Önéletrajz - XI. Fejezet

Megmagyarázza, min múlik az, hogy az ember nem jut el hamarosan Isten tökéletes szeretetéhez. Egy hasonlattal kezdi fejtegetni a belső imának négy fokát. Itt az első fokról beszél. Ez a fejezet igen hasznos a kezdők, nemkülönben olyanok számára, akik nem találnak örömet az imában.


Beszéljünk tehát már most azokról, akik belépnek a szeretet rabszolgáinak sorába, mert hiszen ezt jelenti és nem egyebet, ha rászánjuk magunkat a belső ima útjára, s így Annak követésére, aki bennünket annyira szeretett. Olyan felséges méltóság ez, hogy már a gondolata is rendkívüli örömmel tölti el lelkemet, mert hiszen a szolgai félelem azonnal megszűnik, mihelyt - már ezen út legelején is - úgy haladunk, amint haladnunk illik.
Ó, lelkem Ura! Ó én mindenem! Ha a lélek elhatározza, hogy ezentúl csak Téged fog szeretni, s – amennyire csak körülményei engedik - mindenét elhagyja, s csakis erre az isteni szeretetre fordítja minden tehetségét: vajon miért nem akarod neki megadni azt az örömet, hogy egyszerre fölemelkedhessék a tökéletes szeretet magaslatára? Azaz, hogy rosszul beszélek; azt kellett volna mondanom, s arról panaszkodnom, hogy miért nem akarjuk ezt mi? Mert hiszen kizárólag a mi saját hibánk, hogy nem élvezzük azonnal ezt a nagy méltóságot. Mihelyt odáig jutunk, hogy az Isten iránti szeretet tökéletessé lesz bennünk, akkor ez megadja nekünk az összes lelki javakat. Mi azonban zsugoriak vagyunk, s csak kelletlenül vállalkozunk arra, hogy egészen odaadjuk magunkat Istennek. Így azután hiányzik bennünk a kellő előkészület. Már pedig Ő Szent Felsége nem akarja, hogy ilyen nagy értékű dolognak birtokába jussunk, anélkül, hogy nagy árt fizetnénk érte. Belátom én, hogy nincs a földön semmi sem, amivel e kincset meg lehetne fizetni, azonban, ha megtennők azt, ami erőnktől telik; ha nem ragaszkodnánk semmi mulandó dologhoz, ha minden gondolatunk az égre irányulna s minden beszédünk arról szólna: meg vagyok róla győződve, hogy egészen bizonyosan, hamarjában megadná nekünk ezt a kincset. Rövid idő alatt megszereznénk minden szükséges föltételt a befogadására, amint azt egyik-másik szent megszerezte.
Nem egyszer vagyunk azon hiszemben, hogy mindenünket odaadtuk, pedig tulajdonképpen csak a vagyonunknak kamatját, vagy jövedelmét ajánlottuk föl Istennek, ellenben a tőkét és a birtokjogot szépen megtartottuk magunknak. Elhatározzuk, hogy szegények leszünk, - ami igen szép dolog, azonban mekkora gonddal és óvatossággal őrködünk afölött, hogy ne csak a szükséges dolgokban ne szenvedjünk hiányt, hanem a jólétünk is biztosítva legyen. Hogyan igyekszünk jó barátokat szerezni, akik minden jóval ellátnak; s a jövő miatti aggodalom talán nagyobb gondokat okoz nekünk, s több veszedelemnek tesz ki bennünket, mint annak előtte a vagyon, amikor még megvolt. Azt hihetné az ember, hogy mikor szerzetesekké lettünk, vagy pedig, amidőn ráléptünk a lelki élet útjára, s elkezdtünk haladni a tökéletesség felé, lemondtunk a tekintélyünkről is, igen ám, de csak érintsék valamiben ezt a mi gyönge oldalunkat, egyszeribe elfelejtjük, hogy hiszen azt mi már odaadtuk Istennek, s újra megköveteljük a tiszteletet. Mintha csak ki akarnók ragadni Isten kezéből azt, amit saját nézetünk szerint, egyszer már föltétlenül az Ő rendelkezésére bocsátottunk. S így vagyunk a többi dologgal is.
Hát bizony ez nevetséges módja az isteni szeretetre való törekvésnek. S hozzá egyszerre, hogy úgy mondjam, marokszám szeretnénk belőle kapni, de olykép, hogy amellett megtarthassuk egyéb vonzalmainkat. Nem gondolunk azzal, hogy megvalósítsuk jó szándékainkat; hogy vágyainkat kiemeljük e föld porából: s amellett szellemi vigasztalásokra számítunk! Nézetem szerint ez nem illő eljárás, s ez a két dolog nem egyeztethető össze. Mivel tehát nem adunk egyszerre mindent oda, nem is kapjuk meg egyszerre ezt a kincset; s adja Isten, hogy Ő Szent Felsége legalább cseppenként juttasson nekünk belőle, még ha a világ összes szenvedéseit kellene is érte kiállnunk.
Nagy irgalmat gyakorol az Úr azzal az emberrel, akinek megadja a kegyelmet és a bátorságot, hogy egész erejével ennek a kincskeresésnek feküdjék neki. Mert Isten mindenkinek kész magát odaadni, föltéve, hogy az illető állhatatos marad, s lassan-lassan képessé teszi a lelket arra, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből. Bátorságot, mondom, mert az ördög rendkívül sok akadályt gördít a kezdő útjába, s minden áron igyekszik őt visszatartani attól, hogy tényleg neki induljon. ő tudja ugyanis legjobban, milyen veszedelem fenyegeti, mert nemcsak az illetőnek lelke megy az ő számára veszendőbe, hanem még sok más emberé is. Ha ugyanis ez a kezdő megfeszíti erejét, hogy Isten kegyelmével följusson a tökéletesség csúcsára, akkor, azt hiszem, az ilyen soha sem megy be a mennyországba egyedül, hanem sokakat visz magával. Mivelhogy jó tisztnek bizonyult, az Úristennek van gondja rá, hogy legyen csapatja.[1] Azért is a rossz szellem annyi veszedelemmel és nehézséggel ijesztgeti, hogy nem csekély bátorságra van szüksége, sőt igen is nagyra, és Istennek sok kegyelmére, mert különben bizony meghátrál.
Beszéljünk már most arról, miképpen kell a dologhoz kezdeniük azoknak a lelkeknek, akik el vannak tökélve, hogy elindulnak ezen kincs keresésére, s - ha törik, ha szakad - végrehajtják ezt a tervüket. Arra ugyanis, amit a misztikus teológiáról - azt hiszem, így hívják – kezdtem beszélni, majd később visszatérek még.
Az út kezdetén várja őket a legnagyobb akadály, mert bár a nehezét itt is az Úr vállalja, itt még nekik kell dolgozniuk. Ellenben a belső ima többi fokain a lélek többnyire csak élvez. Mindazonáltal mind az elsőknek, mind a középsőknek, mind az utolsóknak megvannak a maguk keresztjei; az egyiknél ilyenek, a másiknál olyanok. Maga Krisztus Urunk ugyanis ez az Út, s ha csak nem akarnak elkárhozni, rajta kell haladniuk azoknak, akik az Ő követésére vállalkoznak. Ó boldog szenvedések, amelyeknek már ezen élet folyamán is olyan felséges a jutalmuk!
Szükségképen egy-két hasonlattal kell élnem; pedig nem illenek nő szájába, s jobban szerettem volna elkerülni őket, s egyszerűen arról írni, amivel megbíztak. De hát az ilyen magamforma tanulatlan ember nehezen tudja magát kifejezni, mikor szellemi dolgokról van szó, s így, kénytelen-kelletlen keresnem kell valami módját. Pedig nincs kizárva, hogy hasonlatom legtöbbször éppen nem lesz találó. Hát akkor legalább nevet rajta egyet, Kegyelmed, látván az én együgyűségemet.
Úgy emlékszem, mintha valahol olvastam, vagy hallottam volna a következő hasonlatot, de olyan rossz az emlékezőtehetségem, hogy nem tudom, hol és milyen alkalommal volt; elég az hozzá, hogy azt hiszem, meg fog felelni célomnak. Amikor valaki belekezd a belső imába, le kell azzal számolnia, hogy úgy van vele, mint az, aki egy szép díszkertet akar ültetni az Úr számára, de teljesen terméketlen talajon, amely tele van mérges növényekkel. Ezt a gazt Ő Szent Felsége saját maga irtja ki, s ugyancsak ő ülteti el a jó növényeket. Mert hiszen azzal tisztában kell lennünk, hogy ezen a munkán már túl kell lennie a léleknek, mikor rászánja magát a belső imára, s elkezdte azt gyakorolni.[2] Nekünk, mint jó kertészekhez illik, Isten segítségével csak arra kell igyekeznünk, hogy ezek a növények fejlődésnek induljanak. Gondosan kell tehát őket öntöznünk, hogy el ne száradjanak, hanem ellenkezőleg hozzanak virágot, és kellemes illatukkal gyönyörködtessék ezt a mi jó Urunkat, úgyhogy szívesen járjon el ebbe a kertbe üdülni és találja örömét ezekben az erényekben.[3]
Lássuk már most, hogy hányféle módon lehet ezt a kertet öntözni. Így azután meg fogjuk érteni, mi a teendőnk; mennyi munkánkba fog kerülni; meghozza-e a hasznot; s mennyi ideig kell azt művelni?!
Nézetem szerint az öntözés négyféle módon történhetik. Az egyik az, hogy kútról hordjuk a vizet; ami természetesen nagy fáradságunkba kerül. A másik módja az, hogy vödrös vízemelő kereket alkalmazunk, amelyet csak forgatni kell, - magam is használtam ilyent – s az ember kevesebb munka árán több vizet kap vele. Odavezetheti az ember továbbá egy folyónak, vagy pataknak vizét is, ami még jobb, mert a föld több vizet kap, s nem kell oly gyakran öntözni; de meg a kertésznek is sokkal könnyebb a dolga. Összehasonlíthatatlanul legjobb módja természetesen az, ha az Úr esőt küld reá, s megöntözi, anélkül, hogy nekünk kellene fáradnunk.
Ha már most az öntözésnek ezt a négy módját, amelyre a kertnek szüksége van, mert különben tönkremegy, a mi esetünkre alkalmazzuk, azt hiszem, hogy ezek segítségével némileg meg lehet magyarázni a belső imának azt a négy fokozatát, amelyekre az Úr, az Ö végtelen irgalmában olykor fölemelte a lelkemet. Adja az Ő jósága, hogy sikerüljön megmagyaráznom, s ily módon hasznára lennem egyiknek azok közül, akik megbíztak ennek megírásával. Mert hiszen az Úr négy hónap alatt magasabbra emelte őt,[4] mint amennyire én tizenhét esztendő alatt jutottam. Neki jobb volt az előkészülete, s azért máris minden fáradság nélkül alkalmazza kertjében mindezt a négy öntözési módot. Igaz ugyan, hogy az utolsót még csak cseppenként kapja, no, de ha így halad, az Úr segélyével hamarjában el fog benne merülni. Ha ezt az én magyarázatomat együgyűségnek tartja, ám nevessen rajta: nagyon szívesen veszem.
Azokról, akik még éppen csak, hogy elkezdték gyakorolni a belső imát, azt mondhatjuk, hogy kútról hordják a vizet; ez pedig, mint mondottam, igen fáradtságos munka. Meg kell feszíteniük minden erejüket, hogy összeszedjék az érzékeiket, amelyek, hozzá lévén szokva a féktelen kalandozáshoz, nem igen akarnak engedelmeskedni. Lassankint hozzá kell szokniuk, hogy ne akarjanak mindenfélét látni és hallani, a belső ima idején pedig egyáltalában semmit, hanem maradjanak egyedül, s ott, mindentől távol, bánkódjanak múlt életük fölött. Ezt különben úgy a kezdőnek, mint a haladónak meg kell tennie, még pedig igen sokszor; azonban, amint majd később elmondom, olykor többet, máskor kevesebbet kell ezzel a gondolattal foglalkoznia.
A kezdőknek egyik baja az, hogy nem képesek megérteni, van-e bennük igazi bűnbánat; pedig hát igenis van; mert hiszen különben nem tették volna föl magukban, hogy amúgy igazában akarnak szolgálni Istennek. Igyekezzenek sokat foglalkozni Krisztus Urunk életével, még ha ez kissé fárasztja is az értelmüket.
Ennyire eljuthatunk a magunk emberségéből; már tudniillik Isten kegyelmével, mert hiszen az magától értetődik, hogy anélkül még csak egy üdvös gondolatra sem vagyunk képesek. Mikor így teszünk, akkor hordjuk a vizet a kútról; s adja Isten, hogy találjunk benne vizet. De még ha nem is találnánk, ne múljék rajtunk, hanem mi menjünk oda és húzzuk, hogy megöntözhessük ezeket a virágokat. Hiszen Isten annyira jó, hogy még abban az esetben is, amidőn, - jobban tudva azt, hogy mi válik hasznunkra - azt akarja, hogy a kút kiszáradjon, ha mi jó kertészek módjára megtesszük a magunkét, Ő víz nélkül is fönntartja a virágokat és növeszti az erényeket. Víznek itt a könnyeket nevezem, vagy pedig, amennyiben ezek hiányoznának is, a megilletődést és az áhítatnak belső érzelmét.
Már most mit tegyen az, aki napokon keresztül nem érez mást, mint szárazságot, kedvetlenséget, unottságot; s annyira nincs kedve elmenni vizet meríteni, hogy abbahagyná az egészet, ha nem gondolná meg, mekkora örömet szerez a kert Urának, s nem félne attól, hogy kárba vész eddigi munkája, és érdeme abbeli fáradságának, hogy annyiszor ereszti le a vödröt a kútba, s húzza föl ismét üresen. Mihez fogjon, mikor minden jóakarata ellenére még csak a karját sem tudja fölemelni, vagyis más szóval egyetlen egy jó gondolatot sem képes kialakítani az elméjében. (Mert hiszen éppen az értelemnek a működését értjük a kútból való merítés alatt.) Mit tegyen, mondom, ilyenkor a szegény kertész?
Mi mást tenne, mint hogy örül, örvend és nagy kitűntetésnek tartja, hogy egy ilyen hatalmas császárnak kertjében dolgozhat, annál inkább, mert tudja, hogy ezáltal Urának kedvében jár. Ő ugyanis ne a saját maga élvezetét keresse, hanem az Övét, Uráét, s ilyen nehéz körülmények között dicsőítse Urát azért, hogy megtiszteli őt bizalmával, s fölteszi róla, hogy fizetés nélkül is a legnagyobb gonddal fogja elvégezni a reá bízott munkát. Segítsen Urának vinni a keresztet, s gondolja meg, hogy Ő egész földi élete folyamán érezte annak súlyát. Ne vágyódjék uralomra idelent, s ne hagyja soha abba a belső imát. Ily módon tehát legyen föltett szándéka, hogy, még ha egész életén át tartana is ez a lelki szárazság, nem engedi Krisztus Urunkat elesni a keresztjével. Majd eljön az ideje, amikor mindezért egyszerre fogja megkapni a jutalmat; sohse féljen attól, hogy fáradsága kárba vész. Kegyes, jó gazdának szolgál, akinek szemei állandóan nézik őt. Ne törődjék a rossz gondolatokkal. Gondolja meg, hogy még egy Szent Jeromost is ilyenekkel zaklatott az ördög ott a pusztában.[5]
Megvan ennek a fáradságnak is a maga értéke. Jól ismerem, mert hiszen szenvedtem tőle éveken át annyira, hogy ha csak egy csepp vizet tudtam olykor-olykor kimerni abból az áldott kútból, már azt is az Úristen különös kegyelmének tartottam. Tudom, hogy mekkora ez a szenvedés, s hogy több bátorság kell hozzá, mint sok egyéb csapásnak elviseléséhez széles e világon. Azonban azt is kézzelfoghatóan tapasztaltam, hogy az Úristen nagyon megjutalmazza érte az embert már ezen élet folyamán. Mert az az egy bizonyos, hogy ha az ilyenek után az Úr csak egy órára engedte is élveznem az ő vigasztaló jelenlétét: bőséges kárpótlásnak tartottam mindazon kínlódásért, amelybe a belső imában való állhatatosságom már hosszú idő óta került.
Az Úr egyesekre lelki életük elején küldi ezt a gyötrelmet; másokra a vége felé, sok más alkalmi kísértéssel együtt; teszi pedig ezt, nézetem szerint azért, hogy próbára tegye az Ő barátait, s megtudja, vajon képesek-e kiüríteni az Ő kelyhét és hordani a keresztet; s csak ezen próba után bíz reájuk nagy kincseket. De meg azután, a mi lelki javunk szempontjából is vezet bennünket Ő Szent Felsége olykor ezen a száraz úton, hogy fölfogjuk saját semmiségünket. Későbbi kegyelmei ugyanis oly nagy méltósággal járnak, hogy mielőtt megadná őket nekünk, előbb éreztetni akarja velünk saját nyomorúságunkat, hogy úgy ne járjunk, mint Lucifer. De meg azután van-e egyáltalában valami, amit Te nem azért tennél, Uram, hogy az én lelkemnek legyen haszna belőle?! Mert hiszen látod, hogy az már egészen a tied; hogy átengedte magát neked s hogy követni akar, amerre jársz, egészen a kereszt haláláig hogy kész Neked segíteni annak hordozásában, s nem hagy Téged alatta egyedül!
Akiben megvan ez az elhatározás, az ne féljen semmitől. De minek is aggódnék az a lelki életet élő ember, aki már ilyen magas polcra emelkedett, aki négyszemközt óhajt társalogni Istennel és ennek fejében lemond a világ összes szórakozásairól? A java munka el van végezve, dicsőítsétek érte Ő Szent Felségét; s bízzatok az ő jóságában, mert hiszen Ő soha sem hagyta még cserben barátait. Ne engedjétek meg, hogy ilyesféle gondolatok merüljenek föl lelketekben: vajon miért adott annak néhány nap alatt annyi áhítatot, nekem pedig annyi év után feleannyit sem? Higgyük el, hogy mindez a mi javunkra szolgál. Vezessen Ő Szent Felsége, amerre akar. Mi már nem vagyunk többé a magunkéi, hanem az övéi.[6] Elég nagy kegyelem az nekünk, hogy dolgozhatunk az Ő kertjében, s ott lehetünk a mi Urunk oldala mellett. Mert hiszen az kétséget sem szenved, hogy ő velünk van. Ha őneki úgy tetszik, hogy ezeknél a növényeknél és virágoknál egyesek lelkében szükség legyen a kútról való vízhordásra és öntözésre; másoknál ellenben megteremjenek anélkül: az nem az én dolgom. Tedd Uram azt, amit akarsz. Ne engedd, hogy megbántsalak. Add, hogy erényeim, - ha ugyan vannak s akkor is a Te jóvoltodból - ne pusztuljanak el. Szenvedni akarok Uram, mert hiszen Te is szenvedtél. Teljesedjék bennem mindenképen a Te akaratod. S ne engedje Szent Felséged, hogy egy olyan kincset érő dolog, amilyen a Te szereteted, olyanoknak jusson, akik csak a maguk élvezetéért szolgálnak Neked.
Tapasztalatom alapján merem állítani, s jegyezzük meg jól, hogy az olyan lélek, aki erős elszántsággal vágott neki a belső ima útjának, s annyira erőt vett önmagán, hogy nem veszi sokba, ha szomorkodik, ha örül, aszerint, amint nélkülözi ezeket a lelki örömöket és vigasztalásokat, vagy pedig megkapja azokat az Úrtól: mondom, az ilyen lélek máris megtette az útnak javarészét. Ne féljen az ilyen lélek attól, hogy vissza talál fordulni, még ha csetlik-botlik is, mert épületét szilárd alapokra fektette. Igen, mert az Úristen szeretete nem abban merül ki, hogy az ember könnyezzék, vagy hogy ilyenféle öröme és áhítata legyen, ami mind csak a mi vágyainkat elégíti ki és a mi vigasztalásunkra szolgál: hanem abban, hogy igazság szerint erős lélekkel és alázatosan szolgáljunk neki. Ellenkező esetben, azt hiszem, folyton csak mi kapunk, de adni nem adunk semmit. Az ilyen magamforma gyarló, s csekély lelki erejű nők számára talán jobb, hogy az Úr, amint mostanában teszi velem, a vigasztalások útján vezet. Ezzel akarja bennem tartani a lelket, hogy el tudjak viselni bizonyos fájdalmakat, amelyeket Ő Szent Felsége jónak lát reám mérni. De hogy az Úristennek egyik-másik hivatott szolgája olyan ember, aki férfi a talpán, akinek van tudománya és fejlett értelme: mondom, hogy az ilyen ember: panaszokra fakadjon, mikor az Úristen megvonja tőle az áhítatot, ezt már hallani sem szeretem. Nem azt akarom én mondani, hogy ne fogadják el, ha Isten megadja; sőt ellenkezőleg, becsüljék nagyra, mert hiszen Ő Szent Felsége éppen azért adja meg, mert látja, hogy ilyenkor szükségük van rá; hanem csak azt, hogy ha nem éreznek áhítatot, akkor ne aggódjanak, hanem értsék meg, hogy nincs rá szükség, s ezért nem is adja meg Ő Szent Felsége. Szóval tudjanak magukon uralkodni. Higgyék el, hogy az ellenkező eljárás hiba; ezt magam is tapasztaltam és beláttam. Higgyék el, hogy tökéletlenség; mert az ilyen emberben nincs meg a szellemi szabadság, s gyönge minden vállalkozásra.
Ez nemcsak a kezdőknek szól, habár nekik különösen ajánlom, mert igen fontos, hogy az ember mindjárt kezdetben ezzel a szabadsággal és elszántsággal vágjon neki az útnak; hanem még inkább másoknak, akik jó régen kezdtek már bele és soha sem tudnak a végére jutni, még pedig, nézetem szerint jórészt azért, mert nem szegődtek kezdettől fogva a kereszthez. Elcsüggednek, s azt gondolják, hogy semmire sem viszik. Ha értelmük nem képes elmélkedni, akkor kétségbe esnek; holott talán éppen akkor fejlődik és erősödik bennük az akarat. Csakhogy persze ezt ők nem értik. Értsük meg már valahára, hogy az Úr nem törődik ezekkel a dolgokkal; s bár mi hibáknak nézzük is őket, tényleg nem azok. Ő Szent Felsége jobban ismeri a mi nyomorúságunkat és gyarló természetünket, mint mi magunk. Ő jól tudja, hogy ezek a lelkek csak őreá akarnak mindig gondolni és csak őt szeretik; már pedig ez a jó szándék az, amit Ő kíván. Az a másik: érzelem; az a nyugtalanság, amelynek átengedjük magunkat, csak arra szolgál, hogy megzavarja a lélek békéjét, s ha az egyébként talán egy óra hosszat lett volna képtelen előrehaladni, most megbénítja négyszer annyi időre.
Igen gyakran testi bajtól ered az egész. Én e tekintetben sok tapasztalatot szereztem, s tudom, hogy ez igazán így van. Gondosan megfigyeltem önmagamat; de meg azután lelki életet élő emberekkel is beszéltem a dologról. Ugyanis annyira nyomorultak vagyunk, hogy ez a mi szegény bebörtönözött lelkünk kénytelen-kelletlen megszenvedi testünknek bajait, sőt még az időváltozást is. Sokszor pedig a nedveknek keringési zavarai okozzák azt, hogy saját hibája nélkül, nem tudja megtenni, amit szeretne, s csak szenved mindenféleképen. Ha azután ilyenkor erőszakolni akarják, csak annál rosszabb lesz az állapota, s annál tovább tart. Inkább vizsgálják meg, okosan, vajon nem innét származik-e a baj, s ne fojtogassák szegényt. Értsék meg, hogy betegek. Tegyék át más időre az imaórájukat, még ha ezt sokszor napokon át is meg kellene tenniük. Alkalmazkodjanak úgy, ahogy, ehhez a siralom völgyéhez, mert hiszen elég baja a léleknek, hogy itt kell nyomorognia, s mikor szereti Istenét, nem tehet úgy, amint akarna, még pedig azért, mert ez a test olyan rossz házigazdája neki.
Mondom: vizsgálják meg okosan, mert olykor az ördögtől származik az egész. Azért is nem mindig jó abbahagyni a belső imát, amikor ilyen nagy szórakozottság és zavar lép föl az értelemben; viszont azonban erőszakolni sem szabad mindig a lelket olyanra, amire képtelen. Hiszen tehet mást: gyakorolhatja a felebaráti szeretet külső tényeit, vagy olvashat; ha pedig olykor még erre is képtelen, akkor hát szolgálja ki egyszer a saját testét Isten iránti szeretetből, tekintve, hogy máskor, még pedig legtöbbször úgy is az szolgál a lelkének; keressen valami üdülést, például valami épületes társalgásban; vagy menjen falura, aszerint, hogy mit ajánl neki a gyóntatója. Nagy dolog mindebben a tapasztalat, mert az tudja nekünk legjobban megmondani, mit kell az adott esetben tennünk, s abból értjük meg, hogy mindenben szolgálhatunk Istennek. Az ő igája könnyű, s nem szabad erőszakkal ráncigálni a lelket, hanem szelíden kell vezetni, mert csak ez válik hasznára.
Tehát ismételve mondom - s ha még sokszor találom is mondani, az sem tesz semmit, mert annyira fontos a dolog - hogy a lelki szárazság, vagy pedig a szórakoztató és a zavaró gondolatok miatt ne nyugtalankodjék és ne szomorkodjék senki sem, mert különben sohasem fogja megszerezni a szellemi szabadságot, s mindig gyötrődni fog. Szánja rá magát mindjárt kezdetben arra, hogy nem riad vissza a kereszttől, s meg fogja látni, hogyan segíti majd az Úr annak viselésében; milyen jó kedvvel fog haladni s mennyi hasznot merít mindenből. Mert az a egy világos, hogy ha egyszer a kút nem akar vizet adni, mi nem Önthetjük tele. Másrészt azonban, amikor van benne víz, akkor ne legyünk restek, hanem húzzuk szorgalmasan, mert ilyenkor azt akarja az Úr, hogy ezáltal sokszorosítsuk meg erényeinket.

_________________________________

[1] Szent Terézia művein meglátszik, hogy katonacsaládból származik. Hasonlatait minduntalan a katonaéletből veszi.

[2] Azt akarja mondani, hogy a léleknek már mentnek kell lennie a halálos bűnöktől. Addig míg ez a föltétel meg nem valósul, nem képzelhető magasabb lelki élet.

[3] Ennek a hasonlatnak a megértésén igen sok múlik, s azért kissé megmagyarázzuk. A kert az emberi lélek. A mérges növények, amelyek annak talaját annak előtte födték, a bűnök; azok a virágok pedig, amelyeket ezeknek helyében kell benne ápolni és fejleszteni: az erények A víz, amellyel öntözni kell, az ima. A gaznak első kiirtását és a virágok első beültetését az Úristen végzi és pedig azáltal, hogy a lélekbe már akár a keresztség, akár pedig a gyónás szentségében beleönti a megszentelő kegyelmet és ezzel együtt az erényeket. Hogy a jól végzett gyónás milyen virágos kertté, változtatja a bűnös lelket, az akárhányszor szemmel láthatólag nyilvánul. Az az ember, akinek még az imént csak rosszon járt az esze, most egyszerre tele van minden jóra való készséggel, s lelkében ott van a hit, remény, szeretet, ott az okosság, mértéktartás, igazság, erősség és ezeknek kísérő erényei. Hogy ott maradnak-e, az természetesen más kérdés: az azon múlik, vajon ápolja, öntözi-e őket. Ha nem teszi, egy-kettőre elfonnyadnak, s ő visszaesik régi bűneibe. Ezek a belénk öntött erények csak egészen könnyedén vannak beledugva lelkünk talajába, s nem vertek még abban gyökeret. Ezeket mintegy csak kölcsön kaptuk, s csakis azáltal tesszük magunkévá, hogy folytonosan gyakoroljuk őket. Ha az Úristen nem adott volna a gyermeknek izmokat, az sohasem tanulna meg járni, de az, hogy izmai vannak, nem elég a járáshoz, hanem azt gyakorolnia kell, mert ha nem teszi, még az izmai is elsenyvednek. Így van ez a belénk öntött erényekkel is.
Azok az erények, amelyekről itt szó van, természetfölötti erények, amelyeket jól meg kell különböztetni a természetes vagy sztoikus erényektől. Az előbbiek Istenbe vetett hiten alapulnak és Ő iránta való szeretettel vannak mintegy megaranyozva, míg az utóbbiak teljesen hitetlen emberben is meg lehetnek. A pogányok is sok erényt gyakorolnak, de ezekkel csak természetes jutalmat érdemelnek, amilyen pl. az egészség, hatalom, hírnév stb. A rómaiaknak világuralmat adott az Úr polgári erényeikért. Az ilyen erények természetfölötti szempontból értéktelenek.

[4] Gracian atya margójegyzete szerint Ibaňez Péter domonkosrendi atyáról van szó.

[5] Szent Jeromosnak Eustochiumhoz írt 22. számú levelére céloz, amelyben ezt olvassuk: „Hányszor megtörtént velem, hogy itt a pusztaság magányában, melynek napégette kopár síkja oly sivár lakást nyújt a szerzeteseknek, képzeletem Róma élvezeteit varázsolta elém.”

[6] A léleknek birtokbavétele az Úr részéről igen érdekes momentum a lelki életben. Ez történhetik misztikus kegyelmek, látomások vagy hallomások kíséretében, mint történt ismételten Szent Teréziánál, de azok nélkül is. Ez utóbbi esetben az ember egyszer csak azon veszi magát észre, hogy ő az Úristen rabja, úgy érzi, mintha Az rárakta volna a bilincset s ő elvesztette volna szabadságát; az a benyomása, hogy nem cselekszik többé a maga esze szerint, hanem megy oda, ahová az Úr vezeti és teszi azt, amit az Úr tétet vele.