művei

2009. december 21., hétfő

A belső várkastély - A negyedik lakás - II. fejezet

Ugyanazt a tárgyat folytatja, s egy hasonlattal magyarázza meg. Mik a szellemi örömök s hogyan részesülünk bennük anélkül, hogy utánuk törekednénk?

Uram segíts, mibe is kezdtem! Elfoglaltságom és egészségi állapotom miatt már megint a kellős közepén kellett abbahagynom a tárgyamat s így egészen elfelejtettem, hogy miről beszéltem utoljára. Arra nem érek rá, hogy elolvassam, amit írtam, emlékezetem pedig olyan rossz, hogy ha folytatom az írást, bizonyára értelmetlen zűrzavar lesz belőle. Különben, ki tudja, nem bolondság-e mindaz, amit eddig mondtam: mert én bizony úgy érzem, mintha csakugyan az volna.
Ha jól tudom, ott hagytam el, hogy szívbeli vigasztalásokba sokszor belekeverednek a mi szenvedélyeink s akkor görcsös zokogást is idézhetnek elő. Azt is hallottam, hogy egyeseknek egészen elszorul a melle; hogy a benső kényszer hatása alatt egyes ösztönszerű mozdulatok jelentkeznek náluk; hogy az izgalom következtében megered az orruk vére s más efféle kellemetlenségnek vannak alávetve.

Ilyenfélék velem sohasem történtek meg, tehát nem is tudok ezekhez hozzászólni, azt azonban hiszem, hogy végeredményben mindez vigasztalólag hat a lélekre. Mindebből ugyanis az az óhaj fakad, hogy bárha kedvére tehetnénk Ő Szent Felségének s ezalatt élvezzük társaságát. Ellenben, amit én szellemi örömnek mondok (más alkalommal a “nyugalom imájá”-nak neveztem) az egészen más dolog. Akiknek Isten kegyelméből tapasztalatuk van e tekintetben, azok ezt nagyon jól fogják tudni.
Hogy jobban megértsük ezeket a dolgokat, képzeljünk el két kutat s mindegyik előtt egy-egy vízzel telt medencét. Valahányszor ugyanis lelki dolgokat akarok megmagyarázni, a magam együgyűségében nem találok hasonlatokra alkalmasabb dolgot a víznél. De egészen különös szeretettel is viseltetem ez elem iránt s éppen azért jobban meg is figyeltem, mint más dolgokat. Mert hiszen nagyon sok titoknak kell rejlenie mindabban, amit ez a nagy és bölcs Isten teremtett. Ezeket a titkokat pedig hasznunkra fordíthatjuk, amint teszik is a tanult emberek; bár én azt hiszem, hogy Istennek legparányibb teremtményében is - s legyen az bár csak egy kis hangya - sokkal több rejlik, mint amennyit a bölcsek tudnak róla.

Az a két medence, amelyről beszélni kezdtem, különbözőképpen telik meg vízzel. Az egyiknek vize messziről jön s úgy van mesterségesen odavezetve, boltíves csatornán. A másikat ellenben ott helyben táplálja egy forrás s megtölti minden csobogás vagy más egyéb zaj nélkül. A forrás bővizű, úgy hogy ha a medence színig telt, túlárad és tekintélyes patak ömlik ki belőle. Itt tehát nincs szükség mesterséges vízvezetékre vagy boltíves csatornára: a víz anélkül is ömlik szüntelenül.
A két medence vize között nagy a különbség. Az, amely a boltíves csatornán jön, a szívbeli vigasztalásokat jelképezi. Ezek ugyanis az elmélkedés gyümölcsei s mi magunk vezetjük be őket lelkünkbe azáltal, hogy a teremtett dolgokat értelmünk munkájával elemezzük. Mivel pedig saját fáradságunk árán hozzuk őket létre, ha azt akarjuk, hogy a lelkünket annyira-amennyire megtöltsék és előbbre segítsék: ezt a munkát, mint mondom, nem tudjuk zaj nélkül elvégezni. Ellenben a másik medence magából a forrásból, ez esetben magából Istenből kapja vizét. Ha tehát Ő Szent Felségének úgy tetszik, hogy valami természetfölötti kegyelemben részesítsen bennünket, a legnagyobb nyugalomban, szép csendesen és gyöngéden bugyogtatja ezt a vizet lelkünk mélyéből. Hogy azonban honnét és miként jön, azt én nem tudom.

Ezt a boldogságot és szellemi örömöt az ember nem úgy érzi mint a földieket; legalább kezdetben nem, bár később mindent betölt. Az említett víz ugyanis végigfolyik az összes lelki lakásokon és lelki tehetségeken, végül pedig még a testre is átterjed. Ezért mondom, hogy Istenben kezdődik és mibennünk végződik, mert valóban - amint ezt legjobban tudják azok, akiknek részük volt benne - az ember egész lénye élvezi ezt a boldogságot, ezt az édességet.
Éppen most, mialatt e sorokat írom, jutott eszembe az, amit a próféta abban az idézett versben mond: Dilatasti cor meum. Ő tehát azt állítja, hogy az Úr kitágította szívét. Nekem ellenben úgy látszik, hogy ez a dolog nem ered a szívből, hanem valami más, sokkal beljebb s mélyebben fekvő helyről, azt hiszem a lélek mélyéből. Tényleg azóta másoktól is hallottam, hogy mennyi titokzatos dolog rejlik a mi bensőnkben. Pedig még mennyi minden másnak kell ott lennie!

Én Uram Istenem, mily végtelen a Te nagyságod! Úgy állunk előtted, mint holmi tudatlan pásztorgyerekek s hozzá azt képzeljük, hogy annyira-amennyire mégis csak megértünk Téged. Pedig mi az, amit rólad tudunk? Úgyszólván semmi. Hiszen még önmagunkban is annyi nagy titok lakozik, amelyről fogalmunk sincsen. Úgyszólván semmi, mondom, ahhoz képest, ami még benned van; de azért mégis mily fenséges az is, amit nagyságodból látunk s amire műveidből következtetni tudunk!
Hadd térjek azonban vissza arra az idézett versre. Valami kitágításról beszél, s ez a gondolat segítségemre lesz e dolgok megvilágításában. Midőn ugyanis az a mennyei víz kibuggyan a forrásból, a mi lelkünk kellős közepéből, olyan érzést kelt, mintha bensőnket kitágítaná és kiszélesítené. Egyúttal kimondhatatlan boldogságot okoz s a lélek nem is képes felfogni, hogy mit kap e pillanatban. Valami csodálatos illatot élvez, mintha, mondjuk, bensejében egy égő füstölő ontaná magából az illatos füstöt. Nem látni a tűz fényét, sem azt, hogy hol van, de azért a melegség és a tömjénillat áthatja az egész lelket, sőt, mint mondom, sok esetben a testnek is jut ebből az élvezetből. Ne értsetek félre, nem azt akarom mondani, hogy igazi meleg, vagy illat érezhető - ezt a hasonlatot csak megvilágítás céljából alkalmaztam -, mert amit a lélek érez, az sokkal fenségesebb valami ezeknél. Azok, akik ezt még tapasztalatból nem tudják, legyenek arról meggyőződve, hogy mindez igazán így történik. A lélek maga természetesen sokkal világosabban érti meg ezeket a dolgokat, mint ahogy én tudom őket kifejezni. Lehetetlen e tüneményt a képzelet játékának tulajdonítani, mert akármennyire igyekezzünk is, sohasem leszünk képesek azt erőszakkal előidézni s ebből magából kitűnik, hogy nem a mi anyagunkból készült, hanem az isteni bölcsesség tiszta színaranyából. Itt a lelki tehetségek, úgy hiszem, még nincsenek Istennel egyesülve, hanem csak meg vannak részegülve s elámulva kérdik, hogy mi történik velük.

Nincs kizárva, hogy e lelki dolgokra vonatkozólag egyik-másik pontban nem ugyanazt mondom, mint amit ezelőtt írtam. Ne csodálkozzatok ezen, mert hiszen van vagy tizenöt esztendeje annak,[1] hogy először fejtegettem őket írásban s azóta az Úr talán világosabb fogalmakat adott nekem róluk, mint amilyenek akkor voltak. De meg azután lehetséges, hogy akkor tévedtem, sőt az sincs kizárva, hogy most tévedek. Csak annyi bizonyos, hogy nem hazudok, mert Isten látja lelkemet, hogy inkább elszenvednék ezer halált, mint hogy azt tegyem. Úgy mondom el a dolgokat, amint tudom.

Azt hiszem azonban, hogy e lelki állapotban az akarat valami módon mégis egyesülve van Istennel. Egyébként ez elmélkedés értéke abból tűnik ki, hogy mily hatással van a lélekre s milyen jócselekedetekre indítja az embert; nincs is ennél jobb próbakő annak kimutatására, hogy mennyire hasznos. Aki ebben a kegyelemben részesül, arra nézve nagy áldás, ha ezt megérti s még nagyobb, ha állhatatos marad.
Természetes ti, leányaim, szeretnétek azonnal megszerezni azt a kegyelmet, hogy így tudjatok elmélkedni s e tekintetben igazatok is van, mert hiszen az minden fogalmat meghalad, hogy mennyi jót tesz ilyenkor a lélekkel az Úr s hogy mily gyöngédséggel vonja közelebb magához. Szükséges tehát, hogy megtudjátok, miképpen szerezhető meg ez a nagy kegyelem. Itt természetesen nem beszélek arról az esetről, amidőn az Úr minden további ok nélkül megadja azt, egyszerűen azért, mert Ő Szent Felségének úgy tetszik. Ebbe nekünk nincs beleszólásunk.

Meg kell tenni tehát először is mindazt, ami az előbbi lelki lakásokban levő lelkek kötelessége, azonfelül pedig legyen a jelszó: alázatosság, minél mélyebb alázatosság! Ezzel az erénnyel férkőzünk legkönnyebben az Úr szívéhez, ha valamit el akarunk érni nála. Ha pedig őszintén vagytok alázatosak; akkor nem fogjátok azt hinni, hogy ezekre a kegyelmekre és szellemi örömökre méltók vagytok, vagy hogy azokat valaha meg fogjátok érdemelni. Azt fogjátok erre mondani: de hát akkor hogyan érhetjük el őket, ha nem szabad utánuk törekednünk? Erre én azt felelem, hogy nincs más módja a dolognak, mint az, amit mondottam s hogy semmi esetre se törekedjetek utánuk. Még pedig a következő okokból nem. Az első ok az, hogy Istent önzetlenül kell szeretnünk, másképp sohasem fog bennünket ilyenekben részesíteni. A második az, hogy homlokegyenest ellenkeznék az alázatossággal, ha ily óriási jutalmat kívánnánk a mi nyomorúságos kis szolgálatainkért. A harmadik az, hogy az igazi előkészület e kegyelmekhez a szenvedések utáni vágyakozás, tehát nekünk az Úr Jézus nyomdokaiba kell lépnünk s nem szabad szellemi örömöket kérnünk Attól, akit oly súlyosan megsértettünk. A negyedik az, hogy Ő Szent Felsége arra ugyan kötelezte magát, hogy megadja nekünk az örök üdvösséget, ha megtartjuk törvényeit, arra azonban nem, hogy ily rendkívüli kegyelmekben részesít bennünket. Ezek éppen nem szükségesek az üdvösségre. Hozzá Ő jobban tudja, mint mi, hogy mi szolgál javunkra. De azt is tudja, hogy ki szereti Őt igazán s én tudom, hogy vannak olyanok, sőt ismerek is egyeseket, akik a szeretet útján haladnak, úgy, amint azon haladni illik - vagyis a keresztre feszített Jézust szolgálva - s akik nemcsak hogy nem kérik és nem óhajtják ezeket a szellemi örömöket, hanem ellenkezőleg azért imádkoznak, hogy ebben az életben ne adjon nekik ilyeneket az Úr. Ez tényleg így van.

Az ötödik ok az, hogy úgyis hiába törnénk magunkat utánuk. Mivel ugyanis ezt a vizet nem vezethetjük vízvezetéken, mint az előbbit: ha a forrás egyszer nem akar vizet adni, hiába erőltetnénk a dolgot. Azt akarom ezzel mondani, hogy hiába elmélkednénk többet, hiába ontanánk könnyeket: az a víz nem ezen az úton jön s csakis annak jut belőle, akinek Isten megadja, sokszor pedig éppen olyankor adja meg, mikor a lélek legkevésbé gondol rá. Hiszen az Övéi vagyunk, nővéreim, tegyen velünk tetszése szerint; vezessen bennünket, amint Ő akarja. Ha azonban valaki igazán megalázza magát s őszintén lemond mindenről - de őszintén mondjon ám le s ne csak úgy képzelje, hogy lemond, mert a képzeletünk e tekintetben sokszor megtéveszt ám bennünket - tehát mondom, ha valaki igazán nem ragaszkodik semmihez, attól az Úr nem fogja megvonni ezt a kegyelmet, sőt ad neki sok más olyant is, amit kívánni sem volna képes. Dicsérjük és áldjuk Őt mindörökké. Amen.

[1] Önéletrajzára céloz, melynek első fogalmazványa 1562-ben készült. III. fejezet


Tovább...

2009. december 15., kedd

A lélek fohászai (XII. 2-3)



2. Ó, megfoghatatlan bölcsesség! Mennyire szükséged van a teremtményeid iránti egész szeretetedre, hogy képes légy elviselni ezt az őrületet, türelemmel várni, hogy meggyógyuljunk, és ezerféle eszközzel és orvossággal előmozdítani kijózanodásunkat. Nem tudok eléggé csodálkozni, ha elgondolom a mi esztelenségünket. Hiszen annyi erőnk sincs, hogy a legcsekélyebb dologban megtagadjuk magunkat; hiszen az emberek elhitetik magukkal, hogy még akarva sem tudnák elkerülni ezt vagy azt a bűnre szolgáló alkalmat vagy veszedelmet, amelybe lelkük belepusztul: ellenben ahhoz igenis van erőnk és bátorságunk, hogy szembeszálljunk akkora hatalommal és fenséggel, amilyen a Tied. Mit jelentsen ez, én Kincsem?! Mit jelentsen ez?! Honnét van ez a bátorság? Vagy talán az a hadvezér, akinek zászlaja alatt harcolnak ellened, nem a Te szolgád és nem ég az örök tűzben? Miért lázad föl tehát ellened, hogyan tud bátorságot önteni katonáiba, ő, aki le van győzve; hogyan tudják követni azt, aki annyira szegény, s akit megfosztottak a mennyei kincsektől? Mi mást adhat az, akinek semmije sincs, mint szerencsétlenséget?! Mit jelentsen ez, én Istenem? Mit jelentsen ez, én Teremtőm? Miért vagyunk mi oly bátrak Veled és oly gyávák az ördöggel szemben? Hiszen ez még akkor is esztelenség volna, én Uralkodóm, ha Te nem halmoznád el tieidet jótéteményekkel, vagy ha mi tartoznánk valamivel a sötétség fejedelmének! Mert hiszen Te kimondhatatlan nagy kincseket fogsz megadni az örökkévalóságban, ellenben azt tudjuk, hogy az ő összes örömei és ígéretei hamisak és árulók. Mert hogyne volna ellenségünk az, aki Neked is ellenséged volt!?


3. Ó, milyen nagy vakság ez, én Istenem, milyen nagy hálátlanság, én Királyom, milyen gyógyíthatatlan őrület, hogy az ördög szolgálatában használjuk föl azt, amit Tetőled kaptunk, én Istenem! Irántunk való nagy szeretetedet azzal viszonozzuk, hogy szeretjük azt, aki Téged gyűlöl és mindörökre gyűlölni fog. Te kiontottad véredet érettünk, elviselted az ostorozást, a rettenetes fájdalmakat, a borzasztó kínszenvedést: mi pedig a helyett, hogy bosszút állnánk mennyei Atyád nevében a Fián elkövetett borzasztó igazságtalanságért - mert hiszen Te, én Mesterem, nem kívántál bosszút, és mindent megbocsátottál -, mi pedig szövetségesekül és barátokul fogadjuk azokat, akik Ővele így bántak, és követjük az ő pokoli hadvezérüket. Magától értetődik, hogy ily módon vele egy sorsra kell jutnunk, s örökre az ő társaságában kell maradnunk, hacsak a Te irgalmad nem segít rajtunk, nem adja vissza eszünket, s nem bocsátja meg nekünk a múltat.
Tovább...

A belső várkastély - A negyedik lakás - I. fejezet

Arról beszél, hogy miben különböznek egymástól a szívbeli vigasztalások, az imában való elérzékenyedés és a szellemi örömök. Elmondja, mennyire megörült, mikor megértette, hogy más a képzelet és más az értelem. Ez a fejezet sok hasznosat tartalmaz olyanok számára, akik szórakozottak az imádságban.


Mielőtt a negyedik lelki lakásról kezdenék beszélni, a Szentléleknek kell magamat ajánlanom s kérnem Őt, hogy mostantól kezdve Ő beszéljen helyettem s mondjon valamit arról, ami még hátra van. Itt ugyanis már egészen természetfölötti[1] dolgokról van szó s nagyon nehéz őket világosan megmagyarázni, hacsak Ő Szent Felsége nem vállalja magára a feladatot, amint tette ezelőtt körülbelül tizennégy esztendővel, amikor azt a másik művemet írtam. Abban ugyanis mindezt kifejtettem, már tudniillik amennyire értettem. Azt hiszem ugyan, hogy most világosabb fogalmam van a kegyelmekről, amelyeket az Úr egyes kiváltságos lelkeknek ad; de azért megmagyarázni őket, az egészen más dolog. Ha valami haszonra van kilátás e tekintetben, tegye meg helyettem az Úr; ha azonban nem volna haszonra kilátás, akkor hagyja úgy.
Mivel ez a lelki lakás már közelebb van ahhoz, amelyben a király lakik, azért nagy annak a szépsége. Oly felséges dolgok látására és megértésére nyílik itt alkalom, hogy a látottak elmondására az értelem nem talál szavakat. Bármennyire igyekezzék is az ember némi fogalmat nyújtani róla, a magyarázat mindig homályos lesz olyanok előtt, akik ezt a lelki lakást saját tapasztalatukból nem ismerik. Ellenben azok, akik ismerik, különösen ha sokszor voltak benne, nagyon jól meg fogják érteni annak leírását.
Tévedés volna azt hinni, hogy a léleknek hosszú ideig kell az előbbi lelki lakásokban élnie s csak azután juthat ebbe bele. Igaz ugyan, hogy rendes körülmények között a lélek először abba jut belé, amellyel éppen végeztünk, de ez a szabály nem általános. Az Úr az Ő kegyelmeit akkor adja, úgy adja és annak adja, amikor, amint és akinek éppen akarja. Ezáltal senki sem szenved rövidséget.

Ebbe a lelki lakásba rendesen nem férkőznek be azok a mérges fenevadak s ha mégis megtennék, nem veszedelmesek már a lélekre nézve, sőt inkább hasznára vannak. Részemről ugyanis jobbnak tartom, ha az elmélkedésnek ezen a fokán is bejutnak és támadnak; mert ha a lélek semmi kísértésnek sem volna többé kitéve, az ördög az Istentől származó szellemi örömök közepette is képes volna azt félrevezetni s több kárt okozna, mint az említett kísértések. A lélek pedig már azáltal is veszítene, hogy nem volna alkalma érdemeket szerezni s állandó elmélázásban töltené életét. Ugyanis, ha ez az utóbbi állapot tartóssá válik, nem hiszem, hogy jó legyen, mert szerintem e földi élet folyamán az Úr szelleme sohasem marad meg bennünk hosszabb ideig változatlanul.

Ígéretemhez híven, meg akarom most magyarázni, hogy mi a különbség az imából merített szívbeli vigasztalások és a szellemi örömök között. Én úgy fogom fel a dolgot, hogy szívbeli vigasztalásoknak nevezhetjük azokat a kellemes érzéseket, amelyeket mi magunk szerzünk meg magunknak az elmélkedés vagy az ajakima folyamán; szóval ezek a mi természetes tehetségünknek gyümölcsei. Igaz ugyan, hogy végelemzésben ezekre is az Úr, segít rá bennünket - ezt mindig így értsétek, akárhogy fejezzem is ki magamat, mert hiszen nélküle semmit sem tehetünk - de azért közvetlenül mégis a mi erényes cselekedetünkből származnak s a mi fáradságunknak eredményei s így van is okunk annak örülni, hogy oly jól használtuk fel erőnket. Ha azonban közelebbről vesszük őket szemügyre, észrevesszük, hogy hasonló élvezetünk gyakran van tisztán földi dolgokban is; például, ha egészen váratlanul nagy örökség száll reánk; vagy viszontlátunk valakit, akit nagyon szeretünk; vagy valami nagyon is érdekünkbe vágó és nagyfontosságú ügyünk sikerült s emiatt általános helyesléssel találkozunk; vagy például, ha valaki férjéről, testvéréről vagy fiáról azt hallotta, hogy meghalt s egyszerre csak jó egészségben látja maga előtt. Én már láttam ilyen esetekben, hogy egyesek örömükben sírva fakadtak, sőt egyszer-másszor velem is megesett. Azt hiszem tehát, hogy amint ezek az örömök teljesen természetesek, úgy vannak ilyen természetes örömök azok között is, amelyeket az Istenre vonatkozó dolgokból merítünk. Az előbbiek is egészen jók, az utóbbiak azonban sokkal magasabb színvonalon állnak, mert bár a mi természetünkből származnak, mégis Istenre vonatkoznak. Ellenben a szellemi örömök kizárólag Istentől erednek s a mi természetünk csupán befogadja őket s úgy élvezi, mint az előbbieket, csakhogy sokkal nagyobb fokban.

Ó Jézusom, mit nem adnék érte, ha ezt a dolgot világosan meg tudnám magyarázni. Azt hiszem ugyanis, hogy egészen jól értem a kettő közötti lényeges különbséget, de sehogy sem tudom magamat érthetően kifejezni. Segítsen meg az Úr! Most jut szembe az a zsoltár, amelyet a primában[2] utolsó helyen mondunk s amelynek egyik verse így hangzik: Cum dilatasti cor meum - mikor kitágítottad szívemet. Akinek sok tapasztalata van e kegyelmek körül, az már e célzásból is megérti a kettő közötti különbséget; aki ellenben nem ismeri őket, annak világosabban kell a dolgot megmagyaráznom.

Az említett szívbeli vigasztalások ugyanis nem tágítják ki a szívet, sőt, azt hiszem, egy kissé inkább összeszorítják; az élvezet mindamellett megmarad, mert a lélek tudja, hogy ez az érzelem Istenre vonatkozik. Néha könnyeket hullathat valaki a bűnei fölött s ebben a fájdalomban a szenvedély is játszhat némi szerepet. Sajnos, én nagyon kevéssé ismerem a lélek szenvedélyeit; meg azt sem igen tudom, hogy mi származik érzékiségünkből s mi vezethető vissza jellemünkre. Kár, hogy olyan tudatlan vagyok, mert ha ezekre a dolgokra vonatkozólag volnának ismereteim, talán meg tudnám magamat értetni. Tapasztalatom van ugyan elég, de hiányzik nálam a műveltség és a tudomány; pedig ez a kettő nagy dolog.

Saját tapasztalatom alapján annyit mondhatok az elmélkedésnek e fokáról s az abban szereplő szívbeli vigasztalásokról és örömökről, hogy valahányszor Krisztus Urunk kínszenvedéséről elmélkedtem és sírva fakadtam, nem tudtam többé abbahagyni, míg csak a fejem majd hogy széjjel nem ment. Így voltam akkor is, ha saját bűneimre gondoltam. Nagy kegyelemben részesített engem ezáltal az Úr. Egyelőre nem akarom fontolgatni, hogy mi jobb, a szívbeli vigasztalás-e vagy pedig a szellemi öröm, hanem csak a kettő közötti különbséget akarom feltüntetni. Az olyan esetekben, aminő az enyém volt, ezeket a könnyeket és vágyakat a lelki állapot különfélesége szerint a természetünk is elősegíti, végelemzésben azonban, bárhonnan erednek is, Istenre irányulnak. Éppen ezért nagyon meg kell őket becsülnünk. Viszont azonban az alázatosság megérteti velünk, hogy nem leszünk általuk jobbakká, mert egyrészt nem lehet tudni, hogy tisztára szeretetből fakadtak-e, azután pedig, még ha így volna is a dolog, akkor is Istennek ajándékai.

Ezek az ájtatos érzelmek főleg az előbbi lelki lakásban levő lelkeknél szoktak előfordulni; ezek ugyanis majdnem kizárólag értelmükkel dolgoznak, értelmükkel elmélkednek;[3] s ezt jól is teszik, mert hiszen még nem kaptak magasabb kegyelmet. Ajánlatos mindamellett, hogy fordítsanak egy kis időt Isten dicséretére is; örüljenek az Ő jóságának; fontolgassák, hogy ki Ő; óhajtják dicsőségét - ezt különösen ajánlom nekik, mert ez nagyon alkalmas arra, hogy szeretetünket felélessze; amennyiben pedig az Úr e tekintetben megsegítené őket, igyekezzenek elmélkedésüket mindig ez érzelmek felébresztésével befejezni.

Erről a dologról részletesen beszéltem egy más alkalommal[4] s azért nem akarok róla itt többet mondani. Csak azt az egyet jegyezzétek meg jól, hogy ebből a lelki lakásból a következőbe nem a sok gondolkodás segíti át az embert, hanem a nagy szeretet. Azért ne is mulasszatok el semmit sem megtenni, ami a szeretetet éleszti. De talán nem is tudjátok igazában, hogy mit tesz az, szeretni; nem csodálnám, ha így állna a dolog. Az az egy bizonyos, hogy nem a szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy mindent, amit teszünk, Isten kedvéért tesszük s óvatosan kerülünk mindent, ami Őt megbánthatná; imádkozunk azért, hogy Szent Fiának dicsősége folyton növekedjék; hogy a katolikus Anyaszentegyház folyton gyarapodjék és terjedjen. Ezek a szeretet jelei. Azt azonban szintén ne képzeljétek, mintha másra gondolnotok sem volna szabad, s hogy minden el van veszve, amint egy kissé elszórakoztok.

Gondolataimnak zűrzavaros csapongása imádság közben nem egyszer engem is mélyen megszomorított. Nincs több mint négy esztendeje annak, hogy efelől megnyugodtam, amennyiben saját megfigyelésem alapján megértettem, hogy a képzetek összessége, illetve a képzelet - így jobban meg fogjátok érteni - nem azonos az értelemmel. Meg is kérdeztem efelől egy tudóst s nagy örömömre igazat adott nekem. Tudtam ugyanis, hogy az értelem a léleknek egyik tehetsége s így nem tudtam megérteni, hogyan lehet annyira nyughatatlan. A képzelet ugyanis tényleg mindig kész szárnyra kelni és csupán az Úristen képes azt megkötni. Ő ezt meg is teszi, midőn olykor annyira felemeli lelkünket, hogy szinte elszakad a testünktől. Mivel tehát úgy éreztem, hogy a lelki tehetségeim kizárólag Istennel foglalkoztak és vele egyesültek, másrészt pedig láttam képzeletem fegyelmezetlenségét, teljesen meg voltam akadva.

Ó Uram, vedd tekintetbe, mennyit szenvedünk mi a lelki életnek ez útján, pusztán azért, mert nem értjük meg a helyzetet. Mi ugyanis sokszor azt hisszük, hogy imánkban mindent megtettünk, ha Rád gondolunk. Annyira meg vagyunk erről győződve, hogy nem is kérünk erre vonatkozólag tanácsot olyanoktól, akik értenek hozzá, mert eszünkbe sem jut, hogy ez a dolog kérdés tárgyát képezhetné. Ebből azután rendkívül sok szenvedés háramlik ránk. Nem értjük meg önmagunkat s bennük vesszük azt, ami egyáltalában nem rossz, sőt egészen jó. Innét van, hogy sok lelki életet élő ember, különösen a kevésbé műveltek, annyi lelki fájdalmat kénytelen elviselni; innét az a sok panasz belső szenvedések miatt. Ebből azután melankólia is keletkezhetik, tönkremegy az egészség, végül pedig egészen abbamarad az elmélkedés. Mindez pedig azért történik, mert az emberek nem ismerik azt a világot, amely bensejükben van. Mert amint nem állíthatjuk meg az égitestek mozgását s nem akadályozhatjuk meg, hogy azok továbbra is sietve haladjanak útjaikon: éppúgy nem tudjuk féken tartani képzeletünket sem. Ahelyett azonban, hogy ebbe belenyugodnánk, azonnal utána szalasztjuk összes lelki tehetségeinket. Azt hisszük, hogy máskülönben el vagyunk veszve és rosszul használjuk fel azt az időt, amit így Isten színe előtt töltünk. Pedig talán ugyanakkor lelkünk valamely belső lelki lakásban teljesen egyesülve van Istennel, a képzeletünk pedig a belső várkastélyon kívül ezernyi mérges fenevaddal küszködik s szenvedése révén érdemekhez juttat bennünket. Nem szabad tehát nyugtalankodnunk, főleg pedig nem szabad abbahagynunk az elmélkedést, mert hiszen ezzel a rossz szellem malmára hajtanánk a vizet. Mint mondom, ezek az izgalmak és szenvedések nagyobbrészt onnét származnak, hogy nem értjük meg önmagunkat.

Mialatt ezt írom, arra figyelek, hogy mi történik a fejemben, s hallgatom azt a zúgást, amelyről megemlékeztem a mű kezdetén s amely miatt szinte képtelennek éreztem magamat teljesíteni elöljáróim parancsát és belefogni ennek a műnek megírásába. Olyanféle érzés ez, mintha a fejemben sok nagy folyó volna, vízesésekkel, a partokon meg madárdal és füttyszó hangzanék. Mindez nem a fülemben cseng, hanem a fejem felsőrészében, ahol - mint állítják - a léleknek magasabb tehetségei lakoznak. Magam is sok ideig azt hittem, hogy ez így van, mert úgy tapasztaltam, hogy a lélek-röpte,[5] amellyel az a magasba tör, itt érezhető. Bárcsak eszembe juttatná Isten, hogy megmondjam ennek okát, ha majd a további lelki lakásokról beszélek, mert itt még nem volna helyén ennek magyarázatába bocsátkoznom. Ha sikerül, akkor legalább nem adta nekem az Úr hiába ezt a fejfájást. Annyi haszna mindenesetre volt, hogy ezt a dolgot megértettem belőle. Mert bármekkora kegyen is ez a zúgás, nem zavar az imádságban, sem pedig a jelenlegi munkámban: a lelkem teljes nyugalomban van s benne rendben vannak a szeretet, a vágyak és a tiszta megismerés.

Ugyanis ha a lélek magasabb tehetségei a fejben volnának, hogyan volna lehetséges, hogy mindez ne hasson rájuk zavarólag? Azt már igazán nem tudom; azt ellenben tudom, hogy igazat mondok. A fájdalmak természetesen érezhetők, hacsak Isten fel nem függeszti az érzékek működését; ellenben, ha ez a felfüggesztés megtörtént, mindaddig, amíg tart, semmit sem érez az ember. Nagy baj volna ellenben az, ha én emiatt a fejfájás miatt abbahagynám az elmélkedést.
Ugyanígy helytelen dolog volna, ha szórakozottságunk miatt elvesztenénk nyugalmunkat. Ne törődjünk vele. Ha az ördög a szerzője, ez a nemtörődés elég lesz arra, hogy békében hagyjon bennünket. Ellenben, ha abból a nyomorúságból ered, amely sok mással egyetemben Ádám bűne folytán öröklődött reánk - s ez a leggyakoribb eset - akkor legyünk türelemmel s viseljük el Isten iránti szeretetből. Hiszen ennünk és aludnunk is kell s nem lehetünk el ez alacsony dolgok nélkül.

Elég baj ez nekünk, de hát mit tehetünk mást, minthogy beismerjük nyomorúságunkat s vágyakozunk ama haza után, “ahol senki sem vet meg többé bennünket”. [6] Többször hallottam az Énekek-éneke arájának e szavait s nem tudok semmi mást, amire jobban volnának alkalmazhatók. Bármennyi megvettetés és szenvedés érjen is bennünket e földi élet folyamán, az mind nem fogható e belső harcokhoz. Hiszen minden kellemetlenséget és háborúságot elvisel az ember, ha otthonában békességet talál. Midőn azonban e világnak ezernyi szenvedése után hazajövünk pihenni; mikor az Úr Jézus maga akarna nekünk nyugvó helyet készíteni, hogy akkor saját bensőnkben találkozzunk tomboló viharral, az már igazán nagyon fájdalmas, sőt szinte elviselhetetlen dolog.

Azért, Uram, vezess bennünket oda, ahol ezek a nyomorúságok “nem vetnek meg többé bennünket”, mert hiszen itt valójában csúfot űznek a lelkünkből. Másrészt az is igaz, hogy Isten már ez élet folyamán megszabadítja tőlük a lelket, midőn az utolsó lelki lakásba ér. Majd elmondjuk ezt is annak idején, ha Ő úgy akarja.
Nem minden embert gyötörnek meg és viselnek meg annyira ezek a nyomorúságok, mint ahogy velem tették számos éven át. Lehet, hogy ez azért volt így, mert annyira gonosz voltam; úgy látszott, mintha önmagamon akartam volna ily módon bosszút állni. De mivel én annyit szenvedtem emiatt s azt gondolom, hogy hátha ti is így vagytok vele, azért beszélek róla oly gyakran s igyekszem veletek megértetni, hogy ezen segíteni nem lehet. Ne is nyugtalankodjatok soha emiatt s ne szomorkodjatok. Hadd kerepeljen ez a malom odabent, mi csak őröljük rajta nyugodtan a lisztünket, foglalkoztatva értelmünket és akaratunkat.

Ennek a belső zavarnak más-más időben, meg aszerint, hogy milyen az egészségünk, különböző fokai lehetnek. Szenvedje csak el a mi szegény lelkünk, mert ha e tekintetben nem is hibás, vétkezünk mi eleget, amivel megérdemeljük ezt a kellemetlenséget. Hiszen egyik-másik könyvben is olvashatjuk, de meg amúgy is gyakran tanácsolják nekünk, hogy ügyet se vessünk ezekre a szórakoztató gondolatokra. Ez azonban nekünk, tanulatlan nőknek, nem mindig elég s éppen azért nem tartom elveszett időnek, amit arra fordítok, hogy ezt nektek megmagyarázzam s benneteket megvigasztaljalak. Mindennek azonban kevés haszna van mindaddig, amíg az Úr maga nem világosít fel bennünket. Arra azonban mindig szükség van s Ő Szent Felsége is úgy akarja, hogy használjuk fel az eszközöket önmagunk megértésére s nem rójuk fel bűnéül lelkünknek azt, amit a beteges képzelet vagy természetünk, vagy pedig a rossz szellem okoz.

_______________________________________

[1] “Természetfölötti” szent Teréziánál nagyon sokszor csak annyit jelent, hogy “rendkívüli”, mert hiszen a rendes kegyelmek is természetfölöttiek.

[2] Az egyházi zsolozsma hét részből áll: matutinum, laudes, prima, tertia, sexta, nóna, vesperae és completorium. Mindegyik rész zsoltárokból, antifonákból, imákból, lectiókból stb. van összetéve s napról-napra más. Az idézett zsoltárvers: Zsolt. 118, 32.

[3] A léleknek mindkét tehetsége, az értelem és az akarat, szükségképpen részt vesz minden elmélkedésben - mert hiszen, ha valaki kizárólag az értelmével dolgozna fel valami hitigazságot, teológiai tanulmányt végezne, de nem elmélkednék - de azért hol több, hol kevesebb szerep jut benne az akaratnak, aszerint, amint több vagy kevesebb benne az akaratnak szeretetre gyullasztása. Minél magasabbra haladunk az imának létráján, annál kevesebb a szerepe az értelemnek s annál több az akaraté, vagyis annál inkább közelíti meg az ima a tiszta szeretet cselekedetét.

[4] Önéletrajz 12. fej.

[5] A “lélek-röpte” egyik faja az elragadtatásnak, amelyről a 6. lakás 5. fejezetében lesz szó.

[6] Énekek éneke 8, 1.



Tovább...

A belső várkastély - A harmadik lakás - II. fejezet

Folytatja ugyanazt; beszél a lelki szárazságról s arról hogy nézete szerint mi lehetne annak következménye. Miképpen tegyük önmagunkat próbára. Hogyan próbálja meg az Úr a lelkeket ebben a lelki lakásban.

Ismertem néhány lelket - sőt azt mondhatnám, sokat - akik elérték a lelki életnek ezen fokát s azután évek hosszú során keresztül megmaradtak - már amennyire ezt meg lehet ítélni - ezen testi és lelki tökéletességben. Egyszer azonban Ő Szent Felsége próbára tette őket, még pedig nem is valami nagy mértékben s íme ők, akikről azt hitte volna az ember, hogy uralkodnak már az egész világ fölött, vagy pedig legalább is teljesen elszakadtak már tőle, oly izgalomba estek emiatt s annyira kijöttek a sodrukból, hogy egészen megdöbbentem s igazán féltettem őket. Tanácsot adni az ilyeneknek: arról szó sem lehet. Mivel ugyanis már oly régóta élnek erényesen, önmagukat tartják arra hivatottaknak, hogy másokat oktassanak. Azonfelül szentül meg vannak győződve, hogy igenis van okuk a dolgot a szívükre venni. Az ilyenekkel szemben, nézetem szerint, a legjobb eljárás, ha nagy részvétet mutatunk fájdalmuk iránt. Ez a részvét különben, tekintve lelki nyomorúságukat, teljesen indokolt. Nem szabad nekik ellentmondani. Egész felfogásuk ugyanis abban csúcsosodik ki, hogy a méltatlanságot, amely őket érte, Isten iránti szeretetből viselik türelmesen. Így azután nem képesek észrevenni, hogy mily gyarlóságot árulnak el, ami ezeknél az egyébként annyira előrehaladott embereknél ismét újabb jele a szellemi vakságnak. Hiszen azon nem is szabad megütközni, hogy érzik a fájdalmat; bár e tekintetben is azt hinném, hogy ilyen esetekben a fájó érzésnek nagyon gyorsan kellene elmúlnia. De hát Isten azt akarja, hogy az ő választottai is érezzék olykor saját nyomorúságukat s azért időnkint megszünteti kegyelmének hatását. Többre nincs is szükség: egyszeriben tisztán állunk önmagunk előtt. E megpróbáltatásnak célja szembeszökő: a lélek belátja, hogy hibázott és sokszor jobban fáj neki az, hogy minden eddigi törekvése ellenére még mindig oly érzékeny a földi bajokkal szemben, mint az a csapás, vagy kellemetlenség, amely kihozta sodrából. Nézetem szerint ez már magában véve is nagy jótétemény az Úr részéről, mert habár az illető lélek hibázott, alázatossága nagyon sokat nyert.

Azoknál az embereknél, akikről beszélek, a dolog nem így áll. Egyéni felfogásuk szentté avatja fájdalmukat s megköveteli, hogy mások is szentnek tekintsék azt. Néhány példát akarok erre vonatkozólag felhozni, egyrészt azért, hogy jól megértsük a dolgot, másrészt pedig azért, hogy vizsgáljuk meg önmagunkat, mielőtt az Úr próbára tenne. Nagyon hasznos dolog ugyanis, ha az ember az ilyen vizsgálatra eleve elkészül s tisztában van saját képességeivel.
Egy gazdag embert, akinek se gyermeke nincs, se másvalakije, akire vagyonát hagyhatná, érzékeny pénzbeli veszteség ér, de azért marad annyija, amiből bőségesen telik saját maga s háznépe számára. Ha már most ez az ember annyira felindul e veszteség miatt s annyira elveszti nyugalmát, hogy egészen oda van: vajon hogyan fordulhatna hozzá a mi Urunk azzal a kéréssel, hogy hagyjon el mindent az Ő kedvéért? Erre a megjegyzésre ugyan az illető azt mondhatná, hogy azért veszi annyira a lelkére a dolgot, mert a szegények vesztenek vele, akiknek ő jótevőjük. Én ellenben bátor vagyok azt hinni, hogy Isten a szegények iránti szeretetnél is többre becsüli azt, ha valaki megnyugszik az Ő akaratán. Hiszen az természetes, hogy vagyonunknak gondját kell viselni,[1] de ha ezt megtettük, bármi érjen is, őrizzük meg lelkünk nyugalmát. Hogy az illető erre nem képes, mert Isten nem emelte még fel az erény e fokára, az érthető; de akkor legalább lássa be, hogy hiányzik benne ez a lelki szabadság. Ha ezt belátja és imádkozik, az Úr majd megadja azt neki.

Egy másiknak bőven van miből élnie s íme alkalma nyílik arra, hogy több vagyont szerezzen. Ha úgy adják neki ajándékul s elfogadja, az még hagyján; de hogy törje magát utána s ha megszerezte, mindig többet és többet igyekezzék felhalmozni! ... Bármennyire jószándékú legyen is az ilyen ember - s ezt fel kell tennünk róla, mert hiszen erényes és imádságos emberekről beszélünk - azt ugyan lesheti, hogy közelebb jusson lelkében a királyi lakáshoz.
Hasonlóképpen van a dolog, ha esetleg megszólják őket, vagy pedig a hírnevükön esik valami kis csorba. Isten ugyan megadja nekik az erőt, hogy a nyilvánosság előtt türelmet tanúsítsanak - mert Ő sokat ád az erényes ember jó nevére s nem akarja, hogy a becsülete mások szemében csökkenjen; de meg azután meg is akarja őket azért jutalmazni, hogy olyan híven szolgálnak neki; mert nagyon jó a mi Boldogságunk - de azért valami nyugtalanság fogja el őket s ettől nem tudnak egyhamar megszabadulni és nem képesek a dologban megnyugodni. Pedig hát, édes Istenem, hányszor elmélkedtek ezek a jó lelkek Krisztus Urunk kínszenvedéséről! Hányszor fontolgatták, hogy mily jó nekünk is szenvednünk! Hányszor óhajtották a szenvedést! Persze azt akarnák, hogy mindenki éppoly fegyelmezett életet éljen, mint ők s adja Isten, legalább azt ne gondolják, hogy csak azért éreznek fájdalmat, mert az a másik ember, mikor ellenük tett, Isten ellen vétkezett. Ne képzeljék valahogy azt, hogy ezzel a fájdalommal érdemeket szereznek!

Azt gondolhatnátok, nővéreim, hogy mindez, amit mondok, szép és jó, de végre is nem vonatkozik rátok, mert hiszen az ilyen dolgok nálunk nem lehetségesek. Vagyonunk nincsen, pénzt nem igyekszünk szerezni, a becsületünkön pedig szintén nem rágódik senki. Megvallom, hogy e tekintetben igazatok van s hogy a hasonlataim nem is találóak; csakhogy az említett dolgokból sok minden következik, ami nálunk is előfordulhat s amit nem tartok célszerűnek nyíltan megnevezni. Ez utóbbiakon vehetitek azután észre, vajon nem ragaszkodtok-e még mindig a javakhoz, amelyekről lemondtatok. Mert sok apró dolog akad ám, amin kipróbálhatjátok, vajon tudtok-e szenvedélyeiteken uralkodni vagy sem. Higgyétek el nekem, nem azon múlik a dolog, hogy szerzetesi ruhában van-e valaki. A lényeges az, hogy törekedjünk az erényeket gyakorolni és akaratunkat teljesen alárendelni Istenének. Folyjék a mi életünk úgy, amint azt Ő Szent Felsége óhajtja; ne a mi akaratunk teljesedjék, hanem az Övé. Ha pedig még nem volnánk ennyire, akkor - mint mondtam - legalább alázkodjunk meg. Ha őszintén alázatosak vagyunk, akkor bármennyire késlekedjék is, egyszer mégis csak eljön majd az isteni orvos és meggyógyít bennünket.

Azok az önsanyargatások, amelyeket ezek az emberek végeznek, éppoly józanok és mértékletesek, mint amilyenek ők maguk. Szívesen gyakorolják őket, mert ily módon is szolgálni akarnak az Úrnak - s eddig nagyon dicséretes a dolog - de nagy önmérséklettel űzik őket nehogy valamiképpen megártsanak az egészségüknek. Attól ugyan nem kell őket félteni, hogy agyonkínozzák magukat: ahhoz sokkal több eszük van. A szeretetük nem akkora, hogy eszüket elhomályosítsa. Pedig én azt szeretném, ha maga a józan ész indítana bennünket arra, hogy ne elégedjünk meg Istennek ilyen szolgálatával. Mindig csak lépésről-lépésre haladni előre! ... Hiszen így sohasem érünk az útnak végére! Mivel pedig, amint hisszük, folyton megyünk s elfáradunk - mert azt elhihetitek, hogy ez az út nagyon fárasztó - még szerencse, ha el nem tévedünk. Ha innét valami más országba eljuthatnánk nyolc nap alatt, mit gondoltok, leányaim, okos dolog volna-e erre az útra egy egész esztendőt fordítani, lassan bandukolva, szélben, hóban, esőben, rossz utakon? Nem sokkal jobb-e hamarosan átesni rajta s nem tenni ki magunkat oly hosszú ideig annyi sanyarúságnak, nem is beszélve arról a veszedelemről, amely útközben a mérges kígyók részéről fenyeget? Mennyit tudnék én erről saját tapasztalatom alapján mondani! S adná Isten, hogy már előbbre volnék! Mert bizony sokszor azt hiszem, hogy mindig csak egy helyben tipródom.

Ha ilyen túlzott józansággal haladunk, akkor minden veszedelmessé válik reánk nézve. Mindentől ijedezünk s így nem merünk bátran nekivágni az útnak. Mintha bizony másokra bízhatnánk annak megjárását; a célhoz való megérkezést pedig - minden fáradság nélkül - magunk élvezhetnők a lelki lakásokban! Ez lehetetlenség, nővéreim, s azért az Isten szerelmére, feszítsük meg erőnket! Bízzuk rá a mi okainkat és aggodalmainkat; feledkezzünk meg a mi természetes lomhaságunkról, amely annyira lekötve tart bennünket. Testi egészségünkre viseljenek gondot az elöljáróink; ez a dolog rájuk tartozik. A mi kötelességünk sietve előre haladni, hogy minél hamarább meglássuk a mi jó Urunkat. Azzal, hogy annyira féltjük magunkat, nagyon kevés vagy éppen semmi könnyebbséget sem szerzünk, sőt az egészségünkkel való törődés nagyon könnyen tévútra vezethet bennünket. Hogy pedig az ilyen féltő gondoskodás által az egészségünk nem lesz jobb, azt saját tapasztalatom alapján merem állítani.

Azt is tudom azonban, hogy a testi sanyargatásoknak csak másodrangú jelentőségük van, mert a fődolog mégis az, hogy a haladás mélységes alázatossággal történjék. S jegyezzétek meg, hogy éppen ez hiányzik azokban, akik nem tudnak előbbre jutni. Hitessük el magunkkal, hogy mialatt mi alig teszünk egy-két lépést előre, addig a mi testvéreink futva mennek a tökéletesség útján s nemcsak óhajtsuk, hanem tegyük is meg a magunkét, hogy bennünket tartsanak valamennyi között a legrosszabbnak. Így azután kitűnő lesz a lelkiállapotunk, míg ellenkező esetben egész életünk folyamán egy ponton maradunk s mindig tele leszünk bajjal és nyomorúsággal. Mert ha nem tudunk önmagunkkal szakítani, sok lesz a szenvedésünk és terhünk s mindig görnyedezni fogunk nyomorúságaink súlya alatt; míg ellenben azok, akik bejutottak a belsőbb lelki lakásokba, rég megmenekültek mindettől.

Az Úr annyira igazságos és kegyes, hogy mindig többet ad nekünk, mint amennyit megérdemlünk; bőkezűen jutalmazza tehát azokat is, akik ennyire jutottak s oly szívbeli vigasztalásokban részesíti őket, amelyek messze felülmúlják mindazt az élvezetet, amit a világ mulatságai és szórakozásai nyújtanak. Nem hiszem azonban, hogy szellemi örömökben[2] is részesítse a lelkeket ezen a fokon, hacsak nem nagy ritkán és akkor is azért, hogy a további lelki lakásoknak ez előízével buzdítsa őket arra, hogy törekedjenek beléjük eljutni.
Azt hihetnétek talán, hogy a szívbeli és szellemi örömök között nincs semmi különbség s azt kérdezhetnétek, hogy miért jelzem őket két külön szóval. Én viszont azt hiszem, hogy a kettő egyáltalában nem egy és ugyanaz a dolog; bár az is lehetséges, hogy tévedek.

Hogy mit értek mindegyiken, azt elmondom, ha a negyedik lelki lakásról beszélek. Az Úr ott részesíti a lelket először szellemi örömökben; ott tehát jobban ejthetem sorukat. Első tekintetre ugyan fölöslegesnek látszhatik, hogy ilyenekről beszélek, de talán még sem marad minden haszon nélkül; s ha egyszer megértettétek, hogy mi az egyik és mi a másik, igyekezni fogtok elnyerni azt, ami többet ér. Azok a lelkek pedig, akik eljutottak erre a fokra, nagy vigasztalást fognak szavaimból meríteni; ellenben, akik azt hitték, hogy kegyelem dolgában már nincs számukra újdonság, észbe fognak kapni s ha van bennük alázatosság, hálát fognak adni Istennek a felvilágosításért. Ha ellenben ez az erény gyönge lábakon áll bennük, akkor bizonyos belső csalódottságot fognak érezni. Pedig, nézetem szerint, erre semmi okuk sincsen, mert hiszen nem az van előbbre a tökéletességben, aki több szellemi örömöt élvez, hanem az, aki jobban szereti az Urat s aki cselekedeteiben jobban alkalmazkodik az igazsághoz és méltányossághoz. E szeretet arányában fogja az Úr a jutalmat is kimérni.

De ha ez így van - aminthogy valóban így is van - azt kérdezhetnétek tőlem, hogy akkor hát minek is beszélek én annyit ezekről a belső kegyelmekről s minek magyarázgatom mibenlétüket? Erre már csakugyan nem tudok megfelelni, mert ezt magam sem tudom. Kérdezzétek meg azokat, akik megparancsolták nekem, hogy ezekről írjak; nekem nem lehet feladatom, hogy az elöljárókkal vitatkozzam - ami nagy illetlenség is volna részemről - hanem csak az, hogy engedelmeskedjem.
Azt az egyet azonban őszintén mondhatom, hogy mikor még ilyen kegyelmekben nem volt részem s tapasztalatból semmit sem tudtam róluk - sőt nem is hittem volna, hogy valaha az életben lesz alkalmam őket megismerni, mert hiszen már annak is nagyon örültem, ha tudtam vagy sejtettem, hogy sikerült valamicskét Istennek kedvére tennem - valahányszor azt olvastam egyes könyvekben, hogy Isten ilyen rendkívüli kegyelmekben részesíti azokat, akik híven szolgálnak neki, mindig nagy volt az örömöm s szívem mélyéből dicsértem ezért az Urat. Már pedig, ha az én lelkem, minden hitványsága mellett is képes volt ilyen érzelemre, a jó és alázatos lelkek még inkább fogják Őt ezért dicsőíteni. Pedig, ha csak egyetlenegy is akadna s annak ajkáról is csak egyetlenegyszer hangzanék fel Isten dicsérete, nézetem szerint, már az is elegendő ok volna arra hogy mindezt elmondjam s hogy megértessem veletek, mekkora boldogságot és gyönyörűséget veszíthetünk el saját hibánk folytán. De annál is inkább indokolt ezeknek elmondása, mert a szellemi örömök, ha Istentől származnak, szeretetet és erőt öntenek belénk. Ezáltal könnyebbé teszik a haladásunkat s előbbre visznek bennünket a jócselekedetek és erények útján. Ne gondoljátok, hogy ez üres beszéd, azért, mert a szellemi örömök megszerzése nem függ tőlünk. Igaz, a megszerzésük nem függ tőlünk, az igenis rajtunk múlik, vajon nem akadályozzuk-e meg az Urat abban, hogy megadja őket nekünk. Mert ha nem önhibánkból maradnak el ezek a kegyelmek - amilyen méltányos az Úr - más úton-módon fog bennünket értük kárpótolni. Hogy pedig miért maradtak el, azt csakis Ő tudja. Mélységes titkok az Ő szándékai, de annyi bizonyos, hogy azt adja meg nekünk, ami leginkább előnyünkre válik.

Nézetem szerint azoknak, akik az Úr kegyelméből eljutottak erre a fokra - s ez, mint mondottam, nagy kegyelem, mert innét könnyű már magasabbra emelkedni - sokat kellene magukat gyakorolniuk a készséges engedelmességben. Ez nagy hasznukra lesz. S még abban az esetben is, ha nem volnának szerzetesek, nagyon jó volna, ha - amint tényleg sokan teszik is - lelki vezetőt választanának és semmiben sem tennének saját fejük szerint, mert ez utóbbi az, ami rendesen annyi kárt okoz. De ne olyant válasszanak, aki mindenben az ő kívánságaikhoz alkalmazkodik és túlzott óvatosságot tanúsít, hanem keressenek olyant, aki már teljesen lemondott a világi dolgokról. Önmagunk megismerése szempontjából nagyon előnyös olyan emberrel érintkeznünk, aki tisztában van a világi javak értékével. Másrészt pedig, ha látjuk, hogy mások mily könnyedén tesznek meg olyan dolgokat, amiket mi lehetetleneknek tartunk, az nagy bátorságot önt belénk. Az ő merész röptük bennünket is röpülésre bátorít. Úgy vagyunk velük, mint a madárfiókák, melyek ugyan nem vágnak neki egyszerre valami nagy röpülésnek, de lassan-lassan utánozzák szüleiket. Tapasztalatból tudom, hogy ez mennyire hasznos.

Bármennyire elhatározták is az ilyenek, hogy soha többé nem bántják meg az Urat, legyenek nagyon óvatosak s ne tegyék ki magukat a bűnre szolgáló alkalmaknak. Még nagyon közel vannak az első lelki lakáshoz s így könnyen megeshetnék, hogy visszatérnek belé. Lelki erejük még nem áll oly szilárd alapon, mint azoké, akik már be vannak gyakorolva a szenvedés elviselésébe, ismerik a világ viharait s tudják, hogy azok éppoly kevéssé félelmetesek, mint amily kevéssé kívánatosak a világ élvezetei. A sátán nagyon is ügyes terveket sző a mi romlásunkra, s velük szemben is könnyen támaszthatnak valami súlyos üldözést; ilyenkor azután megeshetnék, hogy ők, akik oly buzgón igyekeznek másokat a bűntől visszatartani, nem állnák meg helyüket a megpróbáltatásban.

Nézzük a magunk hibáit s hagyjuk a másokéit. Éppen a nagyon lelkiismeretes emberek szokása, hogy mindenen megbotránkoznak. Pedig mily könnyen megeshetik, hogy olyasvalakin botránkozunk meg, akitől, a lelki élet lényegét illetőleg, sokat tanulhatnánk. Lehet ugyan, hogy fölötte állunk illedelmes viselkedés és tapintatosság tekintetében, de hát ez, ha jó is, egyáltalában nem lényeges. Azt meg ne követeljük senkitől, hogy úgy viselkedjék, amint az nekünk tetszik. A lelki életre pedig szintén ne oktasson másokat olyan ember, aki talán azt sem tudja, hogy mi fán terem az a lelki élet. Sok bajt okozhatunk ám azzal, nővérein, ha mindig a mások lelki javával törődünk. Legjobb, ha a mi szabályainkhoz tartjuk magunkat s hallgatagságban és reménységben élünk.[3] Az Úr majd gondját viseli a lelkeknek; mi csak könyörögjünk állhatatosan, hogy irgalmazzon nekik, s akkor az Ő kegyelme segítségével előre fogunk haladni. Legyen áldott mindörökké. Amen.

_____________________________________

[1] Ez a gondolat is jellemzi a szentnek minden túlzástól ment, mélységes bölcsességét.
[2] Szellemi örömök alatt a misztikus ima örömeit érti a szent, ellentétben a szívbeli örömökkel, melyeket az ember természetes imában kap. V. ö. 4. lelki lakás 1. fejezet.
[3] Iz. 30, 15.


Tovább...

2009. december 6., vasárnap

A belső várkastély - A harmadik lakás - I. fejezet

Arról beszél, hogy a tökéletességnek bármekkora magaslatára jutott is valaki, ameddig él nem élvez biztosságot, s üdvös félelemmel illik haladnia. Van benne egynehány hasznos pont. Mit mondjunk már most azoknak, akik Isten kegyelmének segítségével győztesen kerültek ki ezekből a harcokból, s akiket állhatatosságuk besegített a harmadik lelki lakásba; mi mást, mint e szavakat: “Beatus vir, qui timet Dominum” (boldog az istenfélő ember).[1] Annyira nehézfejű vagyok, hogy igazán nem csekély munkájába került Ő Szent Felségének, amíg meg tudta velem értetni e szavak értelmét, habár spanyolul is tudtam őket. Igen, kétségtelen, hogy joggal nevezzük boldognak az istenfélő embert, mert hacsak nem fordul vissza, minden emberi számítás szerint biztos úton van az örök üdvösség felé. Ebből is láthatjátok, nővéreim, mennyire fontos dolog, hogy az ember megállja helyét azokban az előbb említett küzdelmekben. Biztosra veszem ugyanis, hogy ha egyszer ezeken túl van, az Úr mindig megadja neki a lelkiismeret nyugodtságát; ez pedig nem csekély boldogság. Nyugodtságról beszélek, de tulajdonképpen nem jól fejezem ki magamat, mert ez élet folyamán nem lehet szó igazi nyugodtságról. Valahányszor tehát ezt a szót használom, értsétek mindig hozzá, hogy az illető nyugodt lehet örök üdve felől, föltéve, hogy nem tér le a megkezdett helyes útról. Ó mily nyomorúság ez az élet! Úgy vagyunk vele állandóan, mint akiknek kapuja előtt az ellenség; sem aludni nem mernek, sem enni, hacsak nincs kezük ügyében a fegyver, s folyton amiatt rettegnek, hogy a várfal egyik vagy másik pontján rést találnak ütni.

Én Uram, én boldogságom, hogyan is szerethetné az ember ezt a hitvány életet! Igazán, ha nem volna meg az a remény, hogy Érted föláldozhatjuk, vagy legalább is kizárólag a Te szolgálatodra szenteljük; főleg pedig, ha nem tudnánk, hogy a Te szent akaratod folytán kell élnünk: szünet nélkül azt kívánnánk és folyton azért imádkoznánk hozzád, hogy szabadíts meg tőle. Tekintve, hogy így van a dolog, haljunk meg veled, én Istenem,[2] amint Szent Tamás apostol mondotta! Hiszen Te nélküled ez az élet, ez a folytonos rettegés attól, hogy esetleg elkárhozunk, rosszabb ezer halálnál.

Imádkozzunk tehát azért a boldogságért, leányaim, hogy legyünk már végre egyszer biztonságban az égben a szentekkel együtt. Mert vajon mi örömet találhatna ez örökös rettegés közepette az olyan ember, akinek egyetlen boldogsága, ha Istenek kedvében járhat. Hozzá fontoljátok meg azt is, hogy voltak szentek, akik így gondolkodtak s mégis bűnbe estek; ez tehát velünk is megtörténhetik. Már pedig mi nem vagyunk biztosak afelől, vajon lábra állít-e majd bennünket is az Úr, amint ővelük tette; értem, hogy ad-e majd nekünk is olyan rendkívüli kegyelmeket. Igazán, oly rettegés fog el, leányaim, mikor ezeket írom, hogy alig tudom, mit írok. Nem is értem, hogyan vagyok képes azt túlélni, valahányszor ez a gondolat elmémbe ötlik, pedig ez nagyon gyakran megtörténik velem. Imádkozzatok azért, leányaim, hogy Ő Szent Felsége éljen mindig az én lelkemben, mert ha ezt nem teszi meg, vajon mi biztosítékot nyújthat egy olyan rosszul felhasznált élet, mint az enyém.

Ne vegyétek annyira szívetekre, hogy ez így van. Észreveszem ugyanis rajtatok, hogy fáj nektek, valahányszor így beszélek. Ez természetesen onnét van, mert ti azt szeretnétek, hogy belőlem valami nagy szent váljék. E kívánságtok végre is teljesen jogosult. Hiszen én is szeretném, de hát mit tegyek, mikor ennek, és pedig az én hibám következtében, egyszer s mindenkorra vége? Igazán nem panaszkodhatom az Úristenre, mert Ő megadott nekem minden szükséges kegyelmet arra, hogy a ti óhajotok teljesülhessen. Nem tudom ezt sírás nélkül kimondani. Amiatt meg szintén úgy szégyellem magamat, hogy olyanokat kell oktatnom, akiktől tanulnom illenék. Különös egy ötlet is volt ez elöljáróim részéről! De ha már megteszem az Úr kedvéért, adja Ő, hogy valami hasznotok legyen belőle. Imádkozzatok Hozzá, bocsássa meg nekem, nyomorult léleknek, ezt a vakmerőséget. Hiszen jól tudja Ő Szent Felsége, hogy csakis irgalmában reménykedhetem. Múltamat már nem tudom meg nem történtté tenni, nincs tehát más menedékem, mint Ő maga. Bízom Szent Fiának érdemeiben és Szűz Anyja pártfogásában, akinek ruháját oly méltatlanul viselem. Ti is viselitek ezt a ruhát, leányaim, dicsőítsétek tehát őt méltóképpen, hogy igazi leányai legyetek ennek a mi mennyei Úrnőnknek. Akkor azután van jó Anyátok s nem kell többé az én nyomorúságom miatt pironkodnotok. Utánozzátok Őt mindenben s gondoljatok sokszor arra, mily hatalmas ez a mi Nagyasszonyunk és mily hathatós az ő pártfogása, ha még az én hitvány voltom és az én bűneim sem voltak képesek tönkretenni szent Rendjét!

Azt az egyet azonban jegyezzétek meg jól, hogy bármennyire szent legyen is ez a Rend; bármily fenséges Anyátok legyen is az égben: azért mégsem vagytok biztonságban. Nagy szent volt Dávid király is; azt meg szintén tudjátok, hogy mi volt Salamon! Ne bizakodjatok sem klauzurátokban, sem önmegtagadó életetekben. Arra se támaszkodjatok, hogy folyton Istenre vonatkozó dolgokkal vagytok elfoglalva és oly kitartóan imádkoztok. Arra sem, hogy úgy el vagytok zárva a világi ügyektől s annyira irtóztok tőlük. Mindez nagyon jó és szép, de azért nem elég arra, hogy eloszlasson minden félelmet. Tartsátok ti csak mindig eszetekben és fontolgassátok szüntelen azt a mondást: “Beatus vir, qui timet Dominum” - boldog az istenfélő ember.

Azon veszem magamat észre, hogy teljesen eltértem a tárgytól. Nem is jut most eszembe, hogy mit akartam mondani; de meg azután nincs a fejemben egyetlen valamit érő gondolat sem. Azért egyelőre inkább abbahagyom az írást.
Visszatérek tehát arra, amiről beszéltem, vagyis azokra a lelkekre, akik bejutottak a harmadik lelki lakásba. Hangsúlyoznom kell, hogy az Úr nem kis kegyelmet adott nekik, hanem nagyon is nagyot, midőn megsegítette őket abban, hogy leküzdjék az első nehézségeket. Ilyen lélek, nézetem szerint, Isten irgalmából sok van a világon. Ezek őszintén kívánják, hogy Ő Szent Felségét soha meg ne sértsék, sőt még a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek. Szeretik a bűnbánati cselekményeket; vannak bizonyos óráik az elmélkedésre; jól használják fel az időt; embertársaikkal szemben gyakorolják az irgalmasság cselekedeteit; nagyon komolyak és óvatosak beszédjükben, ruházatukban és házuk vezetésében, ha esetleg ez utóbbi is rájuk van bízva. Ez a lelkiállapot kétségtelenül nagyon jó s nem látom be, hogy az ilyenek miért ne juthatnának el akár a legbelső lelki lakásig is. Ha ők akarják, az Úr nem fogja tőlük ezt megtagadni, mert előkészültségük kitűnő arra, hogy a legnagyobb kegyelmeket is elnyerhessék.

Ó Jézusom, vajon ki mondaná, hogy nem akarja ezt a nagy kincset elnyerni, főleg akkor, mikor már túl van a nehézségek javarészén. Bizonyára senki sem. Mindnyájan azt mondjuk, hogy akarjuk. Csakhogy nem elég ezt mondani: több is kell ahhoz, hogy az Úr teljesen birtokába vehesse a lelket. Az evangéliumi gazdag ifjúnál[3] sem volt elég az akarás, mikor az Úr megmondta neki, mit kell tennie, ha tökéletes akar lenni. Megjegyzendő, hogy amióta e lelki lakásról kezdtem beszélni, ez az ifjú szüntelenül az eszemben van; ugyanis a szó szoros értelmében úgy teszünk mi is, mint ő, s a legtöbb esetben ebből származik azután a sok lelki szárazság; bár lehetnek más okai is. Nem beszélek itt bizonyos lelki fájdalmakról, amelyeknek sok jó lélek van kitéve. Ezek olykor szinte elviselhetetlenek, de az Úr segítségével a lélek mindig haszonnal kerül ki belőlük. Ugyancsak nem beszélek azokról a lelkiállapotokról, amelyeknek oka a melankólia, vagy más betegség. Végül pedig mindezekben a dolgokban el kell tekintenünk azoktól a szenvedésektől, amelyeket Isten büntetésből küld ránk. Az én nézetem szerint azonban a lelki szárazságnak leggyakoribb oka az, amelyre rámutattam. Ezek a lelkek ugyanis semmiért a világon sem követnének el halálos bűnt - sőt sokan közülük még bocsánatosat sem vétenek tudatosan - és jól használják fel életüket és vagyonukat. Ennek tudatában azután nem képesek megérteni s nem tudnak abba belenyugodni, hogy az ő királyuknak ajtaja csak nem akar megnyílni előttük, holott ők oly hűséges jobbágyai Ő Szent Felségének! Elfelejtik, hogy egy földi királynak is lehet elég hű jobbágya, de azért nem mindegyiknek van szabad bejárata hozzá.

Jertek, leányaim, lépjetek be a belső várkastélyba; hagyjátok a ti apró-cseprő jócselekményeiteket, mert hiszen azokra, sőt azoknál sokkal többre vagytok kötelezve már pusztán azon a címen is, hogy keresztény nők vagytok. Elégedjetek meg azzal, hogy a király jobbágyai lehettek s ne követelődzetek nehogy még azt is elvegye tőletek, amitek van. Gondoljátok meg, hogy milyenek voltak a szentek, akik bejáratosak voltak a királynál s be fogjátok látni, mily óriási a különbség közöttük és köztetek. Ne kívánjatok olyasmit, amit nem érdemeltek meg. Tekintve, hogy annyiszor megbántottuk Istent, nem is volna szabad arra gondolnunk, hogy valaha rendkívüli kegyelmekben részesítsen bennünket.

Ó alázatosság, alázatosság! Nem tehetek róla, de ha valaki annyit panaszkodik lelki szárazság miatt, mindig az a gyanúm, hogy nem áll jól ez erény dolgában. Ismétlem, hogy nem azokat a nagy lelki szenvedéseket tartom itt szem előtt, amelyek mindenből inkább származnak, csak nem a buzgalom hiányából. Tegyük magunkat próbára,[4] nővéreim, vagy pedig engedjük, hadd tegyen bennünket próbára az Úr; Ő nagyon jól meg tudja ezt tenni, csakhogy sokszor nem akarjuk elérteni a dolgot.
Most pedig térjünk vissza azokhoz az említett lelkekhez, akiknél minden olyan szép rendben van; nézzük meg közelebbről, hogy mire készek Istenért s be fogjuk látni, hogy nincs okunk panaszkodni Ő Szent Felségére. Ő megmondja nekünk, mit kell tennünk, ha tökéletesek akarunk lenni; de ha mi erre hátat fordítunk neki és szomorúan távozunk, mint az az evangéliumi ifjú, ugyan mondjátok meg, mit tegyen Ő Szent Felsége? Végre is Ő a jutalmat nem mérheti ki nekünk másképpen, mint szeretetünk arányában! Már pedig ez a szeretet ne legyen csupán a mi képzeletünk szülötte, leányaim, hanem bizonyítsuk azt be cselekedetekkel. Ne gondoljátok azonban, hogy neki szüksége van a mi tetteinkre: Ő csupán akarati elhatározásunkat veszi számba.

Azt mondhatnánk, hogy hiszen mi szerzetesi ruhát viselünk és azt a magunk jószántából vettük fel; elhagytuk a világot és lemondtunk vagyonunkról s még ha ez utóbbi nem is ért volna többet, mint Szent Péter hálója,[5] az is valami, mert sokat ád az, aki mindenét odaadja; szóval: mi megtettük a magunkét. Hiszen nem mondom, ez nagyon is jó dolog, különösen, ha valaki állhatatosan megmarad ebben a jó szándékában s még gondolatban sem fordul vissza az első lelki lakás fenevadjai közé. Ha valaki rendületlen ebben a mindenről való lemondásban, biztosan el fogja érni, ami után törekszik, föltéve - s vegyük jól fontolóra ezt a föltételt - hogy, amint Szent Pál, vagy Krisztus Urunk mondotta, haszontalan szolgának tekinti magát.[6] Meg kell arról győződve lennie, hogy szolgálataival nem kötelezte le az Urat oly értelemben, hogy Tőle rendkívüli kegyelmeket várhatna. Aki ugyanis többet kapott, az többel is tartozik. Mert ugyan mit tehetnénk mi egy annyira nagylelkű Istenért, aki meghalt érettünk, aki megadta és fenntartja létünket? Nem kell-e magunkat boldogoknak éreznünk, ha legalább némiképpen törleszthetjük vele szemben tartozásunkat azért, hogy szolgált nekünk. Nem illik ezt a kifejezést használnom, de tényleg megfelel az igazságnak: a mi jó Urunk mást sem tett egész földi élete alatt, mint hogy szolgált nekünk. S mi nem szégyenkeznénk jutalmat és ajándékot kérni tőle?

Fontoljátok meg jól ezt a néhány gondolatot, leányaim bár csak felületesen érintettem őket s talán homályosan is beszéltem, mert nem tudom magamat világosabban kifejezni. Az Úr majd jobban megérteti azokat veletek. Akkor azután a lelki szárazságból alázatosságot fogtok meríteni, nem pedig - amint az ördög akarná - nyugtalanságot. Higgyétek el, hogyha valakiben megvan az alázatosság, az, még ha sohasem kap is Istentől vigasztaló kegyelmeket, oly békességet élvez lelkében s akarata annyira megegyezik az Úréval, hogy elégedettebb, mint mások az ő rendkívüli szellemi örömeik között. Hiszen olvashattátok is, hogy ezeket az örömöket Ő Szent Felsége nem ritkán éppen a gyöngébb lelkeknek juttatja. Ezek persze nem adnák őket ama lelkek férfias erejéért, akik a lelki szárazság útján is megállják a helyüket! Mert hát természetesen jobban szeretjük az élvezeteket, mint a keresztet! Te, ki ismered az igazságot, Uram, tégy bennünket próbára, hadd ismerjük meg önmagunkat.

________________________________
[1] Zsoltár 111, 1.

[2] Jn. 11, 16.

[3] Mt. 19, 16-22.

[4] A harmadik lelki lakás a lemondásé. Sokszor képzeljük azt, hogy lemondtunk mindenről, hogy semmihez sem ragaszkodunk többé, pedig dehogy is van így. A próbát, amelyről a szentanya a következő fejezetben tesz említést, nem álljuk meg.

Tovább...

2009. december 3., csütörtök

A lélek fohászai (XII. 1)



Ó, én Istenem, én igazi erősségem! Hogyan van az, Uram, hogy mi minden egyébre olyan gyávák vagyunk, csak arra nem, hogy Veled szálljunk szembe? Ebben az irányban vetik latba összes erejüket Ádám fiai. Pedig hogyha az értelmünk nem volna oly vak, akkor az egész emberiség egyesült ereje nem önthetne senkibe annyi bátorságot, hogy fegyvert fogjon Teremtője ellen, és állandó hadat viseljen azzal szemben, aki őt egy pillanat alatt a pokol mélyére taszíthatja. Mivel azonban ilyen vak, az emberek olyanok, mint az őrültek, akik vesztükbe rohannak, mert azt képzelik, hogy ily módon megmenekülnek a haláltól; egyszóval olyanok, mintha eszüket vesztették volna. Mit tehetünk, én Istenem, azokkal, akik ilyen elmebajban szenvednek?! Azt mondják, hogy az őrület nagy testi erőt önt az emberbe; s csakugyan így van ez azokkal is, akik elfordulnak Tőled, Istenem, mert hiszen ezek a szegény betegek vad dühvel támadnak Ellened, holott Te csak jót teszel velük.
Tovább...

A belső várkastély - Az második lakás - I. fejezet

Arról beszél, hogy mennyire szükséges az állhatatosság s hogy a lélek csak általa juthat be a további lelki lakásokba. Leírja azt a nagy harcot, amelyet az ördögellen kell megvívnia. Vigyázzunk, nehogy az utat mindjárt az elején elhibázzuk. Megemlít erre vonatkozólag egy eszközt, amely saját tapasztalata szerint igen hathatós. Beszéljünk már most arról, hogy milyen lelkek jutnak be a második lelki lakásba, és hogy mit csinálnak benne. Rövidre akarom fogni ezt a dolgot, mert más alkalommal[1] bőven tárgyaltam. Sajnos, nem emlékszem már arra, hogy ott mit mondtam s így alighanem ismétlésekbe fogok esni. Bárha sikerülne a dolgot legalább új alakban előadnom, hogy ne untassalak benneteket. De hiszen végre könyvet is írtak eleget erről a kérdésről s mégsem fáradunk bele az olvasásukba.
Olyanokról van itt szó, akik gyakorolják az imádságot s megértik, hogy nem jó nekik az első lakásban megállapodniuk. Mivel azonban nem kerülik a bűnre vezető alkalmakat, nincs ahhoz erejük, hogy előrehaladjanak. Ez ugyan egyrészt veszedelmes állapot, másrészt azonban nagy kegyelme Istennek már az is, hogy igyekeznek menekülni a kígyók és fenevadak elől, s megértik, mennyire szükséges rájuk nézve ez a törekvés. Bizonyos tekintetben ugyan nehezebb a sorsuk, mint az előbbi osztályba tartozó lelkeké, azonban már nem forognak oly nagy veszedelemben, mint azok. Megértették ugyanis, hogy veszedelem fenyegeti őket s így alapos a remény, hogy előbbre fognak jutni. Mint mondom, nehezebb a sorsuk. Az előbbi osztályba tartozó lelkek olyanok, mint a süketnémák, ezek pedig olyanok, mint a némák. A süketnémák, nem lévén hallásuk, kevésbé fájlalják azt, hogy nem tudnak beszélni, mint a némák, akik hallják a beszédet; azért azonban még sem kívánatosabb a süketnémák sorsa, mint azoké, akik csupán némák, mert végre is nagy előnyük ez utóbbiaknak, hogy megértik a többi embert.

Ezek a lelkek is hallják már a hívásokat, amelyeket az Úr hozzájuk intéz. Mivel már beljebb vannak a belső várkastélyban, közelebb jutottak Ő Szent Felsége lakásához, s érzik már, hogy mily kedves szomszédjuk van. Mert hiszen kimondhatatlanul nagy az Ő irgalma és jósága! Nagyra becsüli, ha gondolunk rá és keressük társaságát, annak ellenére, hogy szívünk még ott van a mi megszokott szórakozásaink, a világ ügyei, élvezetei és csábításai között, sőt még el is bukunk olykor-olykor, s úgy kell újra bűneinkből feltápászkodnunk. Mert hiszen ezek a fenevadak oly mérgesek és veszedelmesek, hogy csoda volna, ha néha-néha meg nem marnák az embert. Mert akármilyen lanyhán imádkozzék is valaki, Isten mindig nagyon sokra becsüli azt, hogy mégis imádkozik. Annyira becsüli ezt a kis jóakaratot, hogy olykor Ő maga hívogat bennünket és bátorít a közeledésre. S ez a szózat végtelenül édes! A léleknek pedig annyira fáj, hogy nem képes ott helyben szót fogadni! Így azután természetes, hogy többet szenved, mint az a lélek, amely egyáltalában nem hallja az Urat.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az ember a lelki élet e fokán olyan szózatokat és hívogatásokat hall, amilyenekről később lesz szó. Itt ezek egyelőre abban merülnek ki, hogy az illető egy-egy épületes szót hall erényes emberek szájából; vagy valami szentbeszéd hatja meg, vagy jó könyvet olvas, vagy más ilyesféle befolyásnak van kitéve. Ezeket - amint sokszor hallhattátok - Isten eszközül használja arra, hogy a lelket magához térítse. Ilyen eszköz a betegség, a szomorúság, vagy például holmi az elmélkedés folyamán felmerült jó gondolat, amelynek segélyével valami vallási igazságot értünk meg.

Ti se becsüljétek valahogy kevésre ezt az első kegyelmet, nővéreim, s ne csüggedjetek el, ha nem fogadnátok meg azonnal az Úr hívó szavát. Tud Ő Szent Felsége várni napokon, sőt éveken át, különösen ha valakiben jószándékot és állhatatosságot lát. Mert ez utóbbira van ám itt legnagyobb szükség s ha ez megvan bennünk, nagyon sokat érhetünk el. Rettenetes ugyanis az a küzdelem, amely itt folyik a rossz szellem ellen; sokkal félelmetesebb és fájdalmasabb, mint az, amelyet az előbbi lelki lakásban kellett a léleknek megvívnia. Ott ugyanis süketnéma volt, vagy legalább is erősen nagyothallott. Kevés reménye lévén a győzelemre, kevés ellenállást is tanúsított. Ellenben itt a szellem sokkal elevenebb; a lelki tehetségek erősebbek; az ellenség kardcsapásai és lövegei pedig úgy zuhognak, hogy ugyancsak nem lehet őket süket fülre venni. Itt állítja az ördög a lélek szeme elé a világi dolgoknak viperáit s úgy tünteti föl azok élvezetét, mintha örökké tartana; a közbecsülést, amelynek a világban örvend; barátai és rokonai szeretetét; egészségi állapotát, amelyet szerinte az önsanyargatás tönkre fog tenni (mikor ugyanis a lélek a második lelki lakásig jutott, fölébred benne a vágy az önmegtagadás után); és mit tudom én, hány más ezerféle akadállyal ijesztgeti.

Ó Jézusom, micsoda fölfordulást okoznak itt a rossz szellemek s mennyit szenved tőlük a szegény lélek! Nem tudja, tovább haladjon-e, vagy visszatérjen az előbbi lelki lakásba. Mert hiszen bármennyit is hazudjék neki az ördög, a józan esze azt mondja, hogy ezek a dolgok mind értéktelenek azokhoz képest, amelyekre ő törekszik. Hite világosan megérteti vele, hogy mi az ő igazi érdeke. Emlékezete feltünteti előtte, hogy mi a vége a világi dolgoknak. Elébe állítja egyesek halálát, amelynél ő maga is jelen volt és pedig olyan emberekét, akiknek bőven volt részük anyagi javakban. Emlékezteti ennek vagy annak hirtelen halálára, de meg azután arra is, hogy mily hamar napirendre tért fölöttük a világ. Elébe állítja, hogyan temették ezt vagy azt a gazdag embert, akinek sírja mellett azóta is többször elment, s hogy miként eszik odalent a tetemét a férgek, de meg sok más hasonló dolgot.

Akarata szeretetre gyullad Isten iránt, aki őt jóindulatának annyi tanújelével halmozta el. Egyik-másik kegyelem élénken áll lelki szeme előtt s ő szeretné bebizonyítani érte háláját. Főleg azt érzi mélyen, hogy ez az egyetlen igaz Szerető Barát még sohasem hagyta el őt, mindig vele van, létet és életet ad neki. Az akarathoz csatlakozik az értelem is; bizonyítgatja neki, hogy ha még oly sokáig élne is a földön, akkor sem szerezhetne jobb barátot Istennél; hogy az egész világ tele van hamissággal; hogy azok az élvezetek, amelyekkel az ördög kínálgatja, szenvedéssel, gonddal és kellemetlenséggel járnak; biztosítja, hogy e belső várkastélyon kívül nem találhat sem biztonságot, sem békességet; hagyja már abba azt az örökös lótást-futást idegen házakba, maradjon a saját lakásában, hiszen minden kincset megtalál benne, minden megvan ott, amire csak szüksége lehet és pedig sokkal jobban, mint bárhol másutt; de meg azután olyan előkelő vendég van a házában, aki, ha csak nem lép tévútra s nem eszi a sertések eledelét, mint tette a tékozló fiú,[2] minden elképzelhető kinccsel fogja elhalmozni.

Íme, ezek csak elegendő okok arra, elutasítsuk az ördög kínálatát! Azonban, én Uram Istenem, ha ezekről a világi hiúságokról van szó, mit nem tesz a szokás, de meg azután az is, hogy az egész világ töri magát utánuk. Veszedelmes dolgok ezek a lélekre nézve! Mert hiszen annyira holt a hitünk, hogy inkább hisszük azt, amit szemünkkel látunk, mint azt, amire a hit tanít. Pedig ugyancsak beláthatnánk, mily szerencsétlenek azok, akik ez anyagi javakra törekszenek. De hát mindennek azok a mérges kígyók az okai, amelyek körülöttük hemzsegnek. Ha valakit megmar egy vipera, annak testében elterjed a méreg úgy, hogy egészen feldagad: így járunk mi is, ha nem vigyázunk. Világos, hogy ilyenkor gondos ápolás nélkül nem lehetséges a felgyógyulás és csakugyan nagy kegyelme az Úrnak, ha a marásba nem halunk bele.

A léleknek tehát valóban sokat kell itt szenvednie. Legtöbbet akkor, ha az ördög jellemet és erőt vesz benne észre s ennek alapján attól fél, hogy előbbre talál haladni. Ilyenkor mozgósítja ellene az egész poklot és mindent megtesz, hogy visszatérésre, sőt a belső várkastély elhagyására bírja. Ó Uram, itt van azután szükség a Te irgalmadra! Ne engedd, kérlek, hogy az ilyen lélek tőrbe essék s abbahagyja, amit elkezdett. Világítsd meg értelmét, hadd lássa be, hogy ezen múlik egész boldogsága. Adj neki erőt, hogy képes legyen szakítani minden rossz társasággal!
Mikor valaki ennyire van, nagyon jól teszi, ha olyanokkal érintkezik, akik a lelki dolgokban jártasak. Kössön ismeretséget nemcsak olyan lelkekkel, akik ugyanazon lelki lakásig jutottak el, mint ő, hanem olyanokkal is, akikről azt látja, hogy előbbre haladtak. Ezek ugyanis különösen nagy hasznára lesznek s ha sokat érintkezik velük, megeshetik, hogy bejuttatják oda, ahol ők maguk vannak. Azután pedig legyen meg benne állandóan az az erős elhatározás, hogy semmi áron sem engedi magát legyőzetni. Ha ugyanis az ördög ezt észreveszi benne s meggyőződik arról, hogy készebb elveszteni boldogságát, életét és mindazt, amivel kecsegteti, semhogy csak egy lépést is tegyen visszafelé, sokkal hamarább fogja békében hagyni.

Legyen az a lélek férfias, nem pedig olyan, mint azok a katonák, akik mikor - nem tudom már kinek a vezérlete alatt[3] - a harcba vonultak, lehasalva itták a vizet. Tegye fel magában, hogy megküzd az összes rossz szellemekkel s jegyezze meg, hogy nincs jobb fegyver ellenükben a keresztnél. Más alkalommal is mondottam, de annyira fontos, hogy jónak látom megismételni azt a tanácsomat, hogy ne számítson mindjárt kezdetben szellemi örömökre.[4] Az ilyen reménykedés nagyon alantas gondolkodásra mutatna s nem volna méltó ahhoz, aki annyira értékes és nagy épület megépítését tűzte ki célul. Mert, ha homokra építi, mindenestül romba fog dőlni. Ha valaki szellemi örömökre számít, végtelen sok kedvetlenségnek és kísértésnek teszi ki magát, mert nem e lelki lakásokban hullik a manna; azok előbbre vannak; ott azután minden ízlik a léleknek, mert a lélek nem akar mást, mint csakis azt, amit Isten akar.

Szép is volna, ha akkor, amikor még ezernyi akadállyal és tökéletlenséggel küzködünk, amikor erényeink még meg sem állnak a lábukon, azaz hogy éppen csak kezdenek megszületni (s adja Isten, hogy legalább ennyire legyenek), máris élvezetet keresnénk az imádságban és panaszkodnánk a lelki szárazság miatt. Ez ugyancsak nagy szerénytelenség volna. Ne tegyétek ezt sohasem, nővéreim. Szorítsátok szívetekhez a keresztet, melyet a ti Jegyesetek a vállán hordozott s értsétek meg, hogy annak jelében kell élnetek. Aki többet képes érette szenvedni, az szenvedjen többet: annál jobban jár. Minden más mellékes. Ha megadja nektek az Úr a többit, annál jobb; adjatok Neki hálát érte.

Azt mondhatnátok talán erre, hogy hiszen ami a külső szenvedések elviselését illeti, arra mindig készek vagytok, csak belsőleg vigasztaljon meg benneteket az Úr. Ez nem volna helyes beszéd, mert Ő Szent Felsége jobban tudja, mint mi, hogy mi válik javunkra. Nem a mi dolgunk Neki megmondani, hogy mit adjon. Mert, ha megtennénk, joggal odamondhatná nekünk, hogy nem tudjuk, mit kérünk. Ne felejtsétek el egy pillanatra sem, hogy mi a legfontosabb: az tudniillik, hogy aki imádságos életre adja magát, annak az legyen a fő vágya, azon dolgozzék, arra határozza el magát és azért tegyen meg mindent, hogy saját akaratát tökéletes összhangzásba hozza Isten akaratával. Legyetek arról meggyőződve, hogy ebben áll a legnagyobb tökéletesség, amelyet a lelki élet útján elérhetünk. (Különben erről még majd beszélek.) Minél jobban megvalósítja ezt valaki, annál nagyobb bőkezűségre számíthat az Úr részéről s annál előbbre fog jutni ezen az úton. Ne gondoljátok, hogy valami lehetetlenséget, valami soha nem látott és sohasem hallott dolgot vár tőlünk. Dehogy is. Akaratunk alárendelésében rejlik üdvözülésünk egész titka. Ellenben ha tévesen indulunk meg, ha azt akarjuk, hogy az Úr tegye meg a mi akaratunkat s úgy vezessen, amint az nekünk tetszik: vajon hogyan lehetne akkor a mi épületünk erős? Igyekezzünk megtenni azt, ami tőlünk telik s őrizkedjünk azoktól a mérges fenevadaktól. Mert sokszor maga az Úr engedi meg, hogy rossz gondolatok üldözzenek és keserítsenek bennünket anélkül, hogy képesek volnánk azokat elűzni. Majd meg lelki szárazságot bocsát ránk. Olykor azonban még azt is megengedi, hogy azok a fenevadak megharapjanak bennünket. Azt akarja ugyanis, hogy az ilyen eseteken okulva annál óvatosabbak legyünk. De meg azt is kívánja látni, vajon igazán a szívünkre vesszük-e, hogy megbántottuk Őt? Ha tehát megtörténnék veletek, hogy elestek, ne veszítsétek el a bátorságotokat, hanem csak menjetek újra előre: az Úr még ebből az esésből is jót tud kihozni. Hiszen tudjátok, hogy aki teriakot árul, az magán próbálja ki annak erejét, s ezért mérget vesz be.[5]

Ha a mi féktelen életünk nem is hozott volna ránk más nyomorúságot s nem is okozott volna bennünk egyéb lelki kárt, mint azt, hogy annyit kell küszködnünk, amíg gondolatainkat az imához össze tudjuk szedni: már az is elég volna. Képzelhető-e nagyobb baj, mintha nem vagyunk urak a saját házunkban? Hol remélhetünk még békességet, ha az még otthonunkban sincs meg? Ha még a lelki tehetségek is - a mi benső és bizalmas barátaink, akikkel kénytelen-kelletlen együtt kell élnünk - harcra kelnek ellenünk, mintha csak meg akarnák magukat bosszulni azért a sérelemért, amelyet rajtuk bűneinkkel követtünk el! Békesség, békesség, nővéreim, ezt mondogatta az Úr és erre intette annyiszor apostolait. Mert higgyétek el nekem, ha ezt a békességet nem őrizzük meg és nem biztosítjuk saját otthonunkban, annál kevésbé fogjuk azt az idegenben megtalálni.

Ó bárcsak bevégződnék már ez a küzdelem! Bárcsak magukba szállnának már egyszer azok, akik ezt a lépést még nem tették meg! Arra a szent vérre kérem őket, amelyet az Úr miérettünk kiontott, hogy tegyék meg! Azok pedig, akik már megtették, bárha sohase engednének az állhatatosságból! Gondolják meg, hogy rosszabb a visszaesés, mint az első bukás. Hiszen ismerik szomorú helyzetüket! Bízzanak tehát Isten irgalmában s ne számítsanak önmagukra; meg fogják látni, hogyan vezeti majd őket Ő Szent Felsége egyik lelki lakásból a másikba; végül pedig oly biztos talajra helyezi őket, hogy azok a fenevadak nem fogják őket többé elérni és bántani. Sőt ellenkezőleg, itt majd a lélek uralkodik fölöttük és szemükbe nevet; s ebben a lelki lakásban már e földi élet folyamán olyan boldogságot élvez, amilyenre még csak gondolni sem mert volna.

E tárgyalás elején mondottam s már egyszer más helyen meg is írtam,[6] hogy miképpen kell viselkednetek a lelki harcokban, amelyeket e lakásban az ördög ellen vívtok. Azt mondtam többek között, hogy nem szabad erőszakolni a lelki összeszedettséget, hanem szép lassan kell a dologhoz fogni, mert különben nem lesz tartós. Mivel azonban erről már annyit beszéltem, nem akarok újból rá visszatérni. Csak annyit akarok még itt megjegyezni, hogy nagyon előnyös, ha alkalmunk van ezeket a dolgokat hozzáértő emberekkel megbeszélni. Azt gondolhatná például valaki, hogyha bármi munkát végez, még ha engedelmességből teszi is, azzal is nagy rést üt a lelki összeszedettségén. Lehet; de mivel azt a munkát kötelességtudásból teszi, az Úr mégis a javára fogja fordítani, még akkor is, ha nem is találna senkit sem, aki őt ezirányban fel tudná világosítani. Mert hát ilyen esetekben nem lehet mást tenni, mint mindig újrakezdeni a lelki összeszedettséget. Ha valaki ezt elmulasztja, annak lelke napról-napra többet veszít, s még hálát adhat Istennek, ha idejében észre tér.

Ezek után azt gondolhatná valaki, hogy ha akkora baj az állhatatlanság, - talán jobb volna bele sem kezdeni az elmélkedésbe, hanem egyszerűen kívül maradni a belső várkastélyon. Már az elején mondottam nektek - különben is ezek az Úr szavai - hogy aki keresi a veszedelmet elvész abban.[7] Azt is mondtam; hogy ennek a belső várkastélynak kapuja az ima. Már most, azt gondolni, hogy bemehetünk majdan az égbe, anélkül, hogy magunkba szálltunk, anélkül hogy önmagunkat megismertük és nyomorúságunkat megfontoltuk volna; anélkül, hogy mérlegeltük volna, mivel tartozunk Istennek, s végül anélkül, hogy sokat könyörögtünk volna irgalmáért: ez oktalanság. Hiszen maga az Úr mondja: “Senki sem fog felmenni Atyámhoz, hacsak nem én általam”[8] - nem tudom egészen így mondja-e, de azt hiszem igen - és ugyancsak Ő mondja: “Aki engem lát, látja Atyámat”.[9] De ha mi sohasem emeljük fel hozzá szemünket; ha nem gondoljuk meg, hogy mivel tartozunk neki és nem emlékszünk meg gyakran a halálról, amelyet értünk szenvedett: úgy nem tudom, hogyan ismerhetnénk meg Őt és miképpen munkálkodhatnánk az Ő szolgálatában. Mert vajon mi értéke van a hitnek cselekedetek nélkül? S mit érnek ez utóbbiak, ha nem egyesülnek a mi Boldogságunknak, Jézus Krisztusnak végtelen értékű érdemeivel? Bárha megértetné velünk Ő Szent Felsége, hogy mennyibe kerülünk neki! Bárha belátnánk, hogy a szolga nem állhat Ura fölött; hogy dolgoznunk kell, ha részesedni akarunk dicsőségének élvezetében; hogy imádkoznunk kell, ha meg akarunk szabadulni az örökös kísértésektől.

__________________________________

[1] Önéletrajz 11-13. fej. A tökéletesség útja 20-29. fej.

[2] Lk 15, 16.

[3] Gedeon vezérlete alatt. Bir 7, 5.

[4] Szent Terézia éles különbséget tesz az örömök, vigasztalások, elérzékenyülések stb. között, amelyekben a rendes ima és elmélkedés folyamán szokott az embernek - a lelki szárazság idején kívül - része lenni és a szemlélődés gyönyörűségei között. Az előbbiek jelzésére ezt a szót használja: contentos, az utóbbiakéra azt, hogy gozos. Magyarul mindkettő örömet, élvezetet jelent. Mi az előbbieket szívbeli, az utóbbiakat szellemi örömöknek, élvezeteknek stb. fogjuk nevezni, amennyiben az előbbiekben inkább az embernek kedélye, az utóbbiakban pedig értelme és akarata van érdekelve.

[5] Teriaknak neveztek akkoriban egy orvosságot, amelynek a közhit szerint biztos hatása volt minden mérgezés és kígyómarás ellen.

[6] Önéletrajz 11. és 19. fej.

[7] Préd 3, 27.

[8] Ján 14, 6.

[9] Ján 14, 9.


Tovább...

2009. november 30., hétfő

A belső várkastély - Az első lakás - II. fejezet

Elmondja, hogy milyen utálatos az emberi lélek a halálos bűn állapotában s hogy miképpen adta ezt Isten egy bizonyos személynek értésére. Mond egyet-mást az önismeretről. Az olvasónak hasznára lesz, mert néhány fontos kérdést tárgyal. Megmagyarázza, hogy miképpen kell a lelki lakásokat képzelni. Mielőtt tovább mennénk, arra kérlek, nézzük meg, hogy mily szomorú látvány az a pompás, gyönyörű belső várkastély, ez a keleti igazgyöngy, ez az élet-vizéből sarjadó életfája, ha a halálos bűn homálya borul rá. Nincs sötétség, amely sötétebb volna; nincs feketeség, amely feketébb volna, mint amilyen ekkor a lélek. Nem is kell ennek más okát keresnünk, mint azt, hogy bár most is, mint mindig, ott van benne az a nap, mely oly ragyogó fényt és pompát kölcsönzött neki, azonban most úgy van ott, mintha nem volna. Mert igaz ugyan, hogy ennek a gyémántvárnak, akárcsak a napfényben fürdő kristálynak, természetéhez tartozik a ragyogás, azonban most már nem képes a sugarakat sem befogadni, sem visszatükrözni. Nem is használhat neki semmi sem, amíg a halálos bűn állapotában marad, s bármi jót tesz is, annak az örök üdvösség szempontjából semmi értéke sincs. Mert hiszen amit cselekszik, az nem ered többé az egyedüli jó forrásból, Istenből; pedig mi az Ő tulajdona vagyunk s csakis neki köszönhetjük, hogy erényeink megérdemlik az erény nevet. Az, aki nem az Ő tulajdona többé, nem tehet az Ő szemében kedves dolgot. Mert hiszen végre is, aki halálos bűnt követ el, nem Istennek akar kedvére tenni, hanem az ördögnek akar örömöt szerezni, s mivel ez utóbbi maga a sötétség, vele együtt a szerencsétlen lélek is sötétséggé válik.

Ismerek egy személyt,[1] akinek a mi Urunk megmutatta, hogy milyenné lesz a lélek a halálos bűn elkövetése által. E személy nézete szerint, ha az embereknek fogalmuk volna erről a rettenetes látványról, még akkor sem vétkeznének soha többé, ha a bűnre szolgáló alkalom elkerülése minden képzelhetőnél nagyobb szenvedést rónak reájuk. Ő maga azóta ég a vágytól, hogy bárha mindenki megértené ezt. Imádkozzatok tehát ti is sokat, leányaim, azokért, akik ebben a szomorú állapotban vannak. Képzeljétek csak el: teljes sötétség borult rájuk! Rájuk, akik pedig Isten teremtményei! Mert hiszen amint a tiszta forrásból tisztavizű patak folyik, így van az a lélekkel is, ha kegyelem állapotában van. Azért oly kedvesek cselekedetei Isten és az emberek előtt. Mint a forrás közepébe ültetett fa, melynek nem volna se lombja, se gyümölcse, ha a forrás nem táplálná, nem óvná meg az elszáradástól s nem adna neki nedvet arra, hogy jó gyümölcsöt teremjen: úgy áll az ilyen lélek is az élet forrása közepén s ebből fakadnak cselekedetei. Ellenben, ha a lélek kiszakad ebből a forrásból s önhibája folytán más, piszkos és bűzös vízbe telepszik át: mi más származhatnék tőle, mint undokság és piszok. Meg kell itt fontolnunk, hogy az a forrás és az a ragyogó nap ott a lélek közepén, semmit sem veszít szépségéből a bűn által. Az a nap mindig megmarad benne és semmi sem csökkentheti fényét. A lélek úgy van, mint ha a napfényre kitett kristályt fekete szövettel borítanánk be: odasüthet a nap, amennyit akar, sugarai semmiféle hatással sem lesznek a kristályra.

Ó Jézus Krisztus szent vére árán megváltott lelkek, értsétek meg, hogy mily szomorú állapotban vagytok. Könyörüljetek meg önmagatokon! Miképpen lehetséges az, hogy ti, bár ismeritek mindezen igazságokat, nem igyekeztek megtisztítani lelketek kristályát ettől a kátránytól? Gondoljátok meg: ha éltetek most találna bevégződni, soha többé nem élveznétek ezt a fényt! Mily szomorú állapotban vannak a lakások az ilyen belső várkastélyban! Mekkora zavarban vannak azoknak lakói, az érzékek! Hát még a lelki tehetségek, amelyek a várnagyi, udvarmesteri és kamarási tisztségeket viselik! Mily vakon és mily fejetlenül végzik a dolgukat! De végre miféle jó gyümölcsöt is várhatnánk a fától, ha a talaj, amelyben áll, maga a sátán? Egy okos ember mondotta egyszer előttem, hogy nem azon csodálkozik, mi mindenre képes az ember a halálos bűn állapotában, hanem inkább azon, hogy nem követ el még több gonoszságot. A végtelen irgalmú Isten mentsem meg bennünket ettől a rossztól! Hiszen csakis ez az egyetlen igazán rossz, s nincs ebben a földi életben más, ami ezt a nevet megérdemelné. Mert csak ez az egy rossz von maga után örökké tartó, soha nem végződő rosszakat. Ez az, leányaim, amitől állandóan rettegnünk kell s emiatt kell folytonosan imádkoznunk. Ha Ő nem őrzi a várost,[2] hiába fáradozunk, mert önmagunktól semmik vagyunk.

Az a bizonyos személy, akiről szó volt, két nagy hasznot merített az említett látomásból. Először is azóta folyton retteg attól, hogy Istent meg találja bántani. Annak a rettenetes Veszteségnek emléke ugyanis úgy eltöltötte a lelkét, hogy szüntelen kéri Istent, ne engedje elbukni. A másik lelki haszna az, hogy ez a látomás számára az alázatosság tükrévé lett. Azóta állandóan szeme előtt tartja s azt olvassa ki belőle, hogy bármi jót teszünk is, az végelemzésben nem tőlünk származik, hanem abból a forrásból fakad, amelybe lelkünk fája ültetve van, s annak a napnak köszönhető, amely éltető melegét árasztja cselekedeteinkre. Szerinte ez most oly világos elméje előtt, hogy bármi jót tesz is ő maga vagy más, azt azonnal végső forrására vezeti vissza, s átérti, hogy anélkül semmire sem vagyunk képesek. Ha tehát valami jót talál tenni, Istent dicséri érte, önmagára pedig a legtöbb esetben nem is gondol.

Ha csak ezt a két hasznot merítitek is szavaimból, nővéreim, nem lesz elveszett idő, amit ti ennek olvasására én pedig a megírására fordítunk. Tudós és okos emberek mindezt jól tudják; ellenben mi, együgyű nők, nagyon is rászorulunk arra, hogy ezeket az igazságokat jól a szánkba rágják. Talán ezért is engedi az Úr, hogy annyi hasonlat jusson eszembe. Segítsen meg az Ő végtelen jósága, hogy hasznunkra legyenek.
Ezek a lelki dolgok oly nehezen érthetők, hogy az ilyen tudatlan személy, mint én, szükségképpen sok szószaporítást fog elkövetni, amíg egyszer fején találja a szöget. De ha nekem van türelmem írni olyasmiről, amihez nem értek, legyen nektek is türelmetek elolvasni, amit írok. Hiszen sokszor úgy veszem kezembe a tollat, mint egy oktalan lény: azt sem tudom, mit írjak, azt sem tudom, hol kezdjem. Csak azt az egyet tudom, hogy hasznotokra lesz, ha, amennyire képes vagyok rá, megmagyarázok nektek egyet-mást a lelkiekről. Mert hiszen állandóan halljuk, hogy milyen jó dolog az elmélkedés; szabályaink pedig arra köteleznek, hogy naponta több órát fordítsunk rá; sőt meg is magyarázzák nekünk, hogy mit kell tennünk az elmélkedés folyamán: arról azonban, hogy mit tesz az Úr - értem, hogy mit hoz létre a lélekben természetfölötti módon - alig hallunk valamit. Pedig ha beszélnénk róla és alaposan megmagyaráznák, mily nagy lelki gyönyörűséggel szemlélnénk mi ezt a mennyei remekművet, amelyet a halandók oly kevéssé ismernek. Pedig vannak elegen, akik törtetnek feléje. Beszéltem róla én is már egyéb irataimban,[3] s akkor az Úr megadta nekem a kegyelmet, hogy egyet-mást világosan tudjak kifejezni: azóta azonban mégis csak mélyebbre hatoltam s egyes nehezebb kérdések most sokkal világosabbak előttem. A baj csak az, hogy mielőtt ezekre rátérhetnék, számos közismert dolgot kell szóvá tennem. De hát én ezt nem tudom másképp megtenni. Ennek már az én műveletlenségem az oka.

Most pedig térjünk vissza a mi belső várkastélyunkhoz és annak lakásaihoz.
Ne úgy értsük ezeket a lakásokat, mintha sorjában, egy vonalban következnének egymásután, hanem így: a belső várkastély közepén van az uralkodói lakás, s benne a király. Ezt a többi lakás úgy veszi körül, mint ahogy a pálma-rügyben[4] a levelek borítják egymást; szóval vannak lakások körülötte, fölötte, alatta, stb. Ne képzeljük az egészet kicsinynek: van ott bőven térségi terjedelem és nagyság. Nem kell túlzástól félnünk, mert a lélek nagysága messze felülmúlja mindazt, amit el tudunk képzelni. Valamennyi részét pedig besugározza a nap, mely a belső várkastély közepén lakozik.

Akár sokat, akár keveset elmélkedjék is a lélek, nem szabad azt soha béklyóba verni, vagy bármi módon korlátozni szabad mozgásában.[5] Ha már Isten akkora méltóságot adott neki, hadd járjon szabadon a lelki lakásokban, akár fent, akár lent, akár jobbra, akár balra. Nem lesz azzal kisebb, ha hosszabb időt tölt is valamelyik alsóbb rangú lakásban, például az önismeretében.[6] Értsétek meg jól: az önismeret rendkívül fontos; s bármily magasan áll is valaki; tartozzék bár azok közé, akiket az Úr már befogadott a saját lakásába: az önismeretet mindig ápolnia kell magában. Ezt az önismeretet, ha akarná sem pótolhatná semmi mással, mert az alázatosság olyan, mint a méh, amely szünet nélkül dolgozik odabent a kasban. Ennek munkája nélkül minden el volna veszve. Gondoljuk azonban meg, hogy a méh is kiröpül a kasból, hogy mézet gyűjtsön a virágokon: így kell tennie a léleknek is, s abbahagyva önmagának vizsgálatát, fel kell emelkednie, hogy szemlélhesse Istenének nagyságát és szépségét. Itt jobban fogja belátni saját kicsinységét s ennek megfontolásában itt nem fogják zavarni azok a mérges fenevadak, amelyek csak úgy nyüzsögnek a belső várkastély alsó lakásában, az önismeretében. Nagy irgalmat gyakorol tehát Isten a lélekkel, ha megadja neki a kegyelmet, hogy állandóan dolgozzék önismeretének mélyítésén; de azért, amint mondják, ér annyit a több, mint kevesebb, s higgyétek el, messzebbre jutunk, ha Isten erejéből merítve erőt gyakoroljuk az erényeket, mint ha mindig önmagunkat vizsgálva a föld sarához tapadunk.[7]

Nem tudom, sikerült-e magamat megértetnem. Az önismeret ugyanis rendkívül fontos s még ha az égig emelkedtetek volna, akkor is azt akarnám, hogy szüntelenül gyakoroljátok magatokat benne. Ameddig ugyanis e földön élünk, nem létezik számunkra szükségesebb erény az alázatosságnál. Ismétlem tehát, tanácsos, sőt szükséges, hogy először abba a lelki lakásba igyekezzünk bejutni, mely az önismeretnek van szentelve s csak azután törekedjünk a többi felé, mert hiszen útjuk az előbbin visz keresztül. Minek kívánnánk mi szárnyakat, hogy repülni tudjunk, mikor biztos és egyenes út nyílik előttünk? De meg azután minek is törekednénk másra, mint arra, hogy minél gyorsabban jussunk előre ezen az úton? Azt hiszem azonban, hogy sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni Istent. Csak akkor értjük meg igazában kicsinységünket, ha az Ő nagyságát szemléljük; csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk tisztaságában; csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az Övéről elmélkedünk.[8]

Kettős haszna van ennek az eljárásnak. Először ugyanis világos, hogy minden fehér tárgy fehérebbnek látszik fekete alapon, valamint hogy a fekete is feketébbnek tűnik fel, ha fehér alapra tesszük. Másodszor pedig, ha felváltva hol magunkkal, hol Istennel foglalkozunk, akaratunk és értelmünk megnemesedik és alkalmasabb lesz minden jóra. Ellenben nagyon is hátrányos volna, ha sohasem gázolnánk ki saját nyomorúságunk sarából. Említettük előbb, hogy akik halálos bűn állapotában vannak, azoknak minden tette fekete és rossz illatú Isten előtt. Nem mondom, hogy a mi esetünkben is így áll a dolog - Isten ments ettől; csakis hasonlatot akarok mondani - de azért ha mindig ezzel, a mi földi nyomorúságunkkal vesződünk, a mi forrásunkból is iszapos patak fog eredni. Holmi gyávaságnak, aggályoskodásnak és kislelkűségnek sara fogja vizét beszennyezni. Értem ez iszap és sár alatt az ilyenféle gondolatokat: “ugyan rám figyelnek-e a többiek vagy sem? - nem történik-e valami bajom, ha így haladok tovább? - vajon szabad-e nekem egyáltalában belekezdenem ilyen munkába? - nem kevélység-e részemről, ha megteszem? - szabad-e magamfajta nyomorult lénynek olyan magasztos dologról beszélnie, amilyen az ima? - nem fognak-e jobbnak tartani másoknál, ha nem azon az úton haladok, mint a többiek? - mert nem jó a túlzás még az erényekben sem; s ha így folytatom - amilyen bűnös lélek vagyok - az lesz a vége, hogy még magasabbról bukom le - mi lesz akkor, ha nem maradok állhatatos? - mekkora kárára leszek a jó lelkeknek rossz példámmal! - az ilyeneknek, mint én, nem valók az eredetiségek!” - és így tovább.

Jézusom segíts! Leányaim, hány léleknek okozhatott már az ördög nagy kárt ezekkel a sugallatokkal! S hozzá ők meg vannak arról győződve, hogy mindez és még sok más, amit mondhatnék, valódi alázatosság! Onnét van ez, hogy nem értjük meg önmagunkat, s hogy önismeretünk hibás. Pedig ha nem lépünk ki soha önmagunkból, nem csodálom, hogy képesek vagyunk félni ilyesmitől és sok más egyébtől. Ezért mondom én leányaim, hogy tekintsünk Krisztusra, a mi egyetlen kincsünkre és szentjeire s tanuljuk meg tőlük az igazi alázatosságot. Akkor azután értelmünk is meg fog nemesedni s nem teszi majd hazuggá és gyávává önismeretünket.[9]

Az önismeret lakása ugyan a legkülső, de azért nagyon gazdagon van felékesítve és tele van értékes dolgokkal; ha pedig a léleknek sikerül megszabadulnia a fenevadaktól, akkor biztosan tovább is eljut. Csakhogy félelmetes cselfogásokat és tőrvetéseket alkalmaz ám az ördög, hogy a lelkek sem magukat ne tudják megismerni, sem pedig a helyes utat ne legyenek képesek megtalálni. Ezt az első lelki lakást magam is jól ismerem s így tapasztalatom alapján beszélhetek róla.
Ne úgy képzeljétek ezt az első lakást, mintha csak néhány szobából állna: van abban millió. A lelkek nagyon sokféleképpen juthatnak bele és valamennyien jó szándékkal jönnek oda. Ellenben a sátán szándéka mindig gonosz s hogy megakadályozza a lelket a továbbjutásban, minden szobában légiószám tartja ördögeit s a gyanútlan léleknek ezerféle tőrt vet. Azokkal, akik már közelebb jutottak a királyi lakáshoz, ezt nem tudja oly könnyen megtenni; az önismeret lakásában azonban olyanokkal van dolga, akik még teljesen el vannak merülve a világias gondolkodásban, mámorosak annak gyönyöreitől, és el vannak telve annak hiúságával, nagyravágyásával. Lelki tehetségeik tehát nem oly erősek és egészségesek már, mint amilyenek voltak, mikor Isten megteremtette őket. Így azután ezek a lelkek, annak ellenére, hogy szeretnének bűn nélkül maradni és hogy sok jót tesznek, mégis könnyen szenvednek vereséget.

Akikre ezek a vonások ráillenek, meneküljenek, amennyire csak tehetik, minduntalan az Úr oltalma alá. Kérjék az Ő Szűz Anyjának közbenjárását. Mivel pedig az ő saját harcosaik nem képesek megállni a helyüket az ellenséggel szemben, kérjék a szentek segítségét. Egyébként bármelyik lelki lakásnál tartsunk is, mindnyájan Istentől kapjuk az erőt ezen küzdelemhez s bárcsak adná meg azt nekünk mindenkoron Ő Szent Felsége! Amen.
Ó mily nyomorúságos ez a mi életünk! Mivel azonban más alkalommal bővebben beszéltem arról,[10] hogy mennyire veszedelmes ránk nézve, leányaim, ha nem értjük meg az igazi alázatosságot és nincs meg a kellő önismeretünk, itt nem akarok ezekre több szót vesztegetni. Bár az is igaz, hogy ez a legfontosabb dolog a lelki életben, s adja Isten, hogy sikerült légyen róla valami hasznosat mondanom.

Ebbe az első lakásba úgyszólván semmi sem jut el abból a fényből, amely a trónteremből árad szerteszét. Nem fekete és sötét ugyan, mint mikor a lélek halálos bűn állapotában van, de azért bizonyos értelemben mégis csak el van homályosítva. Nem látni ugyanis benne a világosságot - értem azt a világosságot, amely benne van. Ennek nem a lakás az oka - sehogy sem tudom magamat világosan kifejezni - hanem az a sok kígyó, vipera meg mérges fenevad, amelyek betolakodtak, mikor a lélek ide belépett. Ezek miatt azután semmit sem lát a fényből. Úgy van vele, mintha valaki egy napvilágos terembe lép, de nem tudja kinyitni a szemét, mert por ment bele. Hiába süt be az ablakon a nap, ő semmit sem lát. Így van a lélek is: az a sok bestia arra kényszeríti, hogy behunyja a szemét s kívülük ne lásson semmit sem. Így fest ugyanis nézetem szerint, az a lélek, amely ugyan nincs halálos bűnben, de teljesen el van merülve a világi dolgokban. Annyi a gondja szegénynek; annyit kell törődnie vagyonával, hírnevével és üzleteivel, hogy még ha komolyan akarná is megismerni önmagát és élvezni saját szépségét, a gondok miatt nem teheti s úgy látszik, mintha nem is volna arra kilátás, hogy valaha megszabaduljon ezektől az akadályoktól.

Pedig ha valaki be akar jutni a második lelki lakásba, nagyon jó lemondania - már amennyire állásbeli kötelezettségei engedik - legalább is azon dolgokról és ügyekről, amelyek nem igazán szükségesek. Ahhoz pedig, hogy a királyi lakásig jusson el, ez a lemondás annyira elkerülhetetlenül szükséges, hogy legalább részben bevégzett ténynek kell már lennie, mielőtt átléphetné a küszöböt. Sőt ha valaki erre egyáltalában nem volna hajlandó, attól félek, hogy még abban a lelki lakásban sem fog sokáig megmaradni, amelybe sikerült eljutnia. Mert ha bent is van a lelki várban, annyi mérges kígyó között nem fogja elkerülhetni, hogy egyszer-másszor meg ne harapják.

Szomorú dolog volna az, leányaim, hogy mi, akik szerencsésen leráztuk ezeket a béklyókat, s jó messze bent járunk már a belső várkastélyban, saját hibánk következtében kénytelenek volnánk visszatérni ebbe a külső zűrzavarba. Pedig hát sokan lehetnek - s ennek a mi bűneink az okai[11] - akiknek Isten már nagy kegyelmeket juttatott, s akik mégis visszaesnek régi nyomorúságukba. Itt a kolostorban külsőleg szabadok vagyunk: adja Isten, hogy bensőleg is azok legyünk. Tegyen bennünket Ő szabadokká.
Őrizkedjetek, leányaim, az olyan gondoktól, amelyek nem tartoznak rátok. Fontoljátok meg, hogy nagyon kevés olyan hely van ebben a belső várkastélyban, ahol nem kellene harcra kelni az ördög ellen. Igaz ugyan, hogy az őrök - a lelki tehetségek, amint mondottam - több lelki lakásban jól megállják a helyüket és felveszik a támadókkal a harcot, de azért legyünk állandóan résen. Őrizkedjünk az ördög cselszövényeitől, s ne engedjük magunkat rászedetni, mikor a világosság angyalának ruhájában áll elénk. Nagyon sokféle módon árthat ugyanis nekünk s ha amúgy észrevétlenül, lassan belopja magát a lelkünkbe, megvan a baj, mielőtt észbe kapnánk.

Más alkalommal[12] mondottam már nektek, hogy az ördög úgy dolgozik, mint a nesztelen reszelő: idejében kell lelepleznünk, nehogy baj legyen. Néhány példát akarok felhozni, hogy jobban megértsétek a dolgot. Az egyik nővérben, például, oly vágyat kelt a bűnbánat cselekményei iránt, hogy nem is boldog, ha nem sanyargathatja magát. Ez kezdetnek nagyon jó.
Ha azonban - tegyük fel - a főnöknő megtiltotta, hogy bárki is végezzen önsanyargatást az ő engedelme nélkül, az említett nővér pedig nem tartja magát ehhez, akkor elkezdődik a baj. Abban a hitben ugyanis, hogy az olyan jó dologból, amilyen az önsanyargatás, semmi sem lehet sok, titokban és a tilalom ellenére oly kemény életet él, hogy rámegy az egészsége. A dolognak az a vége, hogy azután még csak annyit sem képes megtenni, amennyit a szabályok előírnak. Lám, hová vezetett ez a buzgalom! Egy más nővérben nagy lelkesedést éleszt a tökéletesség iránt. Ez ellen sem lehet senkinek kifogása. De ha ez a lelkesedés odafajul, hogy az a jó lélek a többi nővér minden legkisebb hibájában súlyos törvényszegést lát; hogy mást sem tesz, mint megfigyeli őket és siet bemondani hibáikat a főnöknőnek; ha hozzá még az is megtörténik, hogy neki magának is vannak hibái s ezekkel szemben vak: a többi nővér aligha fogja méltányolni buzgalmát s valószínűleg nagyon rossz néven veszi akadékoskodását.

Ezzel azután a sátán elérte azt, amit akart. Ez pedig nem csekélység. Sikerült neki rést ütnie a nővérek közötti egyetértésen és kölcsönös szereteten; már pedig annak lehűlése nagy baj volna. Értsük meg ugyanis, leányaim, hogy az igazi tökéletesség nem egyéb, mint az Isten és felebarátunk iránti szeretet. Minél tökéletesebben teljesítjük az erre vonatkozó két parancsot, annál tökéletesebbek vagyunk. Szabályunk és szabványaink mind azt célozzák, hogy e két kötelességet minél tökéletesebben teljesítsük. Őrizkedjünk tehát az oktalan túlbuzgóságtól, mert ezzel csak ártunk magunknak. Mindenki törődjék saját magával. Erről azonban másutt részletesen beszéltem[13] s így nem akarok róla itt többet mondani. A nővérek közötti kölcsönös szeretet annyira lényeges, hogy ennek ápolásáról sohasem szabad megfeledkeznetek. Észrevenni másokon minden csekélységet - sokszor olyan dolgot, ami nem is tökéletlenség, hanem csak azért szúr nekünk szemet, mert nem értjük meg - ez nem helyes. Az ilyen eljárás aláássa lelkünk békességét és megzavarja a másokét. Mit ér az ilyen tökéletesség?

Vannak esetek; amidőn a rossz szellem a főnöknőt téveszti meg ilyen módon, akkor azután még nagyobb a veszedelem. Ilyenkor a többiek részéről nagy okosságra van szükség. Ha a főnöknő a szabály és szabványok ellen tenne valamit, akkor nem szabad mentegetni, hanem figyelmeztetni kell őt hibájára, s ha nem akarna megjavulni, fel kell őt jelenteni a rendfőnöknek. Ezt a jól felfogott szeretet parancsolja. Hasonlóképpen kellene eljárni egyes nővérekkel szemben is, ha súlyos természetű dologról volna szó. Ugyanis ha valaki azért akarná ezt az eljárást minden körülmények között elkerülni, nehogy valami ördögi kísértésnek találjon engedni: úgy ez a gondolkozás maga volna a legrosszabb ördögi kísértés.

Nagyon vigyázzunk azonban arra, hogy az ilyen dolgokat ne tárgyaljuk egymás között, mert különben csakugyan az ördögnek volna belőle haszna. Az ilyesmiből származnak ugyanis a szokásszerű zúgolódások. Másnak hibáját csak annak mondjuk el, aki azon segíteni tud. Nálunk, tekintve hogy oly pontosan megtartjuk az előírt hallgatást, az ilyen megszólásokra nem igen nyílik alkalom, de azért mindig jó, ha résen állunk.

__________________________________

[1] Az a “bizonyos személy”, akiről e műben minduntalan szó van, maga a szentanya. Az itt említett látomásról a 21. számú relációjában számol be.

[2] Zsolt. 126, 1.

[3] Főleg Önéletrajzában.

[4] A szentanya azt mondja, hogy; “olyan, mint egy palmito”. Ez a palmito egy kb. egy lábnyi magas erdei növény, pálmaszerű levekkel, amelynek fiatal hajtásait, illetve rügyeit megeszik.

[5] Célzás arra a sok zaklatásra, aminek a szentanya volt kitéve fiatal korában gyóntatói és mások részéről, akik az ő látomásaiban az ördögöt sejtették s emiatt el is tiltották az elmélkedéstől.

[6] Az első lelki lakás az önismeret lakása; a másodikban a lélek belátja a világi dolgok hiúságát; a harmadikban lemond róluk. A többi lelki lakás a misztikus kegyelmeké.

[7] A “kevesebb” az önismeret fejlesztése, a “több” belemerülés Istenbe a misztikus ima révén. Az előbbi feltétlenül szükséges, de nem szabad ottfelejtenünk magunkat mellette, mert a “több” mégis csak Istennek megismerése s ez utóbbi különben is elősegíti az előbbit.

[8] Bár az első lakás az önismeret lakása, igazában akkor fogjuk magunkat megismerni s akkor fogunk fogalmat alkotni saját kicsinységünkről, ha a belső lakásokban megismertük Isten nagyságát.

[9] Ez a gondolat rendkívül fontos, s ebben az alakban talán még sem egészen könnyen érthető. Szolgáljon magyarázatul ugyanaz a gondolat, amint azt a szent Szív apostola, Padre Matéo szájából hallottam Fribourgban 1916 nyarán: Az Úr Jézus felénk nyújtja ölelő karjait s keblére akarna bennünket szorítani. Mi ellenben érezzük azt, hogy piszkosak vagyunk -- s ebben igazunk is van, sőt sokkal piszkosabbak vagyunk, mint gondolnánk -- s azért előbb meg akarnánk tisztogatni lelkiismeretünket. Váratjuk tehát az Úr Jézust, s nem vesszük észre, hogy tisztálkodásunkra rámennek az évek, sőt egész életünk. Pedig Ő úgy szeret bennünket, amint vagyunk, s ha ilyen rossz az édes Jézus ízlése - mondja Padre Matéo - az az Ő baja, azzal mi ne törődjünk. Ha gyermekded egyszerűséggel a nyakába borulnánk, az ő végtelen tisztaságának érintése jobban megtisztítana bennünket, mint összes fáradozásunk. Szóval: ne magunkkal foglalkozzunk mindig, mert akkor kicsinyek maradunk, hanem Ővele.

[10] Önéletrajz 13. fej.

[11] Ez a gondolat többször előfordul Szt. Teréziánál. A “szentek egyessége” dogmáján alapszik. Az egyház tagjai - az égiek, a földiek és a tisztulók - képesek egymást segíteni imáikkal és - a földiek - erényes életükkel. Ha tehát embertársunk elbukik, annak a mi mulasztásaink lehetnek az okai. Nem imádkozunk eleget.

[12] A tökéletesség útja 28. és 29. fejezet.
[13] Önéletrajz 13. fejezet.


Tovább...