művei

2009. augusztus 14., péntek

Önéletrajz - XXIX. Fejezet

XXIX. FEJEZET.

Folytatja a megkezdett tárgyat, megemlít még néhány nagy kegyelmet, amelyet az Úrtól kapott, s azt, hogy miképpen nyugtatta meg őt Ő Szent Felsége, s tette képessé arra, hogy megfeleljen azoknak, akik ellene voltak.



Nagyon eltértem tárgyamtól; de hát elő akartam adni azon érveket, amelyek bizonyítják, hogy ez a látomás nem lehet a képzelődés szüleménye.[1] De hát igaz is: hogyan tudnók mi a magunk erejéből elképzelni Krisztus Urunknak emberi alakját, és képzeletünkben megalkotni annak rendkívüli szépségét?! Ugyancsak hosszú ideig kellene dolgoznunk rajta, hogy ábrándunk csak némileg is hasonló legyen hozzá! Azonban tegyük föl, hogy az ember mégis képes volna azt odaállítani képzelete elé, s azután egy ideig nézegetné részleteit, alakját, fehér fényét, s fokozatosan tökéletesítené ezt a képet, végül pedig belevésné emlékezetébe. Igen ám: de akkor miért tűnik el? Ha a képzeletnek alkotása: ki törli ki azt abból? Már pedig annál a látomásnál, amelyről beszélünk, nincs hatalom, amely ezt meg tudná akadályozni, s csak akkor nézhetjük, amikor az Úrnak úgy tetszik s odaállítja elénk; s úgy, amint Ö akarja, és addig, amíg Ő akarja. Mi sem eltüntetni nem tudjuk, sem odaállítani; akárhogy erőlködjünk is, nincs módunkban. Nem nézhetjük, amikor szeretnők, s nem hagyhatjuk abba a látását; sőt mi több, elég, hogy valami részletet akarjunk rajta különösebben szemügyre venni: az Úr Jézus azonnal eltűnik.
Két és fél esztendőn át az Úristen igen gyakran részesített ebben a kegyelemben. Az utóbbi három évben már ritkábban fordul elő, amennyiben egy másik, magasabb színvonalút adott helyette, amelyről esetleg később majd beszélek.
Mialatt tehát az Úr beszélt hozzám, én pedig néztem az Ő bámulatos szépségét s élveztem azokat a szavakat, amelyeket olyan nyájasan, olykor azonban szigorúan is, mondott azzal az Ő gyönyörű isteni szájával: kimondhatatlanul szerettem volna látni, hogy milyen színűek a szemei, s hogy mekkora a termete, azért, hogy azután elmondhassam.[2] Azonban soha sem voltam rá méltó, hogy megfigyelhessem, s hiába is igyekszem, mert ilyenkor a látomás egészen el szokott tűnni. Azt ugyan látom olykor - igaz - hogy olyan végtelen jósággal néz reám, csakhogy ennek a tekintetnek azután akkora a hatása, hogy a lélek nem képes elviselni, s egyszerre magasfokú elragadtatásba jut, aminek következtében ez a szép látomás eltűnik, s helyét Istennek teljes élvezete foglalja el.
Itt tehát mit sem számít, hogy akarjuk-e, vagy sem. Egészen világos: itt az Úr azt akarja, hogy a mi részünkről ne legyen más, mint alázatosság és szégyenkezés; hogy elfogadjuk, amit kapunk, s dicsőítsük Azt, aki adja. Ez áll az összes látomásokról, minden kivétel nélkül. Az ember teljesen tehetetlen velük szemben; nem képes kevesebbet látni, sem pedig többet, s a mi igyekezetünk sem nem lendít rajta, sem meg nem szünteti. Az Úr világosan értésünkre akarja adni, hogy ez nem a mi saját alkotásunk, hanem Ő Szent Felségéé. S tényleg, nem is vagyunk képesek belőle kevélységet meríteni, sőt ellenkezőleg alázatossá és félénkké tesz bennünket. Mert hiszen meg kell belőle értenünk, hogy amint képes az Úr megfosztani bennünket látási szabadságunktól, éppúgy elveheti tőlünk ezt az ajándékot és az ő kegyelmét, úgyhogy véglegesen elveszünk, s azért állandóan üdvös félelmet kell magunkban ápolnunk, amíg idelent élünk ebben a siralom völgyében.
Ilyenkor, valamint a szent ostyában is az Úr úgyszólván mindig föltámadott alakjában jelent meg nekem. Csak kivételesen, olyankor, amidőn szenvedéseim közepette akart bátorítani, akkor mutatta meg magát nekem sebektől borítva, vagy néha a kereszttel és a kertben; ritkán a töviskoronával, s ugyancsak egy-kétszer úgy, amint a keresztet hordozta. Ez, mint mondom, aszerint történt, hogy mire volt szükségem nekem és másoknak. Azonban szent teste mindig megdicsőült állapotban volt.
Hallatlan, hogy mennyi pironkodásomba és szenvedésembe került, mikor ezekről a látomásokról be kellett számolnom, s milyen sok ijesztgetésben és üldözésben volt miattuk részem. Egyesek annyira bizonyosra vették, hogy meg vagyok szállva, hogy ördögűzésnek akartak alávetni. Ezzel ugyan én nem sokat törődtem, azonban annál jobban fájt, mikor láttam, hogy a lelki atyák nem igen mernek engem meggyóntatni, vagy pedig megtudtam, hogy megint ellenem beszéltek előttük. Mindamellett azonban soha sem tudtam bánni, hogy ezekben a mennyei látomásokban volt részem, s nem adtam volna oda egyetlen egyet sem akár a világ összes kincseiért és örömeiért. Mindig az Úristen nagy kegyelmének tartottam, és most is rendkívül nagy kincsnek tekintem őket. Erről különben maga az Úr is sokszor biztosított. Iránta való szeretetem szemlátomást megnövekedett, még pedig igen nagy fokban. Minden bajomban hozzá mentem panaszkodni, s a belső imából mindig megvigasztalódva és újult erővel kerültem ki. Másrészt azonban bírálóimnak nem mertem ellene mondani, mert beláttam, hogy még jobban elrontanám a dolgot, amennyiben megint csak alázatossághiánynak minősítenék. Csupán csak a gyóntatómmal beszéltem a dologról, s ő mindig megvigasztalt, valahányszor szomorúnak látott.
Mikor azután ezek a látomások mind gyakoribbak lettek, az egyik lelkiatya, aki egyébként jó emberem volt, s akinél olykor, rendes gyóntatóm távollétében, gyónni szoktam, elkezdte nekem magyarázni, hogy a dolog az ördögtől van, s hogy ehhez nem fér többé kétség. Megparancsolták nekem, hogyha már nem vagyok képes megakadályozni a jelenést, vessek magamra mindannyiszor keresztet és mutassak neki fügét. Legyek róla teljesen meggyőződve, hogy az ördög jelenik meg nekem, s hogy ha így bánok vele, nem fog többé visszajönni.[3] Hogy ne féljek semmitől. Isten meg fog őrizni, s meg fog tőle szabadítani.
Ez a parancs nekem nagy lelki fájdalmat okozott. Mivelhogy nem tudtam elhinni, hogy nem Istentől váló a jelenés, elgondolnom is rettenetes volt, hogy így bánjak vele. Azt kívánni, hogy megszűnjék: arra szintén nem voltam képes, azonban végül mégis elhatároztam, hogy megteszem amit nekem parancsoltak, és igen sokat imádkoztam az Úristenhez, mentsen meg attól, hogy tévedésnek legyek áldozata. Ez volt állandó tárgya könyörgéseimnek, - és sokat sírtam emiatt. Segélyért folyamodtam Szent Péterhez és Szent Pálhoz is, amennyiben az Úr, mikor először jelent meg nekem,[4] azt mondta, hogy ők fognak engem megőrizni minden tévedéstől, s azóta is gyakran láttam őket, nagyon tisztán, a baloldalamon, bár nem képzeleti látomásban. Nagy hódolattal viseltettem ezen két dicső szent irányában.
A legnagyobb lelki kínt az okozta nekem, hogy fügét kellett mutatnom, mikor ebben a látomásban láttam az Urat. Mert hiszen olyankor, ha így előttem volt, még ha darabokra vágtak volna, akkor sem hitették volna el velem, hogy rossz szellem; ennek következtében ez a dolog keserves egy büntetés volt reám nézve. Hogy ne kelljen annyiszor keresztet vetnem, feszületet fogtam a kezembe. Ezt mindig ott tartottam, ellenben fügét nem mutattam folytonosan, mert az nagyon fájt nekem. Eszembe jutott, hogy milyen sérelmekkel illették őt a zsidók, s bocsánatáért esedeztem, kérve Őt, ne rója föl nekem bűnül, mert hiszen én csak engedelmességből teszek így aziránt, aki velem szemben az Ő személyét képviseli, s aki egyike azoknak, akiket Ő maga tett Egyházának szolgáivá. Azt mondta nekem, hogy ne vegyem lelkemre a dolgot; hogy helyesen teszem, amikor engedelmeskedem; hogy ő majd ki fogja nyilatkoztatni az igazságot. Midőn azonban a belső imát tiltották el nekem, úgy láttam, hogy megharagudott s azt mondta, hogy ez már zsarnokoskodás, - azután érvekkel magyarázta meg nekem, hogy ez a látomás nem származhat az ördögtől. Néhányat majd elmondok közülük.
Egy alkalommal, midőn így kezemben tartottam a feszületet, - amely egy szentolvasón lógott – kezébe vette azt, s midőn megint visszaadta, négy nagy drágakő volt rajta, sokkal értékesebb a gyémántnál.[5] Tényleg a földi dolgok egyáltalában nem hasonlíthatók a természetfölöttiekhez, s a mi gyémántunk hamisnak és értéktelennek látszik ahhoz képest, amit ott lát az ember. Az öt seb pedig igen finoman volt rajta kidolgozva. Azt mondta nekem, hogy ezentúl ilyennek fogom látni, s ez tényleg be is következett, amennyiben azt a fakeresztet nem úgy láttam, amint azelőtt volt, hanem ezekkel a drágakövekkel díszítve. Azonban csupán csak én láttam így, és senki más.
Mikor gyóntatóm parancsára elkezdtem alkalmazni ezeket a próbákat és ezt az ellenállást, a kegyelmek még jobban megnövekedtek. Igyekeztem elszórakozni, s az lett a következménye, hogy nem tudtam abbahagyni a belső imát, s úgy látszott, mintha még álmomban is abba volnék merülve. A szeretet még sokkal nagyobbra nőtt bennem, s folyton panaszkodtam az Úrnak ezen, Őreá nézve tűrhetetlen állapot miatt. Arra pedig, hogy ne gondoljak Őreá, teljesen képtelen voltam, akármennyire akartam és igyekeztem is attól tartózkodni. Amennyire csak erőmtől telt, mindenben engedelmes voltam, de hát ebben a dologban én igen keveset tudtam tenni, vagy éppen semmit sem. Az Úr pedig nem hagyta abba a jelenéseket, s bár egyrészt azt mondogatta, hogy tegyem meg, amit parancsoltak, másrészt megnyugtatott és kioktatott - amint most is meg szokta tenni - arra vonatkozólag, hogy mit mondjak nekik, s olyan érveket hozott fel előttem, hogy tökéletes biztonságban maradtam.
Kevéssel utóbb Ő Szent Felsége ígéretéhez híven elkezdte mind jobban kimutatni, hogy csakugyan Ő az. Akkora Isten iránti szeretet gyulladt ki bennem, hogy azt sem tudtam honnét ered; ugyanis egészen természetfölötti volt, s nekem semmi részem sem volt benne. Azt láttam, hogy az Isten látása utáni vágyba majdnem belehalok, s nem tudtam, hol keressem másutt az életet, hacsak nem a halálban. Ez a szeretet hihetetlen erejű indulatokban tört ki, amelyek ugyan nem voltak olyan elviselhetetlenek, mint azok, amelyeket előbb említettem,[6] sem pedig akkora értékűek, azért mégis annyira juttattak, hogy azt sem tudtam, mit tegyek. Semmi sem tudott kielégíteni; egészen magamon kívül voltam, s olykor igazán már azt hittem, hogy kiszakad a lelkem. Ó én jó Uram, micsoda felséges módszert, milyen gyöngéd fogásokat alkalmaztál velem, a Te nyomorult rabszolgáddal szemben. Elrejtőztél előlem, de fojtogatott a Te szereteted, és pedig olyan halálos öleléssel, hogy a lelkem szerette volna, ha soha meg nem szűnik.
Aki nem tapasztalta, nem is képes felfogni ezeknek az indulatoknak hevességét. Mert ez nem afféle elszorulása az ember keblének, sem pedig holmi ájtatos érzelem, amilyen gyakran fordul elő, s amely, úgy látszik, mintha összeszorítaná az ember szívét és minden áron külsőleg akar nyilvánulni. Az ilyesmi sokkal alacsonyabb foka a belső imának, s az ilyen izgalmaknak nem is jó magunkat átengednünk, hanem igyekezzünk őket szelíden visszafojtani, s megnyugtatni a lelket. Úgy van ezekkel az ember, mint az a kis gyerek, aki olyan sírásra fakad, hogy úgy látszik, mintha meg akarna fulladni, pedig ha egy kicsit megszoptatják, azonnal megszűnik nála ez a túlzott érzelem. Ilyen esetben az értelemnek szorosabbra kell fognia a gyeplőt, mert mindez többé-kevésbé magának a vérmérsékletnek lehet a megnyilatkozása. Igyekezzék tehát az ember másra terelni a figyelmét, s gondolja meg, hogy ez a dolog nem színültig tökéletesség ám, hanem nagy része van benne az érzékiségnek; nyugtassa meg ezt a síró gyermeket egy kis gyöngéd cirógatással, s vegye rá, hogy szelíden nyilvánítsa szeretetét, nem pedig ökölcsapásokkal. Fojtsa vissza azt az érzelmet a szívébe. Ne legyen olyan, mint a fazék, amely alá olyan ész nélkül rakják a fát, hogy túlságos forrásnak indul és egészen kifut a tartalma. Mérsékelje tehát mindazt, amit ezen tűz élesztéséhez használ, s enyhítse a lángot szelíd és nem keserű könnyekkel. Mert ezek az érzelmek igen kínosak és nagyon ártalmasak. Nálam is többször előfordultak kezdetben, s utánuk annyira oda volt a fejem, s úgy ki volt merülve a lelkem, hogy másnap, sőt tovább is, nem voltam képes újrakezdeni az imádságot. Azért is a lelki élet kezdetén nagy okosságra van szükség, hogy mindenben szelíden haladjunk, s hogy a szellem szokja meg a benső munkálkodást. Az ilyen külső nyilvánulások szorgosan kerülendők.
Ezek az indulatok, amelyekről most beszélek, egészen más természetűek. Itt nem mi rakjuk a fát, hanem a tűz már készen áll, s minket egyszerre beledobnak, hogy ott égjünk el benne. A lélek nem maga igyekszik arra, hogy fájjon neki az a seb, amelyet az Úr távolléte okoz: hanem úgy lövik bele azt a nyilat, amely a legérzékenyebb részén találja belsejét és átüti szívét, olyannyira, hogy maga sem tudja mi lehet, s hogy mit akar. Annál jobban megérti azonban azt, hogy mit akar az Úristen. Ennek a nyílnak hegye, úgy látszik, abba az üdvös méregbe volt mártva, amely arra indítja, hogy az Úr iránti szeretetből megutálja önmagát. Most már szívesen adná oda érette az életét akár ezerszer is.
Nem lehet azt kimondani, sem pedig megmagyarázni, hogy miképpen sebzi meg Isten a lelket és bocsátja reá ezt az észbontó fájdalmat. Csakhogy ez a kín olyan édes ám, hogy nincs e földön gyönyörűség, amely akkora élvezetet okozna. A lélek, mint mondom, azt szeretné, ha folyton ettől a betegségtől kellene haldokolnia. A fájdalomnak és a mennyei boldogságnak ezen szövetkezése előtt nekem megállt az eszem; nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges.
Ó, micsoda látvány az ilyen megsebzett lélek! Egy lélek, amely úgy érzi, s bizonyos tekintetben valóban tudja is, hogy át van ütve, és pedig olyan fenséges okból! Ő maga - ezt világosan belátja, - a kis ujját sem mozdította, hogy ez a szeretet föllángoljon benne, hanem abból a nagy szeretetből, amellyel az Úr viseltetik iránta, abból pattant ki, úgy látszik, hirtelenében az a szikra, amelynek következtében most az egész belseje ég. Ó, hányszor jut eszembe, mikor így vagyok, Dávidnak ez a verse: „Amiként a szarvas eped a vizek forrása után”[7] - mert úgy látom, hogy betű szerint beteljesedett rajtam.
Mikor ez a fájdalom nincs tetőfokán, akkor némileg enyhíteni lehet egy kis önsanyargatással, s a lélek nem tudván mit tegyen, ebben keres könnyebbülést. Csakhogy ez sem fáj ám, s ha az ember véresre ostorozza magát, azt is oly kevéssé érzi, mintha nem is volna élet a testében. Mindenféle fogásokhoz nyúl, hogy valami fájdalmat okozzon magának Isten iránti szeretetből, azonban mindhiába: az előbb említett lelki kín olyan heves, hogy én nem ismerek testi fájdalmat, amely azt meg tudná szüntetni. Nem ez annak az orvossága, ezek az eszközök nagyon is alacsonyan járnak egy ilyen fenséges betegséghez viszonyítva. Az az egy még enyhíti valamennyire és tűrhetővé teszi az állapotát, ha Istenhez könyörög, adja meg neki az egyetlen orvosságot, amelyet a baja számára ismer, tudniillik engedje meghalni; mert hiszen csak ily módon juthat az ő egyetlen kincsének élvezetéhez.
Néha azonban olyan heves a fájdalom, hogy még ezekben a dolgokban sem tud enyhülést találni, s nem tehet ellene semmit. A test meg van semmisülve; nem tudja mozgatni se lábát, se kezét. Ha álló helyzetben érte, összeesik, mint egy élettelen tárgy. Még csak lélegzeni is alig képes. Csak nyög, de azt is halkan, mert az erő elhagyta, de ezek a gyönge hangok annál erősebb érzelmet fejeznek ki.
Ebben az állapotban az Úr többször volt kegyes engem a következő látomásban részesíteni. Egy angyalt láttam a baloldalamon, testi alakban: ami nálam ritkaság; mert bár gyakran jelennek meg nekem angyalok, nem szoktam látni őket, hanem úgy történik a dolog, mint abban a látomásban, amelyről előbb beszéltem.[8] Ebben az esetben azonban azt akarta az Úr, hogy testi alakban lássam. Nem volt nagy, hanem inkább kicsike, s nagyon szép; kipirult arca, úgy látszik, arra vallott, hogy azon igen magas rangú angyalok közül való, akik teljesen lángolnak a szeretettől. Ha nem csalódom, keruboknak nevezik őket.[9] A nevüket ugyan nem szokták nekem megmondani, azt azonban világosan látom, hogy az égben kimondhatatlanul nagy a különbség egyes angyalok között. Ez egy nagy arany dárdát tartott a kezében, amelynek csúcsa, úgy láttam, kissé tüzes volt. Úgy tűnt föl előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztül hatolt a belső szerveimen, s mikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná, engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy azt a nyögést csalta ki belőlem, amelyről az imént szóltam, viszont azonban ez a borzasztó kín olyan végtelen gyönyörűséget okoz, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék. A lélek ilyenkor semmi mással nem éri be, mint magával Istennel. A fájdalom nem testi, hanem szellemi, habár a test is szenved bele, még pedig igen erősen. Valami kimondhatatlanul édes ömlengés ez Isten és a lélek között, s én arra kérem Őt, ízleltesse meg azt az ő végtelen jóságában mindenkivel, aki azt találná hinni, hogy hazudom.
Azon egész idő alatt, amíg csak ezek az indulatok tartottak, egészen magamon kívül voltam. Nem akartam sem látni, sem beszélni, hanem szerettem volna magamat teljesen átengedni ennek a fájdalomnak, amely nekem nagyobb boldogságom volt, mint amekkorát ez az egész világegyetem nyújthat.[10]
Ez a kegyelem többször megismétlődött addig az időig, amikor az Úr azt akarta, hogy reám jöjjenek azok a nagy elragadtatások, amelyeknek még mások jelenlétében sem voltam képes ellenállni, olyannyira, hogy nagy fájdalmamra, az emberek elkezdtek róluk beszélni. Amióta ezekben van részem, ezt a most említett fájdalmat nem érzem oly gyakran, hanem inkább azt a másikat, amelyről annak előtte beszéltem valahol, - már nem emlékszem, melyik fejezetben;[11] - ez utóbbi sok tekintetben különbözik attól és nagyobb értékű. Mikor azonban elkezdem érezni ezt a fájdalmat, amelyről most beszélek, az Úr, - úgy tapasztaltam - azonnal elragadja és önkívületi állapotba helyezi a lelkemet, úgyhogy nincs időm kínlódni és szenvedni, hanem ezeket azonnal fölváltja az élvezet. Áldott legyen Ő, aki annyi, de annyi kegyelemmel halmoz el engem annak ellenére, hogy oly hálátlansággal viszonzom végtelen jótéteményeit!

_________________________________

[1] Valószínűleg a megdicsőült édes Jézus egész alakjának látomását érti, amelyről a 38. fejezetben beszél, s azt mondja róla, hogy ez volt a legmagasztosabb valamennyi között, amelyben eladdig részesült. Az a két és fél esztendő, amelynek folyamán ezt a látomást állandóan élvezte, valószínűleg az 1558—60-ik évekre teendő.

[2] A spanyol eredeti szöveg kiadói ezt a helyet így olvasták: del tamano que eran, amely esetben azt jelentené, hogy a szentanya az édes Jézus szemeinek nagyságára volt kíváncsi, holott a szöveg így hangzik: del tamano que era, vagyis testalkatának nagyságát óhajtotta tudni. A tévedést, mely a fordításokba is átment, a legújabb francia fordítás készítői, a párisi első zárda nővérei vették észre.

[3] Még az egyébként olyan éles szemű párisi fordítóknak is elkerülte figyelmét, hogy az eredeti szöveg ezt az állítmányt többes számba teszi. Szóval - amint P. Silverio (Obras I. 229.) kimutatja - többen voltak, akik a szentanyát arra kötelezték, hogy mutasson fügét a látomásnak. Ezek közé tartoztak bizonyára Dáza Gáspár és Salcédo Ferenc. Gracián atyának ezen sorhoz írt széljegyzete szerint De-Aranda Gonzalo, világi pap, lett volna az illető. Mások emlegetik Del-Aguila Alvarez Perdinánd, Araoz és Ripalda jezsuita atyákat és valóságos szenvedélyességgel igyekeznek rájuk bizonyítani a bűnt.” Megjegyzendő, akárki volt, vagy akárkik voltak, a legcsekélyebb okunk sincs eljárásukon megbotránkozni. Eltekintve attól, hogy misztikus tüneményekkel szemben mindig jobb a túlságos óvatosság, mint a túlságos hiszékenység, akkoriban annyi gyanús eset fordult elő ezen a téren Spanyolországban, hogy mindenkinek résen kellett lennie.

[4] Lásd a 37. és .38. fejezetet.

[5] Meglehetősen nagy ébenfa kereszt volt, olyan, amilyen öregszemű olvasókon szokott lenni. Ezt a keresztet később az albai nővérek testvérhúgának, Jankának adták s ettől az albai hercegnő szerezte meg. A hercegnő halála után egyik udvarhölgye kezei közé jutott, s ettől 1612 dec. 24-én kelt bírósági ítélet alapján a valladolidi sarutlan karmelita atyákhoz került. A 18. század végén a francia háborúk folyamán a valladolidi nővérek vették át, de később újra visszaadták az atyáknak. Az 1835-ben bekövetkezett szerzetesüldözések folyamán, sajnos, nyoma veszett. (P. Silverio, Obras. I, 231. és 247.)

[6] 20. fejezet.

[7] Zsoltár 41, 1. Az eredetiben a szentanya hibás latinságával így hangzik: „Quemadmodun desiderad cervus ad fontes aguarum.”

[8] Az az értelmi látomás, amelyről a 27. fejezetben beszélt.

[9] Szent Terézia azt írta, hogy „kerubinok”, Baňez atya ellenben megjegyezte a margón: „Nézetem szerint inkább azok közül való volt, akiket szerafinoknak neveznek”, s így ez utóbbi kifejezés jutott a nyomtatott szövegbe.

[10] Szent Terézia itt leírja lelki állapotát, amilyen 1559-ben, 1560-ban és 1561-ben volt. (V. ö. 22. fej.) Azok a nagy elragadtatások, amelyek ezután következtek, s amelyekkel szemben minden ellenállás hiábavaló volt, 1562-re teendők. (V. ö. 20. fej.) A Megtestesülés-zárda hagyománya szerint a szívsebzés kegyelmében újólag részesült azon idő folyamán, amikor ott perjelnő volt, vagyis 1571 és 1574 között. Mutatják a cellát, ahol történt. Ennek falán vérnyomok láthatók, amelyek - a nővérek szerint – vagy a szentanya önostorozásának maradványai, vagy pedig vérhányásból erednek, amely a szívsebzés izgalmának lett volna következménye. A szentanya szívét Albában őrzik egy kristályüveg ereklyetartóban. Némelyek szerint egy nővér vágta volna azt ki a szentanya teteméből - s a „Szent Terézia és a kármeliták” című műben mi is ezt a nézetet adtuk elő -, ellenben P. Silverio (Obras I. 235.) a szenttéavatási pör egyik tanúvallomására támaszkodva erősíti, hogy az orvosok tették. Meg akartak ugyanis győződni arról, hogy a szentanya teteme nincs bebalzsamozva, s azért fölvágták az oldalát és kivették a szívét. Ez a tanúvallomás 1591-ből való.

[11] 20. fejezet.


Nincsenek megjegyzések: