Önéletrajz - VII.Fejezet

Elmondja, miképpen vesztette el fokozatosan mindazokat a kegyelmeket, amelyeket az Úrtól kapott, s hogy milyen rossz életet kezdett élni. Rámutat azokra a veszedelmekre, amelyeknek a női kolostorok ki vannak téve, ha nincsenek jól elzárva a világtól.


Csakhamar elkezdtem egyik szórakozásból, könnyelműségből és bűnre vezető alkalomból a másikba esni, pedig végül akkora veszedelemnek tettem ki magamat, s a lelkem annyira belebonyolódott a haszontalanságokba, hogy már szégyelltem oly bizalmas barátságot tartani Istennel, amilyen a belső ima, s nem mertem többé Őhozzá közeledni.[1] Még inkább ebbe az irányba hajtott az a körülmény, hogy vétkeim növekedtével, mindig kevesebb örömet és vigasztalást találtam az erényes dolgokban. Világosan beláttam Uram, hogy mindez azért kevesbedik, mert hűtelen vagyok hozzad. A legborzasztóbb tévedés pedig, amelybe az ördög ejtett az alázatosság Úrügye alatt, az volt, hogy oly gonosznak tudva magamat, nem mertem többé gyakorolni a belső imát. Rosszabb lévén mindannyinál, jobbnak láttam a többivel tartani és beérni a kötelező ajakimák elmondásával s elhagyni a belső imát s az Istennel való annyira benső társalgást; mert hiszen én - gondoltam magamban - úgyis az ördögök társaságára vagyok érdemes, s csak csalom a világot. Tényleg, külsőleg jónak látszottam; s éppen azért nem is lehet okolni azt a zárdát, amelyben voltam. Ugyanis mindent megtettem, hogy jó véleménnyel legyenek rólam, s buzgónak tetettem magainat, ha nem is szántszándékkal. Mert azért, ami azt illeti, képmutatásra és a buzgóságnak fitogtatására, hála az Úristennek, ha jól emlékszem, legalább tudtommal sohasem voltam képes, s még az ilyesmire irányuló kísértés is annyira fájt, hogy az ördög azonnal vereséget szenvedett, én pedig nyertem; olyannyira, hogy ez irányban nem is sokat mesterkedett nálam. Lehetséges, ha Isten megengedi, hogy ebben a pontban is oly erősen kísértsen meg, amint tette egyebekben, akkor ebbe is beleestem volna: azonban mindeddig Ő Szent Felsége megőrzött ettől; áldott legyen érte mindörökké. Sőt ellenkezőleg, ismerve bensőmnek titkát, az esett rosszul nekem, hogy jó véleményt táplálnak felőlem.
Nem tartottak rossznak, mert látták, mily fiatal vagyok még, mennyi alkalomnak vagyok kitéve, s mindamellett, sokszor keresem a magányt; imádkozom, sokat olvasok; beszélek Istenről, szent képeket festetek mindenfelé; van magánkápolnám és abban sok áhítatra gerjesztő tárgyam; nem beszélek másokról rosszat; s más ilyenféle dolgokat, amelyek első tekintetre erényeknek látszottak. Én pedig, amilyen hiú voltam, értettem hozzá, miképpen kell mások becsülését kivívni olyan előnyök révén, amelyeknek a világban nagy az értékük. E mellett annyi szabadságot élveztem, sőt többet, mint akár a legidősebb nővérek, mert teljesen megbíztak bennem. Hát hiszen nem is volt természetem a szabadsággal visszaélni, vagy megtenni valamit engedély nélkül; például réseken, vagy a falakon át, vagy éjjeli időben társalogni: ilyesmit megtenni egy zárdában, azt hiszem sohasem lettem volna képes; nem is tettem meg, mert e tekintetben az Úr fogta a kezemet. Úgy tűnt föl előttem, - mert hiszen alaposan megfontoltam sok mindenfélét - hogy akármilyen gonosz legyek is, azért mégis csak nagy rosszaság volna részemről, ha kockára tenném annyi ártatlan nővérnek becsületét. Mintha bizony jó lett volna a többi dolog, amit elkövettem! Hát hiszen igaz, hogy ami rosszat tettem, az nem történt ennyire szántszándékkal; bár azért nagyon sok volt.
E tekintetben nagy káromra szolgált, hogy a zárdánkban nem volt klauzúra; s a nővérek nem is tettek fogadalmat annak megtartására. Ez a szabadság a jó lelkeknek annál kevésbé volt ártalmára, mert hiszen nem voltak kötelesek róla lemondani: ellenben engem, aki rossz voltam, biztosan a pokolba döntött volna, hacsak az Úr nem alkalmaz velem szemben annyi orvosságot; segítséget és különös kegyelmet, s ki nem ment ebből a veszedelemből. Mert azt hiszem ez a veszély igen nagy az ilyen enyhe női zárdákban; s azok számára, akik rosszak akarnak lenni, ez a szabadság inkább szolgál útlevélül a pokolba, mint eszközül gyarlóságaik ellen. Ezt ne értse senki az én zárdámra, mert abban annyian vannak, akik igazán, őszintén és nagy tökéletességben szolgálják az Urat; s amilyen jó Ő Szent Felsége, nem is teheti, hogy ne árassza reájuk kegyelmeit. Hozzá nem is tartozik a nagyon nyílt házak közé, s megtartják benne teljesen a szerzetesi fegyelmet. Amit én itt mondtam, az más zárdákra vonatkozik, amelyeket volt alkalmam látni.[2] Azt akarom ezekről mondani, hogy nagyon sajnálom őket, s hogy az Úrnak ugyancsak kell kopogtatnia náluk rendkívüli kegyelmeivel, még pedig nem is egyszer, hanem sokszor, mert különben nem tudom, hogyan üdvözülnek Annyira szentesítve vannak náluk a címek, méltóságok a világias szórakozások; annyira nem tudják felfogni, hogy mire volnának kötelezve, hogy, adja Isten, legalább ne tartsák erényesnek azt, ami bűn, amint én tettem nem egyszer. Az ilyenekkel azután oly nehéz megértetni tévedésüket, hogy az Úrnak alaposan bele kell nyúlnia a dologba. Az olyan szülők, akik leányaikat semmi áron sem akarják olyan zárdába adni, amelyben az örök üdvösség útján kell járniuk, ha meg akarják fogadni tanácsomat: mielőtt olyan helyre adnák őket, ahol több a veszély, mint a világban legyenek tekintettel, ha már másra nem, legalább a saját becsületükre, s inkább adják férjhez őket mélyen a rangjukon alul, semhogy ilyen kolostorba engedjék, hacsak nem nagyon jó természetűek. S adja Isten, hogy ezt a tanácsomat hasznukra fordítsák. Vagy pedig tartsák őket otthon. Mert ha rossz útra térnek otthon, azt még csak el lehet leplezni, míg a zárdában a dolog nem marad soká titokban, s az Úr végre is napfényre hozza, s nemcsak önmagukat teszik tönkre, hanem másoknak is végzetes kárt okoznak. Szegény teremtések, olykor nem is annyira ők a hibásak, mert hiszen az után indulnak, amit látnak, s igazán szomorú dolog, ha az ember meggondolja: ezek a szegény leányok elhagyják a világot azon hiszemben, hogy most majd az Úrnak fognak szolgálni, és sokkal inkább a világban találják magukat; azt sem tudjak, mihez kapjanak, hová forduljanak. Mert hiszen fiatalok még, s az érzékiség és az ördög beleviszi őket abba, hogy megtegyenek egyet mást, ami csak a világ felfogása szerint van megengedve. Sőt még olyanok is akadnak ott, akik ezeket a dolgokat bizonyos értelemben jóknak is tartják. Nézetem szerint az ilyenek hasonlók azokhoz a szerencsétlen eretnekekhez, akik szántszándékkal hunyják be szemüket, s el akarják hitetni mással, hogy az jó, amit ők tesznek és tanítanak, s hogy ők maguk is teszik azt. Pedig hát nem hiszik, mert ott van bensejükben az, aki elítéli őket. Ó jaj! Ó mekkora szerencsétlenség az, hogy vannak szerzetesek, - még pedig nők is, férfiak is - akik nem tartják meg a fegyelmet; hogy vannak zárdák, amelyekben két út áll nyitva mindenki előtt: az egyik az erény és a szerzetesi fegyelem útja; a másik pedig a fegyelmetlenségé, s mindkettőnek úgyszólván egyenlő számban akadnak követői. Azazhogy mit is beszélek: egyenlő számban?! Hiszen a mi bűneink miatt többen járnak a tökéletlenség útján; mivel ez könnyebb, nagyobb népszerűségnek örvend. Oly kevesen használják föl az igazi szerzetesi fegyelem útját, hogy az olyan szerzetesnek, vagy szerzetes. nővérnek, aki elkezdi komolyan teljesíteni hivatásbeli kötelmeit, több oka van félnie a házbeliektől, mint az összes ördögöktől; s nagyobb óvatossággal kell lepleznie Istennel való barátságos érintkezését, mint más egyéb ismeretségeket és érzelmeket, amelyeket az ördög szövöget a zárdákban. Nem is tudom, mit csodálkozunk azon, hogy annyi baj van az Egyházban; hiszen éppen azok, akiknek hivatása volna példaképül szolgálni, s akiktől a többieknek kellene tanulniuk az erényeket, tudniillik a szerzetesek, oly alaposan tönkretették azt a munkát, amelyet a múlt- századok szentjeinek szelleme végzett a szerzetekben. Adja ő Szent isteni Felsége, hogy ez az állapot megjavuljon, mert hiszen Ö látja legjobban, mekkora szükség van a javulásra! Ámen.
Mikor belekeveredtem ezekbe az ismeretségekbe és társalgásokba, tekintve, hogy a zárdában általános szokásban voltak, nem is gondoltam arra, hogy ebből akkora kár és szórakozás fog lelkemre háramolni. Csak később láttam be, hogy mily végzetesek ezek a dolgok. Azt hittem ugyanis eleinte, hogy ezek a látogatások, amelyek annyira napirenden vannak a zárdákban, reám nem lesznek rosszabb hatással, mint másokra, akikről láttam, hogy egészen jóravaló nővérek. Ugyanis nem gondoltam meg, hogy- (utóbbiak sokkal erényesebbek, mint én, s így, ami reám veszedelmes, az reájuk távolról sem hat annyira. Mert azért annyira-amennyire mégis csak beláttam, hogy s dolog nem jó; ha másért nem, úgy azért, mert időpocsékolási jár. Egy alkalommal, mikor egy valakivel társalogtam, - meglehetősen az elején ismeretségünknek - az Úr oly kegyes volt s értésemre adta, mennyire nem valók nekem ezek a barátkozások, s üdvös intéssel akarta megnyitni szememet. Megjelent előttem Krisztus Urunk, igen szigorú arccal, s így jelentette ki nekem, hogy a dolog nem tetszik neki.[3] Lelki szemeimmel sokkal világosabban láttam, mintsem láthatnám a testiekkel, s úgy az emlékezetembe vésődött, hogy bár ennek több mint huszonhat esztendeje, úgy áll előttem, mintha most történt volna. Én nagyon meglepődtem és megijedtem, s nem akartam többé szóba állni az illetővel. Sajnos, akkor még nem tudtam, hogy az ember a test szemein kívül mással is láthat; így azután a rossz szellem elhitette velem, hogy az egész dolog lehetetlenség; hogy csak álmodtam; vagy hogy az ördög incselkedett velem. Szóval ilyen és egyéb magyarázatokkal ütöttem el a dolgot. Pedig azért mindig megmaradt bennem az a gyanú, hogy mégis maga Krisztus Urunk volt, nem pedig álomkép. Mivel azonban a másik föltevés jobban a számíze szerint volt, igyekeztem magamat meghazudtolni; mással pedig nem mertem beszélni a jelenésről.
Később addig zaklattak, s addig bizonykodtak, hogy nincs abban semmi rossz, ha ilyen előkelő személyiséggel érintkezem, s nemcsak nem veszélyezteti jó hírnevemet, hanem inkább nagyon is becsületemre válik: hogy végre is engedtem, s újra fölvettem ennek az ismeretségnek fonalát, s idővel más barátságokat is kötöttem. Évek hosszú során át hódoltam ennek a veszedelmes szórakozásnak; persze én, amíg benne voltam, nem tartottam olyan rossznak, amilyen tényleg volt, bár olykor világosan beláttam, hogy nem jó. Azonban egyik sem okozott nekem annyi nyugtalanságot, mint az, amelyet említettem, mert nagyon vonzódtam az illetőhöz.
Egy alkalommal, mikor együtt voltam vele, egyszer csak azt láttuk - s mások, akik szintén ott voltak, ugyancsak látták - hogy valami jön felénk, olyasféle, mint egy nagy varangyos béka, de sokkal fürgébb mozdulatokkal, mint ahogy azok szoktak járni. Olyan helyről jött, hogy érthetetlen, miképpen juthatott oda ilyen ocsmány állat, s hozzá fényes nappal; s tényleg nem is volt ott ilyesmi soha. Az a hatás pedig, amit reám tett, nem volt minden titokzatosság nélkül. Ezt sem tudtam soha elfelejteni. Ó nagy Isten! - mily gondosan és mily atyai szeretettel igyekeztél minden képzelhető módon észre téríteni, s mily keveset segített mindez én rajtam!
Volt ott egy nővér, aki rokonom volt; az idősek közé tartozott, hű szolgálója volt Istennek és nagy barátja a szerzetesi fegyelemnek. Ez néhányszor megintett, de én nemcsak nem hittem szavának, hanem még bosszankodtam is reá, s azt gondoltam magamban, hogy a jó lélek a kákán is csomót keres. Azért mondom el mindezt, hadd lássa mindenki, mennyire rossz voltam és milyen jóságos volt az Úristen; s mennyire megérdemeltem volna a poklot ezért a hálátlanságomért. De meg azért is, hogy ha az Úr rendeléséből és akaratából valamely szerzetesnővér találná olvasni ezeket a sorokat, okuljon az én szomorú esetemen. Kérem is az ilyeneket az Úr szerelmére, hogy kerüljék el az effajta szórakozásokat. Adja Ő Szent Felsége, hogy egyiknek-másiknak felvilágosítására szolgáljon ez, amit megírtam; mert hiszen, sajnos, sokat vezettem félre, azt mondogatva, hogy az ilyesmiben semmi rossz sincs; amilyen vak voltam, belebiztattam őket is a veszedelembe. Igaz, hogy nem volt szándékom őket rászedni; azonban a rossz példámmal igen sok bajt okoztam, nem is sejtve, hogy akkora rosszat teszek.
Mikor még beteg voltam - életem ezen időszakának első napjaiban - s még nem tudtam járni, nagyon vágyódtam az után, hogy másoknak lelki hasznára legyek. Ez igen gyakori kísértés a kezdőknél; azonban nálam jó eredményre vezetett. Mivel annyira szerettem édesatyámat, őszintén kívántam neki azt a boldogságot, amelyet én a belső imában találtam; hiszen meg voltam arról győződve, hogy ennél nagyobbat ezen földi életben nem élvezhet az ember. Azért hát mindenféle kerülő úton igyekeztem megkedveltetni vele az eszmét, és rábírni, hogy próbálja meg. Könyveket is adtam neki erre vonatkozólag. Mivel pedig, amint mondtam, igen erényes ember volt, hamarosan annyira belegyakorolta magát, hogy öt-hat esztendő múlva - azt hiszem ennyi lehetett - nagyon előre haladt, s nekem volt okom érte dicsérni az Urat. Ez a dolog nagy vigasztalásomra szolgált. Sok baja volt szegénynek, s minden oldalról reázúdultak a csapások: s ő mindezt nagy megadással tűrte. Gyakran eljött engem meglátogatni, s örömére szolgált, ha istenes dolgokról beszélhetett velem. Amióta azonban én annyira elmerültem a szórakozásban, s abba” hagytam a belső imát, rosszul esett azt látnom, hogy azt hiszi, még mindig a régi vagyok, s nem állhattam meg, hogy el ne oszlassam révedését. Ugyanis több mint egy esztendőt töltöttem belső ima nélkül azon hiszemben, hogy így kívánja az alázatosság. Ez volt életemben a legvégzetesebb kísértés, amely teljesen a kárhozat útjára juttatott. Mert hiszen amíg gyakoroltam a belső imát, ha vétettem is Isten ellen az egyik napon, a következőn megint csak újra magamba szálltam, s elkerültem az alkalmat. Mivel tehát ez az áldott jó ember ilyen kedvező véleményt táplált rólam, s azt hitte, hogy úgy érintkezem Istennel, mint azelőtt: nem nézhettem tovább, s megvallottam neki, hogy abbahagytam, de nem mondtam meg az okát. Úgy beszéltem előtte, mintha a betegeskedésem gátolna benne. Mert hiszen igaz is, hogy bár abból a nagyból kigyógyultam, mindig voltak és vannak is bajaim, még pedig jó nagyok. Csak a legutóbbi időben javult egy kissé az állapotom, de azért a bajaim nem múltak el, és van belőlük mindenféle.
Példának okáért húsz éven át minden reggel hányás fogott el, s olykor délig nem tudtam semmit magamhoz venni, máskor pedig még tovább sem. Azóta, hogy gyakrabban áldozom, este kell hánynom, lefekvés előtt, de sokkal fájdalmasabb módon, mivel magamnak kell azt elősegítenem tollal, vagy másképpen; mert ha nem teszem, akkor nagy kínjaim vannak. Egyébként is azt hiszem, soha sem vagyok ment a fájdalmaktól, s ezek olykor igen nagyok, különösen a szívemben; habár ez a baj, amely azelőtt majdnem állandó volt, most csak időnkint fog el. A kínos bénulástól és más lázas betegségektől, amelyekben azelőtt gyakorta szenvedtem, nyolc év óta mentnek érzem magamat. Ezekkel a bajokkal különben olyan keveset törődöm, hogy sokszor inkább örülök nekik, mert arra gondolok, hogy így legalább szolgálom valamiben az Urat. Édesatyám pedig, mint aki sohasem hazudott, elhitte, hogy ez az oka, hiszen ilyen szent dologról lévén szó, úgy illett volna, hogy én is teljesen őszinte legyek. Azt is mondtam neki, jobban el akarván hitetni vele a dolgot, hogy belátom én: ez nem mentség, de hát az én erőmből már az is alig futja, hogy elvégezzem a zsolozsmát.
Mindez természetesen nem volt elegendő ok arra, hogy abbahagyjak valamit, amihez nem kell testi erő, hanem csakis szeretet és pontosság; mert hiszen az Úr mindig megadja hozzá a módot: csak akarnunk kell. Ismétlem, mindig megadja. Mert bár közbejöhetnek olyan körülmények, vagy valami betegség, amely miatt az ember néha nem tölthet hosszabb időt egyedül: máskor azért mégis csak van hozzá egészsége. De meg magában a betegségben és egyéb nehéz körülményekben nyílik a legszebb alkalom az igazi belső imára; mert hiszen a szerető léleknek ilyenkor van mit felajánlania; van alkalma elgondolni, hogy kiért szenvedi mindezt, megnyugodni az ő akaratán; s megtenni ezernyi ilyes dolgot. Ilyesmiben érvényesül a szeretet; mert hiszen ehhez nem föltétlenül szükséges az egyedüllét, s nem kell azt hinni, hogy az utóbbi nélkül nincs belső ima. Egy kis jóakarattal az ember nagy kincseket találhat, olyankor, amidőn az Úr szenvedések révén elveszi tőle a belső ima idejét. Így voltam vele én is mindaddig, amíg tiszta volt a lelkiismeretem.
Édesatyám azonban annyira jó véleményt táplált felőlem, s oly gyöngéden szeretett, hogy mindent elhitt. Sőt még sajnálkozott is rajtam. Ettől kezdve azonban, mivel ő már oly magasan állt a lelki életben, nem volt sokat velem. El-eljött megnézni, de aztán mindjárt el is ment, azt mondva, hogy kár az időért; én pedig annyira el voltam merülve a hiú időtöltésekbe, hogy ezzel nem sokat törődtem. Megjegyzendő, hogy nemcsak őt beszéltem rá a belső imára, hanem másokat is. Még akkor is, mikor már neki adtam magamat ezeknek a szórakozásoknak, ha láttam, hogy valaki szeret imádkozni, megmagyaráztam neki a belső ima módszerét, s könyveket adtam neki, ami nagy lelki hasznára volt. Mert mint mondom, amióta elkezdtem gyakorolni a belső imát, azóta mindig megvolt bennem az az óhaj, hogy mások híven szolgáljanak Istennek. Úgy gondolkoztam, hogy ha már én nem szolgálok neki - mert beláttam, hogy ez így van - legalább ne vesszék kárba az, amire Ő Szent Felsége engem oktatott, s hogy legalább szolgálják Őt én helyettem mások. Azért mondom ezt, hogy mindenki lássa, mennyire vak voltam: magam a kárhozat felé tartottam, másokat ellenben igyekeztem megnyerni az ég számára.
Ez időben küldte az Úristen édesatyámra azt a betegséget, amelybe belehalt. Odasiettem a betegágyához, s én ápoltam, habár bele lévén merülve a hivalkodásba, az én lelkem betegebb volt, mint az ő teste. Meg kell azonban jegyeznem, hogy amennyire képes voltam felfogni a helyzetet - nem voltam tudatosan halálos bűn állapotában, még akkor sem, mikor a legrosszabb úton jártam; mert hiszen, ha gondoltam volna, hogy abban vagyok, semmi áron sem maradtam volna benne. Sokat fáradoztam betegsége alatt, s azt hiszem némileg visszafizettem neki azt, amit ő szenvedett az enyémnek folyamán. Magam is nagyon beteg voltam, de összeszedtem minden erőmet; Az ő elvesztése nagy szó volt reám nézve, hiszen eltekintve minden mástól, vele ment egész anyagi jólétem és kényelmem, amelyet csakis az ő folytonos bőkezűsége biztosított. Volt bennem annyi lelki erő, hogy ő előtte nem árultam el fájdalmamat, s halála percéig úgy viselkedtem, mintha semmit sem éreznék. Pedig annyira szerettem, hogy mikor ott láttam meghalni magam előtt, azt hittem, a lelkem szakad ki. Halála meghatóan szép volt. Oly örömmel nézett elébe; oly szép tanácsokat adott nekünk, miután fölvette az utolsó kenetet; lelkünkre kötötte, hogy imádkozzunk érte Istenhez; kérjük számára az Ő irgalmát; hogy hűségesen szolgáljunk mindig őneki; s gondoljuk meg, mily hamar vége szakad mindennek. Könnyek között vadolta magát, hogy nem szolgált Istennek; s hogy bárcsak mint szerzetes tölthette volna életét a lehető legszigorúbb rendben. Biztosra veszem, hogy két héttel előbb az Úr értésére adta közeli halálát, mert annak előtte, bármennyire rosszul volt is, nem gondolt reá; míg ellenben azóta, bár állapota nagyon javult, s az orvosok is biztatták, semmit sem adott reájuk, hanem igyekezett rendbe szedni lelki ügyeit. 1-egnagyobb szenvedést az okozott neki, hogy nagyon kínos hátfájás gyötörte, még pedig szünet nélkül; s fájdalmai olykor annyira fokozódtak, hogy nem tudta megállni panaszkodás nélkül. Azt mondtam neki: tekintve, hogy oly nagy áhítattal szokott viseltetni a keresztet hordozó Megváltó irányában, Ő Szent Felsége most egy kicsit éreztetni akarja vele azt, amit Ő maga szenvedett akkor. Ez a gondolat annyira megvigasztalta, hogy úgy emlékszem, azóta sohasem hallatott egy panaszhangot sem. Három napot majdnem eszméletlen állapotban töltött, azonban halála napján az Úr nagy csodálkozásunkra visszaadta teljes öntudatát, s meg is tartotta egészen addig, amíg mialatt velünk együtt imádkozta a hiszekegyet, s annak közepetájáig értünk, kiadta lelkét.[4] Olyan szép maradt, mint egy angyal; s én azt hiszem, bizonyos értelemben az is volt, tekintve lelkének tisztaságát és rendkívüli jóságát. Nem is tudom, miért mondtam el mindezt, ha csak nem azért, hogy az én gonoszságom még feketébb színben tűnjék föl. Mert hiszen látva ezt a szép halált és ismerve ezt a nemes életet, ha csak valamennyire akartam is hasonlítani egy ilyen atyához, föltétlenül meg kellett volna javulnom. Gyóntatója, egy tudós dominikánus, azt mondta, nem kételkedik abban, hogy egyenesen a mennyországba ment be; ugyanis már több év óta gyóntatta, s nagyon dicsérte lelkiismeretének tisztaságát.
Ez a domonkos-rendi atya,[5] egy nagyon jó és istenfélő ember, nekem nagy lelki hasznomra szolgált. Ugyanis meggyóntam nála, s ő magára vállalta lelkemnek gondos vezetését. Megérttette velem, hogy milyen rossz úton járok; s a szentáldozáshoz bocsátott kéthetenkint. Mikor azután fokozatosan mind bizalmasabban tártam föl előtte belsőmet, beszámoltam neki belső imámról is. ő azt mondotta rá, hogy semmi áron se hanyagoljam el, mert csakis nagyon jó hatású lehet reám nézve. Én tehát lassan-lassan újra kezdtem, s azóta nem is hagytam abba soha többé, bár azért a bűnre vezető alkalmakkal nem szakítottam. Ettől kezdve keserves volt az életem, mert hiszen a belső imában sokkal jobban beláttam hibáimat. Az egyik oldalról az Úristen hívogatott magához, a másikon pedig én szaladtam a világ után. Az istenes dolgok nagy élvezettel töltöttek el: a világiak ellenben bilincsbe verve tartottak. Úgy látszik, ezt a két, egymással annyira össze nem férő végletet akartam összeegyeztetni, tudniillik a lelki életet és az anyagi élvezeteket, örömöket és szórakozásokat. Belső imám is tele volt szenvedéssel, mert hiszen szellemem nem volt bennem úr, hanem rabszolga, s azért nem tudtam önmagamba zárkózni - ez volt ugyanis az én imámnak módszere - anélkül, hogy be ne zártam volna önmagammal együtt ezernyi haszontalanságot. Sok esztendőt töltöttem így, s most csodálkozom azon, hogy szervezetem kibírta s nem hagytam abba akár az egyiket, akár a másikat. Azt az egyet jól tudom, hogy a belső imát abbahagyni nem volt hatalmamban, mert kezében tartott az Úr, aki engem szeretett, s aki még nagyobb kegyelmeket szánt nekem.
Ó Istenem! hogyan mondjam el, hány bűnre vezető alkalomból segített ki az Úr ezen évek folyamán; hányszor kerestem föl azokat újra; hányszor mentette meg jó híremet, amikor az kockán forgott. Én, mintha csak fel akartam volna tárni a magam való mivoltát; az Úr pedig folyton takargatta hibáimat s mutogatta, ami kis erény akadt rajtam, sőt annyira megnagyította azt mindenkinek szemében, hogy mindig nagyra becsültek. Mert bár olykor előtűnt az én könnyelműségem, mivel egyébként olyan dolgokat láttak rajtam, amiket jóknak tartottak, nem hittek az előbbiben. Ez pedig azért történt, mert a mindenek Tudója belátta ennek szükséges voltát abból a szempontból, hogy ha majd később az ő szolgálatára buzdítok másokat, szavamnak legyen előttük súlya. Fenséges nagylelkűségében nem nézte az én nagy bűneimet, hanem csak azt, mily sokszor vágyódtam az után, hogy valamit tehessek az ő szolgálatára, s mennyire szomorkodtam azon, hogy nincs bennem erő ennek megvalósítására.
Ó Ura az én lelkemnek! Hogyan is tudnám én leírni azokat a kegyelmeket, amelyeket ezen évek folyamán reám árasztottál?! - s hogy miképpen készítettél engem elő mélységes bűnbánat révén éppen legnagyobb tévelygésem idején arra, hogy tudjam élvezni ajándékaidat és kegyelmeidet! Az az egy igaz, Uram királyom, hogy a leggyöngédebb, de egyúttal a képzelhető legfájdalmasabb büntetéssel sújtottál. Igen jól tudtad, mi fog nekem legrosszabbul esni! Nagy ajándékok voltak a feleletek bűneimre! S azt hiszem, nem mondok bolondságot, habár nem volna csoda, ha hálátlanságomnak és gonoszságomnak emlékei megzavarnák az eszemet, mikor azt állítom, hogy sokkal kínosabb volt reám nézve, amikor súlyos bűneim után kegyelmekkel árasztottál el, mintha a legérzékenyebb büntetést mérted volna reám. Egy-egy ilyen kegyelem, azt hiszem, egész határozottan mondhatom, hogy jobban lesújtott, megszégyenített és megkínzott, mint sok betegség és egyéb szenvedés együttvéve. Mert ez utóbbiakról láttam, hogy rájuk szolgáltam, s úgy gondoltam, legalább törlesztek valamelyest bűneimből; bár ugyancsak csekélyke törlesztés volt, annyi bűnhöz képest. Ellenben mikor azt kellett látnom, hogy új kegyelmeket kapok, habár oly rosszul fizettem az előbbiekért: ez reám nézve rettenetes gyötrelem volt, s azt hiszem az volna minden olyan emberre nézve, akinek csak némi fogalma van arról, hogy mi az Isten iránti szeretet; már pedig ehhez elég, ha valakinek természete hajlik az erényekre. Emiatt folytak az én könnyeim; az ilyenek láttára szorult el szívem, tudván azt, hogy újabb bűnbeeséseknek vagyok az előestéjén; habár jó föltételeim és szándékaim ilyen esetekben egyelőre mindig szilárdak voltak. Nagy baj az, ha a lélek magára van hagyatva annyi veszedelem közepette. Azt hiszem ugyanis, ha lett volna valakim, akivel megbeszélhettem volna ezeket a dolgokat, ez a körülmény megőrzött volna a visszaesésektől. Ha másért nem, hát azért, mert szégyelltem volna magamat előtte, míg Istennel szemben ezt az érzést már elvesztettem.
Ezért tanácsolnám én a belső ima híveinek, hogy különösen kezdetben, igyekezzenek más magukfajta emberekkel barátságot kötni és érintkezni. Ez nagyon fontos dolog. Ha más hasznuk nem volna belőle, mindenesetre segítik egymást imáikkal. Azonban van ennél sokkal több előnye is a dolognak. Nem is értem, miért ne lehetne ezt megtenni. Hiszen a világban is vannak emberi vonzalmak és társalgások - olykor nem is valami jók, - amelyeknek kapcsán az emberek barátokat szereznek, ezeknél vigasztalást keresnek, s elmondják nekik hiú kedvteléseiket; tehát annál inkább meg kell engedni az olyanoknak, akik igazán kezdik szeretni és szolgálni Istent, hogy megbeszélhessék egyesekkel azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a belső imában találkoznak. Mert ha igazi az a barátság, amelyet ő Szent Felségével fenn akarnak tartani, akkor nem kell félniük attól, hogy tetszelgésbe esnek. Mert még ha meg is mozdulna bennük ez irányban a kísértés, ez csak érdemeiket fogja növelni. Ha pedig valaki ezzel a jó szándékkal beszél ezekről a belső dolgairól, erősen hiszem, hogy hasznára lesz azoknak, akik hallják, s ő maga is egyrészt jobban meg fogja e lelki dolgokat érteni, másrészt pedig megtanulja, hogyan kell őket barátainak megmagyaráznia. Aki képes ilyesmiről beszélve tetszelgésbe esni, az nem fogja elkerülni ezt a hibát akkor sem, ha ájtatosan hallgatja a szent misét és mások látják, vagy pedig ha más egyéb dolgokat végez, amelyeket meg kell tennie, ha keresztény akar maradni, s amelyeket a tetszelgés veszedelme miatt nem szabad elhagynia. Ez rendkívül fontos az olyan lelkeknél, akik még nem erősödtek meg az erényben, mert annyi ellenség és jó barát csábítja őket a rosszra, hogy azt ki se tudnám mondani. Azt hiszem, maga az ördög igyekszik úgy intézni ezt az ő szempontjából nagyon is fontos dolgot, hogy azok, akik igazán akarják szeretni. Istent és neki kedvében járni, ezt annyira titkolják; míg ellenben másokat arra bír, hogy tisztességtelen vonzalmaikat annál nyíltabban vallják meg, mert hiszen az ilyesmi olyan megszokott dolog, hogy az emberek még dicsekszenek is vele, s fennhangon hirdetik a vétkeket, amelyeket ilyen esetben elkövetnek Isten ellen.
Nem tudom, bolondokat beszélek-e! Ha igen, akkor tépje szét Kegyelmed; ellenben ha nem az, segítsen együgyűségemen, s toldja meg sok hasonló részlettel. Mert hiszen mindannak tekintetében, ami Isten szolgálatára vonatkozik, oly gyöngén állunk, hogy azoknak, akik hívei akarnak lenni, kölcsönösen hátvédül kell egymásnak szolgálniuk, mert különben nem jutnak előbbre. A közvélemény annyira helyesli a világ hiúságainak és örömeinek élvezetét, hogy ügyet sem vet azokra, akik belé merülnek; ellenben ha valaki Isten szolgálatára adja magát, annyira felzúdul ellene, hogy az illető szövetségesek
nélkül nem tud helyt állni, legalább addig nem, amíg meg nem erősödik, s az ilyen szenvedés nem esik többé nehezére. Mert ha nem tesz így, ugyancsak szorult helyzetbe jut. Azt hiszem ez lehetett az ok, amiért egyes szentek a pusztaságba vonultak. De meg azután egy bizonyos neme az alázatosságnak az, ha az ember nem bízik önmagában s azt hiszi, hogy ezen ismerősei révén fogja őt Isten megsegíteni. A szeretet is növekszik azáltal, hogy másokkal közöljük, de sok ezer más haszna is van a dolognak, s nem is merném állítani, ha nem tudnám tapasztalatból, mennyire fontos. Igaz ugyan, hogy gyöngébb és rosszabb vagyok mindenkinél, de azért nem veszít semmit az, aki megalázza magát, s bármennyire erős is, nem tartja magát annak, ellenben elhiszi, amit mondok, mivelhogy e téren tapasztalatom van. Magamról elmondhatom, hogy ha az Úr föl nem világosít ezen igazságról, s nem ad nekem alkalmat arra, hogy rendszeresen érintkezhessem olyanokkal, akik gyakorolják a belső imát: el-elbukva és föl-fölkelve hanyatt-homlok rohantam volna az örök kárhozatba. Ahhoz ugyanis bőségesen akadtak jó barátok, hogy segítsenek elbuknom; ellenben mikor arról volt szó, hogy fölkeljek, akkor egyedül találtam magamat. Még most is csodálkozom azon, hogy mindig föl tudtam kelni, s áldom az irgalmas Úristent, mert hiszen ő volt az egyedüli, aki kezét nyújtotta nekem a fölkeléshez. Áldott legyen mindörökkön örökké! Ámen.

_________________________________

[1] Életének erre a szakaszára vonatkozólag gyóntatója, Banez Domonkos, a szentté avatási pörben a következőket vallotta: „Ami a Megtestesülésben töltött ifjú éveit illeti, tudtommal nem voltak más hibái, mint azok, amelyek rendesen megvannak még az úgynevezett jó szerzetesnőkben is. Sőt mi több, ismeretes volt arról hogy kitűnő betegápoló, s többet imádkozik, mint legtöbben mások; bár azt is hallottam, hogy szeretetreméltó modora és szellemessége miatt sok volt a látogatója, a társadalom legkülönbözőbb osztályaiból. Ez az utóbbi körülmény volt az, amely miatt később, mikor az Úristen több világosságot adott elméjének, s nagyobb tökéletességre hívta, olyan keserves bűnbánatot érzett s annyit sírt. Ezt tudom nemcsak másoktól, hanem magának Terézia anyának közlése alapján.” V. ö. Silverio, Obras I. 41.

[2] Ezek a teljesen világias színezetű zárdák férjhez nem ment úrileányoknak szolgáltak otthonul. Ma alapítványi hölgyeknek - Stiftsdamen - neveznők őket. Fegyelmük nem volt több, mint amennyi bármely tisztességes, keresztény úri csaladban található.

[3] Ha - amint valószínű - Szent Terézia e sorokat 1565-ben írta, az itt említett látomás 1539-ben, tehát 24 éves korában történt. A társalgó szobát, amely a jelenés színhelye volt, s ahol a nagy varangyot is látta, változatlanul őrizték meg, s két kép örökíti meg benne ezen események emlékét.

[4] De Cepéda Sanchez Alfonz, amint P. Silverio kimutatja, 1543. dec. 24-én halt meg, rövid ideig tartó betegségben, miután már ugyanazon december hó 3-án elkészítette végrendeletét. A Szent János-templomba temették, felesége, Ahumada Beatrix mellé, nem pedig a ferencrendiekhez, mint sokáig hitték. Ott fivérének, De Cepéda Ferencnek és nejének, Ahumada Máriának hamvai pihentek, s a hasonló nevek adtak alkalmat a félreértésre.

[5] P. Barron Vince.