művei

2010. április 11., vasárnap

A belső várkastély - A hatodik lakás - II. fejezet

Beszél a különböző eszközökről amelyeket az Úr használ a lélek felébresztésére. Ezek nagyon értékes és magasztos kegyelmek s úgy látszik, ezeknél nem kell félni a csalódástól.

Azt mondhatná valaki, hogy egészen cserben hagytuk a mi kis galambunkat, pedig dehogy is hagytuk; hiszen éppen e szenvedések következtében röpköd magasabban. Most pedig beszéljünk arról, hogy miképpen bánik vele a Jegyes. Mielőtt a szó szoros értelmében válnék Jegyesévé, mind jobban éleszti vágyódását e boldogság után. Teszi pedig ezt valami oly finom és gyöngéd úton-módon, hogy a lélek maga sem tudna annak mivoltáról számot adni. Én sem hiszem, hogy meg tudjam magamat értetni másokkal, mint azokkal, akik ezt tapasztalatból ismerik. Ugyanis valami rendkívül finom és gyöngéd ösztönöket ébreszt a léleknek legmélyén s amelyekre hiába keresnénk találó hasonlatot.
Egészen más ez, mint amit itt a földön saját erőnkből érhetünk el s még a szellemi örömöktől is lényegesen különbözik, amelyekről beszéltünk. Sokszor megesik, hogy az illető személy egyáltalában nem is gondol ilyesmire, elméje egyáltalában nem foglalkozik Istennel s íme, Ő Szent Felsége egyszerre csak fölébreszti és pedig oly váratlanul, mintha csak valami meteor röppent volna el mellette, vagy pedig hirtelen mennydörgés ijesztette volna meg. A lélek ugyan nem hall semmi hangot, de egészen jól megérti, hogy Isten hívta. Annyira megérti ezt a hívást, hogy sokszor - különösen, mikor ez a dolog még nem történt meg vele gyakran - megremeg és panaszkodik magában miatta, habár semmi fájdalmat nem szenved. Úgy érzi, mintha megsebezték volna, de kellemes módon, azt azonban nem érti, hogyan történt és hogy ki sebezte meg. Viszont pedig érzi, hogy nagyon értékes kegyelmet kapott s azt kívánja, bárha soha se gyógyulna ki ebből a sebből. Szerelmes szavakkal panaszkodik emiatt - olykor fennhangon is - az ő Jegyesének. Mást nem tud tenni. Érzi ugyanis jelenlétét s fáj neki, mért nem akarja magát oly módon kinyilatkoztatni, hogy élvezhetné. Ez pedig nagy fájdalom, habár mindamellett élvezetes és édes. Még ha akarná is nem érezni ezt a fájdalmat, mégis érezné: de eszébe sem jut ilyesmit kívánni. Hiszen ez a fájdalom nagyobb élvezetet nyújt neki, mint a nyugalom imájának minden fájdalomtól mentes, édes elmélyedése.

Azon töröm a fejemet, nővéreim, hogyan magyarázhatnám meg nektek az isteni szeretetnek ezt a titokzatos működését, de semmi sem jut az eszembe. Látszólag ellentmondás van a dologban. Egyrészt ugyanis a Jegyes világosan értésére adja a léleknek, hogy ott van mellette, másrészt pedig hívja és pedig minden kétséget kizáró jellel s annyira átható hangon, hogy a léleknek szükségképpen meg kell hallania. Azt lehetne mondani, hogy a Jegyes kiszól onnét a hetedik lelki lakásból, ahol tartózkodik s szavára - bár megjegyzendő, nem tagolt beszédről van szó - a többi lelki lakások lakói, az érzékek, a képzelet és a lelki tehetségek, egyszerre elhallgatnak s nem mernek moccanni.

Ó én hatalmas Istenem, mily mélységek a titkaid s mennyire különböznek a lelki dolgok mindattól, amit a földön látunk és hallunk. Hiszen már ezt a csekélységet sem lehet megmagyarázni semmi földi hasonlat segítségével: pedig mi ez azokhoz a nagyszerű dolgokhoz képest, amiket Te az emberi lélekben létre tudsz hozni! Már ez is akkora hatással van rá, hogy majdnem megemészti a vágy s amellett nem tudja, mit kérjen. Azt az egyet világosan érzi, hogy Istene vele van. Azt fogjátok mondani, de ha ezt érzi, vajon mi után vágyódik még s mi fáj neki? Vajon micsoda nagyobb boldogságot kívánhat? Azt én nem tudom, de annyit tudok, hogy ez a fájdalom szíve mélyéig hat s mikor kihúzza nyilát Az, aki megsebezte, úgy érzi, mintha szívét is kiszakítaná: ilyen erős érzelem, ekkora szeretet tölti el!

Most jutott eszembe, hogy olyféleképpen van mintha parázzsal telt brazéróból[1] (s én Istenem! - csakugyan így is van) kiugranék egy szikra s a lélekbe esnék, úgy hogy azt megperzselné. Ahhoz, hogy egészen elégesse, ez a szikra nem elégséges, de élvezetes fájdalmat kelt benne s abban a pillanatban, amidőn megérinti, létrehozza azt a hatást, amelyről föntebb beszéltem. Ez az élvezetes kín, amely tulajdonképpen nem is nevezhető kínnak, nem marad sokáig egyenletes. Olykor hosszabb ideig tart, olykor hamarosan véget ér aszerint, amint az Úrnak tetszik, mert nem olyan dolog ez, amit emberi módon elő lehetne idézni. De ha sokáig tartana is, erőssége váltakozik. Egyszóval soha sem egészen változatlan s azért nem is gyullasztja lángra az egész lelket. Amikor az utóbbi éppen azon van, hogy lángra lobbanjon, a szikra elalszik s a lélek vágyva-vágyódik újra végigszenvedni azt a szerelmes kínt, amelyet neki okozott.

Ennél a dolognál gondolni sem lehet arra, hogy talán valami természetes tünemény az egész, hogy talán melankóliából származik; hogy esetleg az ördög okozza, vagy pedig, hogy a képzeletnek a játéka, mert nagyon is jól észrevehető, hogy az egész folyamat változhatatlan lelki lakásból indul ki, ahol az Úr tartózkodik. A hatása is nagyon különbözik attól, amelyet egyes más imafokozatoknál tapasztalunk, mert ez utóbbiaknál a szellemi öröm okozta mély kábultság sokszor támaszthat bennünk némi kétséget. Itt ellenben egyáltalában nincs kábultság, sem az érzékekben, sem a lelki tehetségekben. Ezek meglepetve nézik, hogy mi az ami a lélekkel történik, de nem zavarják semmiképpen ez utóbbit s nem képesek, nézetem szerint, sem növelni azt az élvezetes fájdalmat, sem pedig megszüntetni.

Akinek az Úr megadta ezt a kegyelmet - s az illető kétségtelenül rá fog ismerni, ha ezeket olvassa - az adjon neki szíve mélyéből hálát. Tévedéstől ebben a dologban nincs mit félnie, inkább arra vigyázzon, hogy valamiképpen ne legyen hálátlan ilyen nagy kegyelemmel szemben. Igyekezzék tehát folyton előre haladni az Isten szolgálatában s meg fogja látni, hogy milyen messze jut s hogy mindig többet fog kapni tőle. Egy bizonyos személy több évet töltött ily módon s nagyon is beérte ezzel a kegyelemmel. Ha pedig évek hosszú során kellene nagy szenvedések közepette szolgálnia az Urat, úgy találná, hogy bőségesen megkapta előre a fizetést. Legyen mindörökkön áldva, amen.

Azt kérdezhetnétek, hogy vajon miért lehetünk e kegyelem dolgában jobban megnyugtatva, mint egyéb esetekben. Nézetem szerint a következő okoknál fogva. Először is az ördög sohasem képes élvezetes fájdalmat okozni; már pedig itt olyant érzünk. Tud ugyan hamis lelki gyönyörűséget és élvezetet kelteni, arra azonban nincs hatalma, hogy fájdalmat - és pedig akkorát - kössön össze lelki nyugalommal és gyönyörűséggel. Az ő hatalma a mi lényünknek csak külső rétegeire terjed ki. A fájdalmak pedig, amelyeket okoz, sohasem járnak élvezettel és lelki békével, hanem inkább nyugtalansággal és vergődéssel. A második ok az, hogy ez az élvezetes lelki vihar olyan lelki tájakról jön, amelyekre nem terjed ki az ő befolyása. A harmadik az, hogy a lélek nagyon nagy hasznot merít ebből a kegyelemből. Csak a leggyakoribb gyümölcseit akarom megemlíteni: e kegyelem hatása alatt az illető elhatározza, hogy mindent elszenved Istenért; hőn óhajtja, hogy sok megpróbáltatásban legyen része; igyekszik kitérni a földi élvezetek, például a társalgások elől s más hasonló jóindulatok gerjednek föl benne.

Hogy nem a képzelet játéka, az teljesen világos, mert bármennyire igyekezzék is más alkalommal ugyanazt önmagában felidézni, nem sikerül neki. A folyamat annyira szembeszökő, hogy lehetetlenség volna azt olyankor elképzelni, amikor tényleg nincs meg, aminthogy nem lehet benne kételkedni, ha egyszer megvan. Ez annyira áll, hogyha valakinek kétsége volna aziránt, vajon ebben a kegyelemben volt-e része, vagy pedig más fajtában - tudja meg, hogy nem ez a kegyelem volt. Ez ugyanis annyira érezhető, mint amint hallható a fülre nézve valami erős hang. A melankóliáról pedig ebben az esetben szó sem lehet, mert a melankólia csalóka képeit a képzeletben alkotja meg, itt pedig az egész folyamat a lélek mélyéből ered. Hiszen lehet, hogy tévedek, amíg azonban nem hallok más okokat hozzáértő embertől, megmaradok a magam véleménye mellett. Ismerek egy személyt, aki ugyancsak félt a tévedésektől, de azért e jelenségben a tévedést mindig kizártnak tartotta.

Ezenkívül egyéb eszközöket is használ az Úr a lélek felébresztésére. Megtörténik például olykor, hogy mikor ajakimát végez s nem gondol lelki dolgokra, egyszerre, egészen váratlanul, valami élvezetes belső láng fogja el. Olyasféle ez az érzés, mintha erős, kellemes illat terjedne el hirtelenében mellette s igazgatná összes érzékeit. Nem mondom, hogy igazán illat, csak hasonlóképpen használom ezt. Ez az illat vagy ilyesféle, az, amiből a lélek megérti, hogy Jegyese ott van a közelében. Ilyenkor erős vágy fogja el a lelket, hogy élvezhesse jelenlétét s szeretne nagyot tenni az Úrért s minél méltóbban dicsőíteni Őt. Ez a kegyelem ugyanonnét ered, mint az előbbi, azonban ebben nincs semmi, ami fájdalmat okozna s az a vágy, hogy Isten jelenlétét élvezhesse, szintén nem fájdalmas. Ezt a lélek gyakrabban érzi.[2] Azt hiszem, itt sem kell tévedéstől félni és pedig több okból azok közül, amelyeket fentebb mondottam. Fogadjuk ezt a kegyelmet is nagy hálával.

____________________________
[1] A brazéró parázzsal telt kis üst, amely fölött a kezet melengetik télen. Spanyol- és Olaszországban, ahol a fűtés még nem általános, most is használják.
[2] Szent Terézia általánosságban beszél, de tulajdonképpen mindig azokat a kegyelmeket fejtegeti, amelyekben ő maga részesült. “A lélek” tehát, amelyről itt szó van, az ő saját lelke.


Tovább...