művei

2010. szeptember 17., péntek

A lélek fohászai (XIV)

     Ó, Uram, én igaz Istenem, aki Téged nem ismer, az nem is szeret. Milyen nagy igazság ez. Azonban jaj nekem, jaj nekem, Uram, hányan vannak, akik nem akarnak Téged ismerni. Félelmetes dolog a halál órája. Azonban jaj, én Teremtőm, milyen rettenetes lesz az a nap, amelyen a Te büntető igazságod fog nyilvánulni. Sokszor elgondolom, Krisztusom, hogy milyen kedvesek, édesek a Te szemeid annak, aki Téged szeret és olyankor, amidőn Te szeretettel tekintesz reám. Meg vagyok arról győződve, hogy az olyan léleknek, amely egészen a Tied, egyetlen olyan édes tekintet bőséges jutalom hosszú éveken áttartó szolgálatáért. Ó én Istenem, milyen nehéz ezt megérttetni másokkal, hacsak ők maguk is nem tapasztalták már, hogy milyen édes az Úr.
      Ó keresztények, ó keresztények! Gondoljátok meg, hogy ti testvérei vagytok ennek a nagy Istennek. Igyekezzetek őt megismerni, és ne vessétek meg, mert amilyen édes az ő tekintete azok számára, akik Őt szeretik, éppen olyan rettenetes és haragtól szikrázó azok számára, akik neki ellenségei. Ó, miért nem értjük meg már végre-valahára, hogy a bűn nem egyéb, mint Isten elleni háború, amelyet a mi lázadó érzékeink és lelki tehetségeink viselnek, amennyiben az egyik nagyobb árulást követ el királya ellen, mint a másik. Hiszen tudod, én jó Uram, hogy a pokolnak összes kínjai és rémei nem okoznak bennem akkora ijedelmet, mint az a gondolat, hogy azon a félelmetes utolsó ítéleten Te esetleg haragvó arccal találsz rám tekinteni; azért könyörögtem Hozzád mindig, hogy a Te irgalmad mentsen meg engem ettől a borzasztó dologtól, és ezt kérem Tőled most is, én jó Uram. Vajon milyen csapás érhetne engem a földön, amely csak megközelítené ezt a rettenetességet? Küldd reám, Istenem, a föld összes bajait, csak ettől az egytől ments meg. Ne engedd, Istenem, hogy le kelljen valaha mondanom a Te szépséged élvezetéről. A Te Atyád nekünk ajándékozott Téged, ne engedd tehát, Uram, hogy én elveszítsem ezt a drága kincset. Megvallom, örök Atya, hogy eddig nagyon rosszul őriztem, de hiszen, Uram, míg a földön élünk, van bűneinkre orvosság.
      Ó testvérek! ó testvérek és fiai ennek az Istennek! Igyekezzünk megtenni a magunkét, mert hiszen tudjátok, hogy Ő Szent Felsége, ha egyszer megbántuk bűneinket, kész elfeledni összes hibáinkat és gonoszságainkat. Ó Mérhetetlen Irgalom! Mi más kell nekünk egyéb? Vagy talán akad olyan ember, aki arcpirulás nélkül merne ennyit kérni? Most van itt az ideje annak, hogy elfogadjuk azt, amit nekünk ez az irgalmas Urunk és Istenünk ad. Barátságunkat kéri, és vajon ki tagadhatná meg a magaét Tőle, tekintve, hogy Ő kiontotta vérét és odaadta életét miérettünk? Gondoljátok meg, hogy milyen csekélység az, amit tőlünk kíván, és hogy mennyire javunkra válik, ha ezt megadjuk neki.
      Ó én Istenem, én Uram! Milyen keményszívűség! Milyen oktalanság, milyen lelki vakság! Hiszen ha bármi csekélységet elvesztünk, például egy tűt, vagy egy sólymot, amely végre nem szerez más örömet, minthogy gyönyörködteti szemünket, mikor a magasba emelkedik, mennyire elszomorodunk. Hát afölött nem volna illő bánkódnunk, ha elvesztjük az isteni Felségnek ezt a hatalmas sasmadarát és azt a királyságot, amelyet örökké élveztünk volna? Hogyan lehet ilyen könnyelműen gondolkozni, én ezt nem tudom megérteni. Gyógyítsd meg, én Istenem, ezt a nagy oktalanságot és lelki vakságot.
Tovább...