Önéletrajz - VI. Fejezet

Elmondja, mennyivel tartozik az Úrnak azért, hogy oly megadással tudott elviselni akkora szenvedéseket; miképpen fordult segítségért a dicsőséges Szent Józsefhez, s mennyire használt neki az ő pártfogása.


Ez a négynapi tetszhalál olyan állapotban hagyott engem, hogy csak az Úristen tudja, mily rettenetesek voltak a kínjaim. A nyelvem ronggyá volt harapdálva. Mivel már annyi ideje nem ettem semmit s úgy össze voltam aszva, a torkom annyira összeszáradt, hogy még a vizet sem tudtam lenyelni. Úgy látszott, mintha minden tagom ki lett volna ficamodva; a fejem egészen meg volt zavarodva, s egész testem valósággal egy gombolyagba zsugorodott össze. Ennyire juttatott a kínszenvedés azokban a napokban. Mások segítsége nélkül nem tudtam mozdítani sem a karomat, sem a lábamat, sem a kezemet, sem a fejemet. Emelgettek, mintha csak halott lettem volna. Ha jól emlékszem, csak a jobb kezemnek egyik ujját tudtam mozdítani. Hozzám nyúlni nem volt szabad, mert minden érintés rettenetes fájdalmat okozott, s nem tudtam elviselni. Lepedőben emelgettek, amelyet az egyik az egyik végén fogott meg, a másik a másikon. S ez így tartott Virágvasárnapig. Az egyetlen könnyebbség az volt, hogy, ha senki nem nyúlt hozzám, akkor néha-néha szüneteltek a kínjaim, s az ilyen kis enyhülést már olybá vettem, mintha egészséges volnék. Ugyanis már-már attól féltem, hogy elhagy a béketűrésem, s azért nagyon örültem, mikor azok a folytonos, éles kínok néhanapján szüneteltek. Azonban újra kezdődtek, még pedig elviselhetetlen fokban, valahányszor kirázott a kettős negyednapos váltóláz, amely továbbra is nagyon súlyos mértékben megmaradt. Az ételektől való undorodásom is még mindig nagy volt.
Mindamellett, mikor már ennyire voltam, nem nyugodtam, amíg vissza nem vittek a zárdába. A nővérek, akik a holttestemet várták, elevenen kaptak ugyan vissza, aq testileg rosszabb állapotban voltam egy halottnál, úgyhogy kín volt engem nézni. Hogy mennyire le voltam fogyva, azt el sem lehet mondani; úgyszólván csak a csontjaim maradtak meg. Ez az állapot több mint nyolc hónapig tartott, a bénulás ellenben, bár lassankint javult, körülbelül három esztendeig. Mikor végre elkezdtem négykézláb járni, hálát adtam Istennek, hogy már annyira vagyok.
Mindezeket a szenvedéseket nagy megadással viseltem el, sőt, eltekintve az első időktől, nagy örömmel is, mert hiszen az első gyötrelmekhez és kínlódáshoz hasonlítva a későbbi szenvedés csekélységnek látszott. Teljesen belenyugodtam Isten akaratába, még arra az esetre is, ha így akart volna hagyni egyszer s mindenkorra. Azt hiszem, csakis azért óhajtottam meggyógyulni, hogy egyedül lehessek, s imádkozhassam úgy, amint azt azelőtt szoktam tenni; mert a betegszobában ez nem volt lehetséges. Igen sűrűn gyóntam; sokat beszéltem Istenről, úgyhogy mindnyájan épültek rajtam, s csodálkoztak azon, mekkora béketűrést adott nekem az Úr. Mert ha ő nem segített volna, azt hiszem, nem bírtam volna annyit s hozzá olyan jókedvvel szenvedni.
Az első ima, amelyet ő öntött a lelkembe, egy különösen nagy kegyelmet szerzett meg számomra, azt tudniillik, hogy megérttette velem, mit jelent őt szeretni. Ettől az időtől kezdve ugyanis szemlátomást kezdtek bennem újra fejlődni az erények, bár, sajnos, nem voltak elég erősek, mert hiszen nem tudtak megtartani az igazság útján. Az egyik az volt, hogy ne mondjak rosszat soha senkiről, hanem amennyire csak lehetséges, elkerüljek minden megszólást. Mindig szem előtt tartottam ugyanis azt az elvet, hogy nem mondok másról olyasmit, amit nem szeretnék, ha énrólam beszélnék. Ezt az elvet a végletekig hajtottam, mikor ilyesmire alkalom nyílt, de azért mégsem voltam eléggé tökéletes arra, hogy olykor-olykor, amidőn a körülmények nagyon belevittek, némileg ne hibáztam volna ellene. Rendesen azonban hű maradtam hozzá, s azokat is, akik velem voltak és velem társalogtak, igyekeztem erre rábeszélni, úgyhogy ők is megszokták. Csakhamar mindenki tudta, hogy ahol én vagyok, ott biztonságban van mindenkinek a becsülete; s ugyanilyen hírük volt mindazoknak, akikkel én barátságot, vagy rokonságot tartottam, s akiket erre oktattam. Sajnos, egyebekben sok leszámolni valóm lesz Isten előtt azon rossz példa miatt, amelyet nekik adtam. Bocsásson meg nekem Ő Szent Felsége azért a sok rosszért, amelynek oka voltam, ha a szándékom nem is volt olyan elvetemült, mint amilyen rosszul ütöttek ki tetteim. Nagyon vágyódtam az egyedüllét után s legjobban szerettem Istenről beszélni; ha akadt valakim, akivel erről tudtam társalogni, ez nagyobb élvezetemre szolgált, mint a világi szórakozások összes finomságai, jobban mondva durvaságai. Sokkal gyakrabban áldoztam és gyóntam; s nagyon vágyódtam e szentségek után. Rendkívül szerettem jó könyveket olvasni. Mélységes bánatot éreztem afölött, ha Isten ellen vétkeztem, olyannyira, hogy sokszor nem is mertem belső imába fogni, úgy féltem attól a heves fájdalomtól, amelyet bennem ilyenkor bűneim tudata okozott. Olyan volt ez, mint valami súlyos büntetés. Ez a későbbi időben annyira fokozódott, hogy nem is tudom, mihez hasonlíthatnám ezt a gyötrelmet. Megjegyzendő, hogy ezt egyáltalában nem a félelem okozta, hanem egészen más valami. Megfontolva ugyanis azon kegyelmeket, amelyeket az Úr a belső imában árasztott reám, s azt, hogy mennyivel tartozom ezért neki; s látva azt, hogy mily hálátlansággal viszonzom mindezt: nem tudtam magamnak megbocsátani. Bosszantottak még a saját könnyeim is, amelyeket bűnöm miatt hullattam, mert hiszen látnom kellett, mily keveset javulok, s hogy mily keveset használnak jó föltételeim és bűnbánatom, tekintve, hogy mindannyiszor visszaesem, valahányszor kiteszem magainat az alkalomnak. Könnyeimet képmutatásnak tartottam, s ha jól kisírtam magamat, s utána újra vétkeztem, bűnöm, tekintettel arra, hogy az Úr megadta nekem a könnyek kegyelmét s a bűnbánatot, még sokkal nagyobbnak tűnt föl előttem. Ilyenkor igyekeztem minél előbb meggyónni, s azt hiszem, a magam részéről mindent megtettem, hogy visszanyerjem Isten kegyelmét. Az egész baj azon múlt, hogy nem szakítottam véglegesen az alkalmakkal, no meg gyóntatóimmal,[1] akikből édes-kevés hasznom volt. Pedig ha figyelmeztettek volna arra a veszedelemre, amelyben forogtam, s rámutattak volna, hogy lelkiismeretbeli kötelességem szakítani azokkal az ismeretségekkel: nem is kételkedem benne, hogy megtettem volna. Mert sohasem lettem volna képes semmi áron csak egy napig is megmaradni a halálos bűnben, ha tudom, hogy halálos bűn. Az Istenfélelemnek mindezen tünetei a belső ima következtében kezdtek rajtam mutatkozni; a legérdekesebb pedig az volt, hogy szereteten alapultak, mert hiszen a bűneimért járó büntetésre nem is gondoltam.
Betegségemnek egész tartama alatt nagyon éberen őrködtem lelkiismeretem fölött, nehogy halálos bűnt találjak elkövetni. De - Uram segíts! - óhajtottam a felgyógyulást, hogy jobban szolgálhassak Istennek, holott azután éppen az egészség lett oka romlásomnak. Látván ugyanis azt, hogy oly fiatalon már teljesen nyomorék vagyok; s hogy mire juttattak engem a földi orvosok: elhatároztam, hogy az égiekhez fordulok gyógyulásért. Mert bár igen jókedvűen tűrtem a betegséget, azért mégis csak vágyódtam az egészség után. Az egyik eszemmel ugyan azt is gondoltam, hogy ha egészséges állapotban esetleg el kellene kárhoznom, akkor sokkal jobb így maradnom; a másikkal azonban úgy véltem, hogy ha felgyógyulok, mégis csak jobban tudok szolgálni Istennek. Ez a mi nagy tévedésünk: nem bízzuk magunkat Isten akaratára, aki pedig legjobban tudja, mi válik hasznunkra.
Elkezdtem tehát buzgón hallgatni a szent misét, s végezni olyan imádságokat, amelyeket az Egyház jóváhagyott; mert sohasem voltam barátja az amolyan mindenféle szertartásos imáknak, amilyeneket mifelénk egyesek, főleg nők végeztek. Bennük áhítatot keltettek, de nekem soha sem voltak a szám íze szerint, s végül is az egyházi hatóság elítélte őket, kijelentvén, hogy babona az egész. Pártfogómul és uramul a dicsőséges Szent Józsefet választottam, s nagyon melegen a kegyeibe ajánlottam magamat. Volt is alkalmam tapasztalni, hogy nemcsak ebből a bajból, hanem sok más, ennél nagyobb, becsületemet és lelkem üdvét fenyegető veszedelemből jobban kimentett ez az én atyám és uram, mint ahogy kérni tudtam. Nem emlékszem, hogy valaha kértem volna tőle valamit, amit ő meg ne tett volna. Igazán csodálatra méltó dolog, hogy mekkora kegyelmeket eszközölt ki számomra Istennél ez az áldott szent, és milyen testi és lelki veszedelmekből szabadított ki. A többi szenteknek, úgy látszik az Úr csak azt adta meg, hogy ebben vagy abban a szükségben tudjanak segíteni, erről a dicsőséges szentről azonban tapasztalatból tudom, hogy mindegyikben pártunkat fogja. Az Úr mintegy értésünkre akarja adni, hogy amiként engedelmes volt neki a földön - mert hiszen atyjának nevezték, s mint nevelőjének joga volt neki parancsolnia - éppúgy az égben is megteszi minden kívánságát. Tapasztalták ezt mások is, akik tanácsomra hozzá fordultak, és már újra sokan vannak, akik ezek alapján nagyon tisztelik őt. Ami engem illet, igyekeztem ünnepét a lehető legfényesebben megtartani; amiben azonban inkább a hiúság vezetett, mint a jó szellem; mert főleg arra volt gondom, hogy sok legyen a külső dísz és pompa, bár a szándékom azért nem volt rossz.[2] Mert ez volt az én nagy hibám: ha az Úr meg is adta nekem a kegyelmet arra, hogy valami jó dolgot tegyek, a végrehajtás tele volt gyarlósággal és tökéletlenséggel. Míg ellenkezőleg, ha valami rosszról, fényűzésről, vagy hivalkodásról volt szó, - az Úristen bocsássa meg nekem - annak megtevésében csupa buzgalom és szorgosság voltam. Szeretnék mindenkit rábeszélni arra, hogy tisztelje ezt a dicső szentet, mert tudom, hogy mily sok jót tud számunkra Istennél kieszközölni. Nem ismertem még embert, aki ha igazán tisztelte őt és különösebben szolgált neki, ne haladt volna nagyon előre az erények útján; mert rendkívül jó hatással van azokra a lelkekre, akik neki ajánlják magukat. Azt hiszem, már jó néhány esztendeje, hogy az ő ünnepén mindig kérek tőle valami különöset és még mindig megkaptam. Ha olykor kérésemet talán kissé ügyetlenül adom elő, ő oly egyenesre igazítja, hogy még sokkal nagyobb hasznomra válik. Ha volna ahhoz fölhatalmazásom, hogy erről bővebben írjak, igen szívesen maradnék ennél a tárgynál, s részletesen mondanám el mindazokat a kegyelmeket, amelyeket ez a dicső szent nekem és másoknak juttatott; mivel azonban nem akarok többet tenni annál, amivel megbíztak, sok dologban rövidebb leszek, mint szeretném, másokat meg hosszasabban mondok el, mintsem szükséges volna; mert hát mi mást lehetne várni tőlem, akinek oly kevés az esze mindenhez, ami jó. Én csak arra kérek mindenkit, az Isten szerelméért próbálja meg, ha nem hiszi, s tapasztalni fogja, mennyire jó dolog az, ha az ember ennek a dicső pátriárkának ajánlja magát és tiszteli őt. A belső ima embereinek azonban különösen kellene hozzá ragaszkodniuk. Mert ki volna képes az angyalok királynéjáról elmélkedni, s életének azon eseményeire gondolni, amelyek folyamán annyi veszedelmet élt át a kisded Jézussal, a nélkül, hogy hálás ne volna Szent Józsefnek azért, hogy ezen nehéz körülmények között gondjukat viselté. Ha valaki nem talál olyan lelki vezetőt, aki belső imára tudná őt oktatni, fogadja tanítójául ezt a dicső szentet, s nem fogja eltéveszteni az utat. Adja az Úr, hogy ne legyen eltévesztett dolog részemről, hogy őróla mertem beszélni, mert bár nyilvánosan tisztelőjének vallom magamat, az ő szolgálatában s példájának követésében mindig hibás voltam. Mert ő megtette a magáét, amennyiben föl tudtam kelni, képes voltam újra járni, s nem voltam többé nyomorék; én pedig abban tettem meg a magamét, hogy visszaéltem ezzel a kegyelemmel.
Ki hitte volna, hogy miután ekkora kegyelmeket kaptam Istentől, s miután Ő Szent Felsége már erényeket kezdett belém ültetni, amelyek szükségképen arra indítottak, hogy neki szolgáljak; miután ott feküdtem úgyszólván meghalva, s az örök kárhozatnak akkora veszedelmében; miután föltámasztotta lelkemet-testemet, úgyhogy mindenki elcsodálkozott azon, hogy elevenen lát: mondom, ki hitte volna, hogy oly hamar el fogok bukni. Ó én Uram, miért is kell nekünk ilyen veszedelmes életet élnünk! Mert hiszen, midőn e sorokat írom, azt gondolom, hogy a Te kegyelmedből és irgalmadból, ha nem is oly tökéletesen, mint Szent Pál, de azért mégis elmondhatnám azt, hogy „Már nem én élek, hanem Te élsz bennem, én Teremtőm.” Mert amennyire látom, kezeidben tartasz már évek óta; s bennem is megvan a jó szándék és akarat, s ez némileg érvényesült is sok minden dologban ezen idő folyamán: úgyhogy bár tudtomon kívül bizonyára sokat vétkezem, tudatosan nem teszek semmit a Te szent akaratod ellen, lenne az bár még oly csekélység is. Azt is hiszem, hogy nincsen semmi széles e világon, amire a Te kedvedért a legnagyobb készséggel ne vállalkoznám. Hiszen egyet-mást sikerült is már a Te segítségeddel végrehajtanom. A világ pedig nem kell nekem, sem pedig akármi, ami e világból való, s azt hiszem nem képes nekem örömet okozni más, mint ami Tőled ered. A többi mind súlyos kereszt nekem. Lehet, hogy tévedek, s úgyis lesz, hogy nincsenek meg bennem ezek az imént említett elvek, azonban Te látod, Uram, hogy amennyire képes vagyok megérteni a dolgot, nem hazudom; s folyton attól félek, s van is okom rá, - hogy esetleg újból magamra hagysz engem. Mert már nagyon is jól tudom, mi telik erőmtől és gyönge erényemtől, hacsak Te nem növeled azt és nem istápolsz, hogy el ne hagyjalak. Sőt mi több, adja Szent Felséged, hogy máris ne legyek magamra hagyva, most, amidőn lelki állapotom felől oly szép álmokban ringatom magamat. Nem tudom, hogyan lehet kedvünk élni, mikor minden annyira bizonytalan! Lehetetlennek látszik előttem most már ó én Uram, hogy amúgy teljesen elforduljak tőled, azonban tekintve, hogy mégis annyiszor hűtlen lettem hozzad, folyton remegnem kell. Mert valahányszor csak egy kevéssé is eltávolodtál tőlem, azonnal tehetetlenül a földre rogytam. Áldott légy mindörökké, mert bár elhagytalak Téged, Te sohasem hagytál el engem oly véglegesen, hogy kezedbe kapaszkodva, de csakis úgy, ne lettem volna képes mindig újra fölkelni. Sokszor azonban, sajnos, nem akartam elfogadni kezedet, és süket fülre vettem ismételt hívogatásodat; amint ezt el fogom mondani a következőkben.

________________________________

[1] A Megtestesülés-zárda kármelita nővérei természetesen a kármelita férfirend elöljáróinak egyházi joghatósága alá tartoztak, s így rendes gyóntatóik az ávilai sarus kármelita zárda atyái közül valók voltak. Ezek azok a tudatlan és túlságosan szabadelvű gyóntatók, akikre Szent Terézia itt panaszkodik. Azok a nagy bűnök, amelyekről a szent itt vadolja magát, nem voltak halálosak sem objektíve, sem szubjektíve, de azért mégsem voltak kicsinységek. Terézia, mint annak a laza fegyelmű zárdának tagja, úszott az árral, s napról-napra tett számtalan olyan dolgot, amely a szigorú szerzetesi fegyelem szempontjából súlyos vétség. Már pedig ő fogja fel ő a dolgot - ő bár az enyhített szabályra, de mégis a kármelita szabályra tett fogadalmat, tehát köteles lett volna a szerint élni. Legnagyobb hibái közé számítja világiakkal való sok barátságát, amelyre sok időt pazarolt. Kétséget sem szenved, hogy az ilyesmi, meg ha nem is culpa theologica, kármelita szempontból igen súlyos vétség.
[2] Akkortájt Spanyolország számos zárdájában volt meg az a szokás, hogy az egyes nővérek, amennyiben volt hozzá pénzük, fényes ünnepet rendeztek védőszentjeik napján. Szent Terézia különösen Szent Józsefet szokta így megünnepelni.