekkora oka volna őneki arra, hogy meg ne tűrjön minket a közelében. Egyszer ezt, máskor azt, mert megcsömörlik a lélek, ha mindig ugyanazzal az eledellel tartják. Ezek az ételek igen jóízűek és hasznosak s ha a lélek egyszer rájuk kap, erős táplálékot talál és sok hasznot merít belőlük.
Világosabban szeretném magamat kifejezni, mert ezek a belső imára vonatkozó dolgok nagyon homályosak, s mester híján igen nehezen érthetők. Szeretnék másrészt röviden is beszélni, s tekintve megbízóm éles értelmét, az ő számára elég is volna, ha éppen csak érinteném ezeket a kérdéseket; csakhogy én ahhoz ügyetlen vagyok, hogy rövid néhány szóba foglalva megmagyarázzam az ilyesmit, aminek alapos megértése annyira fontos. Mivelhogy nekem annyit kellett szenvednem, sajnálom azokat, akik pusztán könyvre vannak utalva: mert csodálatos ám, mennyire másképpen érti meg az ember a dolgot tapasztalat alapján, mint ha csak könyvből olvasta.
Visszatérve tehát arra, amit mondtam, tegyük föl, hogy a kínszenvedésnek egyik részletéről elmélkedünk, mondjuk arról, amidőn az Úr ott állt az oszlophoz kötözve. Az értelem kutatja és fontolgatja az okokat és körülményeket, amelyek megvilágítják Ő Szent Felségének nagy fájdalmait és kínjait, ebben a teljes elhagyatottságában; és sok egyéb dolgot, amelyet ez a lelki tehetség, működésével mindebből levonhat. Ha az illető tudós ember, akkor csak kezdje, folytassa és fejezze is be mindig ezzel az imádkozási móddal, mert ez a lehető legjobb és legbiztosabb út, mindaddig, amíg az Úr föl nem emeli más, még pedig a természetfölötti ima színvonalára. Azt mondtam, hogy tegyen úgy mindig. Megjegyzendő azonban, hogy sok olyan lélek van, akinek nagyobb hasznára szolgál, ha másról elmélkedik, nem pedig a kínszenvedésről. Mert amint sok lakás van az égben, úgy sok út is vezet oda. Egyeseknek az való, hogy a pokolról elmélkedjenek, mások számára megfelelőbb tárgy a mennyország, olyannyira, hogy a pokolnak még a gondolata is lesújtja őket. Vannak, akiknek annyira gyöngéd a szívük, hogy nagyon szenvednek, ha folyton az Úr kínszenvedéséről kell elmélkedniük; ellenben fellélegzenek, és nagyobb hasznukra van, ha Istennek hatalmát és nagyságát szemlélik a teremtményekben, vagy pedig fontolgatják irántunk való végtelen szeretetét, amely mindenben megnyilvánul. Ez is kitűnő módszer. De azért ne mellőzzük soha hosszabb időre Krisztus Urunk életét és kínszenvedését, mert végre is ez a maradandó forrása üdvösségünknek.
Jól fontolja meg a kezdő, hogy mi válik jobban hasznára. E tekintetben a lelki vezető sok jót tehet, föltéve, hogy van megfelelő tapasztalata; mert ha nincs, akkor tévedésbe eshetik, s abba ejtheti a rábízott lelket is, amennyiben sem ő nem érti azt meg, sem nem engedi, hogy az a lélek megértse önmagát; mivel pedig az utóbbi tudja, milyen nagy érdeme van annak, aki lelki vezetőjének engedelmeskedik, nem mer eltérni az ő parancsaitól. Magam is találkoztam ilyen gúzsba kötött és megnyomorított lelkekkel. Mindez pedig azért volt, mert a lelki vezetőjüknek nem volt tapasztalata. Igazán, megesett a szívem rajtuk. Egyik-másik azt sem tudta már, hogy mit kezdjen. Ezek a jó emberek ugyanis semmit sem értenek a lelki élethez, s így aztán elgyötrik az illetőnek lelkét is, testét is és megakadályozzák haladását. Az egyik elmondta nekem, hogy lelki vezetője már nyolc esztendő óta még mindig csak az önismeretnél tart vele, holott az Úr már a nyugalmi ima színvonalára emelte föl. Természetes, hogy így azután sokat kellett szenvednie.
Az is igaz azonban, hogy az önismeret gyakorlását soha sem szabad abbahagyni, s nincs az a lélekóriás ezen az úton, akinek nem kellene minduntalan újra csecsemővé válnia és szopnia. Ezt sohasem szabad elfelejteni, s talán még egypárszor újra meg fogom említeni, mert nagyon fontos. Nincs a belső imának egyetlen oly magas foka sem, amelyről az embernek nem kellene olykor visszatérnie a kiinduló pontra. Bűneinknek tudata és önismeretünk a mindennapi kenyerünk s ezzel kell ennünk mindazokat az ételeket, amelyeket a belső ima asztalán tálalnak elénk, mert akármennyire könnyűek és finomak legyenek is, ezen kenyér nélkül az ember nem bírja el őket. De hát persze ebben is mértéket kell tartani; mert hiszen ha a lélek egyszer már teljesen megadta magát; ha belátja, hogy önmagától semmije sincs; ha szégyenkezik ezen végtelen felségű Király előtt; ha megérti, mily rosszul fizet mindazért, amivel őneki tartozik: mi célja volna annak, hogy minden idejét az önismeret fejlesztésével töltse? Nyúljunk inkább más dolgokhoz, amelyeket az Úr tesz elénk; mert miért is ne kérnénk belőlük? - hiszen Ő Szent Felsége csak jobban tudja, hogy milyen étel felel meg nekünk!
Azért is nagyon fontos, hogy a lelki vezető okos, akarom mondani belátással bíró, és tapasztalt ember legyen, ha ezenfelül tudománya is van, akkor ez megfizethetetlen dolog. De ha ezt a három előnyt nem találhatnók meg egy emberben egyesítve, válasszunk olyant, akiben az első kettő megvan. Mert hiszen tudományos emberekkel alkalomadtán megbeszélhetjük lelki ügyeinket, amikor éppen szükségét látjuk. Azt akarom ezzel mondani, hogy a kezdőnek kevés haszna van az olyan tudós lelki vezetőből, aki nem gyakorolja a belső imát. Inkább mondjon le az ember a belső imáról, semhogy lelki élete félszeg irányban kezdjen fejlődni. Azt azonban nem mondom, hogy ne érintkezzék tudós emberekkel, mert nagy dolog a tudomány, s az ilyeneknél talál oktatást és fölvilágosítást a magamfajta tudatlan. Ha egyszer odáig jutottunk, hogy mindenben a Szentírás igazságaira támaszkodunk, akkor helyesen járunk el. Ellenben az ostoba ájtatoskodásoktól mentsen meg az Isten.
Kissé jobban akarom megmagyarázni szavaimat, mert, azt hiszem, nagyon is sok dologba avatkozom bele. De hát nekem mindig az volt a hibám, hogy, mint mondottam, sohasem tudtam magamat kevés szóval kifejezni. Tegyük föl például, hogy egy szerzetes nővér elkezdi gyakorolni a belső imát, s lelki vezetőjének - együgyű ember lévén – eszébe jut azt mondani, (nem rosszhiszeműleg, hanem téves meggyőződésből), hogy jobb ha őneki engedelmeskedik, mint elöljárójának. S csakugyan, ha az illető maga nem szerzetes, könnyen beleeshetik ebbe a tévedésbe. Vagy pedig egy férjes asszonyt arra oktat, hogy ne törődjék a házvezetéssel, hanem csak imádkozzék, akármennyire haragszik is azért a férje. Egy szóval nem képes eltalálni, hogy mi mikorra való, s nem tudja a dolgokat az igazságnak megfelelő módon rendezni; neki magának nem lévén világos a feje a legjobb akarattal sem képes másokat fölvilágosítani. S habár az ember azt hihetné, hogy mindehhez nem kell tudomány: nekem mindig az volt és az is marad a véleményem, hogy minden keresztény ember igyekezzék lehetőleg csak olyanhoz fordulni, akinek sok, sőt minél több tudománya van. Még inkább van szükségük erre azoknak, akik a belső ima útján haladnak, még pedig annál nagyobb szükségük, minél magasabbra jutottak a lelki életben. Ne beszéljenek úgy, hogy a belső imában nem jártas tudós emberből semmi haszna se lehet annak, aki azt gyakorolja; mert ez nem igaz. Én igen sokkal érintkeztem, s különösen ez utóbbi években szorultam leginkább rájuk, s mindig nagyra becsültem őket. Ha egyiknek-másiknak nincs is tapasztalata, nem ijedeznek a rendkívüli kegyelmektől s ezek nem ismeretlenek előttük. Hiszen tanulmányozzák a Szentírást, s abból látják, hogy miben nyilvánul az igazi jó szellem. Nekem az a meggyőződésem, hogyha egy belső imát gyakorló ember tudósok tanácsát kéri ki, hacsak ő maga nem dönti önmagát szántszándékkal tévedésbe, az ördög nem fogja ábrándokkal félrevezetni. Nem pedig azért, mert nézetem szerint nagyon fél az alázatos és erényes tudománytól; tudja, hogy leleplezik és rajtaveszt.
Azért hangsúlyoztam ezt, mert némelyek véleménye szerint, a belső imát gyakorló lélek mit sem tanulhat az olyan tudóstól, aki nem él maga is belső lelki életet. Hiszen azt úgyis mondtam, hogy ilyen lelki életet élő vezetőre igenis van szükség; de ha az maga nem tudós, az nagy hiba. Ilyenkor tehát nagyon kapóra jön az illetőnek, ha tudósokkal beszélheti meg lelki ügyeit, föltéve, hogy erényes emberek. Mert még ha az a tudós nem is él magasabb lelki életet, nekem jó tanácsot adhat, s az Úristen majd megértteti vele, hogy miképpen kell engem kioktatnia, sőt mi több, esetleg még lelki emberré is teszi, csak azért, hogy nekünk hasznunk legyen belőle. Ezt nem mondanám, ha nem tapasztaltam volna; kettőnél többel jártam így.[2]
Merem állítani, hogy az a lélek, aki kizárólag egy lelki vezetőre bízza magát, s nem olyant választ, amilyenről beszéltem, súlyos hibát követ el. Hiszen ha az illető szerzetes, máris engedelmességgel tartozik elöljárójának, akinél esetleg mind a három kellék hiányzik, s így elég súlyos kereszt egymagában véve is.[3] Hát még ha ráadásul aláveti saját belátását egy olyan embernek, akinek nincs józan belátása! Én legalább soha sem voltam képes ezt megtenni s nem is tartom helyes eljárásnak. Ha pedig az illető világi ember, akkor adjon hálát az Úristennek, hogy szabadon választhatja meg, kire akarja rábízni magát, s ne áldozza föl ezt a megengedett szabadságát. Sőt inkább maradjon minden lelki vezető nélkül, amíg csak nem talál megfelelőt; mert hiszen az Úr majd ad neki egyet, föltéve, hogy az alázatosság alapján áll s a helyes utat keresi.
Én részemről teljes szívemből áldom az Urat, s egyáltalában mi nők, s azok, akik nem tanultak, legyünk végtelenül hálásak iránta azért, hogy akadnak, akik annyi munka árán tanulták meg az igazságot, amelyet mi tudatlanok nem ismerünk. Sokszor elcsodálkozom a tudósokon, főleg a szerzeteseken, hogy mennyi fáradtságot fordítottak egyik-másik ismeret megszerzésére, amelyet azután én mindössze egy hozzájuk intézett kérdés árán fordíthatok hasznomra. S mégis akadna valaki, aki ezt nem akarná fölhasználni? Ne adja Isten! Látom, hogy ezek a jó emberek hogyan viselik el a szerzetesi életnek nagy nehézségeit; milyen vezeklést folytatnak; milyen rosszul táplálkoznak, mily keveset alusznak! Szenvedés és kereszt egész életük! Igazán nagy bajnak tartanám, ha valaki saját hibája folytán vesztene el ennyi jót! És nekünk, akik mindezen fáradtságtól mentek vagyunk; akik, mint mondják, készen, föltálalva kapjuk tőlük az ételt, s úgy élünk, amint nekünk tetszik: mondom, nekünk talán van arra jogunk, hogy különbeknek képzeljük magunkat náluknál, csupán azért, mert egy kissé magasabban állunk a belső ima tekintetében?!
Áldott légy, én jó Uram, aki engem ugyan annyira tehetségtelennek és mindenre alkalmatlannak teremtettél, de viszont annyi más embert adsz, akik jóra buzdítanak! Szívemből dicsőítlek érte! Nekünk állandóan kellene imádkoznunk ezekért a mi tanítóinkért. Mit csinálnánk nélkülük, különösen most, mikor az Egyház fölött akkora viharok dühöngnek?! És ha akadt is köztük egynéhány rossz ember, - kár ezen fennakadni - annál szebb fényben ragyognak a jók! Az Úristen tartsa őket mindig szent kezében és segítse őket, hogy rajtunk segíthessenek! Ámen.
Nagyon eltértem tárgyamtól, azonban a kezdők mindebből tanulságot meríthetnek arra nézve, miképpen kell ezen magasztos cél felé olymódon elindulnunk, hogy annak igazi útját eltaláljuk.
Hogy azonban visszatérjek arra az elmélkedésre, amelynek tárgya az oszlophoz kötözött Krisztus Urunk: jól teszi az ember, ha egy ideig tanulságokat von le és fontolgatja, mekkora fájdalmakat szenvedett?! miért szenvedte?! - ki az, aki így szenvedett? - s mekkora szeretettel viselte el mindezt. Azonban az ember ne fárassza magát folyton ezzel a gondolkodással, hanem hagyja, hogy az értelme hallgasson, s úgy maradjon az Úr mellett. Gondolja el, ha meg tudja tenni, hogy az Úr szemei ő rajta függnek; beszélgessen vele; adja elő kéréseit; alázza meg magát Őelőtte; érezze magát jól társaságában, s gondolja meg, mennyire méltatlan arra, hogy ott legyen. Ha ezt meg tudja tenni, még ha egyébként csak kezdő volna is a belső ima terén, nagy hasznot fog ebből meríteni, s ez a módszer nagyon előre fogja vinni. Legalább is én így voltam vele. Nem tudom sikerült-e megmagyaráznom. Ítélje meg Kegyelmed.[4] Adja az Úr, hogy legalább sikerüljön mindig az Ő kedvére tennem! Ámen.

_________________________________

[1] T. i. az imában, mert hiszen Szent Terézia egyébként nagyeszű, zseniális nő volt. Az imában értelemmel dolgozni annyit tesz, mint elmélkedni. Ellenben a szemlélődés nem az értelem munkája, sőt annak, amint néhány sorral alább mondja, az értelem, ha nem marad veszteg, csak útjában van. Ezt majd a későbbiekből fogjuk megérteni.

[2] Az egyik Ibaňez Péter, a másik Garcia de Toledo, domonkosrendi atyák.

[3] Célzás a szentanya egyik legkiválóbb lelki vezetőjére, Alvárez Boldizsár jezsuita atyára, aki egy időben elöljárójával szokta megbeszélni Szent Terézia misztikus kegyelmeit, s ennek, egy igen rövidlátó embernek, utasításai szerint járt el vele szemben, aminek következtében sok szenvedést okozott neki. Szerencsére Szent Terézia már ekkor is mindig többekkel, és pedig Ávila legtudósabb papjaival szokta megbeszélni lelki ügyeit, s így a kár nem volt nagy. Ezért ismétli, hogy az ember csak akkor induljon egyetlen egy lelki vezető feje után, ha abban minden kellék megvan, t. i. okosság, tapasztalat és tudomány.

[4] Ez Garcia de Toledo atyának szól, akihez intézi önéletrajzát.


Nincsenek megjegyzések: