Önéletrajz - XX. Fejezet

Fejtegeti, hogy mi a különbség az egyesülés és az elragadtatás között. Megmagyarázza, hogy mi az elragadtatás, és mond egyet-mást arról, hogy mit élvez a lélek, ha az Úr, az Ő jóságában, elragadtatást bocsát reá. Beszél ennek hatásairól.


Szeretném megmagyarázni, Isten segítségével, hogy miben különbözik az egyesülés, az elragadtatástól, vagy fölemeléstől, vagy a szellem röptétől, vagy az önkívülettől - mert ez mind egy és ugyanazon dolog. Azt akarom mondani. hogy ezek a különböző nevek ugyanazt a dolgot jelzik; tudniillik azt, amelyet extázis-nak is szokás nevezni. Ez az állapot nagyon fölülmúlja az egyesülést; sokkal nagyobbak a hatásai és egyéb sajátos működései. Mert igaz, hogy nem más, mint egyesülés úgy az eleje, mint a közepe és a vége s egyesülést hoz létre a lélek belsejében, csakhogy ez az egyesülés sokkal nagyobb fokban van meg benne, s azért nagyobb belső és külső hatásokkal jár. Magyarázza meg ezt az Úr, amint tette az eddigiekkel; mert az biztos, ha Ő Szent Felsége nem sugallta volna nekem, hogy miként lehet ezekről a dolgokról valamit beszélni, én egy szót sem tudtam volna róluk mondani.
Képzeljük tehát, hogy ez az utolsó víz, amelyről az imént beszéltünk, olyan bőségesen árad, mintha Ő Szent Felségének felhője egészen leereszkedett volna hozzánk. Legalább is, ha nem tudnók, hogy ez a földi élet folyamán nem lehetséges; azt hihetnők, hogy így van a dolog. Mikor pedig mi, erőnktől telhetőleg igyekszünk ezt a nagy jótéteményt meghálálni, az Úr magához vonzza a lelket, úgy amint a felhő vonzza magához a földi párákat, s egészen kiragadja azt önmagából. (Én legalább úgy hallottam, hogy a felhők vonzzák a kigőzölgéseket vagy talán a nap.) A felhő azután fölemelkedik az égbe; magával viszi a lelket, s elkezdi neki mutogatni azt a királyságot, amelyet számára tartogat. Nem tudom találó-e ez a hasonlat, de annyi bizonyos, hogy a dolog így történik.
Ezeknél az elragadtatásoknál úgy látszik, mintha a lélek nem éltetné többé a testet. Azért is annak természetes melege szembeszökő módon csökken; a test mind jobban és jobban kihűl, de mindez kimondhatatlan édességgel és élvezettel jár. Az ellenállás itt ki van zárva. Az egyesülés alkalmával még a saját földünkön vagyunk, s bár megerőltetésbe kerül, az ember majdnem mindig megakadályoz hatja. Itt legtöbbször minden hiábavaló; sőt olykor, amidőn az ember legkevésbé van rá elkészülve, s mielőtt bármit is tehetne, rendkívül heves és erős rohamban jön rá, s egyszerre csak azt érzi és látja, hogy ez a nagy felhő, vagy ez a hatalmas sasmadár fölkapja és viszi a szárnyain.
Ismétlem, az ember tudja és érzi, hogy viszik, csak azt nem tudja: hová! Mert bár a dolog élvezetes, kezdetben a mi gyarló természetünkben félelmet okoz. Itt határozott és bátor lélekre van szükség, - sokkal inkább, mint az előbb említett dolgoknál - s el kell szánva lenni mindenre: jöjjön, aminek jönnie kell. Az ember bízza magát Isten kezére, s menjen jó kedvvel oda, ahová viszik. Mert hiszen viszik, akár akarja, akár nem; még pedig ellenállhatatlan erővel. Én magam sokszor szeretnék ellenállni, s megfeszítem minden erőmet, különösen olyankor, ha mások jelenlétében jön rám; de sokszor olyankor is, ha egyedül vagyok ugyan, de attól félek, hogy a dolog nem Istentől való. Néha sikerült annyira-amennyire, de utána egészen össze voltam törve. Úgy ki voltam merülve, mintha valami hatalmas óriás ellen küzdöttem volna. Máskor ellenben semmit sem tudtam elérni, s elragadta a lelkemet, s rendesen még a fejemet is fölrántotta, anélkül, hogy vissza tudtam volna tartani; néha pedig az egész testemet is, úgyhogy fölemelkedett a földről. Ez utóbbi dolog ritkán történt. Egyszer ugyanis éppen mindnyájan együtt voltunk a kóruson s a szentáldozáshoz járultunk, térden állva, s ekkor esett meg velem. Nekem nagyon fájt, mert mégis csak rendkívüli dolognak látszott s nagy föltünést keltett. Ez mostanában történt, amióta perjelnő vagyok, s így megtiltottam a nővéreknek, hogy szóljanak róla.[1] Egy más alkalommal pedig, amint észrevettem, hogy az Úr ilyesmit akar velem tenni, lefeküdtem a földre, s a nővérek is odasiettek, hogy lefogjanak, s mégis észrevehető volt ez a fölemelkedés. Hozzá ez éppen a védőszentünk ünnepén történt, a szentbeszéd alatt, számos előkelő úrinő jelenlétében. Esedezve kértem az Urat, ne adjon nekem több olyan kegyelmet, amely külsőleg is meglátszik. Én ugyanis már egészen belefáradtam abba a folytonos aggódásba. Már pedig ezt a kegyelmet Ő Szent Felsége nem küldhette rám a nélkül, hogy mások észre ne vegyék. Végre volt olyan kegyes meghallgatni engem, úgyhogy azóta nem volt többé elragadtatásom. Igaz, hogy ennek még nem múlt sok ideje.[2]
Mikor ellent akartam állni, lábaim alatt valami hihetetlen nagy erőnek működését éreztem, amely mintha el akart volna vinni magával. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, mert ez sokkal hevesebb módon történt, mint a többi lelki tünemények, úgyhogy utána egészen össze voltam törve. Mert nagy küzdelem ám ez, s ha az Úr nem akar engedni, úgy sem sokat ér; mert nincs hatalom, amely az Ő hatalmának ellent tudna állni. Más esetekben olyan kegyes az Úr, s előbb értésünkre adja, hogy hajlandó nekünk megadni ezt a kegyelmet; s ha ilyenkor az ember alázatosságból ellene szegül, akkor ugyanaz a hatás marad a lélekben, mintha teljesen beleegyezett volna.
Ezek a hatások igen nagyok. Először is megértjük ebből az Úrnak végtelen hatalmát; mert hiszen be kell látnunk, hogy az ő akaratával szemben nem vagyunk képesek még testünket és lelkünket sem visszatartani; nem vagyunk többé urai még ezeknek sem. Kénytelen-kelletlen el kell ismernünk létezését egy felsőbb hatalomnak, amelytől ezeket a kegyelmeket kapjuk, s meg kell vallanunk, hogy önmagunktól semmire, de semmire sem vagyunk képesek. Ez pedig mélységes alázatot kelt az emberben. Azt is meg kell vallanom, hogy ez a kegyelem mindig félelmet keltett bennem, s különösen kezdetben igen nagyot. Mert nem csekélység, mikor az ember egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy fölkapják a földről, s hogy a szelleme magával ragadja a testét! Igaz ugyan, hogyha az ember nem áll ellent, akkor egyúttal nagy élvezetet is okoz, s az öntudatot nem zavarja meg. Én legalább mindig magamnál voltam, s tudtam, hogy most visznek. De mikor az ember ennyire érzi annak hatalmát, aki képes vele így elbánni, a haja szála is égnek mered, s utána ugyancsak nincs bátorsága ilyen hatalmas Istent megbántani. Ez a félelem azonban igen nagy szeretettel párosul. Hogy is ne lobbanna megújult lángra a mi szeretetünk, mikor látjuk az Övét?! Látjuk, mennyire szeret bennünket nyomorult férgeket! Hiszen már az sem elég Őneki, hogy a lelkünket amúgy igazában vonzza magához, hanem még ezt a mi halandó, anyagi és bűneink által annyira bemocskolt testünket is föl akarja emelni!
Ez az elragadtatás valami sajátságos lemondást hagy a lélekben, amelyről nem is tudnám megmondani, hogy milyen. Azt hiszem azonban, annyit mondhatok, hogy bizonyos tekintetben más, és magasabb fokú annál, amelyet ezek a többi, pusztán szellemi kegyelmek hoznak létre. Mert bár, ami a szellemet illeti, ott is megvan a teljes lemondás az összes földi dolgokról; itt azonban úgy látszik az Úr azt akarja, hogy ugyanez érvényesüljön a test részéről is. Valami egészen új és sajátságos idegenkedés fogja el a földi dolgok irányában, ami az életet még sokkal nagyobb teherré teszi reá nézve.
Azonkívül pedig egy sajátságos gyötrő kín jelentkezik a lélekben, amelyet az ember sem nem képes a maga erejéből fölidézni, sem pedig, ha egyszer föllépett, nem tudja megszüntetni. Nagyon szeretném megérttetni, hogy milyen ez a kín, de azt hiszem, nem fog sikerülni. Valami keveset azonban talán mégis tudok róla mondani.
Megjegyzendő, hogy ezek a dolgok sokkal utóbb jelentkeztek, mint azok a látomások és kinyilatkoztatások, amelyekről ezután fogok beszélni; s későbbiek annál az időnél is, amidőn az Úr a belső imában oly nagy vigasztalásokkal és ajándékokkal árasztott el. Mert hiszen olykor-olykor még most is van ilyenekben részem, de azért a rendes állapotom az a kínzó gyötrelem, amelyről most beszélek. Ez néha nagyobb, néha kisebb; s én igyekszem majd leírni azt az esetet, amidőn nagyobb fokú. Később beszélnem kell majd azokról a heves indulatokról, amelyeket az elragadtatások keltettek bennem, mikor az Úr rám bocsátotta őket; de ezek, nézetem szerint, úgy viszonylanak ehhez a kínhoz, mint valami teljesen testi dolog, valami nagyon is szellemi dologhoz. Azt hiszem, nem túlzok, mikor ezt mondom. Mert azt az előbbi fájdalmat ugyan szintén a lélek érzi, de a testtel egyetemben, úgyhogy mindketten kiveszik belőle a részüket; s nem jár azzal a végtelen elhagyatottsággal, mint ez.
Itt, amint mondom, az ember nem tehet semmit. Akárhányszor egészen váratlanul jön reá valami sajátságos vágy, én nem tudom, honnét. Ez a vágy pedig egy pillanat alatt eltölti az egész lelket s úgy kezdi gyötörni, hogy magasan föléje emelkedik önmagának és minden teremtménynek. Az Úristen pedig messze eltávolít tőle mindent és teljes sivataggá változtatja, úgyhogy ezen keserves kínszenvedés közepette úgy érzi, nincs senkije széles e földön, de nem is kell neki senki, Mert csak egyet szeretne: meghalni ebben az elhagyatottságban. Hiába beszélnek hozzá; hiába erőlteti meg magát, hogy szívélyes választ adjon: mindez keveset használ; mert akármit tegyen is, szelleme nem tudja magát kiragadni abból az elhagyatottságból.
Úgy látszik, mintha az Úristen ilyenkor végtelen messzire távozott volna a lélektől, de mindazonáltal olykor-olykor valami egészen sajátszerű és szinte hihetetlen módon nyilvánítja vele szemben végtelen nagyságát. Hogy ez miképpen történik, azt én nem tudom elmondani, s aki ezt az állapotot nem ismeri tapasztalatból, nem is fogja elhinni, amit mondok. Ennek a nyilvánításnak ugyanis nem az a célja, hogy a lélek megvigasztalódjék, hanem az, hogy még jobban belássa, mennyire indokolt a gyötrődése, tekintve, hogy távol van attól a boldogságtól, amely minden boldogságot magában foglal. Ez az isteni közlés azután még inkább megnöveli azt a vágyat s ezáltal végletekig fokozza az elhagyatottság érzetét. A lelket valami kimondhatatlanul magasztos, átható kín gyötri ott ama sivatagnak közepén, úgyhogy nézetem szerint, a szó szoros értelmében elmondhatja: „Vigilavi et factus sum sicut passer solitarius in tecto.” Virrasztottam, s olyanná lettem, mint a magányos veréb a háztetőn.[3] Így beszélt a királyi próféta, mikor ránehezült a lelkére ez az elhagyatottság; csakhogy természetesen, mivel ő szent volt, az Úr ővele bizonyára még sokkal nagyobb fokban éreztette azt. Valahányszor engem fog el ez a szenvedés, mindig eszembe jut ez a zsoltár-vers, s vigasztalásomra szolgál, hogy mások is ennyire egyedül érezték magukat, még hozzá mily nagy emberek! Úgy látszik tehát, hogy ebben az állapotban a lélek nincs többé önmagában, hanem ott ül a tetőn; saját maga és az összes teremtett dolgok háza tetején. Többet mondok: azt hiszem ilyenkor fölötte van még saját maga legmagasabb részének is.
Máskor meg úgy látszik, mintha a lélek végső ínségre jutott volna s folyton ismétli és kérdezgeti önmagától: „Hol van a te Istened?”[4] Megjegyzem, hogy én annak előtte nem is tudtam, hogyan hangzik ez a két zsoltárvers spanyolul, s mikor azután egyszer csak megértettem őket, nagy vigasztalásomra szolgált azt látnom, hogy tőlem függetlenül, maga az Úr fordította le őket az én számomra.
Olykor viszont eszembe jutott Szent Pál, amikor azt mondja, hogy keresztre van feszítve a világ számára.[5] Nem azt akarom mondani, hogy én is így vagyok; tudom, hogy nem; azonban csakugyan úgy látszik, hogy a lélek sem az égből nem kap vigasztalást, s ő sincs benne - sem pedig a földön nem keres ilyent, s ő sincs rajta: hanem mintegy keresztre feszítve s kínosan vergődve lebeg az ég és a föld között, és sem onnét, sem innét nem jön segítség. Mert amit az égből kap, tudniillik az Úristennek az a csodálatos, és legmerészebb vágyainkat is túlszárnyaló ismerete: az csak fokozza gyötrelmét. Ugyanis annyira megnöveli utána való vágyakozását, hogy a kínos fájdalom olykor még az eszméletétől is megfosztja, bár csak rövid időre. Olyan ez, mint a haláltusa. Mindamellett azonban ez a szenvedés nagy élvezettel jár, olyannyira, hogy nem is tudom, mihez hasonlítsam. Kegyetlen, de egyúttal gyönyörűséges vértanúság ez? Akármit nyújtson is ennek a léleknek a föld, s lenne bár olyasmi, ami rendes körülmények között a lehető legkívánatosabb: neki nem kell, s azonnal eldobja magától. Egészen világos előtte, hogy ő nem szeret senki mást, csakis az ő Istenét, de Őbenne sem vonzódik semmihez különösebben, hanem a maga egészében kívánja Őt bírni, s azt sem tudja, mit kíván. Nem tudja - mondom -, mert a képzelő tehetsége nem állít elébe semmit, sőt azt hiszem, hogy mikor ebben az állapotban van, a lelki tehetségek működése hosszú időközökön át teljesen szünetel. Az egyesülésben és az elragadtatásban az élvezet függeszti fel őket, itt pedig a fájdalom.
Ó Jézusom, mennyire szeretném én Kegyelmednek megmagyarázni ezt az állapotot; ha másért nem, már csak azért is, hogy megmondja nekem, mit jelentsen ez a dolog. Mert ez mostanában az én lelkemnek állandó állapota. Amint megszűnik az elfoglaltsága, majdnem mindig rájön ez a halálos gyötrődés. Remegés fogja el, mikor érzi, hogy elkezdődik, mert tudja, hogy nem fog halállal végződni. De ha egyszer benne van, azt szeretné, ha élete egész hátralevő részét ebben a kínban tölthetné el. Pedig ez a szenvedés néha olyan fokú, hogy a szervezet alig képes azt elviselni. Nálam például olykor majdnem egészen megszűnik az érverés, amint a nővérek mondják, ha ilyenkor odajönnek hozzám, mert most már ők is jobban megértik, hogy mi ez; a karjaim szélesen ki vannak tárva, s kezeim oly tehetetlenek, hogy olykor még összetenni sem tudom őket. Így azután még másnapig is megmarad a fájdalom a csuklómban és az egész testemben, mintha csak minden tagom kificamodott volna. Igazán néha már azt is gondolom, hogyha az Úristen úgy akarja, s ez így megy tovább, akkor végre is belehalok; mert nézetem szerint, ez a szenvedés van akkora, hogy megölje az embert. Csakhogy természetesen ilyen szép halált én nem érdemeltem meg. Ilyenkor csak az a vágy emészt, hogy meghalhassak. Nem gondolok ilyenkor sem a tisztító hellyel, sem az én nagy bűneimmel, amelyekkel a poklot érdemeltem meg: mindezt elfeledteti velem az az epedés, hogy Istent megláthassam; s ezt a pusztaságot és elhagyatottságot többre becsülöm a világ minden társaságánál.
Ami még valamelyes vigasztalásra szolgálhatna ilyenkor a léleknek, az az volna, ha olyasvalakivel beszélhetne a dologról, aki maga is átélte ezt a gyötrelmet. Mert így azt kell látni, hogy ha panaszkodik is, úgy látszik, senki sem hiszi el baját, ami szintén nagy fájdalmat okoz neki. Ez a szenvedés ugyanis olykor annyira fokozódik, hogy már nem esik neki jól egyedül maradni, mint máskor; társaság sem kell neki, csak valaki, akinek kipanaszkodhatná magát. Úgy van vele, mint az olyan ember, akinek már nyakán van a kötél, s fulladozva kapkod lélegzet után. Ilyenféle, nézetem szerint, ilyenkor a mi gyarló természetünknek epedése valami résztvevő lélek után. Ez akkora fájdalom, hogy az életet is veszélyezteti. Ez határozottan így van. Nem egyszer voltam a halál küszöbén súlyos betegségek, vagy egyéb körülmények folytán, mint említettem, s így merem mondani, hogy ez a veszedelem van akkora, mint akármelyik más. A test és a lélek természetesen fáznak az egymástól való elválástól, s ez az idegenkedésük sugallja a vágyat valaki után, aki segíteni tudna lajtunk, hogy így lélegzethez juthassunk, bajunkat elmondhassuk, elpanaszolhassuk, elszórakozzunk és képesek legyünk életben maradni. Mindez nagyon is ellenére van a szellem akaratának, vagyis a lélek felsőbb részének, amely semmi áron sem akarna megszabadulni ettől a gyötrelemtől.
Nem tudom, vajon helyesen fejeztem-e ki magamat, és sikerült-e a dolgot megmagyaráznom, de nézetem szerint tényleg így van. Elképzelheti Kegyelmed, hogy micsoda örömöm van nekem az életben! Hiszen, ami eddig az egyetlen örömöm volt: a belső ima és az egyedüllét, - mert ebben vigasztalt engem az Úr, - mindez most már rendesen csak ilyen gyötrelmet hoz reám. De ez annyira élvezetes, s a lelkem annyira fölfogja az értékét: hogy jobban szereti mindazon lelki örömöknél, amelyekben annak előtte szokott részesülni. Ezt biztosabbnak tekinti, mert ez a kereszt útja. Nézetem szerint ugyanis, az élvezet, amelyet ad, igen nagy értékű, amennyiben a testre csupán fájdalom árad belőle. A lélek ugyanis szenved, s egyúttal élvez is, viszont kizárólag csakis ő élvezi azt az örömöt, amit ez a szenvedés okoz.[6] Én nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de így van. Én részemről az Úrnak ezt a kegyelmét - mint mondom, az Ő kezéből ered, nem én szereztem, mert teljesen természetfölötti - nem cserélném el mindazokért, amelyekről ezután fogok beszélni. Nem úgy értem, hogy együttvéve valamennyiért sem, hanem úgy, hogy sem az egyikért, sem a másikért, külön-külön. Jegyezzük meg jól, amit mondok, tudniillik, hogy ezek a fájdalmas epedések későbbiek az összes kegyelmeknél, amelyekről itt szó van, s akkor kaptam meg őket az Úrtól, mikor a többiek, amelyek ebben a könyvben le vannak írva, már meg voltak. Ebben az állapotban tart most engem az Úr.[7]
Kezdetben a dolog nekem félelmet okozott; aminthogy rendesen így vagyok, valahányszor az Úr valami új kegyelemben részesít, mindaddig, amíg azután Ő Szent Felsége meg nem nyugtat. Ekkor is azt mondta nekem, hogy ne féljek, hanem ellenkezőleg becsüljem ezt a kegyelmet többre mindannál, amiben eddig részesített. Mert ez a szenvedés megtisztítja a lelket; megdolgozza, megtisztogatja, mint az aranyat szokás az olvasztócsészében, hogy azután annál jobban fölékesíthesse az Ő ajándékainak zománcával, s ez végzi el rajta azt, ami egyébként a tisztítóhelyen várna reá.
Addig is tudtam, hogy itt igen nagy kegyelemről van szó, azonban ezek után még sokkal inkább megnyugodtam; gyóntatóm pedig azt mondta rá, hogy ez mind jó dolog. Hiszen igaz, hogy én aggódtam - tekintettel saját hitványságomra - de azért soha sem tudtam elhinni, hogy a dolog rossz volna; sőt ellenkezőleg éppen az töltött el félelemmel, hogy annyira jó, mert beláttam, hogy mennyire nem érdemeltem meg. Áldott legyen az Úr az Ő jóságáért. Ámen.[8]
Úgy látszik, megint eltértem a tárgyamtól, mert hiszen az elragadtatásokról kezdtem beszélni. Azonban ez, amit most írtam le, még az elragadtatásnál is több, s ezért gyakorolja a lélekre az említett hatásokat.
Már most térjünk vissza a rendes lefolyású elragadtatásokra. Mondom, néha testem olyan könnyűvé lett, mintha teljesen elvesztette volna súlyát, s ez néha annyira fokozódott, hogy szinte nem is éreztem már a lábam alatt a földet. Amíg az elragadtatás tart, a test sokszor olyan, mintha meghalt volna, és egészen tehetetlen önmagával s-olyan helyzetben marad, amilyenben volt, amikor ez az állapot rájött, tehát ülve, vagy kitárt karokkal, vagy pedig összekulcsolt kezekkel. Az öntudatot az ember ritkán veszti el, de azért megesett velem, hogy tökéletesen elhagyott, bár csak ritkán és rövid időre. Rendesen el van tompulva, de bár külsőleg nem képes semmit sem tenni, azért a benyomásokat fölfogja, olyanféleképen, mint mikor az ember messziről hall valamit. Nem mondom, hogy az ember ért és hall akkor is, amidőn az elragadtatás a legmagasabb fokát éri el - tudniillik akkor, amidőn a tehetségek egészen egyesülnek Istennel, s ezen időtartam alatt teljesen föl vannak függesztve - mert akkor, azt hiszem, sem nem lát, sem nem hall, sem nem érez. Csakhogy, amint az előbbi egyesülő imánál említettem, a léleknek ezen Istenhez való tökéletes hozzáhasonulása csak rövid ideig szokott tartani. Addig azonban, amíg tart, egyik tehetség sem tud önmagáról s nem érti, hogy mi történik vele. Úgy látszik nem való, hogy ezeket a dolgokat megértsük addig, amíg e földön élünk, vagy legalább is az Úristen nem akarja, mert bizonyára nem is vagyunk képesek rá. Mindezt magamon tapasztaltam.
Azt fogja mondani erre Kegyelmed, hogy miképpen tarthat akkor az elragadtatás néha több óra hosszat? Amint a belső imának előbbi fokánál is mondottam, nekem e tekintetben az a tapasztalatom, hogy ez az élvezet megszakításokkal történik. A lélek újra és újra belemerül, illetve jobban mondva az Úristen meríti azt Önmagába, s miután egy kicsit ott maradt, újra szabadon ereszti, s csak az akaratot tartja tovább is fogva. Nézetem szerint ezt annak a másik két tehetségnek nyughatatlansága okozza. Olyanok azok, mint a napórán az árnyék, amely soha sem áll meg, kivéve, ha az igazság Napja megakasztja a mozgását, mert akkor veszteg marad. Mint mondom, ez a veszteglés rövid ideig tart, mivel azonban a szellemnek indulata és fölemelkedése igen erős volt, annak ellenére, hogy az a kettő megmozdul, az akarat tovább is ott marad elmerülve, s mivel ő az ura az egész szervezetnek, azért teszi a testtel azt, amit mondtam. Mert bár az a két izgága tehetség igyekszik is őt megzavarni, legalább a többi ellenségétől, az érzékektől szabadul meg, amennyiben ezeknek működése fel van függesztve, mivel így akarja az Úr.
A szemek nagyobbrészt csukva vannak, s az ember akarata ellenére is behunyódnak. Ha pedig olykor nyitva maradnának is, mint már mondtam, az ember nem látja és nem fogja föl azt, amire néz. Ebben az állapotban az ember önmagától még sokkal kevesebbre képes, s azért, mikor eljön az ideje, hogy a tehetségek magukhoz térjenek, nem sokat tehet ellenük. Azért is, ha az Úr megadja valakinek ezt a kegyelmet, az illető ne nyugtalankodjék amiatt, hogy míg egyrészt teste órák hosszat van ily módon lebilincselve, értelme és emlékezete szertekalandoznak. Rendesen azonban igaz az, hogy Isten dicséretébe vannak belemerülve, vagy pedig azon mesterkednek, hogy megértsék, mi az, ami velük történik. Azonban ők maguk sincsenek egészen ébren, hanem úgy vannak vele, mint az, aki sokat aludt és álmodott, s most nem tud egészen fölocsúdni.
Azért magyarázom olyan részletesen ezt a dolgot, mert tudom, hogy vannak most is, még pedig ebben a zárdában is egyesek,[9] akiket az Úr ilyen kegyelmekben. részesít; márpedig, ha lelki vezetőiknek nincs e téren személyes tapasztalatuk, s főleg, ha nem tudós emberek, esetleg azt fogják gondolni, hogy az elragadtatásban az ember szükségképen olyan, mintha meg volna halva. Mert hallatlan dolog, amit a léleknek az ilyen hozzá nem értő gyóntatóktól kell szenvednie. Erről majd még beszélek. Ki tudja, talán magam sem tudom, mit mondok. Kegyelmed meg fogja érteni, hogy mit találtam el, mit nem, mert hiszen az Úr kegyelméből volt már tapasztalata e téren; mivel azonban nem régóta van része benne, az sincs kizárva, hogy nem figyelte meg a dolgot annyira, mint én.
Akármennyire igyekezzem is, ilyenkor hosszú ideig még mozdulni sem vagyok képes: a lélek magával vitte a testnek összes erejét. Sokszor, mikor az ember előzőleg beteg volt és nagy fájdalmak kínozták, utána teljesen egészséges lesz, és nagyobb munkaképessége van. Mert nagy dolgokban részesítette őt az Úr ebben az állapotban, s néha, mint mondom, azt akarja, hogy a testnek is legyen bennük része, mert hiszen most már engedelmeskedik a lélek akaratának. Mikor azután föleszmél, főleg, ha magas fokú volt az elragadtatás, megtörténik, hogy egy, két, sőt három napig is a lelki tehetségek egészen el vannak merülve, és eltompulva, mintha csak nem is volnának maguknál.
Micsoda szenvedés ilyenkor, arra a tudatra ébredni, hogy újra folytatni kell az életet?! Ebben az állapotban kinőttek a szárnyai, hogy jól tudjon röpülni: s íme most megint kihullottak a tollai. Itt emeli magasra Krisztus Urunk ügyének zászlaját! Mert csakugyan úgy látszik, mintha ennek az erődnek a parancsnoka fölmenne, vagy jobban mondva fölvinnék őt a legmagasabb toronyba, hogy ott kitűzze a zászlót Istenért. Erről a biztos helyről a lélek letekint azokra, akik még odalent vannak, s nem fél a veszedelmektől, sőt óhajtja őket, mert bizonyos értelemben él benne a meggyőződés, hogy győzelméhez nem fér kétség. Nagyon világosan látni innét, hogy mennyire nem érdemes sokra becsülni mindazokat a dolgokat odalent; hogy milyen semmiségek! Mert ilyen magasról messzire látni. Nem óhajt többé akarni, s azt szeretné, ha nem is volna többé szabad akarata. Kéri is az Urat, hogy vegye el tőle. Átadja neki saját akaratának kulcsait, mert hiszen kertészből várparancsnokká lett. Nem kíván mást, mint teljesíteni az Úr akaratát. Nem akar többé a maga ura lenni, vagy bármivel rendelkezni, még csak egy almával sem. Ha van valami jó a kertjében, ossza azt szét Ő Szent Felsége. Mert mostantól kezdve neki magának ne legyen többé semmi sajátja, hanem az Úr rendelkezzék mindennel úgy, amint az megfelel az ő dicsőségének és akaratának.
Tényleg mindez így történik, föltéve, hogy az elragadtatás valódi volt, s a lélekben az említett jó hatások maradnak meg utána. Ha ellenben nem így van a dolog, akkor én nagyon is kétségbe vonnám, vajon csakugyan Istentől származik-e, sőt attól félnék, vajon nem valami olyan elragadtatásról van-e szó, amilyenekről Szent Vince tesz említést.[10]
Azt az egyet biztosan tudom, mert magamon tapasztaltam, hogy a lélek itt mindenekfölött uralomra tesz szert; s olyan szabadságra, - egy óra, vagy még annál is kevesebb idő alatt - hogy nem képes magára ismerni. Azt sem tudja, hogyan jutott ekkora kincshez, de azt világosan belátja, hogy milyen rendkívüli nagy hasznára van minden egyes ilyen elragadtatás. Ezt senki sem képes elhinni, hacsak nem próbálta meg ő maga is. S éppen azért annak a szegény léleknek sem hisznek. Mert csak az imént még olyan rossznak ismerték, s most egyszerre azt látják, hogy hősies dolgokon jár az esze. Ugyanis az ilyesmi után már nem elégszik meg azzal, hogy kicsinyes dolgokban szolgáljon az Úrnak, hanem azonnal mindent meg szeretne tenni, ami csak tőle telik. Mások ezt kísértésnek és ostobaságnak tekintik az ő részéről. Pedig, ha megértenék, hogy mindez nem az ő lelkéből fakad, hanem az Úrtól jön, akinek átadta akaratának kulcsait, akkor nem csodálkoznának rajta. Nézetem szerint, mikor a lélek ennyire jutott, akkor többé már nem ő beszél és nem ő cselekszik bármit is önmagától, hanem minden tennivalóját ez a fölséges Király vállalja magára. Ó, Uram, segíts! - milyen világosan belátja az ember annak a versnek magyarázatát s mennyire fölfogja, hogy igaza volt annak, és igaza lesz mindig mindenkinek, aki galambszárnyakért esedezik![11] Egészen világos, hogy a szellem itt fölröppen, hogy fölébe emelkedjék minden teremtménynek, de legelsősorban önmagának. Ez a röpülés azonban szelíd, élvezetes és zajtalan.
Mekkora fensőbbségre tesz szert az a lélek, akit az Úr idáig juttatott, s milyen magasból tekint le az összes dolgokra, amelyek őt már nem képesek lebilincselni! Hogyan szégyelli, hogy valaha rabjuk volt! Mennyire csodálkozik saját vakságán! Mily végtelen szánalommal van azok iránt, akik még most sem látnak tisztán, főleg, ha az illetők imádságos emberek, akiket az Úr már ajándékokkal áraszt el. Hangosan szeretné nekik odakiáltani, hogy mennyire tévednek. Sőt néha meg is teszi, s akkor ezernyi üldözés zúdul a fejére. Szemére vetik, hogy nincs benne alázatosság; hogy oktatni akar olyanokat, akiktől tanulhatna. Hátha még nő az illető! Akkor ítélik csak el! S a maguk szempontjából igazuk is van, mert hiszen nem tudják, hogy milyen ellenállhatatlan ösztön befolyása alatt cselekszik. Mert olykor csakugyan nem tehet róla: nem tudja tovább nézni, s úgy érzi, hogy minden áron föl kell világosítania tévedésükről azokat, akiket szeret. Azt óhajtaná, hogy szabaduljanak ki már egyszer ők is ebből a földi tömlöcből. Mert azt kell látnia, hogy benne vannak, és pedig ugyanabban, amelyben azelőtt ő maga is sínylődött.
Fáj neki, ha visszagondol arra az időre, amikor oly sokat adott arra, hogy megbecsüljék; amikor még elég vak volt azt hinni, hogy tényleg becsület az, amit a világ becsületnek tart. Most belátja, mekkora hazugság ez; s mennyire engedjük magunkat valamennyien általa rászedetni. Most megérti, hogy az igazi becsület nem hazudik, hanem helyesen mérlegeli a dolgokat; azt veszi valamibe, ami valami; azt semmibe, ami semmi. Már pedig semmi, sőt még a semminél is kevesebb mindaz, ami mulandó s ami nincs kedvére az Úristennek. Nevetnie kell önmagán, ha visszagondol arra az időre, amikor még becsülte valamire a pénzt, s vágyódott utána; bár azt hiszem, s tényleg úgy is van, hogy ez utóbbi tekintetben soha sem kellett magamat bűnről vádolnom. Azért nagy hiba volt az is, hogy mégis csak becsültem valamire. Ha meg lehetne vásárolni vele azt a kincset, amelyet most bírok, akkor igen, akkor sokra becsülném most is; azt azonban csak úgy lehet megszerezni, hogy az ember mindent elhagy.
Mert végre is mi az, amit az ember megvehet ezen a pénzen, amely után annyira epedünk? Talán értékes és tartós dolog? S ha nem, akkor hát minek vágyódunk utána?! Szomorú öröm az, amely annyiba kerül! Hányszor vásárolja meg az ember rajta a poklot! Hányszor szerzi meg vele az örök tüzet és a vég nélküli szenvedést! Ó, bárcsak minden ember annyira vinné, hogy értéktelen anyagnak tekintené a pénzt! Milyen rend volna a világon! Milyen nyugalom! Milyen barátság fűzné egymáshoz az embereket, ha megszűnnének a becsületbeli kérdések és az anyagi érdekek. Én azt hiszem, minden baj megszűnnék.
A lélek belátja, hogy milyen vakság uralkodik az élvezetek terén, s hogy mennyi szenvedést vonnak azok maguk után már ezen élet folyamán, és mennyi nyugtalanságot! Mennyi aggodalom! Mily kevés öröm! Milyen sok hiábavaló fáradság!
A saját bensejében a lélek most már nemcsak a pókhálókat, a nagy hibákat veszi észre, hanem még a legkisebb porszemet is, A nap ugyanis már igen erősen tűz reá, s azért, akármennyire igyekezzék is az ilyen lélek haladni a tökéletességben, ha ez a nap egyszer amúgy igazában fényárban füröszti, egészen zavarosnak látja magát. Úgy van e tekintetben, mint az edényben tartott víz, amely árnyékos helyen egészen tisztának látszik, ellenben ha rásüt a nap, kitűnik, hogy tele van porszemekkel. Ez a hasonlat szóról-szóra igaz. Mielőtt a léleknek elragadtatásban volna része, azt hiszi, hogy csakugyan igyekszik az Úristent meg nem bántani, s hogy megteszi azt, ami erejétől telik; ellenben, ha egyszer idáig jutott, s az igazság Napjának fényénél kinyílik a szeme: annyi porszemet vesz magában észre, hogy legjobban szeretné a szemét újra behunyni. Még ugyanis nem lett annyira fiává ennek a hatalmas Sasnak, hogy szembe tudjon nézni ezzel a Nappal; s ha csak egy kicsit tartja is nyitva a szemét, egészen piszkosnak látja magát, s eszébe jut az a vers, amely így hangzik: „Ki lesz igaz a te színed előtt?”[12] Ha beletekint ebbe az isteni Napba, annak fénye kápráztatja; ha pedig magára néz, akkor az iszap tapasztja be a szemét és vakítja meg ezt a kis galambot. S tényleg igen sokszor teljesen megvakul s némán, megilletődve, s megsemmisülve áll ott ama felséges dolgok előtt, amelyek eléje tárulnak.
Itt fejlődik ki benne az igazi alázatosság, úgyhogy nincs kedve önmagáról jót mondani, s nem szereti, ha mások teszik. Csak az Úr osztogatja az ő kertjének gyümölcseit, nem pedig ő maga. Semmit sem tart meg a maga számára: mindene az Úristené. Ha tehát mond is valamit önmagáról, azt is az ő dicsőségére teszi. Jól tudja, hogy semmi sem az övé, s még ha akarná is ezt nem tudni, lehetetlen elzárkóznia a tény elől, hiszen saját szemeivel látja. Mert akár akarja, akár nem, kénytelen szemeit behunyni a világ dolgaival szemben, s tágra nyitni, hogy lássa az igazságot.

_________________________________

[1] Életírója, Yepes püspök szerint, az ávilai püspök éppen személyesen áldoztatta a nővéreket, midőn a szentre rájött ez az elragadtatás és teste a levegőbe emelkedett. (V. ö. I. könyv, 15. fej.) Szent Jeromosról nevezett Mária anya pedig, aki a szentnek unokahúga volt s ez időben már tagja az ávilai Szent József-zárdának, mint szemtanú ezt írja a jelenetről: „Egy alkalommal szentanyánk érezte, hogy teste kezd fölemelkedni a földről. Éppen a szentáldozáshoz járult. Amint észrevette a dolgot, hirtelenében mind a két kezével belékapaszkodott a rácsba s erősen tartotta magát rajta.” Ugyanaz a nővér mondja tovább: „Nagyon rosszul esett neki, mikor ilyen szembeszökő tünetek voltak rajta észre vehetők, s ő maga említette, mennyit kellett könyörögnie az Úrhoz, hogy kímélje meg az ilyenektől. Végre az Úr mégis meghallgatta. Ha az elragadtatás a mi jelenlétünkben jött rá, már az is nagyon fájt neki, de ebbe még csak beletörődött. De ha idegen emberek szemeláttára történt, akkor nem tudott megvigasztalódni. Amennyire csak lehetett, leplezte a dolgot, s azt mondotta ilyenkor, hogy a szívbaja jött rá. Mikor mások jelenlétében történt, utána gyorsan hozatott magának egy pohár vizet, így akarván elhitetni, hogy csak rosszul volt.” Ezeket a részleteket egy kiadatlan kézirat őrizte meg számunkra, amely most is az ávilai Szent József-zárda birtokában van. A második eset, amelyet a szent említ, Szent József ünnepén, március 19-én történt 1563. és 1565. között.

[2] Az Úristen egyelőre annyiban hallgatta meg Szent Teréziát, hogy nem küldött többé reá elragadtatást idegenek jelenlétében, egyébként azonban az elragadtatások még hosszú ideig igen gyakoriak maradtak nála. Unokahúga és bizalmasa, Mária Baptista anya bizonyítja, hogy ő maga is számtalan ilyen elragadtatásnak volt szemtanúja. „Valahányszor szentanyánk a szentáldozáshoz járult; valahányszor szent misét, vagy szentbeszédet hallgatott, valahányszor imádkozni kezdett; sőt gyakran olyankor is, ha valami, az Úristenre vonatkozó szót ejtettek ki előtte: mindannyiszor elragadtatásba esett.” (A valladolidi szenttéavatási pörben tett tanúsága.) A különbség csak az volt, hogy ezek az elragadtatások később csak nagy ritkán jártak testi fölemelkedéssel, szóval kevésbé voltak feltűnőek. Életének utolsó évtizedében azonban az elragadtatások mind ritkábbak lettek, s végül teljesen elmaradtak s egy bizonyos állandó, mély, Istenbe-merülésnek engedtek helyet.

[3] Zsolt. 101, 8.

[4] Zsolt. 41, 4.

[5] Gal. 6, 14.

[6] Azt akarja ezzel mondani, hogy a misztikus öröm annál tisztább, annál magasabb fokú, főleg pedig annál megbízhatóbb - vagyis annál inkább van kizárva az, hogy az ördögtől, vagy a képzelődéstől ered - minél inkább a szellemre szorítkozik s minél kevesebb árad át belőle az érzéki részre, a szívre.

[7] Az a kegyelem, amelyről a szentanya itt beszél, nem egyéb, mint a szellemi rész passzív tisztulása, amelyről Keresztes Szent János könyvet írt: A lélek sötét éjszakáját. Ezen utolsó bekezdésből azt következtetjük, hogy ez nála körülbelül 1502-ben, az első sarutlan női zárda alapításának idejében kezdődik s 1565-ben, mikor az Önéletrajz második átdolgozását befejezte még tart és végződik 1572-ben. Ebből a kegyetlen lelki szenvedésből kisebb vagy nagyobb mértékben kijut mindazoknak, akiket Isten a szemlélődés útján vezet. Keresztes Szent János a saját maga lelke után, mindenesetre Szent Teréziáét tanulmányozta a legnagyobb érdeklődéssel, s amit abban látott, bizonyára befolyást gyakorolt a műveiben kifejtett eszmékre is, tehát a „Kármelhegy útjá”-ra és az említett műre, „A lélek sötét éjszakájá”-ra is. Ezeknek négy éjszakájában nem ok nélkül kereshetjük Szent Terézia lelki fejlődésének rajzát is. Ha tehát azt a négy éjszakát, vagyis tisztulást Szent Teréziára alkalmazzuk, nézetem szerint a következő chronológiai adatokhoz jutunk. Az első éjjel, az érzéki résznek és a második éjjel, a szellemi résznek aktív tisztulása kezdődik gyermekkorában s végigvonul egész, folytonos érzéki és szellemi önmegtagadásban lefolyt életén. A harmadik éjjel, az érzéki rész passzív tisztulása szintén nyilvánul egész élete folyamán, folytonos betegeskedéseiben és a mások részéről szenvedett üldözésekben, főleg azonban, mint betegség 1538-tól 1540-ig, mint üldöztetés pedig 1561-62. között kulminál. A legfontosabb pedig, t. i. a negyedik éjjel, vagyis a szellemi rész kínszenvedése, mint mondom, kezdődik körülbelül 1562-ben és tart tíz esztendeig, 1572-ig, a lelki házasság kegyelméig.

[8] Egyik kiváló leánya, Szent Domonkosról nevezett Izabella anya, aki az ávilai Szent József-zárda alapítását követő évben lépett be a sarutlan rendbe, a következőket mondja el egy kéziratában, amelyet életírója, Lanuza idéz: „A mi Urunk egyik kegyelme volt, hogy szentanyánk lelke annyira vágyódott az Ő látása után, s úgy óhajtott kiszabadulni testének börtönéből, hogy majdnem belehalt az epedésbe. Ez a türelmetlen vágy egy bizonyos fajta elragadtatásba ejtette s oly heves külső és belső fájdalmakkal gyötörte, hogy olykor úgy látszott, mintha haldokolna. Ilyenkor rendesen a ház legfélreesőbb zugaiban húzta meg magát, mert ebben a gyötrelemben szükségét érzi az ember az egyedüllétnek. Tőle magától hallottam, mennyire félt néha ilyenkor attól, hogy ott hal meg, anélkül, hogy valaki mellette volna. Egy ilyen alkalommal egyik remetelakunkba vonult vissza. Este volt, s nem vitt magával mécsest. Én észrevettem, mikor kiment a kórusból, s később elindultam keresésére. Hallgatóztam, s mindjárt tisztában voltam vele, hogy mi történik, mert már ismertem ezt a dolgot. Beléptem tehát oda, ahol ő volt, s a sötétben tapogatóztam feléje. Nem mertem ugyanis világot gyújtani, mert tudtam, hogy ez bántaná. Mikor észrevett, azt mondta nekem, hogy menjek és hagyjam magára. Én nem mertem ezt megtenni, mert mikor hozzáértem, észrevettem, hogy kezei görcsösen össze vannak kulcsolva, s jéghidegek, mint egy halottéi. Ez annyira fájt nekem, hogy meg se gondolva, mit csinálok, elkezdtem neki szemrehányásokat tenni. Azt mondtam neki, vigyázzon, mert ha így emészti magát, a vége az lesz, hogy meghal, azt pedig mi nem fogjuk túlélni. Hozzátettem, mekkora örömére szolgálna az ördögnek, ha ily módon megrövidítené azt az időt, amelyet egyébként az Úristen szolgálatában tölthetne; s hogy nem okos dolog ennyire epedni az Úristen látása után, mikor Ő Szent Felsége azt akarja, hogy még éljen. Minderre angyali szelídséggel azt felelte nekem: „Hallgasson maga kis bohó, hát azt hiszi, hogy ez tőlem függ?!” Mindamellett én nem hagytam annyiba a dolgot, s az én együgyű érvelésemnek mégis megvolt az az eredménye, hogy kissé elvonta figyelmét a fájdalmától, s így sikerült visszavezetnem a kórusba, a zsolozsmára. Később azután előadtuk ügyünket a gyóntatónknak, Baňez Domonkos atyának; én panaszt emeltem nála a szentanya ellen s megkértem tiltsa meg neki, hogy ilyen esetekben félrevonuljon és egészen egyedül maradjon; s elmondtam, mennyire magánkívül szokott lenni, amikor rájön ez az epedés.” (Oeuvres I. 253.)

[9] Az ávilai Szent József-ben, az első sarutlan női zárdában.

[10] Ferreri Szent Vince mondja „Tractatus vitae spiritualis” című művének 12. fejezetében a következőket: „Ha az illetők olyasvalamit találnak neked mondani, ami ellenkezik a hittel, a Szentírással, vagy pedig a jó erkölcsökkel, akkor utáld látomásaikat és nézeteiket, mint megannyi félszeg ostobaságot és elragadtatásaikat (arrobamientos) tekintsd veszettségnek (rabiamientos)”. Ezt a szójátékot alkalmazza Szent Térézia is. (Oeuvres I. 258.)

[11] „És mondám: Ki ad nekem galambszárnyakat ? Elröpülök és megnyugszom.” Zsolt. 54, 7.

[12] Zsolt. 142, 2. „Quia non justificabitur in conspectu tuo omnis vives.”