Önéletrajz - XXI. Fejzet

Folytatja és bevégzi a belső ima ezen utóbbi fokának tárgyalását. Elmondja, mennyire nehezére esik az ilyen léleknek újra visszatérnie a világi dolgok közé, s hogy mily világosan mutatja meg neki az Úr a világ csalfaságát. Hasznos oktatást foglal magában.


Hogy bevégezzem, amiről beszéltem, azt akarom még mondani, hogy a léleknek beleegyezésére itt semmi szükség nincsen. Ez a beleegyezés úgyis megvan. A lélek tudja ezt, hiszen önként bízta magát az Úr kezére; az Úr előtt pedig szintén nem titok, mert ő mindent tud. Ez nem úgy van, mint idelent, ahol az egész élet csupa rászedés és kétszínűség, ahol, amikor azt hiszed, hogy már megszerezted valakinek a barátságát, mert az illető úgy mutatja: akkor veszed észre, hogy hazugság az egész. Igazán élni sem érdemes már ennyi ármánykodás közepette! Hát még hogy ha valami kis érdek-összeütközés forog fenn!
Boldog az a lélek, akivel az Úr megérttette az igazságot. Micsoda kiváló állapot volna ez a királyok számára! Mennyivel jobb volna, ha erre törekednének, mint arra, hogy kiterjesszék birodalmuk határait! Milyen méltányosság uralkodnék országukban! Mennyi bajtól menekülnének meg a jövőben, s mennyit kerültek volna el a múltban! Itt az ember már szívesen kockáztatja életét és becsületét az Úristenért! Mekkora kincs volna ez a királyok számára, akiket vezető állásuk mindenkinél jobban kötelez arra, hogy szem előtt tartsák Isten dicsőségét! Készek volnának ezer országot elveszteni, ha azáltal csak egy lépéssel is előbbre tudnák vinni a hit terjedését, vagy az eretnekek megtérését! S igazuk volna; hiszen sokkal nagyobb haszonnal járna reájuk nézve annak az országnak megszerzése, amelynek soha sem szakad vége; s ha a lélek csak egy cseppet ízlelt meg ezen ország vizéből, utálatosnak tűnik föl előtte minden földi dolog. Hát még ha egészen elmerül benne?! Mit érez akkor?!
Ó Uram! Bárcsak a Te jóvoltodból olyan helyzetben volnék, hogy mindezt fennhangon hirdethetném (aminthogy sokan megteszik, akik erre nálamnál alkalmasabbak). Igaz ugyan, hogy úgy sem hinnék el, de legalább könnyebb volna a lelkemnek. Azt hiszem, szívesen adnám oda az életemet, csak hogy egyet is megérttessek ezen igazságok közül. Persze, hogy azután tényleg mit csinálnék, azt én már nem tudom: mert én bennem nem lehet megbízni. De bármennyire nyomorult legyek is, úgy emészt olykor a vágy, mindezt megmondani az uralkodóknak, hogy egészen oda vagyok tőle.
Tehetetlenségem tudatában, hozzad fordulok, én jó Uram, s kérlek, hogy segíts mindezen. Jól tudod, mily szívesen lemondanék a királyok javára mindazon kegyelmekről, amelyekkel elárasztottál, föltéve, hogy nélkülük is elkerülhetném megbántásodat. Mert tudom, hogy akkor nem volna lehetséges szemet hunyniuk olyan dolgok felett, amilyeneket most elnéznek, s ez óriási áldás volna az országra. Ó Istenem, ha már annyira kitünteted őket a földön, értesd meg velük, hogy milyen kötelességek nehezülnek vállaikra. Hiszen még azt is hallottam, hogy ha valamelyiket kihívod ebből az árnyékvilágból, ezt az égen bizonyos tünemények jelzik. Igazán, ha ezt elgondolom, elfog a meghatottság. Mert hiszen még ezáltal is azt akarod tudtunkra adni, én Királyom, hogy mennyire kötelesek Téged életükben utánozni, tekintve, hogy halálukat, éppen úgy, mint egykor a Tiedet, égi jelek kísérik.
Talán nagyon is vakmerően beszélek. Tépje össze, Kegyelmed, ha kifogásolja ezt a hangot, de higgye el, hogy a királyok színe előtt még bátrabban beszélnék, ha megtehetném, s ha volna remény arra, hogy náluk hitelre találok. Hiszen igen sokat imádkozom értük Istenhez, s úgy szeretném, ha volna látszatja. Végre is, ha csak arról volna szó, hogy az életemet tegyem ki veszedelemnek, az ugyan nem számítana; mert hiszen hányszor szeretnék tőle amúgy is megszabadulni, de meg mily csekély értéket tennék kockára, olyan nagy nyereség reményében. Mert ugyan kinek volna kedve élni, látva azt a nagy tévelygést és vakságot, amelyben el vagyunk merülve.[1]
Ha a lélek egyszer idáig jutott, akkor már nemcsak istenes vágyakkal van eltelve, hanem Ő Szent Felsége erőt is ad hogy azokat tettekre váltsa. Nem képzelhető hogy valami alkalom kínálkozzék Isten szolgálatára anélkül, hogy ő azonnal föl ne használja; s mégis azt hiszi, hogy semmit sem tesz, mert teljesen belátja, mennyire semmi minden, kivéve, ha valamit Isten kedvére tehetünk. Csak az a baj, hogy az ilyen magamforma haszontalan lénynek ugyancsak kevés alkalma nyílik erre.
Ó én édes Mindenem! Add kegyelmesen, hogy eljöjjön végre valahára annak ideje, amikor én majd visszafizethetek neked legalább egy fillért abból az óriási összegből, amellyel Neked tartozom! Légy oly kegyes, én jó Uram, s méltóztassál úgy rendezni a dolgok folyását, hogy ez a Te szolgálód egyszer már tehessen Neked valami kis szolgálatot! Mások is voltak nők, s mégis hősies tetteket vittek végbe a Te irántad való szeretetből! Én ellenben csak fecsegni tudok, s azért nem alkalmazol engem, Istenem, ott, ahol tettekre van szükség. Egész életem szószaporításban és vágyódásban merül ki, ahelyett, hogy szolgálnék Neked. S még erre sem igen érek rá: talán azért, mert még ezt is rosszul csinálnám! Ó kincseknek Kincse, én Jézusom! erősítsd és neveld meg először az én lelkemet, s azután intézd hamarjában úgy a dolgot, hogy tehessek ]Érted valamit, mert ezt már nincs ember, aki tovább tudná elviselni, tudniillik, hogy annyit kapjon és semmit se fizessen érte. Akármibe kerüljön is, Uram, ne engedd, hogy ilyen üres kézzel járjak előtted, mert úgy illik, hogy a jutalmat a tetteknek megfelelően mérd ki. Ez az én életem; ez a becsületem, ez az akaratom! Mindent odaadtam Neked; Tied vagyok egészen; tégy velem tetszésed szerint. Hiszen belátom én azt, én jó Uram, hogy mily kevésre vagyok képes; de tekintve, hogy följuttattál ennek az őrtoronynak a tetejére, ahonnét igazságok láthatók: mindent végre tudok hajtani, föltéve, hogy Te nem hagysz cserben. Mert ha Te csak egy pillanatra is eltávozol tőlem, azonnal odajutok, ahol voltam, tudniillik a pokolba.
Ó micsoda gyötrelem arra a lélekre, amely ezen a ponton látja magát, mikor újra kénytelen érintkezni az emberekkel; mikor újra végig kell néznie és szemlélnie ennek az életnek nyomorúságos bohózatát; és erre a testre kell vesztegetnie idejét s ennie és aludnia! Mindez agyonuntatja! Nem tudja, hogyan meneküljön, mert hiszen azt látja, hogy bilincsekben, börtönben sínylődik. Ilyenkor érzi amúgy igazában, hogy mennyire rabjai vagyunk saját testünknek; s hogy milyen nyomorúság az életünk. Belátja, mennyire igaza volt Szent Pálnak, mikor azért könyörgött az Úrhoz, hogy mentse meg tőle.[2] Vele együtt kiált Istenhez és könyörög szabadságért. Másutt is említettem ezt, azonban itt ez az epedés néha olyan heves, hogy a lélek, mivel nem mentik ki, - úgy látszik - mintha már-már ki akarna szökni a testből, s maga igyekeznék visszaszerezni a szabadságát. Úgy érzi magát, mintha el volna adva, idegen földön, s ami legjobban fáj neki, az az, hogy oly kevesen panaszkodnak vele együtt, s oly kevesen kérik, amit ő kér, hanem ellenkezőleg, az emberek legnagyobb része élni kíván. Ó, ha nem ragaszkodnánk semmihez, s nem találnók örömünket egyetlen földi dologban sem: mennyire fájna nekünk, hogy Isten látása nélkül kell tovább élnünk! S az a vágy, hogy végre valahára élvezhessük az igazi életet, mennyire mérsékelné a haláltól való félelmünket!
Elgondolkozom néha a fölött, hogy ha egy ilyen magamfajta teremtés, akiben olyan lanyha a szeretet, s akinek örök üdvössége annyira bizonytalan - mert hiszen tetteim nem érdemelték azt ki - csupán azért, mert az Úr ilyen világot gyújtott a lelkében, annyira sínyli ennek a száműzetésnek súlyát: vajon mit érezhettek akkor a szentek?! Mit szenvedhetett egy Szent Pál?! - egy Mária Magdolna és más hasonlók, akikben oly hevesen lobogott az isteni szeretetnek lángja?! Ezeknek az élete bizonyára állandó vértanúság volt. Az egyetlen, ami nekem némi könnyebbülést szerez és kissé megvigasztal, az, ha olyan emberekkel akadok össze, akiket hasonló vágyak emésztenek, s ha kibeszélhetem magam velük. Értem, olyanokkal, akikben a vágyak tettekkel párosulnak. Mert vannak ám olyanok is, akik azt hiszik, sőt hangosan vallják magukról, hogy lemondtak a világról - s így is kellene a dolognak lennie, mert hiszen ezt az állásuk is megköveteli, s már sok esztendeje annak, hogy ráléptek a tökéletesség útjára... Azonban az ilyen lélek messziről észreveszi, hogy kik azok, akik csak szóval mondtak le, s kik váltották be tettekkel szavukat. Világosan látja ugyanis, mily keveset haladtak az előbbiek, és mily sokat az utóbbiak. Különben is, ha az embernek egy kis tapasztalata van, ezt igen könnyen észreveszi.
Az eddigiekben tehát elmondtam, hogy milyen hatásuk van a lélekre az elragadtatásoknak, ha az Úristentől származnak. Az is igaz, természetesen, hogy ezekben a dolgokban fokozati különbségek vannak. Kezdetben például, bár ugyanezeket a hatásokat eredményezik, mivel még nem érvényesültek cselekedetekben, nem látszanak meg annyira az illetőn. Tökéletessége is fokozatosan nő, s arra igyekszik, hogy a pókhálók még az emlékezetéből is kivesszenek: már pedig ehhez némi időre van szükség. S mialatt mind jobban növekszik a lélekben a szeretet és alázatosság, annál erősebben illatoznak benne az erények virágai, úgy a saját, mint mások gyönyörűségére. Az is igaz azonban, hogy egyetlen egy ilyen elragadtatás tartama alatt az Úr akkora munkát tud a lélekben végezni, hogy annak igen kevés tennivalója marad a tökéletesség elnyerésére. Mert azt ember nem képes elhinni, hacsak nem tapasztalta, hogy mit ad az Úr a léleknek. Nézetem szerint nincs olyan emberi erőfeszítés, amivel ezt el lehetne érni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ha valaki Isten kegyelmének segélyével évek hosszú során át megteszi a magáét, úgy, amint azt ajánlják azok, akik könyveket írtak az imádságról kezdők és haladók számára: nem mondom, hogy az olyan keserves munka árán ne lenne képes eljutni a tökéletességre s a mindenről való lemondásra. Csakhogy nem éri el ilyen gyorsan, mint ahogy itt csinálja meg a dolgot az Úr; amennyiben minden közreműködésünk nélkül teljesen elszakítja a lelket a földtől, s úrrá teszi minden fölött, ami azon található. S hozzá megteszi ezt még akkor is, ha annak a léleknek nincs több érdeme, mint amennyi az enyémnek volt! Ennél nagyobbat nem mondhatok, mert bizony az enyémen úgyszólván semmi jó sem akadt.
Hogy miért tesz így Ő Szent Felsége?! Hát egyszerűen azért, mert így akarja; s mert Ő úgy cselekszik, amint szent tetszése tartja. Ha a lélekben nincs meg a megfelelő készület, előkészíti Ő maga, hogy képes legyen ama kincset befogadni, amelyet Ő Szent Felsége akar neki adni. Szóval nem mindig adja azért, mert az illető rászolgált azzal, hogy jól művelte a kertjét - bár az is igaz, hogy aki ezt a munkát jól végzi s gyakorolja a lemondást, azt nem bocsátja el üres kézzel - hanem azért, mert néha éppen a legrosszabb talajon akarja megmutatni csodás hatalmát, s mint mondom, azt akarja minden jóra képessé tenni. Ilyenkor az a lélek bizonyos tekintetben, mondhatnám, már nem is képes újra visszaesni előbbi szokásos bűneibe.
Értelme annyira hozzászokott az igazi igazságnak felfogásához, hogy minden egyéb kisgyerek-játéknak tűnik föl előtte. Nagyokat nevet néha önmagában, mikor azt látja, hogy komoly és imádságos emberek, s hozzá szerzetesek olyan főbenjáró dolognak tekintenek egyes kicsinyes rangkérdéseket, amelyeknek ő már messze föléjük emelkedett. Azt mondják, hogy ezt az okosság követeli meg és az állásuk méltósága, s hogy ily módon nagyobb hasznára vannak a köznek. Nagyon jól tudja az a lélek, hogyha Isten szeretete elfeledtetné velük állásuk méltóságát, többet használnának nélküle egy nap alatt, mint így, vele, tíz esztendő folyamán.
Az ilyen léleknek élete tele van szenvedéssel és keresztekkel, azonban másrészt nagy léptekkel halad előre. Akik ismerik, azt hiszik, hogy már elérte a tökéletesség tetőfokát, s íme rövid idő múlva megint magasabbra jutott, mert az Úristen folyton újabb kegyelmekkel árasztja el. Mert hiszen ez a lélek az Övé; Ő vállalta magára a gondozását, s azért folyton világít neki. Úgy látszik, állandóan ott van az oldala mellett, s úgy vigyáz reá, nehogy bűnbe essék. Folyton dédelgeti és biztatja, hogy szolgáljon Neki. Mikor az én lelkem ennyire jutott, s Isten részéről ebben a nagy kegyelemben részesült, egyszerre megszűntek összes bajaim, amennyiben az Úr erőt adott arra, hogy lerázzam őket. Ha bűnre vezető alkalmaknak voltam kitéve; ha olyan emberekkel érintkeztem, akikkel azelőtt világias módon szórakoztam: mintha csak köztük sem lettem volna, annyira nem voltak már többé hatással rám. Sőt mi több, határozottan hasznomra vált az, ami azelőtt bűnbe szokott sodorni. Minden csak arra szolgált, hogy annál jobban megismerjem és megszeressem Istent; hogy belássam, mennyivel tartozom neki; hogy sirassam múltamat. Világosan beláttam, hogy ebben nekem nincs részem, s hogy ezt a változást nem a magam igyekezetének köszönhetem. Hiszen ehhez még az idő is kevés lett volna. Ő Szent Felsége adta meg nekem hozzá az erőt, még pedig pusztán az Ő jóságából. Azóta, hogy az Úr elkezdett engem ezen elragadtatások kegyelmében részesíteni, ez az erő folyton növekvőben volt bennem mind a mai napig s az ő végtelen jóságában kezemnél fogva tartott, hogy vissza ne essem. Én azt hiszem, aminthogy tényleg úgy is van, hogy én a magam részéről nem teszek semmit, s világosan látom, hogy ez az Úrnak a műve.
Az a lélek, amelynek az Úr megadja ezeket a kegyelmeket, amennyiben alázatosan és óvatosan halad, s mindig szem előtt tartja, hogy az Úr teszi mindezt vele, s magától semmire sem képes, nézetem szerint közéje keveredhetik akármilyen embereknek, még ha a legvilágiasabbak, vagy a legromlottabbak volnának is: nem lesznek reá rossz hatással és nem fogják megingatni egy cseppet sem. Sőt ellenkezőleg, mint mondom, jó befolyást fognak reá gyakorolni, s alkalmul szolgálnak neki arra, hogy nagy lelki hasznot merítsen a találkozásból. Az ilyen már azon erős lelkek közé tartozik, akiket az Úr kiválaszt arra, hogy másoknak lelki üdvét mozdítsák elő; csakhogy persze ezt az erőt nem önmagukból merítik.
Ha az Úr egyszer egy lelket idáig juttatott, lassan-lassan nagy titkokat közöl vele. Ezen elragadtatások folyamán történnek az igazi kinyilatkoztatások, a nagy kegyelmek és látomások. Mindez arra szolgál, hogy megalázza és megerősítse a lelket; s mind jobban növelje benne a megvetést ezen világ dolgai iránt, és világos fogalmat adjon neki ama nagy jutalomról, amelyet az Úr az ő hívei számára tartogat. Adja Ő Szent Felsége, hogy az a végtelen bőkezűség, amelyet velem, nyomorult bűnössel szemben gyakorolt, legalább némileg buzdítsa és lelkesítse e sorok olvasóit arra, hogy Isten kedvéért mindenről lemondjanak. Mert hiszen oly nagylelkűen fizet Ő Szent Felsége, hogy már ezen élet folyamán is világosan látható, mekkora jutalomban részesülnek és mily előnyös helyzetben vannak az ő szolgái. Hát még mi lesz a másvilágon?!

_________________________________

[1] Hogy ebben a korban csakugyan a fejével játszott, aki szabadon mert beszélni az uralkodóval, arra úgyszólván minden nemzet történelméből lehetne példát felhozni; az meg közismert dolog, hogy II. Fülöp volt legkevésbé az az ember, akivel tanácsos lett volna komázni. Csakhogy Szent Terézia csak az Úristentől félt, s még annak sem a haragjától, hanem csakis a megbántásától, egyéb félelmet pedig még híréből sem ismert. II. Fülöp nővére, Janka hercegnő, bizalmas barátnője volt Szent Teréziának, s bizonyára az ő keze benne volt a következő dologban: 1509-ben a király, hogy, hogy nem, megtántorodott annak a szigorú erényességnek útján, amelyről egyébként sohasem szokott letérni. Nem tudni biztosan, mi volt a dolog, de elég az hozzá, botrány volt készülőben. A szentanya a nevezett év márciusának 23-án éppen Madridban volt s értesülve a dologról, levelet írt a királynak, amelyben erősen a lelkére beszélt. Többek között a következő kitétel fordult benne elő: „Emlékezzék meg arról, Felséges Uram, hogy Saul is királlyá volt kenve, s azért az Úristen mégis eltaszította.” II. Fülöp elolvasta a levelet, s arcán vésztjósló kifejezés jelent meg, „Nem láthatnám én ezt a nőt?!” - kérdezte hidegen. Azonnal keresésére indultak, azonban Szent Terézia jó barátainak volt gondjuk arra, hogy a király küldöttei ne találják őt többé Madridban. Kár! Fülöp autokrata volt ugyan, de alapjában nemes lélek, s akármennyire föl volt is indulva, Szent Terézia személyes varázsának nem tudott volna ellenállni. Igaz ugyan, hogy a levél is megtette a hatását: a király észbekapott, s a botrány el volt hárítva; azonban a történelem egy bájos jelenettel lett szegényebb azáltal, hogy elmaradt Szent Terézia és II. Fülöp király találkozása.

[2] „Én szerencsétlen! Ki fog engem végre valahára megszabadítani ettől a halálhozó testtől?” Róm. 7, 24.