Önéletrajz - IV. Fejezet

Elmondja, miképp segítette az Úr arra, hogy erőt véve önmagán, kolostorba lépjen s hogy Ő Szent Felsége mily nagy betegséget küldött rá.

Ezeknek a napoknak a folyamán, mikor tervem végrehajtásán törtem fejemet, sokat beszéltem egyik fivéremnek a világ hiúságáról s rávettem, hogy lépjen ő is szerzetbe.[1] Abban egyeztünk meg tehát, hogy az egyik nap kora reggelén elkísér engem abba a zárdába, amelyben az a barátnőm élt, akit én annyira szerettem.
Megjegyzem azonban, ekkor már el voltam szánva, hogy akármely más zárdába is belépek, ha úgy látom, hogy abban jobban szolgálhatok Istennek, vagy pedig, ha édesatyám úgy kívánja. Most már ugyanis csak örök üdvösségem érdekeit tartottam szem előtt s a kényelem többé egyáltalában nem nyomott előttem a latban.
Úgy emlékszem reá, s egészen őszintén mondhatom, hogy mikor kiléptem édesatyám házából, olyan érzés fogott el, amelynél, azt hiszem, még a haldoklás sem lehet rettenetesebb: mintha csontjaimnak ízületeit szaggatták volna széjjel. Ekkor ugyanis az Isten iránt való szeretet még nem szorította háttérbe szívemben az édesatyámhoz és rokonaimhoz való ragaszkodást, s így akkora erőt kellett vennem magamon, hogy ha az Úr meg nem segít, szép okoskodásaim ellenére is visszafordultam volna. ő azonban erőt adott nekem önmagam ellen és így sikerült a tervet végrehajtanom. Mihelyt beöltöztettek, az Úr azonnal megmutatta nekem, mily bőkezűen áldja meg azokat, akik áldozatok árán készek neki szolgálni.[2] A lelki küzdelmet nem is vette rajtam észre senki, hanem csak azt, hogy tele vagyok lelkesedéssel. Olyan rendkívüli megelégedéssel töltött el, hogy ezt a pályát választottam! S ez az érzelem azóta sem hagyott el soha, a mai napig- Lelki szárazságomat pedig Isten a leggyöngédebb áhítat érzelmeire változtatta át. Örömöm telt a kolostori élet minden egyes részletében s szó szerint igaz, hogy mikor néha söpörtem, éppen azokban az órákban, amelyeket azelőtt kényelemben és díszes ruhákban szoktam tölteni: eszembe jutott, hogy most mindettől a nyűgtől egyszer s mindenkorra megszabadultam, ami rendkívüli élvezetet okozott, szinte nem is tudtam megérteni és csodálkozva kérdeztem, honnét van ez a bámulatos változás.
Ha erre visszaemlékszem, akkor bármilyen feladat akadjon utamba, s ha még oly nehéz is, minden habozás nélkül kész vagyok reá vállalkozni. Mert hiszen ezen a téren már sok tapasztalatom van, s ha egyszer az Úr erőt adott és sikerült magamat rászánnom arra, hogy az ő szolgálatában megtegyek valamit, már e földi élet folyamán is úgy megfizet érte Ő Szent Felsége, hogy azt csak az olyan ember tudja megérteni, akinek magának is kijutott ebből az örömből. Mivel azt akarja, hogy érdemeket szerezzünk, megengedi, hogy lelkünk félelmet érezzen minden vállalkozás előtt, de minél nehezebb ez utóbbi, annál nagyobb a jutalom és az öröm, ha sikerül végrehajtani. Ezt én, mint mondom, számos és igen nehéz körülmények között tapasztaltam s azért- ha valaki tőlem kérne tanácsot - mindig azt mondanám, hogy ha benne többszörösen merül föl mindig ugyanaz a jó sugallat, sohase mondjon le félelemből annak végrehajtásáról. Ha önzetlenül és kizárólag Istenért teszi, sohse féljen attól, hogy rosszul sikerül. Elég hatalmas Ő bárminek végbevitelére. Áldott legyen mindörökké! Ámen.
Elég is lett volna, ó legfőbb kincsem és örömem, az a sok kegyelem, amelyben eddig részesítettél! Annyi kerülő úton vezetett engem a Te jóságod és fenséged erre a biztos életpályára, ebbe a házba! Hiszen itt annyi hű szolgálója van Istennek, akiknek példáján épülhetek, s így napról-napra haladhatok a Te szolgálatodban! Alig is tudom elhagyni életemnek ezt a részletét: oly örömmel gondolok vissza fogadalmamra; arra a nagy lelkesültségre, amellyel azt tettem s arra a lelki mátkaságra, amelyre általa Teveled léptem. Erről már nem is tudok beszélni könnyek nélkül.
Tulajdonképpen vérkönnyeket kellene sírnom, a szívemnek kellene meghasadni - s még ez sem volna elegendő fájdalom a fölött, hogy később oly súlyosan vétkeztem ellened. Úgy látom most, igazam volt, hogy nem akartam ebben a nagy méltóságban részesülni, tekintve, hogy később annyira visszaéltem vele! Ellenben Te, ó én Uram, szívesen vállalkoztál arra, hogy körülbelül húsz éven át - mert ennyi ideig éltem vissza ezzel a kegyelemmel - tűrjed sértegetéseimet, csak azért, hogy végül mégis észre térjek. Igazán úgy látszik, én Istenem, mintha én akkor nem is fogadtam volna meg mást, mint azt, hogy egy betűt sem tartok meg abból, amit megfogadok; bár akkor igazán nem ez volt a szándékom. De ha nézem későbbi viselkedésemet, nem tudom megérteni, milyen szándék vezetett! Mindez pedig azért történt, ó én Jegyesem, hogy kitűnjék, ki vagy Te, és ki vagyok én? Mert bizony igaz, nem egyszer csökkenti a bűneim fölött érzett fájdalmamat az a gondolat, hogy legalább alkalmul szolgáltak végtelen irgalmad megnyilvánulására. Mert vajon kiben ragyogna az annyira, mint éppen én bennem, aki annyira elhomályosítottam rossz tetteimmel azokat a nagy kegyelmeket, amelyekben részesíteni kezdtél? Jaj nekem, én Teremtőm! Hiszen akárhogy szeretném is magamat mentegetni, nem találok mentséget; s ebben a dologban senki nem volt hibás, csakis én magam! Mert ha csak némileg akartam volna is viszonozni azt a szeretetet, amellyel elhalmozni kezdtél, nem szerethettem volna kívüled semmi mást, s akkor minden jóra fordult volna. De ha már ezt nem érdemeltem meg s nem voltam ilyen szerencsés: ó Uram, könyörüljön meg rajtam legalább a Te irgalmad.
Bármi nagy volt is örömem, mégsem volt elég arra, hogy egészségemet megtartsa: a megváltozott életmód és táplálkozás beteggé tettek. Mindig gyakoribbak lettek ájulásaim; hányásom mind ijesztőbb és ijesztőbb s ehhez még más bajok is járultak. Így azután az első évet igen rossz egészségben töltöttem; bár azt hiszem, hogy ezen idő alatt nem sokszor bántottam meg Istenemet. Bajom annyira súlyosbodott, hogy úgyszólván folyton ájulás környékezett, sőt minduntalan elvesztettem eszméletemet. Édesatyám mindent megtett értem. Mivel pedig az itteni orvosok nem tudtak rajtam segíteni, egy híres fürdőhelyre vitt, ahol állítólag sokan visszanyerték már az egészségüket. Azt mondták neki, hogy ez nekem is jót fog tenni.[3] Velem jött oda az a barátnőm, akiről beszéltem, s aki zárdánkban már az idősebb nővérek közé tartozott. Abban a kolostorban ugyanis, amelyben éltem, a klauzúra nem volt kötelező. Majdnem egy egész évet töltöttem azon a fürdőhelyen s abból három hónapot a képzelhető legnagyobb kínok között. Túlságosan erősen alkalmazták ugyanis a gyógyítást, úgyhogy nem is értem, hogyan tudtam elviselni; s végül is, bár én még csak bírtam volna, a szervezetem letört alatta, amint majd el fogom mondani.
A gyógyításnak a tavasz elején kellett kezdődnie, mi pedig ekkor még csak a tél elején voltunk. A közbenső időt annál az említett nővéremnél töltöttem falun s ott vártam be az áprilist; az a gyógyító hely ugyanis közel volt oda s így elkerültem az ide-odautazgatást.[4] Odamenet az a nagybátyám, aki, mint említettem, az odavezető út mentén lakott, egy könyvet adott nekem, amelynek címe: „A harmadik ábécés könyv” s az összeszedettség imájáról szól. Már újoncévem folyamán olvastam jó könyveket, sőt feltettem magamban, hogy sohasem olvasok másfélét, mert beláttam, mekkora lelki kárt okoztak nekem: arra azonban egyik sem tanított meg, hogyan kell bensőleg imádkozni, s hogyan kell az embernek magát lelkileg összeszednie. Nagyon megörültem tehát ennek a műnek s elhatároztam, hogy teljes erővel igyekszem követni módszerét.[5] Az Úr ekkor már amúgy is megadta nekem a könnyek ajándékát; olvasni pedig szerettem: s így elkezdtem gyakorolni az egyedüllétet, a gyakori gyónást, s mesteremül fogadva el azt a könyvet, ráléptem a belső imádság útjára. Sajnos azonban nem találtam lelki vezetőt, akarom mondani gyóntatót, aki engem megértett volna. A most említett események után húsz esztendeig hiába kerestem ilyent s ez nagy káromra szolgált. Ennek következtében nem egyszer fordultam vissza a megkezdett úton, sőt kis híja, hogy végleg tönkre nem mentem; holott, ha lett volna valakim, annak segítségével mégis csak ki tudtam volna menekülni a bűnökre vezető alkalmakból.
Lelki életemnek ezen a hajnalán az Úr igen nagy kegyelmekkel árasztott el, s a belső imának útján kimondhatatlanul becézett és dédelgetett. Mikor a becédasi magányban töltött kilenc hónap a vége felé járt, nemcsak a nyugalmi imának kegyelmét adta meg nekem, hanem olykor még az egyesülés színvonalára is fölemelt. Megjegyzendő, hogy nekem akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi az egyik és mi a másik, sem pedig arról, hogy mily nagyra kell ezeket a kegyelmeket becsülni. Pedig azt hiszem, nagy hasznomra lett volna, ha ezt tudom. Megvallom, nem voltam annyira ment minden bűntől, mint ahogy azt a könyv megkívánta volna, de ezen én nem akadtam fönn, mert azt hittem, lehetetlenség, hogy az ember annyira vigyázzon magára. Csak arra ügyeltem, hogy ne kövessek el halálos bűnt, s bárcsak erre is mindig ügyeltem volna. A bocsánatosakkal nem sokat törődtem, s ez okozta vesztemet.
Az az egyesülő ima ugyan igen rövid ideig tartott - talán egy „Üdvözlégy” hosszáig sem - de olyan rendkívüli nyomot hagyott bennem, hogy bár ekkoriban alig voltam húszesztendős, úgy éreztem, mintha máris lábbal tipornám a világot. Emlékszem, mennyire sajnáltam azokat, akik, még ha nem is járnak tilosban, a világi örömökből igyekeznek kivenni a részüket. Amennyire csak tudtam, rajta voltam, hogy mikor imádkozom, bensőmben érezzem a mi Kincsünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak jelenlétét. Ha életének valamely részletéről elmélkedtem, azt is úgy képzeltem magam elé, mintha bensőmben folynék le. Időmnek legnagyobb részét azonban jó könyvek olvasásával töltöttem, mert az Úristen nem adott nekem tehetséget, hogy az értelmemmel tudjak bölcselkedni, vagy pedig hogy a képzelőtehetségemmel dolgozzam. Ez utóbbi énnálam annyira ügyefogyott, hogy hiába erőlködöm, még az Úr Jézust sem tudom magam elé képzelni emberi alakjában s nem vagyok képes róla elmélkedni. S bár az ilyen magamforma lelkek, akik a belső imában nem képesek elméjükkel dolgozni, hamarább jutnak el, ha kitartanak benne, a szemlélődés színvonalára, azért ez a tehetetlenség mégis csak igen kellemetlen és kínos dolog. Mert ha az akarat nincs elfoglalva és a szeretetnek nincs valami kézzelfogható tárgya, ami leköthetné: a lélek úgy marad minden támasz nélkül. Nem tudja mibe fogjon és az elhagyatottság, a szárazság és az egymást űző szórakoztató gondolatok következtében sokat szenved. Az ilyen természetű embereknek még sokkal jobban kell vigyázniuk lelkiismeretük tisztaságára, mint azoknak, akik tudnak elmélkedni. Mert az olyan, aki tud a fölött bölcselkedni, hogy mi a világ, hogy mivel tartozik Istennek, hogy mennyit szenvedett az Úr, hogy ő mily rosszul szolgál Ő Szent Felségének, mily jutalom várja azt, aki Istent szereti - mondom, az ilyen ember mindebből tanulságot merít s ezzel föl tudja magát fegyverezni a szórakozások, az alkalmak és a veszedelmek ellenében. Aki ellenben mindezt nem tudja fölhasználni, az nagyobb veszedelemben forog, s tekintve, hogy ő maga nem képes semmi tanulságot levonni, arra van szüksége, hogy sokat olvasson. Könyv segítsége nélkül elmélkedni az ilyennek igen kínos dolog, s ha a lelki vezető - mert ilyen is akad - arra kényszeríti, hogy hosszú elmélkedéseket végezzen, a nélkül, hogy olvasna: azt nem fogja soká kitartani. Ha gyóntatója makacskodik, még bele is fog betegedni, mert ez annyira megviseli az embert. Míg ellenben, ha csak egy keveset olvas is az elmélkedés helyett, amelyre amúgy is képtelen: ez az eljárás nagyon segíti abban, hogy lelkileg össze tudja magát szedni. Szóval erre határozottan szüksége van.
Most belátom, az Úr maga intézte úgy a dolgot, hogy én ne találjak lelki vezetőt, mert - ha az eltiltott volna a könyvtől - azt hiszem, nem lettem volna képes tizennyolc évig állhatatosan megmaradni a belső ima mellett olyan szenvedés és akkora lelki szárazság közepette, amekkorát ez az elmélkedésre való képtelenség okozott nekem. Ezen egész idő folyamán, kivéve amikor az Úr testét vettem magamhoz, sohasem mertem imádságba kezdeni a nélkül, hogy könyvem ne lett volna.[6] E nélkül a lelkem úgy félt imádság közben, mintha nagy tömeg ellenseggel kellene megküzdenie. Ellenben ezzel a segítőeszközzel a kezében, amely mintegy szövetségese volt, vagy pedig pajzsa a szórakoztató gondolatok ellen, nyugodtnak érezte magát. A szárazság ugyanis nem volt rendes lelki állapotom, hanem csak akkor következett be, ha nem volt könyvem. E nélkül lelkem azonnal elvesztette lába alól a talajt s a gondolataim, szerteszéjjel kalandoztak; míg ellenben a könyv összeszedettségre segített s szelíden vezette a lelkemet. Sokszor elég volt a könyvet éppen csak kinyitnom; máskor egy keveset kellett olvasnom; megint máskor sokat: aszerint, hogy milyen kegyelmekben részesített az Úr.
Akkoriban, amidőn lelki életem az említett módon megkezdődött, úgy gondolkodtam, hogy amennyiben lesznek könyveim, s lesz alkalmam az egyedüllétre, nem képzelhető veszedelem, amely képes volna engem ekkora kincstől - t. i. a belső imától - megfosztani. Sőt hiszem is, hogy Isten kegyelmével így lett volna, ha akadt volna lelki vezető vagy más valaki, aki intett volna, hogy kezdettől fogva kerüljem a rosszra vezető alkalmakat s hamarosan kisegített volna, valahányszor ilyenekbe keveredtem. S tényleg, ha az ördög engem akkor nyíltan támadt volna meg, azt hiszem soha sem vitt volna rá, hogy újra súlyosan vétkezzem. Azonban annyira ravasz volt, én meg olyan hitvány, hogy jó föltételeim végeredményben keveset használtak, kivéve akkor, amikor erőt adtak nekem arra, hogy azokat a rettenetes betegségeimet viseljem el Isten akaratán való megnyugvással és azzal a nagy türelemmel, amelyet Ő Szent Felsége öntött belém. Mert bizony sokszor gondolok álmélkodva Isten nagy jóságára, s lelkem ujjongva szemléli, hogy mily végtelenül bőkezű és irgalmas. Legyen áldott mindezekért! Mert hiszen világosan láttam, hogy nem ébredt bennem egyetlen jó vágy sem, a nélkül, hogy már földi éltem folyamán meg ne jutalmazott volna érte; s akármennyire rosszak és gyarlók voltak is tetteim, az én jó Uram javítgatta, tökéletesítette és értékesekké tette őket; ellenben rossz tetteimet és bűneimet azonnal elrejtette. Sőt még ha valaki nyílt szemmel látja is ez utóbbiakat, Ő Szent Felsége vakságot bocsát reá s kitörli azokat emlékezetéből. Megaranyozza bűneimet; erényt ragyogtat bennem, amelyet Ő maga kényszerít reám s nem engedi, hogy azt elvessem magamtól.
Vissza akarok azonban térni a reám bízott feladathoz. Csak annyit jegyzek még meg, hogy ha részletesen akarnék beszámolni arról, miképpen bánt velem az Úr lelki életemnek kezdetén, ahhoz különb értelemre Volna szükségem, mint amilyen az enyém. Pedig csak úgy tudnám kifejezni, mivel tartozom neki e tekintetben s mekkora hálátlanság és gonoszság volt részemről, hogy minderről meg tudtam feledkezni. Áldott legyen mindörökké Az, aki oly türelmes volt irányomban! Ámen.

_________________________________

[1] Ahumada Antal, Cepéda Alfonznak és Ahumada Beatrixnak negyedik fia akkor 15 éves volt. Úgy látszik, fiatal korára és talán édesatyja ellenkezésére való tekintettel a domonkosok, akiknek kolostorában ez alkalommal kopogtatott, nem vették föl. Később atyja engedélyével tényleg belépett - nem biztos, a domonkosokhoz-e vagy pedig a Jeromos-rendiekhez - azonban nem bírta ki a kolostori életet. Katona lett, mint testvérei és Dél-Amerikában, Quito városa mellett, az iňaquitói csatában, hősi halált halt 1546. január 20-án, 26 éves korában.

[2] Hogy mikor öltözött be szent Terézia a Megtestesülés-kolostorba, ez még ma is vita tárgya. Napja minden bizonnyal nov. 2-a volt, az esztendeje azonban némelyek szerint 1535, mások szerint 1536. Igen erős, részben okirati érvek szólnak mindkettő mellett és a szentanya műveinek francia fordítói, a párizsi első kolostor nővérei, erősen védik az elsőt. Ellenben spanyol kiadója, a kármelita rend nagytekintélyű történetírója, P. Silverio, a második mellett foglal állást. (Részletesen tárgyaltuk e kérdést a „Szent Terézia és a kármeliták” című műben, I. köt. 116-126. o.)

[3] E helységnek neve Becédas; 14 mérföldnyire fekszik Ávilától délnyugat irányban, napjainkban 1.300 lakosa van. Annak a háznak a helyére, amelyben annak idején Szent Terézia lakott, i863-ban kápolnát emeltek. Ez a fürdőhely valami kuruzsló kezén volt, aki erős hashajtókat adott betegeinek. Volt, akinek használt; Szent Teréziát kis híja, hogy meg nem ölte.

[4] Bár a kármelita rendet IV. Jenő pápától kieszközölt szabály nem mentette föl a klauzúra alól, a sarus kármelita nővérek ebben a korban, kevés kivételtől eltekintve, nem tartották azt magukra nézve kötelezőnek. Mikor a szentanyát 1571-ben kinevezték a Megtestesülés perjelnőjévé, három évi áldásos kormánya alatt, Keresztes Szent János közreműködésével, azt óvatosan és tapintatosan ráterelte a reform útjára, úgyhogy később teljesen helyreállt benne a tridenti zsinat követelte fegyelem, tehát a klauzúra is és sértetlenül megmaradt napjainkig.

[5] Ez a pillanat fordulópont Szent Terézia életében. Osuna Ferenc könyvéből tanulja ama szemlélődést, amelynek szárnyain azután Isten oly szédítő magasba emelte.
Ezt a művet, amelyet Hortigosában nagybátyjától, Cepéda Petertől kapott s amely olyan hatalmas befolyást gyakorolt lelki életének fejlődésére, De Osuna Ferenc atya, ferencrendi szerzetes írta. Címe „Harmadik ABC” s harmadik kötete egy ötkötetes aszkétikus munkának. Az a példány, amelyet a szentanya használt, ma is megvan az ávilai Szent József-zárdában. Gót betűkkel van nyomva. Egyes sorait a szentanya aláhúzta, másutt pedig a margón jegyezte meg azokat a részeket, amelyek jobban felköltötték érdeklődését s szívet, nyilat vagy mutató kezet rajzolt oda. A széljegyzetek egy része azonban másoktól való. A könyv utolsó lapja, amelyen a nyomtatás évszáma volt olvasható, elveszett, azonban meg lehet állapítani, hogy abból a kiadásból való, amely 1527-ben jelent meg Toledóban. Boldog Ávila János, Andaluzia apostola, akivel a szentanya is levelezésben állott, nagyon ajánlja az ABC második és ötödik kötetét, a harmadikról ellenben így nyilatkozik: „A harmadik részt ne adják akárkinek a kezébe, mert bajt okozhat. Ugyanis a tiszta szemlélődés útján vezeti az embert, abbahagyatva vele minden fontolgató elmélkedést: ez pedig nem mindenkinek való.” (Levél egy hitszónokhoz. Biblioteca de Rivadeneyra, XIII. köt. 324. o.). A „Harmadik ABC”-t legutóbb, 1911-ben kiadták Madridban a „Nueva biblioteca de autores espaňoles” című sorozatban. Hortigosából a szent Castellanosba ment s hosszabb ideig tartózkodott nővérénél, mielőtt Becédasba utazott volna. Édesatyja és hűséges barátnője, Suarez Janka kísérték el erre az útra.

[6] Azon jó könyvek közül, amelyeket Szent Teréz olvasni szokott, saját elszórt kijelentései alapján a következőket ismerjük: Szent Jeromos levelei; Szent Ágoston vallomásai; N. Szent Gergely Morales c. műve; Krisztus élete Szászországi Rudolftól; Kempis Tamás, Krisztus követese; a Szentek élete stb. Azok a szabványok, amelyeket a szentanya a nővérek számára írt, a 23. pontban elrendelik, hogy: „Legyen gondja a perjelnőnek arra, hogy jó könyvek álljanak a nővérek rendelkezésére, mint például: A karthausiak; a Flos Sanctorum, Contemptus mundi; Oratorio de Religiosos; továbbá Granadai Lajos és Alkantarai Péter atyák művei, mert a léleknek erre a tap alékra majdnem éppúgy szüksége van, mint a testnek az ételre. Nagyon természetes, hogy a szentanya igen szerette olvasni a Szentírást is, hiszen az Énekek énekéhez írt magyarázata fényes bizonysága ennek. Az a könyv pedig, amely egész misztikájára a legnagyobb hatást gyakorolta, Osuna atya „Harmadik ABC”-je volt. Mindamellett olvasmányainak hatását nem szabad túlozni. Ne felejtsük, hogy igen szeretett szentbeszédeket hallgatni, s azokból is sokat tanult, de meg azután hogy sűrű érintkezésben állt korának nagy szentjeivel és legtudósabb embereivel, s ezekkel szokta megtárgyalni kétségeit. Amit mindezekből a forrásokból és mindenekfölött az isteni kegyelem megvilágosításaiból merített, az az ő tiszta lelkében leszűrődött azzá a felséges tanítássá, amelyet irataiban csodálunk, s amely teljesen és kizárólagosan az övé.