Önéletrajz - XL. Fejezet (Utolsó fejezet)

Folytatja ugyanazt a tárgyat, tudniillik beszél azokról a kegyelmekről, amelyeket az Úrtól kapott. Egyikből-másikból igen üdvös tanulságot lehet vonni, mert hiszen tényleg az is a célja - eltekintve attól, hogy engedelmességből ír - hogy olyanokat említsen föl, amelyekből a lelkek okulhatnak. Ezen fejezettel véget ér az önéletrajz. Szolgáljon az Úr dicsőségére! Ámen.


Egy alkalommal, midőn imába voltam merülve, kimondhatatlan boldogság töltött el. Éreztem, hogy milyen méltatlan vagyok erre a kegyelemre, s elgondoltam, mennyivel inkább érdemeltem meg azt a helyet, amelyet a pokolban készítettek számomra; mert mint már mondtam, sohasem felejtettem el, hogy milyen helyzetben láttam ott magamat. Ez az elmélkedés lassankint mind jobban fölhevítette a lelkemet, úgyhogy végül szellemi elragadtatás lett belőle, és pedig olyan magas fokú, hogy annak leírására képtelen vagyok. Úgy éreztem, hogy egészen bele vagyok merülve, és el vagyok telve azzal az isteni Felséggel, amely más alkalmakkor kinyilatkoztatta magát nekem. Ebben az isteni Felségben azután megértettem egy igazságot, amely foglalata az összes igazságoknak Hogy miképpen történt, azt nem tudom megmondani, mert látni, nem láttam semmit. A következő szavakat intézték hozzám - hogy ki? azt nem tudom; de azt megértettem, hogy magától az Örök Igazságtól erednek: „Nem csekélység ez, amit most teszek érted; sőt egyike azon kegyelmeknek, amelyekért legnagyobb hálára vagy kötelezve irányomban; mert a világ összes bajainak forrása az, hogy az emberek nem ismerik igazában és alaposan a Szentírás igazságait. Pedig annak minden betűje be fog teljesedni.” Én úgy éreztem, hogy erről mindig meg voltam győződve, sőt azt gondoltam volna, hogy ezt minden hívő ember erősen hiszi. Azonban a szózat így folytatódott: „Ó, leányom, kevesen szeretnek ám engem igazán; mert ha szeretnének, akkor nem titkolnám előttük az én titkaimat. Tudod-e mit jelent az, engem igazán szeretni? Annyit, mint megérteni, hogy minden hazugság, ami nem kellemes nekem. Ezt az igazságot, amelyet most még nem értesz meg, világosan be fogod látni abból a haszonból, amelyet a lelked merít belőle.”
Ezt én csakugyan be is láttam - áldott legyen érte az Úr neve - s azóta olyan léhaságnak és hazugságnak tekintem mindazt, ami nem irányul az Úristen szolgálatára, hogy azt ki sem tudom mondani. Hát még mennyire sajnálom mindazokat, akik annyira sötétben vannak, hogy ezt az igazságot nem tudják fölismerni. Ezzel azután sok más lelki haszon is járt, amelyek közül egyiket-másikat még fölemlítem, a legtöbbet azonban kénytelen leszek elhallgatni. Az Úr ezen alkalommal egy különösen és végtelenül kedves és kegyes szót intézett hozzám. Nem tudom, hogyan történt, mert semmit sem láttam, de valami egészen rendkívüli lelki állapotba hozott, amelyről szintén nem tudok beszámolni. Többek közt egészen szokatlan fokú bátorság töltött el oly értelemben, hogy kész leszek a legpontosabban és minden erőmmel alkalmazkodni a Szentírásnak még a legcsekélyebb pontjához is. Úgy éreztem, hogy nincs a világon olyan akadály, amely engem e tekintetben képes volna föltartóztatni.
Ebből az elém táruló isteni igazságból, nem tudom hogyan, sem azt, hogy milyen, de valami igazság vésődött a lelkembe, amely egészen új tiszteletet oltott belém Isten irányában. Ugyanis valami megmagyarázhatatlan módon fogalmat nyújt az Ő Felségéről és hatalmáról. Én csak azt az egyet vagyok képes megérteni, hogy ez igen nagy kegyelem. Attól is teljesen elment a kedvem, hogy másról beszéljek, mint olyan dolgokról, amelyek nagyon is igazak, és messze fölülmúlják mindazt, amiről a világi emberek szoktak társalogni, éppen azért nagyon terhemre kezdett lenni, hogy itt kell élnem ezen a világon. Ez a kegyelem továbbá nagy gyöngédséggel, vigasztalással és alázatossággal töltött el. Azt hiszem, az Úr ezen alkalommal nagy kincsekkel gazdagította a lelkemet, s nem tudom miért, de egyáltalában nem merült föl bennem még csak a nyoma sem annak a gyanúnak, hogy talán képzelődés az egész. A nélkül, hogy valamit is láttam volna, megértettem, mekkora előny az, ha az ember ügyet sem vet olyan dologra, amely nem visz bennünket közelebb Istenhez. Ebből azután azt is beláttam, hogy mit jelent az, ha a lélek amúgy igazában az örök Igazság színe előtt jár. Az Úr ugyanis megérttette velem, hogy ő maga az Igazság.
Mindezt, amit itt említettem, részint élőszóbeli kinyilatkoztatás útján értettem meg, részint - és pedig egyes dolgokra vonatkozólag még világosabban – szavak nélkül vésődött az értelmembe. Az örök Igazságra vonatkozólag rendkívül nagy igazságokat láttam be, és pedig sokkal jobban, mintha azokat sok tudós ember magyarázta volna el. Az utóbbiak sohasem lettek volna képesek ily mélyen belém vésni ezeket a dolgokat, sem pedig oly világosan megérttetni velem e világnak hiúságát.
Ez az igazság, amely előttem kinyilatkoztatta magát, maga az Igazság, és nincs sem kezdete, sem vége. A többi igazság mind ettől az Igazságtól függ, aminthogy ettől a Szeretettől függ minden egyéb szeretet, és ettől a Nagyságtól, minden más nagyság. Mindez természetesen igen homályosan van kifejezve ahhoz képest, amilyen világosan méltóztatott az Úr azt velem közölni. Ó mily szembeszökő ennek az isteni Felségnek a hatalma, tekintve, hogy oly rövid idő alatt, annyira üdvös és oly nagyjelentőségű dolgokat képes az elménkbe vésni! Ó én végtelen nagy és Felséges Istenem! Mit teszel én mindenható Uram?! Gondold meg, hogy kire pazarolod ezeket a felséges kegyelmeket! Vagy elfelejtetted már, hogy az én lelkem valóságos örvénye volt a hazugságnak, és tengere a léhaságoknak?! S hozzá mindez az én hibám volt, mert hiszen Te beleoltottad a természetembe az undorodást a hazugságtól, s mégis mennyi minden tekintetben hajlottam én a hazugság felé! Hogyan lehetséges ez, én Istenem?! Hogyan fér össze annyi kegyelem és kitüntetés, akkora érdemtelenséggel, amilyen az enyém?!
Egy alkalommal, midőn a zsolozsmát mondtam a többiekkel együtt, egyszerre csak mély áhítatba merültem, s megláttam a saját lelkemet. Olyan volt, mint egy fényes tükör; háta, oldala, teteje, alja mind fényes volt, a közepében pedig megjelent Krisztus Urunk, úgy, amint látni szoktam Őt. Úgy tűnt föl előttem, hogy lelkemnek minden egyes részében oly világosan látom őt, mint egy tükörben, s viszont ez a tükör - nem tudom megmondani, hogy miképpen - a maga egészében belemerült az Úrba, valami megmagyarázhatatlan, de igen gyöngéd és szerető egyesülésben. Annyit tudok, hogy ez a látomás nagy lelki hasznomra vált, valahányszor visszaemlékeztem reá, különösen a szentáldozás után. Az Úristen kinyilatkoztatta nekem, hogy amikor a lélek halálos bűn állapotában van, akkor erre a tükörre sűrű köd borul, és egészen fekete lesz, úgyhogy nem képes sem visszatükrözni, sem pedig meglátni az Urat, annak ellenére, hogy ő mindig jelen van és fenntartja létünket. Az eretnekeknél pedig ez a tükör olyan, mintha össze volna törve, ami még rosszabb állapot az előbbinél. Természetesen egészen más dolog ezt látni, mint elmondva hallani, mert az ilyesmit megmagyarázni, vagy szavakba foglalni igen nehéz. Azonban nagy hasznomra volt, s ugyancsak fájó szívvel gondolok arra, hányszor sötétítettem el ezt az én tükrömet a bűneimmel, úgyhogy nem látszott benne az Úr!
Úgy gondolom, hogy ez a látomás igen üdvös tanulságot tartalmaz a szemlélődő egyének számára, amennyiben arra tanítja őket, hogy a lelkük legbelsejében keressék az Urat. Ez a belső elképzelés ugyanis, mint már máskor is mondtam, nagyobb hatású és sokkal gyümölcsözőbb, mint a külső. Az imádságról szóló, nem egy könyvben szintén ily értelemben van megírva, hogy hol kell keresnünk Istent. Különösen Szent Ágoston beszél erről, s azt állítja, hogy miután a nyilvános tereken, az élvezetek közepette kereste Őt, rájött arra, hogy sehol sem találja meg olyan jól, mint saját bensejében.[1] Egészen világos, hogy ez helyesebb eljárás. Nem kell az égig emelkednünk, sem messzire mennünk, ami csak fárasztaná a szellemet és elszórakoztatná a lelket, s nem volna annyira gyümölcsöző, hanem megmaradhatunk önmagunkban.
Egy tanáccsal akarok itt szolgálni olyanoknak, akiket illet. Megtörténik a nagy elragadtatásoknál, hogy amikor letelik az az idő, amely alatt a lélek egyesülésben van az Úristennel, s tehetségei teljesen föl vannak függesztve - ami, miként már mondtam, nem szokott sokáig tartani, - a lélek továbbra is áhítatban marad, sőt az ember külsőleg sem képes még magához térni; ellenben a két másik tehetség, tudniillik az emlékezet és az értelem valósággal meg van bolondulva és őrjöngve csapong. Ez, mint mondom; néha meg szokott történni; különösen- kezdetben. Nézetem szerint a dolog onnét ered, hogy a mi gyönge természetünk nem képes elviselni a szellemnek akkora erőfeszítését, s ennek következtében a képzelőtehetség ellankad. Tudom, hogy ez egyeseknél elő szokott fordulni. Én jónak tartanám, hogy ilyenkor vegyenek magukon erőt, és egyelőre hagyják abba a belső imát; majd pótolhatják máskor azt, amit ezen alkalommal elvesztenek. Szóval szánják magukat rá erre a megszakításra, mert különben nagy baj lehet belőle. Ezt a tapasztalat igazolja, az okosság pedig megkívánja, hogy számon tartsuk, mennyit bír el az egészségünk.
A tapasztalatra mindenben szükségünk van, nemkülönben lelki vezetőre is, mert ha a lélek egyszer erre a fokra jutott, sok minden dolga akad, amit meg kell beszélnie valakivel. Ha azonban keresve sem talál lelki vezetőt, az Úr semmi esetre sem fogja cserbenhagyni, aminthogy velem sem tette, annak ellenére, hogy az vagyok, aki vagyok. Mert azt hiszem, kevés lelki vezető ismeri tapasztalatból mindezeket a sokféle kegyelmeket, már pedig, ha nem ismeri, nem is lesz képes az ilyen lelket vezetni, a nélkül, hogy, ne nyugtalanítaná és kínozná. Azonban az Úr ezt is, számon tartja, s azért, amint máskor is mondtam, a legjobb még az ilyen lelki vezetőhöz is bizalommal fordulni. Különben mindezt talán már mondtam is, csak nem emlékszem reá, s azért inkább megismétlem, mert ezt a dolgot igen fontosnak tartom, különösen ha nőkről van szó. Megjegyzendő, hogy sokkal több nő van, mint férfi, akit az Úr ilyen kegyelmekben részesít; ezt magától a szent Alcantarai Péter testvértől hallottam. Ő biztosított engem arról, hogy a nők sokkal messzebbre viszik ezen az úton, mint a férfiak, s ezt igen alapos okokkal magyarázta meg. Nem volna célja felsorolni, hogy mi mindent hozott föl, de valamennyi ok nagy dicséretére válik a női nemnek.
Mikor egyszer imába voltam merülve, hirtelenében előttem állott - a nélkül, hogy valami határozott alakkal bíró dolgot láttam volna, de azért egészen világosan szemléltem, - hogy miképpen láthatók Istenben az összes dolgok, és hogyan foglalja azokat magában. Ezt leírni nem vagyok képes, de azért igen mélyen vésődött a lelkembe. Ez egyike a legnagyobbaknak azon kegyelmek között, amelyeket az Úrtól kaptam, s azok közé tartozik, amelyek legjobban arcomba kergették a vért és megszégyenítettek, amennyiben eszembe juttatták elkövetett bűneimet. Erősen hiszem, hogyha az Úr oly kegyes lett volna, hogy nekem ezt annak idején megmutatja, s ha más bűnösök részesülnének ebben a látomásban, sem nekem, sem nekik nem lett volna szívünk és vakmerőségünk, hogy vétkezzünk. Azt találtam most mondani, hogy: ebben a látomásban, pedig tulajdonképpen azt sem állíthatom, hogy láttam valamit. Mindazonáltal valamit azért bizonyára kell benne látnia az embernek, mert hiszen különben nem volnék képes azt, amint látni fogjuk, egy hasonlattal megvilágítani; csakhogy ez a látás olyan elvont és finom módon történik, hogy elkerüli az értelemnek figyelmét. Vagy az sincs kizárva, hogy én nem értek ezen látomásokhoz, amelyek, azt hiszem, nem képzeletiek. Egyesekben azért talán mégis van szerepe képnek, csakhogy minekutána a tehetségek el vannak ragadtatva, később nem képesek azt újraalkotni úgy, amint az Úr mutatta azt nekik, s amint őket annak révén gyönyörködtette.
Fejezzük ki tehát a dolgot ily módon. Tegyük föl, hogy az istenség olyan, mint valami igen tiszta gyémánt, amely sokkal nagyobb, mint az egész világ - vagy pedig egy tükör, amilyenhez a lelkemet hasonlítottam az imént említett látomásban, csakhogy itt a dolog kimondhatatlanul fenségesebb - s hogy a mi összes cselekedeteink mind visszatükröződnek ebben a gyémántban, amennyiben az mindent magában foglal, és semmi sem marad kívül az ő végtelen terjedelmén. Valami megdöbbentő dolog volt reám nézve, mikor oly rövid idő alatt, annyi mindenfélét láttam meg egyszerre ebben a tiszta gyémántban, s lesújtva gondolok minduntalan arra, hogy olyan utálatos dolgok is tükröződtek abban a ragyogó tisztaságban, mint az én bűneim. Olyan érzés fog el, valahányszor ez eszembe jut, hogy azt sem tudom, miképpen tudom elviselni. Akkor is úgy szégyelltem magamat, hogy szerettem volna a föld alá bújni. Ó miért is nem tudom én ezt megérttetni mindazokkal akik tisztességtelen és utálatos bűnöket szoktak elkövetni? Hadd értenék meg, hogy tetteik nem maradnak titokban, s hogy az Úristennek ugyancsak van oka miattuk haragudni, tekintve, hogy Ő Szent Felségének annyira a szeme előtt történnek, s hogy mi oly tiszteletlenül viselkedünk az ő jelenlétében.
Megértettem akkor, hogy mily alaposan rászolgál a pokoli büntetésre egyetlen egy halálos bűn is, mert hiszen el sem lehet képzelni, mily súlyos kihágás elkövetni ezen végtelen isteni Felség színe előtt olyasmit, ami annyira ellenkezik az Ő lényével. Ebből látható az Ö végtelen irgalma is, mert hiszen, bár keresztül lát rajtunk, mégis csak eltűri létezésünket.
Elgondolkoztam azon, hogyha egy ilyen látomás képes az ember lelkét annyira megrendíteni: mi lesz majd az utolsó ítélet napján, amikor majd szemtől szembe és tisztán fogjuk látni ezt az isteni Felséget, és azokat a bűnöket, amelyeket őellene elkövettünk? Ó Uram segíts! Micsoda vaksággal voltam én megverve! Hányszor megremegtem azóta, valahányszor visszaemlékeztem ezekre a most leírt dolgokra! Ne ütközzék meg ezen, Kegyelmed, hanem inkább azon csodálkozzék, hogy tudva mindezt és ismerve önmagamat, képes vagyok életben maradni. Áldott legyen mindörökké Az, aki oly hosszú ideig gyakorolt türelmet velem szemben!
Egy napon mélyen el voltam merülve a belső imába nagy édesség és nyugalom közepette, s íme egyszerre csak úgy láttam, hogy angyalok vesznek körül, s ott vagyok az Úristen közvetlen közelében. Elkezdtem imádkozni Ő Szent Felségéhez az Anyaszentegyházért. Ekkor kinyilatkoztatta nekem, hogy milyen üdvös működést fog kifejteni egy bizonyos rend a későbbi idők folyamán, s annak tagjai mily lelki erővel fogják védelmezni a hitet.[2]
Egyszer a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt imádkoztam, s megjelent nekem egy szent, akinek szerzete némileg hanyatlásnak indult.[3] Nagy könyvet tartott a kezében, felütötte, s azt mondta nekem, hogy olvassam. Nagy és tisztán olvasható betűkkel az volt benne írva: „A jövőben ez a rend föl fog virágozni, és sok vértanúja lesz.”
Egy más alkalommal, mikor éppen a matutinumot mondtuk a kóruson, hat vagy hét szerzetes jelent meg előttem, - ha jól láttam, ugyanebből a rendből - s odaálltak elém, kivont karddal a kezükben. Azt hiszem, ezzel az volt kifejezve, hogy a hitet kell majd megvédeniük. Viszont egy másízben, imádság közben elragadtatásba esett a szellemem s úgy láttam, mintha csatatéren volnék, ahol sokan mérkőztek egymással, s ennek a rendnek tagjai nagyon bátran harcoltak. Nagyon szép és kipirult arcuk volt, s ellenségeik közül egyeseket a földre tepertek, másokat pedig megöltek. Úgy vettem észre, hogy ez a küzdelem az eretnekek ellen irányult.
Azt az imént említett dicső szentet többször láttam. Megköszönte nekem, hogy annyit imádkozom az ő szerzetéért, s megígérte, hogy az Úrnál közben fog járni értem. Nem neveztem meg a rendeket, melyekről szó van, nehogy a többiek megsértődjenek. Ha az Úristen azt akarja, hogy az olvasók megtudják, neki majd lesz gondja rá. De minden rendnek, akarom mondani, minden szerzetesnek kötelessége volna azon fáradozni, hogy az Úr kegyelméből az ő rendje híven szolgálhassa az Egyházat ezekben a nehéz időkben. Milyen boldog az az ember, aki ilyesmire szenteli életét!
Valaki megkért egy alkalommal, imádkozzam az Úristenhez, hogy adja értésére, vajon szolgál-e Őneki azzal, ha elfogad egy neki fölajánlott püspökséget. A szentáldozás után az Úr így szólt hozzám: „Ha majd egészen világosan és tisztán megérti, hogy az igazi nagyuraság az, ha az embernek semmije sincs, akkor elfogadhatja.” Ezzel azt akarta mondani, hogy csak az olyan ember való főpapnak, aki nem óhajtja, nem kívánja ezt a méltóságot, vagy legalább is nem törekszik utána.
Ilyen és ehhez hasonló kegyelmekkel árasztotta el, és árasztja el most is folytonosan az Úr ezt a bűnös nőt. Nem látom be a célját annak, hogy többet mondjak róluk, mert hiszen az eddigiekből is kiviláglik, hogy milyen a lelkem, és milyen szellemben vezeti azt az Úr. Áldott legyen mindörökké azért, hogy annyira gondomat viselte!
Egy alkalommal vigasztalólag azt mondta nekem és pedig igen gyöngéd szeretettel, - hogy ne szomorkodjam; hogy ezen élet folyamán nem lehetünk mindig ugyanabban a lelki állapotban, hanem, hogy olykor buzgóságot fogok érezni, máskor meg nem; egyszer nyugtalan leszek, másszor nyugodt; kísértéseim pedig szintén támadnak majd, azonban csak bízzam Őbenne, és ne féljek.
Az az aggodalom merült föl bennem egyszer, vajon nem a földiekhez való ragaszkodás nyilvánul-e abban, hogy én annyira szeretek beszélni a lelki vezetőimmel és az Úristen buzgó szolgáival; hogy annyira vonzódom hozzájuk, és akkora örömet élvezek a társaságukban. Az Úr azt mondta rá, hogy a halálosan beteg ember nem tenné jól, ha nem volna hálás az orvosa iránt, és nem szeretné azt, aki visszaadja neki az egészségét. Hogy hová jutottam volna én ezen emberek nélkül? Hogy a jókkal való társalgás nem árt a léleknek. Csak arra vigyázzak mindig, hogy szent dolgokról beszéljek és tegyem mérlegre a szavaimat. Hogy ne hagyjam abba a velük való érintkezést, mert abból nemcsak nem lesz károm, hanem ellenkezőleg, hasznomra fog válni. Ezek a szavak nagyon megnyugtattak, mert olykor, midőn a földiekhez való ragaszkodást láttam benne, már azon a ponton voltam, hogy megszakítom a velük való érintkezést. Így vezetett engem mindig tanácsaival ez az én jó Uram. Sőt még azt is megmondta nekem, hogyan kell bánnom a gyöngékkel és egyes más egyénekkel. Soha sem szűnik meg velem törődni.
Sokszor el vagyok keseredve, mikor azt látom, hogy olyan mihaszna vagyok az Ö szolgálatában, s kénytelen-kelletlen több időt pazarolok ennek az én gyönge, nyomorult testemnek ápolására, mint amennyit szeretnék. Egyszer éppen belső imámat végeztem, s elérkezett a lefekvés ideje. Erős fájdalmak kínoztak, s éreztem, hogy a szokásos hányásom közeleg. Mikor így azt kellett látnom, hogy mennyire lenyűgöz a test, holott másrészt a szellemem annyira szeretne magának egy kis időt szakítani, egészen elszomorodtam, s elkezdtem keservesen sírni és bánkódni. Ez nemcsak ez egyszer fordult elő, hanem, mint mondom, gyakori eset nálam, hogy tudniillik ily módon haragszom magamra. Ilyenkor tényleg valósággal utálom magamat. Rendesen azonban, be kell látnom, hogy egyáltalában nem gyűlölöm magamat, sőt megengedem magamnak mindazt, amit az egészségem megkíván. S bár adná az Úr, hogy ne engedjek meg sokkal többet annál, ami szükséges. Mert bizonyára ez is előfordul nálam. Ezen az említett napon tehát, mialatt így búslakodtam, megjelent nekem az Úr és nagyon dédelgetett. Azt mondta, tegyem meg ezeket a dolgokat az Ő kedvéért, mert most szükség van arra, hogy életben maradjak.
Igazán úgy tűnik föl előttem, hogy amióta egész erővel ráadtam magamat ennek az én Uramnak és vigasztalómnak szolgálatára, igazában soha sem szenvedtem; mert ha küldött is rám olykor némi fájdalmat, utána azonnal annyira megvigasztalt, hogy nekem nem érdemem, ha szenvedni vágyom. Pedig mostani meggyőződésem szerint ez az egyedüli célja földi életünknek, és semmit sem kérek az Úrtól akkora buzgósággal, mint ezt. Sokszor fohászkodom hozzá szívem mélyéből e szavakkal: „Uram, vagy meghalni, vagy szenvedni; nem kérek Tőled mást a magam számára.” Örülök, valahányszor óraütést hallok, mert úgy érzem, hogy valamivel megint közelebb vagyok Isten látásához, amennyiben megint letelt egy óra földi életemből. Máskor viszont úgy érzem, hogy nem esik nehezemre életben maradni, és nincs kedvem meghalni. Ilyenkor afféle általános lanyhaság és lelki sötétség fog el, mert, mint mondtam már, gyakran szenvedek nagy lelki gyötrelmekben.
Az Úristen azt akarta, hogy ezek a kegyelmek, amelyekben Ő Szent Felsége részesít, a közönség tudomására jussanak. Mikor néhány évvel ezelőtt megmondta nekem, hogy ez így lesz, nagyon elszomorodtam, s amint Kegyelmed is tudja, sokat kellett emiatt szenvednem, mert ki-ki a maga módja szerint fogja föl ezeket a dolgokat. Vigasztalásomra szolgált, hogy nem az én hibámból történt, mert hiszen én nem beszéltem erről másnak, mint gyóntatóimnak és olyanoknak, akikről tudtam, hogy tőlük amúgyis hallották a dolgot. E tekintetben rendkívül óvatos voltam, és pedig nem alázatosságból, hanem azért, mert mint említettem, még gyóntatóim előtt is nehezemre esett elmondanom ezeket a kegyelmeket. Hát hiszen fel is zúdultak ellenem, és pedig a legjobb szándéktól vezettetve; mások még szóba sem mertek velem állni, sőt meggyóntatni sem akartak; akadt olyan is, aki szemrehányásokkal illetett. Mivel azonban látom, hogy az Úr ezt eszközül használta sok léleknek üdvösségére - mert hiszen ezt egészen világosan tapasztaltam - s azt is tudom, hogy mi mindent nem volna kész az Úr elszenvedni csak egy lélekért is: most már, hála Istennek, mindezzel édes keveset törődöm.
Nem tudom, nem onnét van-e ez a hangulatom, hogy Ő Szent Felsége belehelyezett engem ebbe a jól elzárt kis zugba.[4] Azt hittem, ha egyszer ide temetkezem, olybá vesznek, mintha meghaltam volna, és senki sem gondol többé velem. Sajnos ez a vágyam nem teljesült egészen, és kénytelen vagyok egyesekkel most is érintkezni. Mivel azonban nem vagyok a szemük előtt, úgy érzem, mintha az Úr egy nyugodt kikötőbe juttatott volna, ahol, Ő Szent Felsége kegyelméből biztonságban vagyok. Távol a világtól, csekélyszámú, szent társaság közepette, magasból szemlélem a dolgokat, és ugyancsak mindegy nekem, hogy mit beszélnek, vagy mit tudnak rólam. Sokkal többre becsülöm, ha valamely lélek csak egy keveset halad is előre, mint amennyire bánt az, amit énrólam mondhatnak; mert amióta itt lakom, az Úr kegyelméből, az én összes vágyaim csupán erre irányulnak.
Az élet olyanná lett számomra, mintha aludnám, s mindaz, amit látok, úgy tűnik föl nekem, mint egy álom. Nem érzek többé szívemben sem nagyfokú örömet, sem nagyfokú fájdalmat. Ha azért egyik-másik dolog mégis kivált bennem ilyes érzelmet, az is igen rövid ideig tart, s eloszlik, mint az álomkép, úgyhogy szinte magam is csodálkozom rajta. Ez való igaz, olyannyira, hogyha akarnék is utólag örvendeni valami szerencsének, vagy búsulni valami bajon: épp oly kevéssé vagyok erre képes, mint ahogy okos embernek nem jut eszébe bánkódni, vagy örülni olyasmin, amit úgy álmodott. Az ilyesféle gondolkodásból az Úr már észre térítette a lelkemet. Ha azelőtt nem voltam érzéketlen az ilyenek iránt, annak az volt az oka, hogy még nem mondtam le a világ dolgairól, s nem haltam meg a számukra. Ne adja az Úr, hogy újra visszaessem ebbe a vakságomba.
Íme tehát, Uram és Atyám,[5] úgy élek én mostanában, s kérem Kegyelmedet, imádkozzék értem Istenhez, hogy vagy vegyen magához, vagy pedig adjon alkalmat arra, hogy szolgálhassak neki. Adja Ő Szent Felsége, hogy amit itt összeírtam, Kegyelmednek némi lelki hasznára szolgáljon. Kevés lévén a szabad időm, bizony sok vesződségembe került. De azért áldom ezt a fáradságot, ha sikerült olyasmit mondanom, ami csak egyetlen egy dicséretet fakaszt is az Úr iránt valakinek ajkán. Ezt bőséges jutalomnak tekinteném, ha egyébként Kegyelmed azonnal tűzbe dobja is ezt az iratot. Mielőtt azonban ezt megtenné, szeretném ha elolvasnák azok hárman,[6] akiket Kegyelmed ismer, mivelhogy gyóntatóim voltak és most is azok. Ha rossz dolog, amit írtam, nagyon rendén van, hogy megváltoztassák felőlem táplált jó véleményüket. Ellenben, ha jó, amilyen jámbor és tudós emberek, tudni fogják, hogy honnét származik, s dicsérik majd Azt, aki a tollamra adta.
Ő Szent Felsége tartsa Kegyelmedet mindig szentséges kezében, és tegye nagy szentté, hogy ily módon szellemével és tapasztalataival képes legyen irányítani ezt a nyomorult, minden alázatosság híján levő és nagyon is vakmerő teremtést, aki képes volt arra vetemedni, hogy ilyen magasztos dolgokról írjon. Adja az Úr, hogy ne legyen benne részemről tévedés, mert hiszen az volt a szándékom és az óhajom, hogy jól végezzem ezt a munkát és eleget tegyek a parancsnak, s ily módon alkalmat adjak arra, hogy egyik-másik lélek ezek alapján dicsőítse az Urat. Mert hiszen ezért imádkozom az Úristenhez már évek hosszú sora óta, s mivel ezirányban tetteimmel nem szereztem érdemeket, bátor voltam írásba foglalni ezt az én rendetlen életemet. Igaz, hogy nem fordíthattam rá több gondot és időt, mint amennyit éppen az írás vett igénybe; de azért törekedtem megszerkeszteni a tőlem telhető legnagyobb egyszerűséggel és őszinteséggel. Adja a mindenható Úr, aki meg tudja tenni, amit akar, hogy mindenben sikerüljön teljesítenem az Ő akaratát, s ne engedje elveszni ezt az én lelkemet, amelyet annyi mindenféle módon, oly sok ügyes fogással és annyiszor mentett már ki Ő Szent Felsége a pokolból és vonzott magához.
A Szentlélek legyen mindenkoron Kegyelmeddel! Ámen.[7] Azt hiszem nem hibázok azzal, ha fölhívom Kegyelmed figyelmét erre a szolgálatra, amellyel most leköteleztem, s arra kérem, hogy annak fejében buzgón ajánljon engem a mi Urunk kegyeibe. Mert nem kicsinység, hogy írásban látom magamat megrajzolva, s megörökítve az én sok nyomorúságomat. Bár azt is meg kell vallanom, hogy jobban szégyelltem írni azokról a kegyelmekről, amelyeket az Úrtól kaptam, mint az Ő ellene elkövetett bűneimről.
Én teljesítettem Kegyelmed abbeli parancsát, hogy részletesen írjak, de számítok arra, hogy Kegyelmed is teljesíti ígéretét, és megsemmisíti azt, amit rossznak talál benne. Nem volt időm még egyszer átnézni, mielőtt rátettem volna a pontot, mert Kegyelmed túlságos korán küldött érte. Lehet, hogy egyik-másik dolog rosszul van megmagyarázva, s talán olyasmi is akad, amit kétszer mondok el, mert olyan kevés volt az időm, hogy nem értem rá elolvasni, amit előzőleg megírtam. Kérem Kegyelmedet, javítsa ki, s ha el akarja küldeni Ávila atyának, akkor legyen szíves leíratni, mert megeshetnék, hogy valaki rá találna ismerni a kezem írására. Én nagyon szeretném, ha úgy intéznék a dolgot, hogy ő is elolvashassa, mert hiszen ezzel a szándékkal fogtam megírásához. Mert ha ő azt találná, hogy jó úton haladok, az engem nagyon megnyugtatna. Részemről mindent megtettem, hogy ez megtörténjék. Egyébként tegyen Kegyelmed mindenben úgy, amint jónak látja; azonban ne felejtse el, hogy bizonyos kötelezettségei vannak azzal szemben, aki ennyire fenntartás nélkül önre bízza a lelkét. Ami az önét illeti, azért én egész életem folyamán imádkozni fogok az Úrhoz. Igyekezzék tehát úgy szolgálni Ő Szent Felségének, hogy azzal engem is előbbre segítsen. Mert ebből az írásból is látni fogja, hogy mennyit nyer az ember, ha, úgy, amint azt Kegyelmed különben is megkezdte már, egészen odaadja magát Annak, aki nem tart mértéket jótéteményeiben. Áldott legyen mindörökké! Bízom az Ő irgalmában, hogy viszont fogjuk egymást látni ott, ahol Kegyelmed is, meg én is sokkal tisztábban fogjuk felfogni azt, hogy mily nagy dolgokat tett Ő érettünk, s mindörökkön-örökké fogjuk dicsőíteni Őt. Ámen.
Bevégeztem ezt a könyvet az 1562-ik év június havában.[8]

_________________________________

[1] Ezt az idézetet a szentanya nem Szent Ágoston vallomásaiból, hanem egy akkor igen elterjedt „Soliloquios” című apokrif művéből vette. (V. ö. Morel-Fatio: Les Lectures de Sainte Thérése.)

[2] Grácián széljegyzete szerint a Domonkos-rendről van szó.

[3] Grácián és Ribéra szerint itt is aDomonkosok értendők. Kármelita szerzők általában azt vitatják, hogy itt a szentanya saját rendjéről beszél, ellenben P. Silverio a maga nagy tekintélyével Grácián és Ribéra mellé áll. (V ö. Obras I. 364.)

[4] Az ávilai Szent Jószef-zárda.

[5] Ezek a címek Tolédo Garcia atyának szólnak.

[6] De-Tolédo Garcia, Baňez atya és Boldog Ávila János.

[7] Ez a levél, amely befejezésül szolgál a műhöz és megvan az eredeti kéziratban is, De-Tolédo Garcia atyához volt intézve.

[8] Baňez atya a következő jegyzettel toldotta meg az eredeti kéziratot: „Ez a keltezés ezen mű első fogalmazványára vonatkozik, melyet Jézusról nevezett Terézia anya még nem osztott fejezetekre. Utóbb újra leírta, és több olyan dologgal toldotta meg, amely azóta történt, ilyen például az ávilai Szent József zárda alapítása, amelyről a 197. oldalon van szó.”
B a ň e z Domonkos testvér.



Tovább...

Önéletrajz - XXXIX. Fejezet

Folytatólag beszel azon nagy kegyelmekről, amelyekben az Úr részesítette. Az Úr megígéri neki, hogy különös védelmébe fogadja azokat, akikért imádkozni fog. Néhány esetet említ, amelyben Ő Szent Felsége ezt meg is tette.


Egy alkalommal nem hagytam békét az Úrnak, hogy adja vissza a szeme világát valakinek, akinek én le voltam kötelezve, s aki úgyszólván teljesen megvakult.[1] Nagy részvéttel voltam iránta, s attól féltem, hogy bűneimre való tekintettel, az Úr nem fog meghallgatni. Ekkor megjelent nekem, úgy, amint máskor szokta, s megmutatta nekem balkezének sebhelyét. Másik kezével kihúzta a szöget, amely benne volt, s úgy láttam, hogy a szöggel együtt egy darabka hús is kiszakad belőle. Szemmel látható volt, hogy mennyire kellett ennek fájnia, s nekem nagyon megesett a szívem rajta. Ekkor azt mondta nekem: ne kételkedjem; Ő aki képes volt érettem ezt elszenvedni, jobban fogja teljesíteni kérésemet, mint ahogy én azt elő tudom adni. Megígéri nekem, hogy bármit kérjek is tőle, Ő azt meg fogja tenni; mert tudja rólam, hogy semmi olyant nem kívánok, ami nem válnék az Ő dicsőségére. Tehát azt is megadja, amiért most imádkozom. Emlékezzem csak vissza, hogy már akkor is, amikor én még nem szolgáltam neki, nem kértem Tőle soha semmit, amit Ö meg ne tett volna, és pedig jobban, mint ahogy kértem. Mennyivel inkább fog velem így bánni most is, amikor tudja, hogy szeretem Őt. E felől tehát legyek egészen nyugodt. Nem telt bele, azt hiszem egy hét, s az Úr csakugyan visszaadta az illetőnek a látását, amiről az én gyóntatómat azonnal értesítették. Hiszen nincs kizárva, hogy nem az én imádságom folytán gyógyult meg; de azért én, ezen látomás következtében annyira biztos voltam erről, hogy úgy adtam hálát érte, mintha Ő Szent Felsége nekem adta volna ezt a kegyelmet.
Egy más alkalommal valaki igen kínos betegségben szenvedett - hogy mi volt, nem tudom, s azért nem is mondok többet róla. Az állapota azonban tűrhetetlen volt már valami két hónap óta, s egészen oda volt a gyötrelemtől. Az én gyóntatóm- az az említett házfőnök[2] - meglátogatta őt, s nagyon megsajnálta. Azt mondta nekem, hogy menjek el én is hozzá, mert hiszen, az illető rokonom s így megtehetem. Én tényleg ott is voltam, s annyira megesett a szívem rajta, hogy azonnal elkezdtem kéréseimmel ostromolni az Urat, adja vissza neki az egészségét. Ebben az esetben szembetűnő volt a kegyelem, amelyet nekem megadott, amennyiben az illető mindjárt másnapra megszabadult attól a fájdalomtól.
Egyszer nagyon el voltam szomorodva, mert tudomásom volt arról, hogy valaki, akivel szemben én nagy hálára voltam kötelezve, olyasvalamit akar tenni, amivel nagyot vétkezett volna Isten ellen és tönkretette volna saját becsületét. Pedig már egészen el volt szánva, hogy megteszi. Nagyon bánkódtam a dolog miatt, annál inkább, mert nem tudtam elképzelni, hogy miképpen lehetne azt megakadályozni, de meg különben is ez a törekvésem reménytelennek látszott. Szívem mélyéből könyörögtem Istennek, ne engedje a dolgot, de amíg nem voltam biztos arról, hogy meghallgat, a fájdalmam nem tudott lecsillapulni. Ilyen hangulatban mentem el egy távol eső remetelakba,[3] - mert van egynéhány ilyen ebben a zárdában, - amelyben az oszlophoz kötözött Krisztus Urunknak képe van, s könyörögtem hozzá, hogy adja meg nekem ezt a kegyelmet. Ekkor hallottam, amint szólt hozzám, nagyon szelíd, suttogó hangon. Nekem a hajam szála is égnek meredt, annyira megijedtem. Igyekeztem megérteni, hogy mit mond, de nem tudtam; mert az egész nagyon rövid ideig tartott. Amint elmúlt a félelmem, nagy nyugalom, öröm és gyönyörűség támadt a lelkemben, s én egészen elcsodálkoztam azon, hogy pusztán egy hangnak a hallása - mert ezt testi füleimmel hallottam - a nélkül, hogy csak egy szót értettem volna belőle, ekkora hatást tud gyakorolni a lélekre. Megértettem belőle, hogy kérésem teljesülni fog, s úgy is volt. Ettől a pillanattól kezdve a lelki fájdalmam úgy megszűnt, mintha sohasem is lett volna, s mintha csak úgy láttam volna magam előtt a dolgot, amint utóbb csakugyan befejeződött. Elmondtam az esetet a gyóntatóimnak; mert akkor ketten voltak. Mindketten nagy tudósok és buzgó papok.[4]
Tudtam, hogy egy bizonyos személy,[5] aki már egyszer teljesen az Úristennek buzgó szolgálatára adta magát, s már gyakorolta is egy ideig a belső imát, amelyben Ő Szent Felségétől sok kegyelmet kapott: abbahagyta azt, s nem igyekezett szakítani bizonyos körülményekkel, amelyek ellanyhulását okozták, és igen veszedelmesek voltak. Nekem ez rendkívül fájt, mert nagyon szerettem- az illetőt és sokkal tartoztam neki. Azt hiszem, egy hónapnál tovább egyebet sem tettem, mint folyton imádkoztam Istenhez, hogy az illető térjen újra észre. Egy napon, midőn éppen imába voltam merülve, egy ördögöt láttam magam mellett, bizonyos papírokkal a kezében, s azokat dühösen összetépte. Nagyon megvigasztalódtam, mert éreztem, hogy az Úr meghallgatott. S csakugyan úgy is volt. Amint később megtudtam, az illető meggyónt, és pedig nagy bűnbánattal; s azzal oly alaposan Istenhez tért, hogy, remélem, Ö Szent Felsége folyton és nagyon előre fogja juttatni. Hála legyen Őneki mindenekért! Ámen.
Az is nagyon gyakori eset, hogy az Úr az én kérésemre egyeseket kiragad a halálos bűn állapotából; másokat nagyobb tökéletességre vezet; vagy szenvedő lelkeket szabadít ki a tisztítótűzből, s más ilyen kiváló ajándékokban részesít. E tekintetben annyi kegyelmet kaptam már az Úrtól, hogy csak fárasztanám magamat és olvasómat, ha valamennyit el akarnám mondani. Rendesen inkább a lelki, mint a testi egészséget szokta megadni. Mindez nagyon ismeretes dolog és számos tanú bizonyíthatja. Kezdetben ez sok aggodalmat okozott nekem, mert kénytelen-kelletlen hittem azt, hogy az Úr, eltekintve a fő októl: az Ő jóságától, mégis csak az én imádságom miatt teszi ezt. Most azonban, miután ezek az esetek már úgy fölszaporodtak, és annyian látták, ez a tudat nem okoz nekem többé fájdalmat, sőt ellenkezőleg, áldom érte Ő Szent Felségét. Meg vagyok miatta szégyenülve, mert belátom, hogy mindig többel és többel tartozom az Úrnak, s úgy érzem, hogy minden egyes ilyen eset lelket önt belém, hogy annál buzgóbban szolgáljak neki, s mindig jobban szeressem.
Legjobban azon csodálkozom, hogy ha olyasmit akarnék kérni, amiről az Úr tudja, hogy nem volna célszerű, nem vagyok képes érte amúgy igazában imádkozni, akár mennyire igyekszem is. Ha meg is teszem, lanyhán, kevés buzgósággal és gonddal végzem, s ha mégannyira igyekszem is erőltetni a dolgot, nem tudom megtenni. Míg ellenben, ha olyasmiről van szó, amit Ő Szent Felségének jó megtennie, akkor érzem, hogy bátran kérhetem, és ismételten ostromolhatom Őt érte imáimmal; sőt, ha esetleg gondatlan volnék e tekintetben, úgy látszik, mintha valaki szüntelen emlékeztetne rá. Ezen két imádkozási mód között akkora a különbség, hogy nem is tudom, miképpen magyarázzam meg. Az első esetben, még ha nagyon közelről érint is a dolog, s én, habár nem érzem magamban azt a buzgóságot, mint máskor, azért mégis igyekszem érte esedezni az Úrhoz: úgy vagyok vele, mint a hibás beszédű ember, aki, bármennyire erőlködjék is, nem tud beszélni, s ha ki is nyög valamit, érzi, hogy úgysem értik meg. Míg ellenben a másik esetben úgy vagyok, mint aki szép tisztán és folyékonyan beszél, s hozzá olyan valakihez, aki őt szívesen hallgatja. Azt is mondhatnók, hogy az első kérési mód olyasféle, mint valami gépies ajakima; míg ellenben a második hasonlít egy magasztos szemlélődéshez, amelyben magát az Urat látjuk, amint oda figyel reánk, s megértjük, hogy Ő Szent Felségének öröme telik az imánkban, s szívesen teljesíti kérésünket. Áldott legyen mindörökké, Ö, aki annyit ad nekem, s akinek én oly keveset adok! Mert hát, én jó Uram, mennyire semmit sem tesz az a lélek, aki nem semmisül meg egészen Érted! Már pedig, mily messze vagyok; mily messze vagyok - s ezerszer ismételhetném, hogy mily messze vagyok én még attól! Ez maga elég volna, sok más okon kívül ahhoz, hogy megutáljam az életemet: mert látom, hogy nem folytatom az életet, úgy, amint azzal Neked tartozom. Mennyi gyarlóságot látok magamban! Mily hanyagul szolgálok Neked! Az az egy bizonyos, olykor azt szeretném, hogy bárcsak ne volna eszem, s így ne kellene magamban annyi rosszat látnom. Segítsen rajta Ő, aki képes azt megtenni!
Mikor annak az említett úriasszonynak házában tartózkodtam, nagyon kellett magamra vigyáznom, s folyton szem előtt tartanom ezen földi dolgok hiúságát; ugyanis nagy tisztelettel vettek körül, folyton dicsértek és sok olyan dolog volt ott, ami könnyen rabul ejthette volna a szívemet, hacsak magamra hagyatkoztam volna. Én azonban mindig csak Őt tartottam szem előtt, Aki mindent tisztán lát, s Aki nem is bocsátott ki engem a kezéből.
A tiszta látásról beszélve eszembe jut, hogy mennyit kell szenvednie az olyan embernek, akivel az Úristen megismertette az igazságot, ha ezekkel a földi dolgokkal kell vesződnie. Hiszen az igazság annyira el van homályosítva ezen a világon. Ezt maga az Úr mondta nekem. Mert nagyon sok abból, amit én itt leírok, nem az én fejemből került ki, hanem ettől az én mennyei Mesteremtől hallottam. Azért is, valahányszor nyíltan mondom, hogy: „Ezt hallottam”, vagy „Ezt az Úr mondta nekem”, lelkiismeretem nem engedné, hogy csak egy szótagot is tegyek hozzá, vagy elvegyek belőle. Ellenben, ha nem tudok pontosan visszaemlékezni az egészre, akkor úgy mondom, mintha magamtól beszélnék, s ilyenkor egyik-másik dolog csakugyan az én saját ötletem lehet. Nem mondom magaménak azt, ami jó, mert hiszen, úgyis tudom, hogy ilyesmi nem telik ki tőlem, ha csak az Úr nem adja az ajkamra, nem nézve, hogy mennyire nem érdemlem meg a jóságát. Magaménak nevezem tehát azt, ami nem kinyilatkoztatás útján jutott értésemre.
Azonban, én Istenem, hányszor akarjuk még a szellemi dolgokat is, akár csak a földieket, a magunk szánk íze szerint fölfogni, s így szembeszökő ellentétbe jutunk az igazsággal! Azt hisszük például, hogy annál előbbre vagyunk a lelki életben, minél több esztendeje gyakoroljuk már a belső imát. Sőt mi több, úgy látszik, mintha mi akarnók megszabni, hogy milyen mértékben osztogassa az Úristen kinek-kinek az Ő kegyelmeit, holott Ő ezeket minden mérték nélkül adja, akkor és úgy, amint neki tetszik; s az egyiknek egy fél esztendő alatt annyit juttat, amennyiben egy másik évek hosszú sora alatt sem részesül. Ezt a dolgot én már annyi embernél tapasztaltam, hogy nem is értem, miképpen lehet ezen fönnakadni. Ha valakiben megvan az a tehetség, hogy meg tudja különböztetni egymástól a szellemeket,[6] s ha az Úr igazi alázatosságot adott neki, úgy bizonyára nem fog beleesni ebbe a tévedésbe. Az ilyen ember a lelkeket a szerint ítéli meg, hogy milyenek bennük a kegyelem hatásai és az elhatározások, s hogy mekkora a szeretetük; az Úr pedig megadja neki a világosságot ahhoz, hogy képes legyen ezt fölismerni. Ezekben látja a lelkek haladását és tökéletesedését, nem pedig az évek számában; mert hiszen az egyik hat hónap alatt tovább juthat, mint egy másik húsz esztendő alatt. Ugyanis, mint mondom, az Úr annak adja a tökéletességet, akinek akarja, de meg annak is, aki jobban megteszi a magáét. Mert hiszen azt kell látnom, hogy ebbe a mi zárdánkba be-bebotlik egyik-másik egészen fiatal leány, akinek a szívét az Úr éppen csakhogy megérintette,[7] s a lelkébe egy kis világosságot gyújtott és egy kevés szeretetet öntött - azt akarom ezzel mondani, hogy csak nagyon kevés ideje ízlelték meg kegyelmeit - s íme ők habozás nélkül követték hívását, leküzdöttek minden akadályt, s nem törődve azzal, lesz-e majd betevő falatjuk, bezárkóztak ebbe a teljesen vagyontalan házba. Szóval eldobták maguktól az élet javait, Annak kedvéért, akiről tudják, hogy szereti őket. Lemondanak mindenről, nem akarnak szabad akarattal bírni, s eszükbe sem jut, hogy ezen nagy elzárkózottság és szigor mellett talán rosszul érezhetnék magukat, hanem valamennyien áldozatul mutatják be magukat az Úristennek.
Ó, mily örömest elismerem, hogy messze fölülmúlnak engem! Igazán szégyenkeznem kellene az Úristen előtt, mert amit Ő Szent Felsége én velem nem tudott elérni annyi esztendő alatt, amióta elkezdett engem e kegyelmekben részesíteni: azt ezekkel eléri három hónap, sőt egyikkel-másikkal három nap alatt is, annak ellenére, hogy bár Őket is jól fizeti, nem juttat nekik akkora kegyelmeket, mint nekem. Az az egy bizonyos, hogy egyiküknek sem volt oka megbánni, amit Ő Szent Felségéért tett.
Azok a hosszú, számos évek, amelyeket mi a szerzetben, mások pedig a világban töltöttünk, gyakorolva a belső imát, szolgáljanak a mi megalázásunkra, de nem ürügyül arra, hogy másokat, akik rövid idő alatt többre viszik, kínozzunk, visszatartsunk és arra kényszerítsünk, hogy lépést tartsanak velünk. Isten kegyelmei arra képesítik őket, hogy röpüljenek, mint a sasok, s mi azt akarnók, hogy tipegjenek, mint egy megkötözött lábú tyúk. Emeljük föl szemünket Ő Szent Felségéhez, s ha azt látjuk, hogy ezekben a lelkekben megvan a kellő alázatosság, eresszük őket szabadjukra: az Úr, aki oly nagy kegyelmekkel halmozza el őket, nem fogja megengedni, hogy a mélységbe zuhanjanak. Azon igazság alapján, amelyre a hit tanítja őket, ők maguk teljesen Istenbe vetették bizalmukat: hát mi nem mernők őket Istenre bízni, hanem a mi saját mértékünkkel, a mi gyáva lelkünk arányában méregetjük őket?! Ne tegyünk így, hanem, ha már nem is vagyunk képesek megérteni az ő magasztos buzdulataikat és elhatározásaikat - mert ez tapasztalat nélkül nem lehetséges - legalább alázzuk meg magunkat, s ne törjünk fölöttük pálcát. Mert ha nem így teszünk, akkor azon ürügy alatt, hogy az ő lelki hasznukat célozzuk, a magunkénak ártunk, s elszalasztjuk ezt az Úristen adta alkalmat a magunk megalázására és annak megértésére, hogy mi mindennek vagyunk hiányában, s mennyire jobban elszakadtak mindentől ezek a lelkek, mint a miénk, s mennyivel tökéletesebben rá bízták magukat az Úristenre, tekintve, hogy Ő Szent Felsége oly bizalmasan közlekedik velük.
Nekem ez a meggyőződésem, s ezen nem is akarok semmit változtatni: ha a belső ima rövid idő alatt igen nagy hatásokat hoz létre a lélekben, - és pedig szembeszökő hatásokat, mint például azt, hogy az illető mindenről lemond, csupán azért, hogy Istennek kedvére tegyen, ami nem képzelhető rendkívül erős szeretet nélkül - mondom, az ilyen belső imát én többre becsülöm, mint azt a másikat, amelyet valaki már évek hosszú során át gyakorolt, de amellyel nem vitte többre az utolsó napon, mint az elsőn, vagyis nem tett Istenért semmi olyant, amit érdemes volna megemlíteni. Mert hiszen afféle apró, kicsinyes, sószemnyi nagyságú dolgokat, amelyeket, mondhatni, egy madár is elvisz a csőrében, csak nem lehet nagy hatásnak és önmegtagadásnak minősíteni! Igazán szomorú dolog, hogy olyan nagyra vagyunk egyes ilyen dolgokkal, amiket az Úr kedvéért teszünk; holott jobb volna oda se figyelni rájuk, ha még oly nagy számmal volnának is. Sajnos, én magam vagyok ilyen, s hozzá képes vagyok lépten-nyomon megfeledkezni az Úr kegyelmeiről. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy Ő Szent Felsége, amilyen jóságos, nem veszi sokba az ilyen dolgokat, hanem csak azt szeretném, hogy én ne becsüljem semmire, sőt észre se vegyem őket, mert olyan csekélységek. Azonban, bocsáss meg nekem, én jó Uram, s ne ródd föl nekem ezt bűnül, mert hiszen, ha már semmi szolgálatot nem tudok neked tenni, valamivel mégis csak kell, hogy vigasztaljam magamat. Ha nagy dolgokat tennék érted, akkor nem vetnék ügyet az ilyen semmiségekre. Boldogok azok, akik nagy tetteket vihetnek végbe a Te dicsőségedre! Hiszen ha nyomna valamit a latban, hogy mennyire irigylem őket, s hogyan szeretnék én is úgy tenni: akkor én sem maradnék valami nagyon hátra a Te szolgálatodban. Tőlem azonban semmi sem telik. Ó Uram! Tégy engem képessé valami jóra, ha már annyira szeretsz!
A napokban történt, hogy egy brévét kaptam Rómából,[8] arra vonatkozólag, hogy ez a zárda vagyontalan maradhat, s ezzel végleg be volt fejezve ez a zárdaalapítás, amely, azt hiszem, elég fáradságba került. Nagyon boldognak éreztem magamat azon tudatban, hogy minden rendben van, s visszagondolva arra, hogy mit szenvedtem érte, hálát adtam az Úrnak, hogy kegyes volt engem eszközül felhasználni. Amint elvonultak lelki szemeim előtt azok a dolgok, amelyeket ezen ügyben tettem, azt kellett látnom, hogy mindegyik, amelyik jelentékenyebbnek látszott, tele volt hibával és tökéletlenséggel. Egyikben-másikban kevés bátorsággal, nagyon sokban pedig nem elég erős hittel jártam el. Mert hiszen egészen mostanig, amikor készen látom az egészet, akármennyit mondta nekem az Úr, hogy ez a zárda meg fog valósulni, sohasem voltam képes ezt határozottan elhinni, bár másrészt kételkedni sem tudtam benne. Nem tudom, miképpen lehetséges ez. A dolog úgy volt, hogy igen gyakran egyrészt lehetetlenségnek látszott, másrészt pedig kételkedni sem tudtam az Úr ígéretében, vagyis nem voltam képes elhinni, hogy meghiúsuljon. Egy szóval arra az eredményre jutottam, hogy ami jó van benne, azt az Úr tette, a rosszat pedig én. Azért azután abba is hagytam a gondolkodást, s legjobban szeretnék vissza sem emlékezni reá, nehogy látnom kelljen, hogy mi mindent hibáztam el. Áldott legyen Ö, aki, ha kedve tartja, mindent jóra tud fordítani! Ámen.
Mint mondom, veszedelmes dolog, ha valaki számítgatja, hogy hány év óta gyakorolja már a belső imát; mert ha még oly alázatos is az illető, fölébredhetne benne valami nem tudom miféle, olyan gondolat, hogy ezen szolgálatai révén talán mégis csak tett szert valamelyes érdemre. Nem mondom én, hogy nincsenek érdemei, - vannak, s az Úr jól megfizet majd értük - de azért, ha lelki életet élő ember azt találja hinni, hogy megérdemli ezeket a szellemi ajándékokat, s ha még oly régóta gyakorolná is a belső imát: az ilyen - szentül meg vagyok róla győződve - nem fog soha följutni a csúcsra. Vagy talán nem elég neki, hogy az Úristen kezében tartja őt, s nem engedi beleesni azokba a bűnökbe, amelyeket annak előtte szokott elkövetni, mikor még nem gyakorolta a belső imát?! Azt hiszi talán, hogy amint mondani szokás, jogában van a saját költségeit behajtani az Úristenen?! Ez nem látszik valami mélységes alázatosságnak. Hiszen lehet, hogy az, de én bizony vakmerőségnek tartom, s habár bennem kevés az alázatosság, ilyesmit, azt hiszem, soh'se mertem volna tenni. Hiszen lehet, hogy azért nem kértem ilyesmit, mert sohasem tettem az Úrnak semmi szolgálatot, s ha tettem volna, talán hangosabban követeltem volna a béremet, mint bárki más.
Azt sem mondom én, hogy a lélek nem növekszik Isten szemében, s hogy Ő nem adja meg neki kegyelmeit, föltéve, hogy belső imája alázatos volt; én csak azt kívánom, hogy felejtsük el az évek számát, amelyeket vele töltöttünk, mert hiszen utálatos hitványság mindaz, ami tőlünk telik, ha összehasonlítjuk csak egy cseppjével is annak a vérnek, amelyet az Úr érettünk kiontott. S tekintve, hogy minél többet szolgálunk, annál jobban le vagyunk Neki kötelezve: mire való ez a követelődzés?! Hiszen valahányszor egy fillért törlesztünk az adósságunkból, ezer aranyat kapunk érte! Az Isten szerelméért hagyjuk ezt a számítgatást! Bízzuk ezt Őreá! Ezek az összehasonlítások mindig gyűlöletesek, még a földi dolgokban is, hát még, ha olyasmiről van szó, amit csak az Úristen tud! Ő Szent Felsége eléggé értésünkre adta ezt, mikor ugyanannyit fizetett az utolsóknak, mint az elsőknek.
Ezt a három utolsó lapot annyi megszakítással írtam meg, s oly hosszú ideig vesződtem vele, hogy egészen megfeledkeztem arról, mit is akartam tulajdonképpen mondani. Mert hát, mint említettem, sajnos, igen kevés az időm. Visszatérek tehát arra, amiről beszélni kezdtem, tudniillik a következő látomásra. Imádságba lévén merülve, egyszerre csak egy tágas térség közepén láttam magamat, egészen egyedül; körülöttem pedig egész sereg mindenféle ember, akik harcra keltek ellenem, mindenféle fegyverrel kezükben; egyesek lándzsákkal, mások kardokkal, gyilkokkal és nagyon hosszú vívótőrökkel. Egy szóval én egy irányban sem tudtam menekülni halálos veszedelem nélkül, s nem volt senki, aki segítségemre jött volna. Mialatt a lelkem ebben a szorultságban volt, - annyira, hogy azt sem tudtam már, mihez fogjak - az égre emeltem a szemeimet, s megpillantottam Krisztus Urunkat - nem az égben, hanem nagyon messze fölöttem, a levegőben, amint felém nyújtotta kezét, s onnét a magasból védelmezett, úgyhogy egyáltalában nem féltem többé attól a seregtől, s ők sem tudtak nekem ártani, akármennyire erőlködtek is.
Ez a látomás első tekintetre céltalannak látszik, pedig nekem rendkívüli hasznom volt belőle, mert ugyanakkor megtudtam a jelentését is. S csakugyan, nem sokkal utóbb valósággal ilyen harcba keveredtem bele. Akkor azután beláttam, hogy az a látomás a világnak képe, ahol mindenki fegyverrel támad a szegény lélek ellen. Nem is beszélek itt azokról, akik nem valami sokat törődnek az Úr szolgálatával, nem a méltóságokról, vagyonról, élvezetekről, amelyek behálózzák, vagy legalább is igyekeznek behálózni a lelket, ha nem vigyáz; hanem csakis a jó barátokról, a rokonokról, s ami a legmegdöbbentőbb: egyes igen buzgó jámbor életű emberekről. Mindezek úgy szorongattak engem akkor - azon hiszemben természetesen, hogy jót tesznek vele - hogy én már azt sem tudtam, miképpen védekezzem, és mit csináljak.
Ó, Uram segíts! Ha elmondanám azt a sok mindenféle szenvedést, amely akkoriban - tudniillik az említett látomás után - ért, az elég lehetne arra, hogy teljesen megutáltassa az emberrel a világot. Azt hiszem a legnagyobb üldöztetés volt, amelyet eddig valaha tapasztaltam. Merem állítani, hogy olykor a végletekig szorongattak minden oldalról, s én már nem tudtam mást tenni, minthogy az égre emeltem szemeimet és az Úristenhez kiáltottam segítségért. Levontam belőle azt az üdvös tanulságot, hogy nem lehet számítani senkire sem, mert az Úristenen kívül nincs, aki állhatatosan kitartana mellettünk. Ezen nagy bajok közepette az Úr, - szakasztott úgy, amint a látomásban mutatta - mindig a segítségemre küldött valami jólelkű embert. Mivel pedig én nem ragaszkodtam semmihez, s csakis az Úr kedvében igyekeztem járni, ez a támogatás elegendő volt arra, hogy tartsa bennem a bátorságot és a lelkesedést az ő szolgálatára. Áldott légy, Uram, mindörökké!
Egy alkalommal nagy nyugtalanság és lelki zavar vett rajtam erőt, úgyhogy nem voltam képes magamat összeszedni. Ezen lelki küzdelem és háborúság közepette gondolataim olyan irányba kalandoztak, amely ellenkezett a tökéletességgel, s a mindenről való lemondás sem volt meg bennem úgy, amint szokott lenni. Ilyen nyomorultnak érezve magamat, megijedtem, hogy hátha mégis képzelődés volt mindaz a kegyelem, amelyet az Úrtól kaptam. Egy szóval nagy volt lelkemben a sötétség. Mialatt így kínlódtam, egyszer csak elkezdett hozzám beszélni az Úr, s azt mondta, hogy ne szomorkodjam. Tanuljam meg ebből, hogy mennyire nyomorult vagyok, mihelyt Ő magamra hagy; s hogy nincs számunkra biztosság, amíg ebben a testben élünk. Megértettem, hogy mily üdvös reánk nézve ez a mérkőzés, ez a küzdelem, s hogy mekkora lesz annak jutalma; s úgy láttam, hogy az Úr nagyon sajnál bennünket, akik ebben a világban élünk. Azt is mondta, ne gondoljam, hogy megfeledkezett rólam; Ő soha sem fog engem elhagyni; másrészt azonban nekem is meg kell tennem a magamét. Mindezt az Úr igen gyöngéden és kedvesen mondta, s még egyéb szavakat is fűzött hozzá, amelyekkel nagy kegyelemben részesített; azonban nem volna célja, hogy leírjam. Igen sokszor intézi hozzám Ő Szent Felsége nagy szeretettel ezeket a szavakat: „Te most már az enyém vagy, én pedig a tied.” Az én megszokott mondásom pedig, amelyben, azt hiszem, színigazság van kifejezve, ez: „Mit bánom én önmagamat Uram? Engem csak Te érdekelsz.”
Valahányszor eszembe jut, hogy mi vagyok, ezek a szavak mindig mélyen megszégyenítnek. Mert, amint már mondtam, s most is sokszor ismétlem gyóntatóm előtt, nagyobb bátorság kell ezen kegyelmek elfogadásához, mint a legnagyobb szenvedések elviseléséhez. Ilyenkor teljesen elfelejtem, hogy jót is tettem valaha életemben, s mást sem látok, mint azt, hogy milyen romlott vagyok; az eszem pedig úgy megáll, hogy nem egyszer vagyok hajlandó ezt is természetfölötti behatásnak tulajdonítani.
Olykor annyira heves vágy fog el a szentáldozás után, hogy azt ki sem lehet mondani. Megtörtént, hogy egy reggel erősen zuhogott az eső, s úgy látszott, mintha lehetetlenség volna elmenni hazulról.[9] Én kiléptem a kapun, de akkor már annyira magamon kívül voltam attól a vágytól, hogy még ha egész sor lándzsát szegeztek volna a mellemnek, úgy éreztem, azon is keresztültörtem volna, hát még a záporon. Mikor a templomba értem, nagy elragadtatás jött rám, s úgy láttam, mintha az egész mennyország föltárult volna előttem; szóval nemcsak rés nyílott rajta, mint máskor. Föltűnt előttem az a királyi szék, amelyet, mint már említettem Kegyelmed előtt, más alkalommal is láttam, és efölött egy másik. Ez utóbbin nem láttam ugyan senkit, azonban valami érthetetlen módon megtudtam, hogy az Istenség ül rajta. Ez a második királyi szék bizonyos állatokon nyugodott, amelyeknek jelentéséről mintha hallottam volna valaha valamit, s azt kérdeztem magamtól, vajon nem ezek-e az evangelisták?[10] Azt azonban, hogy milyen volt ez a királyi szék, és hogy ki ül rajta, nem láttam, hanem csak igen nagy sereg angyalt, akik, úgy vettem észre, összehasonlíthatatlanul nagyobb szépségűek voltak, mint azok, akiket azelőtt láttam az égben. Arra gondoltam, hogy talán ezek azok a szeráfok és kerubok, mert egészen más a dicsfényük, s úgy látszik, mintha lángban égnének. Mint mondom, nagyon különböznek a többitől. Azt a boldogságot, amelyet én akkor éreztem, nem lehet leírni, sem elmondani; sőt még csak el sem tudja azt képzelni senki, hacsak neki magának is nem volt már része benne. Megértettem, hogy ott együtt van minden, ami után vágyódni lehet, de azért látni nem láttam semmit. Azt mondták nekem - hogy ki, azt nem tudom – hogy ezen esetben be kell érnem azzal, ha megértem, hogy nem vagyok képes megérteni semmit, s ha belátom, mennyire semmi minden más ehhez képest. Tényleg, ettől a pillanattól kezdve a lelkem szégyellt volna ügyet vetni bármilyen teremtett dologra, hát még ragaszkodni hozzá; s az egész világot olybá vettem, mint egy hangyabolyt. A szentáldozáshoz járultam, és szentmisét hallgattam, de azt sem tudom, hogyan voltam képes megtenni. Azt hittem, hogy igen rövid ideig tartott az egész, s annál jobban elcsodálkoztam, mikor ütött az óra, s azt kellett látnom, hogy két órát töltöttem abban az elragadtatásban és mennyei dicsőségben.
Utóbb bámulva láttam ennek a magasból jövő, igazi isteni szeretet tüzének hatásait. Megjegyzendő, hogy csupán akkor lobban lángra, amikor Ő Szent Felsége akarja, mert, ismétlem, én hiába törekszem, hiába erőlködöm, hiába epesztem magam halálra: a magam erejéből még csak egy szikrát sem tudok belőle létrehozni. Úgy látszik, mintha egyszerre elégetné bennünk a régi embert, összes hibáival, lanyhaságával, és nyomorúságával; úgy, amint azt a főnix madárról olvastam, amely szintén elég, s a hamujából egy másik jön elő. Így újul meg a lélek is ebben a tűzben. Egészen más vágyakkal jön ki belőle, s az ereje rendkívül megnövekszik. Úgy látszik, mintha egészen más volna, mint azelőtt, s teljesen megtisztulva kezd újra haladni az Úristen felé vezető úton. Mialatt azért esedeztem Ő Szent Felségéhez, hogy valósuljon ez meg rajtam is, s hogy hadd kezdhessek mostantól fogva újra szolgálni őneki, ezt mondta nekem: „Ez a hasonlat találó. Vigyázz, hogy el ne felejtsd, s buzdítson téged arra, hogy folyton igyekezzél tökéletesedni.”
Egy napon újra az a kétség gyötört, amelyet fentebb említettem, tudniillik, hogy vajon csakugyan Istentől valók-e ezek a látomások; ekkor megjelent nekem az Úr, s szigorú hangon így szólt: „Ó, emberek fiai, meddig maradtok keményszívűek?” S hozzátette, hogy jól vizsgáljam meg magamat a tekintetben, vajon egészen odaadtam-e magamat Őneki, vagy sem? Mert ha igen, akkor elhihetem, hogy nem enged elkárhozni. Az előbbi fölkiáltása engem nagyon elszomorított, mire ő nagyon gyöngéden és kedvesen így szólt újra hozzám: hogy ne szomorkodjam; hiszen Ő jól tudja, hogy én kész vagyok mindent megtenni az Ő kedvéért; s hogy minden úgy lesz, amint én óhajtom. (S csakugyan be is teljesült az, amiért akkor imádkoztam.) Hogy figyeljem meg, mennyire növekszik bennem napról-napra az Iránta való szeretet, s ebből is láthatom, hogy a dolog nem származhat az ördögtől. Ne gondoljam azt, mintha az Úristen megengedné, hogy az ördögnek akkora befolyása lehessen az Ő szolgáinak lelkére. „Ne képzeld azt, - tette hozzá, - hogy ő képes volna neked megadni azt a világos megértést és azt a lelki nyugalmat, amelynek birtokában vagy.” Azt is értésemre adta, hogy miután annyi és olyan kiváló egyéniség nyugtatott meg eziránt, helytelenül cselekedném, ha nem hinném, hogy a dolog csakugyan Istentől van.
Egy alkalommal, mialatt a „Quicumque vult”[11] zsoltárt mondtam, megadatott megértenem, hogy miként lehet egy az Isten három személyben, és pedig olyan világosan, hogy egészen elcsodálkoztam, és nagyon megörültem. Ez a kegyelem nagy lelki hasznomra volt, amennyiben általa tisztább fogalmat alkottam magamnak az Úristen végtelen nagyságáról és lényének csodáiról; s azóta, valahányszor gondolkozom, vagy pedig beszélnek előttem a Szentháromságról, azt hiszem belátom, hogy miképpen lehetséges, ami nagyon boldoggá tesz.
Egyszer, az Angyalok Királynéjának, Miasszonyunknak mennybemenetele ünnepén az Úr a következő kegyelemmel tüntetett ki. Elragadtatás közben szemem elé tárult az a jelenet, midőn fölszállt az égbe, az az örömteljes és ünnepélyes fogadtatás, amelyben részesült, és a hely, ahol tartózkodik. Hogy miképp történt mindez, azt én nem tudnám elmondani. Kimondhatatlan boldogság töltötte el lelkemet ezen dicső jelenet láttára. Igen nagy hatással volt rám. Különösen az epedést növelte meg bennem nagy szenvedések után, s forró vágyat keltett szívemben arra nézve, hogy híven szolgáljam ezt az én Királynőmet, aki akkora dicsőséget érdemelt.
Egyszer a Jézus-társaság egyik kollégiumának templomában voltam, mikor az ottani szerzetes testvérek a szentáldozáshoz járultak, s pompás, gazdag mennyezetet láttam a fejük fölött. Ezt két alkalommal láttam. Míg ellenben, ha mások áldoztak, semmit sem vettem észre.


__________________________________

[1] Grácián szerint az illető Mexia Péter volt, a szentanya unokatestvére.

[2] Ez a rektor Salazár Gáspár atya volt. Az eset tehát 1561 végén vagy 1562 elején történt, amikor a szentanya még a Megtestesülés-zárdának volt tagja.

[3] A Szent József-zárda telkén a szentanya talált egy régi galambházat, s ezt remetelakká alakította át. Az egyik falán a bűnét sirató Szent Péter apostolnak, a másikon pedig az oszlophoz kötözött Megváltónak képe van benne. Ez utóbbit a festő a szentanyának részletes utasításai szerint festette, úgy amint ő a szenvedő Üdvözítőt látomásaiban szokta szemlélni.

[4] Baňez Domonkos és De-Tolédo Garcia domonkosrendi atyák.

[5] Cerda Lujza hercegnő.

[6] A szellemek megkülönböztetésének adománya, a Szentléleknek egyik ajándéka, amely képessé teszi az embert arra, hogy tisztán felismerje a maga és mások lelkében, mit sugall az Úristen, mit az önszeretet és mit az ördög, különösen olyankor, mikor ez utóbbi kettő a világosság angyalának mezébe öltözik.

[7] A szentanya De-Ortega Izabellára, Ocampo Máriára és Dávila Máriára céloz, akik az alapítást követő esztendőben léptek be a sarutlan rendbe. E három úrileány közül az első 22, a második 20, a harmadik pedig még csak 18 éves volt.

[8] Ez a brévé 1565 júl. l7-én kelt.

[9] Azon esetek egyike lehetett, amikor a szentanya a Megtestesülés-zárdából rövidebb vagy hosszabb tartózkodásra rokonaihoz ment.

[10] Jelenések könyve 4, 6-8.

[11] Szent Athanáz szimbóluma, amelyet bizonyos napokon a Primában mondunk.



Tovább...

Önéletrajz - XXXVIII. Fejezet

Elmond egyet-mást azon nagy kegyelmekről, amelyeket az Úrtól kapott. Hogyan mutatott meg neki az Úr néhányat a mennyország titkai közül, milyen nagy látomásokban és kinyilatkoztatásokban részesítette őt Ő Szent Felsége; milyen hatással és mekkora haszonnal járt mindez az ő lelkére nézve.


Egy este annyira rosszul voltam, hogy jobbnak láttam lemondani az elmélkedésről. Hogy tehát ajakimával foglaljam el magamat, az olvasót morzsolgattam egy magányos kápolnában, egyébként azonban, bár külsőleg áhítatba voltam merülve, igyekeztem nem elmélyedni. Csakhogy, ha az Úr mást akar, hiábavaló minden ilyenféle törekvés. Alig voltam ott egy kis ideig, egyszerre csak akkora elragadtatás jött rá a lelkemre, hogy képtelen voltam ellenállni. Úgy éreztem, hogy a mennyországba vittek, s a legelsők, akikkel ott találkoztam, édesatyám és édesanyám voltak. Fenséges dolgokat láttam, habár az egész alig tartott annyi ideig, amennyi elég egy üdvözlégy elmondására. Egészen magamon kívül voltam, s éreztem, hogy igen nagy kegyelemben részesültem. Ami az időt illeti, az talán hosszabb is lehetett, csakhogy az ilyesmi mindig igen rövidnek látszik. Egyrészt ugyan féltem attól, hogy talán mégis képzelődés az egész, másrészt azonban éreztem, hogy mégsem az.
Nagy zavarban voltam, mert nagyon szégyelltem elmenni ezzel a dologgal a gyóntatómhoz; nem azért (legalább is úgy hiszem, nem azért), mintha alázatos lettem volna, hanem, mert attól féltem, hogy kinevet, s azt fogja nekem mondani: „No nézd csak, micsoda kis Szent Pál maga, hogy a mennyországban jár!” Vagy: „Szent Jeromos.” Mivel ugyanis ezeknek a dicső szenteknek voltak ilyenféle látomásaik, ez a körülmény még jobban elrémített engem, úgyhogy mást se tettem, mint folyton sírtam, annyira összeférhetetlennek találtam ezt a dolgot. Végül azonban, akármennyire nehezemre esett is, mégis csak elmentem a gyóntatómhoz, mert az ilyen dolgokat, ha mégannyira restelltem is róluk beszélni, soha sem mertem elhallgatni: annyira féltem attól, hogy valami tévedésbe esem. Ő pedig, látván azt, hogy mennyire szomorkodom, elkezdett vigasztalni, s nagyon sok jó dolgot hozott föl a megnyugtatásomra.
Később többször megtörtént, és néha most is előfordul, hogy az Úr nagy titkokba avat be engem. Ilyenkor azonban a lélek akármit tegyen is, nem képes többet megtudni, mint amennyi eléje tárul, s én sem láttam mást, mint csak azt, amit az Úr minden egyes alkalommal meg akart nekem mutatni. Mindazonáltal ez is annyi volt, hogy a legkisebb részlet fölött is teljesen oda voltam a csodálkozástól; a lelkem pedig nagyot haladt a földi dolgok kevésre becsülésében és megvetésében. Szeretnék némi fogalmat adni legalább a legkisebbjéről annak, amit ilyenkor megértettem, de akárhogyan keresem is a módját, azt találom, hogy ez lehetetlenség. Hiszen hacsak azt vesszük is, hogy mennyire különbözik ez a mi világosságunk az ottanitól, ahol minden világosság, be kell látnunk, hogy a kettő között nincs semmi hasonlatosság, mert ahhoz képest még a nap fénye is egészen fénytelen valami. Egy szóval, akármennyire eleven legyen is valakinek a képzelete, nem képes lefesteni, vagy lerajzolni, hogy milyen az a világosság, vagy más egyéb dolog, amit az Úr oly kimondhatatlan, fenséges élvezet kíséretében mutatott meg nekem. Mert ilyenkor az összes érzékek olyan magas fokú és olyan kellemes, szelíd gyönyörűséget élveznek, hogy nem lehet azt szóban kifejezni, s azért jobb is, ha nem beszélek többet róla.
Egy alkalommal ily módon, már több mint egy óra hosszat mutogatott nekem az Úr csodálatosnál csodálatosabb dolgokat, s egy pillanatra sem ment el az oldalam mellől; végül pedig így szólt hozzám: „Látod, leányom, mennyit vesztenek azok, akik Én ellenem vannak. Ne mulaszd el nekik ezt megmondani.”
Igen ám, én jó Uram! - de mit használ az én beszédem azoknak, akiket a saját tetteik megfosztottak a szemük világától, s akiket Szent Felséged nem világosít meg? Egyeseknek, igaz, épülésére szolgált, mikor megtudták tőlem, hogy milyen felséges dolgokat mutatsz meg nekem, gonosz és hitvány lénynek; csakhogy ezeknek Uram, Te adtad meg ehhez a megvilágosító kegyelmet. Hiszen még az is csodaszámba megy, hogy akad, aki ezt elhiggye nekem: tekintve, hogy mi vagyok. Áldott legyen érte a Te neved, áldott az irgalmad, mert hiszen legalább is én magam, ezen dolgok következtében nagy javulást tapasztaltam a lelkemben.
Ilyenek után a lelkem azt szeretné, ha mindig ott maradhatna, s nem kellene újra itt élnie, mert akkora megvetés fogamzik meg benne az összes itteni dolgok iránt. Valósággal szemétnek látja őket az ember; s megérti: hogy mily megalázó reá nézve, ha az ilyenekre ad valamit.
Mikor annál az említett úriasszonynál tartózkodtam,[1] egyszer elfogott a szívbajom, - amely, mint már mondtam, akkoriban igen nagyfokú volt, de azóta nagyot javult s ő, amilyen jószívű, arany és drágaköves ékszereket hozatott elő, (mert sok volt neki és nagyon értékes, s különösen egyes gyémántjai voltak nagyszerűek.) Ő azt hitte, hogy ezeknek látása föl fog engem vidítani; pedig én csak nevettem magamban, és sajnáltam az olyan embereket, akik az ilyesmit annyira becsülik. Eszembe jutott ugyanis, hogy mi ez mindahhoz képest, amit az Úr tartogat számunkra, s elgondoltam, hogy akármennyire akarnám is, nem vagyok képes ezeket a dolgokat valamire becsülni, hacsak az Úr ki nem törli az elmémből azoknak a mennyeieknek az emlékét. Ez a tudat annyira úrrá teszi a lelket mindenek fölött, hogy ha valakiben nincs meg, én igazán kétlem, hogy képes legyen azt megérteni. Ez az igazi és tökéletes elszakadás mindentől. Ez nem a mi törekvésünk eredménye: ezt kizárólag az Úristen hozza létre bennünk.
Valahányszor ilyenféle igazságokat mutat meg Ő Szent Felsége, azok mélységesen bevésődnek az emlékezetbe, s már magából ebből is világos, hogy azt az ismeretet mi önmagunktól, s hozzá ilyen rövid idő alatt nem volnánk képesek megszerezni.
Ezek következtében szűnt meg például a haláltól való félelmem, amely pedig azelőtt nagyon is erős volt bennem. Most belátom, hogy nincs könnyebb dolog az olyan ember számára, aki híven szolgált Istennek; mert hiszen a lélek egy pillanat alatt kiszabadul ebből a börtönéből, s bent van az örök nyugalomban. Mikor ugyanis az Úristen ezekben az elragadtatásokban így fölemeli az ember szellemét s olyan fenséges dolgokat mutat meg neki: ez nézetem szerint nagyon hasonlít ahhoz a pillanathoz, amelyben a lélek eltávozik a testből és abban a percben ott látja magát ama boldogság közepette. Ne beszéljünk itt a haldoklás fájdalmairól, mert azokat nem érdemes számba venni. Különben is, ha valaki igazán szereti Istent, és túladott ezen .világ dolgain, az bizonyára sokkal édesebben is hal meg.
Nézetem szerint ezeknek a kinyilatkoztatásoknak köszönhetem azt is, hogy megismertem a mi igazi hazánkat, s beláttam, hogy idelent mi csak utasok vagyunk. Igen nagy előny ugyanis, ha az ember tudja, hogy mi van odaát, s ismeri leendő lakóhelyét. Mert ha valaki messze földre költözik, sokkal könnyebben viseli el az út fáradalmait, ha előzőleg látta, hogy mily boldog megélhetés vár ott reá. Ugyancsak nagy előny ez a tekintetben is, hogy az ember jobban tud a mennyei dolgokról elmélkedni, s könnyebben eléri azt, hogy a társalgása mindig ezekről folyjon. Ez rendkívül nagy lelki haszon. Elég egy tekintetet vetni a mennyországra, s a lélek azonnal áhítatba merül. Mivel ugyanis az Úr kegyes volt megmutatni neki egyet-mást abból, ami ott van, ezeknek emléke állandóan foglalkoztatja. Nem egyszer megesik velem, hogy azokkal érintkezem, s azoknak a társaságát élvezem, akikről tudom, hogy odaát élnek; s ilyenkor csakugyan őket tekintem igazán élőknek, s hozzájuk képest minden földi ember annyira halottnak látszik előttem, hogy egészen egyedül érzem magamat széles e világon. Ez különösen olyankor fordul elő, mikor rám jönnek a szeretetnek azok az említett indulatai. Ilyenkor mindaz, amit testi szemeimmel látok, úgy tűnik föl előttem, mint valami álom, vagy bohózat. Míg ellenben, amit lelki szemeimmel láttam, az után eped a szívem, s mivel oly távol van tőle, úgy érzi, mintha haldokolna.
Egy szóval, igen nagy kegyelem az, ha az Úr valakinek ehhez hasonló látomásokat juttat. Ezekből merít erőt ahhoz, hogy tovább viselje súlyos keresztjét, mert hiszen egyébként nincs semmi, amiben örömét lelné, és minden bántja őt, s ha az Úr nem engedné meg, hogy olykor elfeledje bánatát - bár, sajnos, az csakhamar visszatér - én nem tudom, hogyan volna képes tovább élni. Áldás és dicsőség legyen Őneki mindörökkön örökké. Adja Ő Szent Felsége - arra a szent vérre kérem, amelyet az ő Fia ontott ki értünk - hogy ha már annyira, amennyire látnom engedte ezeket a végtelen kincseket, és azt akarta, hogy némileg élvezni kezdjem őket, ne járjak úgy, mint Lucifer, aki saját hibájából mindent elvesztett. Ne engedje ezt, az Ő szent nevére kérem! Mert néha igazán nagyon félek ettől, bár azért, rendes körülmények között, Isten irgalmának gondolata teljesen megnyugtat. Mert hiszen végre is, ha már kimentett akkora bűnök közül, csak nem fogja elereszteni a kezemet, és nem engedi, hogy elkárhozzam! Esedezem Kegyelmedhez, kérje számomra mindig ezt a kegyelmet.
Az a kegyelem, amelyről most akarok beszélni, még nagyobb az eddig említetteknél és pedig igen sok okból, főleg azonban ama sokféle kiváló haszon miatt, amely belőle reám háramlott, és azon erő következtében, amelyet a lelkem belőle merített. Bár azért az is igaz, hogy ha külön-külön tekintjük ezeket a dolgokat, oly nagynak találjuk mindegyiket, hogy nincs is helyén az összehasonlítás.
Egy alkalommal, a pünkösd ünnepét megelőző napon, a szentmise után egy távolabb fekvő helyiségbe vonultam el, ahol egyébként is gyakran szoktam imádkozni, s elkezdtem olvasni a kartauzi-ból[2] az erre a napra vonatkozó fejezetet, amelyben szó van arról, hogy miből ismerhetik meg a kezdők, a haladók és a tökéletesek, vajon velük van-e a Szentlélek. Miután végigolvastam, amit a könyv erről a három fokozatról mondott, Isten jóvoltából úgy éreztem, hogy amennyire én képes vagyok a dolgot megítélni, a Szentlélek most tényleg velem van; amiért szívem mélyéből hálát adtam neki. Eszembe jutott azonban, hogy volt idő, amikor ugyanezt a fejezetet olvastam és ugyancsak hiányával voltam mindennek. Amint akkor tisztában voltam önmagammal, épp oly világosan beláttam most, hogy éppen az ellenkezője vagyok annak, ami akkor voltam. Fölfogtam, hogy mekkora irgalmasságot cselekedett velem az Úr. Magam elé képzeltem azt a helyet, amelyet a pokolban érdemeltem meg bűneimért, s áldottam az Úristent teljes szívemből, mert hiszen alig tudtam ráismerni a lelkemre: akkorát változott azóta.
Mialatt ezen gondolatokba voltam elmerülve, egyszerre csak heves indulat jött reám, a nélkül, hogy tudtam volna az okát. Úgy látszott, mintha lelkem már nem bírna magával és nem lévén képes tovább várni a boldogságra, el akarna szállni a testemből. Ez a felindulás annyira erős volt, hogy azt sem tudtam, hová legyek. Nézetem szerint nem volt olyan, mint máskor szokott lenni. Nem tudtam, hogy mi van a lelkemmel, vagy hogy mit akar: annyira magánkívül volt. Meg kellett támaszkodnom, mert még ülni sem tudtam egyenesen: annyira elhagyott minden testi erőm.
Ilyen állapotban lévén egyszerre csak egy galambot pillantottam meg a fejem fölött. Különbözött az itteniektől, amennyiben nem voltak közönséges tollai, hanem ragyogó, fényes gyöngyházpikkelyek borították szárnyait, de meg nagyobb is volt a földi galamboknál. Úgy éreztem, mintha hallanám szárnyainak csattogását. Ott röpködött körülbelül egy Üdvözlégy hosszáig. Közben azonban a lelkem is odáig jutott, hogy elveszvén önmagára nézve, ezt a látomást is elvesztette szem elől. A szellemem lecsillapult, s élvezte ennek a drága vendégnek jelenlétét. Mert hiszen, azt hiszem, éppen ez a csodálatos kegyelem okozta az iménti megdöbbenését és rémületét, s mikor azután elkezdte azt élvezni, megszűnt a félelem; ezen élvezet kapcsán beléje szállt a nyugalom, s az egész állapot elragadtatásba ment át.
Valami kimondhatatlan mennyei boldogság járt ezzel az elragadtatással. Az egész pünkösdi ünnepek alatt annyira mámoros és kábult voltam tőle, hogy nem tudtam hová lenni. Nem voltam képes fölfogni, hogyan juthattam én ekkora kitüntetéshez és kegyelemhez. Hogy úgy mondjam, sem nem láttam, sem nem hallottam, s nagy volt az én szívemnek gyönyörűsége. Ezen naptól kezdve rendkívül nagy haladást vettem magamon észre, amennyiben sokkal magasztosabb lett bennem az Isten iránti szeretet, s az erényeim is nagyobb erőre kaptak. Áldás és dicsőség legyen Neki érte! Ámen.
Más alkalommal egy domonkosrendi atya feje fölött láttam ugyanezt a galambot, azzal a különbséggel, hogy szárnyainak fényárja és ragyogása sokkal tovább terjedt; s megértettem, hogy ez az atya sok lelket fog az Úristenhez vezetni.
Máskor meg azt láttam, hogy a Boldogságos Szűz fényes fehér köpönyeget adott annak a domonkosrendi praesentatus-nak, akiről már eddig többször beszéltem.[3] Azt mondta nekem, hogy azért adja rá ezt a ruhát, mert akkora szívességet tett neki, mikor közreműködött ezen zárda megalapításában; s ez a köpeny annak a jele, hogy mostantól kezdve tisztán fogja megőrizni a lelkét, s nem követ el soha halálos bűnt. Én meg vagyok arról győződve, hogy ez be is következett. Néhány évvel utóbb ugyanis meghalt, s tekintve vezeklő életét, bűnbánattal teljes és nagyon épületes szent halálát, amennyire emberileg meg lehet ítélni a dolgot, e tekintetben nincs ok a kétségre. Egyik szerzetestársa, aki ott volt halálos ágyánál, elmondta nekem, hogy mielőtt kilehelte volna a lelkét - saját állítása szerint - eljött hozzá Szent Tamás. Nagy örömmel halt meg, s alig várta, hogy elszabaduljon ebből a földi száműzetésből. Azóta néhányszor meg is jelent nekem, igen nagy mennyei dicsőségtől övezve és tudtomra adott egyet-mást. Oly magas fokán volt a belső imának, hogy halálos ágyán, amikor nagy gyöngeségére való tekintettel igyekezett róla elfordítani a figyelmét, nem tudta megtenni. Az elragadtatások igen gyakoriak voltak nála. Kevéssel halála előtt levélben kért tőlem tanácsot arra nézve, hogy mitevő legyen, tekintve, hogy a szentmiséje végén igen gyakran rájön az elragadtatás, akármennyire igyekszik is ellenállni. Szóval, élete végén az Úristen megadta neki a jutalmat azért, hogy egész pályafutása alatt olyan hű szolgája volt.[4]
Ami azt a jézustársasági házfőnököt illed, akiről többször megemlékeztem,[5] láttam azon nagy kegyelmek egyikét-másikát, amelyekben az Úr részesítette. Ezekről azonban, nehogy hosszadalmas legyek, nem akarok itt beszélni. Egy alkalommal sokat kellett szenvednie: nagy üldözés támadt ellene, ami sok lelki fájdalmat okozott neki. Az egyik napon éppen szentmisét hallgattam, s az Úrfelmutatáskor megjelent nekem Krisztus Urunk, keresztre feszítve. Néhány szót üzent neki vigasztalásul, azután pedig megbízott, hogy készítsem elő arra, ami ezután fog bekövetkezni; tudniillik, hogy tartsa szem előtt, mennyit szenvedett érte a Megváltó, s készüljön ő is további szenvedésre. Ez a közlés nagyon megvigasztalta, és bátorságot öntött bele. Megjegyzendő, hogy később minden úgy történt, amint azt az Úr előre megmondta.
Ezen atya rendjének, vagyis a Jézus-társaságnak egyéb tagjaira, nemkülönben a rend összességére vonatkozólag nagy dolgokat láttam. Ott láttam őket néha az égben, fehér zászlókkal a kezükben; s mint mondom, egyéb csodálatos dolgokat is láttam róluk, s azért nagy tiszteletben is tartom ezt a szerzetet. Sokat érintkeztem velük, s mindig azt tapasztaltam, hogy életük csakugyan olyan, amilyennek az Úr mutatta azt nekem.
Egy este, elmélkedés közben az Úr néhány szót kezdett hozzám intézni; arra emlékeztetett, hogy milyen rossz volt az én életem, úgy, hogy egészen meg voltam szégyenülve és nagyon fájt a szívem. Mert ha az ilyen szavak nincsenek is szigorú hangon mondva, azért mégis olyan mélyre hatnak, s olyan fájdalmat okoznak, hogy az ember egészen oda van tőlük. Egyetlen egy ilyen szó jobban tökéletesíti önismeretünket, mintha mi napok hosszat elmélkedünk saját nyomorúságunkról. Ugyanis annyira kidomborodik rajtuk az igazság, hogy az ember kénytelen megadni magát. Szemem elé állította az én egykori léha vonzalmaimat s figyelmeztetett arra, mennyire kell becsülnöm, hogy Ő kívánja és elfogadja az én szeretetemet, annak ellenére, hogy azt valaha olyan haszontalan tárgyakra fordítottam. Máskor meg arra intett, gondoljak csak vissza arra az időre, amikor még becsületes dolognak tartottam csorbát ejteni az Ö becsületén. Ismét máskor azt mondta, tartsam mindig eszemben, hogy mily hálára vagyok vele szemben kötelezve, mert hiszen legnagyobb sértegetéseimre is Ő mindig újabb kegyelmekkel felelt. Ha pedig valami hibát találok elkövetni, ami ugyancsak gyakori dolog, Ő Szent Felsége azt olyan módon lobbantja szememre, hogy egészen megsemmisülök; mivel pedig sokat botlom, ez igen sokszor megtörténik. Olykor, midőn gyóntatómtól szidást kaptam, s emiatt az imádságban kerestem vigasztalást, megesett, hogy ott várt reám tulajdonképpen az igazi.
Hogy visszatérjek ahhoz, amit el akartam mondani: az Úr tehát elkezdte szememre vetni az én előbbi rossz életemet. Én természetesen sírva fakadtam. Mivel azonban éppen akkor, tudtommal, nem tettem semmi rosszat, eszembe jutott, hogy alighanem valami nagy kegyelemben akar részesíteni. Mert az egészen rendes dolog, hogy ha valami rendkívüli kegyelmet kapok az Úrtól, akkor előzőleg teljesen semmivé kell lennem önmagam előtt. Azt hiszem, az Úr azt akarja ezáltal velem megérttetni, hogy mennyire érdemetlen vagyok én az ilyesmire. S csakugyan, kevésre rá, akkora elragadtatás vett rajtam erőt, hogy a lelkem, úgy látszott, mintha teljesen kiment volna a testemből, vagy legalább is én nem éreztem, hogy benne maradt volna. Megjelent nekem az Úr Jézus szentséges emberi alakjában, sokkal nagyobb dicsőségben, mint valaha láttam. Valami csodálatos és világos fogalom révén úgy állt előttem, amint Atyjának keblén nyugszik. Hogy ez miképpen történt, azt én nem tudnám megmagyarázni, csak annyit mondhatok, hogy a nélkül, hogy bármit is láttam volna, megjelent előttem az az isteni személy.[6] Annyira megrázó volt ez a látomás, hogy azt hiszem, jó néhány nap múlt el, mielőtt magamhoz tudtam térni utána; s úgy éreztem, mintha állandóan előttem lebegne az Isten Fiának fenséges alakja, habár a kép nem volt olyan eleven, mint a látomás alkalmával. Egészen átértettem, hogy ez csak a látomásnak az emlékezetbe bevésődött képe, amely, bármennyire rövid is az előbbi, egy ideig nem mosódik el, s nagy vigasztalására, sőt lelki hasznára szolgál az embernek.
Ugyanez a látomás még három további alkalommal jelent meg előttem, s nézetem szerint ez a legmagasztosabb valamennyi között, amelyekben az Úr kegyelméből részem volt, s egészen rendkívüli lelki haszonnal jár. Úgy vettem észre, hogy nagyarányú tisztítást végez a lélekben, s úgyszólván teljesen megszűnteti benne az érzékiséget. Olyan, mint valami magasra csapó lángnyelv, amely elégeti és megsemmisíti összes, erre az életre irányuló vágyainkat. Hiszen, hála Istennek, ekkor már nem volt meg bennem a hajlandóság a léhaságok iránt, de azért ezen alkalommal még jobban világos lett előttem, hogy mennyire hiuság minden s mily üres dolog minden földi nagy uraság. Ez pedig hasznos tanulság arra nézve, hogy az ember vágyait a tiszta igazság felé irányítsa. A lélekben valami mélységes hódolat fogamzik meg Isten irányában, amelyről én csak annyit tudok mondani, hogy egészen más valami, mint amit magunktól képesek vagyunk idelent megszerezni. A lélek megdöbbenve kérdi magától: hogyan tudott ő, és hogyan tud bárki is oly vakmerő lenni, hogy megsértse ezt az isteni Fölséget.
Már több alkalommal beszéltem ezeknek a látomásoknak és egyéb ilyen dolgoknak hatásairól; azonban megjegyzendő, hogy ezek az üdvös hatások hol nagyobbak, hol kisebbek, ez utóbbinál pedig egészen rendkívül nagyok. Valahányszor a szentáldozáshoz járultam, s eszembe jutott az a végtelen isteni Felség, akit látni alkalmam volt, s elgondoltam, hogy Ő van a legméltóságosabb Oltáriszentségben - s hozzá az Úr nem egyszer azt akarja, hogy a szent ostyában lássam Őt - még a hajam szála is égnek meredt, s úgy éreztem, hogy egészen meg vagyok semmisülve. Ó, én jó Uram! Hátha még nem rejtenéd el a Te nagyságodat, vajon ki merne, ilyen magamforma piszkos és nyomorult lény létére, magához venni ekkora Fenséget?! Áldott légy Uram, s dicsőítsenek Téged az angyalok és az összes teremtmények azért, hogy ennyire alkalmazkodsz a mi gyarlóságunkhoz, amennyiben lehetővé teszed nekünk, hogy élvezhessük ezeket a fenséges kegyelmeket, a nélkül, hogy a Te nagy hatalmad visszarettentsen minket. Mert hiszen máskülönben, amilyen gyarló és nyomorult népség vagyunk, nem is mernénk erre az élvezetre gondolni.
Máskülönben úgy járhatnánk, mint az az egyszeri földműves, akinek esetét biztos forrásból tudom. Ez a jó ember kincset talált, de mivel ez sokkal nagyobb érték volt, mint amivel az ő gyönge fölfogása meg tudott volna birkózni: ez a váratlan gazdagság úgy lesújtotta, hogy nem tudván mit kezdeni vele, a gondok súlya alatt elkezdett betegeskedni és végre belehalt. Ha nem egy összegben találta volna az egészet, hanem lassan-lassan, részletenként kapta volna meg, és úgy fordíthatta volna élete fönntartására, akkor talán boldogabban élhetett volna, mint szegény ember korában, s a dolog mindenesetre nem került volna életébe.
Ó Te, gazdagsága a szegényeknek! Mily csodálatos módon tartod fönn a lelkek életét! Nem látják egyszerre az egész nagy kincset, hanem fokozatosan mutatod meg azt .nekik. Mikor látom, hogy ekkora isteni Felség rejtőzik olyan értéktelen külszín alatt, amilyen a szent ostya, önkénytelenül is bámulnom kell ezt a végtelen bölcsességet, s nem is tudom, honnét merítenék elegendő bátorságot és erőt ahhoz, hogy Őt magamhoz vegyem, hacsak az Úr maga nem öntené azt belém. Ha Ő nem tartana féken, nem is volnék képes magamon uralkodni, hanem hangosan hirdetném ezeket az Ő nagy csodáit.
Mert hát mit is kell, hogy érezzen, egy ilyen magamforma, undokságokkal terhelt, nyomorult lény, aki annyira istenfélelem nélkül töltötte életét, mikor ezt a végtelen felségű Urat veszi magához, s Ő kegyes megjelenni lelki szemei előtt?! S ezek az én ajkaim, amelyek annyiszor beszéltek ugyanezen Úr ellen, hogyan érinthetik azt a végtelenül tiszta, irgalommal teljes, dicsőségben ragyogó szent testet?! Az a szeretet, gyöngédség és szeretetreméltóság, amely azon a végtelen szépségű arcon elömlik, jobban fáj, és mélységesebben lesújtja a bűnös lelket, mint amennyire megremegteti azt Ő Felsége. De mit érezhettem én azon két esetben, amikor ezeket a most említett dolgokat láttam?! Ó én Uram, ó én mennyei Dicsőségem, igazán azt kell mondanom, hogy ama nagy szenvedés révén, amely a lelkemben dúlt, bizonyos értelemben mégis csak tettem valamicskét Teéretted. Azt sem tudom már, hogy mit beszélek itt össze, mert egy kissé zavart a fejem, és magamon kívül vagyok; annyira hat reám ezeknek a dolgoknak az emlékezete. Hiszen ha ez az említett érzelem tőlem telnék ki, akkor jól mondtam volna, hogy tettem valamit Teéretted, én jó Uram; de hát tekintve, hogy még üdvös gondolatra sem vagyunk képesek, hacsak Te nem segítesz, nekem semmi érdemem sincs benne. Én vagyok az adós, Uram, és Te vagy a sértett fél.
Egy alkalommal, midőn a szentáldozáshoz járultam, lelki szemeimmel láttam, - de tisztábban, mint ahogy a testiekkel észlelhettem volna - két ördögöt, rendkívül utálatos alakban, akik, úgy vettem észre, a szarvaikkal fogták körül annak a szerencsétlen papnak a torkát. Ugyanakkor láttam az én jó Uramat, abban az Ő felséges alakjában, amelyről beszéltem, az ostya színében, amelyet azok a bűnös kezek nyújtottak felém; mert hiszen világos, hogy azok voltak s én megértettem, hogy az a lélek halálos bűn állapotában van. Milyen rettenetes dolog volt az, én jó Uram, látni ezt a Te szépségedet olyan utálatos alakok környezetében! Remegve és félve álltak ezek az ördögök a színed előtt, s úgy láttam, hogy szívesen elmenekültek volna, ha Te elengeded őket. Annyira meg voltam zavarodva, hogy most sem tudom, miképpen tudtam megáldozni. Nagy félelem szállt meg, s úgy gondolkoztam, ez a látomás aligha van Istentől, mert Ő Szent Felsége még sem engedhetné meg, hogy én lássam annak a léleknek szomorú állapotát. Azonban az Úr maga mondta nekem, hogy imádkozzam az illetőért, s hogy azért engedte meg nekem ezt a betekintést, mert azt akarta, hadd lássam, mekkora az ereje a megszentelő szavaknak; s hogy akármilyen elvetemült legyen is a pap, aki azokat kimondja, az Úr mégis lejön a színek alá; s hadd lássam az ő végtelen jóságát abban, hogy ellenségének kezeibe adja magát; szóval, hogy mindezt üdvös dolog tudni nekem is, meg másoknak is. Azt is megértettem belőle, mennyivel inkább kötelesek a papok jók lenni, mint akárki más; s hogy mily rettenetes dolog az, ha valaki ezt a legméltóságosabb Oltáriszentséget méltatlanul veszi magához; s hogy mennyire rabszolgája az ördögnek az a lélek, amely halálos bűn állapotában van. Mindez nagy lelki hasznomra volt, s alaposan megérttette velem azt, hogy mivel tartozom Istennek. Áldott legyen érte mindörökké!
Egy más alkalommal is történt velem hasonló dolog, amely szintén rendkívül megdöbbentett. Azon a helyen, ahol éppen akkor tartózkodtam, meghalt egy bizonyos személy, aki, amint nekem mondták, évek hosszú során át rossz életet folytatott. A két utolsó évében azonban beteg volt, s úgy látszott, mintha egyik-másik tekintetben megjavult volna.[7] Gyónás nélkül halt meg, de azért még sem gondoltam volna, hogy el kelljen kárhoznia. Mikor a ravatalon feküdt, egész sereg ördögöt láttam, amint megfogták a tetemet, s úgy látszott, mintha gúnyt űztek volna vele; azután megkínozták, ami engem nagy rémülettel töltött el, s nagy vaskampókkal húzogatták ide s tova. Eközben megkezdődött és folyt a temetés, ugyanazon tisztelettel és szertartással, mint más halottaknál szokás, s ennek láttára én elgondolkoztam azon, hogy milyen jó az Úristen: nem akarja tönkretenni annak a léleknek becsületét, s azért elleplezi azt a tényt, hogy ellenségei közé tartozik. Félig kábultan maradtam attól a látványtól, de azután az egész temetési szertartás alatt nem láttam ördögöt. Mikor azonban elhelyezték a sírban, olyan seregesen várták ott, hogy egészen magamon kívül voltam, s ugyancsak össze kellett magamat szednem, nehogy eláruljak valamit abból, amit látok. Elképzeltem, mit tesznek majd azzal a lélekkel, ha már ezzel a nyomorult testtel is ily rettenetesen bánnak. Ó bárcsak megengedné az Úr, hogy ezt a rettenetes dolgot, amit nekem megmutatott, végigszemlélhették volna mindazok, akik rossz lelki állapotban vannak; azt hiszem ez hathatós eszköz volna arra, hogy jó útra térjenek. Mindebből csak annál jobban megértem, hogy mivel tartozom én az Úristennek, s hogy mitől mentett meg engem. Nagyon aggasztott a dolog, mindaddig, amíg meg nem beszéltem a gyóntatómmal, mert arra gondoltam, hátha csak az ördög mesterkedése az egész, aki ily módon akar belegázolni annak a léleknek a becsületébe. Bár az is igaz, hogy az illetőt nem tartották valami jó kereszténynek. Annyi tény, - föltéve, hogy nem képzelődés az egész - valahányszor eszembe jut, még most is megremegek tőle.
Ha már elkezdtem beszélni a halottakra vonatkozó látomásokról, hadd mondjak el egyet-mást abból, amit az Úr volt kegyes megmutatni nekem néhány lélekre vonatkozólag. Csak keveset mondok el, nehogy hosszadalmas legyek, de meg azután semmi szükség sincs többre; akarom mondani, nem volna célja a részletezésnek.
Hírül hozták nekem, hogy egyik volt tartományi főnökünk,[8] aki ekkor egy másik rendtartomány élén állott, meghalt. Nekem többször volt vele dolgom, s több tekintetben hálára voltam irányában kötelezve. Igen erényes ember volt. Mikor megtudtam, hogy meghalt, nagyon izgatott voltam miatta, mert aggódtam az örök üdvössége miatt. Ugyanis húsz esztendeig volt elöljáró; már pedig én az ilyesmitől nagyon félék, mert azt hiszem, igen veszedelmes felelősséggel jár az, ha valakire lelkek vezetése van bízva. Szomorúan mentem el egy kápolnába, s ott fölajánlottam érette mindazt a jót, amit életemben tettem - ami ugyan édeskevés lehet - s éppen erre való tekintettel kértem az Urat, pótolja az Ő érdemeiből azt, amire ennek a léleknek még szüksége van, hogy kiszabadulhasson a tisztítóhelyről. Mialatt a tőlem telhető legnagyobb buzgósággal imádkoztam ezért az Úrhoz, egyszerre csak úgy láttam, hogy az a lélek jobboldalt tőlem, kijön a föld mélységéből, s örömtől ujjongva száll föl az égbe. Halálakor már nagyon öreg volt: én ellenben körülbelül harminc esztendősnek láttam, sőt annál is fiatalabbnak. Az arca csodálatosan ragyogott.
Ez a látomás nagyon rövid volt, engem azonban annyira megvigasztalt, hogy azóta sohasem tudtam fájdalommal gondolni a halálára, holott egyébként sokan gyászolták, mert nagyon népszerű ember volt. A lelkem akkora örömben úszott, hogy semmibe se vettem többé a veszteséget. Abban sem tudtam kételkedni, hogy ez a látomás jó, tudniillik, hogy nincs benne semmi szemfényvesztés. Valami két héttel volt az illetőnek halála után; nem többel. Mindamellett nem mulasztottam el gondoskodni arról, hogy mások is imádkozzanak érte, s magam is megtettem, csakhogy nem azzal a buzgalommal, amellyel tettem volna, ha nem részesülök ebben a látomásban. Mert ha egyszer az Úr ilyesmit mutat nekem, s azután igyekszem kérni az illető számára Ő Szent Felsége irgalmát: a dolog nem akar igazában menni, s úgy vagyok vele, mintha gazdag embernek adnék alamizsnát. Mivelhogy a messze távolban halt meg, csak később tudtam meg a részleteket, s hogy milyen épületes utolsó órát adott neki az Úr. A jelenlevők mind meg voltak hatva, annyira eszénél volt, és akkora bűnbánattal és olyan alázatosan halt meg.
Egy szerzetes-nővér halt meg a zárdánkban,[9] aki igen buzgó szolgálója volt az Úristennek, s mialatt a kóruson a halottak zsolozsmáját végeztük érte, az egyik nővér éppen az egyik lekció-t olvasta, s én mellette álltam, hogy vele együtt mondjam a versikulus-t. A lekció közepe táján, láttam ezt a lelket, ugyanazon az oldalon, ahol az előbbit, amint fölment a mennyországba. Ez nem volt képzeleti látomás, mint a megelőző, hanem olyan, mint azok, amelyekről beszéltem, de azért az ember épp oly kevéssé kételkedik a dologban, mintha látta volna.
Ugyanabban a zárdában halt meg egy másik nővér is, aki valami tizennyolc, vagy húsz esztendeig mindig betegeskedett, s igen buzgó lélek volt, pontosan eljárt a kórusra és kitűnt erényei által. Én biztosra vettem, hogy nem jut a tisztítótűzbe, mert hiszen sokat szenvedett betegágyán, s így azt hittem, hogy túláradóan lesznek érdemei annak elkerülésére. Mialatt a zsolozsmát végeztük a temetés előtt - valami négy órával a halála után - láttam, hogy kiszabadult onnan, s fölment az égbe.
Egy alkalommal egy jézustársasági kollégium templomában voltam, s éppen egy olyan nagy belső szenvedés súlya alatt nyögtem, amilyenek, mint említettem, olykor rá szoktak nehezülni a lelkemre és a testemre. Olyan állapotban voltam, hogy azt hiszem, még csak egy üdvös gondolattal sem tudtam foglalkozni. Azon éjjel ezen házban egy szerzetes halt meg, egy jezsuita fráter,[10] s én imádkoztam érte, amilyen buzgón csak tudtam, s hallgattam a szentmisét, amelyet éppen akkor egy jezsuita atya mondott érte. Egyszerre csak mély áhítatba merültem, s ekkor láttam, hogy nagy mennyei dicsőségtől övezve, s az Úr kíséretében fölmegy az égbe. Megértettem, hogy az egészen különös kitüntetés volt, hogy Ö Szent Felsége maga ment vele.
A mi rendünknek egyik szerzetese, - egy igen buzgó ember - súlyosan beteg volt, s mialatt szent misét hallgattam, mély áhítat vett rajtam erőt, s láttam, amint meghalt, s egyenesen fölment az égbe, anélkül, hogy a tisztítóhelyre került volna. Amint később megtudtam, csakugyan abban az órában halt meg, amikor ez a látomásom volt. Megértettem, hogy mivel jó szerzetes volt, s híven teljesítette fogadalmait, részesült a rendünknek kiváltságaiban, s ezért kerülte el a purgatóriumot. Nem tudom, mi volt célja ennek a kinyilatkoztatásnak, de alighanem azt akarta tudtomra adni, hogy nem a ruha teszi a szerzetest, vagyis nem elég azt viselni, hanem szükséges, hogy az emberben meg is legyen a szerzetesi álláshoz illő tökéletesség.
Nem akarok többet mondani ezekről a dolgokról, mert, mint mondom, nem volna célja. Az Úr igen gyakran megadja nekem azt a kegyelmet, hogy látom a megholtak lelkét, de azért valamennyi közül, akit láttam, egy sem kerülte el a tisztítóhelyet, kivéve ezt a most említett atyát,[11] a szent Alkantarai Péter testvért, és az említett domonkosrendi atyát.[12] Egyeseknél az Úr oly kegyes volt, s megmutatta nekem, hogy milyen fokú a mennyei dicsőségük, s milyen helyet kaptak az égben. E tekintetben igen nagy köztük a különbség.


_______________________________

[1] De-la-Cerda Lujza hercegnő, akinél a szentanya 1562-ben hat hónapot töltött.

[2] Szászországi Ludolf, kartauzi szerzetes 1330 táján megírta „Jézus Krisztus élete” című művét, amely nagyon elterjedt az egész keresztény világon. Ezt a közkézen forgó könyvet rendesen csak a kartauzi-nak hívták, s ezt érti itt Szent Terézia is.

[3] Ibaňez Péter atya.

[4] Ibaňez Péter atya Trianos-ban halt meg, mint perjel, 1565 február 2-án.

[5] Salazár Gáspár atya.

[6] Valószínű, hogy ez az a látomás, amelyet a szentanya a 29 fejezetben említ, azt mondva róla ott, hogy majd később fog róla beszélni.

[7] Ribéra ezen eset elmondásánál megjegyzi, hogy az illető igen gazdag úriember volt.

[8] Valószínűleg Fernandez Gergely atyát érti, akiről a 32. fejezetben volt szó.

[9] Itt, valamint a következő esetben is a Megtestesülés nővéreiről van szó, mert hiszen a Szent Józsefben egy sem halt meg ezen első évek folyamán.

[10] Ez az ávilai jezsuiták kollégiumában történt, s az illető szerzetesnek De-Henás Alfonz volt a neve. Az alcalai kollégiumból jött oda, s meghalt 1557. április 11-én.

[11] Diego Mátyás atya, sarus kármelita Ávilában; a Megtestesülés-zárda gyóntatója.

[12] Ibaňez Péter atyát érti. Amint ebből a fejezetből és az önéletrajz egyéb részeiből látszik, a szentanya nagy kegyelettel viseltetett a tisztítóhelyen szenvedő lelkek iránt és ezt a szellemet, ép úgy mint Szent József és a Kisded Jézus iránti tiszteletét beleoltotta fiaiba és leányaiba. Mint húga Teresita a szenttéavatási pörben vallja: „Majdnem összes jócselekedeteit és imáit a szenvedő lelkekért szokta fölajánlani, nemkülönben az Anyaszentegyház terjedéséért és az eretnekek megtéréséért.”


Tovább...

A lélek fohászai (VI. 1)

Ó, én Gyönyörűségem! Ó, Ura az összes teremtett dolgoknak! Ó, én Istenem! Meddig kell még várnom, hogy színről-színre láthassalak?! Mit adhatsz annak, akinek a földön semmije sincs, és kívüled semmiben sem talál örömet. Ó, te hosszú élet! Ó, Te fájdalmas élet! Ó, te élet, amely minden egyéb vagy, csak nem élet! Ó, te pusztaság és elhagyatottság! Ó, te hiánya minden vigasztalásnak! Meddig fog ez még így tartani, én jó Uram? Mikor lesz már vége? Ó, én Kincsem, hová legyek? Mit tegyek? Vagy talán jobban tenném, ha nem epednék utánad? Ó, én Uram, Teremtőm! Sebet ejtesz, és nem adsz rá orvosságot; vágsz, és nem látszik a seb; ölsz, és áldozatodban fokozódik az élet! Egyszóval, én jó Uram azt teszed, amit akarsz, mert nagy a Te hatalmad. De hát csakugyan azt kívánod, Istenem, hogy egy ilyen megvetésre méltó földi féreg elviselje mindezeket a szenvedéseket? Legyen úgy, mivelhogy Te akarod; mert hiszen én nem óhajtok egyebet, mint Téged szeretni.

Tovább...

Önéletrajz - XXXVII. Fejezet

Elmondja, hogy milyen hatást gyakoroltak reá az Úrnak egyes kegyelmei, s ennek kapcsán igen üdvös tanácsokat ad. Megmagyarázza, hogy mily nagyra kell becsülnünk azt, ha csak egy fokkal magasabb mennyei boldogságot biztosítunk is magunknak; s hogy nem szabad sajnálnunk semmi fáradságot, ha örök javak megszerzéséről van szó.


Nehezemre esik még többet is mondani azon kegyelmekről, amelyekben az Úr engem részesített. Hiszen már azok is rendkívül nagyok, amelyeket eddig említettem, s szinte hihetetlen, hogy az Úr egy ilyen magamforma nyomorult teremtésre pazarolta őket. Hogy azonban szót fogadjak az úrnak, aki nekem ezt megparancsolta, nemkülönben Kegyelmeteknek is,[1] elmondok még egyet-mást, hadd szolgáljon az ő dicsőségére. Adja Ö Szent Felsége, váljék javára egyik-másik léleknek, ha azt látja, hogy az Úr képes volt annyira kitüntetni egy ilyen hitvány lényt. Hát még mit fog majd tenni az olyan emberrel, aki amúgy igazában híven szolgált őneki?! Buzduljanak föl ezen valamennyien, s igyekezzenek kedvében járni Ő Szent Felségének, aki már ebben az életben is ilyen foglalót ad.
Előre akarom bocsátani, hogy ezek az isteni kegyelmek nem egyenlő fokban boldogítók a lélekre nézve. Egyes látomások annyira fölülmúlnak másokat a bennük található mennyei boldogság, élvezet és vigasztalás tekintetében, hogy egészen elámulok rajta. Az ember nem hinné, hogy ezen életben a lelki örömök annyira különbözzenek egymástól. Néha, például, az Úristen egyik-másik látomás, vagy elragadtatás alkalmával olyan végtelen gyönyörűséggel és édességgel tölti el a lelket, hogy az nem is volna képes annál többet lehetségesnek tartani, vagy kívánni, s tényleg eszébe sem jut, hogy valami még nagyobbat óhajtson és azért imádkozzék. Amióta azonban az Úr megérttette velem, mekkora a különbség a mennyei boldogság fokozatai között, s mennyivel többet élvez az egyik szent a másiknál: azóta belátom, hogy idelent sem lehet mértéket szabni az Úr kegyelmeinek, ha Őneki úgy tetszik, hogy azokkal bennünket elárasszon. Azért szeretném, ha én sem tartanék mértéket Ő Szent Felsége szolgálatában, hanem arra óhajtanám fordítani életem minden pillanatát, arra áldozni egész erőmet és egészségemet. Ne adja Isten, hogy a magam hibájából veszítsek el csak egy gondolatnyi többletet is abból a mennyei boldogságból!
Ha azt kérdeznék tőlem, mit akarok inkább: elszenvedni-e az ítélet napjáig a világ összes szenvedéseit, s ennek fejében egy kicsivel magasabbra jutni az égben; vagy pedig minden fájdalom nélkül menni át egy valamicskével kisebb boldogságba ?! - merem állítani, hogy készörömest fogadnám el az összes bajokat azért a csekély élvezeti többletért, tudniillik azért, hogy valami kevéssel közelebbről szemlélhessem Isten végtelen nagyságát. Mert azt világosan látom, hogy aki jobban megérti Őt, az jobban is szereti és dicsőíti. Nem azt akarom én ezzel mondani, hogy nem elégedném meg azzal, s nem tartanám magamat nagyon is szerencsésnek, ha bejuthatnék az égnek akár csak a legutolsó zugába is; mert hiszen, tekintve, hogy milyen hely volt számomra készítve a pokolban, az Úr ezzel is nagy irgalmat gyakorolna velem, s adja Ő Szent Felsége, hogy egyszer bemehessek oda, s ne tekintse az én nagy bűneimet. Csak azt állítom, hogyha még oly drágán kellene is megadnom az árát, - föltéve, hogy az Úr kegyelmével, alkalmam volna többet tenni, - nem akarnék semmit sem elmulasztani a saját hibámból. Pedig hát - ó, én szerencsétlen - már-már mindent elveszítettem az én sok bűnöm következtében!
Azt is meg kell jegyeznem, hogy valahányszor az Úr valami ilyen kegyelemben, tudniillik látomásban, vagy kinyilatkoztatásban részesített, abból mindig valami nagy haszon háramlott a lelkemre, és pedig egyes látomásokból egészen rendkívül nagy. Krisztus Urunk látásából megmaradt emlékezetemben az Ő kimondhatatlan szépsége, s az most is él bennem; hiszen ehhez elég lett volna Őt egyetlen egyszer látnom; hát még, mikor az Úr oly gyakran adja meg nekem ezt a kegyelmet. Ebből a következő nagy hasznot merítettem. Nagy hibám volt és sokféle káros következménnyel járt reám nézve, hogy ha valakiben rokonszenvet tapasztaltam magam iránt, s ha egyébként tetszett nekem, annyira megszerettem, hogy teljesen eltöltötte a bensőmet és folyton rajta járt az eszem. Semmiképpen sem volt szándékom ezzel Isten ellen véteni, de hát nagyon is szerettem az illetőt látni, reá gondolni, és foglalkozni jó tulajdonságaival. Ez a hajlam annyira káros volt, hogy egészen elszórakoztatta a lelkemet. Már most, amióta láttam az Úrnak nagy szépségét, nincs számomra senki, aki Őhozzá fogható volna, s nekem tetszenék vagy engem le tudna kötni. Ha csak egy pillantást vetek is arra a képre, amelyet a lelkemben hordozok, teljesen meg tudom őrizni a szabadságomat. Akármit is lássak azóta idelent, az mind undorral tölt el, mihelyt összehasonlítom azzal a végtelen kedvességgel, amelyet az én jó Uramon láttam. Nincs tudomány, nincs kellemes benyomás, amelyet én azóta becsülni tudnék, ha egybevetem vele azt a boldogságot, amelyet annak az isteni szájnak egyetlen szava - hát még annyi - szerez nekem. S hacsak az Úr, bűneim büntetéséül, meg nem engedi, hogy ez az emlék elmosódjék bennem, biztosra veszem, hogy engem soha többé nem lesz képes senki sem igazán lekötni; egy röpke visszagondolás az én jó Uramra, mindig elég lesz ahhoz, hogy a lelkem fölszabaduljon.
Megtörtént például egyik-másik gyóntatómmal - mert igazán az Úristen képviselőit látom mindig lelki vezetőimben, s így természetes, hogy nagyon szeretem őket, és legjobban őhozzájuk ragaszkodom - megesett, mondom, hogy az én lelkiismeretem teljesen nyugodt lévén, nagyon ki találtam mutatni irántuk való vonzalmamat, ők pedig, amint Istennek lelkiismeretes és buzgó szolgáihoz illik, attól félve, hogy én talán túlságosan ragaszkodom hozzájuk, vagy - ha még oly ártatlanul is, - beléjük szeretek, keményen bántak velem. Mindez azóta történt, hogy oly föltétlenül engedelmeskedem nekik, mert azelőtt nem éreztem irántuk ekkora vonzalmat. Én nevettem magamban, mert láttam, hogy mennyire tévednek. Nem mondtam ugyan meg nekik mindig egészen nyíltan, hogy mennyire nincs bennem semmiféle ragaszkodás bárkinek irányában, hanem egyszerűen megnyugtattam őket. Mikor azután jobban megismertek, belátták, hogy mekkora szabadsággal ajándékozott meg engem e tekintetben az Úr, mert ez a gyanú mindig csak kezdetben merült föl bennük.
A mi Urunknak látása, és ez az Ővele való állandó érintkezés nagyon megnövelte szeretetemet és bizalmamat irányában. Láttam, hogy, habár Isten, azért mégis csak ember, aki nem csodálkozik emberi gyarlóságaink fölött; s aki teljesen megérti, hogy a mi nyomorult természetünk sok minden botlásnak van kitéve az eredeti bűn következtében. Mert hiszen Ő azért jött, hogy ezt jóvátegye. Habár nekem Uram, azért mégis úgy beszélhetek vele, mint jó barátommal, mert ő nem olyan, mint ezek a mi földi uraink, akiknek egész urasága amolyan mesterséges méltóságban merül ki. Egy bizonyos óra van arra kitűzve, hogy beszélni lehessen velük, s csak bizonyos kiváltságos egyénekkel állnak szóba. Ha valami szegény embernek van náluk ügye, mennyi utánjárásra, mennyi protekcióra, mennyi vesződségre van szüksége! Hátha még a királyhoz akarna valaki bejutni! Ó, akkor, a szegény ember, s aki nem nemes, az csak maradjon szépen távol! Az ilyennek az uralkodó kedvelt embereihez kell fordulnia, arról pedig biztos lehet, hogy ezek nem állnak fölötte a világi gyöngeségeknek; szóval nem olyan emberek, akik bátran szemébe mondják mindenkinek az igazat. Mert az ilyenek nem valók a palotába. Ott az nem szokás. Ott az ember, ha valamit rossznak talál, szépen befogja a száját, s még gondolatban sem meri elítélni, nehogy kegyvesztetté legyen.
Ó dicsőség királya, és Ura az összes királyoknak! A Te királyi méltóságod nem szalmaszálakon nyugszik, hanem örökkévaló! Nálad nincs szükség közvetítőkre! Elég rád tekinteni, s az ember rögtön látja, hogy Te vagy az egyedüli, akit méltán lehet Úrnak nevezni! Olyan fenséges a külsőd, hogy Neked nincs szükséged sem kíséretre, sem testőrségre annak bizonyságául, hogy csakugyan király vagy. Mert hiszen idelent, ha a király egyedül van egymagában, nem egykönnyen fogják elismerni annak; s akármennyire bizonykodjék is, hogy ő a király, nem hisznek neki. Mert hiszen egy hajszállal sem különb ember másoknál, s azért kell, hogy valami bizonyítsa királyi voltát. Egészen helyén való dolog tehát, hogy körül legyen véve ezekkel a mesterkélt külsőségekkel, mert ha azok nem volnának, semmibe se vennék. őrajta magán ugyanis nem látszik meg a hatalom, kell, hogy más adja meg neki a tekintélyt. Ó, én jó Uram! Én királyom! Ki volna képes lefesteni a Te fenségedet?! Rajtad lehetetlen észre nem venni, hogy Te vagy az a nagy Császár, személyesen! Hiszen az ember elámul, ha látja fenséges megjelenésedet. Azonban még ennél is csodálatosabb, ó, én jó Uram, a Te leereszkedésed és az a szeretet, amellyel egy ilyen magamforma lénnyel szemben viseltetel. Mert hiszen, az ember mindenről tárgyalhat és beszélhet Veled, ha egyszer az az első ámulat és félelem, amelyet Felséged látása okoz, elmúlik, illetve helyet enged egy még nagyobbnak, tudniillik az attól való rettegésnek, hogy valamiképpen meg ne bántson Téged; és pedig nem a büntetéstől való félelem miatt, mert hiszen azt semmibe sem veszi az ember ahhoz képest, hogy a bűn következtében Téged veszítene el.
Íme ezek a jó hatásai ennek a látomásnak, eltekintve sok egyéb nagy haszontól, amely belőle a lélekre háramlik, föltéve, hogy Istentől való. Hogy Tőle való-e, vagy sem, azt a lélek a hatásokból látja, legalább is olyankor, amikor világosság honol benne. Mert, mint már sokszor mondtam, az Úr olykor sötétséget bocsát reám, s ilyenkor nem látom ezt világosan; nem csoda azután, hogy ilyen esetekben az ember aggódik, különösen, ha olyan rossznak látja magát, amilyen én vagyok.
Éppen mostanában töltöttem nyolc napot úgy, hogy teljesen érzéketlen voltam Isten irányában, s még csak vissza sem tudtam arra emlékezni, hogy mivel tartozom neki, s mennyi kegyelemmel halmozott el. A lelkem, - azt sem tudom, miért és hogyan, - úgy el volt tompulva, s elfoglalva, nem tudom mivel - hogy, bár nem gondoltam semmi rosszra, teljesen képtelen voltam még csak egy jó gondolatra is. Kénytelen voltam nevetni magamon, s élvezettel néztem, milyen nyomorult az emberi lélek, mihelyt az Úristen megszűnik benne működni. Azt világosan látja, hogy az Úristen még ezen állapotban is vele van, mert hiszen ez nem olyan, mint azok a nagy lelki szenvedések, amelyekről beszéltem; de azért, habár rakja a fát, s megtesz minden tőle telhetőt: az isteni szeretet tüze csak nem akar benne fellobogni, s még nagy kegyelem az is, ha egy kis füstje látszik, annak jeléül, hogy nem aludt ki. egészen. Csakhogy persze csupán maga az Úr képes azt újra lángra szítani. A szegény lélek, akárhogy törje is a fejét, és akármennyire fújja és igazgassa rajta a hasábokat: úgy látszik, mintha mindezzel csak annál jobban elfojtaná. Én azt hiszem, ilyenkor az a legjobb, ha lemond minden további erőlködésről, mert úgy sem ér el vele semmit, s mint mondottam, más, érdemszerző dolgokkal foglalkozik. Hiszen - nincs kizárva - az Úr talán éppen azért vette el tőle a belső ima kegyelmét, hogy azokat végezhesse, és saját tapasztalatából láthassa, hogy mily kevésre képes a maga erejéből.
Annyi bizonyos, hogy ma egy kicsit hízelegtem az Úrnak, s bátor voltam kiönteni szívemet Ő Szent Felsége előtt. Így szóltam hozzá: Hogyan, én Uram, Istenem? Hát nem elég, hogy itt tartasz ebben a nyomorult életben? Mert hiszen csakis a Te kedvedért viselem el azt; csakis Teérted nyugszom bele, hogy nélküled itt éljek, ahol minden nehezemre esik, ahol nekem ennem, aludnom, alkudoznom és mindenkivel beszélnem kell. S lám, mindezt elviselem szeretetből Teirántad! Hiszen jól tudod, Uram, hogy mekkora gyötrelem mindez reám nézve, s hogy mily kevés időre hagynak engem veled négyszemközt, egyedül: s akkor még Te rejtőzöl el előlem?! Hogyan fér ez össze a Te irgalmaddal?! Hogyan tudod ezt megtenni velem, Te, aki engem annyira szeretsz?! Azt hiszem, Uram, ha nekem lehetséges volna elbújnom előled, úgy, amint Te bújsz el előlem: gondolom és erősen sejtem, hogy Te azt nem tűrnéd el. Csakhogy persze, Te mindig velem vagy, s folyton látsz engem. Nem, én jó Uram, ez nem járja! Gondold meg, hogy mekkora sérelem esik ezáltal azon, aki Téged annyira szeret!
Hát bizony, íme, ilyen és ehhez hasonló dolgok csúsztak ki a számon, énnekem, aki csak az imént értettem meg, hogy mily szelíd büntetés várt reám a pokolban, ahhoz képest, amit megérdemeltem volna! Nem tehetek róla: a szeretet néha annyira elveszi az eszemet, hogy azt sem tudom, mit beszélek, s ilyenkor fakadnak szívemből ezek a panaszok. Az Úr pedig mindezt elnézi nekem! Áldott legyen mindörökké az én jó Királyom!
Próbálnánk csak egy földi királyhoz ilyen bátran közeledni! Hát hiszen, hogy magával a királlyal ne lehessen így beszélni, az még hagyján, mert végre is helyes, hogy tiszteletben tartsák. Ugyanez áll azon nagyurakról, akik az állam élén állnak. Csakhogy odáig jutott ám a világ, hogy az embernek a rendesnél sokkal hosszabb életre volna szüksége, hogy megtanulhassa mindazokat az új illemszabályokat és viselkedési módokat, amelyeket az udvariasság megkövetel, főleg akkor, ha a mellett az Úristen szolgálatára is akar szentelni egy kis időt. Én keresztet vetek magamra, ha látom, hogyan állnak a dolgok. Tény az, hogy már azt sem tudtam mitevő legyek, mielőtt ide bezárkóztam volna. Mert nem tréfadolog ám, ha az ember nem vigyáz arra, hogy megadja mindenkinek azt, ami őt megilleti. Sőt ellenkezőleg, oly igazában sértésnek veszik, ha az ember elhibázta a dolgot, hogy ugyancsak meggyűlik a baja, amíg el tudja velük hitetni, hogy nem volt rossz szándéka. S még adja Isten, hogy elhiggyék.
Igen, ismétlem, én már azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem! Micsoda gyötrelem ez egy ilyen szegény lélekre nézve! Egyrészt arra kötelezik, hogy mindig Istenre gondoljon, s ő maga is belátja, hogy ezt meg kell tennie, mert különben nem tudja megállni a helyét annyi veszedelem között. Másrészt azonban azt is megkövetelik tőle, hogy még a legkisebb hibát se kövesse el a világi illemszabályok ellen, mert különben megsérti azokat, akik ilyen dolgokra alapítják egész tekintélyüket. Ami engem illet, én már egészen belefáradtam, s nem győztem elég gyakran bocsánatot kérni, mert akármennyire igyekeztem is beletanulni, minduntalan elkövettem egy-egy ilyen hibát, amit pedig mint mondom, a világ nem tart csekélységnek.
De talán a szerzetesekkel mégis csak kivételt tesznek? Tőlük talán mégsem követelik meg ezen szabályok ismeretét? Sőt ellenkezőleg, határozottan azt kívánják, hogy a kolostorok melegágyai legyenek az udvarias, finom viselkedésnek, s a szerzetesek tanulják meg az illemtant. Hát ezt már én nem tudom megérteni. Arra gondoltam, hogy talán valamelyik szent azt találta esetleg mondani, hogy a zárdák iskolák, a mennyország udvaroncainak kiképzésére, és ezt értették a visszájáról. Mert, hogy valaki, akinek úgy illik, egyedüli gondja az legyen, hogy kedvében járjon az Úristennek és irtózzék a világtól, ugyanakkor ennyire vigyázzon arra, hogy eleget tegyen a világiaknak, s hozzá olyan dolgokban, amelyek annyi változásnak vannak alávetve: ez lehetetlenség. Én legalább nem látom be, hogyan lehetne- tőle ilyesmit megkívánni. Hiszen, ha ezeket a dolgokat egyszer s mindenkorra meg lehetne tanulni: akkor még hagyján. De mikor, hogy úgy mondjam, csupán csak a levelek címzései számára is tanszéket kellene alapítani, amelyről előadják, hogy miképpen kell őket kifogástalanul megszerkeszteni. Mert hiszen majd az egyik oldalon kell margót hagyni, majd a másikon; s akit kevéssel azelőtt még a nagyságos cím sem illetett meg, azt most már méltóságosnak kell szólítani. Én nem tudom, hová fog ez vezetni. Még nem vagyok ötven esztendős, s máris annyi változást éltem meg e tekintetben, hogy megint egészen tudatlan vagyok az illem terén. Hát még mitevők lesznek azok, akik mostanában születnek, s akikre hosszú élet vár. Annyi bizonyos, hogy szívem mélyéből sajnálok egyes okos embereket, akik jó és szent okok miatt nem hagyhatják el a világot: mert ez rettenetes kereszt lehet reájuk nézve. Ha egy szép napon valamennyien összebeszélnének, hogy ezentúl e tekintetben tudatlanok lesznek, s nem törődnek vele, ha annak tartják őket: mekkora tehertől szabadulnának meg.[2]
Azonban micsoda bohóságokba ártottam magamat?! Isten végtelen nagyságáról akartam beszélni, s íme a világ kicsinyeskedéseiről fecsegek. Tekintve, hogy az Úr kegyelméből hátat fordíthattam neki, ezennel végleg faképnél is akarom hagyni. Mi közöm nekem azok bajához, akik oly görcsösen ragaszkodnak ezekhez az ostobaságokhoz. Adja az Úr, hogy a másvilágon, ahol nem lesz többé változás, ne adjuk meg drágán az ilyeneknek az árát! Ámen.

_________________________________

[1] Ibaňez Péter és De-Tolédo Garcia atyák.

[2] Szent Terézia korában tényleg annyira elfajult ez a címkórság Spanyolországban, hogy 1586-ban II. Fülöp király kénytelen volt külön e célra kiadott rendelettel szabályozni a különböző állásokkal járó címeket.


Tovább...