Önéletrajz - I. Fejezet

Elmondja, miképpen kezdte az Úr már gyermekkorában fölkelteni lelkében az erényekre való hajlandóságot, s hogy mekkora kincs az, ha valakit az Isten erényes szülőkkel áldott meg.


Ha nem lettem volna olyan rossz, már azért is jónak kellett volna lennem, mert eltekintve egyéb nagy kegyelmeitől, az Úr erényes és istenfélő szülőkkel áldott meg.[1] Édesatyám nagyon szerette a jó könyveket, s hogy gyermekei olvashassanak, könyvtárában voltak spanyol nyelven írottak is. Édesanyámnak pedig főleg arra volt gondja, hogy imádkozzunk, s korán szívünkbe oltotta a szeretetet és tiszteletet a Boldogságos Szűz Anya s néhány kedve s szentje iránt. Ily üdvös hatások alatt az én lelkem, ha jól emlékszem, talán hat- vagy hétéves koromban kezdett életre ébredni. Nagy segítségemre volt e tekintetben az, hogy szüleimnél mindig csak azt láttam, hogy mily nagyra becsülték az erényeket. Nekik maguknak sok kiváló tulajdonságuk volt. Édesatyám nagyon szerette a szegényeket; jószívű volt a betegekkel szemben; gyöngéd még cselédjei iránt is. Sohasem tudta magát rászánni arra, hogy rabszolgákat tartson, s mikor egy alkalommal egyik testvérének rabszolgája nálunk volt, úgy bánt vele, mint saját gyermekével. Azt mondogatta: nem tudja nézni, hogy a szegény nyomorultnak nincs szabadsága. Ekkora volt benne az emberszeretet. Őszinte, egyenes ember volt. Soha senki sem hallott tőle káromkodást, vagy megszólást. Becsületessége minden fogalmat meghaladt.
Édesanyám szintén igen erényes nő volt. Sokat szenvedett és folyton betegeskedett egész életében. Végletekig menő becsületesség és tisztesség jellemezte. Annak ellenére, hogy nagyon szép volt, soha senki sem vette rajta észre, hogy törődik szépségével; s bár csak harminchárom éves volt, amikor meghalt, máris úgy öltözködött, mint az idős asszonyok szoktak. Igen szelídlelkű volt és rendkívül eleveneszű. Rövid élete folyamán sok szenvedésben volt része s igazán keresztényi módon halt meg.
Hárman voltunk lányok és kilencen a fiúk. Isten kegyelméből mindannyian szüleikre ütöttek abban, hogy jók voltak, kivéve magamat. Tény azonban, hogy édesanyám éppen engem szeretett a legjobban. S talán volt is oka akkor, amikor még nem kezdtem el vétkezni Isten ellen. Mert igazán fája szívem, ha elgondolom, mennyi jó természetes hajlandóságot adott nekem az Úr, s hogy mily rosszul használtam föl. Hiszen testvéreim semmi olyast nem tettek, ami engem visszatarthatott volna Isten szolgálatától. Sőt ellenkezőleg.
Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidős [2], akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért nagyon szerettem valamennyit s ők is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk olvasgatni a szentek életét, s midőn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról, amelyeket a szent vértanúk állottak ki[3], én rendesen úgy láttam, hogy azért mégis csak olcsón szerezték meg Isten látásának boldogságát s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni; természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennyei boldogságot, amelyről annyit olvastam. Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt szemünkben a legnagyobb akadály[4]. Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Erről sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis koromban lelkembe vésődött az igazság útja.
Mikor beláttuk, hogy nem tudunk olyan helyre jutni, ahol Istenért vértanúságot szenvedhetnénk, abban állapodtunk meg, hogy remeték leszünk. Mindjárt hozzá is fogtunk; a házunk melletti kertben elkezdtünk remetelakást építeni, úgy, ahogy tudtunk. Raktuk a köveket egyiket a másikra, de hát bizony a falak egy-kettőre összeomlottak, s így ez is meddő törekvésnek bizonyult. Szóval semmiképpen sem tudtuk megvalósítani vágyainkat. Igazán megilletődve gondolok arra, mily korán adta meg nekem Isten azt, amit azután saját hibámból elvesztettem. Alamizsnát is osztogattam, amennyire tőlem telt; ez természetesen édes-kevés volt. Kerestem a magányt, hogy ott elvégezzem magamra vállalt imáimat, mert azok voltak bőven; főleg a szentolvasót mondtam el sokszor, mert édesanyám nagyon szerette s megszerettette velünk is. Mikor más leánykákkal voltam együtt, szerettem velük apácásdit játszani; úgy tettünk-vettünk, mintha valami zárdában élnénk együtt. Ha jól emlékszem, abban az időben élt bennem némi vágyódás a szerzetesi élet után, de távolról sem olyan fokú, mint amilyenek voltak előbb említett óhajaim.
Emlékszem, hogy amikor édesanyám meghalt, én tizenkétesztendős voltam[5], vagy valamivel kevesebb s mivel már meglehetősen fel tudtam fogni veszteségemet, elmentem a Miasszonyunk egyik szobrához[6] s ott sírva-zokogva könyörögtem hozzá, hogy legyen ezentúl ő az édesanyám. Azt hiszem, bármennyire együgyű volt is ez a kérés, meghallgatta, mert azóta mindig szembeszökő módon találtam védelmet a fenséges Szűzanyánál, valahányszor hozzá folyamodtam, végül pedig teljesen fölvett az övéi közé. Végtelenül fáj most, ha nézem és elgondolom, mi volt annak oka, hogy nem voltam állhatatos azokban a jó szándékokban, amelyekkel elkezdtem az életet! Ó, én jó Uram, hiszen, ha csak a jelek nem csalnak, kezdet óta az volt a feltett szándékod, hogy engem egyszer bejuttatsz a mennyországba, aminthogy adja Szent Felséged, hogy úgy legyen! Öröktől fogva elhatároztad, hogy elhalmozasz engem mindazokkal a kegyelmekkel, amelyekben tényleg részesítettél! De hát akkor ... nem lett volna mégis illőbb ... nem az én érdekemre, de a Te isteni méltóságodra való tekintettel, ha megakadályozod, hogy annyira beszennyeződjék az a hajlék, mely hivatva volt Neked egykor állandó lakásul szolgálni[7].
Fáj a szívem, Uram, ha csak beszélek is erről, mert tudom, hogy ebben kizárólag én vagyok a hibás. Hiszen te a magad részéről semmit sem mulasztottál el; sőt megtettél mindent, hogy már kora ifjúságomtól kezdve mindig a tied legyek. Ha szüleimre akarnék panaszkodni, abban sem volna igazam, mert bennük csakis a jót láttam s ők szívükön hordták az én javamat. Én ellenben, alig léptem ki ebből a zsenge korból, tudatára kezdtem ébredni Istentől kapott természetes előnyeimnek[8] , - amelyek, mint mondják, szép számmal voltak – s a helyett, hogy hálás lettem volna értük, valamennyit arra használtam, hogy, amint majd el fogom mondani, sértegessem velük az Urat.
_________________________________

[1] Szent Teréziának édesatyja De Cepéda Sanchez Alfonz lovag volt. Első házasságából, amelyet Del Pézo y Enáo Katalinnal kötött, három gyermeke született: Mária, Péter és János. Ezek közül Péter, alighanem még kis gyermekkorában meghalt. Második felesége De Ahumada Davila Beatrix; Tőle születtek Ferdinánd, Rodrigo, Terézia, Lőrinc, Antal, Péter, Jeromos, Ágoston és Janka. A tizenegy élő gyermek között tehát szent volt a hetedik. A gyermekek közül egyesek, az akkori spanyol szokás szerint édesatyjuknak vezetéknevét viselték. A szent az utóbbiak közé tartozott s egészen az avilai Szent József-kolostor alapításáig Doňa Teréza de Ahumadá-nak nevezte magát. Szüleinek háza Ávila belvárosának déli részén, a Szent Domonkos-téren állott. Itt született 1515. március 28-án, szerdai napon, reggeli félhat óra tájban, s április 4-én keresztelték meg a Szent Jánosról nevezett plébániatemplomban, ahol e nagy eseménynek emlékét a következő felirat őrzi:

Vigesima octava Martii
Teresia oborta
Aprilis ante nonas est
Sacro fonte renata.
M. D. X. V.

„Március huszonnyolcadikán született Terézia s az április nónáját megelőző napon (vagyis negyedikén) született újra a szent vízből, 1515.” Alfonz lovag háza az ő halála után hamarosan idegen kézre került s csak 1636-ban sikerült azt a kármelita sarutlan férfirendnek megszereznie. Ekkor templom és kolostor lett belőle. A templomnak neve „La santa”. Azt a szobát, amelyben született, kápolnává alakították át. Most is a kármelitáké.
A szentnek édesanyja, De Ahumada Doňa Beatrix 1495-ben született s 14 éves korában ment férjhez a nála 15 esztendővel idősebb Cepéda Alfonzhoz. Mivel közte és ez utóbbinak első neje között rokonsági kötelék állt fenn, az ebből származó házassági akadály alól fölmentésre volt szükség. A fölmentő okirat 1509. október 17-én kelt. Az esküvőt Beátrix hozomány-birtokán, az Ávila határában fekfő Goterrendurában tartották meg.
[2] Évszámok tekintetében a szent néha téved. Rodrigo 1511-ben született, még pedig az év ugyanazon napján, mint nőtestvére. Tehát nem volt vele egykorú, hanem pontosan négy esztendővel idősebb. Később Rodrigo katona lett, mint az összes többi Cepéda-fiúk s velük együtt kiment Dél-Amerikába, hogy részt vegyen az újonnan felfedezett világrész meghódításában. Távozásakor újabb jelét adta szent húga iránt való szeretetének, amennyiben végrendeletileg út tette meg halála esetén örökösévé. Míg azonban a többiek, az egy Antal kivételével, magas kort értek, az ő katonai pályája rövid volt, mert 1538 táján elesett, vagy betegségben halt meg – nem tudjuk – a La Plata-folyó vidékén. Fegyverrel utat nyitni a keresztény hitnek: ez az eszme vezette a mélyen vallásos és fennkölt gondolkozású ifjút vállalatában, s ezért Szent Terézia mindig vértanúnak tekintette s úgy beszélt róla.
[3] A szentanya kézirata női vértanúkról beszél: las santas, nem pedig los santos, amint a nyomtatott kiadásokban egészen 1873-ig olvasható volt. A mai Spanyolország területe számos vértanú szüzet adott az Egyháznak, s azok életrajza bizonyára nagy hatást gyakorolt a gyermek lelkére. Ott volt köztük Szent Columba, a cordovai szűz, aki elment a mórok közé, hogy ott vértanúságot szenvedhessen. Ki tudja, nem ennek a példája indította-e a két gyermeket hasonló vállalkozásra.
[4] A szentanya nem mondja el részletesebben ezt az érdekes esetet. A dolog következőképpen történt. A hét éves Terézia és Rodrigo megszöktek otthonról s átmenve a város tövében folyó Adája hídján, elindultak a Salamancába vezető országúton. Tévedésből éppen ellenkező irányba, észak felé keresték a mórok földjét, ahol, szerintük, a vértanúság koronája várt reájuk. Azonban nem jutottak messzire, mert nagybátyjuk, Cepéda Ferenc éppen akkor tért haza a sétalovaglásból s elfogta a két kis szökevényt. Otthon, mialatt halálra ijedt édesanyjuk alaposan megmosta fejüket, Rodrigo kis húgára tolta a hibát s azzal mentegette magát, hogy „a kicsi beszélte rá”. Ávilában évenkint ünnepélyes körmenetet tartanak ez esemény emlékére. Cepéda Ferenc házát Cepéda Alfonzétól csak egy szűk sikátor választotta el. A szent édesanyja nagynénje volt Cepéda Ferenc feleségének, Ahumada Máriának s így a két csaladot kettős vérrokonság s a legbensőbb egyetértés kapcsai fűzték egybe. Az utóbbinak négy fia és három leánya volt. A hagyomány szerint a két gyermek a hídon túl levő Szent Lázár-kápolnájában, egy Mária-szobor előtt imádkozott, mikor nagybátyjuk rájuk akadt. A szobrot most a székesegyházban őrzik s az említett körmenetben körülhordozzák.
[5] Igazában 13 és fél éves volt.
[6] Ugyanaz a Mária-szobor volt, amely előtt szökésük alkalmával Rodrigóval imádkoztak a Szent Lázár-kápolnában.
[7] Amit a szent bűnös életéről mond, az mind szent túlzás, mert tény az, hogy keresztségi ártatlanságát sohasem vesztette el.
[8] Szent Terézia nem tartozik azon szentek közé, akinél a rendkívüli kegyelmek és misztikus jelenségek már a zsenge gyermekkorban mutatkoznak. Életének hajnala semmiben sem különbözik bármely más, nemeslelkű, vallásos és erényes leány ifjúkorától. Hiszen 25 éves volt, mikor az első nagyobb misztikus kegyelemben, az Úr Jézus első jelenésében részesült. Mindamellett van már gyermekkorában néhány vonás, amely előre jelzi jövendő nagyságát. Az egyike az, hogy sokat imádkozik és pedig teszi ezt acélos következetességgel nemcsak akkor, amikor kedve van hozzá, hanem később is, a lovagregényolvasás korszakában, amikor az áldozatába kerül és sok szórakozás közepette nem képes összeszedni elméjét. A másik az, hogy a szentek életrajzainak hatása alatt már azzal a zsenge elméjével belátja a múlandó dolgok értéktelenségét olyannyira, hogy keresi a vértanúhalált. A harmadik szintén nagy jelentőségű dolog az, hogy keresi a magányt, s mikor imáit akarja elvégezni, elvonul a háznak valamely félreeső zugába, hogy ott egyedül lehessen Istennel. Íme: az imának leendő mesternője már most mutatkozik benne!
Imája természetesen ajak-ima; gyermektől nem várhatunk többet. De meg különben is, bár az önéletrajz az imának ennél sokkal magasabb fokozataival ismertet meg bennünket, az ajak-imát nem szabad soha lekicsinyelnünk, mert végeredményben mégis csak alapja a többinek, s az Anyaszentegyház nem hiába teszi ezt kötelezővé a zsolozsmában és a nyilvános istentisztelet minden egyéb alakjában. Szent Terézia is hű maradt hozzá egész életén át s még élte alkonyán is, akármilyen későre járt az idő, mire végzett munkájával, soha sem feküdt le, mielőtt az olvasót el nem imádkozta volna. Hogy azonban az ajak-ima nála már gyermekkorában sem volt pusztán gépies hadarás, azt abból látjuk, hogy a magányban végezte s igyekezett egész figyelmét arra összpontosítani. Már pedig ez a legjobb előkészület a belső imára.