Önéletrajz - X. Fejezet

Azon kegyelmekről kezd beszélni, amelyeket az Úrtól a belső imában kapott; fejtegeti, hogy mennyiben segíthetjük elő mi magunk ezt a dolgot, s hogy mennyire érdekünkben van megérteni az Úr kegyelmeit, amelyekben részesülünk. Kéri az illetőt, akihez e sorokat intézi, hogy ha már ilyen részletesen íratják meg vele az Úrtól kapott kegyelmeket, akkor azt, ami ezután következik, legalább tartsa titokban.


Amint már említettem, a megelőző időkben is volt néha-néha részem, habár mindig csak igen rövidke ideig, az előjátékában azon kegyelmeknek, amelyekről most akarok beszélni. Mikor ugyanis az előbb említett módon odaképzeltem magamat Krisztus Urunk mellé, sőt néha olvasás közben is, olykor-olykor egész váratlanul elfogott Isten jelenlétének valami sajátságos érzése, amely minden kétséget kizárt aziránt, hogy Ő énbennem van, én pedig teljesen beléje vagyok merülve. Ezt nem úgy kell érteni, mintha látomás lett volna, hanem az volt, amit, ha nem csalódom, misztikus teológiának neveznek, s ami annyira felfüggeszti a lelki működéseket, hogy a lélek úgy érzi, mintha teljesen magánkívül volna. Az akarat szeret; az emlékezet majdnem egészen elveszettnek látszik; az értelem ugyan nem vész el, de nem gondolkodik, nézetem szerint. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem működik, hanem ott áll elálmélkodva azon sok mindennek láttára, ami előtte föltárul. Isten ugyanis megértteti vele, hogy mindabból, amit Ő Szent Felsége közöl vele, semmit sem képes felfogni.[1]
Előzőleg majdnem állandó volt nálam egy bizonyos mély megilletődés, amelyet, nézetem szerint, legalább is részben, megszerezhetünk a magunk emberségéből; ez az ajándék sem nem egészen érzéki, sem nem egészen szellemi. Az egészet Isten adja. Azt hiszem azonban, hogy ez irányban sokat tehetünk, ha elmélkedünk saját hitványságunkról; Isten iránti hálátlanságunkról; arról, hogy mily sokat tett érettünk; az ő annyira fájdalmas kínszenvedéséről; ha látjuk az ő nagyságát; azt, hogy mennyire szeret minket; és más ilyen gondolatokkal foglalkozunk, amelyekbe a lelki élet útján előretörtető ember minduntalan belebotlik, még ha egyébként az esze máson járna is. Ha azután ehhez némi szeretet járul, akkor megilletődik a lélek, gyöngéd érzelmek töltik be a szívet, s megindulnak a könnyek. Olykor úgy látszik, mintha erőszakkal ontanók őket, máskor meg az Úr fakasztja, anélkül, hogy képesek volnának ellenállni. Ő Szent Felsége ilyenkor ezzel a nagy ajándékkal jutalmazza meg igyekezetünket; mert nagyon vigasztaló ám a lélekre nézve, ha ilyen felséges Úrért hullatja könnyeit. Itt azután van oka, hogy boldognak érezze magát. Élvez is, örül is kimondhatatlanul.
Éppen most egy hasonlat ötlött az eszembe, amely nézetem szerint eléggé találó. Azt hiszem ugyanis, hogy a belső imának ezen örömei, olyanok, mint a mennyei boldogság. Az ég lakói ugyanis szintén nem látnak többet, mint amennyit az Úr érdemeikhez mérten enged látniuk; s mivel tudják, mily kevéssé szolgáltak erre rá: mindegyik tökéletesen meg van elégedve a maga helyzetével, annak ellenére, hogy az egyes szentek boldogsági fokozata között óriási a különbség; sokkal nagyobb még annál is, amely idelent az egyes szellemi örömök között van, pedig hát ez is rendkívül nagy. Midőn tehát az Úristen először részesíti a lelket ilyen kegyelemben, az tényleg azt hiszi, hogy nincs többé semmi kívánni valója, s úgy érzi, hogy bőségesen meg vannak fizetve összes szolgálatai. S ebben teljesen igaza is van, mert egyetlen egy ilyen könnycsepp, amelyet pedig úgyszólván mi magunk fakasztunk szemünkből - bár természetesen Isten segítsége nélkül mire sem vagyunk képesek - nézetem szerint fölér a világ összes szenvedéseivel: olyan óriási az értéke. Mert lehet-e nagyobb kincset képzelni, mint némi zálogát annak, hogy kedvében járunk Istennek? Azért is, aki idáig jutott, az buzgón dicsérje őt, s ismerje el, mennyivel tartozik őneki. Mert már úgy látszik, Isten a saját háza népe közé akarja őt fölvenni, s kiválasztotta őt országa számára, föltéve, hogy nem fordul vissza.
Kerülje az alázatosságnak azt a bizonyos, sajátságos fajtáját, amelyre még visszatérek, s amelynek alapján egyesek - nézetük szerint alázatosságból - nem tudják magukkal elhitetni, hogy az Úr ajándékokban részesíti őket. Értsük meg a dolgot úgy, amint tényleg van, hogy tudniillik az Úr megadja nekünk ezeket anélkül, hogy mi megérdemeltük volna, s legyünk értük hálásak ő Szent Felségének. Mert ha nem értjük meg, hogy miben részesülünk, akkor nem gyulladhatunk szeretetre. S hozzá határozottan igaz, hogy minél gazdagabbaknak látjuk magunkat kegyelmekben, föltéve, hogy nem feledjük saját nyomorúságunkat: annál nagyobb a lelki hasznunk, s annál őszintébb az alázatosságunk is. A másik eljárási mód kishitűségre vezet, amennyiben abból indul ki, hogy lelkünk nem képes nagy kincsek befogadására. Ugyanis alig kezdi az Úr ilyenekben részesíteni, azonnal megijed attól, hogy önhittségbe talál esni. Higgyük el, hogy aki ezeket a javakat adja nekünk, az meg is tud segíteni kegyelmével; s ha az ördög ebben az irányban kezdene bennünket megkísérteni, akkor fel fogjuk ismerni fondorkodását, s lesz erőnk az ellenállásra, értem, abban az esetben, ha teljes őszinteségben járunk Isten színe előtt, s kizárólag neki igyekszünk kedvében járni, nem pedig az embereknek. Magától értetődik, hogy a dolog így van, mert hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít. Már pedig, ha megengedett dolgot cselekszünk, sőt érdemeket szerzünk; ha állandóan eszünkben tartjuk, hogy létünket Istennek köszönhetjük; hogy semmiből teremtett és hogy ő tart fönn bennünket; ha nem feledjük egyéb jótéteményeit, halálát és szenvedéseit, amelyeket sokkal a mi megteremtésünk előtt vállalt magára értünk és mindazokért, akik most élnek: vajon miért ne volna megengedve nekem megértenem, belátnom és gyakran fontolgatnom, hogy én, aki azelőtt haszontalanságokról szoktam társalogni, most, az Úr kegyelméből, nem szeretek Őrajta kívül semmiről beszélni. Olyan ez, mint a drága gyöngy, amely, ha meggondolok, ki adta azt nekünk, s mily jó azt bírnunk: szükségképen szeretetre indít jótevőnk irányában; már pedig íme ebben nyilvánul az alázatosságon alapuló belső imának egész haszna. Hátha még más, ennél is értékesebb gyöngyökhöz jutunk, amilyenekben Istennek egyes szolgái részesültek! Ilyenek például a világnak és önmagunknak megvetése. Egészen világos, hogy ezek alapján még jobban le vagyunk kötelezve, és még hívebben kell szolgálnunk, mert hiszen be kell látnunk, hogy mindebből semmi sem származik mitőlünk. Ezekből tűnik ki az Úr bőkezűsége. Mert hiszen az ilyen hitvány, szegény és teljesen érdemetlen léleknek, mint amilyen az enyém, bőven elég lett volna ezen gyöngyök közül az első; Ő ellenben nagyobb kincsekkel halmozott el, mint amilyeneket kívánni tudtam volna.
Ezek a kegyelmek arra köteleznek bennünket, hogy új erőt merítsünk az ő szolgálatára, s hogy ne legyünk hálátlanok; mert az Úr ilyen föltétel alatt adja meg őket. Ha nem használjuk fel jól ezt a kincset, s ezt a magas állást, amelybe helyezett, újra el fogja venni tőlünk mindezt; s szegényen hagyva bennünket, a gyöngyöket Ő Szent Felsége, tetszése szerint odaadja valaki másnak, aki majd ért hozzá, miképpen kell azokat a saját és mások hasznára fordítani. Mert vajon hogyan használhatná vagyonát, és miképpen adakozhatnék bőkezűen az, aki nincs tudatában saját gazdagságának? Tekintve gyarló természetünket, nézetem szerint ki van zárva, hogy nagy dolgokra merjen vállalkozni, aki nem érzi, hogy Isten őt különösen kedveli. Ugyanis annyira nyomorultak vagyunk, s úgy vonzódunk ezen földi dolgokhoz, hogy nem igen lesz képes valaki tényleg mindent megvetni idelent, s szívét az összes anyagiaktól elszakítani, hacsak nem kapott valami előleget a másvilágiakból; mert hiszen ezen ajándékok révén adja meg nekünk az Úr azt az erőt, amelyet bűneink folytán elvesztettünk. Arra is aligha lesz kapható valaki, hogy kívánja a lenézetést, a megvettetést, s gyakorolja a tökéleteseknek egyéb effajta nagy erényeit, hacsak nem bírja valami zálogát Isten jóindulatának, s nincs benne ugyanakkor eleven hit. A mi természetünk ugyanis annyira nehézkes, hogy csak az iránt van érzéke, amit maga előtt lát, s éppen azért ezek az ajándékok szolgálnak arra, hogy felkeltsék bennünk a hitet és megerősítsék azt. Igaz ugyan, az is lehetséges, hogy amilyen hitvány vagyok jómagam, másokat is úgy ítélek meg; lehetséges, mondom, hogy másoknak a tökéletesség gyakorlatában elegendő a hit igazsága; míg az ilyen magamforma nyomorultnak mindenféle másra is szüksége volt.
Hát hiszen, az ő dolguk megmondani, hogy miként vannak vele: én csak arról beszélek, amit én magam éltem át mert hiszen ezzel vagyok megbízva. Ha nem jól beszélek, tépje szét az írásomat az, akihez intézem, mert hiszen ő jobban észre tudja majd venni benne a hibát, mint én. Én csak arra kérem őt, az Úr szerelmére, hogy bocsássa nyilvánosságra mindazt, amit eddig mondtam az én romlott életemről és bűneimről. Erre itt most megadom az engedélyt összes gyóntatóimnak, tehát neki is, mert hiszen ő szintén közéjük tartozik; még abba is beleegyezem, hogy, ha úgy akarják, tegyék azt meg akár mindjárt most, életemben. Ne engedjék, hogy továbbra is rászedjem a világot, s olyan színben tűnjem föl, mint akiben van valami jó. Igazán, határozottan, őszintén mondhatom, - már amennyire mostanában ismerem magamat - hogy ez nagy Örömömre szolgálna. Ellenben arra vonatkozólag, ami most következik, nem adom meg ezt az engedélyt; ha pedig ezt az írást valakinek mégis megmutatnák, nem akarom, hogy megmondják, kiről van szó; kivel történtek ezek a dolgok; s ki írta ezt. Azért nem nevezem meg benne sem magamat, sem másokat, hanem lehetőleg úgy igyekszem megírni, hogy senki se sejthesse, ki vagyok.
Ezt kérem én, az Isten szerelmére, tartsák magukat ehhez. Eléggé tudós és bölcs emberek ők ahhoz, hogy jóváhagyhassák, ha az Úr kegyelméből valami jót találnék mondani ebben az iratban. Mert ha ilyesmi akad benne, az csakis őtőle származik, nem pedig én tőlem. Hiszen tőlem épp oly messze áll a műveltség, mint a vallásos, jó élet! s nem is volt alkalmam tudós emberrel, vagy bárki mással megbeszélni ezt a dolgot. Csupán azok tudják, hogy ezt írom, akik megbíztak vele, s ők most nincsenek itt.[2] Nekem pedig úgy kell ehhez lopnom az időt, s azt is kedvem ellenére teszem, mert elvon a fonástól. Már pedig zárdánk szegény, s rászorul a keresetemre. De meg azután más dolgom is van elég. S ha az Úr legalább ügyességgel és jó emlékezőtehetséggel áldott volna meg: akkor fölhasználhatnám azt, amit olvastam, vagy hallottam; de ez is nagyon rossz nálam. Ha tehát mégis valami jót találok mondani, azzal az Úrnak bizonyára valami jó célja van. Ami rossz, az én tőlem való, s Kegyelmed lesz oly szíves kitörülni.[3] Sem az egyik, sem a másik esetben nem volna célja megmondani a nevemet. Életem folyamán nem volna értelme, mert van benne olyan, ami jó színben tűntethetne föl; halálom után pedig annál kevésbé, mert még a benne foglalt jó is elvesztené hitelét. Senki sem adna rá semmit, ha megtudná, hogy ilyen magamforma hitvány és rossz teremtés írta.
Azon reményben tehát, hogy Kegyelmed megteszi nekem azt, amire az Úr szerelmére kérem, s hasonlóképpen járnak el majd mások is, akik esetleg szintén olvasni fogják: egészen szabadon beszélek majd. Míg ellenben, ha az ellenkezőtől kellene tartanom, nagy szorongással írnék mindenről, kivéve bűneimről, mert azokat mindig kész vagyok megvallani. A többitől, ha más nem, már csak az is visszariasztana, hogy nő vagyok; hát még az, hogy ráadásul még gonosz is vagyok. Mindazt tehát, ami túllépi az én életrajzom egyszerű kereteit, legyen szíves úgy tekinteni, hogy csak Kegyelmednek van bizalmasan mondva, mivelhogy annyira kért, hogy írjam le s némileg magyarázzam meg azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr engem a belső imában részesít. Föltéve természetesen, hogy mindebben semmi nincs, ami ellenkeznék a katolikus szent hit igazságaival; mert ha ilyesmire akadna benne, arra kérem Kegyelmedet, hogy azonnal égesse el; ebbe én előre is föltétlenül beleegyezem.
Elmondom tehát, hogy mi történik bensőmben. Amennyiben megegyezik a hitnek tanaival, Kegyelmednek némi lelki haszna lehet belőle, ellenkező esetben pedig fel fog engem világosítani tévedésemről, nehogy az ördög malmára hajtsa a vizet az, amit én lelki nyereségnek tartok. Mert hiszen, Isten látja lelkemet, mindig kutattam valaki után, aki képes legyen engem megnyugtatni.
Akármennyire igyekezzem is a belső imáról világosan beszélni, ha valakinek e téren nincs tapasztalata, csak nagyon homályos fogalmat képes róla alkotni. Szólok először is néhány akadályról, amelyek hátráltatják az ember haladását ezen az úton; meg egyik-másik dologról, amely veszedelmessé válhat. Mindezekre az Úr vezetett rá engem, a tapasztalat útján; később pedig meg is beszéltem a dolgot egyes nagy tudományú emberekkel, s olyanokkal, akik már évek hosszú sora óta éltek lelki életet. Ezek beismerték, hogy azon huszonhét esztendő alatt, amióta a belső imát gyakorlom, bár annyit bukdácsoltam és oly rosszul haladtam rajta, Ő Szent Felsége több tapasztalathoz segített, mint sok mást, aki negyvenhét esztendeje járja azt folytonos önsanyargatás és erénygyakorlat közepette. Áldott legyen érte s használjon föl engem szent tetszése szerint, mert hiszen jól tudja Ő Szent Felsége, az én jó Uram, hogy nincs más célom ezzel, mint az, hadd dicsérjék és magasztalják egy kevéssé az emberek, azért, hogy egy ilyen magamfajta piszkos és bűzös szemétdombon, olyan jó illatú virágos kertet tudott ültetni. Adja Ő Szent Felsége, hogy bűneimmel ne tépjem ki őket újra, s ne legyek ismét olyanná, amilyen voltam. Esedezem, könyörögje ki ezt számomra Kegyelmed, az Úr szerelméért; mert hiszen sokkal többet tud bűnös voltomról, mint amennyit itt mondanom engedett.

________________________________

[1] Nehogy valaki félreértse a szentanya ezen állítását, a régi kiadásokban a következő jegyzetet fűzték hozzá: „Mikor a szentanya azt mondja, hogy az értelem nem működik, az annyit jelent, hogy nem halad egyik dologról a másikra, s nem von le következtetéseket és tanulságokat, mert teljesen lefoglalja az a végtelen jó, amely elébe tárul. Tényleg azonban mégis működik, mert hiszen ráfüggeszti szemét az előtte levő tárgyra, s tudja, hogy nem képes azt felfogni. Úgy értendő tehát, hogy nem működik, hogy nem következtet, hanem ott áll szinte elképedve ama nagyság előtt, amelyet lát; nem mintha sokat értene belőle, hanem azért, mert belátja, hogy nem képes teljesen felfogni végtelen nagyságát.” Silverio, Obras, I. 69

[2] Ezek Baňez Domonkos és De Toledo Garda atyák voltak, mondja Grácián atya a szentanya művei első kiadásához írt széljegyzeteiben.

[3] Grácián szerint ez Ibaňez Péter atyának szól.