művei

2011. február 9., szerda

A belső varkastély - A hatodik lakás - XI. fejezet

Isten oly hő vágyat kelt a lélekben a másvilág után, hogy az testi életét veszélyezteti; beszél arról, hogy mily nagy haszna van az Úr e kegyelmének.

Már most elég kegyelemmel halmozta-e el a Jegyes a lelket s meg van-e végre elégedve ez a kis galamb illetve pillangó? - látjátok, nem felejtettem el - és talált-e végre olyan pihenőhelyet, ahol nyugodtan bevárhatja a halálát? Szó sincs róla, sőt még sokkal rosszabb helyzetbe jutott, mint volt azelőtt. Bár már évek hosszú sora óta részesül ezekben a látomásokban, folyton nyögdécsel és fáj a szíve, mert hiszen minden újabb kegyelem csak növeli szenvedését. Az oka ennek világos: minél jobban megismeri Istenének nagyságát, annál inkább érzi, hogy mily messze van tőle; hogy mily soká kell várnia, amíg élvezheti társaságát: s így annál jobban vágyódik utána. Hiszen az természetes, hogy szerelme annál jobban nő, minél jobban belátja, mennyire megérdemli azt az a nagy Isten, az a hatalmas Úr; szerelmével együtt növekedett lassankint ez évek folyamán és fejlődött oly nagy szenvedéssé az a vágy is, amelyről most akarok beszélni. Évekről beszéltem, mert azt a bizonyos személyt tartottam szem előtt, aki mindezen átment, de ebből nem következik, hogy Istennek működése bizonyos időtartamhoz van kötve; egy pillanat alatt is fölemelheti a lelket az itt megbeszélt kegyelmek legmagasabb fokára. Oly hatalmas Ő Szent Felsége, hogy mindent megtehet, amit akar; már pedig Ő sokat akar tenni értünk.
Beszéltem már arról a vágyakozásról, azokról a könnyekről és sóhajokról, azokról a szenvedélyes indulatokról, amelyek gyötrik a lelket. Mindez Isten iránti szeretetünkből fakad és nagy szenvedéssel jár, de azért semmi ahhoz a gyötrelemhez képest, amelyről most akarok beszélni. Az előbbi olyan, mint a kialvó üszök, amely éget ugyan, de azért még elviselhető. Mialatt azonban a lélek így emészti magát s ilyen állapotában eszébe ötlik, vagy pedig egy előtte elejtett szó emlékezteti arra, hogy mily soká is tart az élet: egyszerre csak úgy érzi, mintha valami érthetetlen módon tőrszúrás, vagy pedig tüzes nyíl hatná át a lelkét. Nem mondom, hogy valóban nyíl; akármi legyen is azonban, világosan érthető, hogy nem származhat a mi természetünktől. Nem is mondható tőrszúrásnak - bár ezt a szót is használtam - mert sokkal élesebb fájdalmat okoz, mintsem az tenné; de meg azt hiszem, hogy nem ott érzi az ember, ahol a testi fájdalmakat szokás, hanem sokkal beljebb, a léleknek legmélyén. Odabent azután ez a villámcsapás porrá zúz mindent, ami földi és emberi, s mialatt a hatás tart, a lélek nem képes semmire sem gondolni, ami saját személyére vonatkoznék. Tehetségei abban a pillanatban úgy bilincsbe vannak verve, hogy semmi másra sem képesek, mint arra az egyre, hogy még növeljék fájdalmát.

Nem szeretném, ha ezt túlzásnak vennétek; higgyétek el, hogy inkább innen maradok az igazságon, mert az egészet nem is lehet kimondani. Tényleg úgy van a dolog, hogy a lelki tehetségek elragadtatásban vannak mindarra nézve, ami nem járul hozzá e fájdalom fokozásához. Az értelem például megőrizte teljes elevenségét annak megértésére, mennyire van oka a léleknek azon bánkódnia, hogy távol van Istenétől. Az Úr is hozzájárul a fájdalom fokozásához: a léleknek ugyanis sohasem volt róla tisztább fogalma, mint éppen ilyenkor. Ez azután annyira növeli a szenvedést, hogy az illető nem tudja megállni hangos zokogás nélkül. Akármennyire türelmes legyen is különben s akármennyire hozzá legyen is szokva nagy fájdalmak elviseléséhez: akkor nem tehet magáról, mert ez a kín, mint mondtam, nem a testét kínozza, hanem a lelke legmélyét dúlja fel. Ebből értette meg az illető személy, hogy mennyivel nagyobbak a lelki fájdalmak, mint a testiek. Azt is kinyilatkoztatta neki Isten, hogy a tisztítóhely fájdalmai ilyen természetűek s hogy a lelkek, bár ott nincsenek testükkel egyesülve, sokkal többet szenvednek, mint amennyit itt testükben viseltek el.

Én láttam valakit ebben az állapotban és csakugyan azt hittem, hogy belehal. Ez nem is csoda különben, mert az élet ilyenkor tényleg veszedelemben forog. Bármennyire rövid ideig tartson is ez a gyötrelem, egészen letöri a testet és tartama alatt az érverés annyira gyönge, mintha a lélek már azon a ponton volna, hogy visszamegy Istenhez. Tényleg így van. A test melege annyira megcsappan, a lélek pedig annyira lázban van, hogy kevés híja, hogy abban, a pillanatban nem teljesülnek a vágyai. Testi fájdalmat nem érez, bár, mint mondom, a szervezet annyira legyöngül, hogy utána két-három napig sincs annyi ereje, hogy tollat vegyen a kezébe és sok fájdalmat érez. Azt is hiszem, hogy ismétlődés esetén mindig jobban és jobban megviseli a testet. Hogy az ember nem érez testi fájdalmat, annak oka valószínűleg a léleknek szenvedélyes érzelme lesz, amely nem engedi, hogy a testével törődjék. Úgy van a dolog, mintha valamely testrészünk nagyon erősen fájna: lehet másutt is fájdalmunk, de ilyenkor az utóbbit nem igen érezzük. Ez sokszor megesett velem. Abban a fájdalmas elragadtatásban pedig az ember semmit sem érez s azt hiszem, azt sem érezné, ha darabokra vágnák.

Azt fogjátok mondani, hogy mindez tökéletlenség ama lélek részéről, mert ha csakugyan annyira engedelmes Istennel szemben, akkor miért nem nyugszik meg akaratán? Mindeddig képes volt erre a megadásra s ez tette rá nézve az életet elviselhetővé; most erre nem képes többé, mert az esze felmondta a szolgálatot s nem tud másra gondolni, mint olyan dolgokra, amelyek növelik a fájdalmát. Mit ér neki az élet, mikor távol van egyetlen boldogságától? Végtelenül elhagyatottnak érzi magát, mert a földnek egyetlen egy teremtménye sem képes őt felvidítani: sőt azt hiszem, még az égiek sem volnának erre képesek; csak egy tudná ezt megtenni: Az, akit ő szeret. Minden terhére van. Úgy érzi, mintha elvesztette volna lába alól a talajt: a földön nem tud megnyugodni, az égbe pedig nem lehet felmennie. Égető szomjúság gyötri s nem eresztik oda a vízhez. Tűrhetetlen ez a szomjúság és nem oltható vízzel s ő maga sem kívánná mással oltani, mint azzal, amelyről az Úr a szamariai asszonynak beszélt;[1] ebből pedig nem adnak neki.

Ó Uram Istenem, mennyire megkínzod Te azokat, akik téged szeretnek! De hát hisz ez mind csekélység ahhoz viszonyítva, amivel megjutalmazod őket. Nagyon helyesen van, hogy drágán fizessük meg azt, ami nagyon értékes; s mennyivel inkább megéri a dolog mindezt a szenvedést, ha arról van szó, hogy a lélek megtisztuljon és azután beléphessen a hetedik lelki lakásba, aminthogy a tisztítóhelyen is azért tisztulnak meg a lelkek, hogy bemehessenek a mennyországba. A jutalmához képest annyi ez a szenvedés, mint amennyi egy csöpp víz az óceánhoz viszonyítva. Igaz ugyan, hogy ez a szenvedés és gyötrelem, azt hiszem, nagyobb az összes többi szenvedésnél - pedig az illető személy ugyancsak beszélhet ezekről is, mert sokat szenvedett testileg is, lelkileg is - de azért mindezt semmibe sem veszi, ha azt nézi, hogy mit nyer általa. Azt is érzi a lélek, hogy ez a szenvedés nagyon nagy értékű, úgy hogy ő sohasem érdemelte volna azt meg. De azért ez az érzelem sem könnyíti meg szívét legkevésbé sem; csak annyit ér el vele, hogy szívesen szenved, sőt szenvedne ily módon akár egész életén át, ha Isten úgy akarná; bár ez a szenvedés rosszabb a halálnál, sőt valósággal folytonos meghalás; határozottan az.

Gondoljunk csak azokra a szerencsétlenekre, nővéreim, akik a pokolban vannak. Nincs meg bennük ez a megnyugvás; nincs meg az a vigasztalás és öröm, amit Isten a lélekbe önt; nincs meg az a tudat, hogy ez a szenvedés végeredményben nagy hasznunkra van: s emellett szenvednek és mindig többet szenvednek. Úgy értem, hogy mindig többet szenvednek, ha tekintjük járulékos szenvedéseiket.[2] Ha megfontoljuk, hogy a lélek szenvedései nagyobbak a testieknél; hogy az ő kínjaik összehasonlíthatatlanul fölülmúlják azokat, amelyekről az imént beszéltem; s ha hozzávesszük azt a tudatot, hogy mindörökké fognak tartani: mit tartsunk ezekről a szerencsétlen lelkekről? S vajon érdemes-e csak egy szóra is mindaz, amit e rövid élet folyamán tehetünk, vagy szenvedhetünk, ha annak révén elkerüljük ezt a rettenetes örök gyötrelmet?

Higgyétek el nekem, hogy ha valakinek nincs e téren tapasztalata, lehetetlen megértetni vele, mily fájdalmas dolog a lelki szenvedés és mennyire különbözik a testitől. S mikor az Úr ezt ily módon megmutatja nekünk, azért teszi, hogy belássuk, mekkora hálára vagyunk Őiránta kötelezve, amennyiben, mikor bennünket e szerzetesi életre hívott, reményt nyújtott nekünk arra nézve, hogy megment az örök kárhozattól és megbocsátja bűneinket.
Térjünk vissza ahhoz, amiről beszéltünk, értem a lélekhez, amely oly keservesen szenved. Ez a fájdalom ilyen erős fokban nem tart sokáig: nézetem szerint legfeljebb három vagy négy óra hosszat; de nem is lehetne másképp, mert ha tovább tartana, a gyarló emberi szervezet, hacsak csodát nem tenne vele az Isten, nem volna képes azt elviselni. Egy alkalommal csupán egy negyedóra hosszat tartott, de az illető személy teljesen össze volt törve. Igaz, hogy ebben az esetben a kín oly erővel jött rá, hogy eszméletét vesztette. Beszélgetés folyamán történt és pedig Húsvét utolsó napján, miután az ünnepeket oly lelki szárazságban töltötte, hogy szinte azt se tudta, hogy ünnep van. Nem is kellett neki több, mint hogy egy szót ejtsenek arról, hogy mily soká tart ez az élet.[3] S akkor azután mondjátok neki, hogy álljon ellen! Akárcsak tűzbe vetnék s arra biztatnák, tegye meg, hogy a láng ne égesse!

Nem is olyan érzelem ez, amit el lehetne titkolni. A jelenlevők ugyan nem látnak bele a lélekbe, de azt észreveszik, hogy az illetőnek élete veszedelemben forog. Igaz, hogy némileg jótékonyan hat rá az ő társaságuk, de csak úgy, mint ha árnyak volnának; ilyen színben tűnnek föl előtte akkor az összes földi dolgok.
Arra az esetre, ha ez megtörténnék veletek is, figyeljetek arra, hogy miképpen érvényesül a mi nyomorúságunk és természetes gyarlóságunk még ebben az állapotban is. Sokszor megesik ugyanis, hogy midőn a lélek ebben az állapotban van; midőn, amint említettem, haldoklik azért, mert nem tud meghalni; midőn már úgyszólván semmi sem hiányzik ahhoz, hogy itthagyhassa a testet: valósággal fél és kívánni kezdi, bárcsak csillapulna a fájdalom, nehogy belehaljon. Nagyon természetes, hogy ez a félelem az emberi gyarlóságból ered, mert hiszen másrészről nem csökken benne a vágy és semmi sem tudja megszüntetni gyötrelmét mindaddig, amíg maga az Úr nem vet annak véget. Rendesen valami nagy elragadtatással vagy látomással végződik, amelyben azután az igazi Vigasztaló megvigasztalja és lelket önt belé, hogy éljen tovább, ameddig Ő akarja. Nagyon fájdalmas vértanúság ez, de rendkívül jótékony hatást gyakorol a lélekre; legfőbb hatása az, hogy ezentúl nem fél többé, bármi szenvedés várjon is rá, mert azzal a gyötrelemmel összehasonlítva minden földi szenvedés semmiségnek tűnik föl előtte. Érzi tehát, hogy nagy hasznára volt s azért szeretné, ha sokszor ismétlődnék; e tekintetben azonban semmit sem tehet. Nincs semmiféle eszköz sem, amivel fel lehetne újítani, mindaddig, amíg az Úr újra rá nem küldi. Ebben a pontban éppoly tehetetlen, mint ahogy nem tud neki ellenállni és nem tudja megszüntetni, ha megjött. A világ iránt érzett megvetés is sokkal nagyobb lesz benne, mint azelőtt volt, mert tapasztalta, hogy abban a szenvedésben semmi földi dolog sem volt képes őt megvigasztalni. Sokkal kevésbé ragaszkodik a teremtményekhez, mert látja, hogy csupán a Teremtő képes a lelkét megvigasztalni és kielégíteni. Még jobban fél és óvakodik attól, hogy Őt megbántsa, mert megértette, hogy éppen úgy képes gyötrelmet bocsátani a lélekre, mint boldogságot.

Azt hiszem két dolog van a lelki életnek ez útján, amely életveszéllyel jár. Az egyik ez a fájdalom, amelyről az imént beszéltem - mert ez igazán veszedelembe és pedig nagy veszedelembe sodorja az életet - a másik pedig az a túláradó öröm és boldogság, mely olykor elárasztja a lelket. Ez ugyanis néha olyan óriási erővel lép fel, hogy a lélek nem bírja tovább s már-már csak egy hajszálon függ, hogy elhagyja-e a testet. Az igazat megvallva, ez esetben a halál nagy boldogság volna rá nézve. Ezekből megítélhetitek, nővéreim, vajon volt-e okom azt mondani, hogy ezekhez a dolgokhoz bátorság kell. S ha ezeket a kegyelmeket kérnétek az Úrtól, joggal kérdezhetné tőletek azt, amit Zebedeus két fiától kérdezett,[4] hogy meg tudják-e inni az Ő kelyhét?

Azt hiszem, leányaim, valamennyien azt felelnénk, hogy igen. És helyesen tennénk, mert hiszen Ő Szent Felsége meg adja az erőt annak, akinek szüksége van rá. Ő megvédi a lelket és helytáll érte az üldözések és zaklatások közepette, amint megtette Mária Magdolna érdekében; ha nem is teszi szavakkal, megteszi tettekkel. Végül pedig, még e földi élet folyamán, amint látni fogjátok, egyszerre megadja neki a jutalmat. Legyen mindörökkön áldott és dicsőítsék őt az összes teremtmények. Amen.

_____________________________________
[1] Jn. 4, 10-15.
[2] Az örök kárhozat szenvedései kétfélék. Először a lényeges szenvedés, amelyet Istennek mindörökre való elvesztése okoz; és másodszor a járulékos szenvedések, amilyenek például a tűz-okozta kínok. Ez utóbbiak a felhalmozódás következtében növekednek, amennyiben e jelen kínjaihoz hozzájárul a múlt kínjainak emléke.
[3] 1571-ben, Húsvét utáni kedden Szent Terézia Salamancában tartózkodott, az ottani kármelita-zárdában, s az üdülő órán leányai körében szórakozott, midőn Jézusról nevezett Izabella nővér elénekelt előtte egy kis költeményt; ez utóbbinak tárgya az volt, hogy mily soká tart ez az élet, ez a földi számkivetés. Ekkor esett a Szent ebbe a fájdalmas elragadtatásba; s ez után írta azt a gyönyörű költeményét, amelynek az a refrénje: “Nem tudok meghalni: abba halok bele!”

Tovább...