művei

2011. március 7., hétfő

A lélek fohászai (XVI)

      Ó, én igazi Uram és Istenem! Nagy vigasztalás a lélekre, amelyet kínoz a Tőled való távollét magánya, az a tudat, hogy mindenütt jelen vagy; azonban ha fellángol benne az irántad való szeretet és megnövekszik benne ez a fájdalom, akkor ez sem képes őt megnyugtatni. Ilyenkor, én Istenem, megzavarodik az értelem és eltompul a belátás ezzel az igazsággal szemben, úgyhogy nem képes azt sem megérteni, sem belátni. Az ember csak azt fogja fel tisztán, hogy távol van Tőled s hogy ezen segíteni nem lehet. Mert a forrón szerető szív nem fogad el semmi más orvosságot és vigasztalást, mint azt, aki őt megsebezte; csakis őnála reméli fájdalma enyhülését. Ha Te akarod, Uram, akkor hamarosan meggyógyítod azt a sebet, amelyet ütöttél. Addig is nem kereshetünk másban boldogságot és örömet, mint abban a tudatban, hogy szenvedésünk nem vész kárba.
      Ó, Te igazi szerető! Mekkora jósággal, édességgel, kedvességgel, dédelgetéssel és szeretetednek milyen rendkívüli jeleivel gyógyítgatod ezeket a sebeket, amelyeket ugyanazon szeretetnek nyilaival ejtettél. Ó én Istenem, ó Te enyhülés minden szenvedésre, mennyire oktalan vagyok! Hogyan is volna képzelhető emberi orvosság azok számára, akiket az Isteni tűz tett betegekké?! Ki tudná azt megmondani, hogy milyen mely ez a seb, hogy honnét származik, és hogy mivel lehet enyhíteni ezt a kínos és gyönyörűséges gyötrelmet?! Nem illenék, hogy ilyen kincset érő betegséget meg lehessen gyógyítani olyan alacsony színvonalú orvosságokkal, amilyeneket a halandók rendesen szoktak használni. Mennyire igaza van az Arának, mikor ezt mondja az Énekek énekében: „Az én szerelmesen az enyém és én az én szerelmesemé, és az én szerelmesem az enyém.” Mert hiszen lehetetlenség, hogy ekkora szeretet ilyen hitvány lényből induljon ki, mint amilyen én vagyok. De ha ilyen alacsony (az én érzelmem), én Istenem, hogy van az, hogy nem irányul teremtett dologra, mielőtt Teremtőjéhez emelkednék?! Ó én Istenem! Azért, mert én az én szerelmesemé vagyok. Te kezdted a szeretetnek ezt a háborúját, ó igazi Szerelmesem; mert hiszen az valósággal nem más, mint megzavarása és szabadon bocsátása az összes lelki tehetségeknek és érzékeknek, amelyek végigbolyongnak a tereken és utakon, és esdve kérik Jeruzsálem leányait, hogy adjanak neki hírt az ő Istenükről. És azután Uram, mikor ez a háború már megkezdődött, vajon ki más ellen kell nekik hadakozniuk, mint az ellen, aki elfoglalta azt az erődöt, melyben ők laknak, vagyis a léleknek fellegvárat, és aki őket onnét kiűzte azért, hogy visszajöjjenek és legyőzzék legyőzőjüket. Ők pedig belefáradtak abba, hogy nélküle kellett lenniük, hamarosan megadják magukat és elvesztvén összes erejüket, annál hősiesebben harcolnak, s letevén a fegyvert legyőzik hódítójukat.
      Ó én lelkem! Milyen csodálatos harcot vívtál ebben a fájdalomban és mennyire betű szerint így folyt az le. Mert hiszen az én szerelmesem az enyém s én az én szerelmesemé. Vajon ki volna elég vakmerő ahhoz, hogy egymástól elválasztani, vagy eloltani igyekezzék ilyen két lángoló tüzet? Amúgy is hiába vesződnék, mert az a kettő már eggyé lett!
Tovább...

2011. március 4., péntek

A belső varkastély - A hetedik lakás - I. fejezet

Arról beszél, hogy mily nagy kegyelmekkel halmozza el Isten a lelket, ha bejutott a hetedik lelki lakásba. Megmagyarázza, hogy miként érti azt a különbséget, ami a lélek és a szellem között fönnforog, annak ellenére, hogy a kettő egy és ugyanaz. Sok megszívlelésre méltó dolog van benne.

Nagyon sokat beszéltem már nektek, nővéreim, a lelki életnek ez útjáról; talán bizony azt is gondoljátok, hogy nincs már róla több mondanivaló. Pedig nagy oktalanság volna ilyesmit gondolni, mert hiszen, ha Istennek nagysága végtelen, akkor csodáit sem lehet határok közé szorítani. Ki tudná szavakba foglalni egész irgalmát és nagyságát?! Erre senki sem képes és azért ne is sokalljátok azt, amit eddig elmondtam és amit még mondani akarok, mert hiszen mindez csupán rövidke összefoglalása annak, amit Istenről el lehetne mondani.
Nagy irgalmat cselekedett az Úr, hogy ezeket a dolgokat az emberekkel közölte s hogy így képesek vagyunk róluk mi is tudomást szerezni. Minél jobban látjuk, hogy teremtményeivel mily bensőleg érintkezik, annál inkább fogjuk dicsérni nagyságát; de meg azután nem is vesszük többé kevésbe azt az emberi lelket, amelyben az Úr akkora örömét leli. Hiszen lelke mindegyikünknek van, de mivel nem becsüljük meg úgy, amint Istennek képét és hasonmását illenék megbecsülni, nem is veszünk tudomást a nagy titkokról, amelyek benne foglaltatnak. Adja meg az Úr, ha úgy tetszik neki; vezesse tollamat és juttassa eszembe a megfelelő szavakat: hadd magyarázzak meg nektek legalább valami keveset abból a sokból, ami erről mondható s amit Isten kinyilatkoztat a léleknek, midőn belehelyezi a hetedik lakásba. Nagyon sokat imádkoztam ezért Ő Szent Felségéhez. Hiszen Ő tudja, mi az én egyedüli célom: kizárólag az, hogy ne maradjanak titokban végtelen irgalmának nyilvánulásai, hanem hogy dicsőíttessék érettük szent neve. Reménylem is, hogy nem ugyan rám, hanem rátok való tekintetből meg fogja nekem adni ezt a kegyelmet s ti meg fogjátok érteni, mennyire fontos rátok nézve, hogy ne maradjon el hibátok folytán a Jegyesetekkel való lelki házasság, amely oly végtelen értékű javak birtokába juttat benneteket. Majd megértitek, ha elmondom.

Ó nagy Isten, az ilyen nyomorult teremtmény, mint én, csak remegve szólhat ilyen magasztos dologról; hiszen még gondolkodnia is alig illik róla. S valóban annyira szégyenkeztem, hogy csak néhány szót akartam mondani erről a lelki lakásról. Bántott ugyanis, hogy mit fognak gondolni rólam! Talán bizony azt, hogy tapasztalatból ismerem! Emiatt nagyon restelkedtem, mert tekintve, hogy mi vagyok én, ez rettenetes volna. Másrészről azonban, bármint gondolkozzatok is ti a dologról, ez a habozás kísértésnek és gyávaságnak tűnt fel előttem. Ha szavaim elérik azt, hogy csak egy kicsivel jobban ismerik meg és dicsérik Istent: mit számít ezzel szemben, ha az egész világ nekem esik? Különben is, mire ezek a sorok napvilágot látnak, akkor én már nem is élek talán. Legyen áldva Az, aki öröktől fogva él és örökké fog élni. Amen.

Mikor a mi Urunk jónak látja megsajnálni a lelket, amelyet már eljegyzett magának, s mikor végre megesik a Szíve azon, hogy annyira emészti a vágy utána: mielőtt megülné vele a lelki menyegzőt, belehelyezi lakásába, amely a hetedik a lelki lakások között.[1] Mert amint az égben van lakása, úgy kell, hogy a lélekben is legyen számára szállás, egy másik mennyország, amely Ő Szent Felségének kizárólagos használatára van berendezve.
Nagyon fontos, nővéreim, hogy ne úgy képzeljük a lelket, mintha valami sötét dolog volna. Rendesen ugyanis azt hisszük, hogy nem létezik más fény, mint az, amelyet szemünkkel látunk, s mivel lelkünket nem látjuk, azt képzelhetnénk, hogy bensőnkben mély sötétség honol. Ez ugyan áll, megengedem, az olyan lélekre vonatkozólag, amely nincs a kegyelem állapotában s ebben az esetben sem azért, mintha az Igazság Napja, mely fönntartja létét, nem ragyogna benne, hanem azért, mert nem képes fölfogni annak sugarait. Ha jól emlékszem, az első lelki lakásnál említettem egy bizonyos személyt, aki erre vonatkozólag kinyilatkoztatásban részesült és látta, hogy ezek a szerencsétlenek úgy vannak, mintha sötét börtönbe volnának becsukva; bilincs van kezükön és lábukon, vakok és némák, úgy hogy semmit sem tehetnek, amit érdemül lehetne nekik beszámítani. Nagyon is van okunk arra, hogy szánakozzunk rajtuk. Gondoljuk meg, hogy volt idő, amikor magunk is így voltunk s hogy az Úr azokkal szemben is irgalmas lehet még. Legyen arra különös gondunk, nővéreim, hogy ezért sokat imádkozzunk.

Ne felejtsük el soha, mekkora jótétemény az, ha a bűnösökért imádkozunk. Tegyük fel, hogy látunk egy keresztény embert, erős lánccal megkötözve és odaerősítve egy dúchoz, az éhhalál küszöbén; pedig nem ennivalóban szenved hiányt, mert hiszen bőségben vannak mellette kitűnő ételek, csak nem tud utánuk nyúlni, hogy szájához emelje őket, de meg undorodik is tőlük; pedig látja, hogy hamarosan meg fog halni és nemcsak ezzel a közönséges halállal, hanem mindörökre. Nem volna-e kegyetlenség ott állni és nézegetni őt és nem segíteni rajta, hogy ehessék? S mit szólnátok hozzá, ha csak a ti kérésetekre volna szükség, hogy levegyék róla a bilincseket? Ugyebár, értitek. Isten szerelmére kérlek benneteket, hogy emlékezzetek meg mindig imáitokban az ilyen szerencsétlen lelkekről.

Most azonban nem ezekről beszélünk, hanem azokról a lelkekről, akik Isten irgalmából megbánták bűneiket és a kegyelem állapotában vannak. Ne úgy képzeljük az ilyen lelket, mintha valami csekélyke, szűk dolog volna, hanem úgy, mint egy egész belső világot, amelyben, amint eddig is láttátok, annyi és oly pazar fénnyel berendezett lakás van. Ez nem is lehet másképpen, mert hiszen ott, a léleknek bensejében van Istennek lakása is. Midőn tehát Ő Szent Felsége a léleknek meg akarja adni az említett nagy kegyelmet, a lelki házasságot, először is bevezeti saját lakásába. Azt akarja azonban, hogy a dolog ne úgy történjék, mint előbb az elragadtatásokban és az egyesülés imájában, amelyekben annyira-amennyire szintén egyesült vele. Ott a lélek nem érezte, hogy akkora erő vonja őt saját bensejébe, hanem inkább csak a felső része vonult abba bele. Egyébként nem sokat számít, hogy így vagy úgy történik-e: az Úr tényleg egyesült vele, előbb azonban vakká és némává tette, mint Szent Pált megtérése alkalmával.[2] Így tehát a lélek nem tudta megérteni, hogy mi volt az a kegyelem, amelyet élvezett és miképpen élvezte azt. Mert a nagy élvezet, amit a lélek olyankor érez, az, hogy Isten közelében tudja magát; az egyesülés pillanatában azonban nem ért meg többé semmit, mert a lelki tehetségek működése megszűnik.

Itt egészen másképp van a dolog. A mi jó Istenünk azt akarja, hogy leessék a hályog az illető lélek szeméről és valami rendkívüli módon lásson és értsen valamit abból a kegyelemből, amelyben részesül. Midőn már bent van a hetedik lelki lakásban, a Szentháromság három Személye nyilatkoztatja magát ki előtte és pedig értelmi látomásban és valami sajátságos módon lép vele érintkezésbe. Mint valami lángtenger, mint valami ragyogó fényességű köd, úgy jelenik meg szelleme előtt külön-külön a három isteni Személy. Ugyanakkor valami csodálatos megértés jön létre a lélekben, minek folytán világosan belátja, hogy a három isteni személynek egy a lényege, egy a hatalma, egy a tudása s hogy a három egy Isten. Amit tehát egyébként a hitünk mond nekünk, azt a lélek, azt mondhatjuk, hogy látja. Nem igazi látásról van szó, akár a test, akár a lélek szemeivel, mert hiszen értelmi látomás az egész. Itt tehát a három isteni személy érintkezik a lélekkel és beszél vele. Ekkor érti csak meg a lélek igazában, amit az Úr mond az evangéliumban, hogy ha valaki szereti Őt és megtartja parancsolatait, akkor az Atyával és a Szentlélekkel együtt eljön hozzá és nála fog lakni.[3]

Ó én Istenem, mekkora különbség az, ha az ember csak hallja ezeket a szavakat és hiszi, vagy pedig, ha az említett látomás útján érti meg, hogy mennyire igazak! A lélek napról-napra jobban csodálkozik, mert úgy tetszik neki, hogy azóta a három isteni személy sohasem hagyta el többé; világosan látja, hogy úgy amint említettem, ott vannak lelke belsejében. Úgy érzi, hogy ez az isteni társaság ott van a lelke legmélyén, valami feneketlen mélységben, amelyről nem tud többet mondani, mert nincs meg hozzá a kellő műveltsége.
Ezek után azt gondoljátok talán, hogy ez a lélek nem tud magához térni, sőt annyira magánkívül van, hogy semmire sem képes gondolni. Ellenkezőleg, sokkal jobban képes elvégezni mindazt, ami Isten szolgálatára irányul. Ellenben, ha elvégezte munkáját, visszatér ehhez a kedves társasághoz. Ameddig ugyanis a lélek nem lesz hűtelen Istenhez, biztos vagyok benne, hogy Ő mindig észrevehetőleg fogja vele éreztetni jelenlétét. Viszont az illető lélek is erősen bízik abban, hogy miután Isten ezt a nagy kegyelmet megadta neki, nem fogja megengedni, hogy elkárhozzék; és e tekintetben helyesen is gondolkozik. Másrészt azonban arra jobban vigyáz, mint valaha, hogy semmiben vissza ne tessék neki.

Magától értetődik, hogy Istennek jelenléte nem állandóan érezhető olyan világosan, mint az első alkalommal, vagy pedig olyankor, mikor Istennek úgy tetszik, hogy megismételje ezt a kegyelmet; mert hiszen, ha nem így volna, lehetetlen volna más dologra gondolni, vagy más emberekkel együtt élni. De ha nem ennyire szembeszökő az isteni jelenlét, a lélek, valahányszor odafigyel, e társaság körében találja magát. A dolog úgy van, mintha valaki többedmagával egy világos szobában volna; ha elsötétítik a szobát, nem fogja a többieket látni, mindaddig, amíg újra be nem eresztik a világosságot, de azért tudni fogja, hogy ott vannak. Azt kérdezhetné valaki: de hát nem eresztheti-e be a világosságot akkor, amikor akarja, hogy újra meglássa őket? Nem, ez nincs hatalmában; meg kell várnia, amíg az Úrnak úgy tetszik, hogy bebocsássa a fényt az értelembe. Elég nagy kegyelmet gyakorol a lélekkel már azáltal is, hogy mindig vele van s hogy állandóan érezteti vele jelenlétét.

Úgy látszik, hogy a felséges Isten e csodálatos társaság révén a lelket még nagyobb dolgokra akarja előkészíteni, mert hiszen világos, hogy ez a kegyelem egyrészt nagyon segíti abban, hogy előrehaladjon a tökéletességben, másrészt pedig megszünteti benne azt a félelmet, amellyel az ilyen kegyelmekkel szemben, mint említettük, oly gyakran viseltetett. Azóta az illető személy tényleg nagy haladást észlelt önmagán. Úgy tűnik fel előtte, hogy bármennyit kellett is szenvednie, bármennyi üggyel-bajjal foglalkoznia, lelkének jobbik fele sohasem mozdult ki abból a lelki lakásból. Szinte úgy érzi, mintha a lelkét valamiképpen kétfelé osztották volna. Nem sokkal utóbb ugyanis, hogy Isten ebben a kegyelemben részesítette, nagyon sok zaklatásnak volt kitéve s nem egyszer megesett vele, hogy úgy tett, mint Márta, mikor Máriára panaszkodott:[4] szemére vetette lelkének, hogy odabent kedvére élvezi azt a folytonos nyugalmat, mialatt neki szenvednie és dolgoznia kell s nincs ideje, hogy hozzá bemehessen.

Ez talán esztelenségnek látszhat előttetek, leányaim, pedig valóban így van; mert bár világos, hogy a lélek egységes, azért mégsem képzelődés az, amit elmondtam, hanem nagyon is gyakran megesik. Ezért mondtam én már előbb is, hogy egyes lelki dolgokból nagyon is világosan lehet arra következtetni, hogy a lélek és a szellem között, annak ellenére, hogy egyébként a kettő egy és ugyanaz, bizonyos tekintetben mégis csak van különbség. Ezt a nagyon is finom különbséget olyankor vesszük észre, amidőn az egyik látszólag nem azt teszi, amit a másik, aszerint, amint az Úr különböző kegyelmet adott nekik. Ugyancsak azt is hiszem, hogy a lélek szintén nem azonos tehetségeivel. Különben annyi csodálatos dolog van bensőnkben, hogy vakmerőség volna részemről, ha meg akarnám őket magyarázni. Majd megértjük mindezt odaát, ha az Úr oly irgalmas lesz s bevezet bennünket oda, ahol mindezeket a titkokat világosan be fogjuk látni.[5]

____________________________________
[1] A szent 1581. nov. 8-án kelt levelében ezt írja a sevillai kármelita nővérek perjelnőjének, Szent Józsefről nevezett Máriának, akihez bizalmas barátság csatolta: “Ha eljön önökhöz Pater Rodrigo Alvarez, olvassa fel előtte, gyónási titok kötelezettsége alatt, az utolsó lakást, amint azt ez a bölcs ember maga kívánja. Azután pedig mondja meg neki, hogy az a személy, akit ő ismer, eljutott ebbe a lakásba s élvezi azt a békét, amelyről ott szó van. P. Rodrigo Alvarez, jezsuita atya, régi kedves gyóntatója és tanácsadója volt a Szentnek.
[2] ApCsel. 9, 8.
[3] Jn. 14, 23.
[4] Lk. 10, 40.
[5] Az emberi lélek éltető eleme a testnek, azonban önálló, halhatatlan léte és a testieket meghaladó képessége van. Egységes lény; részekről nem lehet benne szó, azonban igenis, egészen jogosan tehetünk benne különbséget a lélek és a szellem között, ha az előbbin értjük őt magát tehetségeivel együtt, amelyek a testet éltetik, az utóbbin pedig ismét őt magát szellemi tehetségeivel, az értelemmel és akarattal. Az előbbi, tehát a szűkebb értelemben vett lélek tehetségei közé tartoznak a táplálkozás, növés és más egyéb testi dolgokhoz tartozó működések, egyszóval, a vegetatív funkciók; továbbá az érzéki megismerő és törekvő képességek csoportjai (ellenképei az értelemnek és az akaratnak), amelyek az emberben lényegileg ugyanazok, mint az állatban, de sokkal fejlettebbek. Már most elképzelhető, hogy valamely imádságos ember szelleme teljesen Istenbe van merülve, míg a lelke és a teste ösztönszerűleg végzi például a háztartás teendőit s ilyenkor érzi a kettő közötti különbséget. Ezt a megfigyelést tette Szent Terézia önmagán. A másik, a lélek mélye és szellemi tehetségei közti különbségre vonatkozó megfigyelése már sokkal behatóbb misztikus tárgyalást igényelne; itt elégedjünk meg azzal, hogy a skolasztikus filozófia ebben is igazat ad a szentanyának.

Tovább...