Önéletrajz - VIII.Fejezet

Elmondja, mennyire javára szolgált az a körülmény, hogy nem hagyta egészen abba a belső imát, s hogy ennek köszöni lelke üdvösségét. Szerinte ez a legjobb eszköz az elvesztett kegyelmek visszaszerzésére. Mindenkinek ajánlja. Kifejti, hogy miben nyilvánul a nagy haszna, s hogyha valaki idő múltán abba is hagyná, már azzal is sokat nyer, ha legalább egy ideig gyakorolta.


Nem ok nélkül emeltem ki annyira életemnek ezt az időszakát. Mert hiszen belátom, hogy egy ilyen magamforma rossz lélekről olvasni senkinek sem élvezet; sőt szeretném is, ha mindenki megutálna engem, tekintve, hogy az Úrnak annyi kegyelmével szemben olyan megátalkodott és annyira hálátlan voltam. Bárcsak szabad volna elmondanom, hányszor vétettem Isten ellen ez idő alatt, még pedig azért, mert nem támaszkodtam a belső imának erre az erős oszlopára. Majdnem húsz esztendeig jártam ezt a viharos tengert, ilyen bukások, fölkelések és újabb bukások közepette, s olyan alacsony fokán a lelki életnek, hogy a bocsánatos bűnöket úgyszólván semmibe se vettem; s bár féltem a halálos bűnöktől, ezektől sem óvakodtam kellőképpen, mert hiszen nem kerültem az alkalmakat. Mondhatom, keserves egy élet volt! Mert sem Istenben nem találtam örömet, sem pedig a világ nem elégített ki. A világias szórakozások közepette fájt, ha elgondoltam, mivel tartozom Istennek; ha pedig Istenbe voltam merülve, világias vonzalmaim zavartak. Ez olyan kínos lelki harc volt, hogy nem értem, miképpen tudtam csak egy hónapig is kibírni, hát még annyi esztendeig. Mindamellett még ebben is szembetűnően érvényesült az Úr irgalma rajtam, mert ha már érintkeztem a a világgal, legalább bátorságot adott a belső imához. Bátorságot, mondom, mert nem tudom van-e a világon dolog, amihez több bátorság kell, mint ahhoz, hogy az ember árulást szőjön királya ellen, s bár tudja, hogy a király értesülve van a dologról, mégis állandóan megmaradjon a közelében. Mert igaz ugyan, hogy mindig közelében vagyunk Istennek, de azért mégis egészen más a közellét a belső imában, mert ott érzi az ember, hogy az Úristen nézi őt. Míg ellenben másoknak talán naphosszat sem jut eszükbe, hogy Isten látja őket.
Meg kell azért vallanom, hogy ezen évek folyamán olykor hónapok teltek el, sőt olykor egy egész esztendő, amely idő alatt óvakodtam minden bűntől, buzgón gyakoroltam a belső imát, s némileg, sőt komolyan törekedtem elkerülni az alkalmakat. Föltettem magamban, hogy mindent egészen őszintén akarok megírni, s azért kell ezt is megmondanom. Csakhogy az ilyen jó napoknak emléke nem igen vésődött bele emlékezetembe, s azért aligha lehettek számosak; ellenben annál több volt a rossz. Ha csak nem voltam nagyon beteg, vagy igen elfoglalva, ritkán múlt el nap anélkül, hogy hosszú időt ne szenteltem volna a belső imának. Mikor betegen feküdtem, olyankor voltam legjobban Istennel; s ilyen irányban igyekeztem befolyásolni azokat is, akik meglátogattak; imádkoztam értük az Úrhoz és sokat beszéltem nekik őróla.
Eltekintve tehát attól az egy esztendőtől, amelyet említettem, egyébként ezen huszonnyolc év alatt, amióta elkezdtem gyakorolni a belső imát, tizennyolcnál is többet töltöttem ebben a harcban és küzdelemben, az Úristennel és a világgal való barátkozás között. Az azután következő időben, amelyről még nem beszéltem, más volt lelki harcaimnak oka, s bár ez utóbbiak ugyancsak nem voltak kicsinyek, tekintve, hogy - nézetem szerint - Isten szolgálatában küszködtem, s hogy beláttam a világ hiúságát, mindent könnyedén viseltem el, amint majd el is fogom mondani.
Minderről egyrészt azért számoltam be oly részletesen, hogy, mint említettem, az olvasó belássa Isten irgalmát és az én hálátlanságomat; másrészt azonban azért is, hogy megértse, mekkora jót tesz Isten az emberi lélekkel, mikor abba elszántságot és kedvet önt a belső imához, még akkor is, ha ez a lélek nem is bírna még az ehhez szükséges előfeltételekkel. S ha a lélek állhatatos marad benne, akkor bármennyi vétekbe és kísértésbe ejtse és bár ezerszer buktassa is el az ördög: végül az Úr, szent meggyőződésem szerint, mégis csak bejuttatja az üdvösség révébe, aminthogy odajuttatott, - legalább most úgy látom - engem is. Adja Ő Szent Felsége, hogy ne rohanjak újra vesztembe!
Sok szent és jó ember írt már arról, hogy mennyi haszonnal jár a belső ima, akarom mondani az elmélkedés. Hála legyen érte Istennek. De ha nem is volna így a dolog, akármilyen kevés bennem az alázatosság, annyira még sem vagyok kevély, hogy erről merjek tárgyalni. Saját tapasztalatom alapján azonban mégis bátorkodom a következőket mondani. Akármilyen hibákba essék az, aki a belső imát megkezdte gyakorolni, ne hagyja abba; mert ez a legjobb eszköze a javulásnak; nélküle sokkal nehezebb. Ne engedjen valahogy annak az ördögi kísértésnek, amelybe én estem, hogy tudniillik az alázatosság ürügye alatt fölhagy vele. Higgye el, hogy az Úr szavai nem csalhatnak, s hogy ha igazán megbánjuk bűneinket, ha föltett szándékunk őt többé meg nem sérteni: akkor újra barátságára méltat bennünket, s újra megadja kegyelmeit, sőt esetleg még bőségesebben, mint annakelőtte, ha bűnbánatunkkal ezt megérdemeljük.
Aki pedig még nem próbálta meg a belső imát, az Úr szerelmére kérem, ne fossza meg magát ekkora kincstől. Nincs benne semmi félelmetes, sőt mindenképen kívánatos. Mert még abban az esetben is, ha nem haladna előre, s nem igyekeznék benne akkora tökéletességre vinni, hogy kiérdemelje azokat az örömöket és élvezeteket, amelyeket a lelki élet ezen fokán osztogat az Úr; még akkor is meglesz belőle az a haszna, hogy megtanulja a mennyországba vezető utat. Ha pedig állhatatos marad benne, akkor - bízom Isten irgalmában - meg fogja látni, senki sem választotta még barátjául anélkül, hogy bőséges jutalomban ne részesült volna. Mert nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Igaz, hogy két lény között a szeretet csak akkor lehet igazi és a barátság csak úgy maradandó, ha mindkettőnek ugyanaz a természete; már pedig tudjuk azt, hogy a mi Urunké hibátlan, míg ellenben a mienk bűnös, érzékies, hálátlan. De azért, ha mi nem is szeretjük őt még igazán, s nem is vagyunk képesek Őt megfelelő módon szeretni, mert hiszen az Ő természete egészen más, mint a miénk: látván azt, mennyire érdekünkben van ez a barátság, s hogy ő mennyire szeret bennünket, hát csak szánjuk rá magunkat, s szenvedjük el a gyakori együttlétet Azzal, aki annyira különbözik tőlünk.
Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyire rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek önmagamra! Ó gyönyörűsége az angyaloknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogy Te képes vagy eltűrni magad mellett azt, aki nem tudja elviselni, hogy Te vele légy! Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az időközöket, amikor szeret téged, s egy pillanatnyi bűnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt világosan tapasztaltam önmagamon, s nem értem, Teremtő Istenem, hogy miért nem igyekszik az egész világ veled ilyen bizalmas barátságot kötni. Fogjunk már egyszer össze mi bűnösök, akik oly kevéssé hasonlítunk hozzad, hogy jókká tehess minket; engedjék valamennyien, hogy naponta legalább két óra hosszat légy velük Te, ha már ők nem képesek veled maradni, hanem tele van a fejük mindenféle világias szórakozással és gonddal, amint én voltam vele. Annak fejében, hogy legyőzik önmagukat, s legalább igyekeznek ilyen jó társaságban maradni (mert hiszen kezdetben az ember csakugyan nem képes többre, sőt még később is kénytelen olykor ezzel beérni): Te Uram, legyőzöd az ördögöket, amennyiben nem engeded, hogy támadják őket; sőt napról-napra csökkented erejüket velük szemben, míg az övéket növeled, úgyhogy meg tudják állni a helyüket a rossz szellemmel szemben. Ó nem, Élete az összes életeknek, te nem fosztasz meg életétől senkit azok közül, akik read bízzák magukat, s akik barátjuknak választanak Téged, hanem még a test életét is jobb egészségben tartod fenn, a léleknek pedig visszaadod az övét.
Nem értem, mitől félnek az emberek, hogy nem merik gyakorolni az elmélkedést? Nem tudom, mi szolgáltathat nekik okot aggodalomra? Az ördög persze jól teszi; a maga szempontjából, hogy ijesztget; mert hiszen vajon okozhatna-e nagyobb kárt, mintha rémképek által vissza-1 tart annak megfontolásától, hogy mennyire megbántottam Istent; mennyivel tartozom neki; hogy van pokol és mennyország; hogy mennyi szenvedést és gyötrelmet állt ki ő érettem. Ez volt az én egész belső imám, mialatt abban a veszedelmes állapotban voltam; s erre összpontosítottam értelmemet, amennyire csak tudtam. Azonban igen sokszor, és pedig több éven át, inkább csak az után vágyódtam, hogy bárcsak vége volna már az imára kiszabott időnek s inkább azt lestem, hogy mikor üt már végre az óra, semhogy elmélkedtem volna. Nem egyszer pedig kész lettem volna inkább akármilyen súlyos penitenciát elvállalni, minthogy belemerüljek a belső imába. Az ördög pedig olyan erőszakosan igyekezett tőle visszatartani, - vagy pedig talán, saját haszontalanságom volt, - s oly kedvetlenül léptem a kápolnába, hogy össze kellett szednem egész akaraterőmet; ez pedig, mint mások is mondják, nálam nem kicsiny, s az Úristen tényleg a rendesnél nagyobbat adott nekem; csak az a baj, hogy rosszra használtam. Végül az Úr mégis megsegített, s ha egyszer ilyen erőszakot tettem önmagamon, olykor több nyugalmat és vigasztalást élveztem, mint más alkalommal, amidőn kedvvel fogtam az imához.
Ha tehát az Úr ilyen magamforma rossz teremtéssel szemben annyira türelmes volt; s ha, amint világosan látható, ennek köszönhetem összes bajaim megszűnését: vajon kinek lehetne oka félelemre, ha még annyira bűnös is? Mert ha akármekkora bűnei volnának, bizonyára nem leledzett bennük olyan hosszú éveken át, főleg, miután előzőleg akkora kegyelmeket kapott az Úrtól. Vajon ki volna képes kishitűségre, látván azt, hogy az Úr velem szemben akkora türelmet tanúsított, csupán azért, mert óhajtottam és igyekeztem egy kis időre félrevonulni, hogy ő velem lehessen? S tettem ezt igen gyakran egészen kedvetlenül; erőszakolva önmagamat, vagy pedig engedve az Úr erőszakának.
Ha tehát az olyanoknak, akik nem is szolgálják az urat, hanem csak sértegetik, ennyire hasznára van s ennyire szükséges a belső ima; ha senkinek sem okozhat olyan kárt, amelynél nagyobbat ne okozna a hiánya; miért kellene tartózkodni tőle azoknak, akik szolgálják Istent, és akarnak is neki szolgálni? Igazán mondom, én nem értem, miért tennék, hacsak nem azért, hogy jobban megszenvedjék ez élet szenvedéseit, s hogy elzárják Isten elől az egyetlen utat, amelyen át megédesíti az életünket- Igazán nagyon sajnálom őket; mennyire a maguk költségén szolgálnak az Úrnak! Azoknál ugyanis, akik gyakorolják a belső imát, az Úristen maga viseli a költséget, s egy kis fáradságért olyan lelki örömmel fizet, hogy azzal azután könnyű elviselni minden fáradságot.
Ezekről a lelki örömökről, amelyeket az Úr azoknak juttat, akik állhatatosak a belső imában, még sok szó fog esni, s azért itt nem is beszélek róluk; csak annyit akarok megjegyezni, hogy a nagy kegyelmeknek, amelyekben nekem volt részem, a belső ima a kapuja. Ha ez be van zárva, nem tudom, hogyan adhatná meg őket az Úr. Hiába akarna bemenni a lélekhez: élvezni társaságát, s részesíteni őt saját társaságának élvezetében, az útja el van zárva. Mert azt megkívánja, hogy az a lélek egyedül legyen, tiszta legyen, s óhajtsa elfogadni kegyelmeit. Ha tehát akadályokat gördítünk útjába és semmit sem teszünk azok elhárítására: miképpen kívánhatjuk, hogy Isten bejöjjön hozzánk, s reánk árassza nagy kegyelmeit?
Hogy lássák, mekkora az ő irgalma, s mennyire hasznát vettem annak, hogy nem hagytam abba a belső imát és a lelki olvasmányt, elmondom itt, mily adázul harcol az ördög a lélek birtokáért, - mert ennek megértése nagyon fontos, - s az Úr milyen hadi csellel és irgalommal igyekszik azt magához téríteni. Csakhogy azután óvakodjanak is a veszedelmektől, amelyektől én, sajnos, nem óvakodtam; főleg pedig, az Isten szerelmére s arra a gyöngédségre, amellyel igyekszik minket a maga számára megnyerni, esedezem: őrizkedjenek a rossz alkalmaktól. Mert ha egyszer belejutottunk, akkor már nem igen bízhatunk a győzelemben; hiszen annyi ellenség támad ellenünk, mi pedig oly gyöngék vagyunk a védelemre. Szeretném, ha le tudnám írni, milyen bilincsekben sínylődött az én lelkem ebben az időben! Mert azt világosan éreztem, hogy azokba van verve, s azért mégsem tudtam megérteni, hogy miért; mert nem tudtam elhinni, hogy amit az én gyóntatóim olyan csekélységnek tartanak, az csakugyan olyan rossz legyen, amilyennek a lelkem érezte. Hiszen az egyik azt is mondta nekem, hogy akármilyen magas fokán lennék is a szemlélődésnek, az ilyen alkalmakon és ismeretségeken még akkor sem volna kivetni való. Igaz, hogy ez a vége felé volt, midőn én Isten kegyelméből már elkerültem a nagy veszedelmeket, de az alkalmakkal még mindig nem szakítottam egészen. Mivel ugyanis azt látták, hogy jó szándékaim vannak, s hogy gyakorlom a belső imát: azt hitték, máris sokat teszek. Az én lelkem azonban nagyon jól megértette, hogy nem teszi meg kötelességét Azzal szemben, akinek annyival tartozik. Igazán sajnálom szegény lelkemet, ha elgondolom, mennyit szenvedett! Mennyire nem talált sehol segítséget, kivéve Istennél! Mennyire szabadjára eresztették szórakozások és élvezetek dolgában, kijelentvén, hogy mindez meg van engedve!
Nem volt csekélység az a szenvedés sem, amelyet a szentbeszédek mértek reám; pedig nagyon szerettem őket, olyannyira, hogy ha valami okos és jó szónokot hallottam, önkéntelenül egészen különös szeretetre gyulladtam iránta; nem tudom miért. Úgyszólván soha sem találtam szónoklatot annyira rossznak, hogy ne hallgattam volna szívesen, akármennyire mondogatták is a többi jelenlevők, hogy az illető nem beszél jól. Ha pedig igazán jó volt a szentbeszéd, akkor egészen rendkívüli élvezetet találtam benne. Különben is, amióta csak elkezdtem gyakorolni a belső imát, soha sem tudtam betelni azzal, hogy - akár így, akár úgy - Istenről halljak beszélni. A szentbeszéd tehát egyrészt nagy örömemre szolgált, másrészt azonban meggyötört, mert folyton azt értettem ki belőle, mennyire és mily sok tekintetben nem vagyok az, akinek lennem kellene.
Sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen meg; de amennyire most látom, abban lehetett a hiba, hogy nem helyeztem bizalmamat kizárólag Ő Szent Felségébe s nem veszítettem azt el teljesen önmagam iránt. Kerestem a gyógyulás eszközeit; igyekeztem így is, úgy is; de úgy látszik, nem tudtam megérteni, mily keveset ér mindez, hacsak meg nem szűnik teljesen a bizalom önmagunk iránt, s az egészet nem vetik Istenbe. Élni szerettem volna; mert éreztem, hogy nem élet az enyém, hanem küszködés a halál árnyékával; hogy nincs aki életet tudna nekem adni, én magam pedig nem tudom megszerezni. Aki pedig engem képes lett volna éltetni, annak volt rá oka, hogy meg ne tegye, mert hiszen már annyiszor magához térített, de én őt mindig újra elhagytam.