Önéletrajz - V. Fejezet

Folytatólag beszél nagy betegségeiről, s arról, hogy mekkora türelmet adott neki az Úr azok elviselésére. Elmondja, hogy miképpen fordította Isten még a rosszat is jóra, ami kitűnik egy esetből, amely azon a fürdőhelyen történt vele.

Elfelejtettem elmondani, hogy újoncévem folyamán sokat szenvedtem bizonyos, magukban véve jelentéktelen dolgok miatt. Például gyakran olyan hibákat vetettek szememre, amelyeket nem követtem el, s ez nekem annyira fájt, hogy alig tudtam elviselni. Azonban mindezt hamarjában elfeledtette velem az a nagy öröm, amelyet a fölött éreztem, hogy szerzetesnő lehetek. A többiek ellenben azt hitték, sőt mondogatták is, hogy elégedetlen vagyok, csupán azért, mert látták, hogy szeretem az egyedüllétet, észrevették, hogy olykor sírok; pedig csak bűneimet sirattam. Nagyon szerettem mindent, ami a szerzetesi élettel jár, s csak az olyasmit nem tudtam elviselni, amiben lekicsinylést láttam. Szerettem, ha megbecsültek, s éppen azért igen gondos voltam mindenben, amit tettem. Ezt erénynek tartottam, ami azonban nem szolgálhat mentségemre, mert mindenben igyekeztem a magam kedvére tenni, s így ez a tévedésem nem szünteti meg eljárásomnak hibás voltát. Némileg enyhítő körülménynek vehető az, hogy ez a zárda kezdettől fogva nem volt nagyon tökéletes élet számára alapítva, s az ilyen magamforma rossz teremtés, ami hibát látott, azt utánozta, ellenben a jó példát nem követte.
Volt ott akkor egy beteg nővér, aki rendkívül súlyos és kínos bajban szenvedett; az altestén ugyanis szorulások következtében nyílt sebek keletkeztek, s amit evett, az ezeken jött ki. Hamarjában bele is halt. Láttam, hogy valamennyien félnek ettől a betegségtől; én ellenben nagyon irigyeltem a türelmét. Imádkoztam is Istenhez azért, hogy adjon nekem is ilyen türelmet, azután pedig küldje reám mindazt a betegséget, ami csak neki tetszik. Azt hiszem nem volt egy sem, amelytől visszariadtam volna. Annyira vágyódtam az után, hogy az örök üdvösséget biztosítsam magamnak, hogy kész lettem volna bármire vállalkozni, ami e tekintetben célhoz vezet. Csodálkozom ezen, mert akkor még, nézetem szerint, nem szerettem Istent úgy, mint azóta, hogy elkezdtem gyakorolni a belső imát. Csupán valami belső világosság volt bennem, amelynek fényében hitványságnak látszott mindaz, ami múlandó, s szerfölött nagy értékűnek mindaz a kincs, amely az előbbiek árán szerezhető meg, és pedig azért, mert örökké tart. Ő Szent Felsége meg is hallgatta kérésemet, mert nem telt bele két esztendő, olyan állapotban voltam, hogy bár a bajom más természetű volt, hiszem, hogy nem járt kisebb kínokkal és gyötrelmekkel, s hozzá három évig tartott. Elmondom, hogyan történt.
Mikor eljött a tavasz, amelynek érkeztét ott vártam be abban a faluban nővéremnél, s elérkezett az ideje, hogy alávessem magamat a gyógyításnak azon a bizonyos fürdőhelyen, odavittek engem, s a legnagyobb gonddal ügyeltek arra, hogy kényelmesen utazzam. Velem jött édesatyám, nővérem s az a szerzetes-nővér barátnőm, aki elkísért a zárdából, s aki engem nagyon szeretett. Ekkor próbálta meg először az ördög feldúlni lelkem nyugalmát, de az Úristen rendkívül nagy jót hozott ki a dologból. Volt ugyanis azon a fürdőhelyen egy egyházi személy; kiváló jellemű és igen értelmes ember; tudománya is volt, habár nem sok. Én elkezdtem őnála gyónni, mert mindig szerettem a tudós embereket; hiszen elég kárt okoztak a lelkemnek a félművelt gyóntatók! Mert akkoriban még nem volt alkalmam olyan tudós lelki vezetőkre szert tenni, amilyeneket óhajtottam volna. Tapasztalatom alapján mondhatom: föltéve, hogy a gyóntató erényes és szent életű ember, jobb ha semmi tudománya sincs, mintha kevés van belőle. Az ilyenek ugyanis legalább nem bíznak saját ítéletükben, s nem szégyenük kikérni igazán tudós emberek véleményét; de meg azután én sem bízom magamat vakon reájuk. Ellenben igazán tudományos ember még sohasem vezetett engem tévútra. Hiszen végre azok a többiek sem akartak félrevezetni, csakhogy nem értették a dolgukat. Én viszont azt gondoltam, hogy igenis értik, s hogy eleget teszek kötelességemnek, ha elfogadom véleményüket. Ezt pedig az adott esetekben annál szívesebben tettem, mert nagyon meglazították a féket, s mindenben szabadságot engedtek nekem. Hiszen ha szigorúbbak lettek volna, amilyen haszontalan voltam, bizonyára faképnél hagyom őket s más gyóntató után nézek. Így azután, ami bocsánatos volt, arra kimondták, hogy az egyáltalában nem bűn; a legsúlyosabb halálos bűnt pedig megtették bocsánatosnak. Ez nekem rendkívüli lelki kárt okozott, s így könnyen érthető, miért említem ezt meg itt, hogy mások okuljanak esetemen s őrizkedjenek ettől a vészes bajtól. Mert azt belátom, hogy Isten színe előtt nekem ez a körülmény nem szolgálhat mentségemre; elég lett volna látnom, hogy ez vagy az a dolog természetéből kifolyólag nem jó, s őrizkednem kellett volna tőle. Azt hiszem, Isten az én bűneim büntetésére engedte meg, hogy ők is tévedjenek, meg engem is tévedésbe ejtsenek; én pedig szintén sokakat tévesztettem meg azzal, hogy ismételtem előttük, amit gyóntatóim mondtak. Azt hiszem több mint tizenhét esztendőt töltöttem ebben a lelki vakságban, míg végre egy nagy tudományú dominikánus atya[1] fölvilágosított egyben-másban, a Jézus-társasági atyák pedig azután teljesen kioktattak. Különösen ez utóbbiak ugyancsak kiverték a fejemből ezeket a helytelen elveket, s alaposan rám ijesztettek. Erről majd később beszélek.
Miután tehát, mint mondottam, ennél az előbb említett papnál kezdtem gyónni, ő nagyon megszeretett engem. Akkoriban ugyanis, már tudniillik amióta beléptem a zárdába, igen kevés meggyónni valóm volt, ahhoz képest, ami bűnt később elkövettem. Nem mondom, hogy ez az érzelem az ő részéről rossz volt, csakhogy lassankint túlzásba ment, s így jónak sem volt többé mondható. Azt természetesen megértette, hogy én a világért sem tennék semmi olyast, ami Istennek súlyos megbántása volna; s viszont ő is biztosított engem arról, hogy teljesen így gondolkozik. Így azután sokat voltunk együtt. Akkor azonban én oly mélyen és annyira állandóan bele voltam merülve Istenbe, hogy semmiről sem beszéltem olyan szívesen, mint Ő róla. Hozzá nagyon gyermek voltam még, s így ez a dolog még inkább hatott reá, olyannyira, hogy végül, mivel annyira ragaszkodott hozzám, megvallotta nekem szomorú lelkiállapotát. Mert hát bizony az nagyon szomorú volt; ugyanis már hét esztendeje volt halálos bűn állapotában; viszonyt folytatott egy ottani nővel, s e mellett rendesen misézett. A dologról mindenki tudott, olyannyira, hogy már rég elvesztette jó hírét és becsületét, s hozzá senki sem mert neki emiatt szemrehányást tenni. Nekem ez rendkívül fájt, mert őszintén vonzódtam hozzá. Olyan könnyűvérű és vak voltam ugyanis még ekkor, hogy erénynek tartottam azt, ha az ember hálás és hűséges azok iránt, akik szeretik; pedig hát átkozott legyen az olyan baráti hűség, amely annyira megy, hogy még Isten törvényeit is kész megszegni. A világnak ez a helytelen felfogása zavarta meg az én eszemet is. Hiszen, ami jót élvezünk barátaink részéről, azt végeredményben Istennek köszönhetjük, s azért mégis erénynek tartjuk még Istennel is szembehelyezkedni, csakhogy ezen a barátságon csorba ne essék. Ó, milyen vak ez a világ! Ó, bárcsak úgy intézted volna Uram, hogy a legvégső fokig legyek hálátlan az egész világ iránt, csak veled szemben ne tanúsítsak soha legcsekélyebb hálátlanságot sem. Persze bűneim büntetésére megengedted, hogy ennek éppen az ellenkezőjét tegyem. Én tehát igyekeztem az ő házanépe révén többet megtudni, s így részletesebben értesültem szomorú helyzetéről. Akkor láttam, hogy ez a szegény ember nem is annyira bűnös, ugyanis az a szerencsétlen nőszemély megtöltött egy kis rézből készült talizmánt holmi varázsszerekkel s megkérte, hogyha szereti őt, viselje azt mindig a nyakán; s eddig senki sem volt képes őt arra rábírni, hogy letegye. Igazán mondhatom, hogy én valami sokat nem adok az ilyen kuruzslásra, s csak azt mondom, amit hallottam és láttam, még pedig azért, hogy a férfiak okuljanak ezen és óvakodjanak az olyan nőktől, akik ilyenféle viszonyt szeretnének velük kezdeni. Mert higgyék el, ha egyszer egy nő - aki mégis csak még a férfinál is jobban van kötelezve a tisztességre - letett az Istenfélelemről és szemérmetességről, abban egyáltalán nem lehet többé bízni. Az ilyen, ha arról van szó, hogy elérje célját s kielégítse azt a szenvedélyt, amelyet az ördög oltott belé, nem riad vissza semmitől sem. Habár én igen gonosz voltam életemben, ilyesmibe soha sem estem bele és soha sem volt szándékom rosszat tenni; s még ha lett volna is rá módom, sohasem igyekeztem kierőszakolni valakinek a vonzalmát. Ettől megőrzött az Úr. Persze, hogyha ő elhagyott volna, akkor ezen a téren is úgy vétkeztem volna, mint egyebekben; mert énreám semmi tekintetben sem lehet számítani.
Mikor mindezt megtudtam, elkezdtem nagyobb szeretetet mutatni irányában, amiben jó szándék vezetett ugyan, de azért, amit tettem, az mégis csak rossz volt. Mert tudnom kellett volna, hogy akármekkora jónak eléréséről van is szó, nem szabad a legkisebb hibát sem elkövetni. Majdnem mindig Istenről beszéltem neki, s ez bizonyára jó hatással volt reá, bár úgy hiszem, a legtöbbet mégis az nyomott a latban, hogy nagyon szeretett engem. Ugyanis, hogy megtegye a kedvemet, végre is odaadta nekem azt a talizmánját, s én azonnal beledobtam egy folyóba. Mikor ettől megszabadult, úgy érezte magát, mintha mély álomból eszmélne föl; lassan-lassan tudatára ébredt mindannak, amit az utóbbi években elkövetett; elszörnyedt önmagán, elkezdte szánni és bánni bűneit, s megutálta azt a nőt. Azt hiszem e tekintetben főleg a Boldogságos Szűz volt segítségére, mert igen nagy tisztelettel viseltetett az Ő Szeplőtelen Fogantatása iránt s annak napját fényesen szokta megünnepelni. Végül egészen szakított azzal a nővel, s nem győzött eléggé hálát adni Istennek azért, hogy megnyitotta szemét. Egy év múlva meghalt; éppen annak a napnak évfordulóján, amelyen először találkoztunk. Akkor már igen hű szolgája volt Istennek. Mert hiszen irántam való nagy szeretete - ha talán tisztább is lehetett volna - amennyire én láttam, soha sem volt rossz. De azért hiába, mégis csak voltak egyes alkalmak, amikor - ha nem gondoltunk volna folytonosan Isten jelenlétére - nagy hibák eshettek volna meg. Amint azonban mondottam, akkoriban én semmi áron sem lettem volna képes elkövetni olyasmit, amiről tudtam, hogy súlyos bűn; s azt hiszem, hogy mivel ezt látta bennem, ez még fokozta szeretetét irányomban. Én úgy gondolom, hogy végre is minden férfi jobban vonzódik az olyan nőhöz, akiben erényes hajlamokat lát; s a nő már csak azon földi érzelem tekintetében is, amelyre vágyik, többet ér el a férfinál ezen az úton. Erről még majd beszélek. Azt hiszem, hogy lelke az örök boldogság útján van. Igen szépen halt meg, miután már régen szakított azzal a bűnre vezető alkalommal. Úgy látszik, maga az Úristen használta föl az említett körülményeket eszközül ezen lélek megmentésére.
Három hónapot töltöttem azon a fürdőhelyen; igen sokat szenvedtem, mert a kezelés sokkal erőszakosabb volt, semhogy az én szervezetem megbírta volna s két hónap elég volt ahhoz, hogy az a sok orvosság a sír szélére juttasson.
Szívbajom, amelyre ott gyógyulást kerestem, sokkal súlyosabb lett, s olykor úgy éreztem, mintha éles fogakkal marcangolták volna. Már-már attól féltettek, hogy veszettség talál kitörni rajtam. Annyira undorodtam minden ételtől, hogy némi folyékony táplálékon kívül semmit sem tudtam magamhoz venni. Folytonos láz gyötört, s teljesein leromlottam; hiszen majdnem egy hónap óta naponkint hashajtót kellett bevennem. Így azután teljesen elerőtlenedtem s úgy ki voltam aszva, hogy idegeim elkezdtek görcsösen összehúzódni. Ez olyan elviselhetetlen kínokat okozott, hogy sem nappal, sem éjjel nem volt egy pillanatnyi nyugtom sem, s mélységes levertség vett rajtam erőt.
Ez volt tehát a haszna az egész fürdőzésnek. Végre is édesatyám kénytelen volt hazahozni s újra orvosokat hívott hozzám. Ezek megvizsgáltak s egytől-egyig lemondtak rólam, kijelentvén, hogy egyéb bajaimhoz még tüdővész is járult. Ezzel én nem sokat törődtem volna: sokkal nagyobb bajom volt nekem az, hogy annyi fájdalom gyötört, még pedig szünet nélkül, mindenütt, a lábaimtól egészen a fejemig. Mert hiszen maguk az orvosok mondták, hogy ezek az idegfájdalmak tűrhetetlenek, annál is inkább, mert összes idegeim összezsugorodtak. Az az egy biztos, hogy rettenetes kínszenvedés volt; ennek érdemét azonban, sajnos, bűneim folytán elvesztettem. Ezek a heves kínok ilyen mértékben több mint három hónapig tartottak. Igazán alig hinné az ember, hogy lehetséges volt egyszerre annyi mindenféle gyötrelmet elviselni. Most is csodálom, hogy kibírtam, s az Úristen nagy kegyelmének tartom azt a türelmet, amelyet nekem akkor adott; mert hiszen világos volt, hogy őtőle jött. Nagy hasznomra volt ez irányban egyrészt az, hogy Nagy Szent Gergely Morales című könyvében (mintha csak az Úr rendelte volna előkészületül) olvastam Jóbnak történetét, másrészt pedig már régebben elkezdtem gyakorolni a belső imát: csak így volt lehetséges, hogy Isten akaratában való akkora megnyugvással viseljem el az egészet.[2] Mást se tettem, mint folyton Istennel társalogtam, s állandóan eszemben tartottam és minduntalan ismételgettem Jób eme szavait: „Ha elvettük az Úr kezéből a jókat, miért ne vennők el a rosszakat is?” Azt hiszem ez a gondolat adott nekem erőt.
Így következett el Nagyasszonyunk ünnepe, augusztus havában, - mert a gyötrelem már április óta tartott, csakhogy az utolsó három hónapban hevesebb volt. Könyörögtem, hogy gyóntassanak meg, mert mindig barátja voltam a gyakori gyónásnak. Ezt arra magyarázták, hogy a haláltól félek, s hogy ebben a gondolatban meg ne erősödjem, édesatyám nem engedte. Lám, lám, hová vezet a túlzott vérségi szeretet! Édesatyám oly buzgó katholikus volt s annyira okos ember, hogy nem lehet tudatlansággal mentegetni; s mégis mekkora kárt okozhatott volna nekem! Még azon éjjel nagy rohamom volt, amely megfosztott eszméletemtől, s úgy maradtam majdnem teljes négy napig. Ebben az állapotban föladták rám az utolsó kenetet s óráról-órára, sőt percről-percre várták halálomat. Folyton a Hiszekegyet mondogatták a fülembe, mintha bizony értettem volna belőle valamit! Olykor már egészen biztosan halottnak tartottak, olyannyira, hogy már viaszt is csepegtettek a szemeimre, s azt később meg is találtam rajtuk. Édesatyám rendkívül fájlalta, hogy nem engedett meggyónni: persze most aztán volt körülöttem rimánkodás és kiáltozás az Úristenhez! Áldott legyen Ö Szent Felsége, hogy végül mégis meghallgatta ezeket a könyörgéseket! Mert hiszen az én zárdámban már másfél napja nyitva volt számomra a sír és folyton várták holttestemet; egy másik városban levő férfikolostorunkban pedig már el is végezték értem a gyászistentiszteletet. Ekkor az Úr magamhoz térített, s első dolgom volt meggyónni. Sűrű könnyek között vettem magamhoz a szent áldozásban az Úr testét, de azt hiszem, könnyeim nem eredtek tökéletes bánatból, vagyis nem kizárólag azt fájlaltam; hogy megbántottam Istent, ami elegendő lett volna ahhoz, hogy visszanyerjem a megszentelő kegyelmet s üdvözüljek, ha meg kellett volna halnom. Így legfeljebb az a jóhiszemű tévedés menthetett volna meg, amelyet gyóntatóim okoztak azzal hogy bocsánatos bűnöknek minősítettek olyan dolgokat, amelyekről azóta világosan beláttam, hogy halálosak. Fájdalmaim ugyanis elviselhetetlenek voltak, s öntudatom sem volt teljes, de azért mégis mindent meggyóntam, amit Isten elleni véteknek tartottam, mert egyéb nagy kegyelmei között Ő Szent Felsége azt is megadta nekem, hogy első szent áldozásom óta sohasem hallgattam el a gyónásban olyasmit, amit bűnnek, - még ha csak bocsánatosnak is tartottam. De azért nézetem szerint, ha akkor meg kellett volna halnom, örök üdvösségem igen nagy veszedelemben forgott volna, egyrészt azért, mert gyóntatóimnak kevés volt a tudománya, másrészt és főleg azért, mert oly gonosz voltam. S ez annyira igaz, hogy egészen el vagyok rémülve, mikor ezeket elmondom, s a bensőm remeg a félelemtől, ha elgondolom, hogy miképpen támasztott engem életre az Úr. Ó én lelkem, mennyire illett volna, hogy jól megfontoljad azt a veszedelmet, amelyből az Úr kimentett téged, s ha már nem tudtad abbahagyni a vétkezést, Iránta való szeretetből, hagytad volna el azt legalább félelemből, meggondolva azt, hogy Ő ezer más alkalommal s még ennél is veszedelmesebb állapotban foszthatott volna meg téged életedtől. Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, hogy ez „ezer más alkalommal” történt meg, habár tudom, hogy ezért kikapok attól, aki megparancsolta nekem, hogy mérsékeljem magamat bűneim elmondásában. Hát hiszen így is eléggé szépítettem őket. Az Isten szerelmére kérem, csak a bűneimből ne töröljön semmit, mert hiszen éppen ezekből látható, hogy milyen végtelenül nagylelkű az Úr és hogy mennyit képes egy lélek részéről elviselni. Legyen áldott érte mindörökké, s adja Ő Szent Felsége, hogy inkább elpusztuljak, semhogy megszűnjek Őt mindig jobban és jobban szeretni!

________________________________

[1] Baron Vince domonkosrendi atya, akivel a szentanya 1544-ben, édesatyja halálos ágyánál találkozott először.

[2] Az ávilai Szent József-zárda nővérei most is őrzik Szent Gergely művének ezen két vastag kötetét, amelyeket a hagyomány szerint a szentanya használt. A második kötet elején ez a megjegyzés olvasható: Ez a könyv a mi szentanyánké volt; mikor aludni tért, ez szolgált szent fejének vánkosul, a széljegyzetek egy része szintén tőle származik, olyan részletekre vonatkoznak, amelyek különösebben magára vonták figyelmét. Megjegyzendő azonban, hogy a széljegyzetek legnagyobb része, amint P. Silverio kimutatta, úgy ebben a könyvben, mint az előbb említett ABC-ben is, idegen kezektől származik.