Önéletrajz - XIX. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat. Elkezdi fejtegetni azokat a hatásokat, amelyeket a belső imának ezen foka hoz létre a lélekben. Mindenkit arra buzdít, hogy, ha ennyire van, ne hátráljon meg, még akkor sem, ha meg is esnék vele, hogy ekkora kegyelem után újra elbukik; s ne hagyja abba a belső imát. Elmondja, hogy micsoda káros hatásokkal járna az ellenkező eljárás. Ez a fejezet nagyon megszívlelendő, s nagy vigasztalására szolgálhat a lanyháknak és a bűnösöknek.


Ez a belső ima, s ez az egyesülés rendkívül gyöngéd szeretetet hagy maga után a lélekben. Szeretne megsemmisülni, nem fájdalomtól, hanem örömmel teljes könnyeknek közepette. Azon veszi magát észre, hogy záporként ontotta a könnyeket, pedig nem is tudja hogyan és mikor sírt, de azért nagyon örül neki, hogy ezzel a vízzel sikerült annak a tűzvésznek hevességét enyhíteni, és ugyanakkor még jobban növelni azt. Ez értelmetlen beszédnek látszik, pedig így van. Megesett velem olykor, hogy a belső imának ezen a fokán annyira magamon kívül voltam, hogy nem tudtam, álom-e, vagy pedig való az a mennyei boldogság, amelyet érzek, s csak utólag láttam, hogy igaz volt, és pedig abból, hogy mennyit sírtam; mert minden fáradság nélkül oly erővel és oly gyorsan jött ez a víz, mintha csak úgy szakadt volna abból a mennyei felhőből. Ez az elején volt, mikor ez a kegyelem még csak rövid ideig tartott.
A lélekben továbbá nagy bátorság marad, s ha akkor darabokra tépnék az Úristen miatt, ez nagy örömére szolgálna. Ilyenkor teremnek meg benne a hősies ígéretek, elhatározások, és égő vágyak; ekkor kezdi igazában megutálni a világot és belátni saját hitványságát. Sokkal több és mélyebb benne a lelki haszon, mint amennyit a belső ima előző fokai hagynak, és sokkal jobban megnövekszik az alázatossága. Azt ugyanis világosan belátja, hogy ő maga miben sem járult hozzá ezen rend kívüli és nagyszerű kegyelem megszerzéséhez, vagy megőrzéséhez. Az olyan szoba szögleteiben, amelybe jól besüt a nap, nem marad pókháló, s így ő is világosan belátja méltatlanságát és nyomorúságát. Az önérzetet úgy kivetette magából, hogy úgy látszik, mintha soha még a nyoma sem lett volna meg benne. Hiszen most már kézzelfogható, mily kevésre, sőt semmire sem képes, mert hiszen ebben az esetben még beleegyezésről is alig volt szó, sőt úgy látszik, még akarata ellenére is becsukódtak volna a kapuk az összes érzékek orra előtt, hogy élvezhesse az Úr társaságát. Teljesen egyedül marad vele: vajon mit tehetne mást, mint hogy szereti?! Se nem lát, se nem hall, hacsak meg nem feszíti minden erejét: vajon mit lehetne tehát az ő javára könyvelni? Egész hűséggel áll előtte előbbi élete és Istennek nagy irgalma. Az értelemnek nem kell többé fáradnia: ott van előtte készen és föltálalva mindaz, amit be kell vennie és meg kell értenie. Belátja, hogy ő maga megérdemelte a poklot, s íme most boldogsággal büntetik. Áradozik Isten dicséretében, s én magam is ilyenkor abban szeretnék elepedni. Áldott légy, én jó Uram, aki az ilyen magamforma piszkos tócsából olyan kristálytiszta vizet tudsz merni, hogy föl lehet szolgálni a Te asztalodon! Áldott légy, ó gyönyörűsége az angyaloknak, aki ily magasra méltóztatsz fölemelni egy ilyen hitvány férget!
Ezek az üdvös hatások hosszabb ideig megmaradnak a lélekben. Most már elkezdhet másoknak is osztogatni a gyümölcséből, mert világosan belátja, hogy nem az övé, s most már nem fog emiatt éhen maradni. Lassankint kezd rajta meglátszani, hogy olyan lélek, amelynek őrizetére mennyei kincsek vannak bízva. Óhajtaná ezeket másokkal is megosztani, s esedezve kéri Istent, ne engedje, hogy csak ő maga legyen gazdag. Egészen öntudatlanul kezd másoknak lelki hasznára válni anélkül, hogy ez irányban önmagától bármit is tenne. Más emberek ellenben ezt annál jobban észreveszik, mert virágainak illata már annyira erős lett, hogy odavonzza őket az ő közelébe. Nem titok többé előttük, hogy ennek a léleknek erényei vannak, s látják kívánatos gyümölcseit: szeretnének tehát vele együtt enni belőlük.
Ha ezt a talajt mélyen fölszántották a szenvedések, üldözések, megszólások és betegségek, - mert e nélkül kevesen jutnak idáig, - ha megpuhította a saját önző érdekeivel való szakítás: akkor a víz olyan mélyen hatol belé, hogy úgyszólván sohasem szárad ki. Ellenben ha ez a talaj még nagyon is földi (mert hiszen, hiába, még mindig e földön vagyunk) ha annyi rajta a tövis, mint amennyi kezdetben az enyémen volt; ha még nem szakított a bűnre vezető alkalmakkal; ha még nem olyan hálás, amilyennek ekkora kegyelemmel szemben illenék lennie:[1] akkor újra ki fog száradni. Ha azután ilyenkor a kertész elhanyagolja; az Úr pedig csupa jóságból nem olyan kegyes, hogy újabb esőt bocsásson reá: akkor vége a kertnek. Így jártam én is egynéhányszor. Valósággal elámulok, s ha nem velem történt volna, el sem hinném, hogy így van. Leírom ezt: hadd szolgáljon vigasztalásul azoknak, akiknek lelke lanyha, mint az enyém. Soha se essenek kétségbe, hanem bízzanak mindig Isten végtelen irgalmában. Még akkor is, ha ily magasra jutottak; ha az Úr ennyire fölemelte őket, s ha ezek után mégis elbuknának, akkor se veszítsék el bátorságukat, mert különben végleg tönkremennek. Könnyekkel mindent vissza lehet nyerni, mert az egyik víz vonzza a másikat. (Egyebek között ez volt az egyik indító ok, amely miatt, nem nézve azt, hogy ki vagyok, szívesen engedelmeskedtem, s megírtam ezt a könyvet. Beszámoltam benne az én bűnös életemről; s azokról a kegyelmekről, amelyekkel az Úr elárasztott annak ellenére, hogy nem szolgáltam neki, hanem csak sértegettem őt. Mennyire szeretném, ha akkora tekintélyem volna, hogy erről mindenkit meg tudnék győzni. Kérem az Urat, adja meg nekem ezt Ö Szent Felsége!
Ismétlem, ha valaki egyszer elkezdte gyakorolni a belső imát, az ne veszítse el többé a bátorságot, s ne beszéljen ily módon, hogy: mire való nekem ez a belső ima, mikor úgyis visszaesem bűnömbe; hiszen úgy csak annál rosszabb! - Elhiszem én azt, hogy annál rosszabb, de csak akkor, ha abbahagyja a belső imát, s nem javul meg; ellenben, ha nem hagyja abba, higgye el nekem, révbe fog jutni... E téren az ördög ádáz küzdelmet folytatott ellenem, s még azt is sikerült velem elhitetnie, hogy tekintve rosszlelkűségemet, nem volna alázatosság, ha folytatnám; olyannyira, hogy mint mondtam, abba is hagytam másfél esztendőre. Vagy legalább is egyre, mert arra a fél esztendőre nem emlékszem biztosan. Ezzel pedig nem értem el mást, mint azt, hogy ha így folytatom, minden ördögi segítség nélkül én magam juttattam volna lelkemet a pokolba. Ó Uram, segíts! Micsoda vakság az ilyesmi! S hogyan eléri célját az ördög, ha erről az oldalról mesterkedik! Jól tudja az az áruló, hogy az a lélek, amely állhatatosan végzi a belső imát, elveszett reá nézve; s akárhányszor sikerüljön is azt elbuktatnia, Isten kegyelméből még a bűn is javára válik, s fölkelve annál nagyobb léptekkel halad az Úr szolgálatának útján. Az ördögnek nem csekély érdeke forog itt kockán!
Ó Jézusom! Micsoda látvány az, ha egy lélek ennyire jutott és bűnbe esik, Te pedig, a Te végtelen jóságodban kinyújtod kezedet és fölsegíted! Mennyire belátja, hogy milyen végtelenül nagy, milyen irgalmas vagy Te és milyen nyomorult ő! Ilyenkor azután igazán meg van semmisülve; itt ismeri meg végtelenségedet! Szemét sem meri fölemelni, s ha mégis föltekint, azért teszi, hogy belássa, mennyivel tartozik neked! Itt imádkozik buzgón a mennyország királynéjához, hogy engeszteljen ki Téged! Itt hívja segítségül azokat a szenteket, akik, miután Te meghívtad őket, bűnbe estek és kéri, segítsék meg őt! Itt azután akármit adsz is neki, azt mind túlzott nagylelkűségnek tartja; belátja, hogy még arra sem méltó, hogy a lába a földet nyomja. Eleven hittel siet a szentségekhez, mert itt érti meg amúgy igazában, hogy mekkora erőt helyezett el bennük az Úristen. Dicsőít Téged azért, hogy sebeink számára ilyen felséges gyógyszert és kenőcsöt rendeltél, amely nemcsak fölületesen gyógyítja meg, hanem teljesen meg is szünteti őket. Mindez ámulattal tölti el. De ki ne álmélkodnék, lelkemnek Ura, ekkora irgalmon és ily rendkívüli kegyességen, ilyen csúfos és utálatos árulással szemben?!
Nem is értem, hogy miért nem szakad meg a szívem, mikor ezeket írom! Bizonyára azért, mert olyan rosszlelkű vagyok. Vagy talán ezzel a néhány könnycseppel, amit most sírok, s amely szintén a Te ajándékod (mert hiszen, amennyiben rajtam áll, ugyancsak rossz kútból való), mondom, talán ezzel akarok én Neked elégtételt szolgáltatni azért, hogy annyiszor elárultalak, annyi rosszat tettem; s igyekeztem meghiúsítani azokat a kegyelmeket, amelyeket nekem adtál?! Ó én jó Uram, adj ezeknek a könnyeknek értéket! Szűrd meg ezt az iszapos vizet! Tedd meg, Uram, ha másért nem, azért, hogy ne mondhassák egyesek (amint én tettem, engedve a kísértésnek és vakmerően ítélve): vajon miért mellőzöd, Uram, egyik-másik nagyon is szentéletű embert, aki mindig Neked szolgált, és Éretted fáradozott; aki szerzetben nevelkedett, s tényleg szerzetes, nemcsak név szerint az, mint én: mondom, miért mellőzöd az ilyeneket, s miért adsz nekem szembeszökő módon nagyobb kegyelmeket, mint nekik ? Világosan belátom én, hogy azért teszed ezt, mert egyszerre akarod majd nekik megadni a jutalmat, míg ellenben én oly gyarló vagyok, hogy előlegre van szükségem. Ők olyan erősek lévén e nélkül is tudnak Neked szolgálni, s úgy bánsz velük, mint derék, önzetlen emberekkel szokás.
Különben Te tudod, Uram, hányszor imádkoztam hozzád, mentegetve azokat, akik ellenem zúgolódtak, azt mondván, hogy nagyon is igazuk van. Ez akkoriban volt, Uram, amikor már a Te végtelen jóságod nem engedte többé, hogy olyan súlyosan sértegesselek, s én már mind jobban szakítottam minden olyannal, amiről azt láttam, hogy Téged bánt. Mert mikor én ezt megtettem, Te, Uram, elkezdted kinyitni kincstárodat és ajándékokkal halmoztad el szolgálódat. Úgy látszik nem is vártál másra, mint arra, hogy meglegyen bennem a jóakarat és minden előfeltétel az elfogadásukra, mert oly hamar kezdted őket nemcsak adogatni, hanem velem meg is érttetni, hogy miben részesülök. Mikor ezt a többiek észrevették, elkezdtek felőlem jó véleményt táplálni, annál inkább, mert hiszen akármennyire kilátszott is mindig a gonoszságom, igazában sohasem fogták föl annak teljes nagyságát. Ugyanakkor megindult a megszólás és az üldözés is ellenem, s nézetem szerint erre volt is alapos ok. Azért én nem is nehezteltem senkire sem, hanem arra kértelek, Uram, gondold meg, hogy mennyire igazuk van. Azt mondogatták, hogy szenteskedem; hogy újdonságokat találok ki; holott még annyira sem vagyok, hogy képes lennék megtartani az egész szabályt, vagy pedig arra, hogy lépést tartsak egyes jó és szent életű nővérekkel, akik velem egy zárdában laknak. S nem is hiszem, hogy ennyire vihettem volna, hacsak az Úristen, az Ő végtelen jóságában nem vállalja magára az egész dolgot. Hiszen azelőtt én magam voltam az, aki akadályoztam a jót és szokásba hoztam egyes dolgokat, amelyek éppen nem voltak rendjén; vagy legalább is megtettem a magamét arra nézve, hogy szokásba hozzam őket. Már pedig a rosszban mindig nagyon sokra voltam képes. Így hát cseppet sem voltak hibásak azok, akik engem hibáztattak. Nem mondom, hogy mindnyájan nővérek voltak; volt köztük idegen is. Sok igazságot adtak tudtomra,[2] mert Te engedted, hogy megtegyék.
Egy alkalommal a zsolozsma alatt, engem is nyugtalanított ez a kísértés. Mikor azon vershez értem, amely így szól: „Justus es Domine”, vagyis: „igazságos vagy Uram, és igazságosak a Te ítéleteid”, elgondolkoztam azon, hogy mennyire igaz ez a mondás. Még az ördögnek sem volt soha akkora ereje velem szemben, hogy ebben a pontban megkísértsen; soha sem tudta megrendíteni abbeli meggyőződésemet, hogy megvan benned Uram, minden tökéletesség, s nem volt képes kételkedésre bírni bármilyen, a hithez tartozó dologban. Sőt ellenkezőleg, minél kevésbé voltak ez utóbbiak természetes úton megmagyarázhatók, annál erősebben hittem őket és annál mélyebb áhítattal töltöttek el. Az a gondolat, hogy Isten mindenható, magában foglalta számomra mindazt a nagyszerű dolgot, amit tett. Ismétlem, hogy ilyesmiben én sohasem kételkedtem.
Mint mondom tehát, azon törtem a fejemet, miképpen fér össze a Te igazságoddal, hogy azoknak, akik olyan híven szolgálnak Neked, nem adod meg ugyanazokat a kegyelmeket és ajándékokat, amelyeket, nem tekintve, hogy ki vagyok én, reám árasztasz. Erre azt felelted nekem, Uram: „Te csak szolgálj nekem, s ne törődj ezzel.” Ez volt az első szó, amelyet Tőled hallottam, s azért nagyon meg is rémített.[3]
Később majd megmagyarázom ezeket a sajátságos hallomásokat, más egyebekkel együtt. Azért nem is beszélek róluk itt, mert el kellene térnem a tárgyamtól. Azt hiszem különben, hogy úgyis alaposan eltértem tőle. Már azt sem tudom, miről volt szó. Ez már nem lehet másképp, s Kegyelmed legyen szíves elnézni az ilyen megszakításokat, Mert ha eszembe jut, hogy mekkora elnézést gyakorolt az Úristen velem szemben, s hogy milyen állapotban vagyok most: nem csoda, ha elvesztem beszédem fonalát, s nem tudom, mit mondtam s mit akartam még mondani. Adná az Úr, hogy összes botlásaim csak ilyenek legyenek, s inkább semmisítsen meg engem ebben a pillanatban, semhogy bármi legcsekélyebbet tegyek is valaha Ő Szent Felsége ellen.
Az Ő végtelen irgalma eléggé kitűnik abból, hogy nem egyszer, hanem sokszor bocsátott meg nekem ekkora hálátlanságot. Szent Péter csak egyszer kapott bűnbocsánatot, én sokszor. Nem is ok nélkül sugdosta tehát nekem az ördög, hogy ne törekedjem bizalmas barátságot kötni Azzal, akivel ilyen nyilvános ellenséges viszonyban éltem. Mekkora volt az én vakságom! Hová tettem az eszemet, Uram, s vajon kitől reméltem segítséget, ha nem Tetőled! Micsoda oktalanság menekülni a világosságtól és folyton csetleni-botlani! Micsoda gőgös alázatosságot sugallt nekem az ördög, csakhogy ne támaszkodjam rá az oszlopra és a botra, amelyek egyedül voltak képesek engem a bukástól megóvni! Most keresztet vetek, valahányszor eszembe jut, mert azt hiszem soha sem forogtam végzetesebb veszedelemben, mint mikor az ördög alázatosság ürügye alatt ilyen szemfényvesztést hitetett el velem. Mert ezt a gondolatot keltette bennem: Hogyan merészelhet egy ilyen magamfajta nyomorult lény, annyi kegyelemmel való visszaélés után belső imába fogni? Hogy elég, ha elmondom a kötelező szóbeli imát, úgy mint a többiek; s tekintve, hogy még ezt sem végzem el jól, hogyan juthat eszembe többet tenni? Hogy ily módon nem tanúsítanék kellő tiszteletet és nem becsülném meg eléggé Isten kegyelmeit. Hiszen jó volt mindezen gondolkodni, de ezek alapján úgy is cselekedni, bizony nagyon, de nagyon rossz volt. Áldott légy érte Uram, hogy annyira megsegítettél.
Azt hiszem, hogy Júdást is ilyen módon kezdte megkísérteni, azzal a különbséggel, hogy én nálam ez az álnok ellenség nem mert olyan nyíltan föllépni. De azért véges-végül mégis csak oda juttatott volna engem is, ahová őt. Az Isten szerelméért, gondolják meg ezt jól mindazok, akik gyakorolják a belső imát. Vegyék fontolóra, hogy abban az időben, amikor abbahagytam, életem is sokkal romlottabb volt. Nézzék csak közelebbről, micsoda vészes orvosságot sugallt nekem az ördög és micsoda nevetséges alázatosságot! Nagy volt többek közt, lelkemben a nyugtalanság. De hogyan is lehetett volna nyugodt?! Elhagyta, a szerencsétlen, Azt, akiben egyedül lehet megnyugodni, nem tudta feledni az Ő kegyelmeit és ajándékait; azt meg belátta, hogy a földi örömök csak megvetést érdemelnek. Igazán csodálkozom, hogyan tudott életben maradni!
Csak az a remény tartotta bennem a lelket, hogy, amennyire emlékszem, - mert hiszen ennek már több mint huszonegy esztendeje,[4] - mindig megvolt bennem az eltökélt akarat újra visszatérni a belső imához; csak azt akartam megvárni, hogy egészen tiszta legyen a lelkiismeretem. Ó, micsoda téves úton járt ez a remény! Az ördög azon vezetett volna akár az ítéletnapig, hogy azután onnét a pokolba taszítson. Hiszen ha olyan gonosz tudtam lenni és nem bírtam magammal akkor, amidőn a lelki olvasmány és a belső ima megmutatták nekem az igazat s föltárták előttem, hogy milyen rossz úton járok; mikor oly gyakran és oly keserű könnyhullatással szoktam imádkozni az Úrhoz: vajon mit remélhettem én, ha mindezt abbahagyom; ha belemerülök a szórakozásokba, amelyekben annyi a bűnre vezető alkalom, s oly kevés a segítség - azaz jobban mondva nincs semmi segítség, hacsak arra nem, hogy az ember elbukjék; mondom, mi mást várhattam, mint a bukást.
Azt hiszem nagy érdemet szerzett Isten előtt egy domonkos-rendi szerzetes s nagy tudós, azzal, hogy fölrázott engem ebből az álomból.[5] Ő parancsolta meg nekem, - amint úgy hiszem, említettem már, - hogy kéthetenként járuljak a szentáldozáshoz. Ez megtette a hatását: elkezdtem újra magamba szállni. Igaz ugyan, hogy tovább is követtem még el bűnöket az Úr ellen, de mivel nem tértem le az igazi útról, lassan-lassan, hol elbukva, hol fölkelve, mégis csak haladtam rajta. Mert ha az ember nem áll meg, hanem úgy ahogy halad, ha későn is, azért mégis csak célhoz ér. Nézetem szerint: elveszteni az utat, az nem egyéb, mint abbahagyni a belső imát. Az Úristen, az Ő jóságában, mentsen meg ettől.
Mindebből világos - s az Úr szerelmére, jegyezzük meg jól, - hogy ha a lélek ily magasra jut és ekkora kegyelmekben részesül is az Úr részéről, azért nem szabad elbizakodnia, mert még mindig eleshetik. Főleg ne tegye ki magát a bűnre vivő alkalmaknak. Erre nagyon vigyázzon, mert ez rendkívül fontos. Az ördög ugyanis nagyon ravaszul fondorkodik, s ebben az esetben, még ha az a kegyelem, amelyet a lélek kapott, egészen biztosan Istentől származik is, ez a gonosz áruló magát ezt a kegyelmet igyekszik tőle telhetőleg a lélek ellen kihasználni, főleg, ha olyanokkal van dolga, akik még nem erősödtek meg az erényekben, nem eléggé önmegtagadók, s nem szakítottak minden ragaszkodással. Mert akármilyen magasra irányuljanak is az ilyeneknél a vágyak és a jó szándékok, ők maguk még mindig nem erősödtek meg annyira, hogy kitehetnék magukat az alkalmaknak és a veszedelmeknek. Ez a tanács kitűnő, s nem tőlem származik, hanem maga az Úristen tanít reá, Szeretném, ha az ilyen magamforma műveletlen emberek mind tudnának róla; mert ha a lélek tényleg ezen a színvonalon van is, nem szabad még annyira bíznia önmagában, hogy a maga jószántából lépjen ki a küzdőtérre; nagyon elég tőle, ha a védelemben állja meg a helyét. Neki fegyverekre van szüksége, hogy védekezni tudjon a rossz szellemek ellen, annyi ereje még nincs, hogy ő támadja meg, és lábbal tiporja őket, mint teszik azok, akik azon a fokon vannak, amelyről ezután fogok majd beszélni.
Az ördögnek hadi csele az ilyenek ellenében a következő szokott lenni. A lélek egészen közel érzi magát Istenhez, belátja a mennyei javak felsőbbségét a földiekkel szemben, s tudatában van annak, hogy az Úr szereti őt: s erre a szeretetre támaszkodva el kezd bizakodni s egész biztonsággal számítani arra, hogy többé nem vesztheti el azt a boldogságot, amelyet élvez. Azt hiszi, hogy világosan látja a jutalmat, s meg van arról győződve, hogy mivel ez a jutalom már ezen élet folyamán is olyan édes boldogsággal tölti el a lelket, lehetetlenség volna arról lemondania egy olyan aljas és piszkos dologért, amilyen a földi élvezet. Már most ezen bizalom révén az ördög lerontja benne az önmaga iránt való annyira szükséges bizalmatlanságot, s mint mondom, a szegény lélek kiteszi magát a veszedelmeknek, jóhiszemű buzgalommal kezdi pazarul osztogatni gyümölcseit, s azt hiszi, hogy már nincs oka félnie önmagától.[6] Mindez nem kevélység nála, mert hiszen az a lélek jól tudja, hogy önmagától semmire sem képes, hanem egyszerűen mértéktelen és oktalan számítás az Úristenre. Nem gondolja meg, hogy még nem nőtt ki jól a tollazata. Igaz, hogy már ki tud röppenni a fészekből, s az Úristen ki-kihozza onnét: de azért még nem fejlődött annyira, hogy jól tudjon röpülni. Az erények még nem állnak benne erősen; nincs tapasztalata, s így nem képes a veszedelmet fölismerni, s nem tudja, mennyire veszedelmes dolog az, ha valaki önmagában bízik.
Ez volt az oka az én vesztemnek; s ezért és sok minden másért van szükség vezetőre és lelki életet élő emberekkel való érintkezésre. Én erősen hiszem, hogy ha az Úristen fölvitt már egy lelket erre a fokra, hacsak az illető maga nem fordul el teljesen Ő Szent Felségétől, az Úr nem fogja többé megvonni tőle kegyelmeit, s nem engedi, hogy elvesszen. Azonban, mint mondtam, ha el találna bukni, vigyázzon az Isten szerelméért, nehogy abba hagyja a belső imát. Ne essék valahogy áldozatul ennek a kísértésnek, úgy, mint én, a hamis alázatosság ürügye alatt. Mint már mondottam, és szeretném minél többször ismételni: bízzék Isten jóságában, mert ez nagyobb minden rossznál, amit el tudunk követni. Ő mindig kész elfelejteni hálátlanságunkat, ha mi belátva hibánkat, újra vissza akarunk térni az ő barátságába. S az a körülmény, hogy annyi kegyelemben részesített bennünket, szintén nem indítja Őt arra, hogy szigorúbban sújtson le ránk. Sőt ellenkezőleg éppen ezekre való tekintettel bocsát meg könnyebben, mert saját házanépének tekint bennünket, akik mint mondani szokás - az Ő kenyerét esszük.[7] Gondoljanak vissza az ő szavaira s nézzék, hogy miképpen bánt énvelem. Hiszen én hamarább belefáradtam az Ő sértegetésébe, mint Ő Szent Felsége az én bűneimnek megbocsátásába. Ő sohasem unja meg az adományozást, s az Ő irgalmának kincseit nem lehet kimeríteni. Ne unjuk tehát elfogadni ajándékait. Áldott legyen mindörökké! Ámen. Dicsőítsék Őt összes teremtményei!

_________________________________

[1] Az isteni kegyelemmel szemben való minél belsőbb, minél gyöngédebb és minél buzgóbban nyilvánuló hálaérzet végtelenül fontos a lelki életben. Enélkül nincs haladás.

[2] T. i. jó vastag gorombaságokat mondogattak oda neki, többek között azt, hogy a rossz szellem szállta meg.

[3] Ez 1557-ben volt, két évvel azután, hogy véglegesen rálépett az életszentség útjára.

[4] Tényleg 1543 táján volt, Terézia 28. életévében. 1544-ben Barron Vince domonkos atyánál kezd gyónni, s annak tanácsára újra kezdi a belső imát.

[5] Barron Vince atya.

[6] Ez a gondolat, hogy a léleknek nem szabad időnek előtte osztogatnia gyümölcseit, hanem azokat először saját maga táplálkozására és erősítésére kell felhasználnia, minduntalan ismétlődik. A szentanya azt akarja vele mondani, hogy a megtért léleknek legeslegfőbb gondja legyen, kerülni a bűnre vivő alkalmakat. .Ne menjen önként emberek közé azzal a szándékkal, hogy épülésükre fog szolgálni, hogy jóra vezeti őket, hanem leplezze az isteni kegyelmeket s élvezze azokat titokban ő maga. Ha el talál jönni annak az ideje, hogy az Úr más lelkek érdekében is fel akarja őt használni, akkor majd a körülmények által kényszeríti őt a magányból és az elvonultságból való kilépésre, s akkor majd erőt is ad neki arra, hogy megálljon a lábán. Ez a szabály a lelki életben rendkívül fontos s bizonyára sok kezdődő életszentség megy tönkre azon, hogy az illető nem tudja magát meghúzni, s nem rejtegeti kegyelemkincseit addig, amíg azok annyira bele nem gyökeresedtek a lelkébe, hogy onnét többé ki nem lophatók. Voltak szentek, akik ezt a rejtegetést oly ügyesen gyakorolták egész életükön át, hogy szentségük csak holtuk után derült ki.

[7] Aki azt hiszi, hogy az olyan ember aki egyébként buzgó, istenes életet folytat és rendkívüli kegyelmekben részesül, nem eshetik halálos bűnbe, annak még sokat kell tanulnia a lelki élet terén. Az Úristennek számos oka lehet arra, hogy az ilyennek eleressze kezét és megengedje bukását: főleg az, hogy az illető elbízta magát. Ilyenkor válik el, vajon az illető alázatos lélek-e vagy sem. Ha az, akkor sietve meggyónik és fokozott buzgalommal szolgál Istennek. Okul bukásán és a jövőben óvatosabb. De ha nem alázatos, akkor esetleg eldob magától mindent, és hanyatt-homlok rohan vesztébe. A bukás elleni egyedüli eszköz a végletekig menő óvatosság a bűnre vivő alkalmak kerülésében, a teljes és soha meg nem szűnő bizalmatlanság önmagunk iránt; gyermeki bizalom Istenben és állandó, kitartó imádság.