Önéletrajz - XII. Fejezet

Folytatólag beszél a kezdőkről. Megmagyarázza, hogy meddig juthatunk Isten kegyelmével a magunk emberségéből, s hogy mennyire veszedelmes, ha természetfölötti és rendkívüli dolgokra törekszünk, mielőtt az Úr fölemelte volna szellemünket ezeknek színvonalára.


Az előbbi fejezetben sok minden, nézetem szerint nagyon szükséges dologra tértem ki, főleg azonban azt akartam megmagyarázni, hogy meddig juthatunk el a magunk erejéből, s hogy a belső imának ezen kezdetleges foka némileg a mi szorgalmunkon múlik. Ha ugyanis arról elmélkedünk, s azt fontolgatjuk, hogy mit szenvedett értünk az Úr, ez részvétet kelt bennünk, édes fájdalomra indít és vigasztaló könnyeket fakaszt szemünkből. Míg ellenben a reánk váró mennyei boldogságnak, az Úr irántunk való szeretetének és feltámadásának meggondolása örömet vált ki bennünk, amely öröm sem nem tisztára szellemi, sem nem érzéki; épp oly erényes öröm, amilyen érdemszerző volt az előbbi fájdalom. Ilyen természetűek mindazok a dolgok, amelyek áhítatra gerjesztnek minket; ezt az áhítatot pedig részben az értelmünkkel szerezzük meg, bár azért igaz marad, hogy nem volnánk képesek azt megérdemelni, vagy elnyerni, ha Isten nem adna hozzá kegyelmet. Ha az Úristen valamely lelket innét nem emel magasabbra, akkor nagyon érdekében van, hogy ő se törekedjék tovább, mert - s ezt jegyezzük meg jól -, ha erőszakoskodik, rajta fog veszteni.[1]
Ezen a fokon számos jó buzdulatot kelthet magában, fölteheti, hogy sokat akar dolgozni Istenért, lángra szíthatja szeretetét, és más egyéb úton-módon növelheti erényeit. Mindezt igen jól kifejti egy könyv, amelynek címe: „Az Isten szolgálatának művészete”,[2] s amely nagyon megfelel azoknak, akik ezen a fokon vannak, amennyiben az értelmi működést fogadja el alapul. Odaképzelheti magát Krisztus elé, s beleszerethet az ő szentséges emberi természetébe. Igyekezzék állandóan vele maradni; beszélgessen vele; adja elő neki, ha valamire szüksége van; panaszolja el neki bajait; ossza meg vele örömeit; ne feledkezzék meg róla, ha jól megy a dolga. Mindezt meg lehet tenni kész imaszövegek nélkül, egyszerű szavakkal, amiket vágyaink és szükségleteink önként adnak ajkunkra.
Ez kitűnő módszer, s rövidesen nagyon előresegíti az embert. Aki igyekszik mindig ebben a drága, jó társaságban maradni; aki törekszik abból minél több hasznot meríteni, aki igazán, őszintén megszereti ezt a mi jó Urunkat: az ilyen ember, nézetem szerint, nagyon előre van. Itt azután, amint mondtam, ne törődjünk azzal, vajon érzünk-e áhítatot, vagy sem, hanem csakis arra legyen gondunk, hogy kedvében járjunk az Úrnak; hiszen Ő oltja belénk a vágyat, hogy örömet szerezzünk Neki, bármennyire gyarlók legyenek is egyébként tetteink. A belső imának összes fokain nem képzelhető üdvösebb dolog annál, hogy Krisztus Urunkat állandóan magunkkal hordozzuk bensőnkben. A legbiztosabb eszköze ez annak, hogy az ember ezen az első fokon előre haladjon, s röviden eljusson a másodikra, a belső imának magasabb fokain pedig ment maradjon azon veszedelmektől, amelyekbe az ördög dönthetné.
Ez tehát az, amire önmagunktól vagyunk képesek. Aki innét tovább akarna jutni, és fölemelkedni a szellemi élvezetek színvonalára, amelyeket Isten megtagad tőle: nézetem szerint elvesztené úgy az egyiket, mint a másikat. Az utóbbiak ugyanis meghaladják természetünket; s ha az illető beszünteti értelme működését, a lelke sivár és száraz lesz. Egyébiránt ez az egész lelki épület különben is az alázatosságon alapszik, s minél közelebb jut az ember Istenhez, annál előbbre kell haladnia ebben az erényben is; mert ha nem teszi, mindene elvész. Már pedig, azt hiszem, van abban valamelyes kevélység, ha az ember maga akar följebb emelkedni, tekintve, hogy az Úristen máris többet tesz a kelleténél értünk, mikor az ilyen magunkformákat megtűri a maga közelében. Ezt azonban, amit most mondok, nem olyan értelemben kell venni, mintha tilos volna gondolatban fölemelkedni a mennyország magasztos dolgaihoz, vagy akár magához Istenhez, az ő dicsőséges nagyságához s végtelen bölcsességéhez. Én magam ugyan soha se tettem meg, mert mint említettem, képtelen voltam reá. Annyira nyomorult voltam ebben a tekintetben, hogy már az is nagy kegyelme volt Istennek, ha földi dolgokról tudtam elmélkedni és megérteni belőlük az igazságot; már ez a vállalkozás is vakmerőség volt részemről, hát még, hogyha az égi dolgokról akartam volna elmélkedni! Másoknak azonban ez hasznukra lehet, különösen, ha van tudományuk. Ez utóbbi ugyanis ezen gyakorlat szempontjából nézetem szerint nagy kincs, föltéve természetesen, hogy alázatosság párosul vele. Csak nemrégiben tapasztaltam ezt néhány tudós embernél, akik csak rövid ideje kezdték meg a belső imát, s máris rendkívül nagyot haladtak benne. Ezért óhajtom én annyira, amint majd később kifejtem, hogy közülük minél többen legyenek lelki emberekké.
Mikor én azt mondom: hogy ne kapaszkodjanak fölfelé, hacsak Isten nem emeli őket, akkor szellemi nyelven beszélek,[3] s akinek van ezen a téren némi tapasztalata, az meg fog engem érteni; mert ha ebből nem érti meg, én nem tudom másképpen megmagyarázni. A misztikus teológiában, amelyről most akarok beszélni, az értelem beszünteti működését, amennyiben az Úristen fölfüggeszti azt.[4] Ezt még majd igyekszem jobban megmagyarázni, ha ugyan képes leszek reá, s az Úr megadja nekem hozzá kegyelmét. Ne legyünk tehát olyan vakmerők, s ne is gondoljunk arra, hogy mi magunk függesszük föl – ez az, amit én mondok - s ne hagyjuk önként abba a használatát; mert különben ott maradunk ostobán és hidegen, és sem az egyiket nem tesszük, sem pedig a másikat. Mert mikor az Úr függeszd föl és állítja meg, akkor ad eléje valamit, ami csodálatra ragadja és leköti; úgyhogy egy Hiszekegy tartama alatt, minden gondolkodás nélkül többet ért meg, mint amennyit mi többiek minden erőlködésünk mellett, évek hosszú során. De hogy mi magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, és tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság. S ismételve mondom, még ha az illető nem is teszi tudatosan, van a dologban egy bizonyos hiánya az alázatosságnak, amelyet, még ha nincs is benne bűn, nyomon követ a büntetés, amennyiben az ember kárbaveszett munkát végez, lelkében pedig bizonyos kellemetlen érzés marad; olyasféle, mintha valaki éppen nekilódul egy nagy ugrásnak, s hátulról visszarántják. Az illető mintegy mozgósította már teljes erejét, s íme semmit sem végzett abból, ami szándékában volt. Ezen a meddőségen veheti észre, ha valaki közelebbről vizsgálja a dolgot, hogy tényleg, amint mondottam, van a dologban némi alázatossághiány. Mert hiszen ennek a kiváló erénynek egyik sajátsága éppen az, hogy amennyiben valamely cselekedetben érvényesül, sohasem hagy csalódást a lélekben. Remélem, hogy ez világos; lehet azonban, hogy csak az én számomra az. Nyissa ki az Úr olvasóim szemét s adjon nekik e tekintetben tapasztalatot, mert ha abból csak egy kevese is van az embernek, azonnal megérti ezt a dolgot.
Éveken át sok mindent olvastam össze erről, s mit sem értettem belőle; azután pedig hosszú ideig részesített már az Úristen ezen kegyelmekben, de azért semmiképpen sem tudtam kifejezni, hogy mi az. Ez nekem sok szenvedést okozott. Míg ellenben, ha Ő Szent Felsége akarja, egy pillanat alatt megértteti az egészet, úgyhogy az ember nem tud hová lenni a csodálkozástól. Igen sok, a lelki élethez értő ember, mikor kikértem tanácsát, próbálkozott megérttetni velem, mi az, amit az Úr nekem ad, hogy azután én is szavakba tudjam foglalni: de mind hiába; akkora volt az én együgyűségem, hogy nem tudtak rajtam segíteni. Ez tényleg így van. Talán maga az Úr akarta, hogy e tekintetben ne legyek senkinek sem hálára kötelezve, kivéve Őneki magának, mert hiszen Ő Szent Felsége volt mindig az én mesterem. Mennyire kell szégyenkeznem azért, hogy ez valóban így van. Nem is óhajtottam tehát s nem is kértem eziránt Tőle fölvilágosítást, mert e tekintetben egyáltalában nem voltam kíváncsi – hiúságokban igen, de itt nem, ahol erény lett volna - s íme egyszerre csak az Úristen egy pillanat alatt egészen világosan megérttette velem, s megadta, hogy szavakba tudjam foglalni, Mindenki elcsodálkozott rajta, s én még inkább, mint a gyóntatóim, mert jobban tisztában voltam együgyűségemmel. Ez nemrégiben történt. Különben is én egyáltalában nem igyekszem megérteni azt, amire az Úr meg nem tanított, kivéve, ha a dolog lelkiismeretemet érinti.
Még egyszer ismétlem azt a tanácsomat, hogy nem szabad az embernek a szellemét a belső ima magasabb fokára fölemelnie, hacsak az Úr maga nem emeli föl. Már pedig, ha Ő megteszi, azt az ember azonnal megérzi. Különösen veszedelmes volna ez az eljárás nőkre nézve, amennyiben ennek kapcsán az ördög holmi képzelődést okozhatna bennük. Másrészt azonban meg vagyok róla győződve, az Úr sohasem fogja a rossz szellemnek megengedni, hogy kárt tegyen az olyan lélekben, aki alázatosan igyekszik Őhozzá eljutni. Sőt inkább az ilyennek mindig haszna és nyeresége lesz abból, amivel az ördög vesztét akarja okozni.
Nagyon is részletekbe bocsátkoztam, azért, mert ez az út a kezdőknek legszokottabb útja, s ezek számára igen fontosak azok a tanácsok, amelyeket adtam. Megengedem, hogy másutt mindezt sokkal jobban megírták már, s én eleget pirultam és szégyenkeztem, - bár nem annyira, amennyire illett volna - hogy ilyesmiről kell írnom. Áldott legyen mindezért az Úr, aki eltűri, sőt akarja, hogy egy ilyen magamforma nyomorult beszéljen az Ő dolgairól, s hozzá ilyen magasztosakról.

_________________________________

[1] Ez a gondolat igen sokszor ismétlődik Szent Terézia műveiben. Tartalma a következő: az Úristennek az a szándéka, hogy amennyiben az illető nem áll ellent kegyelmeinek – minden embert fölemel az életszentség egy bizonyos fokára, de nem mindenkit ugyanarra és még kevésbé mindenkit ugyanazon az úton. Ilyen utak pl. az imának különböző és rendkívül változatos fokozatai, különösen pedig ezeknek két fő csoportja, t. i. az elmélkedő és a szemlélődő ima. Mindkettő kitűnő a maga nemében; s akár az egyiknek, akár a másiknak állhatatos gyakorlata biztosan tökéletességre vezet. Azonban nem mindenkinek, sőt aránylag kevés embernek rendeltetése az, hogy eljusson a szemlélődő, vagy legalább is a természetfölötti szemlélődő ima fokára. Ha már most az ilyen ember erőlteti a dolgot és a maga emberségéből próbálja elérni azt, amit csak az Úristen adhat meg, akkor – mondja a szentanya - rajta veszt. Egészítsük ki gondolatát, s magyarázzuk meg, hogy mi baja eshetik. Az, hogy elkezd képzelődni. Bizonyos álmatagságot nyugalmi vagy egyesülő imának tart. Azután támadnak látomásai és hallomásai - mind beképzelt dolog természetesen - sokszor nevetséges, együgyű fantazmagóriák, mint a milyenek a lázbeteg álmai. Részben saját fantáziájának termékei, részben pedig a rossz szellem sugallatai. Ezek alapján elkezdi magát szentnek tartani, fejébe száll a gőg; nem lehet vele beszélni. Még szerencse, ha valami megrázkódtatás idejében kijózanítja, mert különben van rá ok, hogy az ember az ilyennek örök üdvössége miatt aggódjék.

[2] „Arte de servir a Dios”, vagyis Isten szolgálatának művészete volt a címe annak a könyvnek, amelyet P. Alfonz ferencrendi atya 1521-ben adott ki Madridban. A 16. század folyamán számos kiadást ért, s több nyelvre, köztük olaszra és franciára is lefordították.

[3] „Szellemi nyelven”, úgy értendő: a misztikus teológia nyelvén.

[4] A szentanya műveinek 1589-ben, Salamancában készült kiadása ezen helyhez a következő jegyzetet fűzi: „Az értelemnek és a képzeletnek az a felfüggesztése, amelyről a szentanya itt beszél, s amelyet misztikus teológiának nevez, úgy értendő, hogy az Úr nagy tömeg természetfölötti és isteni dolgot állít a lélek elé és erős világosságot áraszt reá, úgyhogy az előbbieket egyszerű tekintettel a minden fontolgatás, következtetés és egyéb erőfeszítés nélkül látja és élvezi. Teszi pedig ezt akkora intenzitással, hogy a lélek nem is képes másra gondolni vagy elszórakozni. Azonban a dolog nem merül ki puszta nézésben és csodálkozásban, hanem a fény átmegy az akaratba is, ott tűzzé lesz, és fellobogtatja benne a szeretet lángját. Az olyan embernek tehát, aki ebben az állapotban van, az értelme teljesen odatapad a tárgyhoz, mely lelki szemei előtt áll s annak csodálatába merül; akarata szeretettől lángol az illető tárgy iránt, emlékezete pedig teljesen tétlen. A lelket ugyanis annyira leköti ez az élvezet, hogy nem képes másra gondolni. Erről a fölemelésről, illetve fölfüggesztésről mondja a szentanya, hogy természetfölötti; amivel azt akarja kifejezni, hogy ebben a dologban a lélek a maga részéről nem tesz semmit, hanem úgy történik vele az egész. Hangsúlyozza azt is, hogy nem szabad magunknak erre törekednünk, hanem meg kell várnunk, míg az Úristen végzi el bennünk ezt a felfüggesztést; és pedig egyrészt azért, mert amúgy is hiába volna erőlködésünk, másrészt pedig, mert szerénytelenség volna részünkről. Nagyon igaza van a szentanyának, mikor ezt annyira hangsúlyozza, mert nem egyszer olvassuk az imádság elméletével foglalkozó művekben, hogy ajánlatos teljesen megszüntetni a fontolgatást, nemkülönben a képzelet működését is, s nem tenni semmit, még csak lélegzeni is alig: pedig ennek a következménye az szokott lenni, hogy az illető hideg marad és elveszti az ájtatos hangulatot. (P. Silverio, Obras I. 87.)