Önéletrajz - XVIII. Fejezet

Tárgyalja a belső imának negyedik fokát. Nagyon szerencsés módon kezdi magyarázni; hogy mekkora méltóságra emeli az Úr a lelket ebben az állapotban. Célja lelkesíteni azokat, akik gyakorolják a belső imát, hogy igyekezzenek eljutni erre a magas fokra, tekintve, hogy az e földön, ha nem is érdemelhető ki, az Úr jóságából mégis elérhető. Olvassuk figyelemmel, mert a dolog nagyon finoman van megmagyarázva, s igen fontos részleteket tartalmaz.


Adja az Úr ajkaimra a megfelelő szavakat, hogy tudjak valamit mondani a negyedik vízről. Nagy szükség van e tekintetben az Ő segítségére: még sokkal inkább, mint az előbbinél. Mert ott a lélek mégis csak érzi, hogy még nem halt meg egészen - ugyanis joggal beszélhetünk így, mert hiszen a világ számára tényleg meghalt. Azonban, mint mondom, marad benne valamelyes öntudat, s érti, hogy még a világon van; érzi egyedüllétét; s képes érzelmeit, ha mással nem, legalább jelekkel külsőleg kifejezni. A belső imának összes eddig említett fokain és valamennyi változataiban a kertésznek még mindig akad valami tennivalója; bár az is igaz, hogy a legutóbb tárgyalt fokon ez a fáradság olyan lelki boldogsággal és gyönyörűséggel jár, hogy azt szeretné, ha soha sem kellene abbahagyni. Szóval a munkát nem munkának érzi, hanem boldogságnak. Ellenben ezen a negyedik fokon már nincs többé érzés, hanem csak élvezet, anélkül, hogy az ember tudná, mi az, amit élvez. Érti, hogy valami nagy jót élvez, amely minden jót magában foglal, de hogy mi ez a jó; azt nem érti. Ebben az élvezetben részt vesznek az összes érzékek, s nem marad egy sem szabad oly értelemben, hogy képes volna akár bensőleg, akár külsőleg más valamire irányulni. Az előbbi esetekben meg volt nekik engedve, hogy - mint mondottam - némi jelekkel nyilvánítsák nagy élvezetüket. Itt a lélek összehasonlíthatatlanul többet élvez, de sokkal kevesebbet tud kifejezésre juttatni, mert a test egészen tehetetlenné lesz, a lélek pedig szintén nem képes közölni örömét. Az ilyen kifejezés és közlés, ameddig ez az állapot tart, amúgy is csak kínos volna a lélekre nézve, s megzavarná, sőt feldúlná nyugalmát. De különben is, mint mondom, ha tényleg megvan az összes tehetségeknek Istennel való egyesülése, amíg az tart, még ha akarná sem képes az ilyesmire; ha pedig képes rá, akkor nincs meg a teljes egyesülés.
Már most, ami ennek az úgynevezett egyesülő imának a mibenlétét illeti, azt én nem tudom megmagyarázni. A misztikus teológiában tárgyalják, én pedig abból egy szót sem tudok. Azt sem vagyok képes megérteni, hogy mi is az az értelem? Azt sem, hogy miben különbözik a lélektől és a szellemtől? Mindez én előttem egy és ugyanazon dolognak látszik. Csak azt az egyet tudom, hogy a lélek olykor mintegy kiemelkedik önmagából, olyanféleképen, mint az égő tűz, amely lángot vet; s olykor az a tűz hirtelen nagyon meg tud növekedni. Ez a láng magasan föléje emelkedik a tűznek, de azért nem különböző dolog a tűztől, hanem ugyanannak a tűznek a lángja. Ezt Kegyelmetek a tudományukkal jobban meg fogják érteni; én nem tudom világosabban kifejezni.
Én csak azt óhajtanám megmagyarázni, hogy mit érez a lélek ezen isteni egyesülés állapotában. Hogy mi az egyesülés, azt mindenki tudja; az tudniillik, ami által két különböző dolog eggyé lesz. Ó én Uram, milyen jó vagy! Áldott légy mindörökre! Dicsőítsenek téged, én Istenem, az összes teremtmények azért, hogy ennyire szerettél minket! Áldjanak azért, hogy valóban beszélhetünk ilyen egyesülésről, amelyet már e földi élet folyamán juttatsz egyes lelkeknek. Mekkora bőkezűség és nagylelkűség ez, még ha jó lelkekkel teszed is meg! A Te ajándékaid Uram, mindig rad vallanak! Ó végtelen bőkezűség, mily nagyszerűek a te műveid! Ámulatba ejtenek mindenkit, akinek értelmét nem kötik le a földi dolgok, s nem teszik ezáltal képtelenné az igazság megértésére. Hát még, hogyha olyan lelkekre árasztod ezeket a fenséges kegyelmeket, akik Téged annyira megsértettek! Az az egy bizonyos, hogy ennek láttára nekem megáll az eszem, s ha elkezdek erről gondolkodni, nem tudok tovább haladni. De merre is kell haladnom, hogy ne visszafelé menjek? Mivelhogy nem tudom, miképpen fejezzem ki hálámat ekkora kegyelmekért, néha úgy segítek magamon, hogy bolondokat beszélek össze. Sokszor megesik velem, hogy miután ilyen kegyelmeket kaptam, vagy pedig, amikor az Úr elkezdi őket reám árasztani - mert hiszen, mikor az ember bennük van, mint mondottam, semmire sem képes - ilyesféléket mondok: „Uram, gondold meg, mit csinálsz! Hogyan tudod oly hamar elfelejteni az én nagy bűneimet? Hiszen jó, ha már megfeledkezel róluk oly értelemben, hogy megbocsátasz, de esedezem, legalább olyan célból jussanak eszedbe, hogy mértéket tarts miattuk kegyelmeidben! Ne önts, ó én Teremtőm, ilyen drágalátos folyadékot ilyen repedezett edénybe, hiszen láttad máskor is, hogy mindig újra kiöntöm! Ne helyezz ilyen kincset ebbe a szívbe, mert csak elpazarolná; hiszen még a földi vigasztalások utáni vágy sem aludt ki benne olyan tökéletesen, amint illett volna. Hogyan bízhatod ennek a városnak erődítményeit és ennek a várnak kulcsait ilyen gyáva parancsnokra, aki az ellenség első támadására föladja azt, és kaput nyit neki?! Ne legyen akkora a szereteted, ó örök Királyom, hogy miatta ilyen értékes ékszereket tégy kockára! Csak annak teszed ki őket, hogy mások is le fogják őket becsülni, ha látják, hogy rábízod őket egy ilyen rossz lelkű, alacsony sorsú és méltatlan lényre! Mert hiszen, még ha a Te kegyelmed segítségével - még pedig, tekintve, hogy mi vagyok, jó nagyra van szükségem - mondom, sikerülne is őket megóvnom az elveszéstől, nem leszek képes őket senkinek hasznára fordítani. Mert hiszen végre is nő vagyok, s hozzá nem is jó nő, hanem rosszlelkű. Valóban nemcsak elrejtése a tőkének, hanem valóságos elásása, mikor azt ilyen terméketlen földbe fekteted. Hiszen Te, Uram, csakis azért szoktál ehhez hasonló nagy dolgokat és kegyelmeket adni az emberi léleknek, hogy sok másnak szolgáljon lelki hasznára. Pedig tudod, én Istenem, hogy egész szívvel-lélekkel esedezem hozzad, és esedeztem nem egyszer s szívesen veszteném el e világnak legnagyobb kincsét azért, hogy add ezeket a kegyelmeket olyan embernek, aki azokat jobban föl tudja használni a Te dicsőséged növelésére.” Íme ilyen és hasonló dolgokat szoktam én gyakran mondogatni. Utólag azután belátom, hogy mily együgyű vagyok, s mily kevés bennem az alázatosság. Mert hiszen az Úr végre is legjobban tudja, hogy mit tesz, de meg azután az én lelkemnek nem volna ereje ahhoz, hogy üdvözüljön, ha Ő Szent Felsége ezen nagy kegyelmekkel nem öntene belé erőt.
El akarom még mondani, hogy milyen kegyelmeket és üdvös hatásokat hagy a lélekben ez az ima; továbbá, hogy mire képes a lélek e tekintetben a maga erejéből, s vajon tud-e egyáltalában közreműködni olyan tekintetben, hogy ezen magas színvonalra fölemelkedjék.
Ezen egyesülés alatt történik meg néha a szellemnek az a fölemelkedése, illetve a mennyei szeretettel való összeforrása. Mert nézetem szerint két különböző dolog egyrészről az egyesülés, és másrészről ez a fölemelkedés, amely az egyesülés alatt történik. Aki csak az első kegyelmet ismeri tapasztalatból, azt fogja hinni, hogy nincs köztük különbség. Pedig nézetem szerint, bár a kettő tényleg egyazon dolog, az Úr mégis különbözőképen működik az egyikben is és a másikban is. Különösen anü a léleknek a teremtményektől való elszakadását illeti, ez sokkal nagyobb fokban érvényesül a szellem röptében. Én részemről világosan beláttam, hogy ez különálló kegyelem, habár megengedem, hogy egyébként az egész tényleg, vagy legalább is látszólag egyazon dolog. De azért, bár a kis tűz is épp úgy tűz, mint a nagy, mégis csak van különbség a kettő között. Ha egy kis darab vasat teszünk kis tűzbe, jó sok ideig tart, míg izzó lesz; míg ellenben a nagy tűzben a jóval nagyobb vasdarab is, egykettőre elveszti, legalább látszólag, egész előbbi természetét. Nézetem szerint így áll a dolog az Úrnak ezen két kegyelmével is; s meg vagyok róla győződve, hogy ha valakinek voltak már elragadtatásai, az jól meg fogja ezt érteni. Aki nem próbálta meg, együgyűségnek fogja tartani, amit mondok; sőt mi több, talán igaza is lesz. Mert hogyan lehet azt kívánni, hogy egy magamforma együgyű lélek beszéljen ilyen magasztos dologról, és csak valahogy is megmagyarázzon olyanokat, amelyeknek még kifejezésére is hiányzanak a szavak? Csoda-e, ha bolondokat beszélek? S én mégis erősen hiszem, hogy az Úr meg fog engem ebben segíteni. Amint jól tudja Ő Szent Felsége, engem ebben a dologban csak az a szándék vezet, hogy egyrészt engedelmeskedjem megbízóimnak, másrészt pedig vágyat akarok ébreszteni a lelkekben ezen felséges kincs után. Különben is nem mondok semmi olyant, amit hosszas tapasztalat alapján ne ismernék.
Tényleg úgy is van. Mikor ugyanis elkezdtem írni erről az utolsó vízről, olyan lehetetlennek tartottam, hogy tudjak róla valamit mondani, mintha csak görögül akartam volna beszélni. Annyira nehéz ez a dolog. Ezzel azután abba is hagytam, s elmentem áldozni. Áldott legyen az Úr, aki ennyire kegyes a tudatlanok iránt! Ó engedelmesség erénye, te mindenre képessé teszed az embert! Az Úristen megvilágosította az értelmemet, hol szavakkal, hol meg értésemre adva, miképpen fejezzem ki magamat, mert, miként a belső imának előbbi fokánál is megtette, Ő Szent Felsége, úgy látszik, személyesen akarja megmagyarázni azt, amit én meg sem tudok érteni. Amit itt mondok, az színigazság, következőleg, ami jó van az én írásomban, az az Ő tanítása. A rossz, az nagyon természetesen csakis én belőlem, a rossznak ebből az óceánjából származhat. Ha tehát akadnának olyanok, akik szintén tapasztalták önmagukon a belső imának eme tüneteit, amelyeknek kegyelmében az Úr ezt a magamfajta nyomorultat részesítette - már pedig bizonyára sokan vannak - s ha, nem tudván hinni eme rendkívüliségekben, velem akarnák ezeket a dolgokat megbeszélni: én hiszem, hogy az Úr megsegítene engem, az Ő szolgálóját, és sikerülne nekik bebizonyítanom, hogy ezek a tünetek tényleg valódiak.
Beszéljünk már most erről az égből jövő vízről, amely bőségesen elönti és megáztatja ezt a kertet. Ha az Úr mindannyiszor megadná, valahányszor szükség van rá, micsoda nyugodt élete volna a kertésznek! Hát ha még tél sem volna, hanem mindig mérsékelt meleg időjárás, úgyhogy soha se hiányoznék belőle a virág és a gyümölcs: milyen boldogság volna ez! Csakhogy ez lehetetlenség addig, amíg e földön élünk. Mindig résen kell lennünk, s ha elfogy az egyik víz, a másikhoz kell nyúlni.
Ez a mennyei víz sokszor éppen olyankor jön, mikor a kertész legkevésbé sem számít rá. Igaz ugyan, hogy kezdetben majdnem mindig hosszú elmélkedés után szokott bekövetkezni. Az Úr ezt a kis madárkát először egyik fokról a másikra juttatja, s csak azután helyezi bele a fészekbe, hogy megpihenjen. Mivel látta, mennyit röpült, s hogyan igyekezett értelme és akarata minden erejével kutatni Isten után és kedvére tenni Őneki: ezért meg akarja jutalmazni már e földi életben. S mekkora ez a jutalom. Egy pillanat alatt dúsan megfizeti az embernek összes képzelhető fáradalmait!
Mikor azután a lélek ily módon keresi Istent, egyszerre csak érzi, hogy rendkívül nagy és édes gyönyörűség kíséretében majdnem teljesen valami ájulásfélébe esik. A lélegzete eláll, a testi ereje egészen elhagyja, úgyhogy még a kezét is csak nagy nehezen tudja mozdítani. Szeme bezáródik anélkül, hogy akarná; ha pedig nyitva tartja, akkor sem lát úgyszólván semmit. Ha olvas, nem képes egy betűt sem kimondani, sőt még felismerni is alig tudja a betűket. Hallani hall, de nem érti, amit mondanak. Érzékeinek tehát semmi hasznát sem veszi, legfeljebb abban akadályozzák, hogy öröme teljes legyen, s így inkább csak ártalmára szolgálnak. Beszélni nem tud, mert képtelen elgondolni is egy szót, s még kevésbé van hatalom, amely csak egyet is ki tudna vele ejtetni, Ugyanis az összes testi erő elmegy, de ugyanannyival gyarapszik a lelki erő, hogy annál jobban. tudja élvezni boldogságát. Az érzéki részre átáradó boldogság is igen nagy és szembeszökő.
Ez a belső ima nem árt az egészségnek, akármennyi ideig tartson is; nekem legalább sohasem ártott. Nem emlékszem rá, hogy utána rosszul éreztem volna magamat, még ha olyankor küldte is rám az Úr, amikor nagyon beteg voltam; sőt ellenkezőleg állapotom mindig nagyot javult. De különben is, hogyan árthatna ilyen nagy kincs?!
Ezek az annyira szembetűnő külső hatások kétségtelenné teszik, hogy a lélekkel valami nagy dolog történt, s hogy valami felsőbb hatalom fosztotta meg ilyen élvezetes módon minden erejétől, s adott neki cserébe nagyobbat. Igaz ugyan, hogy kezdetben ez az állapot igen rövid ideig tart, - legalább is énnálam így volt; s ilyenkor, amidőn hamarosan elmúlik, ezek a külső jelek, s az érzékek fölfüggesztése szintén nem vehetők annyira észre. Azonban a kegyelmeknek megszaporodása a lélekben ilyenkor is mutatja, hogy milyen erős napfény sugárzott reá, s olvasztotta meg ennyire.
Különben is jegyezzük meg, hogy az én nézetem szerint, még ha aránylag hosszú ideig tartana is az összes lelki tehetségeknek ez a fölfüggesztése, az sem lesz azért olyan igen hosszú; ha elhúzódik egy félóra hosszat, az már nagyon is elég; én nálam, ha jól emlékszem, még ennyi ideig sem tartott soha. Az is igaz, hogy bajos megmondani, mennyi ideig volt az ember ebben az állapotban, mert semmit sem érez; én csak azt állítom, hogy egy huzamban, s a nélkül, hogy az egyik, vagy a másik tehetség föl ne ébredne, nem tart soká. Az akarat legjobban tartja magát, de a másik két tehetség csakhamar elkezdi azt zavarni. Mivel azonban az akarat nyugodt marad, ezzel újra fölfüggeszti őket, s újra elalusznak, de azután megint fölocsúdnak. Ez így mehet sokáig, s tényleg ilyen hullámzással el is húzódik ez az állapot néhány óra hosszat. Mert az a két másik tehetség, ha egyszer megízlelte azt az isteni bort, s megrészegedett tőle, igen szívesen vállalkozik arra, hogy veszítsen valamelyest, tekintve, hogy ezzel azután akkora nyereségre tesz szert. Szívesen csatlakoznak tehát az akarathoz, s élveznek együtt mindhárman. Csakhogy, mint mondom, rövid ideig tart ez a teljes felfüggesztés, amely még a képzelőtehetségnek működését is kizárja; (nézetem szerint tudniillik ez utóbbi is föl van függesztve.) Ezek a tehetségek mindazonáltal nem térnek teljesen magukhoz, úgyhogy tényleg akár néhány óra hosszat is megmaradnak ebben a mámorban, tekintve, hogy Isten időről-időre mindig újra magához vonzza őket.
Térjünk már most arra a kérdésre, hogy mit érez; a lélek ilyenkor belsejében. Ha valaki ezt meg tudja mondani, hát csak mondja meg. Én azt hiszem, ezt nem lehet fölfogni; annál kevésbé elmondani. Magam is éppen erről gondolkoztam, mikor hozzáfogtam az íráshoz; - a szent áldozás után volt, s éppen egy ilyen belső ima-állapot után, amilyenről most beszélek. Mint mondom, tehát én is azon törtem a fejemet, hogy mit csinál ilyenkor a lélek; s íme az Úr így szólt hozzám: „Egészen megemészti magát, leányom, hogy annál jobban belém merüljön. Már nem ő az, aki él, hanem én élek őbenne. Mivel nem képes felfogni azt, amit ért: nem értvén ért.”
Aki tapasztalatból ismeri a dolgot, valamelyest fog érteni e szavakból; mert világosabban nem lehet kifejezni: annyira homályos, ami ott végbe megy. Csak azt az egyet mondhatom, hogy a lélek érzi Istennel való együttlétét, még pedig oly határozottsággal érzi, hogy nem volna képes ebben kételkedni. Itt valamennyi tehetség elhallgat, s úgy föl van függesztve, hogy mint mondottam, semmiféle működésüket sem lehet észrevenni. Ha előzőleg a kínszenvedés valamelyik jelenetéről elmélkedett, az úgy kitörlődik az emlékezetből, mintha sohasem gondolt volna rá; ha olvasott, képtelen tovább odafigyelni; ha szóbeli imát végzett, azzal is csak így van. Annak a kellemetlen kis lepkének, az emlékezetnek, szárnyai itt megégtek, úgyhogy nem képes többé moccanni. Az akarat természetesen teljesen el van azzal foglalva, hogy szeret; de hogy miképpen szeret, arról mit sem tud. Ami az értelmet illeti, föltéve, hogy ért valamit, nem érti, hogy miképpen ért; legalább is nem képes semmit sem felfogni abból, amit ért. Én inkább azt hinném, hogy egyáltalában nem működik;[1] mert, mint mondom, nem érti önmagát. Megvallom azonban, hogy én nem vagyok képes ezt megérteni.
Volt idő, amikor egyáltalában nem tudtam, hogy Isten benne van minden dologban. Mivel azonban annyira éreztem jelenlétét, nem voltam képes magammal elhitetni, hogy nincs ott. Nézetem szerint egészen világosan beláttam, hogy személyesen van jelen a lelkemben, annyira, hogy ezt nem tudtam volna tagadni. Már pedig, holmi tudatlan emberek azt mondták nekem, hogy Ő csakis kegyelme révén van bennünk. Ezt én nem tudtam elhinni, mert mint mondom, érezni véltem, hogy ő maga van ott, s így nagyon bántott ez a kétség. Végre egy, a dicső pátriárkának, Szent Domonkosnak rendjéből való nagy tudós eloszlatta kétségemet, amennyiben megmagyarázta nekem, hogy igenis jelen van, s hogy miképpen érintkezik velünk. Ez nagy örömömre szolgált.
Jegyezzük meg, és soh'se felejtsük el, hogy ez a mennyei víz, az Úrnak ez az óriási kegyelme, amint a következőkben el fogom mondani, mindig rendkívül üdvös, hatásokat hagy maga után a lélekben.[2]

_________________________________

[1] Az értelem szerepe a szemlélődésben sok vitára adott már alkalmat. Nézetem szerint a következő hasonlattal lehetne megmagyarázni. Az ember szeme látja a napfényt a tárgyakon, de magába a napba tekinteni nem igen képes. Tegyük fel azonban, hogy nemcsak beletekintene, hanem a nap, a maga végtelen tömegével valami csoda folytán odaállna közvetlenül eléje (és természetesen annak hőhatása fel volna függesztve), akkor teljesen megvakulna a fénytől, de azért azt igenis felfogná, hogy a nap van előtte, s azért nem lát. Tehát látna is, meg nem is. Így van a lélek szeme, az értelem is a szemlélődésben. Az isteni nap odaáll közvetlenül eléje; ő felfogja annak jelenlétét, de fényétől megvakítva még sem lát. Tehát működése egész általánosságban való felfogásban, nem pedig részletes megértésben nyilvánul. Ha így fogjuk fel a dolgot, akkor meg fogjuk érteni, hogy bár akarati működés az értelemnek megmozdulása nélkül nem képzelhető, mert nem lehet szeretni valamit, amit nem ismerünk, azért mégis helyesen mondhatjuk az előbbi megszorításokkal, hogy a szemlélődésben az Isten iránti szeretet lobog megismerés nélkül.

[2] Valószínűleg Baňez Domonkos atya volt.