művei

2009. november 30., hétfő

A belső várkastély - Az első lakás - II. fejezet

Elmondja, hogy milyen utálatos az emberi lélek a halálos bűn állapotában s hogy miképpen adta ezt Isten egy bizonyos személynek értésére. Mond egyet-mást az önismeretről. Az olvasónak hasznára lesz, mert néhány fontos kérdést tárgyal. Megmagyarázza, hogy miképpen kell a lelki lakásokat képzelni. Mielőtt tovább mennénk, arra kérlek, nézzük meg, hogy mily szomorú látvány az a pompás, gyönyörű belső várkastély, ez a keleti igazgyöngy, ez az élet-vizéből sarjadó életfája, ha a halálos bűn homálya borul rá. Nincs sötétség, amely sötétebb volna; nincs feketeség, amely feketébb volna, mint amilyen ekkor a lélek. Nem is kell ennek más okát keresnünk, mint azt, hogy bár most is, mint mindig, ott van benne az a nap, mely oly ragyogó fényt és pompát kölcsönzött neki, azonban most úgy van ott, mintha nem volna. Mert igaz ugyan, hogy ennek a gyémántvárnak, akárcsak a napfényben fürdő kristálynak, természetéhez tartozik a ragyogás, azonban most már nem képes a sugarakat sem befogadni, sem visszatükrözni. Nem is használhat neki semmi sem, amíg a halálos bűn állapotában marad, s bármi jót tesz is, annak az örök üdvösség szempontjából semmi értéke sincs. Mert hiszen amit cselekszik, az nem ered többé az egyedüli jó forrásból, Istenből; pedig mi az Ő tulajdona vagyunk s csakis neki köszönhetjük, hogy erényeink megérdemlik az erény nevet. Az, aki nem az Ő tulajdona többé, nem tehet az Ő szemében kedves dolgot. Mert hiszen végre is, aki halálos bűnt követ el, nem Istennek akar kedvére tenni, hanem az ördögnek akar örömöt szerezni, s mivel ez utóbbi maga a sötétség, vele együtt a szerencsétlen lélek is sötétséggé válik.

Ismerek egy személyt,[1] akinek a mi Urunk megmutatta, hogy milyenné lesz a lélek a halálos bűn elkövetése által. E személy nézete szerint, ha az embereknek fogalmuk volna erről a rettenetes látványról, még akkor sem vétkeznének soha többé, ha a bűnre szolgáló alkalom elkerülése minden képzelhetőnél nagyobb szenvedést rónak reájuk. Ő maga azóta ég a vágytól, hogy bárha mindenki megértené ezt. Imádkozzatok tehát ti is sokat, leányaim, azokért, akik ebben a szomorú állapotban vannak. Képzeljétek csak el: teljes sötétség borult rájuk! Rájuk, akik pedig Isten teremtményei! Mert hiszen amint a tiszta forrásból tisztavizű patak folyik, így van az a lélekkel is, ha kegyelem állapotában van. Azért oly kedvesek cselekedetei Isten és az emberek előtt. Mint a forrás közepébe ültetett fa, melynek nem volna se lombja, se gyümölcse, ha a forrás nem táplálná, nem óvná meg az elszáradástól s nem adna neki nedvet arra, hogy jó gyümölcsöt teremjen: úgy áll az ilyen lélek is az élet forrása közepén s ebből fakadnak cselekedetei. Ellenben, ha a lélek kiszakad ebből a forrásból s önhibája folytán más, piszkos és bűzös vízbe telepszik át: mi más származhatnék tőle, mint undokság és piszok. Meg kell itt fontolnunk, hogy az a forrás és az a ragyogó nap ott a lélek közepén, semmit sem veszít szépségéből a bűn által. Az a nap mindig megmarad benne és semmi sem csökkentheti fényét. A lélek úgy van, mint ha a napfényre kitett kristályt fekete szövettel borítanánk be: odasüthet a nap, amennyit akar, sugarai semmiféle hatással sem lesznek a kristályra.

Ó Jézus Krisztus szent vére árán megváltott lelkek, értsétek meg, hogy mily szomorú állapotban vagytok. Könyörüljetek meg önmagatokon! Miképpen lehetséges az, hogy ti, bár ismeritek mindezen igazságokat, nem igyekeztek megtisztítani lelketek kristályát ettől a kátránytól? Gondoljátok meg: ha éltetek most találna bevégződni, soha többé nem élveznétek ezt a fényt! Mily szomorú állapotban vannak a lakások az ilyen belső várkastélyban! Mekkora zavarban vannak azoknak lakói, az érzékek! Hát még a lelki tehetségek, amelyek a várnagyi, udvarmesteri és kamarási tisztségeket viselik! Mily vakon és mily fejetlenül végzik a dolgukat! De végre miféle jó gyümölcsöt is várhatnánk a fától, ha a talaj, amelyben áll, maga a sátán? Egy okos ember mondotta egyszer előttem, hogy nem azon csodálkozik, mi mindenre képes az ember a halálos bűn állapotában, hanem inkább azon, hogy nem követ el még több gonoszságot. A végtelen irgalmú Isten mentsem meg bennünket ettől a rossztól! Hiszen csakis ez az egyetlen igazán rossz, s nincs ebben a földi életben más, ami ezt a nevet megérdemelné. Mert csak ez az egy rossz von maga után örökké tartó, soha nem végződő rosszakat. Ez az, leányaim, amitől állandóan rettegnünk kell s emiatt kell folytonosan imádkoznunk. Ha Ő nem őrzi a várost,[2] hiába fáradozunk, mert önmagunktól semmik vagyunk.

Az a bizonyos személy, akiről szó volt, két nagy hasznot merített az említett látomásból. Először is azóta folyton retteg attól, hogy Istent meg találja bántani. Annak a rettenetes Veszteségnek emléke ugyanis úgy eltöltötte a lelkét, hogy szüntelen kéri Istent, ne engedje elbukni. A másik lelki haszna az, hogy ez a látomás számára az alázatosság tükrévé lett. Azóta állandóan szeme előtt tartja s azt olvassa ki belőle, hogy bármi jót teszünk is, az végelemzésben nem tőlünk származik, hanem abból a forrásból fakad, amelybe lelkünk fája ültetve van, s annak a napnak köszönhető, amely éltető melegét árasztja cselekedeteinkre. Szerinte ez most oly világos elméje előtt, hogy bármi jót tesz is ő maga vagy más, azt azonnal végső forrására vezeti vissza, s átérti, hogy anélkül semmire sem vagyunk képesek. Ha tehát valami jót talál tenni, Istent dicséri érte, önmagára pedig a legtöbb esetben nem is gondol.

Ha csak ezt a két hasznot merítitek is szavaimból, nővéreim, nem lesz elveszett idő, amit ti ennek olvasására én pedig a megírására fordítunk. Tudós és okos emberek mindezt jól tudják; ellenben mi, együgyű nők, nagyon is rászorulunk arra, hogy ezeket az igazságokat jól a szánkba rágják. Talán ezért is engedi az Úr, hogy annyi hasonlat jusson eszembe. Segítsen meg az Ő végtelen jósága, hogy hasznunkra legyenek.
Ezek a lelki dolgok oly nehezen érthetők, hogy az ilyen tudatlan személy, mint én, szükségképpen sok szószaporítást fog elkövetni, amíg egyszer fején találja a szöget. De ha nekem van türelmem írni olyasmiről, amihez nem értek, legyen nektek is türelmetek elolvasni, amit írok. Hiszen sokszor úgy veszem kezembe a tollat, mint egy oktalan lény: azt sem tudom, mit írjak, azt sem tudom, hol kezdjem. Csak azt az egyet tudom, hogy hasznotokra lesz, ha, amennyire képes vagyok rá, megmagyarázok nektek egyet-mást a lelkiekről. Mert hiszen állandóan halljuk, hogy milyen jó dolog az elmélkedés; szabályaink pedig arra köteleznek, hogy naponta több órát fordítsunk rá; sőt meg is magyarázzák nekünk, hogy mit kell tennünk az elmélkedés folyamán: arról azonban, hogy mit tesz az Úr - értem, hogy mit hoz létre a lélekben természetfölötti módon - alig hallunk valamit. Pedig ha beszélnénk róla és alaposan megmagyaráznák, mily nagy lelki gyönyörűséggel szemlélnénk mi ezt a mennyei remekművet, amelyet a halandók oly kevéssé ismernek. Pedig vannak elegen, akik törtetnek feléje. Beszéltem róla én is már egyéb irataimban,[3] s akkor az Úr megadta nekem a kegyelmet, hogy egyet-mást világosan tudjak kifejezni: azóta azonban mégis csak mélyebbre hatoltam s egyes nehezebb kérdések most sokkal világosabbak előttem. A baj csak az, hogy mielőtt ezekre rátérhetnék, számos közismert dolgot kell szóvá tennem. De hát én ezt nem tudom másképp megtenni. Ennek már az én műveletlenségem az oka.

Most pedig térjünk vissza a mi belső várkastélyunkhoz és annak lakásaihoz.
Ne úgy értsük ezeket a lakásokat, mintha sorjában, egy vonalban következnének egymásután, hanem így: a belső várkastély közepén van az uralkodói lakás, s benne a király. Ezt a többi lakás úgy veszi körül, mint ahogy a pálma-rügyben[4] a levelek borítják egymást; szóval vannak lakások körülötte, fölötte, alatta, stb. Ne képzeljük az egészet kicsinynek: van ott bőven térségi terjedelem és nagyság. Nem kell túlzástól félnünk, mert a lélek nagysága messze felülmúlja mindazt, amit el tudunk képzelni. Valamennyi részét pedig besugározza a nap, mely a belső várkastély közepén lakozik.

Akár sokat, akár keveset elmélkedjék is a lélek, nem szabad azt soha béklyóba verni, vagy bármi módon korlátozni szabad mozgásában.[5] Ha már Isten akkora méltóságot adott neki, hadd járjon szabadon a lelki lakásokban, akár fent, akár lent, akár jobbra, akár balra. Nem lesz azzal kisebb, ha hosszabb időt tölt is valamelyik alsóbb rangú lakásban, például az önismeretében.[6] Értsétek meg jól: az önismeret rendkívül fontos; s bármily magasan áll is valaki; tartozzék bár azok közé, akiket az Úr már befogadott a saját lakásába: az önismeretet mindig ápolnia kell magában. Ezt az önismeretet, ha akarná sem pótolhatná semmi mással, mert az alázatosság olyan, mint a méh, amely szünet nélkül dolgozik odabent a kasban. Ennek munkája nélkül minden el volna veszve. Gondoljuk azonban meg, hogy a méh is kiröpül a kasból, hogy mézet gyűjtsön a virágokon: így kell tennie a léleknek is, s abbahagyva önmagának vizsgálatát, fel kell emelkednie, hogy szemlélhesse Istenének nagyságát és szépségét. Itt jobban fogja belátni saját kicsinységét s ennek megfontolásában itt nem fogják zavarni azok a mérges fenevadak, amelyek csak úgy nyüzsögnek a belső várkastély alsó lakásában, az önismeretében. Nagy irgalmat gyakorol tehát Isten a lélekkel, ha megadja neki a kegyelmet, hogy állandóan dolgozzék önismeretének mélyítésén; de azért, amint mondják, ér annyit a több, mint kevesebb, s higgyétek el, messzebbre jutunk, ha Isten erejéből merítve erőt gyakoroljuk az erényeket, mint ha mindig önmagunkat vizsgálva a föld sarához tapadunk.[7]

Nem tudom, sikerült-e magamat megértetnem. Az önismeret ugyanis rendkívül fontos s még ha az égig emelkedtetek volna, akkor is azt akarnám, hogy szüntelenül gyakoroljátok magatokat benne. Ameddig ugyanis e földön élünk, nem létezik számunkra szükségesebb erény az alázatosságnál. Ismétlem tehát, tanácsos, sőt szükséges, hogy először abba a lelki lakásba igyekezzünk bejutni, mely az önismeretnek van szentelve s csak azután törekedjünk a többi felé, mert hiszen útjuk az előbbin visz keresztül. Minek kívánnánk mi szárnyakat, hogy repülni tudjunk, mikor biztos és egyenes út nyílik előttünk? De meg azután minek is törekednénk másra, mint arra, hogy minél gyorsabban jussunk előre ezen az úton? Azt hiszem azonban, hogy sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni Istent. Csak akkor értjük meg igazában kicsinységünket, ha az Ő nagyságát szemléljük; csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk tisztaságában; csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az Övéről elmélkedünk.[8]

Kettős haszna van ennek az eljárásnak. Először ugyanis világos, hogy minden fehér tárgy fehérebbnek látszik fekete alapon, valamint hogy a fekete is feketébbnek tűnik fel, ha fehér alapra tesszük. Másodszor pedig, ha felváltva hol magunkkal, hol Istennel foglalkozunk, akaratunk és értelmünk megnemesedik és alkalmasabb lesz minden jóra. Ellenben nagyon is hátrányos volna, ha sohasem gázolnánk ki saját nyomorúságunk sarából. Említettük előbb, hogy akik halálos bűn állapotában vannak, azoknak minden tette fekete és rossz illatú Isten előtt. Nem mondom, hogy a mi esetünkben is így áll a dolog - Isten ments ettől; csakis hasonlatot akarok mondani - de azért ha mindig ezzel, a mi földi nyomorúságunkkal vesződünk, a mi forrásunkból is iszapos patak fog eredni. Holmi gyávaságnak, aggályoskodásnak és kislelkűségnek sara fogja vizét beszennyezni. Értem ez iszap és sár alatt az ilyenféle gondolatokat: “ugyan rám figyelnek-e a többiek vagy sem? - nem történik-e valami bajom, ha így haladok tovább? - vajon szabad-e nekem egyáltalában belekezdenem ilyen munkába? - nem kevélység-e részemről, ha megteszem? - szabad-e magamfajta nyomorult lénynek olyan magasztos dologról beszélnie, amilyen az ima? - nem fognak-e jobbnak tartani másoknál, ha nem azon az úton haladok, mint a többiek? - mert nem jó a túlzás még az erényekben sem; s ha így folytatom - amilyen bűnös lélek vagyok - az lesz a vége, hogy még magasabbról bukom le - mi lesz akkor, ha nem maradok állhatatos? - mekkora kárára leszek a jó lelkeknek rossz példámmal! - az ilyeneknek, mint én, nem valók az eredetiségek!” - és így tovább.

Jézusom segíts! Leányaim, hány léleknek okozhatott már az ördög nagy kárt ezekkel a sugallatokkal! S hozzá ők meg vannak arról győződve, hogy mindez és még sok más, amit mondhatnék, valódi alázatosság! Onnét van ez, hogy nem értjük meg önmagunkat, s hogy önismeretünk hibás. Pedig ha nem lépünk ki soha önmagunkból, nem csodálom, hogy képesek vagyunk félni ilyesmitől és sok más egyébtől. Ezért mondom én leányaim, hogy tekintsünk Krisztusra, a mi egyetlen kincsünkre és szentjeire s tanuljuk meg tőlük az igazi alázatosságot. Akkor azután értelmünk is meg fog nemesedni s nem teszi majd hazuggá és gyávává önismeretünket.[9]

Az önismeret lakása ugyan a legkülső, de azért nagyon gazdagon van felékesítve és tele van értékes dolgokkal; ha pedig a léleknek sikerül megszabadulnia a fenevadaktól, akkor biztosan tovább is eljut. Csakhogy félelmetes cselfogásokat és tőrvetéseket alkalmaz ám az ördög, hogy a lelkek sem magukat ne tudják megismerni, sem pedig a helyes utat ne legyenek képesek megtalálni. Ezt az első lelki lakást magam is jól ismerem s így tapasztalatom alapján beszélhetek róla.
Ne úgy képzeljétek ezt az első lakást, mintha csak néhány szobából állna: van abban millió. A lelkek nagyon sokféleképpen juthatnak bele és valamennyien jó szándékkal jönnek oda. Ellenben a sátán szándéka mindig gonosz s hogy megakadályozza a lelket a továbbjutásban, minden szobában légiószám tartja ördögeit s a gyanútlan léleknek ezerféle tőrt vet. Azokkal, akik már közelebb jutottak a királyi lakáshoz, ezt nem tudja oly könnyen megtenni; az önismeret lakásában azonban olyanokkal van dolga, akik még teljesen el vannak merülve a világias gondolkodásban, mámorosak annak gyönyöreitől, és el vannak telve annak hiúságával, nagyravágyásával. Lelki tehetségeik tehát nem oly erősek és egészségesek már, mint amilyenek voltak, mikor Isten megteremtette őket. Így azután ezek a lelkek, annak ellenére, hogy szeretnének bűn nélkül maradni és hogy sok jót tesznek, mégis könnyen szenvednek vereséget.

Akikre ezek a vonások ráillenek, meneküljenek, amennyire csak tehetik, minduntalan az Úr oltalma alá. Kérjék az Ő Szűz Anyjának közbenjárását. Mivel pedig az ő saját harcosaik nem képesek megállni a helyüket az ellenséggel szemben, kérjék a szentek segítségét. Egyébként bármelyik lelki lakásnál tartsunk is, mindnyájan Istentől kapjuk az erőt ezen küzdelemhez s bárcsak adná meg azt nekünk mindenkoron Ő Szent Felsége! Amen.
Ó mily nyomorúságos ez a mi életünk! Mivel azonban más alkalommal bővebben beszéltem arról,[10] hogy mennyire veszedelmes ránk nézve, leányaim, ha nem értjük meg az igazi alázatosságot és nincs meg a kellő önismeretünk, itt nem akarok ezekre több szót vesztegetni. Bár az is igaz, hogy ez a legfontosabb dolog a lelki életben, s adja Isten, hogy sikerült légyen róla valami hasznosat mondanom.

Ebbe az első lakásba úgyszólván semmi sem jut el abból a fényből, amely a trónteremből árad szerteszét. Nem fekete és sötét ugyan, mint mikor a lélek halálos bűn állapotában van, de azért bizonyos értelemben mégis csak el van homályosítva. Nem látni ugyanis benne a világosságot - értem azt a világosságot, amely benne van. Ennek nem a lakás az oka - sehogy sem tudom magamat világosan kifejezni - hanem az a sok kígyó, vipera meg mérges fenevad, amelyek betolakodtak, mikor a lélek ide belépett. Ezek miatt azután semmit sem lát a fényből. Úgy van vele, mintha valaki egy napvilágos terembe lép, de nem tudja kinyitni a szemét, mert por ment bele. Hiába süt be az ablakon a nap, ő semmit sem lát. Így van a lélek is: az a sok bestia arra kényszeríti, hogy behunyja a szemét s kívülük ne lásson semmit sem. Így fest ugyanis nézetem szerint, az a lélek, amely ugyan nincs halálos bűnben, de teljesen el van merülve a világi dolgokban. Annyi a gondja szegénynek; annyit kell törődnie vagyonával, hírnevével és üzleteivel, hogy még ha komolyan akarná is megismerni önmagát és élvezni saját szépségét, a gondok miatt nem teheti s úgy látszik, mintha nem is volna arra kilátás, hogy valaha megszabaduljon ezektől az akadályoktól.

Pedig ha valaki be akar jutni a második lelki lakásba, nagyon jó lemondania - már amennyire állásbeli kötelezettségei engedik - legalább is azon dolgokról és ügyekről, amelyek nem igazán szükségesek. Ahhoz pedig, hogy a királyi lakásig jusson el, ez a lemondás annyira elkerülhetetlenül szükséges, hogy legalább részben bevégzett ténynek kell már lennie, mielőtt átléphetné a küszöböt. Sőt ha valaki erre egyáltalában nem volna hajlandó, attól félek, hogy még abban a lelki lakásban sem fog sokáig megmaradni, amelybe sikerült eljutnia. Mert ha bent is van a lelki várban, annyi mérges kígyó között nem fogja elkerülhetni, hogy egyszer-másszor meg ne harapják.

Szomorú dolog volna az, leányaim, hogy mi, akik szerencsésen leráztuk ezeket a béklyókat, s jó messze bent járunk már a belső várkastélyban, saját hibánk következtében kénytelenek volnánk visszatérni ebbe a külső zűrzavarba. Pedig hát sokan lehetnek - s ennek a mi bűneink az okai[11] - akiknek Isten már nagy kegyelmeket juttatott, s akik mégis visszaesnek régi nyomorúságukba. Itt a kolostorban külsőleg szabadok vagyunk: adja Isten, hogy bensőleg is azok legyünk. Tegyen bennünket Ő szabadokká.
Őrizkedjetek, leányaim, az olyan gondoktól, amelyek nem tartoznak rátok. Fontoljátok meg, hogy nagyon kevés olyan hely van ebben a belső várkastélyban, ahol nem kellene harcra kelni az ördög ellen. Igaz ugyan, hogy az őrök - a lelki tehetségek, amint mondottam - több lelki lakásban jól megállják a helyüket és felveszik a támadókkal a harcot, de azért legyünk állandóan résen. Őrizkedjünk az ördög cselszövényeitől, s ne engedjük magunkat rászedetni, mikor a világosság angyalának ruhájában áll elénk. Nagyon sokféle módon árthat ugyanis nekünk s ha amúgy észrevétlenül, lassan belopja magát a lelkünkbe, megvan a baj, mielőtt észbe kapnánk.

Más alkalommal[12] mondottam már nektek, hogy az ördög úgy dolgozik, mint a nesztelen reszelő: idejében kell lelepleznünk, nehogy baj legyen. Néhány példát akarok felhozni, hogy jobban megértsétek a dolgot. Az egyik nővérben, például, oly vágyat kelt a bűnbánat cselekményei iránt, hogy nem is boldog, ha nem sanyargathatja magát. Ez kezdetnek nagyon jó.
Ha azonban - tegyük fel - a főnöknő megtiltotta, hogy bárki is végezzen önsanyargatást az ő engedelme nélkül, az említett nővér pedig nem tartja magát ehhez, akkor elkezdődik a baj. Abban a hitben ugyanis, hogy az olyan jó dologból, amilyen az önsanyargatás, semmi sem lehet sok, titokban és a tilalom ellenére oly kemény életet él, hogy rámegy az egészsége. A dolognak az a vége, hogy azután még csak annyit sem képes megtenni, amennyit a szabályok előírnak. Lám, hová vezetett ez a buzgalom! Egy más nővérben nagy lelkesedést éleszt a tökéletesség iránt. Ez ellen sem lehet senkinek kifogása. De ha ez a lelkesedés odafajul, hogy az a jó lélek a többi nővér minden legkisebb hibájában súlyos törvényszegést lát; hogy mást sem tesz, mint megfigyeli őket és siet bemondani hibáikat a főnöknőnek; ha hozzá még az is megtörténik, hogy neki magának is vannak hibái s ezekkel szemben vak: a többi nővér aligha fogja méltányolni buzgalmát s valószínűleg nagyon rossz néven veszi akadékoskodását.

Ezzel azután a sátán elérte azt, amit akart. Ez pedig nem csekélység. Sikerült neki rést ütnie a nővérek közötti egyetértésen és kölcsönös szereteten; már pedig annak lehűlése nagy baj volna. Értsük meg ugyanis, leányaim, hogy az igazi tökéletesség nem egyéb, mint az Isten és felebarátunk iránti szeretet. Minél tökéletesebben teljesítjük az erre vonatkozó két parancsot, annál tökéletesebbek vagyunk. Szabályunk és szabványaink mind azt célozzák, hogy e két kötelességet minél tökéletesebben teljesítsük. Őrizkedjünk tehát az oktalan túlbuzgóságtól, mert ezzel csak ártunk magunknak. Mindenki törődjék saját magával. Erről azonban másutt részletesen beszéltem[13] s így nem akarok róla itt többet mondani. A nővérek közötti kölcsönös szeretet annyira lényeges, hogy ennek ápolásáról sohasem szabad megfeledkeznetek. Észrevenni másokon minden csekélységet - sokszor olyan dolgot, ami nem is tökéletlenség, hanem csak azért szúr nekünk szemet, mert nem értjük meg - ez nem helyes. Az ilyen eljárás aláássa lelkünk békességét és megzavarja a másokét. Mit ér az ilyen tökéletesség?

Vannak esetek; amidőn a rossz szellem a főnöknőt téveszti meg ilyen módon, akkor azután még nagyobb a veszedelem. Ilyenkor a többiek részéről nagy okosságra van szükség. Ha a főnöknő a szabály és szabványok ellen tenne valamit, akkor nem szabad mentegetni, hanem figyelmeztetni kell őt hibájára, s ha nem akarna megjavulni, fel kell őt jelenteni a rendfőnöknek. Ezt a jól felfogott szeretet parancsolja. Hasonlóképpen kellene eljárni egyes nővérekkel szemben is, ha súlyos természetű dologról volna szó. Ugyanis ha valaki azért akarná ezt az eljárást minden körülmények között elkerülni, nehogy valami ördögi kísértésnek találjon engedni: úgy ez a gondolkozás maga volna a legrosszabb ördögi kísértés.

Nagyon vigyázzunk azonban arra, hogy az ilyen dolgokat ne tárgyaljuk egymás között, mert különben csakugyan az ördögnek volna belőle haszna. Az ilyesmiből származnak ugyanis a szokásszerű zúgolódások. Másnak hibáját csak annak mondjuk el, aki azon segíteni tud. Nálunk, tekintve hogy oly pontosan megtartjuk az előírt hallgatást, az ilyen megszólásokra nem igen nyílik alkalom, de azért mindig jó, ha résen állunk.

__________________________________

[1] Az a “bizonyos személy”, akiről e műben minduntalan szó van, maga a szentanya. Az itt említett látomásról a 21. számú relációjában számol be.

[2] Zsolt. 126, 1.

[3] Főleg Önéletrajzában.

[4] A szentanya azt mondja, hogy; “olyan, mint egy palmito”. Ez a palmito egy kb. egy lábnyi magas erdei növény, pálmaszerű levekkel, amelynek fiatal hajtásait, illetve rügyeit megeszik.

[5] Célzás arra a sok zaklatásra, aminek a szentanya volt kitéve fiatal korában gyóntatói és mások részéről, akik az ő látomásaiban az ördögöt sejtették s emiatt el is tiltották az elmélkedéstől.

[6] Az első lelki lakás az önismeret lakása; a másodikban a lélek belátja a világi dolgok hiúságát; a harmadikban lemond róluk. A többi lelki lakás a misztikus kegyelmeké.

[7] A “kevesebb” az önismeret fejlesztése, a “több” belemerülés Istenbe a misztikus ima révén. Az előbbi feltétlenül szükséges, de nem szabad ottfelejtenünk magunkat mellette, mert a “több” mégis csak Istennek megismerése s ez utóbbi különben is elősegíti az előbbit.

[8] Bár az első lakás az önismeret lakása, igazában akkor fogjuk magunkat megismerni s akkor fogunk fogalmat alkotni saját kicsinységünkről, ha a belső lakásokban megismertük Isten nagyságát.

[9] Ez a gondolat rendkívül fontos, s ebben az alakban talán még sem egészen könnyen érthető. Szolgáljon magyarázatul ugyanaz a gondolat, amint azt a szent Szív apostola, Padre Matéo szájából hallottam Fribourgban 1916 nyarán: Az Úr Jézus felénk nyújtja ölelő karjait s keblére akarna bennünket szorítani. Mi ellenben érezzük azt, hogy piszkosak vagyunk -- s ebben igazunk is van, sőt sokkal piszkosabbak vagyunk, mint gondolnánk -- s azért előbb meg akarnánk tisztogatni lelkiismeretünket. Váratjuk tehát az Úr Jézust, s nem vesszük észre, hogy tisztálkodásunkra rámennek az évek, sőt egész életünk. Pedig Ő úgy szeret bennünket, amint vagyunk, s ha ilyen rossz az édes Jézus ízlése - mondja Padre Matéo - az az Ő baja, azzal mi ne törődjünk. Ha gyermekded egyszerűséggel a nyakába borulnánk, az ő végtelen tisztaságának érintése jobban megtisztítana bennünket, mint összes fáradozásunk. Szóval: ne magunkkal foglalkozzunk mindig, mert akkor kicsinyek maradunk, hanem Ővele.

[10] Önéletrajz 13. fej.

[11] Ez a gondolat többször előfordul Szt. Teréziánál. A “szentek egyessége” dogmáján alapszik. Az egyház tagjai - az égiek, a földiek és a tisztulók - képesek egymást segíteni imáikkal és - a földiek - erényes életükkel. Ha tehát embertársunk elbukik, annak a mi mulasztásaink lehetnek az okai. Nem imádkozunk eleget.

[12] A tökéletesség útja 28. és 29. fejezet.
[13] Önéletrajz 13. fejezet.


Nincsenek megjegyzések: