Önéletrajz - A fordító előszava

JÉZUSRÓL NEVEZETT SZENT TERÉZIA ÖSSZES MŰVEI

Önéletrajz

FORDÍTOTTA: Szent Teréziáról nevezett Ernő atya sarutlan kármelita

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

Szent Terézia Önéletrajza és annak folytatása, Az Alapítások könyve, nemcsak, sőt nem is elsősorban történelmi munkák. Írójuknak nem az a főcélja, hogy életének folyásáról és annak eseményeiről számoljon be, s ezért ezek sok esetben mostoha elbánásban részesülnek nála. Neveket Önéletrajzában nem említ, évszámot is igen keveset, s máshonnét nem ismernők életrajzát, ebből még csak azt sem tudnók meg, hogy hívták őt, kik és mik voltak szülei, kik testvérei? Ez nála mind mellékes. Az ő célja, hogy lelki életéről tájékoztassa gyóntatóit, mert hiszen művét kizárólag ezeknek szánta és nem is gondolt arra, hogy ez valaha szélesebb körben elterjedjen. Ez a lelki élet, vagy amint ő nevezi, ez az ő imája, olyan sajátságos fejlődésnek indult, olyan rendkívüli tünetekben nyilvánult, hogy azok körében, akik előtt lelkét feltárta, sok aggodalomra adott okot. Egyesek, mint pl. Alkantarai Szent Péter és Borgia Szent Ferenc Isten kezének csodálatos működését látták benne, ellenben más, buzgó, szentéletű, de azért az előbbieknél kisebb kaliberű lelkek, mint pl. Dáza Gáspár, Salzedo Ferenc és mások azt állították, hogy Terézia anya ördögi szemfényvesztés áldozata. Ezen kérdés tisztázását célozza az Önéletrajz s ezért részletesen fejtegeti, miképpen fejlődött Szent Terézia imája zsenge elméjének első megnyilatkozása óta gyermek- és ifjúkora folyamán, kint a világban és bent a zárdában odáig, ahol állt e mű befejezése idejében, 1565-ben.
Ez a fejlődés annál érdekesebb, mert hiszen Szent Terézia az ima történelmében korszakalkotó szerepet játszik. Akkora a jelentősége e téren, mint mondjuk, Kolumbus Kristófé földrajzi ismereteinek tekintetében. A nagy génuai tengerészt nevezik Amerika felfedezőjének, holott nem ő volt az első fehér, aki lábát betette az újvilág földjére. Hiszen ötszáz esztendővel ő előtte a normannok rendes kereskedést folytattak az új világ lakóival és Grönland püspöke, mindaddig, amíg a jégárak nem tették hazáját lakatlanná, rendes lelkipásztorkodást folytatott Vinlandban, a mai New-York területén. Mindez azonban legkevésbé sem csökkenti a nagy felfedező érdemét, mert hiszen ő volt az, aki megmutatta Amerikának rendes és mindenki számára járható útját az óceánon keresztül, s ő tárta föl és tette hozzáférhetővé annak kincsét a vén Európa gyermekei számára.
Szent Terézia sem volt az imának az első felfedezője. Imádkozott ősatyánk, Adám, és kilenc századon keresztül könyörgött bocsánatért nagy bűnéért. Ábrahám magas fokára jutott az imának s bizalmasan társalgott Istennel és az angyalokkal. Izsák a rétekre szokott kimenni, hogy azok magányában folytathassa elmélkedését. Jákobnak lelki életét gyakori látomások emelték a misztika színvonalára, amely a Krisztus előtti századok folyamán Mózesben érte el tetőfokát, mert hiszen az ő lelki házasságának volt gyümölcse az ószövetségnek fenséges teokráciája összes vallási és politikai intézményeivel együtt. A próféták, főleg pedig azoknak fejedelme, a mi rendünk atyja, alapítója és vezére, a thesbisi Illés, mindannyian szédítő ormain mozogtak a misztikának. Az újszövetség apostolai még magasabbra emelkedtek, s egy Szent Pál a harmadik égben hallott szavakat, amelyeket embernek nem szabad kimondania. Egyáltalában, az ősi egyházban a misztika közös kincse volt a híveknek, a nyelvén mindenki értett s példának okáért a vértanúknak közhasználatra írt és népies nyelven szerkesztett aktái olyan kifejezésekkel, amelyeknek horderejét csakis a misztikában járatos egyén érti meg. („In oratione positus emisit spiritum” vagy Szent Perpetua aktáiban: „Nesciebat me jam cum Deo loqui.”) A misztika tehát közkincse volt a híveknek, akiknek zöme pedig akkor még a népnek a legalsóbb osztályaiból került ki. De még azután az „intelligentia Scripturarum”, a szentiratok megértése, nem hiába misztikus kegyelem. Egyetemeinknek nem egy tudós, de minduntalan az „Index”-be botló orientálistája úgy van velük, mint a műkedvelő, aki szakértő szemmel vizsgálja az incunábulák nyomását és kötését, de a tartalmukhoz nem is konyít. Azokhoz nem a biblikum, hanem Szent Terézia imája adja meg a kulcsot. Már pedig a szent írók a nép számára írtak, tehát az akkor értett a nyelvükön.
Múltak azonban az idők, változtak az erkölcsök, a humanizmus és az újkori tévtanok jégárja végigzajlott az egyházon, megfagyasztotta a szíveket, megszakította az összeköttetést a természetfölötti új világgal. Egyesek ugyan – a szentek – szabadon röpültek át abba az ima szárnyain, de a nagy tömegeknek új felfedezőre volt szüksége, hogy megmutassa annak rendes útját s föltárja előttük annak mérhetetlen kincseit.
Erre a szerepre hívta meg az isteni Gondviselés Ahumada Teréziát.
Imájának első fázisa, amelyet, azt hisszük, találóan lehet az „első ég”-be való emelkedésnek nevezni, kora gyermekkorában kezdődik. Alig kezd eszével élni, alig sajátítja el az olvasás tudományát, föléje emelkedik az anyagiaknak, magasan lebeg a föld fölött, a nélkül azonban, hogy elhagyná annak légkörét. Igen nagy dolog már ez is egy kis gyermek részéről! Rodrigóval együtt megszökik hazulról, hogy a mórok földjén vértanúságot szenvedhessen, s mikor ez a kísérlet dugába dől, remeteségről, szerzetesi életről ábrándozik, csakhogy lemondhasson mindenről a mennyei boldogság kedvéért. Hangsúlyozzuk e motívumot, amelyet ő maga is mint önzőt ítél el későbbi életében. Vágyai magasan szárnyalnak: a levegőégben lebegve sóvárgó szemekkel néz a második és harmadik ég felé, s a szamariai asszony képe előtt ismétli az akkor még nem értett szavakat: „Uram, adj nekem abból a vízből, itass meg az élet forrásából.”
Imájának ezen első fázisából a vergődés korszaka az átmenet a második égbe való emelkedéséhez, misztikus kegyelmeihez és azok továbbfejlesztéséhez.
Zárdába lép s ott az Úr megtanítja őt legelsősorban arra a magasztos imára, amelyet Ő maga gyakorolt a legfönségesebb módon , midőn a kereszten függve életét adta értünk. A szenvedés imája ez, amelynek adóját Isten kérlelhetetlenül behajtja mindazokon, akiket magasabb tökéletességre hívott. Rettenetes betegségek viseltetik el vele mindazt, amit csak halandó ember élte fonalának elszakadása nélkül elszenvedni képes. Mint tehetetlen nyomorék fekszik ágyán, minden érintés halálos gyötrelmet okoz neki, s ez az állapot éveken át tart. Mikor azután annyira amennyire lábra áll, elkezdődik lelki vergődése. Az Úr Jézus kéri, követeli szerelmét, s ő nem tudja magát teljesen odaadni neki. Szereti övéit, gyöngéden ragaszkodik barátaihoz s egész lelkével tudja élvezni kedves ismerőseinek szellemes társalgását. Azok pedig még kevésbé tudják felejteni az ő kedves Teréziájukat s minduntalan fölkeresik a zárdában, úgyhogy napirendjében igen tekintélyes helyet foglal s óráinak jelentékeny részét fölemészti a beszélő szobában való időtöltés. Pedig szárnyai már kinőttek, szeretne szédítő magasba repülni, azonban ezek a kötelékek fogva tartják, úgyhogy kínosan vergődik. Gyóntatói – jó emberek, jó papok, de köznapi lelkek – mindebben semmi rosszat nem látnak. Csitítgatják, igyekeznek őt megnyugtatni; ellenben ő érzi, hogy magasabbra született, de nincs ereje követni hivatását.
Innen-onnan húsz esztendeig tart már ez az állapot, míg végre 1555-ben bekövetkezik a fordulat. A szenvedő Krisztus képének látása lelket önt belé. A jezsuiták vezetése alá kerül s azok kioktatják, hogy önkéntes lemondásokkal és kisebb önsanyargatásokkal kell megalapoznia lelki életét és kíméletlenül el kell szakítania azokat a kötelékeket, amelyek gúzsba kötik lelki szabadságát. A „Veni Creator” elmondása elragadtatásba ejti s annak szárnyain Terézia fölemelkedik a „második ég”-be s megkezdi lelki életének második, misztikus fázisát.
A nemes szenvedélyek korszaka ez. A „Sturm und Drang” periódus az ő életében. Ennek köszönjük a sarutlan rend megalapítását, ennek az ő irodalmi művei nagy részét.
A földdel való szakítás tökéletes. Rokonai terhére vannak; barátai, ha csak nem beszélnek istenes dolgokról, halálosan untatják, az anyagi érdekekkel való foglalkozás undorral tölti el; az ebédre, vacsorára hívó harang halálos kínt okoz neki. Nincs érzéke többé a természet szépségei iránt. A folyók és patakok, a zöldellő rétek, mezők, a pompás virágok s azoknak illata, a legművésziesebb zene: mindez oly semmi ahhoz képest, amihez ő imájában szokva van, hogy rá sem tud nézni, nem is tudja hallgatni. Szívét a szerafim dárdája sebzi meg s az sajog az édes fájdalomtól. Szeretne tenni, nagyokat tenni Istenért, akinek fölsége, végtelensége, szépsége, jósága oly világosan áll szemei előtt; Jézusért, aki látomásaiban mutatja meg magát minduntalan neki s szózataival irányítja cselekedeteit. Kimondhatatlan gyötrelmet okoz szívének a lelkek elkárhozása, akik nap-nap után hóesés módjára hullnak a pokol tüzébe. Szeretné magát elébe vetni e szerencsétlenek útjának; visszatartani, megmenteni azokat, akikért az ő édes Mesterének vére hiába folyt. Nem bírja tovább az életet. Meghódította Istent; a mindenség Ura rabja az ő szívének, ámde nem láthatja őt addig, amíg ez a nyomorult élet tart. Ez a gondolat fájdalmas elragadtatásba ejti s majdnem megfosztja életétől.
Csupa szenvedély, csupa láng, csupa tűz. Azonban ez a tűzvész lelkének még alacsonyabb rétegeiben, a testi szervezethez közel lobog s folyton újra és újra megperzseli azt, sőt fölemésztéssel fenyegeti. Innét a folytonos elragadtatások, amelyeknek önkívületiségébe a szervezet mintegy belemenekül az emésztő lángok elől. Egy az Istenre vonatkozó szó, egy a másvilágra irányuló gondolat, amelyet előtte kiejtenek, elegendő ahhoz, hogy kiváltsa érzékeinek ezt a hanyatt-homlok való menekülését. Hiába áll ellent; bármennyire kínos reá nézve , ha mások jelenlétében jön reá ez az állapot: nem tudja megakadályozni. Megmerevedik, tagjai jéghidegek; nem egyszer pedig teste is részt vesz lelkének röptében; elhagyja a szilárd talajt, néhány arasznyira fölemelkedik a levegőbe, s hosszasan ott lebeg.
Nagy lelki szárazságok gyötrik; kínzó betegségek juttatják minduntalan a sír szélére; rágalmaknak, üldözéseknek, rosszakaratú támadásoknak egész áradata zúdul ellene. Az Úristen reábocsátotta „a lélek sötét éjszakáját”, amelyen keresztül kell mennie mindenkinek, akit Ő a Kármel csúcsára akar juttatni.
Imájában bekalandozza saját lelkének mélységeit, bejárja a mennyországot és csodálatos dolgokat lát. Nem tud róluk részletesen beszámolni. „Olyan ez – mondja ő egy megkapó hasonlattal fejezve ki eszméjét – mint amikor egyszer engem bevezettek az albai herceg kincstárába. Tele volt drágaságokkal, ritkaságokkal, műremekekkel. Mikor kijöttem onnan, egyetlen egy részletre sem tudtam visszaemlékezni, de azt tudtam, hogy sok szépet láttam.” „Én leszek ezután a te könyved”, - mondotta neki az Úr akkoriban, amidőn az inkvizíció sokat eltiltott kedves olvasmányai közül; s ennek a könyvnek minden lapja újdonságokkal, eredeti, soha nem látott, érdekfeszítő részletekkel szolgált. Imája folyton változik és fejlődik. Ma nem az, ami tegnap volt s holnap megint más. A Szentlélek fuvalma mindig új akkordokkal bájolja el füleit.
Lassú és fokozatos átmenetek készítik elő imájának befejező fázisát, a „harmadik eget”, amelyet Szent Pál járt meg előtte és többi nagy szentek valószínűleg mindannyian. Eddig csak látogatója volt az égnek: most lélekben állandó lakója lesz. A határkő az 1572-i jelenés, amelyben az édes Jézus megköti vele az immár felbonthatatlan frigyet, a lelki házasságot. „Nézd ezt a szeget , , - mondotta neki - ez annak a záloga, hogy mától kezdve hitvesem vagy, amit eddig nem érdemeltél meg... Az én becsületem a tied, s a te becsületed az enyém.” Ezután pedig bevonult lelkébe az a magasztos értelmi látomás, a Szentháromság három isteni Személye s ettől kezdve állandó társasága lett. Teljesedtek rajta az Úr Jézus szavai: „Eljövünk hozzá s nála fogunk lakni.”
A szenvedélyek kora megszűnt. Az isteni tűz följebb hatott és lelkének legmagasabb rétegeiben, szellemei tehetségeiben foglalt helyet, istenibb lett. Nem perzseli többé a a szervezetet. Az érzéki rész ugyan minden ízében együtt rezeg vele, mint a hangvilla, amelyet távolról megüt a rokonhang, de nem szenved többé tőle. Megszűnnek az elragadtatások, vagy legalább is igen ritkák. Képzeletei látomások nincsenek többé. Minden szellemivé lett. Megszűnt a halál utáni heves vágyódás, vagy ha be is áll egy pillanatra, csakhamar helyt ad az Isten akaratán való tökéletes megnyugvásnak. A lelkek üdvéért minden áldozatra kész, de elkárhozásuk miatt már nem emészti az a gyötrő kín. Istenbe van merülve. Ha a folyóson halad, meg-megáll és tapogatódzik, mint a vak ember; elfeledte, hogy hol van. A természet szépségei nemcsak, hogy nem untatják t9bbé, hanem valósággal extázisba ejtik. Isten szépségének tükrözését látja bennük. Olyan lesz, mint egy naiv kis gyermek – természetesen csakis érzelmeiben, mert hiszen értelme mindvégig megőrzi árható erejét, akarat pedig acélos szívósságát. Egy szép virág, egy tarka pillangó, egy bájos gyermekarc, sőt akár egy szemrevaló ásványdarab látása örömet vált ki benne. „Áldott legyen, aki téged teremtett” – így kiált föl, ezt hajtogatja s alig lehet őt onnét elvonni. Értelmi látomásaiban feltárulnak előtte az egeknek legféltettebben őrzött titkai, az emberi lélek pedig nyitott könyv szemeiben, amelyből kiolvassa és leírja az ő halhatatlan műveinek koronáját, „A belső várkastély”-t. Mikor pedig bekövetkezik földi pályafutásának dicsőséges vége, a haláltusát tizennégy óráig tartó elragadtatás pótolja nála, s annak szépséges látomásait sugárzó arcvonásairól olvassák köréje sereglett leányai. Ennek csodás részleteit azonban majd csak a mennyországban fogja nekünk elmondani.
Az Önéletrajz nem vezet bennünket ilyen messzire. Mikor Szent Terézia rátette a pontot annak a második fogalmazványára, 1565-ben, ő lelki fejlődésének még csak a második fázisában volt. A harmadikba majd az Alapítások könyve fog bennünket átkalauzolni, bár annak részletes festését nem ebben, hanem „A belső várkastély”-ban találjuk.
Most tehát neki adjuk át a szót: hadd beszéljen nekünk az ő imájáról.