művei

2009. november 30., hétfő

A belső várkastély - Az első lakás - II. fejezet

Elmondja, hogy milyen utálatos az emberi lélek a halálos bűn állapotában s hogy miképpen adta ezt Isten egy bizonyos személynek értésére. Mond egyet-mást az önismeretről. Az olvasónak hasznára lesz, mert néhány fontos kérdést tárgyal. Megmagyarázza, hogy miképpen kell a lelki lakásokat képzelni. Mielőtt tovább mennénk, arra kérlek, nézzük meg, hogy mily szomorú látvány az a pompás, gyönyörű belső várkastély, ez a keleti igazgyöngy, ez az élet-vizéből sarjadó életfája, ha a halálos bűn homálya borul rá. Nincs sötétség, amely sötétebb volna; nincs feketeség, amely feketébb volna, mint amilyen ekkor a lélek. Nem is kell ennek más okát keresnünk, mint azt, hogy bár most is, mint mindig, ott van benne az a nap, mely oly ragyogó fényt és pompát kölcsönzött neki, azonban most úgy van ott, mintha nem volna. Mert igaz ugyan, hogy ennek a gyémántvárnak, akárcsak a napfényben fürdő kristálynak, természetéhez tartozik a ragyogás, azonban most már nem képes a sugarakat sem befogadni, sem visszatükrözni. Nem is használhat neki semmi sem, amíg a halálos bűn állapotában marad, s bármi jót tesz is, annak az örök üdvösség szempontjából semmi értéke sincs. Mert hiszen amit cselekszik, az nem ered többé az egyedüli jó forrásból, Istenből; pedig mi az Ő tulajdona vagyunk s csakis neki köszönhetjük, hogy erényeink megérdemlik az erény nevet. Az, aki nem az Ő tulajdona többé, nem tehet az Ő szemében kedves dolgot. Mert hiszen végre is, aki halálos bűnt követ el, nem Istennek akar kedvére tenni, hanem az ördögnek akar örömöt szerezni, s mivel ez utóbbi maga a sötétség, vele együtt a szerencsétlen lélek is sötétséggé válik.

Ismerek egy személyt,[1] akinek a mi Urunk megmutatta, hogy milyenné lesz a lélek a halálos bűn elkövetése által. E személy nézete szerint, ha az embereknek fogalmuk volna erről a rettenetes látványról, még akkor sem vétkeznének soha többé, ha a bűnre szolgáló alkalom elkerülése minden képzelhetőnél nagyobb szenvedést rónak reájuk. Ő maga azóta ég a vágytól, hogy bárha mindenki megértené ezt. Imádkozzatok tehát ti is sokat, leányaim, azokért, akik ebben a szomorú állapotban vannak. Képzeljétek csak el: teljes sötétség borult rájuk! Rájuk, akik pedig Isten teremtményei! Mert hiszen amint a tiszta forrásból tisztavizű patak folyik, így van az a lélekkel is, ha kegyelem állapotában van. Azért oly kedvesek cselekedetei Isten és az emberek előtt. Mint a forrás közepébe ültetett fa, melynek nem volna se lombja, se gyümölcse, ha a forrás nem táplálná, nem óvná meg az elszáradástól s nem adna neki nedvet arra, hogy jó gyümölcsöt teremjen: úgy áll az ilyen lélek is az élet forrása közepén s ebből fakadnak cselekedetei. Ellenben, ha a lélek kiszakad ebből a forrásból s önhibája folytán más, piszkos és bűzös vízbe telepszik át: mi más származhatnék tőle, mint undokság és piszok. Meg kell itt fontolnunk, hogy az a forrás és az a ragyogó nap ott a lélek közepén, semmit sem veszít szépségéből a bűn által. Az a nap mindig megmarad benne és semmi sem csökkentheti fényét. A lélek úgy van, mint ha a napfényre kitett kristályt fekete szövettel borítanánk be: odasüthet a nap, amennyit akar, sugarai semmiféle hatással sem lesznek a kristályra.

Ó Jézus Krisztus szent vére árán megváltott lelkek, értsétek meg, hogy mily szomorú állapotban vagytok. Könyörüljetek meg önmagatokon! Miképpen lehetséges az, hogy ti, bár ismeritek mindezen igazságokat, nem igyekeztek megtisztítani lelketek kristályát ettől a kátránytól? Gondoljátok meg: ha éltetek most találna bevégződni, soha többé nem élveznétek ezt a fényt! Mily szomorú állapotban vannak a lakások az ilyen belső várkastélyban! Mekkora zavarban vannak azoknak lakói, az érzékek! Hát még a lelki tehetségek, amelyek a várnagyi, udvarmesteri és kamarási tisztségeket viselik! Mily vakon és mily fejetlenül végzik a dolgukat! De végre miféle jó gyümölcsöt is várhatnánk a fától, ha a talaj, amelyben áll, maga a sátán? Egy okos ember mondotta egyszer előttem, hogy nem azon csodálkozik, mi mindenre képes az ember a halálos bűn állapotában, hanem inkább azon, hogy nem követ el még több gonoszságot. A végtelen irgalmú Isten mentsem meg bennünket ettől a rossztól! Hiszen csakis ez az egyetlen igazán rossz, s nincs ebben a földi életben más, ami ezt a nevet megérdemelné. Mert csak ez az egy rossz von maga után örökké tartó, soha nem végződő rosszakat. Ez az, leányaim, amitől állandóan rettegnünk kell s emiatt kell folytonosan imádkoznunk. Ha Ő nem őrzi a várost,[2] hiába fáradozunk, mert önmagunktól semmik vagyunk.

Az a bizonyos személy, akiről szó volt, két nagy hasznot merített az említett látomásból. Először is azóta folyton retteg attól, hogy Istent meg találja bántani. Annak a rettenetes Veszteségnek emléke ugyanis úgy eltöltötte a lelkét, hogy szüntelen kéri Istent, ne engedje elbukni. A másik lelki haszna az, hogy ez a látomás számára az alázatosság tükrévé lett. Azóta állandóan szeme előtt tartja s azt olvassa ki belőle, hogy bármi jót teszünk is, az végelemzésben nem tőlünk származik, hanem abból a forrásból fakad, amelybe lelkünk fája ültetve van, s annak a napnak köszönhető, amely éltető melegét árasztja cselekedeteinkre. Szerinte ez most oly világos elméje előtt, hogy bármi jót tesz is ő maga vagy más, azt azonnal végső forrására vezeti vissza, s átérti, hogy anélkül semmire sem vagyunk képesek. Ha tehát valami jót talál tenni, Istent dicséri érte, önmagára pedig a legtöbb esetben nem is gondol.

Ha csak ezt a két hasznot merítitek is szavaimból, nővéreim, nem lesz elveszett idő, amit ti ennek olvasására én pedig a megírására fordítunk. Tudós és okos emberek mindezt jól tudják; ellenben mi, együgyű nők, nagyon is rászorulunk arra, hogy ezeket az igazságokat jól a szánkba rágják. Talán ezért is engedi az Úr, hogy annyi hasonlat jusson eszembe. Segítsen meg az Ő végtelen jósága, hogy hasznunkra legyenek.
Ezek a lelki dolgok oly nehezen érthetők, hogy az ilyen tudatlan személy, mint én, szükségképpen sok szószaporítást fog elkövetni, amíg egyszer fején találja a szöget. De ha nekem van türelmem írni olyasmiről, amihez nem értek, legyen nektek is türelmetek elolvasni, amit írok. Hiszen sokszor úgy veszem kezembe a tollat, mint egy oktalan lény: azt sem tudom, mit írjak, azt sem tudom, hol kezdjem. Csak azt az egyet tudom, hogy hasznotokra lesz, ha, amennyire képes vagyok rá, megmagyarázok nektek egyet-mást a lelkiekről. Mert hiszen állandóan halljuk, hogy milyen jó dolog az elmélkedés; szabályaink pedig arra köteleznek, hogy naponta több órát fordítsunk rá; sőt meg is magyarázzák nekünk, hogy mit kell tennünk az elmélkedés folyamán: arról azonban, hogy mit tesz az Úr - értem, hogy mit hoz létre a lélekben természetfölötti módon - alig hallunk valamit. Pedig ha beszélnénk róla és alaposan megmagyaráznák, mily nagy lelki gyönyörűséggel szemlélnénk mi ezt a mennyei remekművet, amelyet a halandók oly kevéssé ismernek. Pedig vannak elegen, akik törtetnek feléje. Beszéltem róla én is már egyéb irataimban,[3] s akkor az Úr megadta nekem a kegyelmet, hogy egyet-mást világosan tudjak kifejezni: azóta azonban mégis csak mélyebbre hatoltam s egyes nehezebb kérdések most sokkal világosabbak előttem. A baj csak az, hogy mielőtt ezekre rátérhetnék, számos közismert dolgot kell szóvá tennem. De hát én ezt nem tudom másképp megtenni. Ennek már az én műveletlenségem az oka.

Most pedig térjünk vissza a mi belső várkastélyunkhoz és annak lakásaihoz.
Ne úgy értsük ezeket a lakásokat, mintha sorjában, egy vonalban következnének egymásután, hanem így: a belső várkastély közepén van az uralkodói lakás, s benne a király. Ezt a többi lakás úgy veszi körül, mint ahogy a pálma-rügyben[4] a levelek borítják egymást; szóval vannak lakások körülötte, fölötte, alatta, stb. Ne képzeljük az egészet kicsinynek: van ott bőven térségi terjedelem és nagyság. Nem kell túlzástól félnünk, mert a lélek nagysága messze felülmúlja mindazt, amit el tudunk képzelni. Valamennyi részét pedig besugározza a nap, mely a belső várkastély közepén lakozik.

Akár sokat, akár keveset elmélkedjék is a lélek, nem szabad azt soha béklyóba verni, vagy bármi módon korlátozni szabad mozgásában.[5] Ha már Isten akkora méltóságot adott neki, hadd járjon szabadon a lelki lakásokban, akár fent, akár lent, akár jobbra, akár balra. Nem lesz azzal kisebb, ha hosszabb időt tölt is valamelyik alsóbb rangú lakásban, például az önismeretében.[6] Értsétek meg jól: az önismeret rendkívül fontos; s bármily magasan áll is valaki; tartozzék bár azok közé, akiket az Úr már befogadott a saját lakásába: az önismeretet mindig ápolnia kell magában. Ezt az önismeretet, ha akarná sem pótolhatná semmi mással, mert az alázatosság olyan, mint a méh, amely szünet nélkül dolgozik odabent a kasban. Ennek munkája nélkül minden el volna veszve. Gondoljuk azonban meg, hogy a méh is kiröpül a kasból, hogy mézet gyűjtsön a virágokon: így kell tennie a léleknek is, s abbahagyva önmagának vizsgálatát, fel kell emelkednie, hogy szemlélhesse Istenének nagyságát és szépségét. Itt jobban fogja belátni saját kicsinységét s ennek megfontolásában itt nem fogják zavarni azok a mérges fenevadak, amelyek csak úgy nyüzsögnek a belső várkastély alsó lakásában, az önismeretében. Nagy irgalmat gyakorol tehát Isten a lélekkel, ha megadja neki a kegyelmet, hogy állandóan dolgozzék önismeretének mélyítésén; de azért, amint mondják, ér annyit a több, mint kevesebb, s higgyétek el, messzebbre jutunk, ha Isten erejéből merítve erőt gyakoroljuk az erényeket, mint ha mindig önmagunkat vizsgálva a föld sarához tapadunk.[7]

Nem tudom, sikerült-e magamat megértetnem. Az önismeret ugyanis rendkívül fontos s még ha az égig emelkedtetek volna, akkor is azt akarnám, hogy szüntelenül gyakoroljátok magatokat benne. Ameddig ugyanis e földön élünk, nem létezik számunkra szükségesebb erény az alázatosságnál. Ismétlem tehát, tanácsos, sőt szükséges, hogy először abba a lelki lakásba igyekezzünk bejutni, mely az önismeretnek van szentelve s csak azután törekedjünk a többi felé, mert hiszen útjuk az előbbin visz keresztül. Minek kívánnánk mi szárnyakat, hogy repülni tudjunk, mikor biztos és egyenes út nyílik előttünk? De meg azután minek is törekednénk másra, mint arra, hogy minél gyorsabban jussunk előre ezen az úton? Azt hiszem azonban, hogy sohasem fogjuk magunkat igazán megismerni, ha nem igyekszünk megismerni Istent. Csak akkor értjük meg igazában kicsinységünket, ha az Ő nagyságát szemléljük; csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyörködünk tisztaságában; csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosságtól, ha az Övéről elmélkedünk.[8]

Kettős haszna van ennek az eljárásnak. Először ugyanis világos, hogy minden fehér tárgy fehérebbnek látszik fekete alapon, valamint hogy a fekete is feketébbnek tűnik fel, ha fehér alapra tesszük. Másodszor pedig, ha felváltva hol magunkkal, hol Istennel foglalkozunk, akaratunk és értelmünk megnemesedik és alkalmasabb lesz minden jóra. Ellenben nagyon is hátrányos volna, ha sohasem gázolnánk ki saját nyomorúságunk sarából. Említettük előbb, hogy akik halálos bűn állapotában vannak, azoknak minden tette fekete és rossz illatú Isten előtt. Nem mondom, hogy a mi esetünkben is így áll a dolog - Isten ments ettől; csakis hasonlatot akarok mondani - de azért ha mindig ezzel, a mi földi nyomorúságunkkal vesződünk, a mi forrásunkból is iszapos patak fog eredni. Holmi gyávaságnak, aggályoskodásnak és kislelkűségnek sara fogja vizét beszennyezni. Értem ez iszap és sár alatt az ilyenféle gondolatokat: “ugyan rám figyelnek-e a többiek vagy sem? - nem történik-e valami bajom, ha így haladok tovább? - vajon szabad-e nekem egyáltalában belekezdenem ilyen munkába? - nem kevélység-e részemről, ha megteszem? - szabad-e magamfajta nyomorult lénynek olyan magasztos dologról beszélnie, amilyen az ima? - nem fognak-e jobbnak tartani másoknál, ha nem azon az úton haladok, mint a többiek? - mert nem jó a túlzás még az erényekben sem; s ha így folytatom - amilyen bűnös lélek vagyok - az lesz a vége, hogy még magasabbról bukom le - mi lesz akkor, ha nem maradok állhatatos? - mekkora kárára leszek a jó lelkeknek rossz példámmal! - az ilyeneknek, mint én, nem valók az eredetiségek!” - és így tovább.

Jézusom segíts! Leányaim, hány léleknek okozhatott már az ördög nagy kárt ezekkel a sugallatokkal! S hozzá ők meg vannak arról győződve, hogy mindez és még sok más, amit mondhatnék, valódi alázatosság! Onnét van ez, hogy nem értjük meg önmagunkat, s hogy önismeretünk hibás. Pedig ha nem lépünk ki soha önmagunkból, nem csodálom, hogy képesek vagyunk félni ilyesmitől és sok más egyébtől. Ezért mondom én leányaim, hogy tekintsünk Krisztusra, a mi egyetlen kincsünkre és szentjeire s tanuljuk meg tőlük az igazi alázatosságot. Akkor azután értelmünk is meg fog nemesedni s nem teszi majd hazuggá és gyávává önismeretünket.[9]

Az önismeret lakása ugyan a legkülső, de azért nagyon gazdagon van felékesítve és tele van értékes dolgokkal; ha pedig a léleknek sikerül megszabadulnia a fenevadaktól, akkor biztosan tovább is eljut. Csakhogy félelmetes cselfogásokat és tőrvetéseket alkalmaz ám az ördög, hogy a lelkek sem magukat ne tudják megismerni, sem pedig a helyes utat ne legyenek képesek megtalálni. Ezt az első lelki lakást magam is jól ismerem s így tapasztalatom alapján beszélhetek róla.
Ne úgy képzeljétek ezt az első lakást, mintha csak néhány szobából állna: van abban millió. A lelkek nagyon sokféleképpen juthatnak bele és valamennyien jó szándékkal jönnek oda. Ellenben a sátán szándéka mindig gonosz s hogy megakadályozza a lelket a továbbjutásban, minden szobában légiószám tartja ördögeit s a gyanútlan léleknek ezerféle tőrt vet. Azokkal, akik már közelebb jutottak a királyi lakáshoz, ezt nem tudja oly könnyen megtenni; az önismeret lakásában azonban olyanokkal van dolga, akik még teljesen el vannak merülve a világias gondolkodásban, mámorosak annak gyönyöreitől, és el vannak telve annak hiúságával, nagyravágyásával. Lelki tehetségeik tehát nem oly erősek és egészségesek már, mint amilyenek voltak, mikor Isten megteremtette őket. Így azután ezek a lelkek, annak ellenére, hogy szeretnének bűn nélkül maradni és hogy sok jót tesznek, mégis könnyen szenvednek vereséget.

Akikre ezek a vonások ráillenek, meneküljenek, amennyire csak tehetik, minduntalan az Úr oltalma alá. Kérjék az Ő Szűz Anyjának közbenjárását. Mivel pedig az ő saját harcosaik nem képesek megállni a helyüket az ellenséggel szemben, kérjék a szentek segítségét. Egyébként bármelyik lelki lakásnál tartsunk is, mindnyájan Istentől kapjuk az erőt ezen küzdelemhez s bárcsak adná meg azt nekünk mindenkoron Ő Szent Felsége! Amen.
Ó mily nyomorúságos ez a mi életünk! Mivel azonban más alkalommal bővebben beszéltem arról,[10] hogy mennyire veszedelmes ránk nézve, leányaim, ha nem értjük meg az igazi alázatosságot és nincs meg a kellő önismeretünk, itt nem akarok ezekre több szót vesztegetni. Bár az is igaz, hogy ez a legfontosabb dolog a lelki életben, s adja Isten, hogy sikerült légyen róla valami hasznosat mondanom.

Ebbe az első lakásba úgyszólván semmi sem jut el abból a fényből, amely a trónteremből árad szerteszét. Nem fekete és sötét ugyan, mint mikor a lélek halálos bűn állapotában van, de azért bizonyos értelemben mégis csak el van homályosítva. Nem látni ugyanis benne a világosságot - értem azt a világosságot, amely benne van. Ennek nem a lakás az oka - sehogy sem tudom magamat világosan kifejezni - hanem az a sok kígyó, vipera meg mérges fenevad, amelyek betolakodtak, mikor a lélek ide belépett. Ezek miatt azután semmit sem lát a fényből. Úgy van vele, mintha valaki egy napvilágos terembe lép, de nem tudja kinyitni a szemét, mert por ment bele. Hiába süt be az ablakon a nap, ő semmit sem lát. Így van a lélek is: az a sok bestia arra kényszeríti, hogy behunyja a szemét s kívülük ne lásson semmit sem. Így fest ugyanis nézetem szerint, az a lélek, amely ugyan nincs halálos bűnben, de teljesen el van merülve a világi dolgokban. Annyi a gondja szegénynek; annyit kell törődnie vagyonával, hírnevével és üzleteivel, hogy még ha komolyan akarná is megismerni önmagát és élvezni saját szépségét, a gondok miatt nem teheti s úgy látszik, mintha nem is volna arra kilátás, hogy valaha megszabaduljon ezektől az akadályoktól.

Pedig ha valaki be akar jutni a második lelki lakásba, nagyon jó lemondania - már amennyire állásbeli kötelezettségei engedik - legalább is azon dolgokról és ügyekről, amelyek nem igazán szükségesek. Ahhoz pedig, hogy a királyi lakásig jusson el, ez a lemondás annyira elkerülhetetlenül szükséges, hogy legalább részben bevégzett ténynek kell már lennie, mielőtt átléphetné a küszöböt. Sőt ha valaki erre egyáltalában nem volna hajlandó, attól félek, hogy még abban a lelki lakásban sem fog sokáig megmaradni, amelybe sikerült eljutnia. Mert ha bent is van a lelki várban, annyi mérges kígyó között nem fogja elkerülhetni, hogy egyszer-másszor meg ne harapják.

Szomorú dolog volna az, leányaim, hogy mi, akik szerencsésen leráztuk ezeket a béklyókat, s jó messze bent járunk már a belső várkastélyban, saját hibánk következtében kénytelenek volnánk visszatérni ebbe a külső zűrzavarba. Pedig hát sokan lehetnek - s ennek a mi bűneink az okai[11] - akiknek Isten már nagy kegyelmeket juttatott, s akik mégis visszaesnek régi nyomorúságukba. Itt a kolostorban külsőleg szabadok vagyunk: adja Isten, hogy bensőleg is azok legyünk. Tegyen bennünket Ő szabadokká.
Őrizkedjetek, leányaim, az olyan gondoktól, amelyek nem tartoznak rátok. Fontoljátok meg, hogy nagyon kevés olyan hely van ebben a belső várkastélyban, ahol nem kellene harcra kelni az ördög ellen. Igaz ugyan, hogy az őrök - a lelki tehetségek, amint mondottam - több lelki lakásban jól megállják a helyüket és felveszik a támadókkal a harcot, de azért legyünk állandóan résen. Őrizkedjünk az ördög cselszövényeitől, s ne engedjük magunkat rászedetni, mikor a világosság angyalának ruhájában áll elénk. Nagyon sokféle módon árthat ugyanis nekünk s ha amúgy észrevétlenül, lassan belopja magát a lelkünkbe, megvan a baj, mielőtt észbe kapnánk.

Más alkalommal[12] mondottam már nektek, hogy az ördög úgy dolgozik, mint a nesztelen reszelő: idejében kell lelepleznünk, nehogy baj legyen. Néhány példát akarok felhozni, hogy jobban megértsétek a dolgot. Az egyik nővérben, például, oly vágyat kelt a bűnbánat cselekményei iránt, hogy nem is boldog, ha nem sanyargathatja magát. Ez kezdetnek nagyon jó.
Ha azonban - tegyük fel - a főnöknő megtiltotta, hogy bárki is végezzen önsanyargatást az ő engedelme nélkül, az említett nővér pedig nem tartja magát ehhez, akkor elkezdődik a baj. Abban a hitben ugyanis, hogy az olyan jó dologból, amilyen az önsanyargatás, semmi sem lehet sok, titokban és a tilalom ellenére oly kemény életet él, hogy rámegy az egészsége. A dolognak az a vége, hogy azután még csak annyit sem képes megtenni, amennyit a szabályok előírnak. Lám, hová vezetett ez a buzgalom! Egy más nővérben nagy lelkesedést éleszt a tökéletesség iránt. Ez ellen sem lehet senkinek kifogása. De ha ez a lelkesedés odafajul, hogy az a jó lélek a többi nővér minden legkisebb hibájában súlyos törvényszegést lát; hogy mást sem tesz, mint megfigyeli őket és siet bemondani hibáikat a főnöknőnek; ha hozzá még az is megtörténik, hogy neki magának is vannak hibái s ezekkel szemben vak: a többi nővér aligha fogja méltányolni buzgalmát s valószínűleg nagyon rossz néven veszi akadékoskodását.

Ezzel azután a sátán elérte azt, amit akart. Ez pedig nem csekélység. Sikerült neki rést ütnie a nővérek közötti egyetértésen és kölcsönös szereteten; már pedig annak lehűlése nagy baj volna. Értsük meg ugyanis, leányaim, hogy az igazi tökéletesség nem egyéb, mint az Isten és felebarátunk iránti szeretet. Minél tökéletesebben teljesítjük az erre vonatkozó két parancsot, annál tökéletesebbek vagyunk. Szabályunk és szabványaink mind azt célozzák, hogy e két kötelességet minél tökéletesebben teljesítsük. Őrizkedjünk tehát az oktalan túlbuzgóságtól, mert ezzel csak ártunk magunknak. Mindenki törődjék saját magával. Erről azonban másutt részletesen beszéltem[13] s így nem akarok róla itt többet mondani. A nővérek közötti kölcsönös szeretet annyira lényeges, hogy ennek ápolásáról sohasem szabad megfeledkeznetek. Észrevenni másokon minden csekélységet - sokszor olyan dolgot, ami nem is tökéletlenség, hanem csak azért szúr nekünk szemet, mert nem értjük meg - ez nem helyes. Az ilyen eljárás aláássa lelkünk békességét és megzavarja a másokét. Mit ér az ilyen tökéletesség?

Vannak esetek; amidőn a rossz szellem a főnöknőt téveszti meg ilyen módon, akkor azután még nagyobb a veszedelem. Ilyenkor a többiek részéről nagy okosságra van szükség. Ha a főnöknő a szabály és szabványok ellen tenne valamit, akkor nem szabad mentegetni, hanem figyelmeztetni kell őt hibájára, s ha nem akarna megjavulni, fel kell őt jelenteni a rendfőnöknek. Ezt a jól felfogott szeretet parancsolja. Hasonlóképpen kellene eljárni egyes nővérekkel szemben is, ha súlyos természetű dologról volna szó. Ugyanis ha valaki azért akarná ezt az eljárást minden körülmények között elkerülni, nehogy valami ördögi kísértésnek találjon engedni: úgy ez a gondolkozás maga volna a legrosszabb ördögi kísértés.

Nagyon vigyázzunk azonban arra, hogy az ilyen dolgokat ne tárgyaljuk egymás között, mert különben csakugyan az ördögnek volna belőle haszna. Az ilyesmiből származnak ugyanis a szokásszerű zúgolódások. Másnak hibáját csak annak mondjuk el, aki azon segíteni tud. Nálunk, tekintve hogy oly pontosan megtartjuk az előírt hallgatást, az ilyen megszólásokra nem igen nyílik alkalom, de azért mindig jó, ha résen állunk.

__________________________________

[1] Az a “bizonyos személy”, akiről e műben minduntalan szó van, maga a szentanya. Az itt említett látomásról a 21. számú relációjában számol be.

[2] Zsolt. 126, 1.

[3] Főleg Önéletrajzában.

[4] A szentanya azt mondja, hogy; “olyan, mint egy palmito”. Ez a palmito egy kb. egy lábnyi magas erdei növény, pálmaszerű levekkel, amelynek fiatal hajtásait, illetve rügyeit megeszik.

[5] Célzás arra a sok zaklatásra, aminek a szentanya volt kitéve fiatal korában gyóntatói és mások részéről, akik az ő látomásaiban az ördögöt sejtették s emiatt el is tiltották az elmélkedéstől.

[6] Az első lelki lakás az önismeret lakása; a másodikban a lélek belátja a világi dolgok hiúságát; a harmadikban lemond róluk. A többi lelki lakás a misztikus kegyelmeké.

[7] A “kevesebb” az önismeret fejlesztése, a “több” belemerülés Istenbe a misztikus ima révén. Az előbbi feltétlenül szükséges, de nem szabad ottfelejtenünk magunkat mellette, mert a “több” mégis csak Istennek megismerése s ez utóbbi különben is elősegíti az előbbit.

[8] Bár az első lakás az önismeret lakása, igazában akkor fogjuk magunkat megismerni s akkor fogunk fogalmat alkotni saját kicsinységünkről, ha a belső lakásokban megismertük Isten nagyságát.

[9] Ez a gondolat rendkívül fontos, s ebben az alakban talán még sem egészen könnyen érthető. Szolgáljon magyarázatul ugyanaz a gondolat, amint azt a szent Szív apostola, Padre Matéo szájából hallottam Fribourgban 1916 nyarán: Az Úr Jézus felénk nyújtja ölelő karjait s keblére akarna bennünket szorítani. Mi ellenben érezzük azt, hogy piszkosak vagyunk -- s ebben igazunk is van, sőt sokkal piszkosabbak vagyunk, mint gondolnánk -- s azért előbb meg akarnánk tisztogatni lelkiismeretünket. Váratjuk tehát az Úr Jézust, s nem vesszük észre, hogy tisztálkodásunkra rámennek az évek, sőt egész életünk. Pedig Ő úgy szeret bennünket, amint vagyunk, s ha ilyen rossz az édes Jézus ízlése - mondja Padre Matéo - az az Ő baja, azzal mi ne törődjünk. Ha gyermekded egyszerűséggel a nyakába borulnánk, az ő végtelen tisztaságának érintése jobban megtisztítana bennünket, mint összes fáradozásunk. Szóval: ne magunkkal foglalkozzunk mindig, mert akkor kicsinyek maradunk, hanem Ővele.

[10] Önéletrajz 13. fej.

[11] Ez a gondolat többször előfordul Szt. Teréziánál. A “szentek egyessége” dogmáján alapszik. Az egyház tagjai - az égiek, a földiek és a tisztulók - képesek egymást segíteni imáikkal és - a földiek - erényes életükkel. Ha tehát embertársunk elbukik, annak a mi mulasztásaink lehetnek az okai. Nem imádkozunk eleget.

[12] A tökéletesség útja 28. és 29. fejezet.
[13] Önéletrajz 13. fejezet.


Tovább...

2009. november 28., szombat

Várkastélyunk


A mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély ... egy darab gyémántból, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között.
Tovább...

A belső várkastély - Az első lakás - I. fejezet

Szó van benne lelkünk szépségéről és nagy méltóságáról; könnyebb megértetés céljából egy hasonlattal él; hangsúlyozza, mily hasznos ez utóbbit jól felfogni s tudni, hogy mily kegyelmeket kaphatunk Istentől s hogy a belső várkastély kapuja az imádság. Mialatt ma azért imádkoztam, hogy az Úr kegyeskedjék helyettem beszélni - nekem ugyanis semmi sem jutott eszembe és nem tudtam, miképpen teljesítsem a megbízást - egy szerencsés ötletem támadt. Mindjárt le is írom, mert azt hiszem, nagyon jó alapul szolgál majd a továbbiakhoz.
Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van.[1] S valóban, leányaim, ha jól megfontoljuk a dolgot, mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja.[2] De ha ez így van, vajon milyennek kell lennie annak a lakásnak, amelyben oly hatalmas, oly bölcs, oly előkelő s minden kincsekben dúslakodó király találja az ő gyönyörűségét? Nem is képzelhető semmi sem, amivel az emberi lélek szépségét s óriási befogadó képességét méltó módon lehetne összehasonlítani. Bármennyire éles legyen is az eszünk, erről nem képes tiszta fogalmat alkotni. De hogy is volna rá képes? Hiszen Istent lehetetlen ésszel felérni, már pedig az Ő saját szavai szerint mi az Ő képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve.[3]

Ha pedig ez így van - aminthogy tényleg így van - akkor hiába is fárasztanánk az eszünket: sohasem fogjuk elképzelhetni, hogy mily csodaszép ez a belső várkastély. Mert bár közötte és Isten között nagy a különbség - végre is az egyik csak teremtmény, a másik pedig Teremtő - azonban az a körülmény, hogy Ő Szent Felségének saját szavai szerint az Ő képére van teremtve, eléggé megérteti velünk azt, hogy e lélek szépsége és méltósága mennyire meghalad minden fogalmat. Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik. Így azután nem csoda, ha nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén s nem törődünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán értéktelen foglalata ennek a gyémántpalotának.

Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek,[4] amelyeket Isten a léleknek ad s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között. Már tudniillik annyira, amennyire magam is értem a dolgot, mert hiszen annyi ilyen kegyelem van, hogy senki sem ismerheti valamennyit, legkevésbé pedig egy olyan hitvány lény, amilyen én vagyok. Pedig az esetben, ha az Úr ezeket a kegyelmeket megadná nektek, be fogjátok látni, mennyire jó volt előzőleg hallani róluk s tudni, hogy lehetségesek; ellenkező esetben pedig szolgáljanak ezek az ismeretek ösztönzésül arra, hogy dicsérjétek nagy jóságát. Hiszen az sincs kárunkra, ha az égi dolgokról elmélkedünk s arra a boldogságra gondolunk, amelyet a megdicsőültek élveznek; sőt ellenkezőleg: örülünk neki és törekszünk elérni azt, aminek ők már birtokában vannak; épp oly kevéssé árthat nekünk az a tudat, hogy az a nagy Isten már e siralom völgyében hajlandó bensőleg egyesülni velünk hitvány földi férgekkel. Ez csak annál nagyobb szeretetre gyullaszt bennünket végtelen jósága és határtalan irgalmassága iránt.

Aki meg találna ütközni azon, hogy Isten már e földi életben ilyen rendkívüli kegyelmeket osztogat, az - meggyőződésem szerint - nem alázatos és nem szereti felebarátját. Mert hiszen, ha nem így állna a dolog, örülnie kellene afölött, hogy Isten ily kegyelmekben részesíti egyik embertársát; s ezt annál inkább megtehetné, mert hiszen mi sem áll útjában annak, hogy Isten ugyanazokat a kegyelmeket neki is megadja. Hogy lehet annak nem örülni, hogy Isten kinyilvánítja végtelen nagyságát? Mit számít az, hogy kinek a lelkében teszi? Hiszen tényleg olykor nem is lesz más célja, minthogy kimutassa mindenhatóságát, amint tette annak a vaknak esetében, akire vonatkozólag az apostolok azt kérdezték az Úrtól, vajon személyes bűnei, vagy szüleinek bűnei okozták-e vakságát.[5] Annál inkább mondhatjuk ezt, mert hiszen azok, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, gyakran éppen nem szentebbek azoknál, akiknek nem adja meg őket, amint ezt látjuk Szent Pál és Mária Magdolna esetében. A főcél mindig az, hogy megismerjük nagyságát és dicsőítsük őt teremtményeiben.

Azt mondhatná valaki, hogy ezek a kegyelmek lehetetleneknek látszanak s hogy nem jó az ilyen kérdések feszegetésével a gyöngéket megbotránkoztatni. Én erre azt felelem, hogy ha egyesek nem hisznek nekünk, azzal nem sokat vesztünk; ellenben ha hallgatunk s nem világosítjuk fel azokat, akiknek Isten ilyen kegyelmeket juttat, akkor sok lelki haszontól fosztjuk meg őket;[6] többek közt elmulasztjuk őket arra lelkesíteni, hogy még nagyobb szeretetre gyulladjanak az Úr iránt, aki oly nagy irgalmat gyakorol velük; mert nagy az ő hatalma és fensége. Különben is az én esetemben annál kevésbé van ilyen óvatosságra szükség, mert hiszen akikhez én beszélek, azok úgy sem fognak megbotránkozni. Jól tudják ők, mennyire szereti Isten az embereket s hiszik, hogy ennél még sokkal többet is kész érettük megtenni. Aki pedig ezt nem hinné el, annak, szent meggyőződésem szerint, nem is lesz soha alkalma ezen a téren tapasztalatot szerezni, mert Isten csak azokat dédelgeti, akik nem szabnak határt az Ő mindenhatóságának. Ne is essetek soha ebbe a hibába, nővéreim; azoknak mondom ezt, akiket az Úr nem vezet ezen az úton.[7]

Ezek után térjünk vissza már most a mi gyönyörű várkastélyunkhoz s nézzük, vajon miképpen lehetne bejutnunk. Első tekintetre fonákságnak látszhat, amit mondok, mert hiszen ha ez a vár maga a lélek, hogyan mehetne a lélek abba bele? Ha valaki bent van a szobában, annak nem mondjuk, hogy lépjen be! Igen ám, csakhogy az ember különböző módon lehet bent. Némely lelkek a várkastélynak csak külső kerületén tartózkodnak s kisebb gondjuk is nagyobb, mint bemenni s megnézni, hogy mi van abban a drágalátos épületben s hogy milyen lakásokat foglal magában.
Egy tudós mondta nekem nemrég, hogy az olyan lélek, aki nem elmélkedik, olyan mint a béna vagy szélütött ember. Hiába van keze-lába, nem tudja mozgatni. Lélek is van ilyen: annyira gyönge s úgy belemerült az anyagiakba, hogy hiába nála minden: nem képes magába szállni. Úgy megszokta már azoknak a kígyóknak és fenevadaknak társaságát, amelyek a lelki vár körül nyüzsögnek, hogy maga is hasonló lett hozzájuk. Pedig gondoljuk csak meg, mily előkelő és gazdag ez a lélek természetét tekintve! Hiszen magának Istennek társaságát élvezhetné! De hát hiába: nem tud észre térni! A vége pedig az, hogy ha az ilyen lélek nem látja be idejében nyomorúságos helyzetét, akkor úgy jár, mint Lót felesége. Az sóbálvánnyá változott,[8] mert kíváncsian visszatekintett, ő meg sóbálvánnyá lesz, mert nem kíváncsi betekinteti a saját lelkébe.

Amennyire én képes vagyok a dolgot megérteni, a lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet s ez az imádság és az elmélkedés. Nem akarok itt különbséget tenni az ajakima és az elmélkedés között, mert hiszen ha az ajakima igazán imádság, akkor szükségképpen elmélkedés kíséri. Ugyanis: ha valaki ima közben nem figyel arra, hogy kivel beszél s hogy mit kér tőle; ha nem gondolja meg, hogy kicsoda az, akihez kérését intézi s hogy kicsoda ő maga: az ilyesmit nem nevezem imádságnak, bármennyire mozgassa is ajkait az illető. Igaz ugyan, hogy ha előzőleg felkeltette magában az imádkozási szándékot s csak éppen most szórakozik el, akkor az még mindig imádság. Ellenben ha valaki mindig úgy beszél Isten Szent Felségével, mint ahogy rabszolgájával tenné s még csak arra sem ügyel, nem mondja-e rosszul, amit mond, hanem csak úgy hadarja el, amint éppen a nyelvére jön, vagy amint emlékezetébe ragadt: ezt nem tartom imádságnak s adná Isten, hogy keresztény ember soha se tegyen így. Remélem, nővéreim, hogy benneteket az ilyesmitől mindig meg fog őrizni a jó Isten. Amúgy is megvan köztetek az a jó szokás, hogy rendesen lelki dolgokról társalogtok, ez pedig a legjobb eszköz e félszeg hibának kiküszöbölésére.

Hagyjuk tehát ezeket a béna lelkeket. Szomorú a sorsuk s nagy veszedelemben forognak, ha csak az Úr meg nem könyörül rajtuk s nem állítja őket lábra, amint tette azzal az inaszakadttal, aki már harminc éve feküdt tehetetlenül a gyógyító vízmedence mellett.[9] Forduljunk inkább a lelkekhez, akik véges-végül mégis csak bejutnak a belső várkastélyba. Bele vannak ugyan merülve a világba ezek is, szegények, de azért van bennük valamelyes jóakarat. Ritkán ugyan, de néha mégis csak az Úrhoz fordulnak. Olykor-olykor megfontolják saját nyomorult mivoltukat s ha csak néhányszor is egy hónapban, de hát mégis imádkoznak. Elméjük ezernyi üggyel-bajjal van tele, a világi érdekek teljesen lekötik érdeklődésüket és lefoglalják érzelmeiket is, mert ahol az embernek a kincse, ott van a szíve is, de azért néha mégis igyekeznek magukba szállni. Ez már nagy dolog, mert így némileg megismerik önmagukat s észreveszik, hogy nem jó úton járnak. Végre bejutnak az első lakásba, tudniillik azokba a szobákba, amelyek legalul vannak; azonban velük együtt annyi undok fenevad férkőzik be, hogy azok miatt nem élvezhetik a belső várkastély szépségét s nem találnak benne nyugtot. Nagy dolog azonban mégis, hogy legalább átlépték a küszöbét.

Azt mondhatnátok, nővéreim, hogy mindez nem vonatkozik rátok, mert ti nem vagytok ilyenek. Igazatok van, de kérlek, legyetek türelemmel. El kell mondanom ezeket a dolgokat, mert van egynehány az elmélkedésre vonatkozó kérdés, amelyet nem tudnék nélkülök úgy megmagyarázni, amint én fogom fel. Egyébiránt bár adná az Úr, hogy sikerüljön magamat valamennyire megértetnem, mert nagyon nehéz tárgy ez, amelynek megmagyarázására vállalkoztam. Nehéz főleg annak, akinek nincs e téren tapasztalata. Ellenben akinek van, az azt is meg fogja érteni, miért kell egyes olyan dolgokat megemlítenem, amelyek - adja Isten - bennünket személyesen sohase érdekeljenek.

_________________________________

[1] Ján. 14,2.
[2] Péld. 8, 31.
[3] Ter. 1, 26.
[4] “Kegyelmek” alatt, hacsak az összefüggésből nem tűnik ki más, e műben mindig misztikus kegyelmek értendők.
[5] Jn. 14, 2.
[6] A misztikus kegyelmek annyira rendkívüliek és meglepők, hogy ha valaki nem tud előzőleg létezésükről, könnyen a képzelet játékának tarthatja őket. Pedig ha nem veszi figyelembe a kegyelem első, gyönge fuvallatát, könnyen eleshetik azon nagy lelki haszontól, amellyel a misztikus kegyelmek járnak. A szentanya saját tapasztalata alapján beszél. Kezdetben ő sem tudta, hányadán van ezekkel a kegyelmekkel, gyóntatóinál pedig -- már t. i. az akkoriaknál -- hiába keresett felvilágosítást.
[7] A misztikus kegyelmek útja csak egyik útja a mennyországnak. Vannak más és nem kevésbé biztos utai. Akit azonban az Úr más úton vezet -- mondja ehelyütt a szentanya -- az ne tagadja azért a misztikus kegyelmek létezését.
[8] Ter. 19,26.
[9] Jn. 5, 5.


Tovább...

2009. november 18., szerda

A Belső Várkastély - Előszó

Ezt az értekezést, melynek címe “A belső várkastély”, Jézusról nevezett Terézia, a Kármelhegyi Boldogasszony szerzetesnője írta, nővérei és leányai, a sarutlan kármelita szerzetesnők számára.
Szent Anyánknak, Jézusról nevezett Teréziának előszava az olvasóhoz.
J+H+S.
Már rég nem parancsoltak nekem oly nehéz dolgot, mint amilyent most kell megtennem. Az imádságról kell ugyanis írnom, az Úr pedig, úgy látszik, nem akarja megadni hozzá sem a sugallatot, sem a munkakedvet. A fejem is már három hónapja úgy zúg és oly nehéz, hogy még a halasztást nem tűrő ügyekben is csak alig tudom elvégezni az írnivalót. No de mindegy: van az engedelmességben valami titkos erő, amely könnyűvé szokta tenni még a kivihetetlennek látszó feladatokat is. Ebben bízva, rászánom magamat és jókedvvel teszem meg azt, amitől a természetem ugyancsak idegenkedik. Mert bizony az Úr nem adott nekem akkora erényességet, hogy ez az örökös küszködés a betegséggel és ez a mindenféle dologgal való folytonos elfoglaltság, ne váltana ki bennem olykor türelmetlenséget. Hanem hát majd elvégzi helyettem ezt a munkát Ő, aki már sokkal nagyobb dolgokat is megtett értem. Bízom az Ő irgalmában.
Attól félek, hogy kevés olyat tudok majd mondani, amit már meg nem írtam volna és pedig ugyancsak engedelmességből; sőt valószínűleg szó szerint fogom magamat megismételni. Mert amiként a beszélő madár szüntelen azt fecsegi, amire betanították, vagy amit eltanult másoktól: úgy vagyok én is; szakasztott úgy. De ha az Úr azt akarja, hogy valami újat mondjak, Ő Szent Felsége majd a tollamra adja. Egyébként pedig lesz oly kegyes visszaidézni emlékezetembe, amit más alkalommal mondottam. Ez is jó lesz. Az én emlékezőtehetségem nagyon rossz; pedig örülnék, ha eszembe jutna egyik-másik dolog, amit állítólag jól magyaráztam meg, nehogy feledésbe menjen.
[1] De ha az Úr még ebben sem akarna megsegíteni s ha abból, amit írok, senkinek sem volna haszna, én akkor sem végzek hiábavaló munkát, mert engedelmességből vállalom ezt a fáradságot és növelem vele a fejfájásomat.
Belekezdek tehát annak megírásába, amit megparancsoltak, ma, Szentháromság ünnepén, az 1577-ik évben, a kármelhegyi Szent Józsefről nevezett kolostorban, Toledóban, ahol jelenleg tartózkodom. Mindazt, amit mondani fogok, föltétlenül alávetem elöljáróim ítéletének, akik különben is kiváló tudományú emberek.[2] Ha valami olyat találnék mondani, ami nem egyezik meg a római katolikus Anyaszentegyház tanaival, annak részemről csupán tudatlanság lehet az oka, de semmiesetre sem rosszhiszeműség. Ez feltétlenül igaz, mert Isten kegyelméből mindig hűséges alattvalója voltam az Egyháznak, az vagyok és az is maradok. Örök áldás és dicsőség legyen érte az Úrnak. Amen.
Elöljáróm véleménye szerint a kármelita nővéreknek szükségük van arra, hogy valaki megmagyarázzon nekik néhány kétséges pontot a belső imát illetőleg s ezzel a feladattal azért bízott meg engem, mert nézete szerint mint nő jobban értek a nők nyelvén. De meg azután -- jegyezte meg -- tekintve, hogy engem annyira szeretnek, jobban szívükre veszik majd, amit én mondok. Egy szóval, azt hiszi, nem marad haszon nélkül, ha sikerül velük egyet-mást megértetnem. Nekik szól tehát mindaz, amit írok. Nevetséges is volna azt gondolni, hogy munkám más valakit is érdekelhetne. Adja meg nekem az Úr azt a kegyelmet, hogy egyik-másik leányom ezen irat olvasása folytán legalább egy fokkal jobban dicsőítse Őt: jól tudja Ő Szent Felsége, hogy ez az egyetlen vágyam. Az is egészen világos, hogy ha ebben a műben valamit igazán találóan sikerült volna kifejeznem, az nem tőlem származik, mivelhogy nekem ilyesmihez egyáltalán nincs tehetségem. Ha az én leányaim ezt nem értenék meg, azt kellene mondanom, hogy épp oly kevés belátásuk van, mint amily kevés képességgel bírok én az ilyen kérdések fejtegetéséhez, hacsak az Úr az Ő végtelen irgalmában meg nem segít.

_________________________________

[1] Önéletrajza, amelyben ezen dolgokról írt, már két év óta volt az Inkvizíciónál s úgy látszott, mintha az sohasem akarná többé kiadni. Ezért volt célszerű ezeket a dolgokat újra megírni.

[2] Rendfőnöke Páter Grácián. és gyóntatója Velasquez doktor, osmai püspök.


Tovább...

2009. november 16., hétfő

A lélek fohászai (XI. 2-3)


2. Ó milyen gyönge vázlat ez a valósághoz képest! Ó én Uram, vajon ki homályosítja el az ilyen lélek szemeit annyira, hogy mindezt ne lássa előre mindaddig, amíg idekerül? Ó Uram, vajon ki dugta be füleit, hogy ne hallja, amit annyiszor hangoztattak előtte ezekről az örökké tartó kínokról? Ó élet, amely sohasem fog véget érni! Ó vég nélküli gyötrelem! Ó vég nélküli gyötrelem! Hogyan lehetséges az, hogy tetőled nem félnek azok, akik nem mernének kemény ágyba feküdni, nehogy testüknek egy kis fájdalmat okozzanak.

3. Ó Uram, ó én Istenem! Siratom azt az időt, amikor ezt én még nem értettem. Mivel pedig tudod, Istenem, mennyire fáj nekem, hogy oly sokan nem akarják ezt megérteni, arra kérlek, Uram, add meg legalább egynek ezt a világosságot most, és pedig egy olyannak, aki sok mást is képes felvilágosítani. Ne énrám való tekintettel add meg, Uram, hiszen én azt nem érdemlem meg, hanem a Te Fiadnak érdemeiért. Nézd az Ő sebeit, Uram, s mivel Ő megbocsátott azoknak, akik azokat Rajta ütötték, bocsáss meg Te is nekik!

Tovább...

2009. november 10., kedd

A tökéltesség útja - XLII. Fejezet

Tárgyalja ezen utolsó szavakat: de szabadíts meg a gonosztól. Amen.

Azt hiszem az édes Jézusnak nagyon igaza van, amikor azt kéri Atyjától, a mi számunkra, hogy szabadítson meg bennünket a gonosztól, vagyis ezen élet veszedelmeitől és szenvedéseitől, mert, amíg csak e földön vagyunk, mindenünk kockán forog. De joggal kéri azt önmaga számára is, mert hiszen látjuk, mennyire belefáradt már ebbe az életbe, midőn az utolsó vacsorán így szólt apostolaihoz: „Vágyva-vágyódtam megenni veletek ezt a vacsorát”. Pedig ez volt az utolsó az Ő életében, s ebből világos, hogy mily édes volt reá nézve a halál.
Napjainkban pedig az emberek száz éves korukban sem unnak még rá az életre, hanem tovább szeretnének élni! Az is igaz azonban, hogy mi nem töltjük életünket oly rosszul, annyi szenvedés közepette és oly szegénységben, mint Ő Szent Felsége. Mi más volt ugyanis az Ő élete, mint folytonos meghalás, amennyiben mindig szeme előtt lebegett az a kegyetlen kivégzés, amely ellenségei részéről várt reá. Pedig ez még a kisebbik szenvedése volt. Sokkal nagyobb volt az, hogy látnia kellett azt a sok bűnt, amit Atyja ellen elkövetnek és azt a sok lelket, amely elkárhozik. Mert ha ez még egy földi embernek is fáj, akiben csak egy kis szeretet van: mennyire gyötörhette ez a gondolat az Úrnak határtalanul, végtelenül szerető szívét?! Nagy oka volt tehát arra kérni mennyei Atyját, hogy szabadítsa meg végre Őt ezektől a nagy bajoktól és szenvedésektől, s hogy engedje Őt örökké megpihenni országában. Hiszen Ő volt annak igazi örököse. S ezért tette hozzá, hogy: Amen. Ezt ugyanis én úgy értem, hogy mivel ezzel a szócskával végződik az egész ima, az Úr azt kéri számunkra, hogy legyünk mindörökre mentek minden bajtól. Azt kérem tehát én is az Úrtól, hogy mentsen meg engem minden rossztól egyszer s mindenkorra, mert hiszen ezen élet folyamán nemcsak, hogy nem törlesztem Ővele szemben a tartozásomat, hanem talán napról-napra több adósságba keveredem. Ez pedig igazán elviselhetetlen gondolat, Uram! Azaz hogy még csak afelől sem vagyok biztos, vajon szeretlek-e és vajon kedvesek-e előtted az én vágyaim!

Vajon mi jót adhat nekünk az az élet, nővéreim, tekintve hogy annak egész folyamán nélkülöznünk kell azt a végtelen Kincset, melynek élvezete most még nincs nekünk megengedve. Uram, szabadíts meg engem a halálnak ettől az árnyékától; ments meg annyi gondtól; ments meg annyi fájdalomtól; ments meg annyi hányatottságtól; annyi udvariassági kötelezettségtől; annyi, annyi, de annyi dologtól, amelynek súlya alatt görnyedezem és roskadozom, s amelyeknek még az elsorolása is megkínozná e sorok olvasóját. Énnálam természetesen onnét van ez az életuntság, hogy olyan rosszul éltem, s hogy még most sem élek úgy, ahogy kellene, bár jobban vagyok arra kötelezve, mint bárki más.

Ó én Uram, én Istenem, szabadíts meg engem minden gonosztól és légy oly kegyes engem odavinni, ahol minden jó. Mit várjon idelent az, akivel Te csak némileg is megértetted, hogy mi a világ és akinek az élő hite beszél arról, hogy mit tartogat számára a mennyei Atya? Ha a szemlélődő ember ezt forró vággyal és azzal a szándékkal kéri, hogy Istent élvezhesse: ez nagyon biztos jele annak, hogy a kegyelmek, amelyekben részesül, csakugyan Istentől valók. Azért is, akiben ég ez a vágy, becsülje azt sokra. Énnálam nem ezen múlik a dolog - akarom mondani, nálam nem ez az indítóok - hanem az, hogy mivel olyan rosszul éltem, félek tovább élni és belefáradtam a sok szenvedésbe.

Nem csoda, hogy azok, akiket Isten szellemi örömökben részesít, jobban szeretnének ott lenni, ahol már nemcsak kortyonként isszák azokat; hogy nem szívesen maradnak ebben az életben, ahol annyi minden akadályozza őket ezen kincsnek élvezetében; hogy odavágyódnak, ahol az Igazság Napja nem áldozik le. Amit idelent látnak, az mind oly sötétnek tűnik fel előttük s igazán csodálkozom azon, hogy életben tudnak maradni. Nem találhat többé élvezetet idelent az olyan ember, aki megízlelte Isten országát s aki már előleget kapott rá. S ha tovább él, azt nem a saját akaratából teszi, hanem csakis azért, mert az ő Királya úgy akarja.

Milyen másnak kellene lennie ennek az életnek, hogy az ember ne kívánja a halált! Mennyire más irányban hajlik a mi akaratunk, mint Isten akarata. Ő azt akarja, hogy szeressük az igazságot, mi pedig szeretjük a hazugságot. Akarja, hogy azt szeressük, ami örökké tart, mi pedig a mulandó felé hajlunk. Kívánja, hogy szeressük a nagy és felséges dolgokat, mi pedig ezen föld kicsinyes dolgaiért rajongunk. Óhajtja, hogy csakis azt szeressük, ami bizonyos, mi pedig azt szeretjük, ami kétséges. Milyen irónia ez, leányaim! Mi mást kérhetünk ezek után, mint azt, hogy szabadítson meg minket Isten minden gonosztól. S ha ez a vágy nem is volna bennünk még tökéletes, igyekezzünk őszintén kimondani ezt a kérelmet. Mit árt az nekünk, ha sokat is kérünk: hiszen a Mindenhatóhoz intézzük kérésünket! Nem volna-e szégyen valamely hatalmas uralkodótól mindössze egy fillért kérni?[1] De hogy helyesen járjunk el, bízzuk az egészet az Ő akaratára, mert hiszen a mienket úgyis odaadtuk már neki. Szenteltessék meg az Ő neve mindörökké a mennyben és a földön, én bennem pedig legyen meg mindig az Ő akarata. Amen.

Eleinte az volt a szándékom, hogy az Üdvözlégy elimádkozására is megtanítlak benneteket; csakhogy eddigi tárgyalásom túlságosan hosszúra nyúlt s így le kell erről mondanom. Különben is, ha valaki megtanulta, hogyan kell a Miatyánkot jól elmondani, annak a többi imával sem lesz többé nehézsége.
Most pedig figyeljék csak meg, nővéreim, mennyire megkönnyítette az Úr ezt a munkámat azáltal, hogy Ő maga oktatott engem is, meg titeket is arra az útra, amelyről beszélni kezdtem nektek, s megértette velem, hogy mi mindent kérünk akkor, amidőn elmondjuk ezt az evangéliumi imádságot. Legyen mindörökké áldva! Nekem magamnak ugyan sohasem jutott volna eszembe, hogy ez az ima oly nagy titkokat foglal magában. Pedig hát láttátok, hogy benne van az egész lelki élet útja az elejétől kezdve egészen addig, ahol ez útnak végén a lélek elmerül Istenben és bőségesen iszik az élet vizének forrásából. Azért is, bevégezvén ezt az imát, én egy lépést sem tudnék többet előre tenni. Úgy látszik, az Úr meg akarta velünk értetni, nővéreim, hogy mennyi vigasztalás rejlik ebben az imában. Azért is annyira hasznos az olyanok számára, akik nem tudnak olvasni. Ha jól megértenék, ebből az egy imából nagyon sok tudást és vigasztalást meríthetnének.

Végül pedig, nővéreim, okuljunk azon az alázatosságon, amellyel a mi jó Mesterünk tanít bennünket. Könyörögjetek hozzá, bocsássa meg nekem, hogy oly magas dolgok fejtegetésére mertem vállalkozni. De hiszen engedelmességből tettem. Jól tudja Ő Szent Felsége, hogy az én eszemtől nem telt volna ki ilyesmi. Ő tanított engem arra, amit itt elmondtam. Adjatok Neki hálát ti, nővéreim, mert valószínűleg azt akarta ezzel megjutalmazni, hogy oly alázatosak voltatok s megkértetek engem ennek megírására; szóval, hogy magamforma hitvány személytől kértetek felvilágosítást. Azt hiszem, Ő Szent Felsége nem akarja, hogy többet mondjak, mert nincs több gondolat a fejemben. Pedig az volt a szándékom, hogy még folytatom. Látom azonban, hogy az Úr már eléggé megmutatta nektek az utat. Különben is abban a másik könyvben, amelyet írtam, megoktatott engem arról és megíratta velem azt, hogy miképpen kell az embernek viselkednie, ha egyszer eljutott az élő víz eme forrásához; hogy mit érez ott a lélek; hogyan itatja meg Isten; hogyan szünteti meg a földi dolgokra irányuló szomját és hogyan növeli benne azt a vágyat, hogy Neki szolgáljon. Ez a könyv nagyon hasznos lesz azok számára, akik közületek eljutnak ehhez a forráshoz, amennyiben sok felvilágosítást fognak benne találni.

Mielőtt a ti szemetek elé kerülne ez a könyv, odaadom az én gyóntatómnak, Bañez Domokos atyának és ha ő úgy találja majd, hogy lelki hasznotokra szolgálhat és odaadja nektek, örülni fogok a ti örömötöknek. Ellenben, ha jobbnak gondolná, hogy senki kezébe ne kerüljön, elégedjetek meg a jó akaratommal, mert hiszen tényleg megtettem azt, amire kértetek. Egyébként megelégszem azzal, hogy legalább az írás került fáradságomba; mert hiszen a gondolkodást nem én végeztem, az bizonyos. Áldjuk és dicsérjük az Urat mindörökkön örökké, mert Őtőle származik minden jó szavainkban, gondolatainkban és tetteinkben. Amen. Amen.

__________________________________

[1] Az eredetiben: egy maravédit kérni. Egy maravédi valamivel kevesebb egy fillérnél.

Tovább...

A tökéltesség útja - XLI. Fejezet

Tárgyalja az istenfélelmet és azt, hogy miképpen őrizkedjünk a bocsánatos bűnöktől.

Mennyire bőbeszédű voltam! De azért még sem mondtam el mindazt, amit szerettem volna elmondani, mert nagyon édes dolog ám erről a szeretetről beszélni. Hát még milyen lehet az, ha megvan valakiben! Ó Uram, add meg nekem! Add, hogy mielőtt elhagynám ezt a világot, semmit se kívánjak többé belőle s ne is tudjam, mit jelent Kívüled bármit is szeretni! Ne is tudjak szeretetnek nevezni más érzelmet, mert hiszen kívüled minden hazugság. Hazugság mindennek az alapja, hogyne volna tehát hazugság a ráépített épület? Nem értem, hogy miképpen tudunk valamin csodálkozni! Nevetek magamban, ha ilyeneket hallok, hogy: ez hálátlan volt irányomban; az nem szeret engem. Hát mi mást vártál tőle s miért szeressen téged? Ebből láthatod, hogy mi a világ: maga az a szeretet büntet meg benneteket; a legkeservesebb pedig az, hogy ezt a szent érzelmünket ilyen gyerekes hitványságra pazaroltuk.
Most tehát térjünk át az istenfélelemre, bár megvallom, jobban szeretnék még egy kicsit beszélni erről a világ iránti szeretetről, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljatok tőle. Csakhogy ezáltal megint csak eltérnék a tárgyamtól s azért inkább abbahagyom.
Az istenfélelem is olyan dolog, amelyet, ha egyszer megvan, szintén nagyon könnyen észrevesz az ember, mind önmagán, mind másokon. Arra azonban figyelmeztetlek titeket, hogy a kezdőknél nem fogjátok azt olyan szembeszökőnek találni, kivéve egyeseket, akiket az Úr rövid idő alatt úgy elhalmoz kegyelmeivel s az imádságnak olyan magas színvonalára emel, hogy mindjárt az elején meglátszik rajtuk az istenfélelem is. Akinél azonban a kegyelmek nem növekednek oly rohamosan s a lélek nem lesz egyszerre gazdag minden erényben: annál ez is csak lassan, de azért napról-napra fokozódik. Mindazonáltal még a kezdőknél is azonnal meg lehet állapítani a jelenlétét, amennyiben rögtön szakítanak bűneikkel, a bűnre szolgáló alkalmakkal s a rossz társasággal. Ezenkívül pedig egyéb jelek is elárulják. Mikor azonban a lélek már egyszer eljutott a szemlélődés fokára - már pedig mi itt ilyenekről beszélünk - akkor az istenfélelem épp olyan szembeszökő nála, mint az Isten iránti szeretet. Nem tudja elleplezni; még a külsején is meglátszik. Mert akármilyen szorgosan figyeljük is meg az ilyeneket, sohasem veszünk rajtuk észre gondatlanságot. Nézhetjük őket még oly közelről is, látni fogjuk, hogy a világ minden kincséért sem követnének el egyetlenegy szándékos bocsánatos bűnt sem: annyira őrködik fölöttük az Úr. A halálos bűnöktől pedig rettegnek, mint a tűztől.

Ezek azok a veszedelmek, nővéreim, amelyektől nagyon kell félnünk. Könyörögjünk is Istenhez, ne engedje, hogy megbántsuk s hogy a kísértés fölülmúlja az erőt, amelyet nekünk annak leküzdésére ad. Segítsen meg, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretünk s a kísértés lehetőleg kevés, vagy semmi kárt se tehessen bennünk. Ez az, amire nekünk szükségünk van. Ezt a félelmet óhajtanám én mindig magunkban látni, mert ez ment meg minket a veszedelemtől.
Ó mily nagy dolog az, ha az ember tudja, hogy nem sértette meg az Urat s hogy az Ő pokoli rabszolgáit bilincsekben tartja! Hiszen szolgái azok is, csakhogy ők kénytelenségből engedelmeskednek neki, mi pedig egész szívünkből. Azért is, ha Őneki kedvében járunk, az ördögök csak bizonyos határokon belül mozoghatnak s bármennyire kísértsenek is bennünket és akármennyi titkos csapdát állítsanak is nekünk, nem képesek nekünk ártani.

Őrizzétek meg szívetekben ezt a figyelmeztetést és tanácsot. Legyetek nagyon, de nagyon óvatosak, amíg csak ki nem fejlődik bennetek az az erős elszántság, hogy inkább ezer halált szenvedtek el, semhogy egyetlenegy halálos bűnt kövessetek el. Arra is nagyon vigyázzatok, hogy ne essetek tudatosan bocsánatos bűnbe. Mert öntudatlanul vajon ki ne vétkeznék nagyon is gyakran? Van azonban a tudatosságnak egy neme, amely alapos megfontolással jár, míg ellenben máskor a tudatosság olyan fölületes, hogy mikorra észbe kapunk, akkor már el is követtük a bocsánatos bűnt. Mert hiába, nem értjük önmagunkat. Azonban az olyan alapos megfontolással elkövetett bocsánatos bűntől és lenne bár a lehető legkisebb: attól őrizzen meg bennünket az Úristen. Én nem is tudom megérteni, hogy merészkedhetik valaki még a legcsekélyebb dologban is ellene tenni ekkora nagy Úrnak. De meg különben is semmit sem lehet csekélységnek nevezni, ami ilyen végtelen Felség ellen irányul, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy állandóan szemmel tart bennünket. Mert nézetem szerint a tudatosan elkövetett bűnnel ezt fejezzük ki: „Uram, tudom ugyan, hogy ez a dolog nehezedre esik, de azért megteszem, csak azért is; tudom azt is, hogy idetekintesz; tudom, hogy ellenzed: azonban én inkább az én szeszélyemet és vágyamat akarom követni, mint a Te akaratodat!” S az ilyen eljárást talán szabad volna csekélységnek nevezni? Én az ilyen bűnt nem tartom kicsinynek, hanem nagynak, igen nagynak.

Ha meg akarjátok szerezni ezt az istenfélelmet, nővéreim, az Isten szerelméért, értsétek meg, milyen súlyos dolog az Úristen megsértése. Ennek belátása végtelenül fontos. Foglalkozzatok ezzel a gondolattal igen gyakran és elmélkedjetek fölötte. Az életünk, sőt még annál is több fordul meg azon, vajon gyökeret ver-e a lelkünkben ez az erény, vagy sem. S amíg meg nem szereztétek, legyetek nagyon óvatosak; kerüljétek az alkalmat és az olyanok társaságát, akik nem növelik bennünk az Istenhez való ragaszkodást. Vigyázzatok magatokra mindabban, amit tesztek, hogy sikerüljön megfékezni akaratotokat. Ne beszéljetek mást, mint épületes dolgot s kerüljétek azt a társalgást, amelynek nem Isten a tárgya.

Sok kell ahhoz, hogy ez az istenfélelem meggyökereddzék és mélyen bevésődjék a lélekbe; (bár az is igaz, hogyha valakiben megvan az igazi szeretet, az hamar megszerzi ezt is.) De ha valakinek állandóan lelki szemei előtt lebeg az az eltökélt szándék, hogy Istent nem bántja meg semmiért széles e világon: akkor, ha meg is talál olykor botlani, ne veszítse el bátorságát, hanem kérjen sietve bocsánatot. Hiszen végre is gyarlók vagyunk s nem bízhatunk önmagunkban; s az egyetlen, akire számíthatunk, az az Úristen. Ha azonban érezzük, hogy megvan bennünk az említett erős elhatározás, akkor ne legyünk többé félénkek és kislelkűek. Az Úr majd megsegít bennünket, de meg azután az a körülmény is segítségünkre lesz, hogy szokásszerűleg kerüljük a bűnt. Ilyenkor már bizonyos szent szabadsággal viselkedhetünk s érintkezhetünk minden becsületes emberrel, még ha nem is volna éppen buzgó. Mert azok, akiknek társasága annak előtte, amidőn még nem volt meg bennetek az istenfélelem, méreg lett volna a számotokra és veszélyeztette volna a lelketek életét: most már csak arra indít, hogy még jobban szeressétek és dicsérjétek Istent, mert most belátjátok, hogy mily nagy veszedelemből mentett ki benneteket. Azelőtt ti is csak növeltétek volna az illetőknek gyarlóságait, most pedig szavaitok és példátok oly irányban befolyásolják őket, hogy vegyék fel a harcot bűnös hajlamaik ellen. Nem akarok nektek hízelegni, de ez így lesz.

Sokat dicsérem az Urat azért és sokszor gondolkodom rajta, honnét van, hogy az istenfélő embernek puszta jelenléte - anélkül, hogy egy szót is szólna - torkán akasztja egy másik embernek Isten elleni beszédét. Az lehet az oka, amit a társadalmi életben is tapasztalunk: tudniillik, hogy mindig tekintettel vannak arra, vajon valaki jóbarátja-e egy másiknak, s az ő jelenlétében nem beszélnek rosszat jóbarátjáról, mert nem akarják ezzel megsérteni. Hasonlóképpen, ha valaki, s legyen még oly alacsony sorsú, Isten kegyelmében van, tekintettel vannak érzületére s nem akarják olyasmivel megbántani, ami akkora fájdalmat okozna neki; szóval az ő jelenlétében nem merik Istent sértegetni. Az igazi okát nem tudnám megmondani, de tény, hogy a dolog így van.

Azért ne is legyetek félős természetűek és merevek. Mert ha a lélek ijedőssé válik, ez nagy akadályául szolgál minden jónak. Az ilyen olykor aggályossá is válik, akkor pedig haszontalan lesz, mind maga, mind mások számára. De tegyük fel, hogy nem esik ebbe a hibába, akkor is csak a maga számára fogja gyakorolni az erényeket, de félénksége és merevsége következtében nem fog más lelkeket Istenhez vonzani. Mert a mi természetünk már olyan, hogy az ilyesmi visszariasztja és szinte fojtogatja. Ha ilyenek volnátok, az embereknek elmenne a kedvük attól, hogy a ti példátokat kövessék, még ha világosan látnák is, mennyire erényesek vagytok, mert nem akarnának ők maguk is ilyen merevekké válni.

Egy másik káros következménye ennek az volna, hogy vakmerően megítélnétek másokat, akik talán sokkal szentebbek nálatok, és pedig pusztán azért, mert nem követik a példátokat, hanem azzal akarnak embertársaik javára szolgálni, hogy minden ilyen merevség nélkül, fesztelenül érintkeznek velük. S az ilyeneket ti azonnal tökéletleneknek tartanátok. Ha szentekhez illő módon jókedvűek, az a ti szemetekben könnyűvérűség. Ez a felfogás nagyon veszedelmes, főleg magunkfajta emberekben, akiknek nincs képzettségük s így nem tudják, mit lehet bűn nélkül megtenni. Hozzá ez valóságos állandósítása a kísértésnek; teljesen félszeg gondolkodás és vétek a felebaráti szeretet ellen. Nem lehet rosszabbat képzelni annál a felfogásnál, hogy ha valaki nem azon az úton halad, mint mi, akkor nem jó úton jár.

Ezenfelül még az a káros hatása is megvan, hogy olyankor - amidőn illenék, sőt kötelességetek volna valamihez hozzászólni - nem mertek beszélni, mert attól féltek, hogy véteni találtok a nyelvetekkel. Vagy pedig jót fogtok mondani olyasmiről, amiről undorodással kellene nyilatkoznotok. Arra kérlek tehát nővéreim, amennyire csak Isten megbántása nélkül lehetséges, legyetek fesztelenek és szívélyesek, s úgy viselkedjetek mindenkivel szemben, akivel összekerültök, hogy szeressék a ti társaságotokat; hogy tessék nekik a ti életmódotok és viselkedésetek; s ne riadjanak vissza, ne ijedjenek meg az erénytől.

Ez az elv nagyon fontos a kolostori életben. Minél szentebb valaki közületek, annál szívélyesebb legyen a többi nővérrel szemben. S még ha rosszul is esnék nektek, hogy egyiknek-másiknak viselkedése nem olyan, amilyennek ti szeretnétek, sohase hidegüljetek el irányukban, mert csak így lesztek hasznukra, s így fognak szeretni benneteket. Igyekezzünk nagyon kedvesek, szívélyesek és szolgálatkészek lenni mindenki iránt, akivel dolgunk van, főleg azonban a mi nővéreinkkel szemben.

Azért is törekedjetek azt igazán megérteni, leányaim, hogy az Úristen nem akad fönn mindenféle apró-cseprő dolgon, mint ahogy ti gondoljátok. Ne engedjétek, hogy a lelketek megmerevedjék és a bátorságtok lelohadjon, mert nagyon sok jót vesztenétek el. Legyen meg bennetek a jó szándék és az eltökélt akarat, mint mondtam, hogy nem bántjátok meg az Istent, de azután ne engedjétek, hogy a lelketek begubózza magát. Mert azzal nemcsak hogy nem lesz szentté, hanem sok minden tökéletlenséget szed föl, amelyeket az ördög más utakon csempész beléje. Főleg pedig nem lesz oly mértékben hasznára önmagának és másoknak, mint ahogy tehetné.

Íme látjátok tehát, hogy ezen két erénynek, az Isten iránti szeretetnek és az istenfélelemnek segítségével, nyugodtan és biztosan haladhatunk ezen az úton, bár sohasem óvatosság nélkül, mert a félelemnek mindig előttünk kell mennie. Amíg ugyanis a földön élünk, nem szabad magunkat biztonságban éreznünk; ez nagyon veszedelmes volna. Így értette ezt a mi Tanítónk, s azért intézte Atyjához a Miatyánk végén ezeket a szavakat. Nagyon jól tudta, hogy erre szükségünk van.


Tovább...

A tökéletesség útja - XL. Fejezet

Kifejti, hogy ha mindig Isten iránti szeretettel és félelemmel haladunk előre, akkor meg fogjuk állni a helyünket a sok kísértés közepette.

Ó, mi jó Mesterünk, mutass nekünk valami utat-módot arra, hogy túlságos ijedezés nélkül élhessünk ezen annyira veszedelmes harcban. Az egyetlen eszköz, leányaim ezen cél elérésére s amelyet magától Ő Szent Felségétől kaptunk, a szeretet és a félelem. Mert a szeretet siettetni fogja lépteinket, a félelem pedig nyitva fogja tartani szemünket, hogy jól megnézzük, hová lépünk, nehogy elbukjunk az úton, amelyet életünk folyamán meg kell járnunk s amelyen olyan könnyű megbotlani. Ez az eszköz biztosít bennünket minden tévedés ellen.
Azt fogjátok talán tőlem kérdezni, hogy miről ismerhetitek föl, vajon megvan-e bennetek ez a két nagy erény? Igazatok van, mert e tekintetben sohasem szerezhetünk határozott bizonyosságot. Hiszen, ha biztosan tudnánk, hogy megvan bennünk a szeretet, akkor azt is tudnánk, hogy a kegyelem állapotában vagyunk. Mindamellett azonban jegyezzétek meg, hogy van ennek néhány jele, amelyeket csak a vak nem lát. Nem titkos jelek, annyira nem, hogy hangosan kiáltják a dolgot a fületekbe, még ha nem is akarnátok hallani, és nagy zajt csapnak. Nem sok ember van, akiben ez a két erény tökéletes fokban volna meg s így a dolog annál szembetűnőbb.

Nem sokat mond ez a kifejezés, hogy „szeretet és félelem Istennel szemben”. Pedig hát ez két hatalmas vár, amelyből harcot folytatunk a világ és az ördög ellen. Akik Istent igazán szeretik, azok szeretnek minden jót, akarnak minden jót, kedveznek minden jónak, dicsérnek minden jót, csakis a jókkal barátkoznak, azokat pártfogolják, azokat veszik védelmükbe, nem szeretnek mást, mint ami igaz s ami megérdemli a szeretetet. Vagy azt hiszitek talán, hogy akik igazán szeretik Istent, azok szerethetik a haszontalanságokat, a gazdagságot, a világi dolgokat, az élvezeteket, a dicsőséget? Hogyan volna ez lehetséges? Nem tudják, mi a veszekedés, mi az irigység, mert nem törekszenek másra, mint arra, hogy szeretett Istenüknek kedvében járjanak. Szenvedélyesen vágyódnak az után, hogy Ő is szeresse őket s egész életüket arra fordítják, hogy Őt minél jobban kielégítsék. Látjátok tehát, hogy az Isten iránti szeretet, ha igazi szeretet, nem igen maradhat titokban. Vegyetek például szemügyre egy Szent Pált, vagy egy Mária Magdolnát! Három nap elég volt az előbbinek ahhoz, hogy szemmel láthatólag belebetegedjék az Isten iránti szeretetbe. Mária Magdolna pedig betege volt mindjárt az első napon. S mennyire szembeszökő volt a bajuk!

Mert az a sajátsága ennek a szeretetnek, hogy különböző fokai vannak s aszerint nyilvánul is. Ha kevés van belőle, kevésbé látszik, ha sok, akkor nagyon szembetűnik. De akár kevés legyen, akár sok, ha egyszer Isten iránti szeretet, az mindig észrevehető.
Mivel azonban itt mi azokat a cselvetéseket és szemfényvesztéseket fejtegetjük, amelyekkel az ördög a szemlélődő embereket támadja, ne beszéljünk kevés szeretetről. Mert vagy sok bennük a szeretet, vagy pedig nem szemlélődők s azért náluk nagyon is erősen és sokféle módon nyilvánul ez az erény. Nagy tűz ez s így szükségképpen erős a fénye. S ha nem így állna náluk a dolog, akkor nagyon vigyázzanak s legyenek meggyőződve, hogy van okuk a félelemre. Igyekezzenek megérteni, hogy honnét van a dolog,[1] imádkozzanak, legyenek alázatosak és könyörögjenek az Úrhoz, hogy ne vigye őket kísértésbe. Mert ha ez a jel hiányzik, igazán attól félek, hogy benne vagyunk. De azért, ha alázatosak maradunk, ha igyekszünk kideríteni az igazságot, ha engedelmeskedünk a gyóntatónknak és nyíltan s őszintén mondunk el neki mindent: akkor nyugodtak lehetünk, mert hűséges az Úr. Ha nincs bennetek sem rosszakarat, sem gőg, akkor az, amivel az ördög vesztetekre tör, üdvösségetekre fog válni, akármennyire ijesztgessen és kápráztasson is vele.

Ellenben, ha érzitek magatokban ezt az Isten iránti szeretetet s azt a félelmet, amelyről most akarok beszélni, akkor haladjatok tovább vidáman és nyugodtan. Az ördög úgyis csak azért ijesztget ezernyi hamis veszedelemmel és küld hozzátok másokat, akik hasonlóképpen rémítgetnek benneteket, hogy megzavarja a lelketeket ezen nagy kincsek élvezetében. Mert azt akarja, hogy legalább valami keveset veszítsetek, ha már nem tud benneteket egészen kezébe keríteni. Épp úgy arra is törekszik, hogy olyanoknak is okozzon veszteséget, akik sokat nyerhetnének azzal, ha elhinnék, hogy csakugyan Istentől valók az olyan nagy kegyelmek, amilyenekben a magamforma nyomorult teremtések részesülnek, s hogy Isten képes ilyeneket osztogatni. Mert igazán úgy látszik néha, hogy megfeledkeztünk az Ő irgalmáról, amelyet elődeinkkel szemben gyakorolt.

Vagy azt hiszitek talán, hogy nem sok haszna van az ördögnek ebből az ijesztgetésből? De mekkora haszna van! Kettős kárt okoz vele. Az egyik az, hogy akik hallgatnak reá, visszariadnak az imádság útjától, mert attól félnek, hogy ők is rosszul járnak rajta. A másik az, hogy ha az emberek elhinnék, milyen jó az Úr és mily bensőleg egyesül már itt a földön egyes bűnös lelkekkel: sokkal jobban ragaszkodnának hozzá.[2] Mert ez a tudat vágyat kelt és pedig nagyon is jogosan. Én többeket ismerek, akiket ez a körülmény lelkesített arra, hogy belekezdjenek az imádságba s rövidesen igazi szemlélődőkké lettek és igen nagy kegyelmeket kaptak az Úrtól. Ha tehát, nővéreim, akadna köztetek valaki, aki ilyenekben részesült, dicsérjétek érte az Urat. De azért ne gondoljátok, hogy az illető most már biztosítva van, sőt inkább támogassátok még több imádsággal. Mert senki sincs biztonságban, amíg él és amíg ezen viharos tenger veszedelmei között evez.

Ha tehát az Isten iránti szeretet megvan valakiben, azt azonnal észre fogjátok venni s én nem is tudom, mivel lehetne azt elleplezni. Hiszen azt mondják, hogy még azt a szeretetet sem lehet eltitkolni, amelyet idelent egyik-másik teremtmény iránt táplálunk, s hogy minél jobban takargatja valaki, annál jobban észre vehető. Pedig hát ez az érzelem olyan alacsony valami, hogy meg sem érdemli azt a szép nevet. Ennek a szeretetnek ugyanis semmi alapja sincsen s az ember csak kedvetlenül használja fel még hasonlat céljára is. Hát akkor hogyan lehetne egy olyan erős szeretetet elleplezni, amilyen az Isten iránti szeretet? Amely annyira indokolt; mely mindig növekvőben van; melynek annyi a szeretnivalója; mely nem volna képes megszűnni szeretni; melynek annyi oka van szeretni; mely oly szilárd alapon nyugszik, azon tudniillik, hogy Isten viszontszeretetében részesül. Hiszen ez utóbbiban lehetetlen kételkedni: az Úr nyíltan bebizonyította azt annyi fájdalma, szenvedése, vére ontása és élete elvesztése által. Hiszen mindezt azért vállalta magára, hogy senki se kételkedhessék az Ő szeretetében! Ó Istenem, mennyire különbözőnek tűnik föl ez a két szeretet annak szemében, aki mindkettőt tapasztalatból ismeri. Adja Ő Szent Felsége, hogy ezt megértsük, mielőtt elszólítana bennünket ebből az életből. Mert nagy dolog lesz ám halálunk óráján az a tudat, hogy az fog bennünket megítélni, akit mindenek fölött szerettünk. Nyugodtak leszünk aziránt, hogy az adósságaink ügyében megejtendő vizsgálat jól fog végződni. Nem idegenbe utazunk, hanem haza megyünk, annak országába, akit mi annyira szeretünk és aki minket annyira szeret. Éppen a tekintetben múlja annyira fölül ez a szeretet a földi érzelmeket, hogy ha Őt szeretjük, biztosak lehetünk az Ő viszontszeretetéről.

Fontoljátok meg jól, édes leányaim, mekkora hasznunk van ebből a szeretetből és mekkora volna a veszteségünk, ha hiányoznék szívünkből. Mert akkor a kísértő kezébe jutnánk; azokba a kegyetlen kezekbe; azokba a kezekbe, melyek oly ádáz ellenei minden jónak és barátai minden rossznak! Mi lesz azzal a szerencsétlen lélekkel, amely abban a pillanatban, amidőn végre megszabadul a halálnak keserves szenvedései és kínjai közül, azonnal ezekbe a kezekbe kerül?! Mily szomorú pihenés vár reá! Milyen szétmarcangolt állapotban jut a pokolba! Hogy nyüzsög ott a sokféle mérges kígyó! Mily félelmetes hely! Mily szerencsétlen vendégfogadó! Hiszen a kényelemszerető ember - pedig ilyenek jutnak oda - már egyetlen egy rossz éjjeli szállásba is alig tud beletörődni; Hát ahhoz az örökké tartó, rettenetes szálláshoz mit szól majd az a szerencsétlen lélek?

Ó leányaim, ne keressük a kényelmet. Jól vagyunk mi így. Az egész élet nem egyéb, mint egy rossz fogadóban töltött éjjel. Dicsérjük az Urat és igyekezzünk megszenvedni bűneinkért ezen élet folyamán. Mily édes lesz annak a halál, aki letörlesztette összes bűneinek büntetését s így nem kell a tisztítóhelybe jutnia! Hiszen esetleg már itt a földön elkezdheti élvezni az örök dicsőséget! Nem fog félelmet érezni, teljesen nyugodt lesz. S tekintve, hogy ez lehetséges, nagy gyávaság volna részünkről, nővéreim, ha ezt nem tudnánk elérni. Kérjük az Úristent, hogy ha szenvednünk kell, engedjen itt szenvedni, ahol képesek vagyunk a szenvedést jó kedvvel viselni, mert tudjuk, hogy egyszer vége szakad s ahol a szenvedés közepette megőrizzük az Ő kegyelmét és barátságát. Küldjön ránk szenvedést ebben az életben, nehogy észrevétlenül kísértésbe jussunk.

______________________________________________________

[1] T. i. hogy nem az ördögtől valók-e látszólagos misztikus kegyelmeik.

[2] Szent Terézia ezen szavai soha nem voltak aktuálisabbak, mint most, nálunk Magyarországon. Ritka ember az - a lelki vezetőket értem - aki tudomást vesz a szemlélődési kegyelmek létezéséről, még ritkább, aki hisz bennük.

Tovább...

A tökéletesség útja - XXXIX. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat. Tanácsokkal szolgál különféle kísértésekre vonatkozólag, és két eszközt említ meg, amelyek segélyével az ember megszabadulhat tőlük. Ez a fejezet nagyon tanulságos az olyanokra nézve, akiknek hamis alázatosságra van kísértésük, nemkülönben a gyóntatók számára.

Őrizkedjetek, leányaim bizonyos félszeg alázatosságtól, amelyet az ördög szokott sugallni azáltal, hogy szemünk elé tartja súlyos bűneinket és így nagy nyugtalanságot okoz nekünk. Ezzel képes egyeseket odáig vinni, hogy méltatlanságuk ürügye alatt tartózkodnak a szentáldozástól és a magányban végzett imádságtól. Ez természetesen az ördögtől származik. Ha pedig az Oltáriszentség vételéhez járulnak, akkor azzal a gondolattal aggasztja a szívüket, vajon méltóképpen készültek-e reá, s ezzel azután elvesztegetik az egész időt, amely alatt kegyelmet kaphattak volna. Ily módon annyira juttat egyeseket, hogy szinte kételkednek Isten irgalmában. Azt hiszik, hogy gonoszságuk miatt Isten egészen elhagyta őket. Az ilyen ember akármit tesz is, mindenben veszedelmet lát; akármily híven szolgál is az Úrnak, szolgálata értéktelennek tűnik fel saját szemében. Annyira elcsügged, hogy képtelennek érzi magát bármi jó cselekedetre, mert amit jónak lát másokban, azt önmagában rossznak tartja.

Legyetek nagyon óvatosak, leányaim! nagyon óvatosak ebben a pontban! Mert az egyik esetben csakugyan alázatosság és erény, ha az ember olyan rossznak tartja magát; míg egy másik esetben ugyanaz a dolog súlyos kísértés lehet. Magam is voltam benne, s azért alaposan ismerem. Akármennyire mélységes legyen is az alázatosság, az sohasem nyugtalanítja a lelket, sohasem zavarja, sohasem dúlja fel annak békéjét. Az ember beláthatja saját gonoszságát és megértheti, hogy mennyire rászolgált az örök kárhozatra; emiatt szomorkodhatik; érezheti, hogy utálatot érdemel minden ember részéről; s szinte alig mer irgalomért esedezni: azonban, ha ez az alázatosság valódi, akkor a fájdalom olyan szelíden hatja át a lelkét, s olyan édes, hogy nem adnánk oda semmiért e világon. Ellenben az a másik fájdalom mindent megzavar, fölforgat, egészen feldúlja a lelket és nagyon kellemetlen. Azt hiszem az ördögnek ezzel az a célja, hogy alázatosaknak gondoljuk magunkat, s annak fejében elveszítsük Istenbe vetett bizalmunkat.

Valahányszor ebben a hangulatban vagytok, igyekezzetek tőletek telhetőleg nem gondolni tovább saját nyomorúságtokra, hanem inkább Isten irgalmát fontoljátok meg. Gondoljatok arra, hogy mennyire szeret bennünket és hogy mennyit szenvedett értünk. De ha igazán kísértés a dolog, akkor erre is képtelenek lesztek. Legyetek rá elkészülve, hogy az ördög ilyenkor nem engedi megpihenni az eszeteket, sem pedig azt, hogy másra irányítsátok, hanem tovább fog kínozni benneteket. Még örülhettek, ha felismertétek, hogy kísértéssel álltok szemben. Azt is megteszi az ördög, hogy túlzott önsanyargatásra biztat bennünket, és igyekszik ennek alapján elhitetni velünk, hogy a bűnbánat erénye nagyobb fokban van meg bennünk, mint másokban, s hogy nagy dolgokat cselekszünk. Hogy ha az ilyen önsanyargatást a gyóntató vagy a főnök tudta nélkül gyakoroljátok, vagy pedig az ő parancsukra nem hagyjátok abba: akkor világos, hogy kísértés az egész. Igyekezzetek engedelmeskedni, -- ha nehezetekre esik is -- mert ez sokkal nagyobb tökéletesség.

Íme egy másik és pedig nagyon veszedelmes kísértés. Bizonyos biztonsági érzést sugall nekünk az ördög, aziránt, hogy mi már semmiért a világon sem térnénk vissza régi bűneinkhez és a világ örömei közé; megértettük és tudjuk, hogy minden mulandó és az isteni dolgokban sokkal több élvezetet találunk. Kezdőknél ez gonosz kísértés, mert ezen biztonsági érzet következtében könnyelműen vissza-visszatérnek a bűnre szolgáló alkalmak közé és azután hanyatt-homlok rohannak a bukásba; s adja Isten, hogy a visszaesésük ne legyen rosszabb az előbbi állapotuknál. Mivel ugyanis az ördög látja, hogy az ilyen lélek neki sok kárt okozhat és másoknak nagy hasznára lehet: minden követ megmozdít, hogy megtérését megakadályozza. Azért akármennyi szellemi örömöt adjon is nektek az Úr és akárhány zálogát bírjátok is az Ő szeretetének: sohase érezzétek magatokat biztonságban. Félelemmel gondoljatok mindig arra, hogy visszaeshettek s azért őrizkedjetek az alkalmaktól.

Legyetek mindenképpen rajta, hogy ezeket a kegyelmeket és szellemi örömöket megbeszélhessétek valami hozzáértő emberrel s ne hallgassatok el előtte semmit. Legyen rá gondotok, hogy az elmélkedés elején és végén, -- még ha magas szemlélődés volna is -- szenteljetek egy kis időt az alapos önmegismerésnek. Ezt különben a legtöbb esetben, az én tanácsom nélkül is, önkéntelenül meg fogjátok tenni, feltéve, hogy a szemlélődéstek Istentől való. Mert az ilyen mindig növeli az alázatosságot s felvilágosítja értelmünket aziránt, hogy mennyire semmik vagyunk.

Nem akarok többet beszélni erről, mert hiszen kötetszámra találhattok ilyen tanácsokat megírva. Amit mondtam, ezt magam éltem át s nem egyszer sokat szenvedtem miatta. De akármennyit beszéljenek is egy léleknek, teljes biztonságban sohasem fogja magát érezni.
Mi egyebet tehetünk tehát, mennyei Atyánk, mint azt, hogy Tehozzád folyamodunk és könyörgünk, ne engedd, hogy ellenségeink kísértésbe döntsenek bennünket. Ami a nyilvános veszedelmeket illeti, azok csak jöjjenek; a Te kegyelmeddel majd csak kimenekszünk belőlük. Ellenben ezek az alattomos cselszövények! Vajon ki láthat ezekben tisztán, én Istenem? Mindig nálad kell segítséget keresnünk. Csak egy szót mondj nekünk, Uram, hogy megértsük önmagunkat és meg legyünk nyugtatva! Úgyis tudod, mily kevesen járnak ezen az úton s ha oly sok rajta a veszedelem, még kevesebben fogják magukat rászánni.

Csodálatos felfogás! Mintha azokat, akik nem az imádság útján járnak, nem kísértené meg az ördög! De hát természetesen, ha olyan valaki bukik el, aki már közel járt a tökéletességhez, afölött összecsapják az emberek a kezüket; míg azon nem csodálkoznak, hogy százezrével vannak, akik rosszul élnek és nyilvánosan hódolnak a bűnnek s akiknél nem szükséges sokat vizsgálni, vajon jók-e, vagy rosszak, mert ez már ezer mérföldnyiről látható. Másrészt azonban igazuk van. Azok közül ugyanis, akik a Miatyánkot úgy imádkozzák, amint azt mondottuk, olyan kevesen mennek lépre az ördög kísértéseiben, hogy az ilyen eset, újdonsága és ritkasága következtében, általános feltűnést kelt. Mert nagyon is halandókhoz illő dolog föl sem venni azt, ami naponta látható s viszont elcsodálkozni azon, amit ritkán, vagy még sohasem tapasztaltak. Maga az ördög is igyekszik növelni ezt a megütközést, mert ez az ő malmára hajtja a vizet. Egyetlen egy lélek révén ugyanis, amely eljut a tökéletességig, nagyon sok más lelket veszít el.

Azt akarom mondani, hogy az ilyen emberek bukása igazán rendkívüli dolog s természetesnek találom, ha ezen elcsodálkoznak az emberek. S csakugyan, akik az imádság útján járnak, ha csak el nem hagyják magukat, olyan biztonságban vannak a más utakon haladókkal szemben, mint a bikaviadalban azok, akik az emelvényről nézik, azokkal szemben, akik a porondon küzdenek az állattal. Ezt a hasonlatot úgy hallottam, s azt hiszem, hogy tökéletesen találó. Ne féljetek tehát, nővéreim, az imádság útjaitól -- mert nem egy van, hanem sok s az egyiknek ez való, a másiknak amaz. Biztosítlak, hogy nincsenek biztosabb utak ezeknél. Sokkal hamarább szabadultok meg a kísértéstől, ha az Úr közelében tartózkodtok, mintha távol vagytok tőle. Kérjétek ezt a kegyelmet a Miatyánkban; könyörögjetek érte ahányszor elmondjátok napjában ezt az imát.

Tovább...

2009. november 4., szerda

A lélek fohászai (XI. 1)

Ó, én Istenem! Ó, én Istenem! Micsoda rettenetes gondolat nekem, ha elképzelem, mit fog majd érezni az a lélek, akit itt a földön tiszteltek, szerettek, nagyra becsültek és kényeztettek, mikor a halál pillanatában egyszerre csak azt látja, hogy mindörökre el van veszve, és világosan megérti, hogy kínjainak sohasem lesz vége. Ott majd nem teheti azt meg, hogy nem törődik a vallással, mint ahogyan a földön szokta, s ott majd úgy fog előtte feltűnni, mintha csak éppen elkezdte a földi örömök élvezetét, és már itt is kellett volna azokat hagynia. És ez csakugyan így is van, mert hiszen a földi élet villámsebesen múlt el, és most ott találja magát abban a rettenetes és kegyetlen társaságban, amellyel mindörökké kell szenvednie: abban az undorító börtönben, amely csak úgy nyüzsög a kígyóktól, s ez utóbbiak azon versenyeznek, melyik harap rajta nagyobbat; abban a nyomorúságos sötétségben, amelyben nem látni mást, mint ami kínt és fájdalmat okoz, és ahol nincs más világosság, mint a pokoli tűznek sötét lángjai.
Tovább...

A tökéletesség útja - XXXVIII. Fejezet

Fejtegeti, mily szükséges dologért imádkozunk, midőn arra kérjük a mennyei Atyát, hogy adja meg nekünk azt, amit e szavakban fejezünk ki: És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Megmagyarázza a kísértések néhány faját. E fejezet nagyon fontos dolgokat tartalmaz.

Nagy dolgokat kell megfontolnunk és megértenünk ebben a kérésben, amelyet oly sokszor mondunk ki. Részemről először is meg vagyok arról győződve - s ezt jegyezzétek meg jól, nővéreim - hogy a tökéletes emberek nem óhajtanak megszabadulni a szenvedésektől, kísértésektől és küzdelmektől, tehát nem is ezt kérik az Úrtól. Mellesleg mondva, ez is jó és biztos hatása a szemlélődésnek és egyéb ajándékoknak s ha megvan annak a jele, hogy azok a kegyelmek nem tévedésen alapulnak, hanem csakugyan az Úr Lelkétől származnak. Szóval ezek, mint mondtam, még kívánják és szeretik is a bajokat s imádkoznak értük. Úgy vannak vele, mint a katonák, akik minél több harcot kívánnak, mert így annál több zsákmányra tehetnek szert; míg ellenben a békében be kell érniük a zsoldjukkal s az előléptetésre is kevés a kilátás.
Higgyétek el, leányaim, hogy Jézus Krisztus katonái - értem a szemlélődő lelkeket - alig várják, hogy alkalom nyíljék a küzdelemre. A nyíltan támadó ellenségtől egyáltalában nem félnek, mert tudják, hogy azzal az erővel, amit az Úr önt beléjük, messze fölötte állnak. Az ilyen ellenség velük szemben mindig vereséget szenved, ők pedig nagy zsákmányra tesznek szert. Ennek tehát sohasem fordítanak hátat. Ellenben annál jobban félnek s van is okuk félni, holmi alattomos ellenségtől, egyes rossz szellemektől, akik a világosság angyalának öltöznek. Azért is kérik az Urat, hogy ezektől szabadítsa meg őket. Ezek ugyanis álruhában férkőznek a lélekhez s nem is árulják el magukat, csak akkor, amidőn már nagy kárt tettek benne. Ezek szipolyozzák a vérünket, ezek ássák alá erényeinket és pedig oly ravaszul, hogy a kísértés olykor már egészen körülvett bennünket, anélkül hogy bármit is észrevettünk volna.

Kérjük tehát sokszor az Urat, leányaim, és könyörögjünk hozzá a Miatyánkban, hogy ne engedjen bennünket kísértésbe jutni. Ne tűrje, hogy a rossz szellem rászedjen bennünket. Segítsen meg, hogy felismerjük a mérget s hogy az ne vegye el tőlünk a világosságot. S valóban, mennyire indokolt dolog, hogy a jó Mester ezt a kérelmet adja az ajkunkra s Ő maga is ezért esedezik számunkra! Mert gondoljátok meg, leányaim, hogy ezek a rossz szellemek nagyon sokféleképpen okozhatnak nekünk kárt. Nem az az egyetlen veszedelem, hogy hamis lelki örömöket keltenek bennünk és elhitetik velünk, hogy az Istentől származnak. Nézetem szerint ez bizonyos tekintetben még a legkisebb baj, ami az ő részükről fenyeget. Ezzel esetleg csak azt érik el, hogy a lélek gyorsabban halad előre, amennyiben amaz élvezet kedvéért több időt fordít az imádságra. És mivel nem tudja, hogy az egész az ördögtől származik, méltatlanságának érzetében nem győz hálát adni Istennek ama kegyelmekért s úgy érzi, hogy hívebb szolgálatra van Ővele szemben kötelezve. Ily módon, abban a hitben, hogy e kegyelmek Istentől származnak, csakugyan méltóvá lesz az Ő igazi kegyelmeire.

Törekedjetek alázatosságra, nővéreim, és tartsátok mindig észben, hogy nem vagytok méltók a szemlélődési kegyelmekre s ne is igyekezzetek azokat elérni. Nézetem szerint sok lélek menekül ki az ördög karmai közül azáltal, hogy ehhez a szabályhoz tartja magát. Mert ebben az esetben az Úr javunkra fordítja még azt a rosszat is, amit a rossz szellem akar nekünk okozni. Ő Szent Felsége ugyanis a mi szándékunkat veszi tekintetbe, azt tudniillik, hogy kedvében akarunk járni és neki szolgálni s azért végezzük az imádságot. Már pedig hűséges az Úr! De nagyon kell vigyázni, nehogy csorba essék az alázatosságon; s nehogy tetszelgés lopóddzék be a szívünkbe. Imádkozzunk szünet nélkül az Úrhoz, hogy mentsen meg bennünket ilyesmitől. Ő Szent Felsége azonban úgy sem engedi meg, hogy valaki más sokáig dédelgessen benneteket; ettől ne féljetek, mert ezt a jogot Ő saját magának tartotta fel.

Nagy kárt okozhat azonban nekünk az ördög, anélkül, hogy észrevennénk, egy más téren, tudniillik amennyiben elhiteti velünk, hogy erényeink vannak, holott nincsenek. Ez valóságos pestis! Biztonságban érezvén magunkat, nem vesszük észre, hogy verembe esünk s abból azután nem is tudunk kivergődni. Nem mindig van valami tudatos halálos bűnről szó, amely a pokolba juttathat bennünket. De azért a lábunk bilincsbe van verve s nem vagyunk képesek előbbre jutni a szellemi életnek ezen útján, amelyről beszélni kezdtem s amelyről nem is feledkezem meg. De hát hogyan is juthatna előbbre az, aki belebukott a verembe? Ott kell elpusztulnia. Még hálát adhat Istennek, hogy nem a pokolig bukott! Előbbre jutása azonban a legjobb esetben is ki van zárva. Tegyük fel, hogy nem romlik meg egészen: még akkor is értéktelen lesz úgy önmagára, mint másokra nézve. Sőt még kárt is okozhat, mert mindaddig, amíg az a csapda ott van, mások, akik ugyanazon az úton haladnak, szintén beleeshetnek. Igyekezzék tehát kiszabadulni belőle és temesse be! Akkor aztán nem fenyegeti veszedelem, sem őt, sem másokat. Azt azonban határozottan mondhatom nektek; hogy ez a kísértés nagyon veszedelmes. Sokat tapasztaltam e tekintetben s azért beszélek róla, bár nem sikerül magamat olyan jól kifejeznem, amint szeretném.

Amennyiben csak szellemi örömökről van szó, ezeknél csak azt érezzük, hogy kapunk valamit s hogy annak fejében kötelesek vagyunk hívebben szolgálni. Itt ellenben az a meggyőződés fejlődik ki bennünk, hogy mi adunk Istennek valamit, amennyiben szolgálunk neki s hogy az Úr köteles bennünket ezért megjutalmazni. Ez azután lassankint nagy kárt okozhat. Egyrészt csökken bennünk az alázatosság, másrészt pedig nem igyekszünk megszerezni egyik-másik erényt, mert azt hisszük, hogy úgyis megvan bennünk.

Már most micsoda orvosságot alkalmazzunk ez ellen, nővéreim? Nézetem szerint a legjobb az, amelyre a mi Mesterünk tanít bennünket, tudniillik imádkozni a mennyei Atyához, ne engedje, hogy kísértésbe jussunk. Mindamellett még egy másik eszközt is akarok nektek ajánlani s ez az, hogy ha az Úr meg is adott nekünk valamely erényt, értsük meg jól, hogy azt úgy kaptuk Tőle s hogy azt újra el is veheti tőlünk; amint ez az isteni gondviselés rendelkezéséből tényleg gyakran meg is történik. Vagy talán sohasem láttatok ilyesmit, nővéreim? Mert én, igenis, tapasztaltam. Olykor például azt hiszem, hogy nem ragaszkodom már semmihez s ha arra kerül a sor, csakugyan ki is állom a próbát. Máskor pedig olyan ragaszkodást érzek és pedig esetleg olyan dolgok iránt, amelyeken a megelőző napon még jót nevettem volna, hogy szinte nem ismerek magamra. Néha úgy látszik előttem, hogy sok bátorság van bennem s hogy az Isten dicsőségét illető dolgokban nem hátrálnék meg semmi elől s tényleg nem egy esetben volt alkalmam ezt bebizonyítani. A következő nap pedig úgy vagyok, hogy nem volnék képes Isten kedvéért egy hangyát megölni, ha az szembeszállna velem. Máskor viszont igazán azt hiszem, hogy bármit mondjanak is rólam és bármennyire ócsároljanak, egyáltalában nem törődném vele; s csakugyan ez így is szokott lenni, sőt az ilyen dolgok nekem örömet okoznak. Viszont azután vannak napok, amidőn egy szó miatt képes vagyok szomorkodni s annyira bánt minden, hogy szeretnék kimenni ebből a világból. S e tekintetben nem állok egyedül. Számos, nálamnál sokkal jobb emberen tapasztaltam ezt s tudom, hogy ez így szokott lenni.

Ha pedig ez így van, vajon ki merne azzal dicsekedni, hogy erényekben gazdag, vagy hogy egy bizonyos erény megvan benne: mikor esetleg éppen akkor hagyja cserben, amikor legnagyobb szüksége volna rá? Ne tegyük ezt, nővéreim, hanem inkább tartsuk magunkat mindig szegényeknek. Ne vegyünk fel olyan kölcsönt, amelyet azután nem tudunk törleszteni. Máshonnan kell jönnie a mi kincsünknek. Nem tudjuk, mikor hagy bennünket Isten nyomorúságunk börtönében egyedül és minden nélkül. Ha tehát mások a rólunk táplált jó véleményük alapján kegyesen és tisztelettel bánnak velünk - s ez az a kölcsön, amelyről beszéltem - szépen megjárják velünk s szépen járunk mi magunk is! Igaz ugyan, hogy ha alázattal szolgálunk az Úrnak, Ő meg fog bennünket mindig segíteni a szükségünkben; ellenben, ha ez az erény nincs meg kellő mértékben bennünk, akkor az Úr lépten-nyomon cserben hagy bennünket. Ez nagy kegyelem az Ő részéről s ezt becsüljétek is nagyra, mert ezáltal érteti meg velünk, hogy nincs semmink sem, hanem mindent Őtőle kapunk.

Most pedig jegyezzétek meg magatoknak még ezt a másik tanácsot is. Az ördög olykor elhiteti velünk, hogy valamelyik erény megvan bennünk - mondjuk például a türelem erénye - s ezzel rávisz bennünket arra, hogy minduntalan kívánjunk Istenért sokat szenvedni. S csakugyan meg is vagyunk arról győződve, hogy képesek volnánk bármit is elviselni. Efölött azután nagy az önelégültségünk, annál inkább, mert az ördög szítja azt bennünk. Én pedig azt tanácsolom nektek, hogy ne vegyétek semmibe az ilyen erényeket. Mindaddig, amíg nem volt alkalmunk valamely erény próbáját kiállni. Higgyük el, hogy csakis névről ismerjük s hogy az Úr nem is adta azt meg nekünk. Mert megeshetik ám, hogy egyetlen egy nektek nem tetsző szóra, az a ti nagy türelmetek szépen a földre csücsül. Ha ellenben már sokszor meg tudtátok őrizni a türelmeteket, akkor dicsérjétek az Urat azért, hogy kezd már benneteket beletanítani ebbe az erénybe és igyekezzetek még többet szenvedni. Mert ha az Úr megadja nektek a türelmet, ez annak a jele, hogy hála fejében ezen erény gyakorlását kívánja tőletek. Azonban, mint mondtam, csak olyanba vegyétek, mintha őrizetbe volna nálatok letéve.

Egy másik kísértés a következő. Azt hisszük olykor, hogy magas fokban bírjuk a lelki szegénység erényét. Gyakran és szokásképpen mondogatjuk, hogy nem kívánunk semmit; hogy nincs gondunk semmire. De alig hogy ajándékba kapunk valamit - esetleg egy egészen fölösleges tárgyat - a lelki szegénységünknek vége van. Az ördög elhiteti veletek, hogy szegények vagytok s bizonyos tekintetben igaza is van, mert hiszen mint szerzetesek ajkaitokkal megfogadtátok a szegénységet s a szívetekben óhajtjátok is, hogy azok legyetek, amint ez az imádságos embereknél közönséges dolog. Tehát jól van, a szegénység meg van fogadva s az, aki szegénynek tartja magát, kijelenti, hogy ő nem vágyódik semmi után: ezt az egy dolgot azonban - mondja magában - megtartom, mert enélkül nem tudok meglenni. Végre is élnem kell, mert másképp nem szolgálhatok Istennek! Hiszen ő is azt akarja, hogy tartsuk fenn ezt a mi testünket, stb. Szóval ezernyi ilyen és hasonló kifogással áll elő. Pedig mindezt az ördög sugallja neki, a világosság angyalának leple alatt. Mert mindez magában véve egészen jó. Így azután elhiteti vele, hogy ő már lelkileg egészen szegény; hogy megvan benne ez az erény; szóval, hogy e tekintetben nincs már tennivalója.

Tegyük azonban csak egyszer próbára, mert ezt a kísértést nem lehet másképp leleplezni, minthogy folyton a körmére nézünk az ördögnek, s ha jól vigyázunk, hamarosan elárulja magát. Az illetőnek tegyük fel, igen nagy jövedelme van, értem a saját szükségleteihez képest; ha nem is annyi, hogy három inast tarthatna, mikor egy is elég neki. Már most egyszer csak pörrel támadják meg őt birtokainak valamely kis része miatt, vagy pedig egyik szegény bérlője nem tudja megfizetni a tartozását: s íme a mi emberünk annyira fel van izgatva és úgy szenved, mintha ez a veszteség a megélhetését fenyegetné. Ő azt mondja, - mert hiszen kifogás mindig akad - azért teszi, mert nem akarja, hogy a vagyonán saját gondatlansága miatt csorba essék. Hiszen én nem is mondom, hogy legyen gondatlan, sőt ellenkezőleg, helyeslem, ha védi az érdekeit, azonban tegye azt azzal a lelkülettel, hogy: ha sikerül jó, ha nem sikerül, úgy is jó. Mert aki lelkileg igazán szegény, az oly kevésre becsüli ezeket a dolgokat, hogy ha valami okból kell is utánuk törekednie, soha sem nyugtalankodik miattuk. Nem gondol arra, hogy szükségbe jut, ha pedig ez mégis bekövetkeznék, azt sem bánja. Teljesen mellékes dolognak tekinti az ilyeneket, nem pedig lényegesnek. Az Ő elméje sokkal magasabban szárnyal, s csak kénytelenségből foglalkozik ezekkel a semmiségekkel.

Ami már most a szerzeteseket illeti, - és pedig mind a férfiakat, mind a nőket, - ezek természetesen szegények, vagy legalább is szegényeknek kellene lenniük. Sokszor azonban csak azért szegény az illető, mert tényleg nincs semmi birtoka; de adjon csak valaki neki valamit, úgy nem igen fog előfordulni az az eset, hogy azt, mint fölöslegeset, visszautasítsa. Mindig megvan az a hajlama, hogy készletben tartson valamit. Ha finom szövetből készült ruhát kaphat, akkor nem kér a durva szövetűből. Szereti, ha van valamicskéje, ha csak egy pár könyve is, amit szükség esetén zálogba lehet tenni, vagy eladni, mert hiszen jöhet valami betegség, s akkor az embernek többre van szüksége, mint amivel rendes körülmények között beéri. Én bűnös lélek! - hát ezt fogadtátok, amidőn ígértétek, hogy nem fogtok törődni önmagatokkal? hogy minden körülmények között teljesen Istenre bízzátok magatokat? Mert hiszen, ha folyton így gondoskodtok a jövőtök biztosításáról, akkor a biztos jövedelem jobb volna reátok nézve[1], amennyiben kevesebb szórakozással járna. Mert bár az ilyen dolgokat is meg lehet tenni anélkül, hogy bűnt követnénk el, azért nagyon jó, ha megértjük ezeket a gyarlóságokat, s belátjuk, hogy mennyire messze állunk mi az erénytől. Kérjük tehát azt Istentől és törekedjünk utána. Mert ha azt hisszük, hogy megvan bennünk, akkor elhagyjuk magunkat, s ami a legrosszabb, tévedésben vagyunk.

Hasonló dolog történhetik meg velünk az alázatosságot illetőleg is. Azt képzeljük, hogy nem kívánjuk a megtiszteltetést, s hogy semmit sem adunk ilyesmire. Ellenben akadjon csak alkalomadtán valaki, aki jól az elevenetekre tapint. Meglátjuk, hogy akkor mit éreztek és hogyan viselkedtek. Nem tűnik-e majd akkor ki, hogy éppen nem vagytok alázatosak? Vagy pedig érjen csak benneteket valami megtisztelés: éppoly kevéssé utasítjátok azt el magatoktól, mint azok az imént említett úgynevezett szegények az anyagi hasznot. S adná Isten, hogy ez utóbbiak legalább ne törekednének utána! Pedig folyton azt emlegetik, hogy nem vágyódnak semmi után, hogy nem törődnek semmivel - aminthogy tényleg meg is vannak erről győződve - s már ez a szokásos mondogatás is megerősíti őket ebbeli hitükben.

A legfontosabb az, hogy az ilyen és hasonló kísértésekkel szemben mindig nyitva legyen a szemünk. Mert ha az Úr ezen erények közül igazán megad egyet az embernek, akkor az a többit mind maga után vonja. Ez közismert dolog. De ismételve figyelmeztetlek benneteket arra, hogy még ha nézetetek szerint meg is volna bennetek ez, vagy az az erény, mindig féljetek attól, hogy tévedni találtok. Az igazán alázatos ember mindig gyanús szemmel nézi a saját erényeit, s egészen közönséges dolog nála, hogy sokkal megbízhatóbbaknak és értékesebbeknek látszanak előtte azok, amelyeket embertársaiban lát.

______________________________________________________

[1] Az ávilai kolostort úgy alapította Szent Terézia, hogy semmi vagyona se legyen, hanem kizárólag alamizsnából éljen.


Tovább...