művei

2009. július 28., kedd

Önéletrajz - XVI. Fejezet

A belső ima harmadik foka. Igen magasztos dolgok Mire képes a lélek, ha egyszer ennyire jutott, s milyen hatást gyakorolnak reá az Úrnak ezen rendkívüli kegyelmei. Nagy megnyugtatására fog szolgálni annak, aki ezen a színvonalon van.


Beszéljünk már most arról a harmadik fajta vízről, amely ezen kert öntözésére szolgál. Ez valami folyóból, vagy forrásból van odavezetve, s ha egyszer meg van ásva a csatornája, a további öntözés sokkal kevesebb fáradtsággal történik. Az Úr itt már annyira segíti a kertészt, hogy, úgyszólván mindent ő maga végez.
A lelki tehetségek itt álomba vannak merülve, vagyis sem fölfüggesztve nincsenek teljesen, sem öntudatosan nem működnek. Az öröm, az élvezet, a gyönyörűség összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint az előbbi fokon. A lélek teljesen bele van merülve a kegyelemnek vizébe, nem képes sem előrehaladni, sem hátrálni, s nem is látja ilyesminek módját. Más vágya sincs, mint tovább élvezni ezt a mennyei boldogságot. Úgy van vele, mint az a haldokló, aki a legvégét járja, s már kezébe is adták a szentelt gyertyát, s akinek édes a halál. Kimondhatatlan boldogságot élvez ebben a haláltusában. Nézetem szerint nem is lehet ezt a dolgot máskép jellemezni, mintha azt mondjuk, hogy az ember úgyszólván teljesen meghal ezen világ összes dolgai számára, és már Istent élvezi. Én nem tudom ezt más szavakkal kifejezni, sem pedig megmagyarázni, s a lélek maga sem tudja ilyenkor, hogy mit tegyen. Nem tudja, beszéljen-e, hallgasson-e, nevessen-e, sírjon-e?! Valami dicsőséges mámor, valami mennyei őrület ez, amelyben az ember megtanulja az igazi bölcsességet, s a lélek a legnagyobb boldogságot élvezi.
Öt, vagy talán már hat esztendeje is van annak, amióta az Úr nekem bőségesen juttat ebből a belső imából, még pedig igen gyakran. Azonban sem én magam nem értettem meg a mibenlétét, sem megmagyarázni nem tudtam volna. Azért is az volt a szándékom, hogyha majd ehhez a ponthoz jutok, nagyon keveset mondok róla, vagy éppen semmit sem. Azt az egyet teljesen beláttam, hogy itt még egyáltalában nincs szó az összes tehetségeknek Istennel való egyesüléséről, s az is egészen világos volt előttem, hogy magasabb fokú az előbbinél, de megvallom, nem voltam képes megállapítani és megérteni, hogy miben áll ez a különbség. Azt hiszem azon alázatosság jutalmául, amellyel Kegyelmed nem restellt egy magamforma tudatlan személyhez fordulni, a mai szentáldozásom után az Úr megadta nekem ezt az imát, úgyhogy moccanni sem tudtam; s ugyancsak ő sugallta nekem a fenti hasonlatokat; megérttette velem, hogyan kell a dolgot megmagyarázni; s azt is, hogy mit kell a léleknek ilyenkor tennie. Mindezt beláttam egy pillanat alatt, úgyhogy egészen elcsodálkoztam rajta.[1]
Ugyancsak sokszor voltam már elmerülve ebben a mámorban és megrészegülve a szeretettől, de sohasem tudtam megérteni, mi történik velem. Azt az egyet beláttam, hogy az Úristen okozza, de nem voltam képes fölfogni, hogy miképpen működik ebben az esetben. Mert az való igaz, hogy a tehetségek majdnem egészen egyesülve vannak vele, de azért nincsenek annyira elmerülve, hogy egyáltalában ne működnének. Nagy örömömre szolgált, mikor végre most meg tudtam érteni. Áldott legyen az Úr azért, hogy ennyire megörvendeztetett.
A lelki tehetségeknek csak annyiban marad meg a szabadságuk, hogy Istennel foglalkozhatnak. Más irányban, nézetem szerint, egyik sem mer moccanni, s mi sem mozdíthatjuk meg őket, ha még annyira igyekeznénk is szánt szándékkal elszórakozni. Azt hiszem, az ilyesmi akkor teljes lehetetlenség. Sok szó hangzik itt el Isten dicséretére, de összefüggés nélkül, hacsak maga az Úr nem teremt köztük rendet. Annyi bizonyos, hogy az értelem itt semmire sem képes. A lélek ujjongva szeretné dicsérni Istent, s valósággal nem fér magába, mikor rájön ez a gyönyörűséges megzavarodás. Itt már nyílnak a virágok és kezdenek illatozni. Azt szeretné a lélek ilyenkor, ha minden ember látná és megértené az ő felséges állapotát, s vele együtt dicsőítené az Úristent; szeretné megosztani velük örömét, mert nem képes egymaga annyi örömet befogadni. Hasonlít e tekintetben, nézetem szerint, az evangéliumi asszonyhoz, aki össze akarta hívni, vagy tényleg össze is hívta szomszédait. Ilyesmit kellett éreznie, azt hiszem, a királyi prófétának, Dávidnak is, amikor hárfáján játszott és énekelt hozzá, dicsőítve az Úristent. Ezt a dicső királyt én nagyon tisztelem, s szeretném, ha mindenki buzgón tisztelné, különösen, akik bűnösök, mint én.[2]
Ó Uram segíts! Milyen is az az emberi lélek ebben az állapotban! Azt óhajtaná, hogy csupa nyelv legyen, s úgy dicsérhesse az Urat! Ezernyi szent együgyűséget rebeg, de mindez nagyon is kedvére van Annak, aki ezt, reá bocsátotta. Ismerek valakit, aki, bár nincs költői tehetsége, ilyenkor egész hirtelenében nagyon is tartalmas verseket írt, s azokban szépen kifejezte gyötrődését.[3] Nem az értelmének voltak a művei; hanem, hogy annál jobban élvezhesse azt a dicső boldogságot, amely oly élvezetes gyötrelmet okozott neki, panaszkodott bennük róla Istenének. Azt szeretné ilyenkor, ha egész teste és lelke darabokra szakadna, hogy ily módon fejezze ki ezen édes kín fölött örömét. Vajon micsoda kínszenvedés állhatna akkor eléje, amelyet nem viselne el készörömest Urának kedvéért? Világosan látja, hogy a vértanúk a maguk részéről tulajdonképpen semmit sem tettek, mikor eltűrték kínjaikat; mert ez a lélek már tudja, hogy egészen más forrásból fakad az erő. De micsoda gyötrelem az reá nézve, mikor észre tér, s azt látja, hogy újra megint csak a világban kell élnie, s vissza kell térnie annak gondjai és udvariaskodásai közé. Azt hiszem, nemcsak nem követtem el semmi túlzást, hanem, hogy mindez mélyen alatta marad annak a paradicsomi gyönyörűségnek, amelyet a lélek itt, az Úr jóságából, már ebben a siralom völgyében élvez.
Áldott légy, Uram, mindörökké! Dicsőítsen minden mindörökké! Add, én királyom, s ezért esedezem most hozzád, hogy amint engem, mikor ezeket. a sorokat írom, megszállva tart ez a mennyei szent őrület, amelynek kegyelmében pusztán jóságból és irgalomból, s teljesen érdemtelenül részesítesz engem: éppúgy legyenek mindazok bolondjai a Te szerelmednek, akikkel én ezentúl szóba ereszkedem, vagy pedig ne engedd, hogy bárkivel is összejöjjek. Add, Uram, hogy vagy ne adjak többé semmit e világ dolgaira, vagy pedig ments ki belőle. Ez a Te szolgálód, én Istenem, nem képes tovább viselni azt a nagy szenvedést, amelyet a Te távolléted okoz neki; ha pedig mégis élnie kell, nem akar többé örömet élvezni ebben a világban s arra kér, Te se juttass neki ilyesmit.
Ez a lélek már csak a szabadulásért eped. Az evés halála neki: az alvás kínos reá nézve. Azt látja, elfecsérli életét azzal, hogy önmagát kell ápolnia, holott kívüled neki semmi sem tud örömet szerezni. Úgy érzi, hogy természetellenes módon él, mert már nem szeretne önmagában élni, hanem csak Tebenned. Ő én igazi Uram! Én dicsőségem! Mily könnyű és mégis mily súlyos keresztet tartogatsz azok számára, akik eljutnak ebbe az állapotba. Könnyű, mert édes; s mégis súlyos, mert vannak pillanatok, amikor nincs akkora béketűrés, amilyennel el lehetne viselni. S mégis, az ember nem tudna tőle megválni, hacsak nem cserébe azért, hogy végre Veled lehessen. Ha elgondolja, hogy eddig semmi szolgálatot sem tett Neked, s hogyha tovább él, még szolgálhat: azt kívánná, hogy az a kereszt még sokkal nagyobb súllyal nehezedjék reá, s hogy ne kelljen meghalnia a világ végezetéig. Azt, hogy ő megpihenjen, semmibe sem veszi, mikor arról van szó, hogy Neked tehet bármi csekély szolgálatot. Nincs tisztában vele, hogy mi után vágyódjék, de azt az egyet tudja, hogy nem vágyódik más után, mint Te utánad.
Ó édes fiam! - olyan alázatos lélek az, akinek ezt írom, hogy ezt a megszólítást kívánja tőlem, s rám parancsolt, hogy így nevezzem - egyes részletek, amelyekben, amint látja, túlmegyek a határon; szóljanak kizárólag Kegyelmednek. Mert ha az Úr annyira kizökkent a rendes kerékvágásból, akkor nincs semmi, ami engem határok között tudna tartani. Úgy érzem magamat a ma reggeli szentáldozásom óta, mintha nem is én volnék az, aki beszélek; mintha álmodnám mindazt, amit látok; s azt szeretném, bárcsak mindenki betege volna annak a bajnak, amelytől én koldulok. Esedezve kérem Kegyelmedet, legyünk mindnyájan bolondok, Annak szerelméért, akit miattunk tartottak bolondnak. Azt mondja Kegyelmed, hogy jóindulattal viseltetik irányomban: jól van, de azzal fogja vonzalmát kimutatni, ha igyekszik a maga részéről mindent megtenni, hogy Istentől megkaphassa ezt a kegyelmet, amelyről most beszélek. Mert sajnos, nagyon kevés embert ismerek, akinek ne volna sokkal több esze, mint amennyi hasznára van. (Sajnos, talán éppen én vagyok e tekintetben mindenkinél rosszabb.) Ne adjon nekem igazat e pontban, Kegyelmed, jó Atyám; mert hiszen ön a gyóntatóm, akire rábíztam a lelkemet. Hazudtoljon meg őszintén; hiszen ez az őszinteség úgyis olyan ritkaságszámba megy.
Azt szeretném, ha mi öten, akik most az Úr Jézusban jó barátok vagyunk, megegyeznénk valamiben.[4] Mert hiszen, ha ebben a mostani időben mások titkos összeesküvéseket szőhettek Ő Szent Felsége ellen, s lázadásokat és eretnekségeket támaszthattak ellene, mi is összefoghatnánk, hogy néha-néha szemébe mondjuk egymásnak az igazat, s figyelmeztessük egymást arra, amiben meg kellene javulnunk, hogy jobban kedvére tehessünk Istennek.[5] Mert nincs az az ember, aki olyan jól ismerné önmagát, mint ahogy mások képesek bennünket megismerni, ha szeretettel figyelnek meg, és lelki hasznunkat tartják szem előtt. Úgy értem, hogy titokban tegyük, mert ez a beszédmód nincs már divatban. Hiszen még a templomi szónokok is igyekeznek úgy beszélni, hogy senkit meg ne bántsanak. Elhiszem, hogy jó a szándékuk, s bizonyára a tettük is az: csakhogy ilyen beszédre kevesen fognak megjavulni. Vajon mi az oka annak, hogy oly kevés nyilvános bűnben élő ember tér meg a szentbeszédek hallatára? Tudja mit gondolok én? Azért, mert a szónokok túlságosan okosak. Nem veszi el az eszüket az Isten iránti szeretetnek tüze, mint tette az apostoloknál, s így a beszédük nem igen gyújt. Nem mondom, hogy úgy lángoljanak, mint az apostolok, de azért többet szeretnék bennük ebből a tűzből látni. Tudja Kegyelmed, hogy mit kell nagyon fontosnak tartani? Azt, hogy az ember utálja az életet, és semmit se adjon arra, vajon megbecsülik-e, vagy sem. Ha arról volt szó, hogy kinyilvánítsanak valami igazságot, s helyt álljanak érte Isten dicsőségéért, az apostoloknak mindegy volt, vajon elvesztenek-e mindent, vagy pedig megnyernek-e mindent. Mert aki igazán mindent kész kockára tenni Istenért, az egyiket épp oly közömbösen veszi, mint a másikat. Nem mondom, hogy én is ilyen vagyok, de szeretnék ilyen lenni.
Ó mekkora szabadság az, ha valaki rabságnak tekinti, hogy élnie és a világ szokásaihoz alkalmazkodnia kell! Nincs az a rab, aki, ha az Úr ezt a szabadságot egyszer megízleltette vele, ne lenne kész mindent kockára tenni, csakhogy lerázhassa bilincseit, s visszatérhessen hazájába! Mivel tehát ez az igazi útja ama nagy kincs megszerzésének, ne késlekedjünk rajta; sajnos úgy sem tehetjük rá kezünket, mielőtt földi életünk végén nem adja meg az Úr nekünk ehhez kegyelmét!
Ha jónak látja, tépje össze, amit itt írtam; tekintse bizalmas levélnek, amely csak Kegyelmednek szól, s ne vegye rossz néven, hogy ilyen vakmerő hangon beszéltem.

_________________________________

[1] Ezek a belátási, vagy megértési kegyelmek - lumina - igen nagy szerepet játszanak a lelki életben. Ezeknek volt következménye, hogy egyes szentek, pl. Majella Szent Gellért, bár soha sem tanultak, olyan mély tudással tudtak hozzászólni a legnehezebb hittudományi kérdésekhez.

[2] Dávid király ünnepe még megvan a kármeliták azon kalendáriumában, amelyet a rendi nagykáptalan 1564-ben javított ki.

[3] A szentanya önmagára céloz.

[4] A következőkre gondolhatunk: Dáza Gáspár, Salcédo Ferenc, Ibaňez Péter, Garcia de Tolédo.

[5] Nem sokkal azelőtt volt, hogy az inkvizíció leleplezte Cazalla Ágoston doktor salamancai kanonoknak s V. Károly udvari káplánjának és szónokának üzelmeit, aki Valladolidban titkos összejöveteleket tartott elvtársaival, és igyekezett Spanyolországban a lutheránizmus talaját előkészíteni. Az összeesküvés szálai elnyúltak Áviláig. Jézusról nevezett Anna tanúsága szerint Szent Terézia maga szokta elmondani; hogy Cazalla hívei ővele és De-Ulloa Guiomárral is keresték az összeköttetést, azonban midőn megtudták kettőjükről, hogy annyi tudós szerzetessel vannak ismeretségben, jobbnak látták nem kikezdeni velük, s azt mondták rájuk, hogy „nem akarnak olyan házba bemenni, amelynek annyi ajtaja van.” Cazallát és társait máglyán égették el 1559. május 21-én, Valladolidban.


Nincsenek megjegyzések: