Önéletrajz - IX. Fejezet

Elmondja, hogyan kezdte az Úr e nagy sötétség közepette lelkét fölébreszteni, s megvilágosítani s miképpen növelte meg erényeit annyira, hogy attól kezdve többé nem sértegette őt. A lelkem már régen belefáradt mindebbe, de bármennyire szeretett volna szabadulni, a rossz szokásoknak hatalma nem engedte megpihenni.


Ekkor történt, hogy egy napon az oratóriumba lépve egy szentképet találtam ott; valami ünnepség készült a zárdában: arra kérték kölcsön, s egyelőre oda tették. Krisztus Urunkat ábrázolta, sebektől borított testtel, s olyan áhítatra gerjesztő volt, hogy a látása engem mélyen megrendített.[1] Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett ő miérettünk. Mikor elgondoltam, mily rosszul fizettem én azokért a sebekért, oly fájdalom fogott el, hogy azt hittem, megreped a szívem. Odaborultam és sírva-zokogva könyörögtem neki, erősítsen meg már engem egyszer végre-valahára, hogy soha többet meg ne bántsam.
Igen buzgó tisztelője voltam a dicső Mária Magdolnának, és nagyon gyakran elmélkedtem megtéréséről, különösen amidőn a szentáldozáshoz járultam. Mivel ugyanis ilyenkor biztosan tudtam, hogy az Úr ott van a bensőmben, odaborultam lábaihoz, úgy gondolkozva, hogy most nem vetheti meg könnyeimet. Nem tudtam mit beszélek, mert hiszen már az is sok volt az Ő részéről, hogy megengedte ott könnyeznem, nekem, aki mindig oly egykettőre megfeledkeztem erről az érzelemről. Kértem tehát ezt a dicső szentet, hogy eszközöljön ki számomra bocsánatot.
Ezen alkalommal, az említett kép előtt, megtérésem úgy látszik komolyabb volt, mert már jobban kétségbe estem saját erőm felől, s egész bizalmamat Istenbe helyeztem. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy nem kelek föl onnét, amíg csak meg nem adja, amit Tőle kérek. Úgy látom, meghallgatta, mert attól kezdve sokat javultam.
Belső imádságom módszere a következő volt. Mivel arra képtelen voltam, hogy az értelmemmel elmélkedjem, igyekeztem elképzelni Krisztus Urunkat saját bensőmben. Különösen az olyan jelenetek voltak reám, azt hiszem, a legjobb hatással, amikor ő leginkább el volt hagyatva. Úgy gondoltam, hogy nem lévén senkije, a szenvedések súlya alatt, mint afféle szorongatott ember nem utasíthatja vissza részvétemet. Ilyenféle naivság sok volt bennem. Különösen jól éreztem magamat vele, mikor a kertben imádkozott. Néztem azt a verejtéket és szomorúságot, amely ott elfogta Őt, s szerettem volna letörülni azt a fájdalmas verejtéket, de emlékszem, hogy sohasem merészeltem megtenni, mert visszatartott súlyos bűneimnek tudata. Ott maradtam vele, amennyire csak engedték szórakoztató gondolataim; mert ezek bizony számosak voltak, s minduntalan gyötörtek.
Évek hosszú sora óta szokásom volt, hogy majdnem minden este lefekvéskor, midőn elalvás előtt még utoljára Istennek ajánlottam magamat, egy pár percig elmélkedtem a getszemáni kerti jelenetről. Tettem ezt már akkor is, amikor még nem voltam szerzetesnővér, mert azt mondták nekem, hogy ezzel sok búcsút lehet nyerni. Meggyőződésem, hogy ez rendkívüli hasznára volt a lelkemnek, amennyiben ily módon elkezdtem gyakorolni a belső imát, mielőtt tudtam volna, hogy mi az. Ezt úgy megszoktam, hogy épp oly kevéssé tudtam volna elhagyni, mint akár a keresztvetést az elalvás előtt.
Azonban hadd térjek vissza az említett gyötrelemre, amelyet a szórakoztató gondolatok okoztak nekem. Az imádság ezen módszerének, amelyből az értelem működése ki van kapcsolva[2], az a sajátsága, hogy a lélek benne igen sokat nyer, illetve egészen elveszd önmagát az Istenbe merülés folytán. Haladása igen gyors, mert mást sem tesz, csak szeret. Azonban, hogy ennyire jusson, meg kell szenvednie, kivéve egyes eseteket, amidőn az Úrnak úgy tetszik, hogy valakit rövidesen fölemeljen a nyugalmi imának színvonalára. Ismerek ilyeneket. Akik ezen az úton haladnak, jól teszik, ha könyv segítségével igyekeznek gyorsan összeszedni gondolataikat. Nekem a mezőknek, vizeknek és virágoknak látása is megtette ezt a szolgálatot. Ezek mind a Teremtőt juttatták eszembe. Azt akarom mondani, hogy imára ébresztettek, áhítatba merítettek, s könyvül szolgáltak, amelyből hálátlanságomat és bűneimet olvastam ki.
A mennyországot, vagy egyéb ilyen magasztos dolgokat az én tompa értelmem soha, de sohasem tudta elképzelni, mindaddig, amíg csak az Úr más módon nem mutatta meg azokat nekem. Annyira nem volt meg bennem tehetség, hogy valamit lelki szemeim elé állítsak, hogy hacsak nem láttam a dolgot magam előtt, képzeletem hiába vesződött vele. Egyáltalában nem voltam úgy, mint mások, akik mindent maguk elé tudnak képzelni, aminek révén azután áhítatba merülnek. Én Krisztus Urunkról csakis mint emberről voltam képes gondolkodni, de még így sem voltam sohasem képes az ő képét lelkemben kiszínezni, akármennyit olvastam is szépségéről, s akárhány festményt vagy szobrot láttam is róla. Úgy voltam vele, mint a vak ember, vagy aki sötétben beszélget másvalakivel, s bizonyos ugyan annak létezéséről, mert hiszen tudja, hogy ott van... akarom mondani érti és hiszi, hogy ott áll mellette, de nem lát belőle semmit. Szakasztott így voltam én is, valahányszor a mi Urunkról elmélkedtem. Ezért szerettem én mindig a szentképeket. Milyen szerencsétlenek azok, akik saját hibájukból nélkülözik ezt a nagy jót. Igazán úgy látszik, hogy nem szeretik az Urat, mert hiszen ha szeretnék, akkor szívesen nézegetnék a képmását, aminthogy idelent is örülünk, ha látjuk az arcképét olyasvalakinek, akit szeretünk.
Ezen időtájban kerültek kezembe Szent Ágoston Vallomásai.[3] Azt hiszem az Úr rendelte így, mert én nem kerestem ezt a könyvet s nem is tudtam létezéséről. Egyébként is nagyon szeretem Szent Ágostont, egyrészt azért, mert az a zárda, amelyben nevelkedtem, az ő rendjéhez tartozott, de meg azért is, mert annak előtte bűnös ember volt. Azok a szentek ugyanis, akiket az Úr bűnös életből térített magához, nagy vigasztalásomra szolgáltak, s úgy gondolkodtam, hogy ezeknél kell majd nekem segítséget találnom. Mert amint nekik megbocsátott az Úr, nekem is megbocsáthat. Csak egy dolog csüggesztett el, amint már mondtam; tudniillik az, hogy őket az Úr csak egyszer hívta magához, s többé nem estek vissza bűneikbe, míg az én visszaeséseimnek száma akkora volt, hogy gondolom is alig mertem rá. Másrészt azonban, ha fontolóra vettem irántam való szeretetét, ez megint lelket öntött belém. Mert hiszen én az Ő irgalmában soha sem kételkedtem; ellenben annál többször a magam erejében.
Ó, Uram! mennyire el kell szörnyűködnöm, hogy a szívem, Istennek annyi kegyelme ellenére oly kemény volt! Rémülve gondolok arra, mennyire tehetetlen voltam, s milyen bilincsek tartottak vissza attól, hogy egészen odaadtam magamat Istennek! Mikor elkezdtem olvasni a Vallomásokat, mintha csak a saját lelki állapotomat láttam volna bennük; s buzgón kezdtem magamat ezen dicső szent pártfogásába ajánlani. Mikor eljutottam megtéréséhez, s olvastam arról a szózatról, amelyet a kertben hallott: mintha csak hozzám intézte volna azt az Úr; a szívem egészen úgy érezte; s hosszú ideig sírtam és zokogtam: annyira áthatotta egész bensőmet a bűnbánat és a fájdalom. Ó mit nem szenved az emberi lélek, Uram! ha egyszer elvesztette szabadságát; ha nem ura többé önmagának, amint illenék lennie! Micsoda gyötrelmeket kell elviselnie! Én igazán csodálom, hogy miképpen voltam képes túlélni azokat a kínokat! Áldott legyen az Úr, aki életre támasztott ebből a halálnál is halálosabb állapotból!
Azt hiszem a lelkem akkor igen nagy erőt kapott Ő Szent Felségétől! Meghallotta segélykiáltásomat, és megesett a szíve könnyeimen. Elkezdett nőni bennem a vágy, hogy minél több időt tölthessek Ővele, s lassankint eltávolítottam szemem elől az alkalmakat. Alighogy szakítottam velük, azonnal újra megszerettem ő Szent Felségét. Mert hiszen éreztem, hogy szeretem őt, csak azt nem tudtam még, hogy miképpen kell Istent igazán szeretni. Később ezt is megtanultam.
Igazában még csak a szándék fogamzott meg bennem, hogy majd szolgálni fogok neki, s íme Ő Szent Felsége máris elkezdett a régi módra dédelgetni. Úgy tetszett, mintha azt, amit másoknak nagy fáradsággal kell megszerezniük, az Úr úgy erőszakolta volna reám, szinte esedezve, hogy legyek szíves elfogadni. Különben is ezen utóbbi években már szokott nekem lelki örömöket és vigasztalásokat juttatni; pedig én sohasem merészeltem volna Tőle ilyesmit kérni, vagy áhítatért és elérzékenyülésért esedezni. Én csak azért imádkoztam, adja meg nekem a kegyelmet, hogy ne vétsek többé ellene, s hogy bocsássa meg nagy bűneimet. Látván ezeknek nagyságát, hogyan is mertem volna én tudatosan vigasztalásokra és lelki örömökre vágyakozni! Már az is nagy jóság és irgalom volt az ő részéről, hogy megtűrt maga előtt, s hogy magához vonzott; mert hiszen beláttam, hogyha Ő nem hívogatott volna annyira, nem mentem volna hozzá. Csak egy esetre emlékszem életemben, amikor egy nagy lelki szárazság alkalmával lelki örömöt kértem tőle; mikor azonban észrevettem, hogy milyen szerénytelenséget követtem el, nagyon elszégyelltem magamat, s ekkor maga ez a szégyenérzet hozta meg nekem azt, amiért elég vakmerő voltam imádkozni. Hiszen tudtam én, hogy ez nem tilos dolog, de úgy gondoltam, csak azoknak van megengedve, akik érdemesek ilyesmire, amennyiben minden tőlük telhetőt megtettek az igazi áhítat megszerzésére, főleg pedig nem vétkeztek Isten ellen, s készek és el vannak tökélve minden jóra. Azt gondoltam, hogy az én könnyeim asszonyi könnyek, amelyeknek semmi értékük sincs, mert hiszen nem tudtam velük elérni azt, amit óhajtottam. Pedig hat végre is, azt hiszem, megvolt a hasznuk; mert mint mondom, főleg az említett esetekben érzett nagy bűnbánat és szívfájdalom hatása alatt, elkezdtem több időt fordítani a belső imára, és kevésbé foglalkoztam reám nézve káros dolgokkal, habár még nem is hagytam föl velük véglegesen. Mindamellett, mint mondom, Isten megsegített, hogy lassankint eltávolodjam tőlük. Mivel pedig Ő Szent Felsége csak arra várt, hogy némi készség jelentkezzék részemről: ettől kezdve a szellemi kegyelmek,[4] amint majd el fogom mondani, nőttön-nőttek. Pedig máskülönben ezeket a kegyelmeket az Úr csak olyanoknak szokta megadni, akiknek sokkal tisztább a lelkiismeretük.

________________________________

[1] Ez a kép most is megvan a Megtestesülés-zárdában. Az „Ecce homo” jelenetet ábrázolja, nem pedig, mint némelyek állították, az ostorozásét.

[2] Ezen szavak világosan elárulják, hogy Szent Terézia nem a tulajdonképpeni elmélkedést, hanem a természetes szemlélődést gyakorolta.

[3] Szent Ágoston vallomásainak első spanyol fordítása Mascareňas Dona Eleonorának, Szent Terézia nagy barátnőjének van ajánlva. Az ajánlás kelte 1554. jan. 15. Fontos dátum, mert sejtteti a szentanya úgynevezett megtérésének körülbelüli idejét.

[4] Szellemi kegyelmek, ellentétben a lelkiekkel, a szemlélődés körébe tartozó rendkívüli kegyelmek, amelyek nem az érzéki részben okoznak érezhető áhítatot és gyönyörűséget, hanem közvetlenül az értelemre és az akaratra hatnak