2. Ó, én lelkem, áldjad mindenkoron ezt a nagy Istent! Hogyan is lehetne Őellene fordulni? Ó, milyen átok a jótétemény nagysága a hálátlanokon! Segíts ezen, Uram! Ti pedig emberek fiai, meddig lesztek nehéz szívűek! Meddig lesztek szívtelenek e végtelenül kedves Jézus iránt? Hogyan? Hát a mi rosszaságunk mindig győzedelmeskednék Őrajta? Ó nem. Hiszen az ember élete elfonnyad, mint a mező virága, és el fog majd jönni a Szűznek Fia, hogy kimondja azt a rettenetes ítéletet. Ó, hatalmas Istenem! Tekintve, hogy akaratunk ellenére is ítélőbírónk leszel, miért nem igyekszünk úgy tenni, hogy abban az órában meg legyél velünk elégedve? Azonban kinek lehetne kifogása ilyen igazságos bíró ellen? Boldogok azok, akik abban a rettenetes pillanatban Veled együtt fognak örvendezni, én Uram, én Istenem! Hát még hogyan örül majd az, akit Te fölemeltél; aki belátta, hogy milyen nyomorultul rohant vesztébe egy pillanatnyi élvezetért, és aki elhatározta, hogy mindig és mindenben kedvedre akar lenni! Természetesen a Te kegyelmed segélyével, de hiszen Te, lelkemnek Kincse, azt sohasem tagadod meg azoktól, akik Téged szeretnek, és mindig meghallgatod azt, aki hozzád kiált. Hogyan tudjon az ember ilyenek után élni? Hiszen az embert folyton öli az a gondolat, hogy elvesztette azt a nagy kincset; keresztségi ártatlanságát. Igen, a legjobb élet, amelyet az ember élhet, az, hogy folytonosan haldoklik ettől a bánattól. De az olyan lélek, amely Téged gyöngéden szeret, hogyan szenvedje tovább ezt a vértanúságot?!
1 megjegyzés:
Szeretem a "Lélek fohászai"-t olvasni. Az életrajzzal nem tudok haladni, de ezek a szép imák mindig felemelik a tekintetet Krisztusra.
Megjegyzés küldése