Önéletrajz - XV. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat s néhány tanácsot ad arra vonatkozólag, hogy miképpen kell viselkedni a nyugalmi ima folyamán. Fejtegeti, hogy igen sok lélek éri el a belső imának ezt a fokát, de kevesen mennek tovább. Az itt érintett dolgok nagyon szükségesek és hasznosak.


Térjünk már most vissza tárgyunkhoz.
A léleknek ez a nyugalma és összeszedettsége igen erősen érezhető; nagy elégültséggel és békével jár, rendkívüli boldogságot okoz, elcsitítja a lelki tehetségeket és nagyon édes gyönyörűséget vált ki az emberben. Mivel még nem jutott ennél magasabbra, azt hiszi, hogy nem lehet többé semmi óhajtani valója, s hogy joggal kívánhatja Szent Péterrel ott felütni hajlékát. Nem mer még csak moccanni sem, mert azt hiszi, rögtön kicsusszan a kezéből ez a kincs, s olykor azt szeretné, hogy még lélegzenie sem kellene. Nem gondolja meg, szegényke, hogy amint nem volt képes azt a boldogságot magának megszerezni, éppúgy nem tudja tovább visszatartani, mint ameddig az Úr akarja.
Említettem már, hogy az összeszedettségnek és nyugalomnak ezen első fokán a lelki tehetségek nincsenek fölfüggesztve. A lélek azonban annyira boldog Istenében, hogy bár a két másik tehetség el is kalandozik, az akarat egyesülve marad Istennel, olyannyira, hogy amíg ez az állapot tart, nem szűnik meg a nyugalomnak és pihenésnek érzete. Sőt lassan-lassan sikerül neki visszavezetnie az összeszedettségbe az értelmet és az emlékezetet is; mert bár ő maga még nincs teljesen és tökéletesen elmerülve, - anélkül, hogy tudná, hogyan - annyira le van kötve, hogy az a kettő akármennyire igyekezzék is, nem tudja őt kizavarni örömének és boldogságának élvezetéből. Sőt ellenkezőleg, minden megerőltetés nélkül szítja magában az isteni szeretetnek ezt a kis szikráját, s nem engedi kialudni.
Adja meg nékem Ő Szent Felsége az Ő kegyelmét ahhoz, hogy képes legyek ezt jól megmagyarázni. Mert sok lélek van, aki feljut erre a fokra, de kevés, aki tovább emelkedik. Nem tudom, mi ennek az oka. Az az egy bizonyos, hogy a dolog nem Istenen múlik, mert ha Ő Szent Felsége már egyszer nagy kegyesen idáig juttatott bennünket, nem hiszem, hogy abbahagyná s ne adna nekünk még sokkal több kegyelmet, hacsak mi nem adunk okot az ellenkezőre. Igen sok múlik azon, hogy a lélek, amikor ennyire van, képes legyen fölfogni azt a nagy méltóságot, amelyre őt az Úrnak ez a kegyelme fölemelte. Ezentúl neki nem szabad többé földhöz tapadt lénynek maradnia, mert hiszen az Úr irgalma, úgy látszik, máris besorozta őt a mennyország lakói közé, föltéve, hogy hű marad. Jaj neki, ha visszafordul! Nézetem szerint ebben az esetben meg sem áll az örvény fenekéig. Hiszen én is majdnem így jártam, s csakis az Úr könyörületessége rántott vissza. Az ilyesminek, nézetem szerint, rendesen súlyos bűnök az okai, mert lehetetlen ekkora kincset ott hagyni, hacsak az ember nincs megverve lelki vaksággal, ezt pedig a bűn okozza. Azért is az Isten szerelmére kérem azokat a lelkeket, akiknek Ő Szent Felsége megadta ezt a rendkívül nagy kegyelmet, hogyha már egyszer ilyen magas polcra jutottak, legyen belátásuk és becsüljék meg magukat, legyen meg bennük az az alázatos, de szentül makacs elhatározás, hogy semmi áron sem térnek többé vissza Egyiptom fazekaihoz. Ha pedig gyarló, gonosz, romlott és nyomorult természetük bukásba sodorná őket, - amint velem is megtörtént -, ne feledjék az elvesztett kincset, s gondolják meg félve és remegve, - mert van rá okuk - hogyha nem térnek vissza a belső imához, fokról-fokra fognak mélyebbre süllyedni. Mert ezt nevezem én igazi bukásnak: mikor tudniillik az ember meggyűlöli azt az utat, amely őt akkora kincshez juttatta. Az ilyen lélekhez szólok. Hiszen nem azt mondom, ne bántsa meg Istent s ne essék bűnbe; - bár, - ha valaki egyszer ilyen kegyelmekben kezd részesülni, el lehetne várni tőle, hogy óvakodjék minden hibától - de hát olyan nyomorultak vagyunk! Én csak azt tanácsolom neki, hogy ne hagyja abba a belső imát. Ott majd kinyílik a szeme; elnyeri az Úrtól a bűnbánat kegyelmét s az erőt a fölkeléshez. Ellenben ha felhagy a belső imával, higgye el, hogy veszedelemnek teszi ki magát. Nem tudom, igaz-e; amit mondok, mert én csak önmagamról ítélek.
Ez az ima tehát egy parányi kis szikrája az Isten iránti őszinte szeretetnek, amelynek tüzét az Úr már kezdi a lélekben megrakni. Azt akarja tehát, hogy a lélek értse meg, mi ez a gyönyörűséges szeretet, ez a nyugalom, ez az összeszedettség, ez a kis szikra, föltéve természetesen, hogy Isten szellemétől való, s nem valami hamis öröm, amit az ördög hozott bennünk létre, vagy pedig mink-magunk. Ami ez utóbbit illeti, ha valakinek van ezen a téren tapasztalata, lehetetlen, hogy azonnal át ne lásson a szitán. Mert hiszen az igazit úgysem lehet emberi erővel megszerezni; csakhogy persze a mi természetünk annyira áhítozik az ízletes falatok után, hogy a lehetetlent is megpróbálja. De hiába: hamarosan egészen lehűl. Mert akármennyire igyekszik is fölszítani a tüzet, hogy ezt a gyönyörűséget élvezhesse, úgy látszik, mintha vízzel locsolná, csakhogy kioltsa. Míg ellenben ha az Úristen helyezi a lélekbe azt a szikrát, akármilyen kicsiny legyen is, alaposan pattog; s ha az illető nem oltja el a maga hibájából, elkezd fejlődni s nagy tűz lesz belőle, amely, amint annak idején elmondom, magasra lobogtatja az Isten iránti nagy szeretet lángjait. Mert ilyent szokott gyújtani Ö Szent Felsége a tökéletes lelkekben.
Ez a kis szikra az Úr részéről jele és záloga annak, hogy azt a lelket kiválasztotta, s föltéve, hogy az is megteszi a magáét, nagy tervei vannak vele. Nagy ajándék ez; sokkal nagyobb, mint ahogy én azt ki tudom fejezni. Sajnos azonban, - bár sok lelket ismerek, akik ennyire jutottak, - azoknak száma, akik, mint illenék, ennél tovább haladnak, oly csekély, hogy szégyenlem kimondani. Azaz nem is azt állítom, hogy kevesen vannak, sőt bizonyára sokan lehetnek, mert hiszen az Úristen nem hiába támogatja a mi gyarlóságunkat, - hanem csak azt akarom mondani, hogy én ismerek keveset.
Szeretném az ilyeneknek nagyon a lelkükre kötni, vigyázzanak, nehogy a földbe ássák a reájuk bízott tőkét, mert azt hiszem, az Úristen arra választotta ki őket, hogy sok más léleknek üdvén dolgozzanak. Különösen napjainkban van arra szükség, hogy az Úristen barátai erősek legyenek s tudják támogatni a gyöngéket. Már pedig, akik ezt a kegyelmet észreveszik magukban, joggal sorozhatják magukat az előbbiek közé, föltéve, hogy megfelelnek azon szabályoknak, amelyeket még világi jó barátok között is meg kell tartani. Ellenkező esetben, ismétlem, vigyázzanak s féljenek, mert baj lesz belőle. S adja Isten, hogy csakis önmaguknak ártsanak.
Addig, amíg ez a nyugalom tart, a léleknek nincs más tennivalója, mint, hogy viselkedjék nyugodtan, és ne csapjon zajt. Zaj alatt értem azt, hogy csupa hálából ezért a kegyelemért értelmével dolgozik, sok szót szaporít és elmélkedik. Azután meg halomra hordja saját régi bűneit és hibáit, s azt fontolgatja, mennyire érdemetlen ő erre. Mindez megmozdul ilyenkor bennünk: az értelem tűnődik s az emlékezet izgul. Az az egy bizonyos, hogy ez a két tehetség néha agyonfáraszt engem; mert bármennyire gyönge is egyébként az emlékezőtehetségem, nem tudom féken tartani. Az akarat legyen ilyenkor nyugodt és határozott; értse meg, hogy mikor az Úristennel társalgunk, akkor nem megyünk vele birokra, s hogy ezzel az eljárással csupán csak nagy fahasábokat dobunk oktalanul arra a szikrára s következésképen eloltjuk. Lássa ezt be és mondja alázatosan: „Uram, mit tehetek én itt? Mi a szolgáló Urához, - mi a föld az éghez képest?” Vagy más ilyesmit, ami a szívéből fakad. Nagyon vigyázzon arra, hogy színigazság legyen mindaz, amit mond. Az értelemmel pedig ne törődjék, mert az egy kiállhatatlan fecsegő. Ugyanis nagyon sokszor megesik, hogy mialatt az akarat Istennel egyesülve van és nyugodt, az értelem féktelenül csapong. Hiába igyekszik ilyenkor az akarat megosztani vele élvezetét s elcsitítani őt: a dolog nem sikerül, sokkal jobban teszi, ha magára hagyja, s ő - értem az akarat – nem szalad utána, hanem élvezi a kegyelmet, önmagába vonulva, mint egy okos méhecske. Mert hiszen, ha ezek közül egy sem menne be a kasba, hanem az egyik folyton a másikat hajszolná, nem lenne semmi a mézből.
A lélek tehát sokat veszít, ha e tekintetben nem jár el okosan, főképen azon esetben, ha éles értelme van, mert az ilyen, ha elkezd beszélgetéseket szövögetni, és következtetéseket vonni, s ezek csak némileg is jól hangzanak: azonnal azt képzeli, hogy ugyancsak kitett magáért. Pedig, ha józanul akar eljárni, értse meg világosan: arra, hogy bennünket ekkora kegyelemben részesítsen, Istent semmiféle más ok nem indítja, mint kizárólag csak az ő jósága. Ha már egyszer olyan közel van Ő Szent Felségéhez, esedezzék hozzá kegyelmekért, imádkozzék az Egyházért és azokért, akik imáiba ajánlották magukat, nemkülönben a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért: mindezt azonban tegye zajos szószaporítás nélkül, egyes egyedül azzal a mélyen érzett vággyal, hogy meghallgatást nyerjen. Az ilyen imádság igen tartalmas és az ember többet ér el vele, mintha sokat jártatná az eszét.
Az a körülmény, hogy annyival jobbnak látja magát, önkéntelenül szolgáltat néhány eszmét az akaratnak ahhoz, hogy fölélessze szeretetét, s aziránt kelt benne egy-két jó föltételt, hogy tegyen valamit Annak kedvéért, akinek annyival tartozik, mindezt azonban tegye, mint mondottam, anélkül, hogy az értelem zajt csapna, vagy pedig nagyszerű gondolatokat igyekeznék termelni. Többet ér itt egynéhány szalmaszál, amelyeket szép alázatosan teszünk a tűzre - bár amit mi a magunk erejéből teszünk, még a szalmánál is értéktelenebb - mint egy egész halom fahasáb, vagyis nekünk tetsző mélységesen bölcs gondolat, amely elfojtaná a tüzet, hamarább mintsem az ember egy Hiszekegyet tudna mondani.
Ez a szabály jó lesz azoknak a tudósoknak, akiknek parancsára ezeket írom,1 mert hiszen Isten kegyelméből mind eljutottak a belső ima ezen fokára, csak azután ne vesztegessék idejüket szentírási idézetek alkalmazására. Mert bár előtte és utána kétségkívül nagy hasznát veszik a tudományuknak, addig, amíg a belső imának ilyen időközei tartanak, nézetem szerint nincs rá szükség, hacsak nem akarják elernyeszteni vele akaratukat. Az értelem ugyanis akkor a fény közelében lévén, teljesen át van hatva a világosságtól, olyannyira, hogy még én is, annak ellenére, ami vagyok, úgy érzem magam, mintha ki volnék cserélve. Megesett velem például, mikor ebbe a nyugalomba voltam merülve, hogy bár különben majdnem semmit sem értek a latin zsolozsmából, különösen pedig a zsoltárokból, képes voltam egyik-másik verset önmagamban spanyolra fordítani, sőt mi több, tovább elmélkedve ezen a spanyol szövegen, élvezni annak mélységes értelmét.
Nem beszélek természetesen azon esetről, amikor prédikálniuk, vagy tanítaniuk kell, mert akkor természetesen föl kell használniuk szellemi kincsüket, hogy az ilyen magamforma szegény tudatlanokat támogassák. Mert nagy dolog a szeretet és a mások lelki üdvösségén való folytonos fáradozás, ha valaki önzetlenül teszi Istenért.
Mikor tehát beáll ez a nyugalom, engedjék, hadd pihenjen a lélek annak ölében, aki az ő igazi pihenője. Hagyják egyelőre a tudományt. Majd eljön annak is az ideje, amikor az Úr érdekében kell azt fölhasználniuk. Becsüljék is meg, s ne adják a világ minden kincséért, hogy megszerezték és Ő Szent Felségét szolgálhatják vele. Mert a tudomány igen hasznos. Csakhogy, amikor az ember a végtelen Bölcsesség színe előtt van, akkor higgyék el, többet ér egy kis szerénység és egyetlenegy alázatossági gyakorlat, mint a világ összes tudománya. Itt most nincs mit okoskodnunk, hanem őszintén be kell ismernünk, hogy mik vagyunk, s gyermeki egyszerűséggel megjelennünk Isten színe előtt. Ö szereti azt, ha a lélek együgyűvé lesz, hiszen valójában az is az Ö jelenlétében. Tekintve, hogy azok vagyunk, amik vagyunk, Ő Szent Felsége ugyancsak megalázza magát, mikor megtűr bennünket maga mellett. Az értelem természetesen nem találja helyét és szeretné köszönetét ékes szavakba foglalni. Ellenben az akarat egészen nyugodtan marad, s azzal, hogy a publikánus módjára még a szemét sem meri fölemelni, szebben kifejezi háláját, mint ahogy az értelem azt az egész retorikának kimerítésével megtudná tenni.
Egy szóval, itt még nem kell az elmélkedést teljesen abbahagyni, s ha az embernek éppen kedve van hozzá, egy kevés szóbeli ima ellen sincs kifogásom; már tudniillik, ha az ember képes megtenni. Mert ha a nyugalmi ima magas fokú, nem igen, vagy csak nagyon nehezen tud az illető beszélni.
Nézetem szerint könnyen észre lehet venni, hogy mikor származik ez az állapot a Szentlélektől, és mikor a magunk erőlködéséből, akarom mondani valami az Úristentől kapott kezdődő áhítatból, amelyet azután, mint mondtam, mi magunk igyekszünk az akarat ezen nyugalmának színvonalára emelni. Ez utóbbi esetben ugyanis nincs semmi hatása; hamarjában megszűnik és lelki szárazság marad utána. Ha pedig az ördögtől való, azt hiszem, gyakorlott lélek nem fog lépre menni. Az ilyesmi után ugyanis nyugtalanság és igen kevés alázatosság marad a lélekben. Még csak a híre sincs meg azon hatásoknak, amelyeket az Istentől származó nyugalmi ima kelt benne. Nem hagy világosságot az értelemben, sem pedig erőt az akaratban.
Az ördög itt igen kevés kárt okozhat, sőt semmit sem, föltéve, hogy a lélek mindazt az örömet és édességet, amelyet a nyugalmi imában élvez, Istenre irányítja s gondolatait és vágyait, amint ajánlottam, reá vonatkoztatja. Ilyenkor az ördögnek semmi haszna sem lesz fondorkodásából, sőt ellenkezőleg, Isten meg fogja engedni, hogy nagyon is rajta veszítsen azon a gyönyörűségen, amelyet a lélekben kelt. Az illető lélek ugyanis azon hiszemben, hogy a dolog Istentől származik, rákap erre az édességre, s ennek reményében csak annál jobban fogja gyakorolni a belső imát. Ha pedig az illető lélek alázatos; nem kíváncsi; nem vágyódik önző módon lelki örömök, sőt még szellemiek után sem,[1] hanem, ellenkezőleg, barátja a keresztnek: akkor semmibe se fogja venni azokat az ördögtől való örömöket; míg ellenben a Szentlélektől származókkal ezt nem képes megtenni, hanem kénytelen-kelletlen megbecsüli őket. De akármit adjon is az ördög - ami mind hazugság, amint hazug ő maga - ha azt látja, hogy a lélekben ez az öröm és élvezet alázatosságot kelt, nem olyan bolond, hogy többször kísérletezzék az ilyenekkel, mert látja, hogy ráfizet. Azért kell a léleknek nagyon vigyáznia arra, hogy a belső imának összes dolgai és örömei folyton növeljék alázatosságát.
Ezen és sok más okból ajánlottam ott, ahol a belső ima első fokáról, vagyis az első vízről beszéltem, hogy mikor a lélek elkezdi annak gyakorlatát, tekintse legéletbevágóbb érdekének a lemondást az összes lelki örömökről, S egyedüli célja legyen, segíteni Krisztus Urunknak a kereszt hordozásában. Mint a nemes lelkű lovagok, akik a jövendő jutalom biztos reményében zsold nélkül akarnak szolgálni királyuknak, tartsuk mi is állandóan szem előtt azt az igazi és örök királyságot, amelynek meghódítása a mi célunk. Nagyon fontos, hogy ezt, főleg az első időben, mindig eszünkben tartsuk. Később ugyanis oly világosan belátja az ember, mily kevés ideig tart minden, mily semmiségek a mulandó dolgok, s mily megvetésre méltók a földi örömök: hogy nemcsak nem kell ezeket az eszméket minduntalan visszaidéznie emlékezetébe, hanem szinte el is kell felejtenie, mert különben el se tudná viselni az életet. Sőt még ez a gondolkodás is nagyon alacsony színvonalú. Tényleg igaz, hogy, ha valaki előbbre jutott a tökéletességben, szégyelné magát, és pirulna érte, hacsak azért mondana le ezen világ javairól, mivel mulandók; ellenkezőleg, még ha örökké tartanának is, kész örömmel hagyná ott őket Isten kedvéért; sőt minél nagyobbak volnának és minél tovább tartanának, annál szívesebben tenné ezt. Ennek oka az, hogy az ilyen lélekben a szeretet már megnövekedett; mert ez a gondolkodás annak a következménye. Ellenben a kezdők számára ezek a megfontolások nagyon is szükségesek. Ne nézzék le őket, mert még azok is reájuk szorulhatnak, akik igen magasan állnak a belső ima tekintetében, főleg olyan időközökben, amikor az Úristen próbára teszi őket, s úgy látszik, mintha Ö Szent Felsége teljesen elfordult volna tőlük. Mert, amint mondottam - s szeretném, ha ezt soha se felejtenők el - ebben a mi földi életünkben a lélek nem úgy növekszik, mint a test. Igaz, hogy az ellenkezőt állítottuk, s tényleg valóban nő is, csakhogy a gyermek, ha egyszer felnőtt, kifejlett teste van, nem fejlődik vissza s nem lesz újra csecsemővé; míg ellenben a lélekkel, az Úr akaratából, ez igenis megtörténik. Én legalább ezt tapasztaltam önmagamon; egyébként nem tudom, hogy mint van a dolog. Bizonyára a mi lelki javunk követeli, hogy ez így legyen; hogy ennek folytán megalázzuk magunkat; hogy mindaddig, amíg e siralom-völgyében vagyunk, jól vigyázzunk magunkra. Mert minél magasabban van valaki, annál több oka van a félelemre, és annál kevésbé szabad elbizakodnia. Vannak pillanatok az életben, mikor csak ilyen alacsony színvonalú megfontolásokkal tudja magát az ember visszatartani a bűntől és pedig még az olyan is, aki egyébként már annyira átadta Istennek a saját akaratát, hogy inkább kínzatást állna ki és ezer halált szenvedne el, mintsem hogy csak egyetlenegy tökéletlenséget kövessen is el. Hiába, megesik, hogy iszonyú dühvel zúdul ellene a kísértés és az üldözés, s ő csak úgy tudja elkerülni a bűn elkövetését, ha felhasználja a belső imának legelemibb fegyvereit, ha elgondolja, hogy minden elmúlik; hogy van mennyország és pokol; s más hasonló dolgokon elmélkedik.
Visszatérve arra, amit mondottam, nagyon jó módja annak, hogy az ember megszabaduljon az ördög fondorlataitól és hamis örömeitől, hogyha nem óhajt semmi örömet, hanem kezdettől fogva elszántan lép rá a kereszt útjára. Hiszen maga az Úr ajánlotta, hogy azon járjunk, ha el akarunk jutni a tökéletességre, mondván: „Vedd föl keresztedet, és kövess engem.” Ö a mi példaképünk, s nincs oka a félelemre az olyannak, aki követi az Ő tanácsait, csupán azért, hogy Őneki kedvében járjon.
Abból fogja legjobban megérteni a lélek, hogy ez az állapot nem az ördög műve, - ha nagy lelki haladást vesz észre önmagán. Mert bár nincs kizárva, hogy újra bűnbe esik, még akkor is marad valami jele annak, hogy nála járt az Úr, például az, hogy hamarosan fölkel; s még egynéhány más is, amelyről most akarok beszélni.
Ha Isten szelleme működik az emberben, nem kell hosszasan kutatnia olyan dolgok után, amelyek alázatosságot és megszégyenülést keltenek benne. Ilyenkor maga az Úr adja meg ezt, még pedig sokkal különb módon, mint ahogy mi azt a mi apró-cseprő elmélkedéseinkkel tudnók elérni. Mit ér az a magunk szerezte alázatosság, ahhoz az igazihoz képest, amire itt tanít az Úr, mikor olyan világosságot gyújt lelkünkben, hogy egészen oda vagyunk a szégyenkezéstől. Közismert dolog, mily csodálatos önismeretet ad itt nekünk az Úristen, s mennyire megértteti velünk, hogy semmi jó sem származik önmagunktól. Minél nagyobb kegyelmeket áraszt reánk, annál mélyebb önismeret kíséri őket. Forró vágyat kelt az emberben aziránt, hogy előbbre haladjon a belső ima útján, s hogy ne hagyja abba, ha még akkora szenvedések zúdulnak is reá. Az ilyen lélek kész mindenre vállalkozni. Az Úr valami sajátságos alázatossággal és félelemmel vegyes meggyőződést érlel meg benne aziránt, hogy fog üdvözülni. A szolgai félelmet azonnal kiűzi belőle, s nagyfokú gyermeki félelmet ébreszt benne. Ez a lélek maga is látja, hogy valami nagyon is önzetlen, Isten iránti szeretet kezd benne kifejlődni, s kívánja, bárcsak minél hosszabb időközöket tölthetne egyedül, hogy jobban élvezhesse ezt a boldogságot.
Egy szóval, hogy ne fárasszam tovább magamat, ez már a kezdete minden jónak. A virágok annyira fejlődtek már, hogy egy-kettőre nyílni fognak, s ezt a lélek nagyon világosan látja. Ilyenkor nem is tudná vele senki elhitetni, hogy nem az Úristen volt vele; ez a meggyőződés csak később rendül meg benne, mikor észreveszi, mennyi hibát és gyarlóságot képes még mindig elkövetni; mert ilyenkor azután mindentől fél, s jól teszi: csak féljen. Bár azért vannak olyan lelkek is, akikre nézve üdvösebb, ha megmaradnak abban az erős hitben, hogy a dolog Istentől való, mintha akármennyit is rettegnének. Ha ugyanis az illető gyöngéd természetű és hálás szívű, akkor többet ér neki, ha újra visszaemlékezik arra, mekkora kegyelmet kapott Istentől, mintha akár a pokolnak összes gyötrelmei vonulnának el lelki szemei előtt. Én legalább így éreztem, bármennyire romlott voltam is.
Mivelhogy a jó szellemnek tüneteit – bármennyire nehezen tudjam is őket érthetően előadni - még részletesen fogom fejtegetni, itt nem mondok róluk többet. Remélem, hogy Isten segítségével ebben a pontban annyira-amennyire el fogom találni az igazat. Mert eltekintve személyes tapasztalatomtól, amely sokat megérttetett velem, sokat tanultam erre vonatkozólag egyes kiváló tudósoktól és nagyon szentéletű emberektől, akiknek joggal lehet hinni. Így azután más lelkek, akik az Úr jóságából ennyire jutnak, nem lesznek kénytelenek annyit szenvedni, amennyit én szenvedtem.

_________________________________

[1] Lelki örömök az ember érzéki részének örömei, amilyen pl. az érezhető áhítat, érezhető szeretet stb. A szellemiek a lélek szellemi részében, az értelemben és akaratban játszódnak le, ilyenek a megtett kötelesség tudata, a szemlélődés nyugalma, a belső béke stb.