Önéletrajz - XVII. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat és magyarázza a belső imának ezt a harmadik fokát. Bevégzi hatásainak fejtegetését. Beszél arról, hogy mily akadályul szolgál itt a képzelet és az emlékezőtehetség.


Meglehetősen sokat beszéltem a belső imának ezen módjáról, s arról, hogy mi itt a léleknek a teendője, illetve jobban mondva, hogyan működik benne az Úr, mert hiszen itt már Ő veszi át a kertész szerepét, s azt akarja, hogy a lélek csak élvezzen. Az akarat mindössze csak beleegyezik azokba a kegyelmekbe, amelyeket élvez, s készséggel veti alá magát mindannak, amit benne az igazi Bölcsesség tesz. Itt elszánt lélekre van szükség, mert az élvezet rendkívül nagyfokú, s olykor úgy látszik, mintha a lélek már-már végleg ki akarna szakadni a testből. Micsoda boldog halál volna ez!
Ilyenkor, azt hiszem, a legjobb, ha - amint már mondottam Kegyelmednek - az ember teljesen Isten karjaiba veti magát. Ha az égbe akarja vinni: csak rajta! Ha a pokolba: azt sem bánja, mert hiszen Ővele, az ő kincsével megy oda is! Ha végleg meg kell halnia: annál jobb! Ha ezer évig kell még élnie: úgy is jó! Tegyen vele Ő Szent Felsége, mint sajátjával; mert hiszen a lélek nem önmagáé többé, hanem teljesen átengedte magát az Úrnak, s azért ne törődjék semmivel.
Mikor az Úristen a belső imának ilyen magas fokát bocsátja a lélekre, az utóbbi képes mindezt megtenni, sőt még ennél is többet, mert ezek ennek az imának sajátos hatásai. Ezt határozottan állítom. Végzi pedig az egész imát anélkül, hogy az értelmét bármi csekély fokban is megerőltetné. Ez utóbbinak mindössze az a szerepe, hogy csodálkozva nézi, milyen kitűnően végzi az Úr a kertésznek dolgát, s nem akarja, hogy az utóbbi is megtegye a magáét, hanem csak azt, hogy örüljön és élvezze a nyiladozó virágok illatát. Egyetlen egy ilyen öntözés alkalmával, s ha még oly rövid ideig tartana is, tekintve, hogy az a kertész végzi, aki maga teremtette a vizet, a lélek határtalan mennyiséget kap belőle. Azt, amit az a szegény lélek talán húszesztendei munka, s értelmének fárasztása révén nem volt képes összegyűjteni, a mennyei kertész egy pillanat alatt megteszi. Gyümölcsöt növeszt és érlel benne, úgyhogy már most meg tudna élni kertjének terméséből. Így akarja az Úr. Azt azonban még nem engedi meg neki, hogy másoknak is juttasson ebből a gyümölcsből, mindaddig, amíg ő maga nem erősödött meg tőle. Mert különben a lélek maga csak kóstolgatná, s nem ennék eleget, amiből semmi haszna sem volna; azok pedig, akiknek elosztogatná, szintén nem adnának neki érte semmit; szépen eltartanák magukat s táplálkoznának az ő rovására, még ő maga talán még éhen is pusztulna. Az olyan okos emberek, mint amilyenek számára én írok, ezt a hasonlatot jobban megértik, mint én, s tudni fogják alkalmazni; én tehát nem fárasztom magamat tovább vele.
Egy szóval az erények itt már sokkal erősebbek, mint az előbb említett nyugalmi imában. A lélek érzi, hogy többé nem az, ami volt, s azt se tudja, hogyan, de elkezd nagy dolgokat tenni. A virágok illatoznak benne, mert az Úr azt akarja, hogy kinyíljanak, s a lélek kénytelen elhinni, hogy vannak erényei. Azt azonban annál jobban belátja, hogy nem ő maga szerezte őket, mert hiszen annyi év óta hiába fáradozott értük, míg ellenben a mennyei kertész ama rövidke pillanat alatt megadta őket neki. Sokkal nagyobb és mélyebb alázatosságot is hagy a lélekben ez az ima, mint az előbbeni; mert világosabban látja, hogy nem tett sem sokat, sem keveset, hanem mindössze beleegyezett abba, hogy az Úr kegyelmeket adjon neki, s akarata elfogadta őket.
Nézetem szerint ezen belső imában az egész lélek szinte szemmel láthatólag egyesül Istennel, csakhogy úgy látszik, Ő Szent Felsége itt még azt akarja és megengedi, hogy a tehetségek értsék és élvezzék azt a nagyszerű működést, amelyet a lélekben végez. Olykor, sőt igen gyakran megtörténik - hadd tudja, Kegyelmed, hogy ez igenis lehetséges, s értse meg a dolgot, ha esetleg így járna; mert megvallom, én azelőtt nem tudtam, mire véljem, s azért említem meg itt - megesik, mondom, hogy az akarat le van kötve és élvez. Az ember érzi, hogy így van. Azonban csakis az akarat van ilyen nagy nyugalomba merülve, míg ellenben az értelem és az emlékezőtehetség annyira szabadok, hogy egészen jól tudnak ügyeket elintézni, s a felebaráti szeretetnek cselekedeteit gyakorolni.
Első tekintetre úgy tűnhetnék föl, hogy ez ugyanaz, mint az a nyugalmi ima, amelyről beszéltem, pedig különbözik tőle. Amott ugyanis a lélek úgy van, hogy moccanni sem akar, annál kevésbé elhagyni azt a szent tétlenséget, amelyet Mária-Magdolna módjára élvez; míg a belső ima ezen most említett alakjában egyúttal Márta szerepét is be tudja tölteni. Itt tehát mintegy egyesíti önmagában a cselekvő és szemlélődő életet; képes gyakorolni az irgalmasság cselekedeteit, elvégezni állásbeli kötelmeit és olvasni. Mindamellett nincs egészen magánál, s maga is világosan látja, hogy lelkének jobbik fele másutt van elfoglalva. Úgy vagyunk vele, mintha beszélgetnénk valakivel, a másik oldalról pedig másvalaki beszélne hozzánk: szóval sem az egyik, sem a másik nem köti le egész figyelmünket. Ez az állapot egészen világosan érezhető, s nagy örömére szolgál az embernek. Nagyon elősegíti azt is, hogyha azután az illető lélek végzett ügyeivel, s megint félrevonulhat, rögtön mélységes nyugalomba tudjon merülni. Úgy jár-kel, mint valaki, aki teljesen ki van elégítve, s nem érzi szükségét az evésnek, amennyiben a gyomra nem jelentkezik, s ha ételt lát, nem kívánja meg; viszont azonban nincs annyira jóllakva, hogy ha valami rendkívül jó falattal kínálják, azt ne tudná jóízűen megenni. A világ örömei nem elégítik ki az ilyen lelket, s nem is kívánja őket. Mind jobban élvezni Istent; mindig tökéletesebben járni az ő kedvében; mindig gyakrabban lenni Ővele egyedül: ezek az ő óhajai.
Van még egy más egyesülés is, tudniillik egy faja a nem tökéletes egyesülésnek. Ez nagyobb fokú annál, amelyről éppen az imént beszéltem, de azért nem akkora, mint az, amelyről a harmadik víznél volt szó. Ha majd az Úristen valamennyit megadja Kegyelmednek - ha ugyan máris nem adta meg - jól fog esni, ha megtalálja itt a leírását, és megérti a mibenlétét. Mert ha az ember részesül az Úr ajándékaiban, az nagy kegyelem, de a második nagy kegyelem az, ha meg tudja érteni, hogy mi az a kapott ajándék és kegyelem, s egy harmadik, ha ráadásul el is tudja mondani a mikéntjét, s képes azt másoknak megmagyarázni. S bár az ember azt hihetné, elég az első, azért mégis ahhoz, hogy a lélek ne jöjjön zavarba, és ne aggódjék, hanem bátran haladjon az Úrnak útján, és lábbal tiporhassa e világ javait, igen hasznos a második kegyelem, tudniillik, hogy megértse az elsőt. Aki megkapta őket, illik, hogy mindegyikért nagyon hálás legyen az Úrnak. Aki pedig nem részesült mindkettőben, legyen azért hálás, hogy Ő Szent Felsége azt legalább egyiknek-másiknak megadta az élők közül, hogy ez által a többieknek hasznára lehessenek.
Már most, hogy visszatérjünk a dologra, az az egyesülés, amelyről szólni akarok, a következő módon történik, legalább is én nálam, mert az Úristen engem az ilyfajta kegyelmekben nagyon is gyakran részesít. Az Úristen tehát megköti az akaratot, sőt nézetem szerint az értelmet is, amennyiben nem képes gondolkodni, hanem csakis élvezi Istent, mint az olyan ember, aki csak néz, és annyit lát, hogy azt sem tudja hová tekintsen, mert az egyik tárgy elvonja figyelmét a másiktól; s végül semmit sem tud elmondani. Az emlékezőtehetség megtartja szabadságát, a képzelőtehetség pedig alighanem szintén, s mivel e kettő azt látja, hogy magára van hagyatva, hallatlan dolog, mennyire neki esik a többinek, s hogyan igyekszik mindent fejtetőre állítani. Engem agyonfáraszt, s már valósággal útálom. Nem egyszer esdve kérem az Urat, hogy mivel nem tud nyugton maradni, legalább ilyenkor vegye el tőlem teljesen. Néha így szólok hozzá: „Ó Istenem, mikor lesz már képes az én lelkem teljes összhangban dicsérni Téged; mikor szűnik meg a tehetetlensége ezen felforgató befolyásokkal szemben?” Itt látható, hogy mekkora kárt tett bennünk a bűn; mert ez akadályoz meg abban, hogy azt tegyük mindig, amit szeretnénk, s folyton Istennel foglalkozhassunk.
Mondom, megtörténik velem olykor, - éppen ma is volt ilyen esetem, s elevenen van meg az emlékezetemben, - hogy odaadnám érte utolsó csepp véremet, ha egészen ott lehetnék, ahol a lelkemnek jobbik része van, de nem vagyok rá képes. Az emlékezet és a képzelőtehetség oly ádázul ostromolnak, hogy nem tudom magam összeszedni. Igaz ugyan, hogy a többi tehetség nem lévén a pártjukon, semmit sem tudnak tenni: sem jót, sem rosszat. Azonban eleget tesznek - úgy értem, hogy rosszat - azáltal, hogy zavarják a lelket, s bár nincs erejük, nem tudnak veszteg maradni. Mivel ugyanis az értelem egyáltalában figyelemre sem méltatja azt, amit elébe állítanak, nem tudnak egy dolognál maradni, hanem egyikről a másikra röppennek, mint azok a nyughatatlan és kellemetlen kis éjjeli lepkék. Azt hiszem ez a hasonlat rendkívül találó, mert hiszen ezeknek a lepkéknek sincs ahhoz erejük, hogy bármi rosszat tegyenek, de azért nagyon zavarják az embert.
Hogy van-e ez ellen orvosság, s hogy melyik az, azt én nem tudom, mert az Úristen eddig még nem tanított meg ilyenre. Pedig, de készörömest használnám elsősorban a magam baja ellen, mert mint mondom; ez sok gyötrelmet okoz nekem. Mindebben a mi nyomorúságunk, nemkülönben, és hozzá nagyon világosan, Istennek nagy hatalma nyilvánul meg. Mert egyrészt az a tehetség, amely szabadon maradt, árt és alkalmatlankodik nekünk, ellenben azok a tehetségek, amelyek Ő Szent Felségével vannak egyesülve, oly boldoggá tesznek bennünket.
Hosszú évekig tartó küszködés után, mint végső eszközt azt fedeztem föl, amelyről a nyugalmi imánál tettem említést, tudniillik, hogy a képzelőtehetséget épp annyiba vegyük, mintha bolonddal volna dolgunk; hagyjuk magára játékával, melyet csak az Úristen tud vele abbahagyatni. Végeredményben úgysem több egy közönséges rabszolgánál. Viseljük el tehát jelenlétét türelemmel, amint Jákob tette Liával, annál inkább, mert hiszen az Úr kegyelméből Rachelét is élvezhetjük. Azt mondom, rabszolga, mert hiszen akármennyire erőlködjék is, nem képes a többi tehetségeket magához vonzani, míg ellenben azok minden nehézség nélkül kényszeríthetik arra, hogy hozzájuk jöjjön. Olykor-olykor az Úristen látván azt, hogy milyen fejvesztett és nyughatatlan, s mennyire szeretne a többihez csatlakozni, megsajnálja, s Ő Szent Felsége megengedi, hogy megégjen abban az isteni gyertyalángban, amelyben a többiek már porrá lettek, elvesztették természetüket, s úgyszólván természetfölötti módon élvezik azokat a nagy kincseket.
A belső imának ezen, a harmadik forrásvízen alapuló összes módozataiban akkora a léleknek boldogsága és nyugalma, hogy ebből az élvezetből és gyönyörűségből a test is szembeszökő módon kiveszi a maga részét. Nagyon is szembeszökő módon. Az erények pedig, mint mondtam, erősen kifejlődnek.
Azt hiszem, maga az Úr volt oly kegyes nekem megmagyarázni a léleknek ezeket a különböző állapotait, s nézetem szerint ezeket a dolgokat idelent nem is lehet világosabban megérttetni. Beszélje meg Kegyelmed a dolgot valami lelki emberrel, aki ennyire jutott, s akinek hozzá tudománya is van. Ha az azt mondja rá, hogy helyesen van kifejtve, akkor higgye el, hogy az Úristen magyarázta meg ezeket Kegyelmednek, s tekintse nagy kegyelemnek Ő Szent Felsége részéről. Mint mondtam, idő folytán igen nagy örömére fog szolgálni, ha megérti ezen kegyelmek mibenlétét, mert nincs kizárva, hogy az Úristen részesíti az embert ezen kegyelem élvezetében, anélkül, hogy megadná hozzá a megértés kegyelmét. Ebben az esetben, Kegyelmed értelmével és tudományával könnyű lesz a dolgot az itt mondottak alapján megérteni. Legyen áldott az Úr mindezekért mindörökkön örökké. Ámen.[1]

_________________________________

[1] Nem kell azt hinnünk, hogy a szemlélődés minden egyes léleknél pontosan ugyanezen sorrendben, s ugyanezen tünetek kíséretében jelentkezik, a lényeg azonban tényleg mindenütt ez. Az Úristen belenyúl a lélekbe, s először egyesíti magával, önmagába meríti, illetve megköti - mert ezek a kifejezések mind ugyanazt jelentik - az akaratot, szabadon hagyva a többi tehetségeket, úgyhogy azok csapongásukkal képesek szórakozást okozni. Ez a szemlélődés leggyöngébb foka. A benyúlás azonban fokozódhat: egyesülésbe lépnek, azaz sorra elvesztik mozgási szabadságukat az értelem, az emlékezet (amelyet Szent Terézia és Keresztes Szent János külön tehetségnek tekintenek az előbbitől) és a fantázia. Ezt nevezhetnők a szemlélődés középső fokának. Végre felső foka az, midőn az isteni benyúlás megköti, illetve fölfüggeszti az érzékeknek és végül az izmoknak is a működését (bár ez utóbbiaknak bizonyos fokú fölfüggesztése a középső fokon is gyakori) és beáll az elragadtatás. (Ne gondoljuk azonban, hogy ez a felső fok a legnagyobb kegyelem: igen sok szent van, akinek életében teljesen hiányzik, s Szent Terézia élete vége felé szintén mind ritkábbá lett.) A szentanya ezeket a fokokat itt ennek a kedves hasonlatnak keretei között mutatja be és négyet különböztet meg. Hogy ezt a számot, nem kell lényegesnek tekinteni, az abból is látszik, hogy „Belső Várkastély”-ában, habár ezeket a fokokat megtoldja eggyel, t.i. a lelki házasságéval, amelyre ő csak 1572-ben, tehát 7 évvel az önéletrajz átdolgozása után jutott fel, azért mégis újra csak 4 fokot különböztet meg, t. i. a 4. 5. 6. és 7. lelki lakást. Hogy a szemlélődésben nem a tehetségeknek ez a megkötése, hanem az ezen megkötés kapcsán a lélekre áradó bőséges és rendkívüli isteni kegyelem a lényeg, az magától értetődik, mert hiszen magát ezt a megkötést, vagy legalább is hozzá hasonlót, hipnózis útján is el lehet érni.