Önéletrajz - XIV. Fejezet

Belekezd a belső ima második fokának fejtegetésébe, amelyben az Úr már sokkal kiválóbb örömöket juttat a léleknek. Megmagyarázza, hogy ezek már természetfölötti jellegűek. Nagyon megszívlelendő.


Az előbbiekben már elmondottuk, hogy milyen fáradtsággal jár ennek a kertnek öntözése, ha a vizet kézi erővel kell a kútról hordani. Beszéljünk már most a második öntözési módról, amelyet a kertnek Ura rendezett be. Ennél egy vízemelő kerék és vezető csatorna szerepelnek, amelyek segélyével a kertész kevesebb munka árán sokkal több vizet tud meríteni, s nem kénytelen azt folyton hordani, hanem pihenőt is engedhet magának. Ha ezt a módszert a belső imára alkalmazzuk, azon fajához jutunk, amelyet nyugalmi imának szokás nevezni. Erről akarok most beszélni.
Itt a lélek bizonyos összeszedettségi állapotba jut, amely már a természetfölöttivel érintkezik, olyannyira, hogy akármennyire igyekezzék is az illető, ezt a maga erejéből nem képes elérni. Igaz, hogy egy ideig ő maga fáradt, amennyiben forgatta a vízemelő kereket, vagyis működtette értelmét, s így megtöltötte a csatornákat, csakhogy itt a víz sokkal magasabban áll, s így sokkal kevesebb munka van vele, mint mikor a kút mélyéről kellett felhúzni. Azt akarom mondani, hogy közelebb van a víz, amennyiben a kegyelem sokkal világosabban nyilvánul a lélek számára. A tehetségek mintegy behúzódnak a lélek bensejébe, hogy ott annál nagyobb örömmel élvezhessék azt a boldogságot, de nincsenek fölfüggesztve s nem alusznak. Csupán az akarat van elfoglalva, amennyiben anélkül, hogy értené, miképpen esik fogságba, engedi, hogy Isten bebörtönözze, jól tudván, hogy annak rabja, akit szeret. Ó Jézusom! Én jó Uram! Mi mindent nem tesz itt érettünk a Te szereteted! Hiszen ilyenkor annyira lebilincseli a mienket, hogy ez nem is képes ebben a pillanatban kívüled mást szeretni.
A másik két tehetség[1] támogatja az akaratot, hogy annál alkalmasabb legyen ezen nagy boldogság élvezetére. Csakhogy néha az is megesik, hogy bár az akarat egyesülve van Istennel, nagyon is alkalmatlankodnak neki; ilyenkor azonban ne hederítsen rájuk, hanem élvezzen nyugodtan tovább. Mert ha igyekszik őket visszatartani, akkor ő is velük együtt el fog kalandozni; mert ilyenkor ezek ketten olyanok, mint a galambok, amelyeknek nem kell az az eleség, amelyet ingyen kapnak a gazdájuktól, hanem másfelé röpködnek és kutatnak ennivaló után; mikor azonban látják, hogy az mennyivel rosszabb, visszatérnek maguk jószántából. Így hát hol elkalandoznak, hol hazajönnek, megnézni, juttat-e nekik is az akarat abból, amit élvez. Ha az Úrnak úgy tetszik, s odadob nekik valamit, akkor maradnak, ha nem, akkor újra keresésre indulnak. Úgy látszik, azt hiszik, hogy ezzel szívességet tesznek az akaratnak; pedig ha az emlékezet, vagy a képzelet megpróbálja elébe állítani azt, amit élvez, csak árt vele neki. Az akarat tehát viselkedjék velük szemben úgy, amint azt meg fogom magyarázni.
Mindaz, ami itt a lélekben végbemegy, nagy vigasztalással jár, és oly kevés megerőltetésbe kerül, hogy ez az ima még akkor sem fárasztja el az embert, ha igen sokáig tart. Az értelem ugyanis itt csak igen lassan működik, s mindamellett sokkal több vízhez jut, mint amennyit a kútból volt képes meríteni. A könnyek, amelyeket az Úristen ilyen alkalommal ad, nagy élvezetet okoznak; az ember érzi, hogy folynak anélkül, hogy igyekezett volna őket előidézni. Ezeknek a nagy kincseknek és kegyelmeknek vize, amelyet az Úr itten ad, sokkal gyorsabban növeli az erényeket, mint az előbbi belső ima. Itt ugyanis a lélek már kezd kiemelkedni nyomorúságából s valamelyes előízét élvezi a mennyei boldogságnak. Azt hiszem, ez az, ami leginkább növeszti s közelebb hozza az igazi erényhez, amelyből az összes erények származnak, tudniillik Istenhez. Ő Szent Felsége már elkezdi Önmagát közölni ezzel a lélekkel, s azt akarja, hogy érezze ezt a közlést. Midőn a lélek ennyire jutott, azonnal elkezd benne csökkenni a földiekhez való ragaszkodás. Nem vágyódik semmi után, mert belátja, hogy annak a földöntúli élvezetnek egy cseppjét sem találja meg idelent; hogy nincs gazdagság, nincs nagyuraság, nincs méltóság nincs élvezet, amely csak egy pillanatra is képes volna ehhez hasonlót nyújtani. Mert ez igazi boldogság, amelyről az ember látja, hogy képes a szívet kielégíteni. A földi gyönyörűségeknél, nézetem szerint; nehéz amúgy igazában megérteni, hogy mi is bennük a boldogság: mert hiszen az öröm mellett mindig ott van az üröm is. Itt, legalább azon időre, amíg tart, nincs más, csakis öröm; az üröm csak utólag következik, amikor azt kell látnunk, hogy sajnos, vége szakadt; hogy nem vagyunk képesek visszaszerezni, s nem tudjuk, mit kell érte tennünk. Mert az ember akár agyonsanyargathatja magát vezekléssel, imádsággal és egyéb dolgokkal: ha az Úr nem akarja megadni, mindennek kevés haszna van.
Ebben az imában azt akarja a végtelenül kegyes Úristen a lélekkel éreztetni, hogy Ő Szent Felsége egészen közelében van. Nincs többé arra szüksége, hogy követeket menesszen Őhozzá, hanem beszélhet vele személyesen, s még csak nem is kell felemelnie a hangját, mert az Úr annyira közvetlenül mellette van, hogy ha csak ajkait mozgatja is, máris megérti őt.
Oktalanságnak látszhat, amit mondok, mert hiszen tudjuk, hogy az Úristen mindig megért bennünket s állandóan velünk van. Ez kétségtelen; azonban ez a mi Császárunk és Urunk itt meg akarja velünk értetni, hogy ért bennünket, azt kívánja, érezzük jelenlétének hatásait. Szent tetszése tartja, hogy most egészen különös módon kezdjen működni a lélekben, s rendkívül nagy belső és külső elégültséget hozzon benne létre, oly boldogságot, amely, mint mondom, teljesen különbözik a földiektől, s amelynek, úgy látszik az a hivatása, hogy betöltse lelkünkben azt az űrt, amelyet benne bűneink okoztak. Ez a gyönyörűség a léleknek bensejében jelentkezik, anélkül, hogy ez tudná, honnét és hogyan jutott hozzá, sokszor azt sem tudja, mit tegyen, mit akarjon, mit kérjen. Úgy látszik, mintha egyszerre mindent megkapott volna, s nem érti, hogy mi is az; s megvallom, én sem tudom, hogy ezt miképpen magyarázzam meg neki. Sok dolog van ugyanis, amihez tudományra van szükség. Ebben az esetben például tisztában kellene lenni azzal, mi az általános és mi a különös segítség, - már pedig ezt sokan nem is tudják - s miképpen akarja az Úr, hogy a lélek ezt a különös segítséget itt, amint mondani szokás, kézzel foghatóan lássa. S ugyancsak kellene nekem a tudomány sok máshoz is, amit szépen el fogok hibázni. Mivel azonban olyanok fogják ezt olvasni, akiknek szemét nem kerüli el a tévedés, bátran írok tovább. Akár arról legyen szó, hibázok-e a tudomány ellen, akár arról, hogy jó szellemben írok-e vagy sem, részemről nyugodt vagyok, mert ez olyan emberek számára készül, akik értenek a dologhoz s törülni fogják tévedéseimet.
Szeretném magamat világosan megérttetni, mert ez a bevezető része a belső imának; s mikor az Úr kezdi megadni ezeket a kegyelmeket, maga az illető lélek sem érti meg őket, sőt azt sem tudja, mihez kezdjen. Mert ha az Úr a félelem útján vezeti, amint velem tette, s nem talál senkit, aki őt megértse: akkor sokat szenved. Ilyenkor nagy vigasztalás neki, ha egy ilyen leírásban önmagára ismer, s világosan látja, hogy ő is ezen az úton halad.
Nagyon jó továbbá azt is tudni, mihez tartsa magát a belső imának különböző fokain, hogy előbbre haladhasson rajtuk. Én például sokat szenvedtem és sok időt vesztettem egyszerűen azért, mert nem tudtam mitévő legyek; s nagyon sajnálom az olyan lelket, amely magára van hagyatva, amikor idáig ért. Sok lelki könyvet olvastam, és bár futólag érintik is ezeket a dolgokat, igen kevés magyarázattal szolgálnak. Már pedig, ha csak a léleknek nincs igen sok gyakorlata benne, még sok magyarázatból is nehéz lesz neki a dolgot megértenie.
Szeretném leírni az Úr kegyelmével azokat a hatásokat, amelyeket ezek a dolgok, amelyek már kezdenek természetfölöttiek lenni, a lélekben előidéznek, hogy ezen hatások alapján esetről-esetre meg lehessen állapítani, mikor származnak Isten szellemétől. Mondom, meg lehessen állapítani, - már tudniillik amennyiben erre idelent képesek vagyunk, mert e tekintetben mindig félve és óvatosan kell haladnunk. Még ha olyan lélekről van is szó, akiben rendesen Isten működik, még annál is megeshetik, hogy alkalmilag az ördög lép föl a világosság angyalának mezébe öltözve s ilyenkor az illető nem igen veszi észre a csalást, ha csak nincs nagy gyakorlata, vagy jobban mondva, hacsak föl nem jutott már a belső ima legmagasabb fokára.
Nagy nehézségem nekem az is, hogy igen kevés az időm, s azért Ő Szent Felségének kell ezt a magyarázatot magára vállalnia. Nekem együtt kell mindent végeznem a nővérekkel, s hozzá sok más dolgom is van, mert hiszen, amint majd később elmondom, egy csak nemrégiben alapított zárdában élek.[2] Csak olykor-olykor jutok az íráshoz, s nincs egyfolytában hosszabb időm. Pedig az kellene, mert amikor az Úr megadja hozzá a sugallatot, könnyebben megy és jobban sikerül. Ilyenkor úgy van vele az ember, mintha valami minta volna a szeme előtt, amelyről hímzést készít.[3] Ellenben, ha nincs meg a sugallat, az ember nem tudja magát ezen a nyelven kifejezni, ha még annyi évet töltött is belső imával; akár csak arabul akarna beszélni. Azért is igen nagy előnynek tartom, hogyha írásközben magam is benne vagyok ebben a belső imában, mert ilyenkor világosan látom, hogy nem én vagyok az, aki beszél; nem az én eszem szövi az érvelést; s utána nem is tudom, hogyan sikerülhetett magamat kifejeznem. Ez sokszor megesik velem.
Térjünk már most vissza a mi kertünkhöz, vagy gyümölcsösünkhöz és lássuk, miképpen kezdenek a fák rügyezni, és virágzani, s végül hogyan teremnek gyümölcsöt; a szegfű meg a többi virág pedig mily szépen nyílik és illatozik benne. Ezt a hasonlatot én nagyon szeretem. Lelki életemnek kezdetén ugyanis - s adja az Úr, hogy ne csalódjam, vagyis, hogy tényleg meg legyen kezdve, s végre valahára csakugyan szolgáljak Ő Szent Felségének - akarom mondani a kezdetén annak, amit most fogok elmondani az életemből: nagyon szerettem elképzelni, hogy a lelkem egy kert, amelyben az Úr sétálgat. Könyörögtem neki, növelje meg az erény-virágocskák illatát, amelyek, - legalább úgy láttam - már elkezdtek sarjadozni; hogy fordítsa saját dicsőségére, hogy ápolja ő maga, mert hiszen én nem a magam számára tartogatom; hogy vágjon le benne, amit akar, mert hiszen tudtam, hogy azután szebben fog újra kihajtani. Mondom: vágja le; mert jön ám a lélekre olyan idő is, amikor ennek a kertnek még az emléke is kivesz belőle; amikor látszólag minden kiszárad, nincs víz az öntözéshez, s az ember azt hiszi, hogy a lelke soha, még híréből sem ismert erényt. Az ilyesmi azután nagy szenvedést okoz, mert az Úr maga kelti a szegény kertészben azt a gondolatot, hogy kárba veszett mindaz a vesződség, amelyet a megművelésre és az öntözésre fordított. Ekkor van itt az igazi ideje a gyomlálásnak; ilyenkor kell gyökerestől kitépni holmi apró gazt, akármilyen kicsi legyen is; mert ilyen alkalmakkor látjuk be, mily keveset ér minden szorgalom, ha az Úristen megvonja tőlünk a kegyelemnek vizét. Ekkor becsüljük kevésre a mi semmiségünket, azaz, hogy még a semminél is hitványabb voltunkat. Az ember ilyenkor nagy alázatosságra tesz szert, s virágjai újra kihajtanak.[4]
Ó én jó Uram! Én egyetlen kincsem! Nem is tudom száraz szemmel és meghatottság nélkül kimondani, hogy Te, Uram, ily módon akarsz velünk maradni! Aminthogy tényleg velünk is vagy az Oltáriszentségben; mert hiszen ezt valóban hisszük és így is van, olyannyira, hogy egészen jogosan alkalmazhatjuk az előbbi hasonlatot. S ha csak bűneinken nem múlik, mindig élvezhetjük társaságodat, mert hiszen Te jól érzed magadat közöttünk, s magad mondod, hogy gyönyörűséged az emberek fiaival lenned! Ó én jó Uram! Mit jelentsen ez?! Valahányszor hallom e szavakat, mindig nagy vigasztalásomra szolgálnak, s ezt tették már akkor is, amidőn még annyira romlott voltam. Elképzelhető-e emberi lélek, ó Uram, aki, ha már egyszer ekkora kegyelmeket és ajándékokat árasztottál reá, s miután ő megértette, hogy jól érzed magad vele: újra ellened forduljon, s megsértsen ennyi jótétemény, és iránta való szeretetednek annyi bizonyítéka után, amelyben kételkedni sem lehet, mert hiszen világosan látható tetteidből! Sajnos, bizony van ilyen, aki ezt megtette; és pedig nem is egyszer, hanem sokszor, és ez én vagyok. S adja a Te jóságod, Uram, hogy én legyek az egyetlen hálátlan lélek e földön; hogy én legyek az egyedüli, aki képes ekkora gonoszságot elkövetni s ennyire megfeledkezni jótéteményeidről! Mert hiszen a Te végtelen irgalmad máris jóra fordította ezt a rosszat s minél nagyobb volt ez a rossz, annál fényesebben ragyog azzal szemben a Te irgalmasságod. Ó, mennyi okom van énnekem arra, hogy mindörökre énekeljem azt. Esedezem hozzad, Uram, Istenem, add, hogy csakugyan így legyen; hogy vég nélkül zenghessem ezt az éneket, hiszen nekem oly rendkívül nagy kegyelmeket adtál, hogy elcsodálkoznak rajta, akik látnak. Engem pedig sokszor magamon kívül ragadnak, hogy így annál jobban dicsőíthesselek. Mert hiszen magamban maradva, Tenélküled Uram, semmire sem volnék képes; ennek a kertnek virágai hamarosan újra tönkremennének, és ez a nyomorult föld újra szemétdomb lenne, mint volt annak előtte. Ne engedd ezt, Uram, s ne akarjad, hogy elkárhozzék ez a lélek, amelyet annyi fáradság árán szereztél meg s annyiszor újra és újra kimentettél és kiragadtál ama rettenetes sárkány fogai közül.
Bocsássa meg nekem Kegyelmed,[5] hogy eltértem tárgyamtól, s ne csodálkozzék, mert hiszen azért mégis csak önmagamról írok. Azért teszem, mert nagy hatással van a lelkemre az, amit leírok. S mikor így arról beszélek, hogy mennyivel tartozom az Úrnak, a magam szavának hallatára, lelkem alig tudja abbahagyni Isten dicséretét. Azt hiszem különben, hogy Kegyelmedben ez nem fog visszatetszést szülni, hiszen mi mindketten ugyanazért hálálkodhatunk, ha nem is egyenlő mértékben. Mert, mint Kegyelmed tudja, nekem az Úristen többet bocsátott meg, s így én többel tartozom neki.

_________________________________

[1] T. i. az értelem és az emlékezet.

[2] Érti az imént alapított ávilai Szent József-zárdát.

[3] A szentanya, mint mindenütt, úgy itt is, tapasztalatból beszél. Ő maga kitűnően értett a női kézimunkákhoz, s több zárdában mutogatnak tőle származó hímzéseket, amelyeknek kivitele rendkívül művészi ügyességre és ízlésre vall.

[4] Rendkívül bölcs tanács arra nézve, hogy miképpen kell fölhasználni a lelki szárazság idejét.

[5] Ez a megszólítás Garcia de Toledo atya grófi származásának szól.