Önéletrajz - II. Fejezet

Elmondja, miképpen vesztette el egymásután ezeket az erényeket, s hogy mennyire fontos a gyermekkorban a jó emberek társasága


Azt hiszem, nagy káromra volt az, amit most fogok elmondani. Sokszor elgondolom, mekkora hibát követnek el a szülők, ha nem gondoskodnak arról, hogy gyermekeik kizárólag és mindig csak teljesen jó és erényes dolgokat lássanak. Mert akármennyire erényes volt is, amint említettem, az édesanyám, abból a jóból, amit rajta láttam, mire eszemmel kezdtem élni, nem sok, sőt majdnem semmi sem ragadt reám, ellenben ami hibát eltanultam tőle, az igen káros befolyást gyakorolt lelkemre. Ugyanis szerette a lovagregényeket, s az időtöltés távolról sem volt neki olyan ártalmas, mint nekem. Ő azért nem mulasztotta el megtenni a dolgát; míg ellenben mi, gyerekek, siettünk úgy ahogy lerázni a munkát, hogy minél többet olvashassunk. Ő, szegényke, talán azért olvasott regényt, hogy felejtse sok búját-baját, minket talán azért szabadított rá, hogy el legyünk foglalva s ne keveredjünk más, rosszabb dolgokba. Édesatyámnak annyira nem tetszett az egész, hogy nagyon kellett vigyáznunk, hogy észre ne vegye. Így azután nekem hamarjában megrögzött szokásom lett a regényolvasás. Édesanyámnak e kis gyarlósága folytán a nemes szándékok lassankint kialudtak bennem s elkezdtem más tekintetben is hibákat elkövetni. Nem tartottam bűnnek azt, hogy a napnak, sőt még az éjjelnek is számos óráját vesztegetem erre a haszontalan időtöltésre, s hozzá titkolom édesatyám előtt. Annyira belebolondultam ebbe a regényolvasásba, hogy ha nem tudtam újabb és újabb könyvet szerezni, nem voltam képes megnyugodni[1].
Ugyanekkor elkezdtem szeretni a szép ruhákat s igyekeztem minél csinosabban öltözködni; nagy gondot fordítottam külsőmre, kezeimre, hajamra; illatszereket használtam és sok egyéb haszontalanságot, amit csak e téren ki tudtam eszelni; ez pedig nem volt kevés, mert nagy volt bennem a hiúság és a piperére való hajlam. Szándékom nem volt rossz, mert hiszen sohasem akartam volna bárkinek is alkalmul szolgálni Isten megbántására. Később is, évek hosszú során át megmaradt bennem a túlzott tisztasággal való hivalkodás és más egyéb dolgok, amelyeket nem tartottam bűnnek most azonban látom, hogy bizonyára ezek is mind nagy hibák voltak[2].
Volt néhány unokafivérem[3]. Édesatyám házába nem jártak idegenek, annyira visszavonult életű volt, és bár adta volna Isten, hogy unokafivéreimet se eresztette volna be. Most értem csak, mennyire veszedelmes ebben a korban, amidőn az erények éppen csak sarjadoznak a lélekben, olyanokkal érintkezni, akik nemcsak maguk nem látják be a világ hiúságát, hanem még másokat is arra biztatnak, hogy merüljenek belé. Körülbelül az én koromban voltak; valamivel idősebbek; mindig együtt voltunk, s ők nagyon szerettek engem. Én meg igyekeztem mindenben a kedvükre járni; társalogtam velük, s ők bizalmaskodva elmondták nekem szívük vonzalmait, e téren aratott sikereiket s más ilyen gyerekséget, ami éppenséggel nem volt jó. A legrosszabb a dologban pedig az volt, hogy a lelkem lassankint hozzászokott mindehhez, s ez volt azután az oka egész szerencsétlenségemnek. Ha éntőlem kérnének tanácsot, azt mondanám a szülőknek, hogy nagyon vigyázzanak arra, kivel érintkeznek gyermekeik ebben a korban. Abban rejlik tudniillik a legnagyobb veszedelem, hogy természetünk mindig sokkal inkább hajlik a rosszra, mint a jóra.
Én is így jártam. Volt egy nővérem[4], - nálamnál sokkal idősebb – akinek illemtudásából és nagy jóságából semmi sem ragadt reám, ellenben annál többet tanultam agy nőrokonomtól, aki sokat járt hozzánk. Annyira könnyűvérű teremtés volt, hogy édesanyám mintha csak sejtette volna, milyen hatással lesz reám, minden áron szerette volna tőlünk távol tartani. Azonban annak annyi jogcíme volt a látogatásokra, hogy semmiképpen sem tudott tőle megszabadulni. Ennek társaságát, mondom, nagyon megkedveltem, folyton vele érintkeztem és bizalmaskodtam, mert kezemre járt az én kedvenc időtöltéseimben, sőt ő maga is gondoskodott számomra szórakozásról s mesélt nekem barátságairól és hivalkodásairól. Egészen addig, amíg vele barátságot kötöttem, ami, ha jól emlékszem tizennégy éves koromban történt, vagy valamivel ezután – úgy értve, hogy ekkor kezdett velem bizalmasan beszélni saját dolgairól – azt hiszem, nem követtem el Isten ellen halálos bűnt, s nem is veszett ki belőlem az istenfélelem, habár becsületemet még ennél is jobban féltettem. Ez adott nekem erőt arra, hogy azt ne veszítsem el egészen. Hiszem, hogy ebben a pontban, a női becsület tekintetében, semmi a világon nem lett volna képes felfogásomat megváltoztatni, s nem volt ember, akinek szerelme engedékenységre tudott volna bírni.
Bárcsak éppúgy lett volna erőm ahhoz is, hogy tartózkodjam mindentől, ami az Úristen becsülete ellen van, mint ahogy a természetemben gyökeredzett az elszántság, mindenáron megóvni azt, amit a világ tart becsületnek! E közben természetesen nem vettem észre, hogy ezen a becsületen sok más úton-módon ejtek csorbát. Mert hiszen bár a végletekig menő hiú ragaszkodással viseltettem iránta: semmit sem tettem meg abból, ami szükséges lett volna megőrzésére. Csak arra vigyáztam nagyon, hogy ne találjak egészen elbukni.
Édesatyám és nővérem igen rossz szemmel nézték ezt a barátságot és sok szemrehányással illettek miatta. Mivel azonban nem tudták megakadályozni, hogy ez a leány eljárjon hozzánk, gondosságuk nem sok eredménnyel járt. Hiába vigyáztak reám: az én ravaszságom a rosszaságok terén minden fogalmat meghaladott. Elszörnyűködöm, még most is, ha arra gondolok, mekkora kárt tud okozni egyetlen egy rossz barátság, különösen a gyermekkorban, s azt szeretném, bárcsak okulnának a szülők az én esetemen s lennének igen óvatosak ebben a pontban. Engem ugyanis ez az ismeretség annyira kiforgatott, hogy természetes jólelkűségemnek még csak nyoma sem maradt. Ellenben annál inkább reám ragadtak barátnőmnek jellemvonásai, s elkezdtem éppúgy élni napjaimat, mint ő. Látom ebből azt is, hogy mekkora haszon a jó barátság. Bizonyosra veszem ugyanis, hogy ha abban a koromban erényes emberekkel barátkozom, én is teljesen megmaradtam volna az erények útján; mert akkor lett volna bizalmasom, aki engem istenfélelemre oktat, s lelkem annyira megerősödött volna, hogy nem bukott volna el. Később az istenfélelem teljesen kiveszett belőlem, s nem maradt meg más, mint a becsületemért való aggódás; ez azután jól meg is kínzott mindenben, amit elkövettem. De azért arra számítottam, hogy úgy sem tudja meg senki, s nem egy olyan dolgot tettem, amely sem a becsülettel, sem pedig Isten akaratával nem volt összeegyeztethető.
Én úgy látom, hogy kezdetben az említett körülmények voltak reám olyan káros hatással, de azért az egész nem is annyira ennek az én barátnőmnek volt a hibája, mint inkább az enyém. Mert hiszen volt gonoszság egymagamban is elegendő minden rosszra, ezen kívül az ilyesmiben még a cselédek is a kezemre jártak. Pedig ha lett volna köztük csak egy is, aki jó tanáccsal szolgált volna nekem, talán mindent elkerülhettem volna. Csakhogy persze őket elvakította az anyagi érdek, engem pedig a vonzalom. Hát hiszen végre az is igaz, hogy valami igen nagy rosszra én sem voltam kapható, mert a tisztességtelen dolgoktól természetemnél fogva mindig undorodtam; tulajdonképpen csakis a szellemes társalgás és a kellemes szórakozás gyakorolt reám vonzó erőt. Csakhogy mindazonáltal nem kerültem az alkalmat s így veszedelemnek tettem ki úgy magam, mint atyám és testvéreim becsületét. Mindebből az Úristen mentett ki, mégpedig olyan sajátságos módon, hogy abból világosan kitűnik, mennyire akaratom ellenére akadályozta meg Ő Szent Felsége tönkrejutásomat. Az egész dolog azonban nem maradt annyira titokban, hogy jó hírnevemen csorba ne esett volna, sőt maga édesatyám is gyanított belőle valamit.[5]
Azt hiszem alig volt három hónapja annak, hogy én ezekbe a könnyelműségekbe kezdtem, amikor beadtak egy itteni zárdába[6], amelyben hozzám hasonló leányok nevelkedtek; csakhogy természetesen egy sem volt köztük olyan rossz, mint én. A dolog nagy titokban történt, úgyhogy előzetesen kívülem csak egy-két csalad tudott róla. A terv végrehajtására pedig hamarosan igen kedvező alkalom nyílt, úgyhogy mindenki egészen természetesnek találta, hogy engem zárdába küldenek. Testvérnéném ugyanis ekkor ment férjhez, s így, anyám nem lévén, felügyelet nélkül amúgy sem maradhattam volna otthon.[7] Édesatyám oly végtelenül szeretett engem, de meg én is olyan ártatlannak tetettem magamat, hogy aligha gondolt rólam valami nagy rosszat s így nem bocsátott el magától kegyvesztetten. Különben is rövid ideig tartott az egész s ha ki is szivárgott belőle valami, valószínűleg senki sem merte a dolgot mint bizonyosat állítani; annál kevésbé, mert hiszen én annyira féltettem a becsületemet és mindent elkövettem, hogy titokban maradjon az egész. Azt természetesen nem gondoltam meg, hogy nem maradhat titokban Isten előtt, aki mindent lát. Ó, én jó Uram, mekkora szerencsétlenség az, hogy a világban ez a szempont oly keveset számít, s titkolni akarnak olyan dolgokat, amelyek ellened irányulnak! Biztosra veszem, hogy nagy csapásokat kerülhetnénk el, ha belátnók, hogy nem az emberektől kell őrizkednünk, hanem csakis a Te megbántásodtól.
Az első nyolc napon nem találtam helyemet, de inkább az a gondolat bántott, hogy talán mégis kitudódott az én haszontalanságom, mintsem az, hogy távol vagyok hazulról. Mert hiszen én már úgyis ráuntam az egész dologra, s lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, valahányszor vétettem Isten ellen. Siettem tehát meggyónni, s ez annyira kigyógyított, hogy egy hét, sőt talán még rövidebb idő múlva jobban éreztem magam ott, mint édesatyám házában. Velem is meg voltak elégedve mindnyájan, mert ezt a kegyelmet megadta nekem az Úr, hogy akárhol voltam, mindenkinek kedvében tudtam járni, s így azután mindenki szeretett. S bár én akkor még hallani sem akartam arról, hogy szerzetesnő legyek: mindamellett nagyon jól esett olyan jó nővérek között lennem. Mert nagyon jók voltak ám abban a zárdában; igen tisztességesek, jámborak és szerették a magányt. Az ördög azért még ezen a szent helyen hagyott nekem békét: azok az illetők mindent megpróbáltak, hogy leveleket csempésszenek be hozzám s megzavarják lelki nyugalmamat. Mivel azonban nem értek célt, végre is abbahagyták; az én lelkem pedig lassan-lassan visszaalakult olyanná, amilyen volt gyermekkoromban. Beláttam, mekkora Isten-kegyelme, ha az ember jó lelkek társaságában lehet. Igazán úgy látszott, mintha Ő Szent felsége minden követ megmozgatott volna, míg végre sikerült engem magához térítenie. Áldott légy, ó Istenem, hogy oly türelmes voltál velem szemben! Ámen.
Egyetlenegy körülmény szolgálhatna némi mentségemül, - ha egyébként nem lett volna annyi a bűnöm – s ez az, hogy az a bizonyos ismeretség, nézetem szerint, házasságra vezethetett és így jól végződhetett volna. Gyóntatóm és mások azt mondták róla, hogy sok tekintetben nem volt Istennek megsértése.
A zárdában egy nővér aludt velünk, világiakkal, egy teremben, s az Úr ennek révén kezdett engem fölvilágosítani. Elmondom, hogy miképpen.

_________________________________

[1] Életírója, Ribéra, említi, hogy ezen regények hatása alatt ő és Rogrigo egészen a maguk feje szerint kieszeltek és megírtak egy lovagregényt, amely olyan jól sikerült, hogy mindenki csodálkozott rajta. Ezt a tényt megerősíti Gracian atya is, amennyiben Ribéra ezen helyéhez ezt a margójegyzetet fűzi: „Ezt ő maga is elmondta nekem.”
[2] Szent Terézia egész életében rendkívül szerette a tisztaságot s annak szeretetét a sarutlan kármelen hagyományossá tette.
[3] Cepéda Ferenc fiai, kik tőszomszédságukban laktak, úgy hogy a két csalad szinte egy volt.
[4] Cepéda Mária, Alfonz lovagnak első házasságából született leánya.
[5] Az egész dolog valami rendkívül ártatlan legyeskedés lehetett, a melyre a jó Cepéda Alfonz lovag, ha ugyan értesült róla, nagyot mosolyoghatott a bajsza alatt.
[6] Az ágostonrendi nővéreknek “Santa Maria de Gracia” nevű zárdája a várfalon kívül volt, annak délkeleti szöglete mellett. Most is áll s ugyanabban az állapotban maradt, mint akkor volt. Mikor a szentet oda beadták, 40 nővér volt benne.
[7] De Cepéda Doňa Mária De Guzman y Barrientos Márton, Castellanos de la Caňadában lakó földesúrhoz ment férjhez. Az esküvő 1531. jan. 31-én volt Ávilában, de az új házaspár július közepéig Cepéda Alfonz házában maradt. Teréziát 13-án adták be a kolostorba.