művei

2009. október 31., szombat

A lélek fohászai (X. 3.)


Lázár nem kérte Tőled, hogy támaszd életre. Megtetted Uram, egy bűnös nő kedvéért; íme, Istenem, itt látsz magad előtt egy annál rosszabbat: ragyogtasd fel újra irgalmadat! Akármilyen nyomorult legyek is, ezt kérem Tőled azok nevében, akik nem akarnak kérésükkel Hozzád fordulni. Hiszen látod, én Királyom, nekem kimondhatatlanul fáj, hogy ők annyira nem törődnek azokkal a rettenetes gyötrelmekkel, amelyeket örökké fognak szenvedni, ha nem térnek vissza hozzád. Ó ti, akik annyira megszoktátok az örömöket és élvezeteket, a kényelmet, és azt hogy mindenben a magatok feje szerint járjatok el, könyörüljetek meg magatokon! Gondoljátok meg, hogy ha így folytatjátok, akkor mindörökre rabszolgái lesztek a pokol fúriáinak. Vegyétek fontolóra, hogy az a bíró fordul most hozzátok kérésével, aki majdan el fog ítélni benneteket, és hogy éltetek egy pillanatra sem biztos. Miért nem akartok örökké élni? Ó milyen kemények ez emberi szívek! Lágyítsa meg őket a Te végtelen jóságod, Istenem.

Tovább...

2009. október 29., csütörtök

A tökéletesség útja - XXXV. Fejezet

Az örök Atyához intézett imával befejezi ezt a tárgyat.


Nagyon részletesen kitértem ezekre a dolgokra, pedig már az összeszedettségi ima tárgyalásánál is utaltam arra, menynyire hasznos reánk nézve, hogy a lelkünkbe szálljunk és pedig egyedül Istennel. Ez nagyon is fontos dolog. Ha pedig nem járulhatnátok a szentáldozáshoz, leányaim, akkor a szentmise alatt igyekezzetek lelkileg áldozni. Ez is nagy haszonnal jár. Utána pedig tegyetek éppúgy, mint a szentségi áldozás után s szálljatok magatokba! ez kitűnő eszköz arra, hogy az Úr iránti szeretet belehatoljon szívünkbe. Mert ha előkészülünk a befogadására, Ő mindig sokféleképpen megajándékoz bennünket anélkül, hogy észrevennénk. Úgy vagyunk vele, mint a tűzzel. Akármekkora legyen is, ha távolmaradtok tőle s eldugjátok a kezeteket, nem fogtok megmelegedni; bár az igaz, hogy nem fogtok úgy fázni, mint olyan helyen, ahol egyáltalában nincs tűz. Ellenben ha közel mentek hozzá, az egészen más dolog. Ha tehát a lélekben megvan a kellő előkészület - értem, hogy szeretne nem fázni többé - s ha egy ideig a közelében van ennek az isteni tűznek, utána több óra hosszat is meleg marad. Ha pedig a tűzből egy szikra talál rápattanni, az egészen lángba borítja. Ez a lelki előkészület annyira fontos mireánk nézve, leányaim, hogy ne csodáljátok, ha annyiszor emlegetem.

Ne sokat törődjetek leányaim azzal, ha ez a dolog nem menne könnyen és jól mindjárt az elején. Nincs ugyanis kizárva, hogy az ördög szorítja el a szíveteket és okoz nektek aggódást, hogy elriasszon benneteket ettől a gyakorlattól, mert tudja, hogy az mekkora kárt okoz neki. Azt fogja nektek sugdosni, hogy van még elég más és ennél többet érő ájtatossági gyakorlat. Nagyon kérlek, ne hallgassatok rá és ne hagyjátok ezt abba, mert ezzel bizonyíthatjátok be az Úrnak, hogy szeretitek Őt. Gondoljátok meg, hogy kevés lélek van, aki követi őt és vele marad a szenvedések közepette. Ő Szent Felsége meg fog benneteket jutalmazni. Ne felejtsétek el azt sem, hogy hányan vannak, akik nemcsak hogy nem keresik a társaságát, hanem még durván el is utasítják maguktól. Valami keveset mégis csak kell érte szenvednünk, mert különben ugyan miből értse meg, hogy vágyódunk utána. Ő mindent elvisel és el fog viselni, csakis azért, hogy legalább egyetlen egy lélek találkozzék, amely Őt befogadja és szeretettel tartja magánál. Legyen tehát ez az egy lélek a tiétek. Mert ha egy ilyen lélek sem akadna, az örök Atya nem is hagyná Őt tovább miközöttünk, s ebben igaza is volna. Így azonban meghagyja, mert Ő oly hűséges barátja híveinek és oly jó Ura szolgáinak, hogy látván az Ő jó Fiának óhaját, nem akarja Őt megakadályozni e kitűnő munka végrehajtásában, amellyel oly csodálatosan mutatja ki szeretetét.

Most tehát, Szent Atyánk, aki a mennyekben vagy, mivelhogy akarod és elfogadod (s végre is világos, hogy nem tagadhattad meg ezt a dolgot, amely annyira jó mireánk nézve) mégis csak illik - mint kezdetben mondtam -, hogy valaki felemelje a szavát a Te Fiad érdekében. Tegyük meg mi, leányaim. Igaz ugyan, hogy - tekintve nyomorúságunkat - ez nagy vakmerőség részünkről: másrészt azonban hivatkozhatunk az Úr parancsára, amely bennünket imára kötelez. Engedelmességből kérjük tehát Ő Szent Felségét az édes Jézus nevében, hogyha már mindent megtett értünk és ekkora jótéteménnyel halmozta el a bűnösöket: gondoskodjék az Ő végtelen jóságában arról is, hogy az emberek ne bánjanak vele olyan rosszul. Mivel pedig Szent Fia oly kiváló módot adott nekünk arra, hogy Őt gyakorta legyünk képesek áldozatul bemutatni: akadályozza meg ez a drágalátos ajándék a gonoszságnak és istentelenségnek továbbterjedését. Ne engedje, hogy ezek a szerencsétlen lutheránusok feldúlják a legszentebb Oltáriszentség hajlékait, lerombolják a templomokat, legyilkolják a papokat és megfosszák a népet a szentségektől.[1]

Mert mit jelentsen mindez, én Uram, én Istenem? Vagy vess véget ennek a világnak, vagy pedig szüntesd meg ezeket a rettenetes bajokat, hiszen azt emberi szív nem tudja tovább nézni! Még az ilyen hitvány szív sem, amilyen a miénk! Esdve kérlek, örök Atya, ne tűrd ezt tovább! Oltsd el ezt a tűzvészt, mert ha akarod, meg tudod tenni. Vedd tekintetbe, hogy Fiad még most is e földön tartózkodik: Őreá való tekintetből szűnjenek meg már egyszer ezek a rút, undorító és piszkos dolgok. Hogyan érdemelte azt meg, hogy Ő, aki olyan szép és tiszta, olyan házban lakjék, amelyben ilyen dolgok történnek. Teljesítsd Uram, ezt a kérést, nem miránk való tekintetből, mert hiszen mi nem érdemeljük meg, hanem a Te Fiad kedvéért! Azt nem merjük kérni, hogy szüntesd be további itt-tartózkodásodat, mert hiszen akkor végünk volna; de meg különben is Ő kieszközölte Nálad azt, hogy ezen mai nap végéig, vagyis amíg a világ tart, itt hagyod Őt velünk! Mit csinálnánk mi nélküle? Mert ha valami, úgy csakis az csillapítja haragodat, hogy ilyen zálog van birtokunkban. Én jó Uram, valami módja csak van annak, hogy ez az állapot megszűnjék! Szüntesse meg tehát Szent Felséged!

Ó én Istenem! Bárcsak nagyon híven szolgáltalak volna, hogy annak alapján zaklathatnálak és érdemeim jutalma fejében kérhetném Tőled ezt a nagy kegyelmet, tekintve, hogy Te semmit sem hagysz jutalmazatlanul. Sajnos, nem úgy éltem, Uram, sőt talán éppen én haragítottalak meg annyira és az én bűneim miatt jött ennyi baj a világra! De hát mit tehetek én mást, Uram, mint azt, hogy fölajánlom Neked ezt a szentséges Kenyeret. Miután nekünk ajándékoztad, én visszaadom azt Neked és esedezem Hozzád, hogy a Te Fiad érdemeiért add meg nekem ezt a kegyelmet. Hiszen Ő oly sokféleképpen érdemelte azt ki! Jaj, édes Uram! jaj, édes Uram: tedd meg, hogy ez a vihar megszűnjön már végre-valahára és ne hányjavesse tovább az Egyház hajóját! Ments meg minket Uram, mert elveszünk!

__________________________________


[1] Akkortájt dúltak Franciaországban a hugenotta harcok.


Tovább...

A tökéletesség útja - XXXIV. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat. Nagyon hasznos a szentáldozás utáni hálaadás szempontjából.


Ez a kifejezés, hogy “mindennapi”, nézetem szerint azt jelenti, hogy örökké tartó dologról van szó. De mikor az Úr már egyszer kimondta, hogy legyen mindennapi, vajon miért fűzte hozzá azt, hogy: “add meg nekünk ma?” Efölött sokat gondolkoztam s meg akarom nektek mondani az én együgyű eszmémet. Ha oktalanság, legyen oktalanság; hiszen már az is elég nagy oktalanság részemről, hogy én ilyenekről merek beszélni.
Azzal a kifejezéssel, hogy “mindennapi”, nézetem szerint azt akarja mondani, hogy Ő idelent a földön a miénk s hogy az égben is a miénk lesz, ha jól fölhasználjuk mostani társaságát. Hiszen nem másért maradt velünk, hanem csakis azért, hogy bennünket segítsen, bátorítson és támogasson s így az isteni akarat teljesedhessék bennünk.

“Add meg nekünk ma”, ez a ma, nézetem szerint azt jelenti, hogy ameddig a világ áll, nem pedig azon túl. Nem is több ez egy napnál azon szerencsétlenekre nézve, akik elkárhoznak s nem élvezik Őt a másvilágon. Nem az Úr hibája, ha elbuknak, mert hiszen Ő szüntelenül biztatja őket egészen a küzdelem végéig. Nem tudnak majd mentséget felhozni s nem is panaszkodhatnak majd az örök Atyára, mintha megvonta volna tőlük e kenyeret, akkor, amikor legnagyobb szükségük volt rá. A Fiú tehát azt mondja Atyjának, hogy bár egyes gonoszok részéről ki van téve a sértegetésnek, mivel csak egy napról van szó, engedje meg, hogy azt övéi között töltse. Miután ugyanis Ő Szent Felsége egyszer már saját akaratából és jóságából nekünk adta Őt és elküldte e világra: most Ő nem akar elhagyni bennünket, hanem önszántából kíván velünk maradni barátainak nagyobb dicsőségére és ellenségeinek bűnhődésére. Ez tehát az Ő újabb kérése, amely a mai napra vonatkozik, mert hiszen ezt a Szentséges Kenyeret megadta nekünk s az mindörökre a miénk. Ő Szent Felsége adta meg nekünk ezt a táplálékot, Jézus emberi természetének ezt a mannáját s azt mindig megtalálhatjuk.

Ha csak mi magunk nem leszünk okai, nem fogunk éhen halni, mert akármilyen ételre legyen is étvágya a léleknek, a legszentebb Oltáriszentségben megtalálja jóízűen elkészítve és vigasztalással teljesen. Nem létezik ínség, szenvedés és üldözés, amelyet nem volnánk képesek könnyedén elviselni, ha egyszer megízleltük az Ő szenvedéseit.
A mi Urunkkal egyetemben kérjétek ti is, leányaim, hogy hagyja meg nektek a ti Jegyeseteket a mai napra, hogy soha se nélkülözzétek társaságát ezen a világon. Hiszen úgyis eléggé mérsékli a boldogságunkat az, hogy úgy elrejtőzik a kenyér és a bor színe alá! Nagy kín ez az olyan lélekre, akinek Őkívüle nincs senkije, akit szeressen és aki csak Őnála talál vigasztalást! Kérjétek legalább arra, hogy sohase kelljen Őt nélkülöznötök s hogy mindig megfelelő előkészülettel és méltón vegyétek Őt magatokhoz.

Az anyagi kenyérre ne legyen gondja olyannak, aki őszinte szívvel bízta rá magát Isten akaratára. Azt akarom mondani, hogy az imádság ideje alatt ne törődjetek vele, mert ilyenkor fontosabb dolgotok van. Annak is meg van a maga ideje, hogy dolgozzatok és megkeressétek a kenyereteket. Ezt is azonban mindig gondoktól menten tegyétek. Szívetek érzelmeit sohase vesztegessétek ilyesmire; csupán a test dolgozzék - mert méltányos, hogy megszerezzétek az élelmeteket - ellenben a lélek pihenjen azalatt. Bízzátok ezt a gondot - mint már sokszor mondtam - a ti Jegyesetekre; Ő nem fogja elfelejteni. Soh'se féljetek attól, hogy cserbenhagy benneteket, mindaddig, amíg ti hívek maradtok Őhozzá és rábízzátok magatokat Isten akaratára. Biztosítlak benneteket arról, leányaim, hogy ha én e tekintetben most rosszakaratúlag hibáznék - amint azt annak előtte sokszor megtettem - nem kérnék Tőle kenyeret, vagy más ennivalót, hanem azt akarnám, hagyjon éhen veszni. Mert minek akarnék élni, ha az élettel nap-nap után az örök halálra tenném magamat mindinkább érdemessé? Ha tehát őszintén Istenre bízzátok magatokat, akkor Ő, mint mondom, gondotokat fogja viselni.

Úgy vagytok vele, mint amikor egy cseléd szolgálatba lép. A cseléd igyekszik mindent urának kedvére tenni, viszont azonban a háziúr köteles élelmezni a cselédjét mindaddig, amíg a házában él és kiszolgálja őt. Kivételt csak az az eset képezne, ha a háziúr úgy elszegényednék, hogy magának sem volna mit ennie. Ez az eset azonban nálunk el sem képzelhető, mert a mi Urunk mindig gazdag és hatalmas marad. Illenék-e már most, ha a cseléd minden nap arra kérné a gazdáját, hogy adjon neki élelmet, holott tudja, hogy a gazdája úgyis gondol erre s köteles is rá gondolni! A gazdája joggal vethetné neki oda, hogy ne törődjék mással, hanem igyekezzék őt kiszolgálni és a kívánságait teljesíteni; s hogy helytelenül jár el, amikor olyan gondokat vállal magára, amelyekhez semmi köze. Szóval, nővéreim, kérje az anyagi kenyeret az, akinek kedve tartja: mi csak azt kérjük az örök Atyától, hogy méltók lehessünk a mi mennyei kenyerünk vételére és pedig úgy, hogy ha már a testi szemeink nem gyönyörködhetnek látásában, mivel annyira be van burkolódzva, legalább a lelki szemeink előtt lebbentse fel a fátyolt és mutassa meg magát nekünk. Ez azután egészen más élelem! Csupa élvezet és gyönyörűség, amely igazán fenntartja az életet.

S azt hiszitek talán, hogy ez a szentséges eledel nem táplálja még ezt a mi testünket is s hogy nem kiváló orvosság egyúttal a testi bajok ellen? Én tudom, hogy az s ismerek valakit, aki nagyon beteg szokott lenni[1] s akinél, mikor olykor nagy fájdalmai voltak, ezek a szentáldozáskor mintegy varázsütésre szűntek meg úgy, hogy utána egészen jól érezte magát. Ez nagyon gyakran megesett vele és pedig szembeszökő betegségek alkalmával, amelyeknél, nézetem szerint, a képzelődés lehetősége ki volt zárva. Mivel azonban közismert dolog, milyen csodálatos hatást gyakorol ez a szentséges kenyér azokra, akik azt méltón veszik magukhoz, nem akarok több ilyesmit említeni. Pedig az illető személyről még sok hasonlót mondhatnék, mert volt alkalmam ilyenekről értesülni és tudom, hogy nem hazugság. Az is igaz azonban, hogy az Úr nagyon eleven hitet adott neki s ha olykor mások azt mondogatták előtte, mennyire szerettek volna akkor élni, amikor a mi kincsünk, az édes Jézus a földön járt: ő nevetett magában, mert arra gondolt, mit akarnak többet annál, hogy az Oltáriszentségben éppúgy közöttünk van, mint akkor volt. Azt is tudom az illetőről, hogy évek hosszú során keresztül, bár nem élt valami tökéletes életet, valahányszor a szentáldozáshoz járult, egészen úgy érezte, mintha testi szemeivel látná az Urat, amint belép a házába. S mivelhogy elevenen hittel hitte, hogy az Úr csakugyan bejön ilyenkor az ő szegényes hajlékába, tőle telhetőleg igyekezett kiűzni a fejéből minden szórakoztató gondolatot, hogy az Úrral együtt ő is bemehessen. Törekedett összeszedni érzékeit, hogy valamennyien felfogják ezt a nagy jótéteményt, akarom mondani, ne zavarják a lelket annak megértésében. Odaképzelte magát az Úr lábához s úgy sírt szent Magdolnával, mintha csak testi szemeivel látná Őt a farizeus házában. S még olyankor is, amidőn nem érzett áhítatot, hite biztosította őt arról, hogy az Úr igazán ott van s ő is ott maradt és beszélgetett vele.

Valóban, hacsak nem akarunk oktalanok lenni és lemondani eszünk használatáról, lehetetlen kételkednünk. Mert ez nem képzeletünk működése, mint amikor szemünk elé állítjuk az Urat a kereszten függve, vagy pedig kínszenvedésének valamelyik más jelenetében. Mindez most történik és tökéletes valóság, nem kell valahová, messze távolba mennünk, hogy megkeressük Őt, mert hiszen tudjuk, hogy amíg csak a testünknek természetes hője meg nem semmisíti a kenyér színeit, az édes Jézus bennünk van. Használjuk fel tehát ezt a jó alkalmat arra, hogy hozzá csatlakozzunk. Mikor ezen a földön járt, ruhájának puszta érintése meggyógyította a betegeket, lehet-e tehát abban kételkedni, hogy bennünk is csodákat fog tenni, feltéve, hogy eleven a hitünk s hogy meg fogja adni minden kérésünket, tekintve, hogy a mi házunkban van szállva? Ő Szent Felsége nem fukarkodik a lakbérrel, ha valahol jól fogadják.

Ha fáj nektek, hogy nem látjátok testi szemeitekkel, úgy jegyezzétek meg, hogy ez nem volna nektek való. Mert egészen más dolog ám látni Őt megdicsőült testében, mint mikor a földön járt. Gyarló természetünk nem volna képes elviselni ezt a látványt s még a világ is megszűnnék, mert senki sem akarna többé benne megmaradni. Ez örök igazság láttára ugyanis teljesen szembetűnővé válnék, hogy milyen csúf hazugság minden dolog, amit idelent valamire becsülünk. De meg azután, ha az Ő végtelen Felsége látható volna, hogyan merne egy ilyen hitvány bűnös, mint én, aki Őt annyiszor megsértettem, az Ő közelében maradni? A kenyér színe alatt az ember nem fél tőle. Ha a király álruhában jelenik meg valahol, akkor van bátorságunk a sok hajlongás és címzés mellőzésével szabadon beszélni vele. Maga az álruha kelti bennünk azt a meggyőződést, hogy ilyenkor el kell viselnie a bizalmaskodást.

Ki merne hozzá szemtől-szembe közeledni ilyen lanyhasággal, ily méltatlanul és ennyi hibával, mint amennyi mibennünk van? Mennyire nem tudjuk mi, hogy mit kérünk! Mennyivel jobban intézte ezt az Ő bölcsessége! Mert, ha azt látja, hogy valakinek haszna van belőle, annak Ő úgyis megmutatja magát. Nem a testi szemek látják ugyan meg Őt, de van annak sok útja-módja, hogy nagy belső érzelmek és más ilyenek révén meglássa Őt a lélek.[2]
Maradjatok szívesen Ővele s ne mulasszatok el olyan jó alkalmat, amilyen a szentáldozást követő óra, hogy eléje terjesszétek ügyeiteket. Fontoljátok meg, hogy ez nagy haszonnal jár s hogy az édes Jézus nagyon szereti, ha ezt az időt az Ő társaságában töltitek. Őrizkedjetek attól, hogy ezt az időt elvesztegessétek. Ha engedelmességből kellene más valamit tennetek, akkor is igyekezzetek a lelketeket ott hagyni az Úrnál, a ti Mestereteknél: Ő bizonyára sok bölcs oktatásban fog benneteket részesíteni, ha nem is halljátok a hangját. Ellenben ha azonnal másfelé jártatjátok az eszeteket és nem törődtök azzal, hogy ki van bennetek, akkor magatokra vessetek. Ez az idő rendkívül alkalmas arra, hogy meghallgassuk a mi Mesterünk oktatását, hogy megcsókoljuk lábait a tanításért, hogy kérve-kérjük, ne távozzék tőlünk.

Ha már Krisztus Urunk képe előtt is ilyeneket szoktatok kérni, ugyancsak oktalanság volna ilyenkor eltávozni az Ő jelenlevő személyétől és az arcképét nézni. Vagy talán nem volna együgyűség részünkről, ha egy szeretett, jó barátunktól volna arcképünk s mikor ő személyesen látogatna meg bennünket és beszélni akarna velünk, mi elfordulnánk tőle, az arcképét nézegetnők és azzal beszélnénk? Ellenben tudjátok-e mikor jó és üdvös ez az eljárás? Olyankor, amidőn a mi jó Barátunk messze van tőlünk és nagy lelki szárazság révén érezteti velünk távollétét. Ilyenkor nagy boldogság, ha annak a képében gyönyörködhetünk, akit oly sok okunk van szeretni. Ez nekem is nagy élvezetet okoz s ilyenkor szeretném a képét mindenütt látni, amerre csak a szememet jártatom. De hiszen nincs is nemesebb tárgy és gyönyörűségesebb látvány szemünk számára, mint Ő, aki annyira szeret bennünket és aki magában foglal minden boldogságot. Milyen szerencsétlenek azok az eretnekek, akik a saját hibájukból sok egyébbel együtt ezt a vigasztalást elvesztették.

Midőn tehát magatokhoz vettétek az Urat s az Ő saját személye van előttetek, jól teszitek, ha behunyjátok testi szemeiteket, tágra nyitjátok lelketek szemeit és belenéztek szívetekbe. Mint mondom és ismételve mondom és számtalanszor szeretném ismételni: ha ezt megszokjátok, ha igyekeztek olyan rendben tartani lelkiismereteteket, hogy gyakran áldozhassatok, nem is fog olyan nagyon álruhába öltözötten hozzátok jönni, hanem teljesíti szívetek vágyát, hogy láthassátok és sokféle módon fogja magát kinyilvánítani. Ha pedig a vágyatok eléri a megfelelő fokot, egészen is megmutatja magát nektek.[3]

Ellenben, ha semmibe se vesszük Őt, ha a szentáldozás után azonnal eltávozunk mellőle és mindenféle anyagias dolgokkal foglalkozunk, akkor mit tehet Ő? Vagy talán erőszakkal kényszerítsen bennünket annak belátására, hogy Ő meg akarja magát velünk ismertetni? Ezt csak nem teheti meg! Hiszen mikor nyíltan megmutatta magát mindenkinek és érthetően megmondta nekik, hogy kicsoda Ő, ugyancsak szépen bántak vele! S mily kevesen voltak, akik hittek Őbenne! Nagy kegyelemben részesít mindenkit Ő Szent Felsége már akkor is, amidőn kinyilatkoztatja, hogy Ő az, aki a legszentebb Oltáriszentségben jelen van. De hogy világosan láthassák, hogy csodálhassák nagyságát és hogy részesülhessenek összes kincseiben: azt nem akarja. Ebben a kiváltságban csak azokat részesíti, akikről látja, hogy nagyon vágyódnak utána, mert ezek az Ő igazi barátai.

Biztosítlak benneteket arról, hogy aki nem tartozik ezek közé s a szentáldozásban nem mint igazi barátja veszi Őt magához s nem készül arra elő úgy, amint csak erejétől telik: az ne is alkalmatlankodjék Őnála azzal a kéréssel, hogy nyilatkoztassa ki magát neki. Mert mit is akar az olyan, aki éppen csak hogy eleget tesz az Egyház parancsának, de alig tudja kivárni az időt, hogy hazamehessen s az Urat elűzi magától. Midőn látjuk, hogy az ilyen ember a szentáldozás után hogyan nekifekszik azonnal a dolgának, az ügyeinek és világi gondjainak: igazán azt hihetnénk, hogy mindenáron elejét akarja venni annak, hogy az Úr valahogy el találja foglalni az ő lelkét.

_________________________________

[1] A szentanya magáról beszél.

[2] Szent Terézia a látomásoknak három fajtáját különbözteti meg: 1. az érzéki látomás, amidőn az ember testi szemeivel látja a jelenést. Ilyenben neki sohasem volt része s ezt becsüli legkevesebbre. Ennél magasabban áll: 2. a képzeleti látomás, amidőn a jelenés a képzeletben játszódik le, úgy mint például az álomképek. Legmagasabb rendű azonban 3. az értelmi látomás, amidőn minden, akár külső, akár belső érzéki benyomás nélkül, közvetlenül az értelem fogja fel a jelenést. Ezeket a dolgokat főleg Önéletrajzában fejti ki részletesen.

[3] Szent Terézia szavaiból látjuk, hogy még a látomások sem tartoznak a nagy szentek kizárólagos kiváltságai közé. Hiszen azok a nővérek, akikhez Ő itt beszél, nem voltak szentek.


Tovább...

A tökéletesség útja - XXXIII. Fejezet

Fejtegeti, hogy mennyire rászorulunk arra, hogy az Úr megadja nekünk azt, amit a Miatyánk ezen szavaival kérünk: “Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”.


Az édes Jézus, amint mondom, nagyon jól tudja, mennyire nehéz dolgot ígért meg a mi nevünkben. Ismeri gyarlóságunkat és tudja, hányszor hitetjük el magunkkal, hogy nem tudjuk, mit akar az Úr, csak hogy ne kelljen az Ő akaratát megtennünk. Mivel tehát ennyire gyöngék vagyunk, Ő pedig annyira irgalmas, belátta, hogy erősítő szerre van szükségünk s azért könyörögte ki számunkra az örök Atyánál ezt a felséges kenyeret. Azt belátta, hogy semmiképpen sem volna jó reánk nézve, ha nem adnánk meg, amit nevünkben fölajánlott, mert hiszen azon alapszik a mi egész haszonra való kilátásunk. Viszont pedig az is világos volt előtte, hogy ezen segítség nélkül nem igen leszünk képesek azt teljesíteni. Mert mondja csak valaki egy élvezeteket hajhászó gazdag embernek, hogy Isten akaratára való tekintettel étkezzék egyszerűbben s juttasson legalább egy falat kenyeret azoknak, akik éhen pusztulnak: rögtön ezerféle ürügyet fog találni, hogy Isten akaratát a saját kényelme érdekében értelmezze. Vagy emlékeztessünk egy megszólót Isten abbeli akaratára, hogy szeresse felebarátját, úgy mint önmagát: nem lesz képes bennünket türelemmel meghallgatni és semmiféle érvelés sem fogja őt meggyőzni. Vagy pedig mondjuk egy szabados és kényelemszerető szerzetesnek, hogy kötelessége jó példát adni, mert hiszen ő a Miatyánk ezen szavait már nemcsak mint puszta szóbeli ígéretet tartozik teljesíteni, hanem azokra esküt és fogadalmat tett; már pedig Isten akarata az, hogy tartsa meg fogadalmát; fontolja meg, hogy másokat megbotránkoztat azzal, ha fogadalmai ellen cselekszik, még ha nem is szakít velük teljesen; szegénységet fogadott, tehát tartsa is meg kibúvók nélkül, mert ezt akarja az Úr: mindez hiábavaló. Manapság is akad olyan, aki e tekintetben nem képes azt akarni, amit az Úr akar. Hát még mi volna akkor, ha az Úr nem könnyítette volna meg annyira a dolgunkat ezzel a segítő eszközzel, amelyet számunkra rendelt! Ugyancsak kevesen volnának képesek beváltani azt a szót, amit nevünkben az Atyához intézett: “Fiat voluntas tua”. “Legyen meg a Te akaratod.”

Látván tehát az édes Jézus a mi szükségünket, egy csodálatos eszközt talált ki, amellyel kimutatta irántunk való véghetetlen szeretetét. Azért úgy a saját, mint testvéreinek nevében kifejezte ezt a kérelmet: “Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, Uram!” Az Isten szerelméért értsük meg, nővéreim, mit kér a mi jóságos Mesterünk, mert életkérdés reánk nézve, hogy ne vegyük e szavakat fölületesen. Azt pedig, amit ti adhattok Neki, ne becsüljétek semmire sem, tekintve, hogy annyit kaptok Őtőle.

Mások bizonyára jobban értenek hozzá, én azonban a következőképpen gondolom ezt a dolgot: az édes Jézus megtette nevünkben azt a felajánlást s belátta, mennyire fontos reánk nézve, hogy azt teljesítsük. Látta azt is, mily nehéz nekünk ez a feladat, tekintve, hogy olyan gyarlók vagyunk, annyira hajlunk az alacsony dolgok felé s oly kevés bennünk a szeretet és a bátorság; s hogy következőleg csakis az Ő szeretetének és bátorságának látása képes belénk erőt önteni. Csakhogy nem elég azt egyszer látnunk, hanem kell, hogy mindennap szemünk előtt legyen. Ezek az okok bírták őt, nézetem szerint, arra, hogy velünk maradjon. Mivel pedig ilyen nagy jelentőségű és ekkora fontosságú dologról volt szó, azt akarta, hogy az örök Atya kezéből kapjuk azt meg. Ők ketten ugyan teljesen egyesülve vannak s amit az édes Jézus a földön tett, azt Isten megtette az égben, mert hiszen az akaratuk mindenben egyezett. De bár az Üdvözítő ezt nagyon jól tudta, azért mégis jónak látta így rendezni a dolgot. Az édes Jézus ugyanis mint ember annyira alázatos, hogy bár tudta, hogy Atyja szereti Őt és gyönyörűségét leli benne, mintegy engedélyt akart arra kérni, hogy velünk maradhasson. Jól tudta, hogy ezzel a kérésével többet kér, mint a többivel; hiszen előre látta, milyen halálra fogják ítélni s mennyi gyalázatot és sértést kell elszenvednie.

Mert vajon melyik Atya egyeznék abba bele, hogy a Fia - s hozzá egy olyan Fiú - maradjon nálunk s újabb sérelmeknek legyen kitéve, miután már egyszer ideadta őt nekünk, mi pedig oly kegyetlenül bántunk vele? Bizonyára egy sem, Uram, a Tiedet kivéve. Nagyon jól tudod Te, hogy kihez intézed kérésedet! Ó Istenem, mekkora szeretet van a Fiúban, mekkora szeretet az Atyában!
Az édes Jézus részéről ez nem is lep meg annyira, mert ha egyszer kimondta azt, hogy “Legyen meg a Te akaratod”, akkor természetesen, amilyen Ő, nem hagyhatta teljesítés nélkül. Ő nem olyan, mint amilyenek mi vagyunk, s mivelhogy bennünket úgy szeretett, mint Önmagát, kereste az útját-módját annak, hogyan teljesíthetné ezt a parancsot a lehető legtökéletesebben, bármennyibe kerüljön is az neki.

Ellenben Te, örök Atya, hogyan tudtál ebbe beleegyezni? Hogyan nézheted, hogy a Te Fiad nap-nap után olyan hitvány kezekbe kerüljön? Hogy egyszer megengedted, még hagyján: de mindennap! Látod, akkor is hogyan bántak vele! Hogyan tűrheti a Te atyai szíved, hogy szüntelenül új sértésekkel illessék? Pedig mennyit követnek el ellene a legszentebb Oltáriszentségben! Hányszor látja Őt a mennyei Atya ellenséges kezekben! Mennyi tiszteletlenség éri ezen eretnekek részéről.[1]

Ó örökké élő Úristen! Hogyan fogadhatod szívesen ezt a kérelmet? Hogyan hallgathatod meg? Nem látod az Ő végtelen szeretetét? Hiszen csupán azért, hogy tökéletesen teljesítse akaratodat és hogy mindent megtegyen értünk, azt is eltűrné, hogy naponkint darabokra szaggassák! A Te dolgod, Uram, ezzel törődni, ha már Ő maga nem gondol semmivel! Miért adja meg Ő az árát minden boldogságunknak? Miért hallgat mindenhez? Miért nem tudja felemelni a szavát a maga érdekében is, nemcsak a miénkben? De meg azután, hát senki se legyen, aki védelmére kel ennek a szerető Báránynak?

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért fejezi ki ebben a kérelemben kétszer ugyanazt a gondolatot. Azt kéri ugyanis, hogy add meg nekünk mindennapi kenyerünket s azután meg azt mondja, hogy add meg azt nekünk ma. Mintha csak azt akarná kifejezni, hogy az Atya egyszer már odaadta Őt nekünk s hogy most azután ne vegye el tőlünk a világ végéig, hanem adja nekünk naponkint. Indítsa ez a szíveteket, leányaim, arra, hogy szeressétek Jegyeseteket. Hol van az a rabszolga, aki jókedvvel vallaná magát rabnak: az édes Jézus pedig úgy látszik, mintha dicsekednék vele.

Ó örök Atya! Mekkora az érdeme ennek a végtelen alázatosságnak! Vajon mivel szerezzük meg magunknak a Te Fiadat? Az eladási ára, azt tudjuk, harminc ezüst pénz, de a megvételére nincsen kincs, amely elég volna.
Figyeljétek meg, mennyire egynek vallja magát mivelünk, azon az alapon, hogy fölvette a mi természetünket! Mint akaratának Urát, arra emlékezteti Atyját, hogy azt, mint sajátját nekünk ajándékozhatja. Azt mondja tehát: “kenyerünket”, anélkül, hogy megkülönböztetné magát mitőlünk. Egyesül velünk azért, hogy a mi imádságunk az Övéhez lévén kapcsolva, képes legyen Istentől kieszközölni számunkra azt, amit kérünk.

__________________________________

[1] Érti főképp az akkori lutheránusokat Franciaországban.


Tovább...

2009. október 26., hétfő

A lélek fohászai (X. 2.)


Ó keresztények! Itt az ideje, hogy védelmére keljetek királyotoknak, és hogy hozzá szegődjetek az Ő nagy elhagyatottságában: mert hiszen ugyancsak kevés alattvalója maradt hű hozzá, és annál többen vannak Lucifer kíséretében! A legrosszabb pedig az, hogy nyilvánosan barátainak mutatják magukat, titokban pedig eláruljak, úgyhogy alig van már ember, akiben megbízhatna. Ó, Te isteni jóbarát, milyen hálátlan veled szemben az, aki elárul! Ó, igazi keresztények, sírjatok együtt a ti Istenetekkel, aki nemcsak Lázárért ontotta azokat a drága könnyeket, hanem azokért is, akik nem akarnak föltámadni, akármilyen hangosan hívja is őket Ő Szent Felsége. Ó, én Kincsem, mennyire világosan láttad Te előre azokat a bűnöket, amelyeket én követtem el Ellened; adja Isten, hogy utolsók lettek légyen, Uram, hogy sohase bántsunk meg többé sem én, sem más. Támaszd föl ezeket a halottakat: legyen a Te hangod olyan erős, hogy bár nem kérnek Tőled életet, Te azt mégis megadd nekik, hogy azután, én Istenem, előjöjjenek földi örömeik sírjából!

Tovább...

A tökéletesség útja - XXXII. Fejezet

Tárgyalja a Miatyánk ezen szavait: Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is. Arról beszél, hogy mily sokat tesz az, aki ezeket a szavakat őszinte lélekkel ejti ki és hogy mennyire meg fogja őt jutalmazni az Úr.

A mi jó Mesterünk tehát arra oktatott bennünket, hogy imádkozzunk ezen nagy értékű dologért, mely magába foglal mindent, ami után csak képesek vagyunk idelent vágyódni s Ő is kérte azt számunkra. Ezenfölül még abban a nagy kegyelemben is részesített, hogy édes testvéreivé fogadott bennünket. Nézzük azonban már most azt, hogy mit ajánl fel ennek fejében a mi részünkről mennyei Atyjának? - mit kíván tőlünk? - mit kell neki adnunk? Mert az csak természetes, hogy valami módon meg kell szolgálnunk ezeket a kegyelmeket!

Ó édes Jézus! Amilyen sokat kérsz a mi számunkra, épp oly keveset tudsz a mi részünkről érte adni! Hiszen semmiség minden, amit mi adhatunk, ha összevetjük a mi végtelen tartozásunkkal és a mi Urunk határtalan méltóságával. Viszont azonban az is igaz, én jó Uram, hogy semmink sem marad és mindenünkről lemondunk, ha megadjuk azt, amit e szavakkal fejezünk ki: „Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is”.
Nagyon helyesen tetted, jóságos Mesterünk, hogy Atyád országát kérted számunkra az előző kérelemben, mert csakis így vagyunk képesek megadni azt, amit a nevünkben fölajánlasz. Igazán azt hiszem, Uram, hogy enélkül nem tudnánk megtenni. Ellenben, ha a Te Atyád teljesíti kérésedet és már idelent részeseivé tesz bennünket az Ő országának: akkor Te sem vallasz velünk szégyent és képes leszel Neki megadni azt, amit a nevünkben megígértél. Mert ha a föld mennyországgá változik, akkor lehetséges lesz, hogy énbennem a Te akaratod teljesüljön; de enélkül, főleg olyan rossz és terméketlen földben, amilyen az én lelkem, nem tudom, Uram, miképpen volna az lehetséges. Nagy dolog az, amit fölajánlasz!

Valahányszor erre gondolok, mosolyognom kell az olyanok fölött, akik nem mernek az Úrtól szenvedést kérni, mert attól félnek, hogy azonnal reájuk küldi. Nem azokat értem, akik alázatosságból nem merik ezt megtenni, mivel azt hiszik, hogy nem lesz erejük a szenvedés elviselésére; - bár én azt hiszem, hogy aki az Úr sugallatából ezen kemény eszközzel akarja kimutatni Isten irányában szeretetét s azért imádkozik érte, az meg is fogja kapni felülről a szükséges erőt. Azoktól azonban, akik a meghallgatástól való féltükben nem mernek szenvedést kérni, én azt szeretném kérdezni, vajon miként értik azt, amikor azt mondják az Úrnak, hogy teljesedjék az Ő akarata bennük? Vagy talán csak azért mondják, mert mindenki mondja, de nem kívánják, hogy tényleg úgy is legyen? Ez már mégsem volna szép dolog, nővéreim! Gondoljátok meg, hogy az édes Jézus a mi követünk, aki magára vállalta, hogy közbenjár értünk az Ő Atyjánál. Ez neki nem csekély fáradságába kerül s igazán nem illenék, hogy ne vállaljuk magunkra azt, amit a nevünkben fölajánl. Vagy pedig, ha igazán nem akarjuk elvállalni, akkor legalább ne mondjuk ki e szavakat. Azonban egy másik oldalról is meg akarom világítani ezt a dolgot. Vegyétek fontolóra, leányaim, hogy az Úr akarata teljesedni fog égen-földön, akár akarjuk, akár nem. Azért fogadjatok szót; higgyetek nekem; s csináljatok erényt a szükségből.

Ó én jó Uram, mily nagy jótétemény reám nézve, hogy nem magamfajta hitvány lények akaratán múlik, vajon a Te akaratod teljesül-e vagy sem. Szépen volnánk, Uram, ha én tőlem függött volna, vajon meglegyen-e a Te akaratod a mennyben és a földön! Mostan önként adom neked oda az enyémet, habár az is igaz, hogy már jó ideje nem érdek nélküli részemről ez a felajánlás, mert volt alkalmam tapasztalni, mekkora hasznom van abból, ha az akaratomat szabadon alárendelem a Tiednek. Ó barátaim, mekkora ez a haszon! S mily nagy a veszteség, ha nem váltjuk be azt, amit a Miatyánk eme szavaiban felajánlunk az Úrnak!

Mielőtt azonban megmagyaráznám nektek, hogy miben áll ez a haszon, azt akarom kifejteni, hogy mi az, amit Istennek áldozatul hoztok. Nem akarom ugyanis, hogy utólag olyasmit mondhassatok, mintha tévedés lett volna a dologban s nem tudtátok volna, mit ígértetek. Ne viselkedjetek úgy, mint velem együtt egyes szerzetesnők, akik mást se tesznek, mint ígérgetnek; amikor azonban az ígéret beváltására kerül a sor, akkor azzal mentegetődznek, hogy nem úgy értették. Hiszen van is azért ebben valami, mert semmi sem könnyebb, mint szóval alárendelni magunkat más akaratának; de amikor azután a gyakorlati kivitelre kerül a dolog, akkor látjuk be, hogy nincs ennél keményebb feladat széles e világon; föltéve természetesen, hogy az ember úgy gyakorolja, amint gyakorolni illik. Könnyű az ilyesmit mondani, de annál nehezebb megtenni. Ha tehát azt hitték az illetők, hogy a kivitel nem nehezebb a kimondásnál, akkor csakugyan nem tudták, mit ígértek. Igyekezzetek ezt a hosszú próbaidő alatt megértetni azokkal, akik minálunk fogadalmat akarnak tenni, nehogy azt gondolják, hogy üres beszéd az egész. Lássák be, hogy itt tettekre van szükség. Az elöljárók ugyan nem mindig szigorúak irányunkban, különösen, ha gyöngéknek ismernek; olykor azonban egyenlő elbánásban részesítik a gyöngéket és az erőseket. Az Úr nem így tesz. Ő jól tudja, ki mire képes. De ha erős lélekre talál, abban azután Ő is teljesen végrehajtja a saját akaratát.

Most pedig meg akarom nektek mondani, s eszetekbe juttatni, hogy mi is az Ő akarata. Afelől nyugodtan alhattok, hogy nem akar nektek gazdagságot, élvezeteket, dicsőséget és más ilyen földi dolgot adni. Sokkal többre becsül titeket ennél, s mivel nagyra tartja azt, amit ti adtok Neki, jól is akarja azt nektek megfizetni; azért adja meg nektek még ez élet folyamán az Ő országát. Ha pedig tudni akarjátok, miképpen viselkedik azokkal szemben, akik ezt a nyilatkozatot igazán őszinte szívvel teszik meg, kérdezzétek meg eziránt az Ő dicsőséges szent Fiát. Ő is kimondotta ezt, mikor a kertben imádkozott, s mivel határozottan és egész szívvel mondta, nézzétek csak, vajon beteljesedett-e rajta? Mennyi szenvedést, gyötrelmet, gyalázatot és üldözést bocsátott reá Atyja, mígnem a kereszten végezte be életét. Láthatjátok, leányaim, mit adott annak, akit legjobban szeretett, s ebből megérthetitek, mi az Ő akarata. Ezek az Ő ajándékai e világélet folyamán, és ezek arányban állnak azzal a szeretettel, amellyel valaki irányában viseltetik. Többet juttat belőlük azoknak, akiket jobban szeret; kevesebbet azoknak, akiket nem szeret annyira; aszerint hogy kiben mekkora lelki erőt és szeretetet lát saját Szent Felsége iránt. Aki Őt nagyon szereti, tapasztalni fogja, hogy sokat is tud Őérette elszenvedni; aki kevésbé szereti Őt, arra kevesebbet is bocsát. Nekem az a meggyőződésem, hogy a szeretet a fokmérője azon erőnek, amellyel a nagy és a kis kereszteket képesek vagyunk hordozni.

Ha tehát megvan bennetek ez a szeretet, nővéreim, vigyázzatok arra, hogy szavaitok, amelyeket ehhez a nagy Úrhoz intéztek, ne legyenek csupán udvariassági kifejezések, hanem szedjétek össze lelki erőtöket mindannak elviselésére, amit Ő Szent Felsége reátok talál küldeni. Mert ha nem így adjátok neki oda az akaratotokat, úgy tesztek, mintha valaki mutogat egy drága ékszert, s készül is arra, hogy elajándékozza, sőt meg is kéri a másikat, hogy fogadja el tőle: mikor azonban az illető kinyújtja kezét, hogy átvegye, akkor visszakapja és eldugja előle. Nem illő dolog ilyen csúfot űzni azzal, aki úgyis annyi csúfságot tűrt el értünk. De ha nem is volna más ok, már az is elegendő, hogy nem illik valakit olyan gyakran megtréfálni. Mert hiszen ugyancsak sűrűn mondjuk a Miatyánkot, s mindannyiszor megtesszük ezt a kijelentést. Adjuk végre már egyszer oda neki azt az ékszert, ha már oly régen készülünk odaadni. Hiszen úgyis megelőz bennünket ajándékaival, csak azért, hogy adjuk oda neki.

A világiak részéről már az is sok, ha őszinte szándékuk van megtenni, amit mondanak. Nálatok, leányaim, a mondást nyomon kövesse a teljesítés, a szót kövesse a tett. Meg vagyok róla győződve, hogy ez nagyjából meg is van nálunk szerzeteseknél, csakhogy azért mégis megtörténik, hogy mikor az ékszert nemcsak készültünk odaadni, hanem kezébe is adtuk már, egyszer csak újra visszavesszük Tőle. Kezdetben olyan nagylelkűek vagyunk, azután pedig olyan fukarok, hogy szinte jobb lett volna nem sietnünk annyira az ajándékozással.

Mindazok a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtőnek; hogy rendeljük alá akaratunkat az Övének és hogy mondjunk le a teremtményekről. Mivel pedig ennek fontosságát, remélem, eléggé beláttátok, nem akarok erről többet mondani. Csak azt akarom még megemlíteni, hogy miért mondja itt a mi jó Mesterünk az említett szavakat. Ő tudja legjobban, hogy mekkora hasznunk van abból, ha az Ő mennyei Atyjának megtesszük ezt a szolgálatot. Ha ugyanis ezeket a szavakat beváltjuk, akkor a lehető legjobban készülünk fel arra, hogy nagyon gyorsan elérjünk az utunk végére és ihassuk az élő vizet abból az említett forrásból. Mert ha nem adjuk oda egészen a mi akaratunkat az Úrnak, hogy szabadon rendelkezhessék mindenről, ami minket illet: úgy sohasem fogja megengedni, hogy szomjunkat olthassuk belőle.

Ez a víz tudniillik az a tökéletes szemlélődés, amelyre vonatkozólag azt akartátok, hogy írjak nektek.[1] Ebben, amint már megírtam, semmit sem teszünk a magunk erejéből. Sem nem erőlködünk, sem nem igyekszünk - mert mindez csak zavarólag hatna és meggátolná a szemlélődést, - hanem csak azt az egyet mondjuk: „Fiat voluntas tua”. Teljesedjék bennem, Uram, a Te akaratod minden lehetséges módon, úgy ahogy Te akarod. Ha azt akarod, hogy szenvedjek, adj erőt, s küldd reám a bajt. Ha üldözéssel, betegséggel gyalázattal vagy ínséggel akarsz meglátogatni: itt vagyok. Nem fogom elfordítani arcomat, Atyám. Szégyen volna, ha meghátrálnék. Tekintve, hogy a Te Fiad az összes emberek akaratával együtt az enyémet is felajánlotta Neked, nem illenék, hogy én ne vállaljam ezt a kötelezettséget. Add meg nekem kegyelmedet és országodat, hogy képes legyek ezt megtenni, mert hiszen Ő kérte azt az én számomra; azután pedig rendelkezzél velem, mint a Te birtokoddal, egészen tetszésed szerint.

Ó nővéreim, mekkora erő rejlik ebben az ajándékban. Ha illő elszántsággal valósítjuk meg, akkor szükségképpen levonja hozzánk a Mindenhatót; arra bírja, hogy eggyé legyen a mi gyarlóságunkkal; bennünket Önmagához hasonlóvá tegyen és egyesítse a Teremtőt teremtményével. Nos hát nem vár-e reátok bőséges jutalom? Nincs nektek igazán jó Mesteretek? Ő tudja, hogy mivel lehet legjobban megnyerni az Ő Atyját, s azért meg is tanít arra, hogy miként kell Neki szolgálnunk. S minél nagyobb határozottsággal fogja fel ezt a dolgot a lélek; minél inkább kitűnik tetteiből, hogy szavai nem voltak puszta udvariaskodások: annál jobban magához fűzi az Úr; annál jobban föléje emeli minden földi dolognak, sőt önmagának is,[2] hogy így hozzászoktassa a nagy kegyelmek elfogadásához. Annyira becsüli ezt az ajándékunkat, hogy nem győzi azt egész életünk folyamán újra és újra megfizetni, s annyira juttat bennünket, hogy már nem is tudjuk, mit kérjünk Tőle. Ő Szent Felsége sohasem fárad bele az ajándékozásba, s még csak azzal sem éri be, hogy ezt a lelket önmagához tette hasonlóvá és egyesült vele, hanem elkezdi dédelgetni; titkokat nyilvánít ki neki; s örömét találja abban, hogy a lélek megérti, mennyit nyert és némileg felfogja, hogy mit fog még Tőle kapni.

Nehogy bármi is lekösse a lélek figyelmét, felfüggeszti külső érzékeinek működését, (ez az elragadtatás) s végül oly belső barátságra lép vele, hogy nemcsak visszaadja az akaratát, hanem még a Magáét is odaadja neki. Az Úrnak ugyanis kedve telik abban, hogy mikor már ily benső jó barátok: felváltva parancsoljanak, s Ő épp úgy teljesíti a lélek kívánságát, mint ahogy ez utóbbi megteszi, amit Ő parancsol neki; sőt jobban megteszi, mert nagyhatalmú, s meg tudja tenni amit akar, és folyton akarja megtenni. Míg ellenben a szegény lélek, még ha akarná sem képes megtenni, s nem képes semmire, hacsak meg nem adódik neki. Ebben van egyúttal az Ő legnagyobb gazdagsága, hogy tudniillik, annál nagyobb adósságba keveredik, minél jobban szolgál. Szeretné legalább annyira amennyire megfizetni azt, amivel tartozik, s azért sokat szomorkodik azon, hogy annyi akadály, nehézség és szorongatás veszi körül, amíg csak ezen test börtönében sínylődik. Pedig hát nagy oktalanság részéről ez a szomorkodás, mert még ha meg is tesz minden tőle telhetőt, vajon mit tud ő visszafizetni? Hiszen, mint mondtam, mi nem tudunk mást adni, mint amit kaptunk. Az egyetlen, amit tehetünk, az, hogy ezt beismerjük. Azaz hogy, az Ő kegyelmével, megtehetjük azt, hogy odaadjuk neki az akaratunkat, és pedig tökéletesen. Olyan lélekre nézve, amelyet az Úr idáig vezetett, minden más akadályul szolgál, és kárára van, ahelyett, hogy hasznára volna.

Értem ezt, jegyezzék meg jól, az olyan lélekre, amelyet az Úr az egyesülés és a tökéletes szemlélődés révén magához emelt. Ennél csakis az alázatosság tehet valamit és pedig nem az az alázatosság, amelyet értelme útján szerez, hanem az, amelyet az igazság fényéből merít. Ennek világánál egy pillanat alatt megérti azt, amire a képzeletnek hosszú ideig tartó munkája sem vezetné rá, tudniillik, hogy mily végtelen kicsinyek vagyunk mi és hogy mily végtelen nagy az Isten. Egy jó tanácsot adok nektek. Ne gondoljátok, hogy erőfeszítéssel és szorgalommal juthattok el idáig. Ez lehetetlenség; sőt, ha erre törekednétek, még az az áhítat is le találna hűlni, amely most megvan bennetek. Ide csak az egyszerűség és az alázatosság vezet el. Ez mindent el tud érni azzal, hogy azt mondja: „Fiat voluntas tua”, „Legyen meg a Te akaratod.”

__________________________________

[1] Egyike azon helyeknek, amelyekek meglátszik, hogy Szent Terézia nem szokta elolvasni, amit előbb írt, s mivel nagy elfoglaltsága miatt sokszor hosszabb időre is abba kellett hagynia az írást, megesett, hogy elfelejtette, mit mondott előzőleg. Az eddigiekben például abból a feltevésből indult ki, hogy olvasói hallani sem akarnak az elmélkedésről és szemlélődésről: ez időközben kiment az eszéből. A dolognak természetesen semmi jelentősége sincs.

[2] T. i. a lelket emeli önmaga fölé.



Tovább...

A tökéletesség útja - XXXI. Fejezet

Folytatólag beszél ugyanarról a tárgyról. Megmagyarázza, miben áll a nyugalmi ima és néhány tanácsot ad azoknak, akiknek az Úr megadta ezen ima kegyelmét. Sok megszívlelésre méltó dolog van e fejezetben.

Nos hát mégis meg akarom nektek magyarázni, leányaim - már amennyire én beszélni hallottam róla,[1] illetve talán az Úr maga értette meg velem azért, hogy elmondhassam nektek - hogy mi is az a nyugalmi ima, amelynek révén - nézetem szerint - az Úr elkezdi megértetni velünk, hogy hallotta kérésünket és már itt a földön kezdi megadni nekünk az Ő országát, hogy amúgy igazában tudjuk Őt dicsőíteni, nevét megszentelni s igyekezzünk erre másokat is rábírni.

Ez már természetfölötti dolog,[2] s akármennyire törjük is magunkat utána, magunktól nem tudjuk elérni. A lényege az, hogy a lélekbe nyugalom vonul be, illetve jobban mondva az Úr nyugtatja meg azt jelenlétével, amint az agg Simeonnal tette. Az összes lelki tehetségek elcsendesülnek s a lélek megérti - de egészen másképpen, mint amikor a külső érzékekkel dolgozik - hogy ott van az ő Istenének közelében. Érzi azt is, mily kevés kell már ahhoz, hogy az egyesülés révén összeforrjon Ővele. Ez pedig nem azért van így, mintha akár testi, akár lelki szemeivel látná Őt. Hiszen az agg Simeon szeme nem látott mást, mint azt a dicső, szegény kis Gyermeket. Ha a pólyáját szemlélte, vagy azt a néhány személyt, aki kíséretében volt, inkább valamely szegény ember gyermekének tarthatta volna, mint a mennyei Atya Fiának. Azonban a Gyermek maga értette meg vele, hogy kicsoda. Hasonlóképen érti ezt meg a lélek is, csakhogy nem ilyen világosan, mert hiszen azt sem érti, hogy miképpen érti meg. Csak azt érzi, hogy bent van abban az országban, vagy legalább is ott van azon Király oldala mellett, aki azt osztályrészül fogja neki adni s a lélek annyira el van fogulva, hogy még kérni sem mer semmit.

Az emberen úgy külsőleg, mint bensőleg valami mély kábultság vesz erőt. A külső ember, vagy mondjuk inkább - hogy jobban megértsétek - a test moccanni sem mer, hanem mint aki elért útja végére, megpihen, hogy azután annál jobban tudjon újra előre haladni. Ebből a pihenésből ugyanis kettőzött erővel kel fel. Az ember testét nagyon kellemes érzés fogja el, a lelke pedig teljesen ki van elégítve. Úgy örül annak, hogy ott van a forrás mellett; hogy még mielőtt innék belőle, a szomja lecsillapodik s úgy érzi, nincs többé kívánnivalója. A lelki tehetségek pihennek s szeretnének állandóan ilyen nyugalomban maradni, mert minden mozdulatuk zavarólag hat a lélek lobogó szerelmi lángjára. Mindazonáltal nincsenek megbénulva, mert hiszen képesek arra gondolni, hogy kinek a közelében vannak. Kettő közülük szabad,[3]
s csak az akarat van ebben az állapotban bilincsekbe verve; de ha egyáltalában képes arra, hogy ilyenkor fájdalmat érezzen, akkor csakis az fájhat neki, hogy újra vissza fogja nyerni szabadságát. Az értelem nem akar egyebet érteni, mint ezt az egyet (amit most ért), s az emlékezet azt szeretné, ha sohasem kellene mással foglalkoznia. Ebben az állapotban ugyanis belátják, hogy egyedül ez az egy szükséges, s hogy a többi mind csak zavarólag hat. Az ember azt kívánja, hogy a teste maradjon mozdulatlan, mert attól fél, hogy különben elveszti azt a békességet s így nem is mer moccanni. Szólni csak nagy nehezen tud; a Miatyánk egyszeri elmondására rámegy egy egész óra. Amilyen közel érzi magát Istenhez, jelekkel is meg tudja magát Ővele értetni. Bent van a palotában Királya mellett s érzi, hogy már itt kezd részesülni az Ő országában. Olykor könnyek fakadnak a szeméből, minden bú nélkül, sőt nagy édességgel. Úgy érzi, hogy nincs többé e világon s nem is kívánja többé sem látni, sem hallani: neki elég az ő Istene. Semmi sem fáj neki s úgy érzi, hogy ezentúl nem is fog neki többé semmi sem fájdalmat okozni. Egy szóval, amíg ez az állapot tart, annyira el van telve és annyira bele van merülve annak boldogságába és élvezetébe, hogy eszébe sem jut más valamit kívánni. Legszívesebben azt mondaná Szent Péterrel: „Uram, csináljunk itt három hajlékot”.[4]

Megesik olykor, hogy e nyugalmi imában az Úr a léleknek még egy másik kegyelmet is juttat, amelyet nagyon nehéz megérteni, ha az ember nem ismeri tapasztalatból. Ellenben, aki közületek tapasztalta már, az rögtön meg fog engem érteni s bizonyára örülni fog, ha megtudja, hogy mi is az. Nézetem szerint Isten ezt a kegyelmet leggyakrabban az előbbivel kapcsolatban adja meg. Mikor ugyanis ez a nyugalom és béke igen nagy és már hosszú ideig tartott, úgy szerintem ez annak a jele, hogy az akarat hozzá van tapadva valamihez. Máskülönben ez az állapot nem maradhatna ilyen tartós. Olykor ugyanis az is megtörténik, hogy egy-két napig is megmarad bennünk ez a boldogító érzés, s azt se tudjuk, mire véljük a dolgot; akarom mondani, nem tudják azok, akiknek ebben részük van.[5] S csakugyan, az ilyenek, ha dolgoznak, azt tapasztalják, hogy nincsenek egészen ott a munkájuknál, amennyiben a legjobb részük, az akarat, másutt van. Ez utóbbi, nézetem szerint, egyesülve van Istennel,[6] a többi tehetséget azonban szabadjára hagyja, hogy végezzék, ami Isten szolgálatára szükséges. S ezeket a dolgokat ilyenkor sokkal ügyesebben is végzik, mint máskülönben, ellenben a világi ügyek elintézésére ilyenkor nincs bennük semmi tehetség s olykor szinte együgyűeknek látszanak. Nagy dolog, ha az Úr megadja valakinek ezt a kegyelmet, amennyiben egyesíti benne ilymódon a munkás- és a szemlélődő életet. Ilyenkor minden az Urat szolgálja bennünk. Az akarat ugyanis végzi a maga dolgát, tudniillik a szemlélődést, anélkül, hogy tudomása volna működéséről; a két másik tehetség ellenben Márta munkáját vállalja magára, úgy, hogy ilyen esetben Márta és Mária szövetségre lépnek a lélekben.

Én ismerek valakit,[7] akit az Úr sokszor helyezett ebbe az állapotba, s aki nem tudta ilyenkor, hogy mi van vele. Megbeszélte a dolgot egy nagy szemlélődő emberrel (Ferenc atyával, aki annak előtte Gandia hercege, akkoriban pedig a Jézus-társaságnak tagja volt és sok tapasztalattal bírt ezen a téren)[8] s ez azt mondta neki, hogy ez nagyon is lehetséges, s hogy ővele is gyakran megesik. Mivel tehát a lélek annyira jól érzi magát ebben a nyugalmi imában, én azt hiszem, hogy az akarat legtöbbször egyesülve van benne azzal, aki egyedül képes őt kielégíteni.

Mivel tudom, nővéreim, hogy vannak közöttetek néhányan,[9] akiket az Úr az Ő végtelen jóságában idáig juttatott, azt hiszem, nem lesz fölösleges, ha néhány tanáccsal szolgálok nekik.
Először egy oktalanságra akarom őket figyelmeztetni. Mikor abban a boldogságban vannak elmerülve s nem tudják, hogy miképpen jutottak hozzá, ellenben azzal tisztában vannak, hogy a maguk erejével nem képesek azt elérni: az a kísértésük támad, hogy igyekezzenek azt lehetőleg megőrizni, s azért még csak lélegzeni sem mernek. Ez oktalanság: akár csak abban akarnánk parancsolni, hogy a nap keljen föl, vagy hogy ne menjen le. Ez a dolog nem függ mitőlünk, hanem egészen természetfölötti s messze meghaladja mindazt, amit saját erőnkkel elérni képesek vagyunk. Ennek a kegyelemnek megőrzésére csak egy mód van s ez az, hogy értsük meg világosan, mennyire nem függ tőlünk annak megszüntetése vagy megszerzése s méltatlanságunk tudatában fogadjuk hálás szívvel. Hálánkat azonban ne fejezzük ki szószaporítással, hanem azzal, hogy - mint amaz evangéliumi vámos - csak a szemünket emeljük fel hozzá.

Jó, ha az ember ilyenkor keresi a magányt, hogy szabad kezet engedjen az Úrnak, s Ő Szent Felsége úgy működhessék benne, mint sajátjában. Olykor-olykor megengedhető egy-egy szelíd szó, hogy úgy tegyünk, mint az, aki kissé ráfúj a kialvófélben levő fáklyára s ezzel újra lángra lobbantja; holott, ha a fáklya égne, ezzel a fúvással csak eloltaná. Nézetem szerint ennek a fúvásnak nagyon gyöngédnek kell lennie, mert ha az értelem sok szót eszelne ki, azzal lekötné az akaratot.[10]

Jól jegyezzétek meg azt a tanácsot, barátaim, amit most akarok nektek mondani. Sokszor lesztek abban a helyzetben, hogy nem tudtok mit csinálni azzal a két másik lelki tehetséggel,[11] amennyiben olykor éppen akkor, amidőn a lélek a legnagyobb nyugalomban van, az értelem annyira nyughatatlan, mintha nem is az ő házában történnék az, ami történik. Úgy érzi magát, mintha idegen házban volna, mint vendég, s mivel az nem elégíti ki, s mivel egyáltalában nem erős oldala az egyhelyben maradás, más lakást keres mindenfelé. Különben az sincs kizárva, hogy csak az enyém ilyen, s másoknak nincs vele bajuk. Ha így volna a dolog, akkor ez a tanács csak nekem szól. Én ugyanis néha szeretnék meghalni, annyira tehetetlen vagyok az eszemnek eme csapongásával szemben. Máskor viszont szépen megvan a maga házában, és odasimul az akarathoz, ami azután, főleg ha mind a három tehetség összhangban van, igazán mennyei dolog. Úgy vannak ilyenkor, mint egy szerető házaspár, akik közül mindegyik azt akarja, amit a másik. Ellenben ha szerencsétlenül házasodtak, akkor a szegény feleségnek ugyancsak van mit szenvednie.

Ha tehát az akarat egyszer benn van ebben a nyugalomban, akkor ne törődjék az értelemmel, (vagy az ésszel, vagy a képzelettel: mert én bizony nem tudom minek nevezzem).[12] hanem tekintse egyszerűen bolondnak. Mert ha azon erőlködnék, hogy magával vonszolja, szükségképpen elfoglalná magát vele, és zavarná a saját nyugalmát. Így azután az effajta imában az egész csupa kínlódássá fajulna, s a lélek nemcsak hogy nem nyerne semmit, hanem még azt is elvesztené, amit az Úr ád neki, anélkül, hogy neki magának amiatt fáradoznia kellene.

Jegyezzétek meg továbbá ezt a hasonlatot, amelyet az Úr sugallt nekem, mialatt ebbe az imába voltam merülve. Nagyon találónak tartom, s azt hiszem megérteti a dolgot. A lélek olyan, mint egy csecsemő, akit az anyja szoptat, s akinek kedveskedésből a szájába csurgatja a tejét, úgy hogy szopnia sem kell. Így van a dolog itt is, amennyiben az akarat szeret, anélkül, hogy az értelemnek fáradnia kellene. Az Úr ugyanis azt akarja, hogy minden gondolkodást beszüntessen, s mindamellett értse meg, hogy Ővele van. Ő csurgatja szájába a tejet: neki csak le kell nyelnie, s így fáradság nélkül élvezi annak édességét. Annyit megért, hogy az Úrtól kapja ezt a kegyelmet, s nagy örömmel élvezi, azt azonban ne kutassa, hogyan élvezi és mit élvez. Ne törődjék ilyenkor önmagával, mert hiszen Annak, aki vele van, majd lesz gondja minden szükségletére. Mert ha küzdelembe bocsátkozik az értelemmel, s kényszeríteni akarja, hogy vegye ki részét ebből a boldogságból, egyrészt hiába küszködik vele, másrészt pedig a tej kifolyik a szájából, s így elveszti ezt az isteni táplálékot.

Ebben a pontban különbözik ez az ima attól a másiktól, amelyben az egész lélek van egyesülve Istennel.[13] Ez utóbbiban ugyanis még csak ezt a lenyelést sem kell neki végeznie, hanem az egészet készen helyezi beléje az Úr, anélkül, hogy a lélek tudná, miként történik a dolog. Itt úgy látszik az Úr azt akarja, hogy valami keveset mégis csak fáradjon a lélek is, bár ezt annyira minden erőltetés nélkül teszi, hogy alig veszi észre. Csupán csak az értelem, illetve a képzelőtehetség kínozza, ami természetesen nem történik meg, amikor mind a három tehetség egyesülésben van, mert akkor a Teremtőjük felfüggeszti működésüket. Az az élvezet tudniillik, amelyet nekik ád, teljesen leköti őket, anélkül hogy képesek volnának megérteni, miképpen történik a dolog.

Így tehát, mint mondom, mikor a lélek bele van merülve ebbe a nyugalmi imába, vagyis élvezi az akaratnak ezt a nyugodt és mélységes békéjét, nem tudná világosan megmondani, hogy miben áll ez a boldogság. Csak az az egy világos előtte, hogy lényegesen különbözik az összes földi élvezetektől, s hogyha az ember ura volna az egész világnak és egyszerre bírná annak minden boldogságát, a lelke nem élvezne akkora megnyugvást. Ez a boldogság ugyanis az akaratnak bensejében székel, míg az, amit az élet örömei adnak, nézetem szerint, csakis az akarat külső részében, hogy úgy mondjam a kérgében foglal helyet.

Midőn tehát az ember ebben a magas fokú imában van elmerülve, - mert mint mondom, ez már nagyon is határozottan természetfölötti ima - ha az értelem, vagy jobban mondva a képzelet akár a világnak legnagyobb őrületei között csapongana is, egyszerűen nevessen rajta s hagyja magára, mint valami bolondot. Hadd járjon-keljen az, ő maga csak maradjon meg nyugalmában. Itt most az akarat a hatalmas úr s az majd szépen magához fogja azt a bolondot vonzani, anélkül, hogy az embernek gondja volna reá. Míg ellenben, ha karhatalommal akarná hazavezetni, elvesztené vele szemben a felsőbbségét, amelyet amaz isteni táplálék élvezetéből merít és sem az egyikük, sem a másikuk nem nyerne semmit, sőt mindketten vesztenének. Azt mondja a közmondás, hogy aki sokat markol, keveset fog, s úgy látszik, ez áll erre az esetre is.

A tapasztalat mindezt meg fogja értetni veletek. Mert ha valakinek nincs meg ez a tapasztalata, s így a mondottakat homályosnak, sőt fölösleges beszédnek tartja, azon én cseppet sem csodálkozom. De ha csak egy kis tapasztalatuk van, úgy azonnal világos lesz önök előtt s akkor majd hasznukra fordíthatják e tanácsokat s dicsérni fogják az Urat azért, hogy oly kegyes volt azokat nekem tollba mondani.
Most pedig fejezzük be azzal, hogy mikor a lélek ebbe az imába merült, az örök Atya ezzel már teljesítette is a kérését, amennyiben már idelent tette őt országának részesévé. Ó boldog kérelem, amelyben, anélkül hogy tudnánk, ekkora kincset kérünk! Ó áldott módja a kérésnek! Ezért sürgetem én annyira, nővéreim, hogy vigyázzunk arra, miképpen imádkozzuk ezt a mennyei imádságot, a Miatyánkot és az összes többi ajakimát. Mert ha Isten egyszer megadja ezt a kegyelmet, föltétlenül megfeledkezünk az összes világi dolgokról. Ha az Úr egyszer bevonul a lélekbe, minden egyebet kiszorít onnét.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindazok, akik megkapták a nyugalmi ima kegyelmét, máris teljesen elvesztették a világhoz való ragaszkodásukat. Azt azonban kívánnám, hogy ebben az esetben legalább is lássák be a tökéletlenségüket és gyakorolják magukat a teljes lemondásban, mert ha nem teszik meg, nem fognak tovább jutni. Ha Isten valamely léleknek ilyen foglalót ád, az annak jele, hogy nagy tervei vannak vele s ha híven közreműködik, sokra fogja vinni. Ellenben, ha az Úr azt látja, hogy miután a mennyek országát már belehelyezte a lelkébe, ő mégis visszafordul a földhöz: nemcsak hogy nem fogja neki megmutatni az Ő országának titkait, hanem ritkán is fogja neki megadni ezt a kegyelmet és csak rövid időre. Lehetséges ugyan, hogy tévedek ebben a dologban, de én úgy látom, hogy ez így szokott történni s azt hiszem ez az oka annak, miért van oly kevés ember, aki sokra vinné a lelki életben. Nem úgy szolgálják Istent, amint ilyen nagy kegyelem vétele után illenék és nem készülnek méltóan elő annak ismételt befogadására, sőt ellenkezőleg kiveszik az Úr kezéből az akaratukat, amelyet Ő már a sajátjának tekintett, és azt alacsony dolgokra irányítják; nem csoda, ha az Úr elidegenedik tőlük és olyanok után néz, akik többet adnak neki. De azért még akkor sem veszi egészen vissza, amit egyszer megadott, föltéve, hogy az illető bűntelen életet él.

Vannak azonban egyesek - s én magam is ilyen voltam - akiknek az Úr áhítatot ád és szent sugallatokat juttat; akiket fölvilágosít az örök dolgokat illetőleg, egyszóval, akiknek megadja az Ő országát s akiket belehelyez e nyugalmi imába: s ők mégis süket fülre veszik mindezt. Annyira szeretnek ugyanis beszélni és elhadarni azt a sok imádságot, amelyet minden napra kitűztek s amellyel úgy vannak, mint aki igyekszik lehetőleg gyorsan elvégezni a napi munkáját, hogy bár, mint mondom, az Úr kezükbe adja az Ő országát, nem fogadják el. Azt hiszik, hogy ha elfordítják gondolataikat ettől az országtól és sokat imádkoznak, azzal többet érnek el. Ezt ne tegyétek meg, nővéreim, hanem vigyázzatok, hogy, amidőn az Úr ezt a kegyelmet találja nektek juttatni, ezt a nagy kincset ne veszítsétek el. Fontoljátok meg, hogy sokkal többet tesztek, ha ebben az állapotban olykor-olykor kimondjátok a Miatyánknak egy-egy szavát, mintha sokszor, de értelmetlenül elmondjátok az egészet. Nagyon közel van hozzátok az, akihez imádkoztok s föltétlenül meghallja, amit mondtok. Higgyétek el, hogy ez az Ő nevének igazi dicsőítése és megszentelése. Mert ilyenkor már az Ő háza népéhez tartoztok s mint ilyenek sokkal nagyobb szeretettel és ragaszkodással fogjátok Őt dicsőíteni és áldani. Miután pedig ilymódon megízleltétek, hogy milyen édes az Úr, azt hiszem szükségképen mindinkább bizalmas lesz az Ővele való ismeretségtek. Azért ajánlom nektek annyira, hogy jegyezzétek meg ezt a tanácsot, mert nagyon fontos.


_________________________________

[1] Szent Terézia szerénységből igyekszik eltitkolni, hogy tapasztalatból ismeri.

[2] T. i. nem érhető el a rendes isteni kegyelem segítségével.

[3] T. i. az értelem és az emlékezet; Szent Terézia az utóbbit különválasztja az értelemtől, míg mi egynek tekintjük a kettőt.

[4] „Uram, jó nekünk itt lenni. Ha akarod, csináljunk három hajlékot. Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet”. Mt 17,4

[5] Szent Terézia szerénységből úgy tesz, mintha csak hallomásból ismerné ezt a kegyelmet.

[6] A misztikus imának végcélja a lélek összes tehetségeinek Istennel való egyesülése; itt ez megkezdődött, amennyiben az egyik tehetség, az akarat, már „hozzátapadt”.

[7] Szent Terézia magáról beszél.

[8] Borgia Szent Ferenc, aki 1557-ben járt Ávilában s ez alkalommal Szent Terézia megbeszélte vele lelki ügyeit.

[9] Ne gondoljuk, hogy ezek a kegyelmek olyan ritkák, vagy hogy csak szenteknél fordulnak elő. E mű fordítója aránylag sok lelket ismer, akiknél ezek a jelenségek nagyon gyakoriak.

[10] Az akarat vak tehetség, s rendes körülmények között csak akkor mozdul meg, ha az értelem - a lélek szeme - eléje tart valami tárgyat. A nyugalmi imában az értelem működését közvetlen isteni befolyás pótolja, s az akarat lángja egy meg nem értett, és meg nem érthető, mert végtelen tárgy, t. i. az isteni lényeg felé lobog. Ha tehát az értelem beleártja magát ebbe a dologba és a maga részéről tart valamit az akarat elé, elvonja azt végtelen tárgyától és maga felé csalja. Hogy az értelem működésének a szemlélődésben való megszűnése teljes-e vagy sem, az nagyon bonyolult filozófia kérdés. Akit érdekel, olvassa el Zahn, Christliche Mystik. Paderborn, 1908. művében a „Fortdauer der menschlichen Aktivität bei allen Graden des beschaulichen Gebetes” című fejezetet (238-253. o.). Szerény nézetem szerint Szent Terézia, ha megkérdeznők, ezt felelné: az értelemnek három működése van, ú. m. fogalom, ítélet és következtetés. A két utóbbit a szemlélődés kizárja, s ha alacsonyabb fokainál mégis jelentkeznek, akkor zavaró szórakozottság jellegével bírnak. Az első, a fogalomalkotás az elébe táruló végtelen isteni lényeggel szemben - az értelem jelenlegi állapotában - lehetetlen, tehát meddő fogalomalkotási kísérlet marad, s ebben merül ki ezen szellemi tehetség működése a szemlélődés folyamán.

[11] Az értelemmel és az emlékezettel.

[12] Szent Terézia nagyon helyesen fogja fel a dolgot: ezek mind a megismerő tehetség kiegészítő részei, ő pedig éppen annak elszórakozásaival foglalkozik.

[13] Érti a tökéletes szemlélődés második fokát: az egyesülő imát.



Tovább...

A tökéletesség útja - XXX. Fejezet

Megmagyarázza, mennyire fontos tisztában lennünk azzal, hogy mit kérünk az imádságban. Fejtegeti a Miatyánk ezen szavait: Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod. Ezeket a szavakat a nyugalmi imára alkalmazza és elkezdi annak tárgyalását.

Most pedig igyekezzünk megérteni, miképpen folytatja a mi jó Mesterünk és hogyan kezd Szent Atyjához könyörögni a mi érdekünkben. Figyeljük meg, hogy mit kér Tőle. Ez nagyon fontos ránk nézve. Mert vajon van-e olyan könnyelmű ember, aki, ha egy előkelő úrtól akar valamit kérni, nem gondolná meg előbb, hogy milyen alakban terjessze elő kérelmét? - hogy mit akar tőle kérni? s hogy miért van arra szüksége? - nehogy elkedvetlenítse vagy megbosszantsa, főleg olyankor, ha valami fontos dologról van szó; már pedig a mi jó Jézusunk arra tanít bennünket, hogy csak ilyent kérjünk.

Egy dolgot azonban nagyon feltűnőnek tartok itt. Nem lett volna jobb, én jó Uram, ha egy szóban foglaltad volna össze az egészet és azt mondottad volna: „Add meg nekünk, Atyánk azt, amire szükségünk van”? Tekintve ugyanis, hogy Isten olyan jól tud mindent, azt hihetné az ember, hogy nincs többre szükség. Ó végtelen Bölcsesség! Közötted és Atyád között ez elég is lett volna s ott a kertben nem is imádkoztál sok szóval. Kifejezted Ő előtte óhajodat és rettegésedet s az Ő akaratára bíztad magadat. Mirólunk azonban, én jó Uram, nagyon jól tudod, hogy nem vetjük magunkat oly készséggel alá Atyád akaratának, amint Te tetted. Nálunk szükség van arra, hogy megnevezzük kérésünk tárgyát, hogy ilymódon jól megfontolhassuk, vajon hasznos-e nekünk az, amit kérünk s ha nem találjuk annak, ne is kérjük. Mert ellenkező esetben, amilyenek vagyunk ezzel a mi szerencsétlen szabad akaratunkkal, el sem fogadnánk azt, amit az Úr megadna nekünk, még ha egyébként a leghasznosabb dolog volna is reánk nézve. Mert ha nekünk nem fizetnek készpénzt a kezünkbe, nem érezzük magunkat gazdagoknak.

Uram segíts, honnan van az, hogy a mi hitünk oly mélyen alszik? Miért nem vagyunk képesek világosan felfogni sem azt, mily kimaradhatatlan a büntetés, sem pedig azt, mennyire biztos a jutalom? Ezért jó, leányaim, ha tudjátok, mit kértek a Miatyánkban, nehogy, ha a mennyei Atya megadja azt nektek, ti visszaadjátok neki. Tehát mindig fontoljátok meg, amit kértek; hogy csakugyan jó lesz-e majd nektek, amiért imádkoztok, mert ha nem, akkor inkább ne kérjétek. Ha pedig nem vagytok képesek tisztán látni a dologban, akkor kérjetek Ő Szent Felségétől világosságot. Mert vakok vagyunk, s annyira el van rontva az ízlésünk, hogy nem tudjuk megenni az ételt, amely életet ad, hanem inkább arra éhezünk, ami megöl és örök halálba dönt.

Az édes Jézus tehát azt kéri folytatólag számunkra, hogy vonuljon be szívünkbe Istennek országa: „Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod”. Csodáljátok itt, leányaim, a mi Mesterünknek végtelen bölcsességét. Vajon mit kérünk mi, midőn ezen országért imádkozunk? Engem itt legfőképpen ez a kérdés foglalkoztat s mindegyikünknek nagy szüksége van arra, hogy ezt megértse. Ő Szent Felsége belátta, hogy a mi gyönge tehetségünkkel nem vagyunk képesek megfelelő módon s úgy, amint illik, megszentelni, dicsérni, magasztalni és fennen hirdetni az örök Atyának szentséges nevét, hacsak meg nem adja nekünk az Ő országát már idelent. Ezért fejezte ki az édes Jézus ezt a két kérést közvetlenül egymásután. Hogy pedig megértsük, leányaim, mit kérünk ezzel s mennyire érdekünk ezért szüntelen imádkozni és mindent megtenni, hogy kedvében járjunk annak, akinek hatalmában van megadni azt nekünk: ki akarom itt fejteni gondolataimat erről a dologról. Ha az én magyarázatom nem elégítene ki benneteket, eszeljetek ki magatok valami mást, mert hiszen a mi Mesterünk e tekintetben szabad kezet enged nekünk, föltéve, hogy mindenben alávetjük magunkat az Egyház tanításának. Ezt én mindig megteszem s még ezt a könyvet sem adom a kezetekbe, mielőtt hozzáértő emberek meg nem bírálják.

Az én nézetem tehát a következő. Sok egyéb javak között egyik nagy boldogsága a mennyek országának az, hogy az ember ott nem törődik többé a földi dolgokkal. A lélek ott tökéletes nyugalmat élvez önmagában; gyönyörködik saját „dicsőségében”; örül annak, hogy vele együtt mindenki örül; a békéjét soha semmi sem zavarja; tökéletesen ki van elégítve, mert látja, hogy ott mindenki dicsőíti az Urat; mindenki megszenteli és áldja az Ő szent nevét és senki sem vétkezik ellene. Mindenki szereti Istent s az illető léleknek sincs egyéb elfoglaltsága, mint az, hogy ő is szeresse. Nem is tudná nem szeretni, mert hiszen ismeri. S ha nem is ilyen tökéletesen s nem megszakítás nélkül, de azért mégis csak a mostaninál sokkal különb módon szeretnénk Őt idelent, ha tiszta fogalmunk volna Őróla.

Úgy látszik, ugyebár, mintha azt akarnám mondani, hogy valóságos angyaloknak kell lennünk, mert csak így kérhetünk ilyen magasztos dolgot és csak így imádkozhatjuk illő módon ezt az imádságot. Hiszen a mi isteni Mesterünk nem is bánná, ha azok volnánk; de ha nem is vagyunk azok, Ő semmi esetre sem kéret velünk lehetetlen dolgot. Szóval Isten kegyelmével lehetséges az, hogy az emberi lélek már e siralom völgyében is élvezhesse ezt a boldogságot, ha nem is oly tökéletesen, mint azok, akik már levetették a test bilincseit; mert hiszen mi még utasok vagyunk s e világ tengerén hajózunk. Olykor-olykor azonban, midőn a lélek már nagyon elfáradt az úton, az Úr belehelyezi egy időre ebbe a nyugalomba; elcsitítja tehetségeit s mintegy jelekkel adja világosan értésére, hogy mit élveznek azok, akiket Ő már bevezetett országába. Azoknak pedig, akiknek ilymódon - amint azt mi is kérjük - megadja ezt a kegyelmet, sokféle zálogot ád, aminek alapján erősen remélhetik, hogy valamikor majd egyszer s mindenkorra élvezhetik azt, amit most idelent csak kortyonkint juttat nekik.

Ha nem félnék attól a szemrehányástól, hogy a szemlélődésről beszélek, nagyon időszerűnek tekinteném e kérés kapcsán néhány szót ejteni a tiszta szemlélődésnek első fokáról, amelyet azok, akik ismerik, nyugalmi imának szoktak nevezni. Mivel azonban én, mint mondom, az ajakimáról beszélek, azt mondhatná valaki, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Pedig nem volna igaza: én tudom, hogy van. Bocsássatok meg, nem hagyhatom szó nélkül, mert tudom, hányan vannak, akiket Isten, mialatt az említett módon ajakimát végeznek, egyszerre csak magas szemlélődésre emel, anélkül, hogy ők tudnák, mi történik velük. S ezért tartom én annyira fontosnak, leányaim, hogy végezzétek jól az ajakimáitokat.

Ismerek valakit, aki ajakimán kívül sohasem volt képes mást végezni, de ha ennél maradt, mindene megvolt, míg ellenben, ha elmélkedni akart, az értelme úgy elkalandozott, hogy nem tudta elviselni. De bárcsak volna a mi elmélkedésünk olyan, mint az ő ajakimája. Ha az Úr Jézus szenvedésének tiszteletére elmondott egy-két Miatyánkot s esetleg még valami más kis imát, ezzel két-három órát is eltöltött. Egyszer nagy szomorúan jött hozzám azzal, hogy ő nem tud sem elmélkedni, sem szemlélődni, hanem csak ajakimát végezni. Én kikérdeztem, hogy mit imádkozik s megállapítottam, hogy pusztán a Miatyánk elmondása tiszta szemlélődésbe meríti őt, sőt hogy az Úr az egyesülő-ima színvonalára emelte. Megjegyzendő, hogy ez meg is látszott a cselekedetein is, mert nagyon jó életű volt. Nekem ez a tapasztalat arra szolgált, hogy dicsőítsem az Urat s irigykedve nézzem azt az ő úgynevezett ajakimáját.

Ha tehát ez igaz - aminthogy tényleg igaz is - ti, akik ellenségei vagytok a szemlélődőknek, hiába gondolkoztok így; mert ha úgy mondjátok el az imádságokat, amint illik elmondani, szükségképpen magatok is szemlélődőkké lesztek.


Tovább...

2009. október 19., hétfő

A lélek fohászai (X. 1.)


Ó lelkem Istene, mennyire igyekszünk mi Téged megbántani! És mennyivel jobban igyekszel Te nekünk megbocsátani! Vajon mi okunk van nekünk erre az esztelen vakmerőségre?! Talán az, hogy megértettük a Te nagy irgalmadat ellenben megfeledkeztünk arról, hogy milyen szigorú a Te igazságod?! „Körülvettek engem a halál fájdalmai” (Zsolt 17,5-6). - Ó! Ó! Ó! Milyen súlyos dolog a bűn, amely elég volt ahhoz, hogy oly kegyetlen fájdalmak közt ölje meg Istent! És most is, Istenem, mennyire körül vagy véve ezektől a fájdalmaktól! Vajon hová tudsz menni, ahol nem kínoznának? Minden oldalról sebeket ejtenek rajtad a halandók.

Tovább...

A tökéletesség útja - XXIX. Fejezet

Folytatólag beszél az összeszedettség imája megszerzésének eszközeiről s arról, hogy semmit se adjunk arra, vajon szeretnek-e bennünket az elöljáróink, vagy sem.

Az Isten szerelméért, leányaim, ne jusson soha eszetekbe elöljáróitok kegyét hajhászni. Tegye meg mindegyik a kötelességét és ha az elöljárónál nem is találna elismerésre, legyen nyugodt afelől, hogy majd megbecsüli és megjutalmazza őt az Úr. Végre is nem azért léptünk a rendbe, hogy még ebben az életben kapjuk meg a jutalmunkat. Járjon az eszünk mindig az örökké tartó dolgokon, az itteniekre pedig ne adjunk semmit, mert hiszen rendesen még ezen élet végéig sem tartanak el. Ma az elöljáró az egyik felé hajlik, holnap pedig, ha bennetek lát egy erénnyel többet, nektek fog kedvezni. De ha nem teszi, az sem számít. Ne engedjétek be a fejetekbe az ilyen gondolatokat, mert az ilyesmi kezdetben csekélység ugyan, de idővel nagyon is megzavarhatja az ember lelki nyugalmát. Végezzetek velük röviden; azzal, hogy nem ez a föld a ti hazátok s hogy mindennek hamarosan vége szakad.
Megjegyzendő azonban, hogy nem ez az igazán nemes lelkű és tökéletes emberhez illő felfogás. Sokkal jobb azt kívánni, hogy a kegyvesztettség maradjon tartós és szívesen venni a mellőzést és a rossz bánásmódot az Úr kedvéért, aki bennetek lakozik. Tekintsetek bele bensőtökbe és kutassatok ott s mint mondom, ott meg fogjátok találni a ti Mestereteket, aki nem fog benneteket elhagyni. S minél kevesebb külső vigasztalásban lesz részetek, Ő annál gyöngédebb lesz veletek szemben. Ő végtelenül jószívű és ha valakit az emberek szomorítanak és mellőznek, nem hagyja magára, föltéve, hogy az illető kizárólag Őbelé veti bizalmát. Dávid király is azt mondja, hogy az Úr a szorongatottakkal tart.[1] Ezt vagy elhiszitek, vagy nem: ha pedig elhiszitek, akkor mit búsultok?

Ó én jó Uram, ha igazán ismernénk Téged, nem vennénk a szívünkre ilyen dolgot. Hiszen Te olyan bőkezű vagy azokkal szemben, akik teljesen Reád bízzák magukat. Higgyétek, barátaim, nagy dolog belátni ezt az igazságot, mert ez érteti meg velünk, hogy milyen hazugság minden földi kegy, ha az csak némileg is visszatartja a lelkünket a magába szállástól. Uram segíts, ki tudná ezt veletek amúgy igazában megértetni?! Sajnos, én nem vagyok erre képes, mert bár jobban be kellene látnom, mint bárki másnak, még mindig nem értem úgy, amint értenem kellene.

Azonban térjünk vissza tárgyunkhoz. Szeretném megértetni veletek, miképpen lehetséges, hogy a szenteknek az a serege, amely ott van, lelkünk Lakója, a Szentek Szentje körül, nem zavarja az Ő és jegyesének bizalmas együttlétét, olyankor, amidőn a lélek magába száll s bezárva maga mögött a kaput, hogy ne hallja a világ zaját, ebben a belső paradicsomában egyedül akar lenni Istennel.
Szándékosan mondom, hogy „akar lenni”, mert jegyezzétek meg, ez a dolog egyáltalában nem természetfölötti,[2] hanem a mi akaratunktól is függ s meg tudjuk tenni Isten kegyelmével, (mert hiszen enélkül semmire sem vagyunk képesek, még arra sem, hogy valami üdvöset gondoljunk.) Mert ebben az imában még nem hallgatnak el a lelki tehetségek, hanem csak bezárkóznak. Ezt sokféleképpen el lehet érni, amint ez könyvekben is meg van írva. Úgy például, hogy elvonjuk gondolatainkat minden mástól és bensőleg teljesen Istenbe merülünk. Vagy pedig egyéb foglalkozásaink közepette, ha csak egy pillanatra is, magunkba szállunk. Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra, aki bensőnkben lakik.

Én csak azt akarom itt hangsúlyozni, hogy ne felejtsük el, kivel van dolgunk és kivel beszélünk s ne fordítsunk neki hátat. Mert ezt tesszük s nem mást, ha imádság közben ezerféle haszontalanságra gondolunk. Az egész baj abból származik, hogy nem értjük meg, mily közel van hozzánk. Azt hisszük, messze van, és pedig messze fönt az égben s ott kell keresnünk Őt. Mert hogyan is volna lehetséges nem nézni egy olyan arcot, mint a Tied, Uram, ha egyszer oly közel vagy hozzánk? Hiszen, ha az emberekkel beszélgetünk s ők nem néznek reánk, mindjárt azt hisszük, hogy nem hallják, amit mondunk. Mi pedig behunynánk szemünket és nem néznénk, vajon reánk tekintesz-e? Hogyan tudhatjuk akkor, vajon meghallottad-e, amit mondtunk? Csak azt óhajtottam tehát megmagyarázni, miképpen kell az értelmünket hozzászoktatnunk ahhoz, hogy könnyedén tudjon elcsendesülni s megértse, mit beszél és kivel beszél, vagyis, hogy e célból ezeket a mi külső érzékeinket be kell vonnunk és önmagunkban foglalkoztatnunk.[3] Mert hiszen az ég Ura és vele az egész mennyország mibennünk van. Egy szóval, élvezzük állandóan azt a tudatot, hogy nem kell fölemelnünk a hangunkat, ha hozzá akarunk beszélni. Ő Szent Felsége maga fogja velünk éreztetni, hogy jelen van. Így azután az ajakimát is nagyon nyugodtan végezzük s kevesebb fáradságunkba kerül. Mert ha egyszer megszoktuk, hogy ennek a mi Urunknak közelében tartózkodjunk, még puszta jelekkel is meg tudjuk magunkat vele értetni. Ha tehát sokszor kellene elmondanunk a Miatyánkot, már az elsőnél teljesen meg fog bennünket érteni (mert Ő nagyon szívesen kész arra, hogy megkönnyítse a fáradságunkat) s ha csak egyszer mondanánk is el egy óra alatt, úgy is jól van. Mert tudjuk azt, hogy vele vagyunk, tudjuk, hogy mit kérünk, tudjuk, hogy mily készörömest teljesíti kívánságunkat, tudjuk, hogy mily szívesen időzik a mi társaságunkban. Ő nem szereti, ha nagy fejtöréssel kieszelt hosszú beszédeket intézünk hozzá.

Legyen oly kegyes az Úr és tanítsa meg erre az imádkozási módra közületek mindazokat, akik azt nem ismernék. Ami engem illet, megvallom, hogy mindaddig nem tudtam, mit jelent élvezettel imádkozni, amíg csak az Úr rá nem vezetett erre a módszerre. Ez az összeszedettségi ima mindig igen nagy haszonnal járt a lelkemre nézve, azért is beszéltem róla itt ilyen hosszasan.
Most azonban hadd fejezem be azzal, hogy ha valaki meg akarja tanulni - mert, mint mondom, a dolog mitőlünk függ - semmi fáradságot sem kímélve szoktassa magát a mondottakhoz. Lassankint majd teljesen úrrá lesz önmaga fölött s ahelyett, hogy elvesztegetné erejét, azt teljesen a maga hasznára fordítja, amennyiben belső érzékeit is foglalkoztatja. Ha beszél, gondoljon arra, hogy van valakije, akivel a bensejében társaloghat, ha más beszédét hallgatja, jusson eszébe, hogy hallgathat valakit, aki sokkal közelebbről beszél hozzá. Egy szóval, ne felejtse el soha, hogy csak akarnia kell és sohasem lesz megfosztva ettől a társaságtól. Ha pedig hosszabb ideig magára hagyta volna mennyei Atyját, akkor bánja ezt meg, mert hiszen annyira reá szorul.

Ha megteheti, tegye ezt meg naponkint sokszor, ha nem teheti, tegye meg kevesebbszer, de aszerint, hogy gyakran vagy ritkábban szokta-e megtenni, a haszna is nagyobb vagy kisebb lesz.
Ha az ember egyszer megkapta az Úrtól ezt a kegyelmet, semmi kincsért sem adná oda. Mivel azonban az ember semmit sem tanul meg némi kis fáradság nélkül, az Isten szerelméért, nővéreim, ne sajnáljátok azt az igyekezetet, amit erre fordítotok. Biztosítlak, ha kitartók vagytok, Isten kegyelmével egy esztendő, sőt talán egy félév alatt is, meg fogjátok azt szerezni. Gondoljátok meg, mily csekélység ez az idő akkora haszonhoz képest. De meg azután ezzel jó alapot is raktok le s arra az esetre, ha az Úrnak magasabb szándékai volnának veletek, tekintve, hogy ilymódon Önmagához oly közel talál benneteket, lesz mire építenie. Adja Ő Szent Felsége, hogy soha se távozzunk el az Ő jelenlétéből. Amen.[4]
__________________________________________________________

[1] Vele vagyok a szorongatásban. Zsolt 90,15

[2] Azt akarja mondani, hogy nem misztikus, vagyis nem tételez föl rendkívüli kegyelmet.

[3] Ha behunyjuk a szemünket és mintegy befelé tekintve, saját lelkünkben szemléljük az Urat, akkor csakugyan bizonyos értelemben bevonjuk és önmagunkban foglalkoztatjuk a látás érzékét.

[4] Az Isten-jelenlétnek - amint ma nevezzük - itt leírt gyakorlata egyik állandó áhítat gyakorlata a sarutlan kármelita rendnek. A noviciátus első napjától kezdve halála percéig ezt kell gyakorolnia minden kármelitának, és pedig gyakorolnia szünet nélkül.


Tovább...

A tökéletesség útja - XXVIII. Fejezet

Megmagyarázza, hogy miben áll az összeszedettség imája s néhány eszközt említ, amelynek segítségével hozzászokhatunk.


Most pedig fontoljátok meg a ti Mesteretek további szavait: ki vagy a mennyekben. Vagy talán nem tartjátok fontos dolognak megtudni, hogy mi is az a mennyország, ahol a ti szentséges Atyátokat keresnetek kell? Biztosítlak, hogy szórakozott elmék számára nagyon fontos, hogy ne csak higgyék ezt, hanem hogy igyekezzenek tapasztalat alapján meg is érteni,[1] mert ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek legjobban lekötik az ember figyelmét és képessé teszik a lelket arra, hogy összeszedje magát.


Azt tudjátok, hogy Isten mindenütt jelen van. Már pedig, ahol a király tartózkodik, ott van az ő udvara is, szóval, ahol Isten jelen van, ott van a mennyország. Hiszen azt minden kétséget kizárólag elhiszitek ugyebár, hogy ahol jelen van Ő Szent Felsége, ott van vele az Ő dicsősége is. Már most fontoljátok meg, amit Szent Ágoston mond önmagáról, hogy tudniillik mindenfelé kereste Istent, s végül saját belsejében találta meg. Azt hiszem be fogjátok látni, mennyire fontos a szórakozott lélekre nézve, ha felfogja ezt az igazságot s megérti, hogy társaloghat Atyjával és kedveskedhetik neki, anélkül, hogy fel kellene mennie az égbe, vagy pedig hangosan beszélnie. Akármilyen halkan suttogjon is, meg fogja őt hallani, hisz közel van hozzá. Nincs szüksége szárnyakra, hogy röpülve keresse; elég, ha magányba vonul és saját belsejében szemléli Őt. Ne húzódozzék ettől a jóságos vendégtől, hanem beszéljen hozzá, mint édesatyjához; adja elő kéréseit, mint tenné édesatyjával, mondja el neki bajait, kérje támogatását azok közepette s értse meg jól, mennyire érdemetlen arra, hogy az Ő leánya legyen.

Óvakodjék azonban attól a bizonyos szolgalelkűségtől, amelyet némelyek összetévesztenek az alázatossággal. Pedig hát nem az az alázatosság, ha nem fogadjuk el a király ajándékát, mikor felénk nyújtja, hanem az, ha elfogadjuk és örülünk neki, de ugyanakkor megértjük, hogy mennyire fölülmúlja az az ajándék a mi érdemünket. Nevetséges alázatosság, ha én, amikor az ég és föld uralkodója bent van a házamban s azért jött, hogy kegyelmeiben részesítsen és élvezze társaságomat: mondom, ha én csupa alázatosságból nem felelek neki, nem maradok vele, nem fogadom el ajándékát, hanem magára hagyom. Ha mialatt Ő a lelkemre beszél és könyörög, hogy kérjek tőle valamit, én csupa alázatosságból megmaradok szegénynek, úgy hogy Ő végre is kénytelen távozni, mert belátja, hogy nem vagyok képes leküzdeni félénkségemet.

Az ilyen alázatosságra ne adjatok semmit, leányaim, hanem bánjatok Istennel úgy, mint édesatyátokkal, mint testvéretekkel, mint Uratokkal, mint Jegyesetekkel; egyszer így, egyszer úgy: Ő majd megérteti veletek minden egyes alkalommal, hogy miképpen járhattok leginkább a kedvében. Ne legyetek gyámoltalanok, hanem fogjátok szaván: hiszen Ő a ti Jegyesetek, tehát viselje is magát veletek szemben úgy, amint Jegyeshez illik.
Nagyon fontos rátok nézve - jegyezzétek meg jól - annak az igazságnak megértése, hogy az Úr mibennünk lakik s hogy bensőnkben együtt vagyunk Ővele. Ha ezt tartjuk szem előtt, még az ajakima is hamarjában összeszedettséget hoz létre az értelemben s ez az állapot azután nagyon hasznos. Összeszedettségnek nevezzük azért, mert a lélek ekkor mintegy összeszedi összes tehetségeit s önmagába száll Istenével. Így hamarább eléri, mint bármi más módon, hogy az ő isteni Mestere belekezdjen oktatásába és megadja neki a nyugalom imáját. önmagába visszahúzódva a lélek gondolhat az Úr Jézus kínszenvedésére; elképzelheti Isten Fiát; fölajánlhatja Őt Atyjának; s nem fárasztja értelmét azzal, hogy elmenjen keresésére a Kálvária-hegyre, a kertbe vagy az oszlophoz.

Azok, akik képesek ilymódon bezárkózni a léleknek ebbe a kis mennyországába, ahol az ég és a föld teremtője lakozik; s hozzászoknak ahhoz, hogy nem nézegetnek szerte-széjjel; hozzá olyan helyen imádkoznak, ahol semmi sem szórakoztatja a külső érzékeket: azok nyugodtak lehetnek afelől, hogy kitűnő úton vannak; hogy biztosan eljutnak az élővíz forrásához és isznak belőle, mert rövid idő alatt hosszú utat tesznek meg. Úgy vannak vele, mint aki hajóra száll s - hacsak valamennyire is kedvez az idő - néhány nap alatt eléri utazásának célját. Míg ellenben azok, kik gyalog indultak útnak, sokkal későbben érnek oda. Az előbbiek, amint mondani szokták, már vízen vannak, ha még nem is hagyták el egészen a földet. Mindamellett megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy imádság közben megszabaduljanak tőle, amennyiben elzárják vele szemben érzékeiket.

Megjegyzendő, hogy az ember nagyon jól megérzi, vajon valódi-e az összeszedettsége vagy sem. Mert ha az, akkor valami különös érzelem fogja el - igazán nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de aki tapasztalta, az meg fog engem érteni - tudniillik a lélek úgy van vele, mintha megnyert játszma után fölkelne a játékasztaltól, amennyiben világosan látja, hogy e világ dolgai egy hitvány játéknak figurái. Éppen a legalkalmasabb időben kel föl; s mint aki ellenségei elől erős várba vonul vissza, elvonja érzékeit ezektől a külső dolgoktól, s mélységes megvetéssel utasítja vissza azokat magától. Szemei önkéntelenül lezárulnak, hogy még csak ne is lássa őket többé, de annál tágabbra nyílnak lelki szemei. Azért is, akik ezen az úton haladnak, rendesen behunyt szemmel szoktak imádkozni, s ez a szokás sok tekintetben nagyon hasznos. Igaz ugyan, hogy kezdetben áldozatunkba kerül nem nézni a földi dolgokat, később azonban magától megy, sőt az kerül az embernek erőfeszítésébe, hogy ima közben kinyissa a szemét.

A lélek ilyenkor megerősödik és megizmosodik a test rovására; erőt halmoz fel arra, hogy később küzdhessen ellene; őt magát pedig ott hagyja egyedül és elgyöngülve. Ez ugyan nem érezhető mindjárt kezdetben, mert hiszen ennek az összeszedettségnek fokozatai vannak, s a kezdőknél nem mindjárt olyan erős; de ha megszokjuk, (ami kezdetben fáradságos dolog, mert a test fel-fellázad és követeli jogait, s nem veszi észe, hogy saját magának okozza vesztét, ha nem adja meg magát) és ha néhány napig gyakoroljuk, szembeszökő lesz a lelki haszon. Az illető észre fogja venni, hogyan tértek vissza a méhek,[2] s miképpen vonulnak be a kasba, hogy ott mézet készítsenek. S mindez semmi fáradságba sem kerül többé, mert az Úr azzal jutalmazza meg a léleknek előbbeni erőfeszítését, hogy akaratát úrrá teszi az érzékek fölött. Ha tehát össze akarja magát szedni, nem kell mást tennie, mint egyetlen egy jellel kifejezni óhaját, s erre az összes érzékek[3] engedelmesen hazasietnek. S ha azután olykor ki is szöknek, azért az mégis nagy szó, hogy egyszer meghódoltak; mert úgy szöknek ki, mint rabok és jobbágyok, s nem tesznek annyi kárt, mint annak előtte. Ha pedig az akarat újra hívja őket, sokkal gyorsabban sietnek haza. Végre pedig az ilyen ismételt hazatérések után az Úr egyszer csak egészen felfüggeszti őket, és a lélek belemerül a tökéletes szemlélődésbe. Igyekezzetek jól megérteni, amit eddig mondtam. Kissé homályosnak látszik, de aki azt gyakorlatban igyekszik megvalósítani, egészen jól meg fogja érteni szavaimat.

Ezek tehát, mint mondom, tengeren utaznak. Mivel pedig annyira fontos ránk nézve, hogy ne lassan haladjunk, azért beszéljünk egy keveset arról, hogyan szokhatunk hozzá legkönnyebben ehhez az annyira előnyös eljárási módhoz. Mert akik ehhez tartják magukat, nagyobb biztonságban vannak sok kísértéssel szemben. Sokkal könnyebben kigyullad bennök az isteni szeretet. Mivel ugyanis közel vannak a tűzhöz, elég, hogy egy szikra pattanjon reájuk s ha az értelem csak egy kicsit szítja azt, az egész lélek lángra lobban. A lélek nem lévén többé kitéve a külső dolgok zavaró befolyásának, egyedül van Istenével: ennél jobb előkészület pedig nem képzelhető ahhoz, hogy szeretetre gyulladjon.

Már most gondoljuk el, hogy a bensőnkben egy mesésen gazdag palota áll - aranyból és drágakövekből építve, szóval illő lakás az Úr számára. Azután fontoljátok meg, hogy ezen palota díszítése a ti dolgotok, aminthogy tényleg úgy is van. Mert nem képzelhető szebb épület a tiszta léleknél, mely tele van erényekkel s minél nagyobbak az erényei, annál ragyogóbbak az épület kövei. Végül pedig gondoljátok el, hogy ebben a palotában lakik a nagy Király, aki jónak látta vendégül jönni hozzátok, s hogy pazar pompájú trónuson ül; ez a trónus pedig a ti szívetek.

Talán kissé különösnek is találjátok ezt a hasonlatot, amellyel a dolgot meg akarom magyarázni, pedig nagyon is hasznos lesz, különösen rátok nézve. Mivel ugyanis mi nők nem bírunk tudományos képzettséggel, az ilyen segítőeszközök nélkül nem igen tudjuk igazában belátni, hogy a mi bensőnkben van valami, ami összehasonlíthatatlanul értékesebb mindannál, amit magunk körül látunk. S adja Isten, hogy csakis a nők legyenek ennyire felületesek! Ne képzeljétek, hogy a mi bensőnkben semmi sincs. Én azt hiszem, ha igyekeznénk eszünkben tartani, hogy milyen Vendég lakozik a bensőnkben, nem volnánk képesek annyit törődni a világi dolgokkal. Belátnánk, hogy milyen hitványak ahhoz képest, ami a lelkünk mélyén van. Ha egy ragadozó állat megpillant valami neki való zsákmányt, azonnal megragadja és felfalja. Köztünk és az ilyen állat között azonban mégis csak kell különbségnek lennie.

Talán ki is nevetnek engem s azt mondják, hogy mindez magától értetődő dolog. Lehet; de azért én ezt jó ideig nem láttam be. Azt ugyan tudtam, hogy van lelkem, de mivel a szememet egészen lekötötték a földi élet hiúságai, nem fogtam fel lelkem értékét s nem gondoltam arra, hogy ki lakik benne. Mert ha akkor úgy, amint most, megértettem volna, hogy lelkemnek ebben a kis palotájában oly nagy király lakik, azt hiszem, nem hagytam volna őt oly gyakran magára. Olykor mégis csak vele maradtam volna s vigyáztam volna arra, hogy a lelkem ne legyen olyan szennyes.

Milyen csodálatos dolog, hogy az, akinek nagysága ezernyi világot is betöltene, egy ilyen kicsi dologba zárkózzék be. Hasonlóképpen lakott Ő Szentséges Anyjának méhében is. Mint végtelen hatalmú Úr, meg tudja tenni s mivel szeret bennünket, a mi mértékünkhöz alkalmazkodik. A lelki élet kezdetén, nehogy a lélek megijedjen saját kicsinységének láttára és arra a gondolatra, hogy a végtelent kell magába fogadnia: nem nyilvánítja ki magát neki, hanem előbb fokozatosan kitágítja, abban a mértékben, amint több és több ajándékot akar beléje helyezni. Ezért mondom, hogy ez hatalmában van, mert Ő képes ezt a palotát nagyobbá tenni. A fődolog az, hogy elszánt akarattal teljesen odaadjuk neki lelkünket s azt úgy üresítsük ki, hogy abba, mint saját lakásába, azt tehesse bele s belőle azt vehesse ki, ami neki tetszik. Ezt a föltételt Ő kötötte ki magának s ebben Ő Szent Felségének teljesen igaza van. Tegyük meg tehát ebben az Ő akaratát. Mert hiszen még a közönséges életben is nagyon kellemetlen dolog együtt lenni olyanokkal, akiktől az ember nem tud szabadulni. Ő nem kényszerítheti semmire az akaratunkat s azért csakis ahhoz nyúl hozzá, amit önként adunk neki. Mindaddig azonban, amíg mi nem adjuk magunkat teljesen Őneki, Ő sem adja magát egészen nekünk. Ez föltétlenül bizonyos s mivel ez annyira fontos dolog, azért emlegetem oly gyakran előttetek. Nem is rendezkedik be úgy a lélekben, mint mikor az minden megszorítás nélkül az Övé. De nem is tudom, hogyan rendezkedhetnék be abban Ő, aki annyira barátja a rendnek, ha mi telerakjuk azt a palotát mindenféle csőcselék néppel és lim-lommal? Hogyan férne el akkor benne az Úr az Ő udvarával? Hiszen még az is nagy dolog az Ő részéről, hogy ha az ilyen lomtárba be-betér egy pillanatra!

Vagy azt hiszitek talán, leányaim, hogy egyedül jön? Nem hallottátok, mit mond az Ő Fia: „ki vagy a mennyekben?” Egy ilyen hatalmas Királyt semmi esetre sem fog magára hagyni az udvari népe, hanem ellenkezőleg mindig vele van. Mivel pedig tele vannak szeretettel folyton közben járnak a mi érdekünkben. Ne gondoljátok, hogy ott is úgy van a dolog, mint idelent. Mert itt bizony, ha valamelyik nagyúr, vagy elöljáró kedvezni talál valakinek - már akár azért, mert hasznos embere, akár, mert rokonszenvez vele - egyszerre felzúdul az illető ellen az irigység s az a szegény ember, anélkül, hogy bárkinek is vétett volna, drágán fizeti meg azt a kegyet.

________________________________

[1] A mennyországot megérteni tapasztalati alapon! Egészen tereziánus eszme. Érti természetesen az elragadtatásokban szerzett tapasztalatokat. Bárcsak mi is megszerezhetnők ezt a tapasztalatot, amely őnála oly köznapi volt!

[2] T. i. a lelki tehetségek.
3 Érti a külső és a belső érzékeket, főleg a képzeletet.


Tovább...