Önéletrajz - III. Fejezet

Elmondja, hogy ez a jó társaság miképpen ébresztette fel újra az ő lelkében régi, jó szándékait, s hogyan kezdte az Úr felvilágosítani eddigi tévelygéseinek veszedelmes voltáról.


Nagyban kezdtem élvezni ennek a nővérnek a jó és szent társaságát; örömmel hallgattam, milyen szépen beszél Istenről; mert igen okos volt és szent életű. Azt hiszem, hogy az ilyen beszélgetést mindig nagyon szívesen hallgattam egész életemben, s e tekintetben ízlésem soh’se változott. Elmesélte nekem szerzetesi hivatásának történetét. Egyszer az evangéliumnak e szavait olvasta: „Sokan vannak hivatalosak, de kevesen a választottak”, s ezek annyira megrendítették, hogy belépett a kolostorba. Beszélt nekem arról, hogy miképpen jutalmazza az Úr azokat, akik érte mindenüket elhagyják. Ez a jó társaság lassankint kiirtotta belőlem azokat a hibákat, amelyeket a rossz ültetett a lelkembe; gondolataimat újra az örökkévalóságra irányította s annyira-amennyire csökkentette bennem az idegenkedést a szerzetesi életpályától, pedig az eladdig ugyancsak nagy volt. Ha azt láttam, hogy egyik-másik nővér imádság közben könnyezik, nagyon irigykedtem reá; mert ekkor még az én szívem annyira kemény volt, hogy száraz szemmel végig tudtam volna olvasni az egész passiót, Krisztus Urunk egész kínszenvedését. Pedig ez az érzéketlenség nagyon fájt nekem.
Másfél esztendeig voltam ebben a zárdában s nagyot javultam. Elkezdtem sok szóbeli imát mondani s mindenkit arra kértem, ajánljon engem Istennek, hogy ezt az életpályát jelölje ki számomra, amelyen majd legjobban szolgálok majd neki. Szívem mélyén azonban reméltem, hogy ez mégsem a zárda lesz, s hogy az Úristen nem fogja majd kívánni tőlem ezt az áldozatot. Másrészt féltem a házasélettől is. A másfél esztendő vége felé már jobban megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy kolostorba lépek, de nem abba, ahol voltam. Akkor ugyanis túlzást láttam, éppen a legerényesebb dolgokban, amelyeknek jelentőségét csak később tudtam megérteni; de meg azután egy pár fiatalabb nővér is így nyilatkozott előttem, ami megerősítette ezt a véleményemet. Ha valamennyien egyenlően gondolkoznak, ez nagy hasznomra lett volna. Hozzájárult ehhez az a körülmény, hogy volt nekem egy nagyon jó barátnőm egy másik kolostorban, s így azt gondoltam, hogyha már csakugyan szerzetesnővérnek kell lennem, akkor nem itt leszek az, hanem ott, ahol a barátnőm van.[1] Szóval többet számított előttem az érzelemnek és a könnyelműségnek a szava, mint az a kérdés, hogy mi válik inkább lelkemnek javára.
Bár ebben az időben jómagam is törődtem jövőm biztosításával, az Úr még sokkal nagyobb gonddal igyekezett engem előkészíteni a reám nézve legüdvösebb életpályára. Nagy betegséget bocsátott reám, úgyhogy vissza kellett térnem édesatyám házába. Mikor azután föllábadtam, elvittek egyik nőtestvéremhez, aki falun lakott, s aki engem oly végtelenül szeretett, hogyha rajta múlik, sohasem hagytam volna el többé a házát.[2] Férje szintén igen jó volt irányomban és mindent megtett, hogy jól érezzem magam náluk. Mert ezt a kegyelmet is megadta nekem az Úr, hogy annak ellenére, ami vagyok, mindenütt ilyen fogadtatásban volt részem. Utunk mentén lakott édesatyámnak egyik testvére; özvegy ember volt; igen komoly felfogású és nagyon erényes. Az Úr őt is maga számára nevelgette. Késő öregségében lemondott mindenéről, szerzetbe lépett s oly szép halállal múlt ki a világból, hogy nézetem szerint már élvezi Isten látását.[3] Az ott tartott engem magánál néhány napig. Idejét azzal töltötte, hogy jó könyveket olvasott, spanyol nyelven; beszélni pedig alig is tudott másról, mint Istenről és a világ hiúságáról. Kívánságára fölolvastam neki, s bár könyvei éppen nem voltak az én számíze szerint valók, úgy tettem, mintha érdekelnének; ugyanis az megvolt bennem, hogy minden áron igyekeztem másoknak kedvére tenni, ha még akkora áldozatomba került is. Másokban ez erényszámba ment volna, nálam azonban nagy hiba volt, mert igen sokszor nagy meggondolatlanságokba sodort. Ó, Uram, segíts! – milyen különös úton-módon készítgetett engem elő Ő Szent Felsége arra az életpályára, amelyen eszközül akart használni, s hogyan kényszerített, hogy akaratom ellenére is erőt vegyek magamon! Áldott legyen mindörökké! Ámen. Bár tehát csak néhány napig maradtam ott, azok az Istenre vonatkozó igazságok, amelyeket azalatt folyton hallottam és olvastam, aztán meg a jó társaság, újra fölidézték gyermekkori meggyőződésemet, hogy hiúság minden a világon és egy-kettőre mindennek vége. Üdvös félelem szállt meg, s beláttam, hogy ha időközben meghaltam volna, a pokolba jutottam volna.[4] Mindez még nem volt képes engem arra a végleges elhatározásra bírni, hogy kolostorba lépjek, de azért megértettem, hogy mégis csak az a legbiztosabb út, s így lassan-lassan kifejlődött bennem az elhatározás, hogy rászánom magamat.
Ez a lelki küzdelem eltartott három hónapig. Úgy érveltem önmagamban, hogy a szerzetesi életnek nehézségei és szenvedései a legrosszabb esetben sem lehetnek súlyosabbak a tisztítótűznél; márpedig én nem ezt, hanem a poklot érdemeltem meg. Méltányos dolog tehát, hogy ebben a tisztítótűzben éljem le életemet, annál inkább, mert utána majd egyenesen a mennyországba jutok. Ez volt ugyanis vágyaimnak netovábbja. Ebben a pályaválasztásban engem, azt hiszem, nem annyira az Isten iránti szeretet vezetett, mint inkább a Tőle való szolgai félelem. Az ördög azt sugdosta a fülembe, hogy nem bírom majd ki a szerzetesi élet nehézségeit, mert annyira el vagyok kényeztetve. Ezzel szemben azzal a gondolattal védtem magamat, hogy ha Krisztus Urunk annyit tudott érettem szenvedni, már csak méltányos dolog, hogy én is elviseljek valamit az Ő kedvéért: Ő majd megadja az erőt hozzá! Nem merem biztosan állítani, de alighanem ezt gondoltam, mert erre már nem emlékszem határozottan. Szóval, nehéz kísértések ellen kellett küzdenem azokban a napokban, olyannyira, hogy belebetegedtem: nagy lázam lett s egyik ájulásból a másikba estem. Egészségem különben is mindig gyönge lábon állott. Ki sem mondhatom, mekkora áldás volt reám nézve az, hogy ekkorra már megszerettem a jó könyveket. Elolvastam többek között Szent Jeromos leveleit s ezekből akkora bátorságot merítettem, hogy elhatároztam, szólok tervemről édesatyámnak.[5] Ez reám nézve úgyszólván egyértelmű volt a zárdába lépéssel, mert annyira kényes voltam a becsületemre, hogy egyszer kimondott szavamat, azt hiszem, semmi áron sem vontam volna vissza. Édesatyám azonban annyira szeretett, hogy semmire sem tudtam vele menni. Hiába beszéltek neki érdekemben mások is, akiket megkértem erre a közvetítésre. Mindössze azt a kijelentést tudtuk tőle kicsikarni, hogy az ő halála után – nem bánja – tehetek, amit akarok. Ebbe meg viszont én nem tudtam belenyugodni, mert ismerve gyöngeségemet, attól féltem, hogy elhatározásom mégis meg talál inogni. Azért egy más módot eszeltem ki; hogy milyent, azt mindjárt elmondom.

_________________________________
[1] A Megtestesülésről nevezett ávilai kármelita női kolostorról van szó. Barátnőjét Suarez Jankának hívták.

[2] De Cepéda Doňa Mária férjével Castellanos de la Caňadában egy Ávilától körülbelül 4 mérföldnyire fekvő helyiségben lakott.

[3] A szentnek ez a nagybátyja De Cepéda Sanchez Péter volt. Felesége, Del-Aquila Mária hozta hozományul a hortigosai kastélyt és birtokot, Castellanos közelében. Neje már meghalt s az öreg úr teljesen könyveinek és vallásának élt. Később, élte alkonyán a Szent Jeromos-rendbe lépett és mint szerzetes fejezte be jámbor életét.

[4] Ez alapos tévedés, mert hiszen Szent Terézia sohasem követett el súlyos bűnt.

[5] Terézia ekkor már elhatározta, hogy a Megtestesülésről nevezett kármelita kolostorba lép, sőt már meg is tette az előkészítő lépéseket. Azon nővérek közül, akikkel ő akkortájt ebben az ügyben megbeszéléseket folytatott, az egyik – név szerint De Quesada Ágnes – 1610. táján, kilencven éves korában is emlegetni szokta az ifjú Teréziának a kolostorban tett látogatásait, sőt arra is emlékezett, hogy egy ilyen alkalommal narancssárga ruha volt rajta fekete bársony díszítéssel.