művei

2009. szeptember 29., kedd

A lélek fohászai (VIII. 2.)


Azt mondod: „Jertek hozzám valamennyien, akik fáradoztok, és terhelve vagytok, s én megkönnyítlek titeket” (vö. Mt 11,28). Mit akarunk, mit kérhetünk, mit kereshetünk ennél többet? Mi másért olyan világtalanok a világiak, mint azért, mert földi boldogságra törekednek? Ó, Istenem! Ó, én jó Uram! Milyen szomorú dolog ez! Milyen vakság ott keresni boldogságot, ahol az nem található. Könyörülj meg Uram, Teremtőm, ezeken a Te teremtményeiden. Vedd tekintetbe, hogy nem értjük meg és nem tudjuk, hogy mi után vágyódunk, és nem is érjük el azt, amit kérünk. Adj nekünk, Uram, világosságot. Gondold meg, hogy nagyobb szükségünk van rá, mint annak a vakon született koldusnak, aki hiába óhajtotta látni a világosságot (vö. Jn 9; Lk 18,41). Mert hiszen most az emberek még csak nem is akarják látni azt. Ó, milyen gyógyíthatatlan betegség ez! Itt mutasd meg, Istenem, hatalmadat, itt gyakorold irgalmadat.

Tovább...

2009. szeptember 23., szerda

A tökéletesség útja - XVII. Fejezet

Arról beszél, hogy nem minden lélek alkalmas a szemlélődésre; hogy egyesek csak hosszú idő múlva érik el, és hogy, ha valaki igazán alázatos, akkor nem fog elkívánkozni arról az útról, amelyen az Úr vezeti.

Azt hiszitek ugyebár, hogy most már végre-valahára az imádságról fogok beszélni, pedig még mindig előre kell bocsátanom valamit és pedig egy nagyon fontos dolgot. Fontos azért, mert az alázatosság körébe vág. Már pedig az alázatosságra nagy szükség van ebben a házban, mert az imádságos életnek ez a legfontosabb erénygyakorlata. E tekintetben nagy hasznotokra lesz, ha sokat foglalkoztok azzal a kérdéssel és igyekeztek azt megérteni, hogy miképpen lehet az alázatosságot jól és sokszor gyakorolni. Amiről pedig én most szólni akarok, egyik lényeges pontja ennek a kérdésnek, s nagyon szükséges mindenkinek, aki imádságos életet él.
Már most tehát, hogyan is gondolhatná az igazán alázatos ember, hogy ő van olyan jó, mint azok, akik feljutottak a szemlélődés színvonalára? Hogy Isten odajuttathatja, az világos, mert hiszen Ő jó és irgalmas; de azért ha meg akarja fogadni a tanácsomat, üljön csak szépen az utolsó helyre, mert hiszen ezt ajánlotta nekünk az Úr s erre tanított saját példájával. Készüljön elő arra az esetre, ha Isten a szemlélődés útján akarná őt vezetni; de ha nem tenné, arra való az alázatosság, hogy szolgálja ki örömest az Úr szolgálóit; tekintse azt nagy boldogságnak és dicsérje érte az Urat. Mert hiszen megérdemelte volna, hogy a pokolban az ördögök szolgálója legyen, az Úr pedig idevezette.

Igen nagy okom van arra, hogy így beszéljek. Mert mint mondottam, nagyon fontos észben tartanunk, hogy az Úr nem vezet mindenkit egyazon úton s esetleg az olyan, aki saját nézete szerint nagyon alacsonyan jár, a legmagasabb úton van az Úr szemében. Habár tehát ebben a házban mindenki imádságos életet él, abból legkevésbé sem következik, hogy mindenki szemlélődő. Ez lehetetlen volna s ez a gondolat szolgáljon vigasztalásul annak, aki nem volna az. A szemlélődés Istennek rendkívüli ajándéka, amely az üdvösségre egyáltalán nem szükséges. Az Úr nem kívánja azt tőlünk. Ne féljen tehát attól, hogy tőle is bárki számon kérné s gondolja meg, hogy szemlélődés nélkül is igen nagy tökéletességre viheti, feltéve, hogy ahhoz tartja magát, amit mondtam. Sőt még az sincs kizárva, hogy sokkal több érdeme lesz, mert a haladás több munkájába kerül. Az Úr ugyanis erős léleknek tekinti, mint olyant vezeti s majd egyszerre adja meg neki odaát azt, amit idelent meg sem ízlelt. Azért ne is veszítse el a bátorságát és ne hagyja abba az elmélkedést. Tegye meg mindazt, amit a többiek tesznek és legyen türelemmel: olykor az Úr sokáig késik, de azután annál bőkezűbben fizet. Ő majd egyszerre kapja meg, amit a többiek az évek folyamán részletekben vettek föl. Én tizennégy esztendeig voltam úgy, hogy még elmélkedni sem tudtam soha, hacsak nem volt könyv a kezemben. Sokan lehetnek hasonló helyzetben; mások pedig talán még olvasva sem képesek elmélkedni. Csak szóval tudnak imádkozni, mert az jobban leköti a figyelmüket. Van olyan csélcsap képzeletű ember, hogy nem képes egyugyanazon dologra figyelni, hanem mindig máson jár az esze. S ez annyira megy, hogy ha összeszedi magát és erőnek erejével Istenre gondol, ezernyi dőreség, aggodalom és kétség merül fel a lelkében.

Én ismertem egy öregasszonyt, aki nagyon szent életet élt -- adná Isten, hogy az enyém olyan volna, mint az övé -- aki sok önsanyargatást gyakorolt és igazán hű szolgálója volt Istennek s aki emellett évek hosszú során keresztül naponta óraszám fárasztotta magát ajakimával és elmélkedéssel és mindhiába. Csak nagyritkán sikerült valami kis szóbeli imádságra odafigyelnie. Sokan vannak így. De azért, ha alázatosak, akkor végeredményben nem járnak rosszabbul, mint azok, akiknek sok a szellemi gyönyörűségük. Ellenkezőleg, teljesen egyenlő részt kapnak velük. Sőt bizonyos tekintetben jobb helyzetben vannak, mert sohasem tudhatjuk, vajon ezek a szellemi örömök tényleg Istentől valók-e, vagy pedig az ördög hamisítványai. Már pedig, ha nem Istentől valók, akkor nagy veszedelemmel járnak, mert az ördög azt célozza velük, hogy az illetőben kevélységet keltsen. Ha ellenben Istentől valók, akkor nincs ok a félelemre, mert mindig növelik az alázatosságot. Erről különben részletesen írtam egy másik könyvemben.[1]

Azokat, akiknek nincs szellemi örömökben részük, maga ez a körülmény teszi alázatosakká s mivel azon hiszemben vannak, hogy ezt bűneikkel ők maguk okozták, nagy gondot fordítanak arra, hogy előbbre jussanak. Ha azt látják, hogy mások könnyeznek, mikor ők nem tudnak sírni, máris arra gondolnak, hogy mennyire el vannak maradva Isten szolgálatában! Pedig talán éppen ők vannak sokkal előbbre, mert a könnyek -- bár magukban véve jók -- nem mindig erednek tökéletességből. Az alázatosság, az önmegtagadás, a lemondás és a többi erények sokkal több biztosítékot nyújtanak. Azért ne is féljetek; ne is legyen amiatt gondotok: oly szépen el fogtok jutni a tökéletességre, mint akár a nagy szemlélődők.

Szent Márta szent volt, habár sehol sincs róla feljegyezve, hogy szemlélődő lett volna. Már pedig mit akartok többet annál, ha olyanok lehettek, mint ez a boldog nő, aki annyiszor fogadhatta Krisztus Urunkat a házában, megvendégelhette, kiszolgálhatta s egy asztalnál ehetett vele? Ha olyan lett volna, mint Mária Magdolna, s mindig áhítatba lett volna merülve: nem lett volna, aki enni adott volna ennek az isteni vendégnek. Már most képzeljétek el, hogy ez a kolostor Szent Mártának a háza s hogy abban mi mindenre van szükség. Akiket tehát az Úr a munkás élet útján vezet, ne haragudjanak azokra, akik mélyen el találnak merülni a szemlélődésben, mert különben, ha hallgatagon is, az Úr venné az utóbbiakat védelmébe. Mivel azonban ezek a szemlélődők az Ő kegyelméből legtöbbször egészen megfeledkeznek önmagukról és mindenről, valakire pedig mégis csak szükség van, hogy az Úr számára megfőzze az ebédet: örüljenek, hogy Márta példájára kiszolgálhatják Őt. Gondolják meg, hogy az igazán alázatos lélek mindig készségesen beéri azzal a szereppel, amire az Úr kiválasztotta s mindig méltatlannak tartja magát még arra is, hogy az Ő szolgájának neveztessék.

Mert ha a szemlélődéssel, az elmélkedéssel, a szóbeli imával, a betegek gondozásával, a ház körüli munkával, a kiszolgálással, még a legalacsonyabb dolgokban is a mi vendégünket szolgáljuk ki, aki betér hozzánk, hogy velünk legyen, velünk egyék, velünk társalogjon: akkor ugyan mit törődünk mi azzal, hogy ebben szolgálunk-e neki, vagy pedig abban.
Nem azt akarom mondani, hogy ne igyekezzetek eljutni a szemlélődésre, hanem csak azt, hogy legyetek minden munkára kaphatók, mert nem áll módunkban az előbbit választani. Azt az Úr tetszése szerint adja. De ha évek hosszú során át úgy tetszik neki, hogy meghagyjon benneteket foglalkozástokban: ugyan szép alázatosság volna részetekről, ha mást akarnátok választani. Bízzátok ezt a háziúrra, Ő bölcs és hatalmas; jól tudja Ő, hogy mi való nektek s hogy mi felel meg az Ő érdekeinek.

Legyetek arról meggyőződve, hogy ha megtettétek, ami tőletek telik és ha megszereztétek a szemlélődés előfeltételeit és pedig oly tökéletesen, amint azt kifejtettem s Ő mégsem adja meg azt nektek -- habár én azt hiszem, hogy ha egyszer igazán tökéletes lesz bennetek a lemondás és az alázatosság, Ő nem fogja ezt tőletek megtagadni -- akkor csak azért vonja meg tőletek ezt a vigasztalást, hogy majdan egyszerre adhassa meg nektek az egészet az égben. Azért teszi, mert -- mint másutt mondtam -- benneteket úgy vezet, amint erős lelket illik vezetni. Keresztet hordat veletek, amint hordta azt Ő Szent Felsége is. S vajon micsoda szebb tanújelét adhatná barátságának, mint hogy azt adja nektek, amit Ő maga választott ki saját maga számára? Könnyen lehetséges, hogy a szemlélődés útján nem tudnátok ennyi érdemet szerezni. Ő tudja, hogy miért tesz így, ne avatkozzunk az Ő dolgába. Nagy szerencse, hogy ebben nem enged nekünk szabad választást; mert tekintve, hogy a szemlélődés kényelmesebbnek látszik, valamennyien nagy szemlélődők akarnánk lenni. Mekkora haszon az, ha nem keressük a magunk érdekét! Akkor veszteségtől sem kell félnünk. Mert Isten sohasem engedi meg, hogy az igazán lemondó ember veszteséget szenvedjen, hacsak nem azért, hogy annál nagyobb legyen később a nyeresége.
______________________________

[1] Önéletrajzát érti.

Tovább...

A tökéletesség útja - XVI. Fejezet

Kifejti, hogy mennyivel tökéletesebb a szemlélődő emberek élete azokénál, akik pusztán az elmélkedésre szorítkoznak. Hogy miképpen szokta az Úr néha a szórakozott lelket is fölemelni a tökéletes szemlélődés magaslatára, s hogy miért teszi ezt. Ez és az utána következő fejezet nagyon megszívlelendő.[1]

Ne tartsátok mindezt valami nagy dolognak, mert az eddigiekben, amint mondani szokták még csak fölraktam a sakkfigurákat. Azt kívántátok tőlem, hogy beszéljek az imádság alapjairól, már pedig én nem ismerem annak más alapjait, mint az erényeket. Engem ugyan az Úristen nem ezen az úton vezetett, mert bennem még az erényeknek alapjai sincsenek meg.
Már most higgyétek el nekem, hogy aki a sakkjátékban nem tudja felrakni a figurákat, az nem fog tudni játszani, ha pedig valaki nem képes sakkot mondani, az mattot sem tud adni. Meg fogtok talán ütközni azon, hogy a sakkjátékról beszélek előttetek, mikor ebben a házban mi nem játszunk s nem is szabad játszanunk. Ebből is láthatjátok, micsoda anyát adott nektek az Úr! Még az ilyen haszontalansághoz is értett! No de hát hiszen azt mondják, hogy a sakkozás olykor meg van engedve; hát még mennyire meg van engedve nekünk az a játék, amelyről beszélni akarok. S ha egyszer belegyakoroltuk magunkat, mily könnyen fogjuk ezt az isteni királyt megmattolni. Nem lesz képes kimenekülni kezünk közül, de nem is fog erre törekedni. A királynő ebben a játékban a legerősebben tudja őt támadni s az összes többi figura segíti őt a harcban. Nincs olyan királynő, amely hamarább késztetné Őt a megadásra, mint az alázatosság. Ez vonzotta le Őt az égből Szűzanyja méhébe s ennek segítségével, mint egy hajszállal, húzzuk őt a mi lelkünk belsejébe. Akiben nagyobb az alázatosság az tökéletesebben, akiben kisebb, az kevésbé tökéletesen fogja Őt bírni. Mert én nem értem és nem is fogom soha megérteni, hogyan volna képzelhető alázatosság szeretet nélkül és szeretet alázatosság nélkül. S ez a két erény viszont nem lehet meg nagyon tökéletes fokban az ember lelkében, hacsak nem szakított igen alaposan az összes teremtményekkel.

Azt mondjátok talán, leányaim, hogy minek is beszélek én nektek erényekről, mikor van könyvetek elég, amelyekben olvashattok róluk? Hogy ti a szemlélődésről akarnátok valamit hallani. Azt mondom erre, hogy ha csupán az elmélkedésre vonatkozólag kívántatok volna felvilágosítást, akkor is beszélhettem volna az alázatosságról, s ajánlhattam volna ezt mindenkinek, még abban az esetben is, ha az illetőnek egyéb erényei nem is volnának. Mert ez az eszköze az összes erények megszerzésének; gyakorlása pedig életbevágó érdeke minden kereszténynek. S akármennyire elvetemült legyen is valaki, igyekezzék azt gyakorolni, mihelyt érzi, hogy Isten őt ily nagy jóra indítja. Erről én másutt is írtam, aminthogy írtak róla olyanok is, akik értik azt amiről írnak; mert Isten látja lelkemet: én igazán nem értem. Ellenben a szemlélődés egészen más dolog, leányaim. E tekintetben valamennyiben tévedésben vagyunk. Ha olyasvalakit látunk, aki annyira jutott, hogy minden nap elég hosszú ideig gondolkodik bűneiről már pedig ez csak kötelessége mindenkinek, ha nem akar méltatlan lenni a keresztény névre -- azonnal azt mondjuk rá, hogy íme mennyire szemlélődő, s azt kívánjuk tőle, hogy legyenek meg benne azok a nagy erények, amelyek az erősen szemlélődő embereket jellemzik. Sőt ő maga is így gondolkozik önmagáról, pedig téved. Nem tudta ugyanis a játék kezdetén ügyesen elrendezni a figuráit, s azt hitte, elég ismerni azokat, hogy az ember mattot adhasson; pedig ez lehetetlenség. Az a király, akiről mi beszélünk, így nem hajlandó meghódolni, hanem csak úgy, ha az illető előbb önmagát egészen neki ajándékozza.

Ha tehát azt akarjátok, leányaim, hogy megmagyarázzam nektek a szemlélődésre vezető utat, legyetek türelemmel, mert esetleg részletesebben tárgyalok egyes dolgokat, amelyek talán első tekintetre nem látszanak olyan fontosaknak. Az én nézetem szerint nagyon is azok. Ha pedig ezeket nem akarjátok meghallgatni és az életben megvalósítani, akkor maradjatok csak holtatok napjáig, a ti elmélkedéstek mellett, mert biztosítlak benneteket, valamint minden mást, aki ezen kincs után vágyódik, hogy így nem fogjátok elérni az igazi szemlélődést. Az is lehetséges ugyan, hogy tévedek, mert csupán önmagam után ítélek; már pedig én húsz éven át hiába törtem magamat utána.

Most pedig meg akarom magyarázni -- mert akadhat köztetek, aki nem tudja -- hogy miben áll az elmélkedés. Adja Isten, hogy legalább ez legyen nálunk olyan, amilyennek lennie kell. Azt hiszem azonban, hogy ez is keserves munkába kerül, hacsak nem szereztük meg az erényeket, ha nem is olyan magas fokban, mint amilyenben a szemlélődéshez szükségesek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a dicsőség Királya nem fog eljönni lelkünkbe, s nem fog vele egyesülni, hacsak nem igyekszünk szert tenni nagy erényekre. Meg akarom ezt magyarázni, mert ha rajtakapnátok, hogy valamit nem úgy mondok, amint van, semmit sem hinnétek el nekem; s ebben igazatok is volna, ha szándékosan tenném: az ilyesmitől azonban Isten mentsen. Ha megtörténnék, akkor is tudatlanságom volna az oka, vagy pedig az, hogy félreértettem a dolgot.

Meg akarom említeni, hogy Isten néha halálos bűn állapotában levő embereknek is megadja azt a nagy kegyelmet, hogy felemeli őket a szemlélődés magaslatára. Ily módon akarja őket kiragadni az ördög karmai közül.
Ó, én Uram, hányszor kényszerítünk mi Téged arra, hogy felvedd a harcot az ördög ellen! Talán nem volt elég, mikor megengedted, hogy felkapjon és felvigyen a templom ormára? Nem kellett volna-e ebből máris megtanulnunk, hogy miként kell ellene sikeresen küzdenünk? Ó leányaim, micsoda látvány lehetett az akkor: a ragyogó nap és a sötétség egymás mellett! Hogyan remeghetett az a szerencsételen szellem, habár nem is tudta, hogy miért, mert Isten nem engedte, hogy megértse kivel van dolga! Áldott legyen az ő végtelen kegyessége és irgalma! De hogyan kellene pirulnunk, nekünk keresztényeknek, akik mint mondom, nap-nap után harcra kényszerítjük ama piszkos szörnyeteg ellenében. Uram, igazán szükség volt rá, hogy oly hatalmas karod legyen. De hogyan lehetséges az, hogy nem gyöngült el a kereszt rettenetes kínjai között? Ó, mennyire igaz az, hogy bármit szenvedjen is valaki szeretetből, abból kigyógyul! Azért hiszem is, hogyha életben maradtál volna, egyedül az irántunk való szereteted, minden más orvosság nélkül meggyógyította volna sebeidet. Ó, Istenem, bár csak nekem is részem lehetne ebben az orvosságban, valahányszor fájdalmat és szenvedést okoz nekem valami! Hogyan vágyódnám a bajok után, ha biztos volnék benne, hogy ily üdvösséges kenőcs fog meggyógyítani.

Visszatérek tehát arra, amit mondtam, hogy vannak egyes, teljesen tévútra került lelkek, akiket Isten csupán csak ezzel az eszközzel tud megmenteni. Mikor tehát Ő Szent Felsége ezt látja, nem akarja, hogy Ő rajta múljék a vesztük, s ezért, habár bűn állapotában vannak és nem rendelkeznek erényekkel, szellemi édességet, örömöket és elérzékenyülést küld nekik. Ez azután üdvös vágyakat gerjeszt bennük, sőt olykor még szemlélődésbe is meríti őket, bár ritka esetben és csak rövid időre. Ezt pedig Isten, mint mondom, azért teszi, hogy megpróbálja, nem lehetne-e őket ezzel az ízleltetővel arra az útra terelni, amelyen haladva azután gyakran volna ilyen élvezetben részük. Ha azonban ezek után sem volnának hajlandók erre az útra lépni, akkor már bocsássák meg nekem, illetve inkább Te bocsásd meg nekünk Uram, ha a szemükbe mondom, hogy az már mégis csak nagyon rossz dolog! Visszatérni és ragaszkodni a földi dolgokhoz, miután Te már egyszer ilymódon ölelted magadhoz a lelkünket!

Én a magam részéről azt hiszem, hogy az Úristen sokakkal megteszi ezt a kísérletet és hogy csak kevesen vannak, akik rálépnek a kegyelmek emez élvezetes útjára. Mert ha az Úr egyszer megtette, s mi közreműködtünk, akkor bizonyosra veszem, hogy Ő nem hagyja abba, hanem folyton újabb kegyelmeket adva, fölvezet bennünket a tökéletességnek nagyon magas fokára. De ha nem adjuk át magunkat Ő neki oly tökéletes odaadással, mint ahogy Ő azt velünk teszi, akkor már az is nagy dolog az Ő részéről, ha meghagy bennünket az elmélkedés fokán és időnként meglátogat bennünket, mint az Ő fiait, kik a szőlejében dolgoznak. Ellenben az előbbiek, azok az Ő dédelgetett gyermekei: azokat nem bocsátja el oldala mellől. Nem hagyja el őket, mert ők sem akarnak többé Ő tőle eltávozni. Odaülteti őket asztalához, egy tálból esznek vele, sőt -- mint mondani szokás -- szájából veszi ki a falatot és odanyújtja nekik.

Ó leányaim, áldott legyen a buzgalom, mely ide vezet! Áldott legyen a lemondás erről az egynéhány nyomorult dologról, amely ily magas méltósághoz juttat! Gondoljátok csak meg, hogy ha egyszer az Úr karjain hordoz benneteket, mit törődtök ti majd akkor azzal, ha az egész világ kígyót-békát kiált reátok! Elég hatalmas Ő arra, hogy bárkivel szemben is megvédelmezzen benneteket. Egy szavába került és a világ meg volt teremtve. Ha Ő valamit akar, az már meg is van téve. Hiszen, ha csak az ő szeretteinek lelki érdeke nem kíván mást, még beszédbe is ereszkedik velük! Akit Ő egyszer szeret, azt nagyon szereti. És mi, nővéreim, vajon miért nem mutatnók ki iránta szeretetünket, amennyire csak tőlünk telik?

Gondoljátok meg, micsoda csere az, ha a mi szeretetünket adjuk oda az Övéért! Ő mindenható, mi pedig önmagunktól nem tehetünk semmit, s csak arra vagyunk képesek, amihez Ő ád erőt. Mert hiszen végre is, mit teszünk mi Teéretted, Uram Teremtőm? Úgyszólván semmit; olykor egy kis jószándékot ébresztünk, ez az egész. Ha pedig Ő Szent Felsége azt akarja, hogy azzal, ami semmi, érdemeljük ki azt, ami minden, ne legyünk együgyűek...
Ó Uram, ott van az egész baj, hogy nem függesztjük szemünket állandóan Reád! Mert ha nem néznénk mást, mint csak az utat, hamarjában a célnál volnánk. Így azonban ezerszer elesünk, megbotlunk, eltévedünk, s mindezt azért, mert, mint mondom, nem tartjuk folyton szem előtt az igazi Utat. Azt hihetné az ember, hogy még sohasem léptünk reá, annyira szokatlannak találunk rajta mindent. Igazán szomorú dolog, hogy mi minden fordul elő e tekintetben! Azért mondom, hogy úgy látszik nem is vagyunk keresztények és sohasem olvastuk az Úr Jézus kínszenvedését. Mert ha csak egy kicsike kis mellőzés ér bennünket, már azt sem tudjuk elviselni, sőt azt hisszük, hogy nem is szabad zsebre tennünk. Ilyenkor azt mondják az illetők, hogy: nem vagyunk mi szentek! Ha valami hibát követtünk el, nővéreim, sohase mentegessük magunkat azzal, hogy nem vagyunk angyalok, nem vagyunk szentek. Isten mentsen ilyesmitől! Fontoljuk meg, hogyha nem is vagyunk azok, azok lehetnénk Isten segítségével, ha megerőltetnénk magunkat. Higgyétek el, ha mi megtesszük azt, ami tőlünk telik, Ő megadja hozzá a segítséget. Mivel pedig ezért jöttünk ide, s nem másért, munkára fel -- amint mondani szokták -- s ha azt látjuk, hogy ez vagy az a dolog kedvesebb az Úr előtt, legyen akármennyire nehéz, vágjunk bátran neki, s kegyelmével sikert fogunk aratni. Ezt a bátorságot szeretném én ebben a házban mindig látni, mert ez állandóan növeli az alázatosságot, s bizonyos szent vakmerőséget ád nekünk. Isten a bátrakat segíti és nem személyválogató.
Nagyon elkalandoztam a tárgyamtól; vissza akarok tehát térni ahhoz, amiről beszélni kezdtem, tudniillik, hogy mi az elmélkedés és mi a szemlélődés. Vakmerőség részemről, hogy ilyesmit fejtegetek, de hiszen ti mindent elnéztek nekem. Az is lehet, hogy az én esetlen írásmódom jobban megérteti veletek a dolgot, mint sok más ügyesen megírt könyv. Adja az Úr ehhez az Ő kegyelmét. Amen.
_______________________________

[1] Szemlélődők alatt a Szent azokat érti, akiknek az Úr megadta a nyugalmi ima, vagy ennél még magasabb imák kegyelmét.

Tovább...

A tökéletesség útja - XV. Fejezet

Arról beszél, hogy mekkora haszonnal jár az, ha nem mentegetjük magunkat még akkor sem, ha esetleg ártatlanul ítélnek el bennünket.

Igazán pirulnom kell, mikor arra akarlak benneteket bíztatni, hogy ne mentegessétek magatokat. Ez tudniillik igen nagy tökéletesség és nagyon érdemszerző, de ott a hiba, hogy elsősorban nekem kellett volna ezt az erényt gyakorolnom. Pedig, sajnos, meg kell vallanom, hogy nagyon kevésre vittem benne. Mindig találok valami okot arra, hogy mentegessem magamat, mert úgy tűnik föl előttem, hogy az adott esetben jobb azt megtenni. Tény ugyanis, hogy olykor megengedett dolog a mentegetődzés, sőt hiba volna elmulasztani, én azonban nem vagyok eléggé tapintatos, vagy mondjuk inkább, alázatos, hogy meg tudjam ítélni, mikor illik és mikor nem.
Mert tényleg nagy alázatosság kell ahhoz, hogy az ember némán tűrje, ha ártatlanul elítélik s ezzel nagyon híven utánozza az Urat, aki lemosta összes bűneinket. Azért is nagyon kérlek titeket, hogy ebben a pontban legyetek nagyon buzgók, mert nagy lelki haszonnal jár; míg ellenben abból senkinek sincs haszna, ha minden áron el akarjuk önmagunkról hárítani a vádat kivéve, mondom, egyes esetekben, amikor kellemetlenséget okozhatna, ha meg nem mondanók az igazat. Ha valaki nem olyan tapintatlan, mint én, az tudni fogja, hogy mikor kell így tenni.

Azt hiszem, nagyon fontos dolog, hogy az ember hozzászokjék, ehhez az erénygyakorlathoz, illetve arra törekedjék, hogy az Úr adjon neki igazi alázatosságot, mert hiszen az egész ebből fakad. Mert aki igazán alázatos, az őszintén fogja óhajtani, hogy kevésbe vegyék, hogy üldözzék és elítéljék, még ha nem is adott volna rá semmi okot. Ha utánozni akarja az Urat, vajon miben utánozhatná jobban? Ehhez nem kell testi erő, sem pedig bárki másnak a segítsége, kivéve az Úristené.

Azt szeretném én, nővéreim, hogy ezeket a nagy erényeket tanuljuk állandóan s ezeket gyakoroljuk penitenciaképen. Hiszen tudjátok, hogy a többi nagy önsanyargatások tekintetében nagyon mérsékelem a buzgóságtokat, mert, ha valaki nem óvatos, tönkre teheti velük az egészségét. Itt azonban nincs mitől félnünk, mert bármekkorák legyenek is a belső erények, nem fárasztják ki a testet Isten szolgálatában, hanem inkább még erősítik a lelket. Hozzá az ember -- amint más alkalommal mondottam -- nagyon kicsiny dolgokban gyakorolhatja őket, hogy azután győztesen kerüljön ki a nagy küzdelmekből is. De milyen könnyű dolog erről írnom s mily rosszul gyakorlom én ezt! Igaz ugyan, hogy sohasem volt alkalmam ezt az erényt nagy dologban megpróbálni; mert akármi rosszat mondtak is rólam, mindig világosan beláttam, hogy távolról sem mondtak még el mindent. Mert igaz, talán nem követtem el azt, amivel megvádoltak, de mily sok más bűnnel bántottam meg az én Uramat, Istenemet! Azt meg nagy szívességnek tekintettem vádlóim részéről, hogy igazi bűneimet nem emlegették, mert jobb szeretem, ha nem igazat fognak rám minthogy igazi hibáimat tárják föl.

Nagyon hasznos dolog e tekintetben fontolóra venni -- s tegye is meg mindegyiktek -- hogy ezen eljárás mellett az ember, az én nézetem szerint, minden tekintetben sokat nyer és semmi tekintetben sem veszít. Ami pedig a legfőbb nyereség az az, hogy így legalább némileg utánozzuk az Urat. Legalább némileg, mondom, mert ha jól szemügyre vesszük a dolgot, minket sohasem vádolnak egészen jogtalanul. Hiszen tele vagyunk hibákkal s ha még az igaz is hétszer esik el napjában, úgy hazudnánk, ha azt mondanók, hogy nincs bűnünk. Ha tehát éppen abban az egyben, amivel vádolnak, ártatlanok volnánk is, sohasem vagyunk minden tekintetben ártatlanok. Az édes Jézus pedig az volt.

Ó, én jó Uram! Ha meggondolom, mi mindent kellett elszenvedned, holott semmit sem érdemeltél meg, nem tudom, mit mondjak magamról s hogy hol volt az eszem, amikor még nem óhajtottam szenvedni s hogy hol van most, amikor mentegetem magamat. Hiszen Te tudod legjobban, én Mindenem, hogy ha akad bennem valami jó, azt nem vettem máshonnét, mint csakis a Te kezeidből! De hát, Uram, hiszen nálad egyre megy, hogy sokat adsz-e vagy pedig keveset. Ne nézd azt, hogy nem érdemlem meg, amit most kérek, hiszen éppoly kevéssé voltam érdemes azokra a kegyelmekre, amelyekkel eddig elhalmoztál! S vajon miképpen kívánhatnám én, hogy bárki is jó véleménnyel legyen egy ennyire rossz teremtésről, amilyen én vagyok, mikor Terólad, aki mindenek fölött jó vagy, annyi rosszat mondtak. Ez lehetetlen, lehetetlen, én Istenem! Te azonban ne engedd Uram kérlek, hogy a Te szolgálódban akadjon olyasmi, ami bántaná szemedet. Mert látod, Uram, az én szemeim rosszak, s kevéssel beérik; világosítsd meg őket Te magad, Uram és tedd, hogy őszintén óhajtsam az egész világ megvetését. Megérdemlem azért, hogy annyiszor elhagytalak Téged, aki engem oly hűségesen szerettél. Mert mit jelentsen ez, Uram? Minek igyekeznénk mi bármely teremtmények kedvében járni? Mit bánjuk mi azt, ha akár mindannyian megvádolnak bennünket, feltéve, hogy a Te szemedben, Uram, ártatlanok vagyunk.

Ó nővéreim, sohasem fogjuk ezt az igazságot felfogni s így sohasem jutunk fel a tökéletesség csúcsára, hacsak nem elmélkedünk sokat afölött és nem latolgatjuk, hogy mi fontos és mi nem. Mert ha ilyen esetben nem volna más hasznunk, mint az, hogy vádlónk megszégyenül, ha magunkat nem mentegetjük és szótlanul engedjük, hadd törjön fölöttünk pálcát: már ez is nagy dolog volna. Egyetlenegy ilyen dolog magasabbra emeli a lelket, mint tíz szentbeszéd. Mivelhogy az Apostol megtiltja nekünk, nőknek az élőszóval való prédikálást és saját tudatlanságunk is képtelenné tesz rá, igyekezzünk tetteinkkel prédikálni. Mert akármennyire is el vagytok zárva a világtól, sose gondoljátok, hogy titokban marad az a jó vagy rossz, amit tesztek.

De meg azután, azt hiszitek, leányaim, hogy ha ti magatok nem mentegetődztök, nem akad majd senki, aki fellépjen érdeketekben? Gondoljatok csak arra, hogyan vette az Úr védelmébe Mária Magdolnát a farizeus házában, úgyszintén akkor, amidőn nővére illette őt szemrehányással. Veletek szemben nem lesz oly szigorú, amilyen önmagával szemben volt: Ő ugyanis már keresztre volt feszítve, amikor végre akadt egy rabló, aki felemelte érdekében a szavát. Ő Szent Felsége majd arra indít valakit, hogy mentsen ki benneteket; ha pedig nem tenné, ez annak a jele, hogy az adott esetben nincs ilyesmire szükség.

Ezt én magam láttam s ez csakugyan így van. Én ugyan nem szeretném, hogy ilyesmire számítsatok, hanem inkább azt, hogy örüljetek a szemrehányásoknak. Hogy pedig ez mekkora haszonnal fog járni lelketekre, azt majd megmutatja a jövő. Így lesz az ember teljesen szabad, amennyiben egészen mindegy neki, vajon rosszat vagy jót mondanak-e róla; mintha nem is ő róla volna szó. Olyanféle ez, mintha két idegen személy beszélgetne egymással: mivel nem hozzánk szólnak, nem is gondolunk rá, hogy feleljünk. Éppígy van az minálunk, mivel megszoktuk, hogy nem felelünk, úgy érezzük, mintha nem is bennünket szidnának. Amíg valaki érzékeny és nem önmegtagadó, ezt szinte lehetetlennek tartja. Hiszen kezdetben nehéz is, de én tudom, hogy az Úr kegyelmével képesek vagyunk elérni ezt a szabadságot, ezt az önmegtagadást és ezt a természetünkkel való teljes szakítást.


Tovább...

2009. szeptember 19., szombat

A lélek fohászai (VIII. 1)


Ó, én Uram, Istenem! Mennyire igaz az, hogy az örök élet igéi nálad vannak (vö. Jn 6,64), s hogy nálad minden halandó megtalálja azt, ami után a szíve vágyódik. Nem kell hozzá más, mint az, hogy keresse. Azonban nem csoda. Uram, hogy abban az esztelenségben és betegségben, amelyet a mi gonosztetteink okoznak, megfeledkezünk a Te szavaidról. Ó, én Istenem! Isten! Teremtő Istene az egész mindenségnek! És mi ez a mindenség ahhoz képest, amit teremthetnél Uram, ha többet akarnál teremteni? Mindenható vagy és felfoghatatlanok a Te műveid (vö. Róm 11,33; Jób 9,10). Tedd meg tehát, Uram, hogy a Te szavaid soha ne menjenek ki az eszemből.

Tovább...

A tökéletesség útja - XIV. Fejezet

Kijelenti, hogy senkit sem szabad fogadalomra bocsátani, akinek gondolkodásmódja ellentétben áll az eddig kifejtett elvekkel.


Erősen hiszem, hogy az Úr nagy kegyelmekben részesíti az olyant, akinek szilárd az elhatározása, s azért jól szemügyre kell venni, hogy milyen szándék vezeti azt, aki belépésre jelentkezik. Nehogy talán kizárólag az a szándék vezesse, hogy biztosítva legyen a megélhetése; mert mostanában ez is gyakran megtörténik. Igaz ugyan, hogy ha egyébként értelmes, az Úr ezt a szándékot is tökéletesítheti. Ellenben ha nem értelmes, akkor semmi esetre se vegyék fel, mert nem lesz képes soha belátni lépésének tökéletlen indítóokát, sem pedig azokat megérteni, akik annak megnemesítésén dolgoznak. Akiben ugyanis megvan ez a hiba, az rendesen meg van arról győződve, hogy jobban ért mindent, mint akár a legokosabbak. Ezt a betegséget pedig én gyógyíthatatlannak tartom s ritka eset, hogy ne járna bizonyos fokú rosszlelkűséggel. Ahol sokan vannak együtt, ott talán nem fog sok vizet zavarni, de ilyen kis testületben nem volna elviselhető.

Ha valaki értelmes és ha egyszer megszereti a jót, akkor erősen ragaszkodik hozzá, mert belátja, hogy ez a leghelyesebb. S még ha nem is találná sokra vinni a lelki életben, azért mégis nagyon okos és sok mindenre használható nővér válik belőle, úgy hogy nem lesz terhére senkinek. Akiben azonban hiányzik az értelem, nem tudom, mi hasznot hajthatna a kolostornak; kárt azonban annál többet okozhat.
Ezt a hibát nem lehet mindjárt észrevenni, mert sokan vannak, akik minden korlátoltságuk mellett is jól tudnak beszélni. Mások pedig keveset beszélnek s azt sem valami jól s amellett az értelmük olyan, hogy sokra vihetik. Meg azután afféle szent ügyefogyottak is akadnak, akik nagyon keveset értenek a világias gondolkodáshoz és ügyekhez, de annál többet ahhoz, hogy miképpen kell Istennel közlekedni. Éppen azért nagy körültekintéssel kell eljárni velük szemben, mikor fölveszitek őket, s azután alaposan próbára kell őket tenni, mielőtt fogadalomra bocsáttatnának. Hadd értse meg végre valahára a világ, hogy jogotok van őket elküldeni; hogy az ilyen szigorú életet élő kolostorban nagyon sok ok lehet erre; különben is, ha látják, hogy nálatok szokásban van az elbocsátás, nem fogják azt többé sérelemnek tekinteni.

Azért hangsúlyozom mindezt, mert olyan szerencsétlen időket élünk s akkora a mi gyarlóságunk, hogy nem törődve őseink parancsával, a becsületet illetőleg a mostani nemzedék felfogásához alkalmazkodunk s nem merjük magunkat túltenni a rokonok érzékenységén. Így azután nehogy valamiképpen elkövessük ezt a kis sérelmet és hogy elejét vegyük holmi szóbeszédnek, elnézzük, hogy az erényes szokások feledésbe merüljenek. Adja Isten, hogy azok, akik az ilyeneket befogadják, ne lakoljanak meg azért a másvilágon. Mert hiszen mindig akad olyan ürügy, amivel elhitetjük magunkkal, hogy az adott esetben szabad azt megtennünk.

Ezt az ügyet mindegyiktek külön-külön jól fontolja meg és ajánlja az Úristennek s igyekezzék ebben az irányban befolyásolni a főnöknőt, mert ez mindnyájatoknak közös érdeke. Nagyon kérem Istent, világosítson meg ebben titeket. Meg vagyok arról győződve, hogy ha a főnöknő részrehajlás és elfogultság nélkül fontolgatja azt, hogy mi jobb a házra nézve: Isten sohasem fogja megengedni, hogy ilyenekben tévedjen. Ellenben ha az említett udvariasságot és egyéb oktalan érdekeket tartja szem előtt, azt hiszem, lehetetlenség, hogy ne essék tévedésbe.


Tovább...

A tökéletesség útja - XIII. Fejezet

Folytatólag fejtegeti az önmegtagadást. A szerzetesnők kerüljék a világ elveit és gondolkodásmódját s kizárólag a helyes elvhez tartsák magukat.


Nagyon sokszor mondtam már, nővéreim s most írásban hagyom nektek emlékezetül mindenkorra, hogy ezen ház tagjai, de más is, aki tökéletes akar lenni, ezer mérföld távolságra kerülje az ilyen okoskodást: "igazam volt" - "jogtalanul jártak el velem szemben" - "nem volt igaza annak, aki így tett velem", stb. Isten mentsen meg bennünket az ilyen gondolatoktól! Az, aki nem akar más keresztet elviselni, mint az olyant, amelyet alapos okadatolással és jogosan tesznek a vállára: az menjen Isten hírével. Nem tudom, mit keresne ebben a kolostorban. Menjen vissza a világba, bár attól félek, ott sem részesül majd jogos bánásmódban. Vagy talán azt hiszitek, hogy többet szenvedtek annál, amivel Istennek tartoztok? Micsoda gondolkozás volna ez? én igazán nem értem. Szerintetek talán jogos dolog volt az, hogy az édes Jézusnak annyi sértést és kínzást kellett szenvednie; hogy úgy bántak vele; hogy annyi igazságtalanságot követtek el rajta?
Ha valami nagy megtiszteltetésben van részünk, vagy ajándékot kapunk, vagy jól bánnak velünk: akkor helyén van az ilyen tiltakozás, mert az igazán ellenkezik a józan ésszel, hogy ezen életünk folyamán részesítsenek bennünket ilyenekben. De hogy miképpen beszélhetünk mi sérelmekről - mert így nevezik azokat a dolgokat, amelyek éppen nem sértenek meg bennünket - azt nem tudom felfogni. Mert vagy jegyesei vagyunk a nagy Királynak, vagy nem. Ha azok vagyunk, akkor azt kérdem, vajon melyik az az előkelő nő, aki nem vállalná el szívesen a maga részét azokból a sérelmekből, amelyekkel jegyesét illetik, bármennyire kedve ellen legyen is a dolog egyébként. Mert végre is meg kell osztanunk vele úgy a dicsőséget, mint a gyalázatot. Micsoda esztelenség volna, ha valaki csak arra volna hajlandó, hogy majd az uralkodásban osztozik vele, de a gyalázatból és szenvedésből nem akarná magára venni az őt megillető részt. Ne engedje Isten, hogy így gondolkozzunk, hanem ellenkezőleg, az érezze magát a legboldogabbnak, akit valamennyinél kevesebbre becsülnek. S ez valóban így is van, mert ha úgy viseli el ezt a bánásmódot, amint illik elviselnie, kijut neki a dicsőségből úgy ebben, mint az örök életben. Higgyétek ezt el nekem. Azaz hogy mit is beszélek: ne nekem higgyék el, mert hiszen maga az örök Bölcsesség mondja ezt.

Édes leányaim, igyekezzünk annyira amennyire utánozni a Boldogságos Szűznek nagy alázatosságát; hiszen az Ő ruháját viseljük s pirulnunk kellene azon, hogy az Ő leányainak merjük magunkat vallani; mert bármennyire megalázzuk is magunkat, a mi fogalmaink szerint: nagyon is messze maradunk attól, ami egy ilyen Anya gyermekeihez és egy ilyen Jegyes aráihoz illenék.
Ha tehát az említett dolgokat nem nyomjátok el azonnal magatokban, úgy ami ma semminek látszik, holnap talán már bocsánatos bűn lesz s hozzá oly ragályos, hogy hacsak nem vigyáztok nagyon, nem fog egyedül maradni. Igen veszedelmes dolog, ez a szerzetek életében! Mi, akik szerzetben élünk, nagyon vigyázzunk az ilyesmire, nehogy rosszat tegyünk azokkal, akik azon vannak, hogy használjanak és jó példát adjanak nekünk. Ha megértenők micsoda sérelem esik a fegyelmen abban a pillanatban, amidőn valamely rossz szokás veszi kezdetét, inkább szeretnénk meghalni, mintsem hogy mi legyünk ilyesminek okai. Mert mi ehhez képest a testi halál! Igen nagy dolog az, lelkeket taszítani a kárhozatba! S az ilyesminek azután se vége, se hossza. Mert nemzedék nemzedéket követ és minden újabb nemzedék többet sajátít el abból az egy rossz szokásból, amelyet neki örökségül hagytunk, mint összes erényeinkből. Az előbbit ugyanis az ördög gondozza, ellenben az erénygyakorlatok, hacsak az ember nem tartja magát erősen s nem támaszkodik Isten segítségére, nyomorult természetünk gyarlóságán tönkre mennek.

Ó mily nagy szeretet tanúsítana s mekkora szolgálatot tenne Istennek az a nővér, aki, ha észreveszi, hogy nem képes elviselni ennek a háznak életmódját, elmenne, mielőtt letenné a fogadalmat, s békében hagyná a többit. Amennyiben pedig egy nézeten vannak velem, más kolostorban sem fogják megtartani, vagy legalább is nem bocsátják fogadalomra, amíg csak sok esztendőre terjedő próbaidő alatt be nem bizonyítja, hogy kivetkőzött hibájából. Nem nevezem nagy hibának azt, ha egyiknél vagy másiknál a penitencia és a böjtök körül nincs valami egészen rendén, mert ha tényleg hiba is, az ilyesmi nem okoz akkora bajt. Olyan jellemeket tartok szem előtt, akik szeretik, ha megbecsülik és sokba veszik őket; akik mindig másnak hibáját nézik és a magukét sohasem veszik észre; és más ilyen dolgokat, amelyek tulajdonképpen abból erednek, hogy az illető nem eléggé alázatos. Hacsak az ilyennek Isten nem ád egészen rendkívüli buzgalmat, s ha hosszú évek folyamán sem áll be nála javulás: úgy Isten mentsen attól, hogy köztetek maradjon. Higgyétek el, hogy sem ő nem fog soha megnyugodni, sem másokat nem fog békében hagyni.

Igazán szomorú dolog, mikor a kolostorokban akárhányszor pusztán azért, hogy ne kelljen visszafizetni valakinek a hozományát, vagy pedig azért, mert tekintettel kell lenni a rokonaira, bent hagyják a tolvajt a házban s eltűrik, hogy dézsmálja kincseiket. Ti itt a házban már amúgy is eljátszottátok a világ becsülését, mert hiszen ki becsülné a szegényeket: ne becsüljetek tehát ti sem mást, ha a dolog ennyibe kerül. A mi becsületünk, nővéreim, az, hogy szolgáljunk Istennek. Aki ebben akadályozni akarna benneteket, az csak maradjon otthon azzal a becsüléssel együtt, amelynek örvend. Hiszen ezért hozták be atyáink az újoncévet. Minálunk pedig én azt szeretném, ha senkit se bocsátanának fogadalomra, amíg tíz esztendőt nem töltött a rendben. Hiszen ha az illető nővér alázatos, akkor mindegy lesz neki, van-e fogadalma, vagy sem: ha jó, úgy sem fogják elküldeni. Ha pedig nem az, akkor miért akar a mi Úr Jézusunk ezen társulatának kárára lenni? Mikor azt mondom, hogy ,,ha nem jó'', nem azt értem rajta, hogy talán rossz erkölcsű, mert hiszen remélem, ilyesmi, Isten kegyelméből, mindig távol lesz a háztól; hanem ,,nem jó''-nak nevezem azt, aki nem önmegtagadó és - az említett dolgokban - ragaszkodik a világhoz, vagy saját érdekeihez. Már pedig, ha valakiben nincs meg, még pedig magasabb fokban, ez az önmegtagadás, akkor - higgye el nekem - nem szabad nálunk letennie a fogadalmat, hacsak nem akarja, hogy élete pokol legyen ezen a földön és - bár ne adja Isten - talán még a túlvilágon is. Mert bizony sok minden van benne, ami okot ad ilyen aggodalomra, habár talán sem ő maga, sem a többiek nem látnak ebben oly tisztán, mint én.

Higgyék el nekem ezeket a dolgokat, mert különben a jövő fog mellettem tanúskodni. Az az életmód, amelyre mi törekszünk, nem pusztán szerzetesi, hanem egyúttal remete-élet is,[1] - amilyen a mi régi szentatyáinké volt - s azért nekünk szakítanunk kell a teremtményekhez való ragaszkodással. S akit az Úr kiválasztott arra, hogy itt köztünk legyen, annak - amint szemmel látható - meg is adja ezt a különös kegyelmet. S ha e tekintetben nem is lehet mindjárt kezdetben egészen tökéletes, haladása abból látszik, hogy mily nagy örömére és elégedettségére szolgál ez a függetlenség, tudniillik, hogy nem kell többé törődnie az élethez szükséges dolgokkal, valamint abból is, hogy mennyire kedvére vannak a szerzetesi élet gyakorlatai.

Ismétlem, hogy ha hajlamot érez a világi dolgok iránt és nem halad a tökéletességben: akkor nem való a mi kolostorainkba. Ha szerzetesnő akar lenni, menjen máshová, mert ha itt marad, meg fogja látni, hogy rosszul jár. Én reám ne vessen azért, hogy ezt a kolostort megalapítottam, mert én idejében figyelmeztettem. Ha van e földön mennyország, akkor ez a ház az; de csak az olyan nővér találja annak, akinek egyedüli vágya kedvében járni a mi Urunknak, Istenünknek; csak az olyan, aki semmibe se veszi saját érdekeit és aki nagyon épületes életet él. De ha valaki mást keresne nálunk, az nem fogja azt megtalálni, hanem mindent el fog veszíteni. Az ilyen elégedetlen lélek azután olyan, mint aki étvágytalanságban szenved: akármilyen jó legyen is az étel, undorodik tőle; s amit az egészséges ember jóízűen enne meg, attól ő rosszul lesz. Másutt sokkal könnyebben fog üdvözülni, sőt még az sincs kizárva, hogy lassan, fokozatosan eljusson arra a tökéletességre, amelyet itt azért nem tudott megkedvelni, mert egyszerre tálalták fel neki az egészet. Mert nálunk az talán még nem annyira sürgős, hogy az ember szívében is lemondjon mindenről és mindenben megtagadja magát: ellenben a külső önmegtagadást hamarjában meg kell tanulni, mert különben kárára volna a többinek. Már pedig, ha ezt nem sajátítja el valaki egy év alatt itt, ahol ezt mindenki gyakorolja, ahol mindig ennyire épületes társaságban van, úgy nagyon tartok attól, hogy sokesztendei tanulás után sem fog sokra menni. Nem mondom, hogy legyen mindjárt oly tökéletes, mint a többiek: de lássék meg rajta legalább az, hogy erőlködik. Mert azt mindjárt észre lehet venni, hogy gyógyítható-e valamely betegség.

_______________________________

[1] A kármelita-rendnek egyik jellemző vonása az elzárkózottságra, egyedüllétre vonatkozó kötelezettség, amelyből kifolyólag a szerzeteseknek nem szabad elhagyniuk a cellájukat fontos ok nélkül, hanem abban kell imádkozniuk és dolgozniuk. Nemkülönben óvakodniuk kell minden nem föltétlenül szükséges szó kiejtésétől vagy beszélgetéstől, főleg pedig kerülniük kell a világiakkal való érintkezést. Ilymódon a kármelita-élet csakugyan remete-életnek nevezhető.



Tovább...

A tökéletesség útja - XII. Fejezet

Arról beszél, hogyha valaki igazán szereti Istent, akkor nagyon kevésbe veszi az életet és az emberek becsülését.


Egyéb dolgokra kell most rátérnünk, amelyek bár nagyon kicsinyeseknek látszanak, annál fontosabbak.
Mindez kezdetben nagyon nehéznek tűnik föl - és nem ok nélkül - mert hiszen önmagunk ellen kell harcolnunk. De ha az ember egyszer belefogott, Isten oly erősen működik a lélekben és úgy elárasztja kegyelmeivel, hogy csekélységnek tartja mindazt, amit az életben tehet. Mi szerzetesek pedig meghozzuk a legnagyobb áldozatot is, amennyiben Isten iránti szeretetből lemondunk szabadságunkról; akaratunkat másénak rendeljük alá; s annyi fáradságot, böjtöt, hallgatást, elzárkózottságot és közös imádságot vállalunk, hogy még ha keresnők is a pihenést, ugyancsak ritkán juthatunk hozzá.
Sőt az is igaz, hogy sok kolostort láttam, de nem találtam bennük egyetlen kényelemszeretőt sem, kivéve önmagamat. Ha tehát külsőleg úgyis gyakoroljuk az önmegtagadást, miért ne tennők azt belsőleg is, mikor ezáltal minden sokkal rendszeresebb, érdemszerzőbb és tökéletesebb lesz s minden fáradság édessé és könnyűvé válik. Ezt a belső önmegtagadást pedig azáltal gyakoroljuk, ha, mint mondottam, nem cselekszünk saját akaratunk és érzéki vágyunk szerint még a legkisebb dolgokban sem, míg végre sikerül a testet a léleknek alávetnünk.

Ismétlem, minden, vagy legalábbis a dolognak nagyobb része azon fordul meg, hogy feledkezzünk meg önmagunkról és kényelmünkről. Mert aki igazán rászánja magát az Úr szolgálatára, az nem fogja tőle megtagadni a kisebb dolgot, az életét, mikor a nagyobbat, az akaratot úgyis odaadta már neki. S vajon miért is féltené az életét? Hiszen, ha valaki igazi szerzetes, ha valaki imádságos lélek és vágyódik a mennyei örömök után: akkor csak nem fog meghátrálni a halál, sőt még a vértanúhalál elől sem? Azt úgyis tudjátok, nővéreim, hogy a jó szerzetesnek és az olyan embernek élete, aki Isten benső barátságára tart számot, hosszú vértanúság? Hosszúnak mondjuk tudniillik azokéhoz viszonyítva, akiket egy-kettőre lefejeztek, de azért igazában még sem hosszú, mert hiszen az egész élet nagyon rövid; némely emberé pedig különösen az. S ki tudja, vajon nincs-e a miénk is oly rövidre szabva, hogy éppen midőn egészen Isten szolgálatára határoztuk el magunkat, mindössze csak egy óránk, vagy talán csak egy pillanatunk van még hátra? Ez nem lehetetlen. De különben, ami egyszer véget ér, azt nem érdemes sokra becsülni, az életet pedig legkevésbé, mert hiszen egyetlen napjára sem számíthatunk biztosan. Ha pedig meggondoljuk, hogy minden óra az utolsó lehet: vajon ki ne igyekeznék azt jól felhasználni? Higgyétek el nekem, legjobb, ha ehhez az elvhez tartjuk magunkat.

Azért igyekezzünk akaratunkat mindenben megtagadni. Ez ugyan nem megy egy-kettőre, de azért, ha buzgón igyekeztek és sokat imádkoztok, egyszer csak mielőtt észrevennétek, fent lesztek a csúcson. Nagyon kegyetlen követelésnek látszik, hogy tagadjunk meg magunktól minden élvezetet, de csak akkor az, ha nem tudjuk, mennyi élvezetben és gyönyörűségben részesít bennünket éppen ez az önmegtagadás s hogy mennyit nyerünk általa már ez élet folyamán. Minálunk, tekintve, hogy valamennyien gyakoroljátok ezt, a dolognak nehezebbik része úgyis el van végezve, egymást bíztatjátok és gyámolítjátok s így szükségképpen versengve haladtok előre.

Nagyon vigyázzunk a belső indulatokra, különösen abban a kérdésben, hogy kit illet meg az elsőség. Isten mentsen meg minket az Ő kínszenvedése által attól, hogy ilyen gondolatok merüljenek fel bennünk! Vagy hogy ilyenféléken töprengjünk, ha mást elibénk helyeznek: nem vagyok-e én régebben a szerzetben, mint az a másik; nem vagyok-e idősebb; nem dolgoztam-e én többet? Ha ilyen gondolatunk támadna, azt azonnal el kell fojtanunk, mert ha a nővérek ilyenekkel foglalkoznak, vagy eszerint járnak el, az valóságos pestis, amiből igen nagy bajok származnak a kolostorban. Ha pedig olyan főnöknőjük van, aki, hacsak egy kevéssé is, elnézi az ilyen dolgokat, tudják meg, hogy Isten megverte őket bűneikért ilyen főnöknővel, aki vesztüket okozza. Kiáltsanak Istenhez segítségért és imádkozzanak, mert végveszély fenyegeti a házukat.

Azt kérdezhetnék talán, hogy miért tulajdonítok én ennek oly nagy fontosságot és miért vagyok annyira szigorú? - hiszen Isten megadja a szellemi örömöket olyanoknak is, akik nem vitték ennyire az önmegtagadásban. Megengedem, hogy Isten így tesz; végtelen bölcsességével ezt is felhasználja eszközül arra, hogy az illetők Ő érette mindenről lemondjanak. Ezen lemondás alatt nem értem azt, hogy szerzetbe lépnek, mert végre is ezt nem mindenki teheti meg s a tökéletes lélek, bárhol legyen is, mindenütt képes lesz gyakorolni az önmegtagadást és az alázatosságot. Sőt, ha a világban marad, nehezebb neki ezeket gyakorolni, mint nekünk, mert sok függ ám a környezettől. Azt az egyet azonban higgyék el nekem, hogyha valaki ragaszkodik a megbecsüléshez,[1] vagy más valamihez, ami az övé - mindez épp úgy előfordulhat a kolostorban, mint odakint, csakhogy itt nagyobb a bűne az illetőnek, tekintve, hogy kevesebb az alkalom rá - az ilyen, még ha már évek óta gyakorolja is a szemlélődést, illetve jobban mondva az elmélkedést, - mert a tökéletes szemlélődés végül is kiöli a lélekből ezeket a gyarlóságokat - soha sem fogja sokra vinni és nem is fogja sohasem élvezni az igazi imádság gyümölcseit.

Gondoljátok meg, nővéreim, vajon csakugyan oly lényegtelen dolgok-e reátok nézve ezek a látszólagos kicsinységek? Mert hiszen mi másért volnátok itt? Ha ezekkel törődtök, azért nem fogtok több tiszteletben részesülni, ellenben elvesztitek mindazt az előnyt, amelyet megszerezhettetek volna. A megalázás és a veszteség ez esetben együtt jár.
Azt nézze mindegyik, hogy mennyire alázatos, mert ez a mértéke a haladásnak. Azt hiszem, az igazán alázatos embert még az ördög sem meri rangkérdés tekintetében megkísérteni - még önkéntelen indulat[2] alakjában sem - mert van annyi esze, hogy előre látja a vereséget. Az ilyen kísértés legyőzésével ugyanis, - ha valaki igazán alázatos - csak még jobban megerősödnék ebben az erényben s az ördög ily módon előmozdítaná haladását. Ilyenkor ugyanis az illető visszatekint életére; látja, mily keveset szolgált az Úrnak; mily sokkal tartozik neki; hogy mily nagyszerű példát adott Ő nekünk az alázatosságra, midőn leereszkedett hozzánk; azután elgondolja bűneit s azt, hogy hol kellene lennie, ha az Úr érdeme szerint bánt volna vele. Ezekből a megfontolásokból az illető lélek akkora hasznot merít, hogy az ördög nem egyhamar fogja ez oldalról újra megkísérteni, mert látja, hogy itt betörik a fejét.

Fogadjátok meg ezt a tanácsomat és ne felejtsétek el: az ilyen kísértéssel szemben ne csak külsőleg álljátok meg a helyeteket - mert az már igazán nagy baj volna, ha ezt se tudnátok megtenni - hanem bensőleg is, úgy hogy nővéreiteknek is haszna legyen belőle. Ha tehát ilyen kísértéstek támad, közöljétek azt őszintén a főnöknővel s kérjétek meg, parancsoljon nektek valami megalázó dolgot; vagy pedig ha lehetséges, tegyetek ilyesmit önmagatoktól. Igyekezzetek megtörni az akaratotokat kellemetlen dolgok révén - az Úr majd ád erre alkalmat - és nyilvános önsanyargatásokkal, amilyenek minálunk szokásban vannak. Ha így dolgoztok ellene, a kísértés nem fog soká tartani.

Isten tartsa tőlünk távol az olyanokat, akik egyrészt szolgálni ugyan akarnak neki, másrészt azonban kényesek a tekintélyükre, s féltik azt. Jegyezzétek meg, hogy az ilyenek rosszul számítanak, mert a tekintélyt épp azzal vesztik el, hogy vágyódnak utána, különösen a rangkérdésekben. Nincs méreg, mely úgy ölne, mint ahogy ezek a dolgok tönkreteszik a tökéletességet.
Azt mondjátok talán, hogy hiszen ezek csak olyan apró, természetes gyarlóságok, amelyeket nem szabad komolyan venni. Kérlek, ne vegyétek félvállról, mert ha az ilyesmi egyszer belevette magát a kolostorba, úgy nő benne, mint a gomba. Nem szabad lekicsinyelni azt, ami oly nagy veszedelmet hoz a házra, mint ezek a rangkérdések, meg annak latolgatása, nem esett-e valakin sérelem. Ha akarjátok - mellőzve sok más dolgot - mondok egy okot a sok közül arra, hogy miért: az ilyen gondolat felmerül az egyikben s akkor csakugyan még semmi az egész; azonban az ördög azonnal megmozgat egy másik nővért, aki nagyra veszi a dolgot, sőt szeretetbeli kötelességének tartja szólni az előbbinek, hogy miképp is tud egy ilyen sértést eltűrni?! - hogy adjon neki Isten türelmet! - hogy ajánlja fel Istennek ezt az áldozatot! - hogy még egy szent sem tudna nagyobb türelmet tanúsítani! Szóval az ördög annyit jártatja ez utóbbinak nyelvét, hogy az illető, még ha akkor sikerült is elviselnie a dolgot, utólag elkezd képzelődni afölött, hogy mily tökéletességet tanúsított annak elviselésében. A mi természetünk úgyis annyira gyarló, hogy még ha nem is vagyunk ilyen kísértésnek kitéve és még ha mondogatjuk is magunkban, hogy ezt vagy azt elviselni az semmi: azért mégis csak úgy érezzük, hogy valami nagyot tettünk, amidőn elviseltünk olyat, ami nehezünkre esett. Hát még ha azt látjuk, hogy mások részvéttel vannak irányunkban. Ez növeli bennünk a kellemetlen érzést és elhiteti velünk, hogy igazunk van. Így azután a lélek elmulaszt egy jó alkalmat az érdemszerzésre s elgyöngül; az ördög számára pedig megnyílt a kapu, hogy máskor még rosszabb dologgal jöjjön ellenünk.

Olykor meg - ilyesmi is előfordul - midőn ti türelmesen akarjátok elviselni a kellemetlenséget, hozzátok jön egyik-másik azzal, hogy: milyen ostoba vagy!! - hogy nem szabad az ilyesmit zsebre vágni! Ó nővéreim, az Isten szerelmére, ne engedjük soha, hogy ilyen tapintatlan szeretet vezessen bárkit is közöttünk s hogy ilyen elképzelt sérelmek miatt az egyiknek megessék a szíve a másikon. Az ilyen nővér éppúgy viselkedik, mint Szent Jóbbal szemben viselkedtek a barátai és a felesége.

_________________________________

[1] Az eredetiben ,,punto de honra'' franciául ,,point d'honneur''; németül: ,,Ehrenpünktlein''; a magyarban nem találok ezen fogalom kifejezésére egészen megfelelő kifejezést. Ez a szó: ,,megbecsültetés'' csak megközelítőleg adja vissza, amennyiben ezenkívül benne van ,,becsület'' és ,,tekintély'' fogalma is. Mi az összefüggés szerint hol az egyik, hol a másik szóval fogjuk fordítani.

[2] Önkéntelen indulat az érzéki törekvő képesség megmozdulása valamely előtte álló tárgy felé, amihez a szabad akarat még nem járult hozzá.



Tovább...

2009. szeptember 16., szerda

A lélek fohászai (VII. 3.)


Örülj annak, én lelkem, hogy van olyan, aki a te Istenedet úgy szereti, amint Ő megérdemli. Örülj, hogy van, aki ismeri jóságát és hatalmát. Adj neki hálát azért, hogy az Ő egyszülött Fiában olyan földi teremtményt adott nekünk, aki úgy ismeri Őt. Ezen Istenember vezetése és védelme alatt te is előbbre juthatsz, és esdve kérheted, hogy mivel Ő Szent Felsége örömét találja benned, a föld összes kincsei ne legyenek többé képesek téged elvonni a benne való gyönyörködéstől; hogy örömedre szolgáljon Istenednek nagysága, s az, hogy mekkora szeretetre és dicsőítésre méltó; hogy az Ő segítségével te is hozzájárulhass valami kevéssel ahhoz, hogy az Ő szent nevét mindenki dicsőítse; s hogy őszintén mondhasd: „Magasztalja és dicséri az én lelkem az Urat” (vö. Lk 1,46).

Tovább...

A tökéletesség útja - XI. Fejezet

Folytatólag beszél az önmegtagadásról és fejtegeti annak azt a faját, amelyet a betegség idején kell gyakorolni.

Nagy tökéletlenségnek tartom, nővéreim, ha unosuntalan panaszkodunk holmi aprócseprő bajokról; ne tegyétek ezt soha, amíg csak el tudjátok azokat viselni. Ha a baj komoly, akkor panaszkodik az magától; ez azután egészen más panasz; ezt nem lehet süket fülre venni. Fontoljátok meg, hogy kevesen vagytok; ha tehát valamelyiketeknek megvan ez a rossz szokása, akkor ez, mivel őszintén szeretitek egymást, keseríteni fogja a többieket mind. Természetesen, ha komoly baja van, az más; akkor szóljon s tegyenek meg érte mindent, amire szüksége van; hiszen ha valaki elfojtotta magában az önszeretetet, annak annyira terhére van minden ápolás, hogy komoly ok nélkül nem fogja azt elfogadni. Sohse féljetek attól, hogy az ilyen nővér ok nélkül panaszkodjék.
Oly esetben, amikor valaki igazán beteg, nem teszi jól, ha nem szól. Az ilyen rosszabbul cselekszik, mint aki ok nélkül kíméli magát, de még rosszabb volna, ha a többiek nem lennének iránta részvéttel. No, de hiszen e tekintetben nincs veszély, mert ahol oly kevesen vagytok s hozzá imádságos, gyöngéd lelkek: ott ki van zárva, hogy ne ápoljátok a beteget s ne tegyetek meg mindent, hogy meggyógyuljon. De az afféle apró női gyöngeségeket és bajok föl se vegyétek és ne panaszkodjatok miattuk, mert sokszor csak a rossz szellem nagyítja meg őket képzeletünkben. Az ilyenek jönnek és megint elmúlnak s ha nem szoktok le arról, hogy mindig emlegessétek őket és folyton panaszkodjatok miattuk -- hacsak nem Isten előtt -- akkor sohse lesz vége.

Azért hangsúlyozom ezt annyira, mert nagyon fontos s nézetem szerint ez az egyik oka annak, hogy némely kolostorban annyira meglazult a fegyelem. Ez a mi nyomorult testünk ugyanis olyan sajátságos természetű, hogy minél több kényelmet engedünk meg neki, annál többre van szüksége. Csodálatos dolog, mennyire szereti, ha dédelgetik s ha bármi csekélyke kis ürügyet tud találni a követelődzésre, befonja a szegény lelket s megakadályozza abban, hogy előrehaladjon. Gondoljátok meg, hány szegény beteg van rosszabb helyzetben, mint ti, mivel senkije sincs, akinek panaszkodhatnék; mert a szegénység és a kényelem nem járnak együtt. Gondoljatok arra is, hány férjes nő van -- s én magam is ismerek ilyeneket, még pedig előkelő nőket -- akik keserves helyzetükben és súlyos szenvedéseikben nem mernek panaszkodni, nehogy terhére legyenek férjüknek. Már pedig azt tudhatná az ilyen magamforma bűnös lélek, hogy nekünk csak nincs jogcímünk nagyobb kényelemre, mint azoknak s nem azért jöttünk ide, hogy élvezzünk s kényelemben éljünk! Ha már megszabadultunk attól a sok szenvedéstől, amely kijutott volna nekünk a világban, talán valamit mégis csak elviselhetünk Isten szerelméért, anélkül, hogy telepanaszkodnók vele a házat! Hányszor előfordul, hogy az olyan férjes nő, aki szerencsétlen házasságban él, még azt sem meri megtenni, hogy más előtt öntse ki szívét, hanem szótlanul viseli szenvedéseit; mert a férje megharagudnék, ha megtudná, hogy másoknak elmondta bajait, vagy panaszkodott. Mi pedig azokból a bajokból, amelyeket bűneinkért szenvedünk, nem volnánk képesek valami keveset elviselni, úgy, hogy csak az Úristen tudjon róla? Hiszen különben is vajon mit segít az a betegségen, ha másoknak elmondjuk?

A mondottakban nem az olyan esetet tartottam szem előtt, amikor nagyobb betegségről van szó, például nagy lázról -- bár az ilyen esetekben is nagyon ajánlom az önmérséklést és türelmet --, hanem azokról a kisebb bajokról, amelyeket el lehet viselni ágyon kívül, anélkül, hogy miattuk mindenkit agyonzaklatnánk. De mi volna akkor, ha ezeket a sorokat a mi házunkon kívül is olvasná valaki? Mit mondanának rólam az apácák? Mindazt örömest elviselném, ha csak egy is megjavulna e tekintetben. Mert ha csak egy ilyen panaszkodó akad, odáig fejlődhetik a dolog, hogy legtöbb esetben nem hisznek többé senkinek sem, akármennyire komoly legyen is a baja.

Gondoljunk csak vissza a mi őseinkre, azokra a remetékre, akiknek nyomaiba akarunk lépni. Mennyi fájdalmat tűrhettek el teljes egyedüllétben; mennyit fázhattak, éhezhettek; mennyit szenvedhettek a forró naptól, a nyári hőségtől s Istenen kívül nem volt senkijök, akinek panaszkodhattak volna. Azt hiszitek talán, hogy vasból volt a testük? Éppen olyan gyönge szervezetük volt bizony, mint minekünk. S higgyétek el, leányaim, hogyha egyszer elkezdjük megfékezni ezt a nyomorult testet, akkor már nem okoskodik annyit. Másoknak kötelessége gondoskodni minden szükséges dolgotokról. Ezért, ha csak nem komolyabb a bajotok, ne is törődjetek magatokkal. Ha mi nem számolunk azzal az eshetőséggel, hogy meghalhatunk; vagy hogy az egészségünk tönkre mehet, úgy soha sem megyünk semmire. Törekedjetek ezeket a dolgokat semmibe se venni s bízzátok magatokat Istenre, akármi történjék. Vajon mi van abban, ha meghalunk? Hányszor megcsúfolt bennünket a mi testünk: talán nincs jogunk ahhoz, hogy olykor mi űzzünk csúfot vele? Higgyétek el, hogy ezzel az elszántsággal többet érünk el, mintsem gondolnók; mert ha az Úr kegyelmével újra és újra felújítjuk magunkban, lassankint mégis csak urai leszünk a testünknek. Pedig ennek az ellenségnek leküzdése nagyon fontos dolog reánk nézve, ha győztesen akarunk kikerülni ezen élet harcaiból. Adja Isten, hiszen Ő mindent megtehet. Csak az érti meg, én szerintem, hogy mekkora haszonról van itt szó, aki egyszer már győzelmet aratott ebben a harcban. Oly nagy ez a haszon, hogy az ember utólag semmibe sem veszi a szenvedést, amelynek árán megszerezte ezt a nyugalmat és hatalmat.


Tovább...

A tökéletesség útja - X. Fejezet

Fejtegeti, hogy mit sem ér a mondottakról lemondani, hacsak le nem mondunk önmagunkról is; s hogy miképpen függ össze ez az erény az alázatossággal.

Azt hihetnők, hogy ha egyszer elszakadtunk a világtól és rokonainktól s bezárkóztunk ide, úgy amint azt az eddigiekben mondottuk: mindent megtettünk. Ó nővéreim, ne bízzátok el magatokat s ne aludjatok el, nehogy úgy járjatok, mint az az ember, aki a rablóktól való féltében gondosan bezárja az összes ajtókat s azután szép nyugodtan lefekszik, nem tudva azt, hogy a rablók bent vannak a házában. Hiszen tudjátok, hogy a házitolvaj a legrosszabb. Mi pedig hát bizony csak ilyenek vagyunk s ha nem vigyázunk s nem igyekszünk mindnyájan megtagadni saját akaratunkat -- és pedig nagy gondossággal, mert ez mindeneknél nagyobb érdekünk --, akkor bizony sok minden fogja befolyásolni azt a szent szabadságot, amelyre törekszünk. Lelkünk terhelve lesz földdel és ólommal s nem lesz képes fölrepülni Alkotójához.
A
Ezirányban nagyon hasznos, ha mindig szem előtt tartjuk, hogy mily hiúság minden dolog s mily hamar ér véget. Ez a gondolat elvonja szeretetünket ezektől az értéktelen dolgoktól s arra irányítja, ami örökké tart. Gyönge eszköznek látszik, pedig mégis nagy erőt ád a léleknek. Nagyon vigyázzunk arra, hogy amint valamit, akármilyen csekélység is, megszeretünk, azonnal verjük ki a fejünkből és irányítsuk érzelmeinket Istenre. Ő szent Felsége meg fog ebben segíteni minket. Nagy kegyelem reánk nézve, hogy ebben a házban ez nagyobbrészt így történik. De azért mégis csak mindig kemény dolog az, elszakadni önmagunktól és szembeszállni saját énünkkel, mert hát nagyon szeretjük ám önmagunkat.

Itt van helyén az igazi alázatosság, mert nézetem szerint ez és a lemondás mindig együtt járnak; olyanok, mint az édes testvérek s nem szabad őket egymástól elszakítani. Ne is az ilyen testvérekre értsétek azt, amit mondtam; ezeket ne tartsátok távol, hanem öleljétek szívetekhez, szeressétek és ne hagyjátok el őket egy pillanatra sem.
Oh, ezek a felséges erények! Urai az összes teremtett dolgoknak, fejedelmei a világnak! Azért szerette őket annyira a mi Mesterünk, Jézus Krisztus. Ezek mentenek ki bennünket a rossz szellem összes csapdáiból. Akiben megvannak, az bátran síkra szállhat és megküzdhet az egész pokollal, az egész világgal, az összes kísértésekkel. Az ilyen ne féljen senkitől, mert övé a mennyek országa; de kitől is félhetne, mikor semmibe sem veszi, sőt nem is tekinti veszteségnek, ha mindenétől megfosztják. Ő csak egytől fél s ez az, hogy valamiképp meg ne bántsa Istent. Sokat imádkozik, hogy tartsa meg az Úr benne ezt a két erényt s ne engedje, hogy saját hibája folytán elveszítse őket.

Az a sajátságos ezen erényeknél, hogy elrejtőznek tulajdonosuk elől, úgy hogy ő maga sohasem veszi őket észre s akármennyit mondogassák is neki, nem is tudja elhinni, hogy őbenne megvannak. De azért nagyra becsüli őket, olyannyira, hogy folyton igyekszik őket megszerezni s ezzel állandóan tökéletesíti őket önmagában. Mások azonban rögtön észreveszik őket, ha megvannak valakiben, még ha az illetőnek esze ágában sincs őket mutogatni.
De micsoda tapintatlanság részemről, hogy én vállalom magamra az alázatosság és az önmegtagadás dicséretét, mikor azokat úgy megdicsérte a dicsőség Királya és főleg kínszenvedésében mutatott példájával oly hathatósan ajánlotta! Rajta tehát, leányaim, dolgozzunk ez irányban, mert ez az útja annak, hogy kimeneküljünk Egyiptom földjéről. Ebben a két erényben, ha egyszer megszereztétek, mannát fogtok találni. Mindent meg fognak számotokra fűszerezni, s akármennyire ellenkezzék is valami a világ ízlésével, nektek édes lesz.

Már most a legelső dolog, amivel le kell számolnunk, az, hogy nem szabad ezzel a mi testünkkel törődnünk. Ezen a téren sok lesz a tennivaló, mert legtöbben közülünk természetüknél fogva annyira kényelemszeretők és úgy féltik az egészségüket, hogy csodálatos valami, mennyi gondot ád ez a dolog nemcsak a világiaknak, hanem még a szerzeteseknek is. Sőt igazán úgy látszik, mintha egyik-másik nővér másért se lépett volna a szerzetbe, mint azért, hogy távol tartsa magától a halált: egyik jobban küzd ellene, mint a másik. Igaz ugyan, hogy minálunk az ilyesmi nem lehetséges, legalább gyakorlatilag nem; azt óhajtanám azonban, hogy még az erre irányuló kívánságot is öljétek ki a szívetekből. Ti azért jöttetek ide, nővéreim, hogy meghaljatok Krisztusért, nem pedig azért, hogy az Ő kedvéért ápolgassátok magatokat. Erről meg kell győződve lennetek. Az ördög ugyanis igyekszik a szerzetesekkel elhitetni, hogy vigyázniok kell magukra, mert különben nem képesek elviselni a rendi élet szigorát. Így azután akkora gondot fordítanak az egészségükre -- csupán azért, hogy a rendi élet szigorát elviselhessék -- hogy meghalnak anélkül, hogy azt a szigort csak egy hónapig, sőt talán csak egy napig is gyakorolták volna. Igazán nem tudom, hogy akkor minek is jöttünk mi ide. Attól ugyan senki se féltsen bennünket, hogy ebben a pontban túlzásba esünk; az már igazán csoda volna, még ha akarnánk is valamit tenni: a mi gyóntatóink azonnal halálra ijednek, hogy megöljük magunkat az önsanyargatással! De meg azután magunk is annyira remegünk e tekintetben a túlzástól, hogy bárcsak minden más téren is épp oly óvatosak volnánk!

Tudom, hogy azok, akik e tekintetben nem így járnak el, nem fogják szavaimat rossz néven venni; amint én sem veszem zokon, ha mások mondják, hogy én azt hiszem, mindenki úgy tesz, mint én; mert ebben igazuk van. Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom, hogy nővéreim között többen vannak, akikre veszedelmessé válhatnék, ha e pontban nem volnának óvatosak. Úgy gondolom, az Úr akarja azt, hogy egyesek közülünk betegesek legyenek; legalább én nálam Ő akarta s ez nagy kegyelem reám nézve, mert amúgyis kényelemszerető voltam, s azért Ő azt akarta, hogy a betegség mentségemül szolgáljon nekem.

Igazán mulatságos dolog látni, hogy egyesek mennyi lelki gyötrelmet okoznak önmaguknak. Olykor valóságos rögeszméjükké lesz az önsanyargatás s ész nélkül esnek neki önmaguknak; az egész buzgóság pedig egykét napig tart. Ekkor azután az ördög felcsigázza a képzelődésüket, hogy mekkora kárt tettek az egészségükben. Attól kezdve azután hallani sem akarnak önsanyargatásról, még arról sem, amit a rendi szabályok írnak elő: mert hát mondják nekik e téren keserves tapasztalatuk van! Nem tartjuk meg szabályunk legelemibb pontjait, például a hallgatást, pedig ez csak nem árt az egészségnek?! Ha pedig eszünkbe jut, hogy fáj a fejünk, akkor már nem megyünk a kórusba: pedig abba sem halnánk bele. Ma az a mentség, hogy a fejünk fáj; holnap az, hogy tegnap fájt a fejünk; három további napon pedig azért maradunk el, nehogy újra megfájduljon. Emellett pedig saját találmányú önsanyargatásokra vállalkozunk, aminek folytán el kell hagynunk majd ezt, majd azt a kötelességet. Olykor alig van valami bajunk, de azért nem érezzük magunkat kötelezve semmire sem, mert felmentést kértünk, s azt hisszük, hogy azzal azután minden rendben van. Azt mondjátok talán, hogy ,,Hát akkor minek adja meg a fölmentést a főnöknő?'' Hiszen ha belelátna az illető belsejébe, talán nem is adná meg; mivel azonban annyira bizonykodtok előtte, hogy szükségtek van rá, orvos meg mindig akad, aki támogatja kérésteket; meg valami jóbarát vagy rokon is ott siránkozik előtte a ti érdeketekben: mit csináljon a szegény főnöknő? Olykor világosan látja, hogy a kérelem nem indokolt, de nem meri megtagadni, nehogy szeretetlenséggel vádolhassák. Azt gondolja, inkább hibázzatok ti, mint ő. Meg azután nem is akar rólatok rosszat feltenni.

Ó, ez az örökös panaszkodás a kolostorokban! Isten bocsássa meg nekem, de igazán azt kell gondolnom, hogy ez már megrögzött szokássá lett. Megeshetnék, hogy ilyesmi nálunk is elő talál fordulni, s azért írok róla itt, hogy annak idején vigyázzatok. Mert ha az ördögnek egyszer sikerül ránk ijeszteni és elhitetni velünk, hogy tönkremegy az egészségünk, akkor nem teszünk soha semmit. Világosítson meg bennünket az Úr, hogy mindig eltaláljuk a helyes középutat. Amen.


Tovább...

A tökéletesség útja - IX. Fejezet

Ajánlja, hogy akik elhagyták a világot, azok kerüljék a rokonaikat. Utal arra, hogy milyen igazi jóbarátokat találnak a szerzetben.

Ó, ha mi, nővérek, megértenők, mily káros reánk nézve a rokonokkal való gyakori érintkezés: mennyire kerülnők őket! Én nem tudom megérteni, hogy mit találunk bennünk; mert nemcsak nem segítenek közelebb Istenhez, de még csak vigasztalást és szórakozást is hiába keresünk náluk. Élvezeteikben nem osztozhatunk s nem is szabad osztoznunk: csupán a bajaikat akasztják a nyakunkba. Mennyire sírunk ilyenkor velük minden kicsiség miatt: jobban, mint ők maguk! Ha meg azután kapunk tőlük valamit, ami anyagi kényelmet nyújt nekünk: azt a mi lelkünk drágán fizeti meg. Ez különben nálunk úgyis ki van zárva, tekintve, hogy mindenünk közös és senkinek sem lehet semmi tulajdona. Ha tehát valamit ajándékul adnak nektek, az úgyis az egész testületünké s így nem vagytok velük szemben szívességre kötelezve. Az Úrnak dolga, mint tudjátok, hogy mindnyájatokra gondot viseljen.

Elrémülök, ha elgondolom, mekkora bajt okoz a velük való érintkezés. Nem hiszem, hogy bárki is el tudja képzelni, hacsak nincs e téren tapasztalata. Pedig manapság, úgy látszik, mintha a kolostorokban, vagy legalábbis ezek legtöbbjében feledésbe ment volna ez a tökéletesség. Mi azt állítjuk, hogy mindenről lemondtunk Isten kedvéért; de szeretném tudni, hogy vajon miről mondtunk le, ha ahhoz ragaszkodunk, ami a világban a legértékesebb, tudniillik a családunkhoz. Annyira jutottunk, hogy vétkes szívtelenségnek tekintenék, ha a szerzetesek nem érintkeznének sűrűn rokonaikkal. S mennyire erősítgetik s hogyan bizonyítgatják ezen érintkezés szükséges voltát!

Ebben a házban, leányaim, az az elv, hogy ajánljuk őket buzgón Istennek -- ez kötelességünk -- egyébként azonban, éppen mivel a szívünk jobban ragaszkodik hozzájuk, mint bárki máshoz, igyekezzünk tőlünk telhetőleg nem gondolni reájuk. Engem az enyéim -- amint ők maguk is mondják -- nagyon szerettek; én pedig annyira szerettem őket, hogy sohasem tudtak engem elfelejteni, s mégis azt tapasztaltam s velem együtt mások is, hogy nem lehet rájuk számítani. Nem beszélek a szülőkről, mert azok nem egykönnyen hagyják cserben gyermekeiket. Ezeket nem is illenék távol tartanunk magunktól, ha vigasztalásra szorulnak s ha azt látjuk, hogy ez a lényeges dolgokban nincs ártalmunkra; s tényleg ezt meg lehet tenni lemondó lélekkel. Ugyanez áll a testvérekre is. Egyébként azonban, valahányszor meg voltam szorulva, a rokonaim tettek értem legkevesebbet. Istennek egyéb buzgó szolgái mindig siettek segítségemre. S tényleg higgyétek el, nővéreim, ha úgy szolgáltok Istennek, amint kell, akkor az Ő szolgái lesznek a legszeretőbb rokonaitok; Ő majd elküldi őket hozzátok. Én tudom, hogy ez így van. Ha tehát ehhez tartjátok magatokat s mind jobban belátjátok, hogy minden más eljárás hűtlenség volna a ti igazi Barátotok és Jegyesetek iránt: higgyétek el, hogy hamarjában megszerzitek ezt a lelki függetlenséget. Azokban pedig, aki kizárólag Őreá való tekintetből szeretnek majd benneteket, jobban megbízhattok, mint összes rokonaitokban. Azok nem fognak titeket cserben hagyni; s olyan emberben találtok majd édesatyát és édes testvért, akiről nem is gondolnátok. Ezek csupán Istentől várnak fizetést s azért a mi kedvünkért teszik, amit tesznek; ellenben azok, akik tőlünk várják a jutalmat, ha látják, hogy szegények vagyunk és semmi hasznuk sem lehet belőlünk, hamarjában reánk unnak. Nem mondom, hogy ez minden esetben így van, de legtöbbször így szokott lenni, mert hiába, a világ csak világ marad.

Ha valaki mást mond nektek erről s azt állítja, hogy a rokonokhoz való ragaszkodás erényes dolog: ne higgyetek neki. Nagyon sokat kellene beszélnem, ha el akarnám sorolni az összes bajokat, amelyek ebből a ragaszkodásból származnak. Mivel pedig mások is írtak erről és jobban meg tudták magyarázni, legyen elég, amit mondtam. Ha én, bűnös lélek, ezt annyira belátom, hát még mennyire világos lehet ez a dolog egy tökéletes ember előtt? A szentek jól tudják, mit beszélnek, mikor annyira hangsúlyozzák, hogy kerüljük a világot. Pedig hát éppen a rokonság az, ami abból legerősebben tapad hozzánk s amit legnehezebb magunkról leszakítanunk. Azért jól teszik azok, akik szülőföldjüket is elhagyják -- feltéve, hogy ez náluk végleges szakítást jelent. -- Mert végre is nem azon múlik a dolog, hogy az ember testileg legyen távol az övéitől, hanem azon, hogy a szívét adja véglegesen oda az édes Jézusnak, a mi Urunknak. Mert Őbenne mindent megtalál s akkor könnyen felejt el minden mást. Mindaddig azonban, amíg ez az igazság nem egészen világos előttünk, nagy segítségünkre szolgál az, ha messze lakunk tőlük. Később azután az Úr akárhányszor úgy rendezi a dolgot, hogy kénytelenkelletlen kell velük érintkeznünk s hogy keresztünkké lesz az, ami egykor oly nagy örömünkre szolgált.[1]
_______________________________________

[1] Szent Terézia utolsó éveit is alaposan megkeserítették a rokonai.


Tovább...

2009. szeptember 15., kedd

A lélek fohászai (VII. 2.)

2. Ó, én lelkem, gondold csak meg, hogy mekkora gyönyörűséget talál az Atyaisten a Fiúistennek és a Fiúisten az Atyaistennek megismerésében, és mennyire szeretik egymást; hogy mekkora lángoló szeretettel egyesül velük a Szentlélek; hogy közülük egy sem hagyhatja abba ezt a szeretet és megismerést, mert hiszen egy a lényegük. Ezek a felséges Személyek tehát ismerik egymást, szeretik egymást, és gyönyörűséget találnak egymás társaságában. De hát akkor ugyan mi szükség van az én szeretetemre? Miért kívánod azt, Istenem? Mi hasznod van belőle? Ó áldott légy! Áldott légy mindörökké én Istenem! Dicsérjenek vég nélkül az összes teremtmények azért, mert vég nem létezik benned!

Tovább...

A tökéletesség útja - VIII. Fejezet

Arról beszél, mekkora kincset bír az, akinek sikerült mind belsőleg, mind külsőleg lemondania minden teremtett dologról.


Most pedig térjünk rá a mi legfőbb kötelezettségünkre, a lemondásra, mert minden azon múlik, vajon megvalósíthatjuk-e ezt tökéletesen. Ezen fordul meg minden, mondom, mert ha mi egészen Teremtőnk karjaiba vetjük magunkat és semmibe se vesszük a teremtményeket, akkor Ő Szent Felsége maga önti belénk az erényeket s ha azután mi megtesszük azt a keveset, ami tőlünk függ, akkor könnyű lesz megállnunk a helyünket: a rossz szellemek és a világ ellenében az Úr személyesen veszi föl a harcot érdekünkben. Gondoljátok meg, nővéreim, mily óriási kegyelem az, hogy magunkat teljesen és osztatlanul adhatjuk Ő neki, aki magában foglal minden jót. Áldjuk Őt, szüntelenül, nővéreim azért, hogy összehozott bennünket ebben a házban, ahol másról sem folyik a beszéd, mint erről.

Nem is tudom, minek beszélek én nektek ilyen dolgokról, mikor mindezt ti valamennyien jobban tudjátok, mint én. Meg kell ugyanis vallanom, hogy, sajnos, éppen ebben az oly fontos pontban nem vittem akkora tökéletességre, amilyenre vágyódom s amilyenre -- amint jól tudom -- föltétlen szükségünk van. Ugyanez áll az összes többi erényekről és mindarról, amit itt mondok, mert sokkal könnyebb ám ezeket a dolgokat írásban fejtegetni, mint tettekben gyakorolni. S talán még írni sem igen tudok róluk, mert hiszen sok esetben ehhez is szükséges a tapasztalatból merített ismeret. Ha tehát valamiben mégis eltalálom az igazat, azt annak tulajdonítsátok, hogy nagyon járatos voltam mindabban, ami ezekkel az erényekkel ellenkezik.

Ami a külső dolgokról való lemondást illeti, azt úgyis látjátok, hogy mennyire el vagyunk mi itt szigetelve. Úgy látszik az Úr mindentől el akar bennünket szakítani, amikor idehozott minket, hogy annál szorosabban fűzhessen Önmagához. Ó én Teremtőm, én jó Uram! Mikor érdemeltem én azt ki, hogy ennyire megtisztelj! Hiszen, úgy látszik, valósággal utánunk jártál és kerested a módját, miképpen tudnál bennünket legjobban magadhoz bilincselni! Ne engedd Uram, hogy ezt a nagy kegyelmet saját hibánk folytán valaha elveszítsük!

Ó, nővéreim, az Isten szerelmére, értsétek meg, mekkora jót tett az Úr azokkal, akiket ide gyűjtött. Fontolja meg jól mindegyiktek, hogy bár csak tizenketten vannak e házban, ő oly szerencsés, hogy az egyik lehet közöttük. S hányan, de hányan vannak és mily kiváló egyének, akik - jól tudom - örömest volnának az én helyemben s az Úr mégis éppen nekem adta azt; nekem, aki arra oly érdemetlen vagyok! Légy áldott, én Istenem és dicsérjenek az angyalok és az összes teremtmények, mert hiszen ezt a kegyelmet épp úgy nem lehet megszolgálni, mint azt a sok egyéb jót, amiben részesítettél! Az volt köztük a legnagyobb, hogy kolostorba hívtál. Mivel azonban annyira rossz voltam, nem bíztál meg bennem, Uram s nem hagytál meg abban, amelybe beléptem. Mert, ahol annyian vannak együtt,[1] az én rosszaságom életem végéig sem került volna napfényre. El tudtam volna leplezni, mint ahogy tényleg évek hosszú során keresztül lepleztem is. Te azonban idehoztál engem Uram, ahol oly kevesen vagyunk, hogy mindenkinek hibái szükségképpen kitűnnek s hogy jobban vigyázhassak önmagamra, eltávolítottál tőlem minden bűnre vivő alkalmat. Bevallom Uram, hogy itt azután nincs többé mentség számomra s ugyancsak rászorulok irgalmadra, hogy megbocsásd, ha most is vétkezem.

Ha pedig valaki közületek belátná, hogy nem képes elviselni az itteni életmódot, úgy esedezve kérem, mondja ezt meg, mielőtt letenné a fogadalmat. Mert hiszen van elég más kolostor, ahol szintén híven szolgálják az Urat: keressen mást, de ne zavarja ezt a néhány lelket, akiket Ő Szent Felsége itt összegyűjtött. Másutt meg van engedve, hogy a nővérek vigasztalást keressenek rokonaiknál: itt legfeljebb a rokon keresheti azt, ha egyáltalában beeresztik. Az a nővér, aki a saját vigasztalására óhajtaná látni övéit s nem unna rájuk már a második látogatásnál, (kivéve, ha azok igazán lelki életet élő emberek): az tartsa magát nagyon tökéletlennek. Higgye el, hogy lemondása nem teljes; hogy a lelke beteges; hogy nem fogja elnyerni a lelki szabadságot s az igazi békességet; szóval, hogy orvosra van szüksége. S ha nem múlik el ez a baja és nem gyógyul ki betegségéből, akkor nem való ebbe a kolostorba.

A legjobb orvosság ez ellen, nézetem szerint az, hogy ne lássa rokonait mindaddig, amíg meg nem szabadult ettől a ragaszkodástól; ezt a kegyelmet pedig kérje az Úrtól buzgó imával. Ha azután annyira jutott, hogy a rokonok látogatása terhére van, akkor fogadhatja őket néha-néha s így legyen lelki hasznukra. Ekkor ugyanis már bizonnyal üdvös hatást fog gyakorolni rájuk, saját magának pedig nem lesz belőle kára. De amíg ragaszkodik hozzájuk; amíg nagyon fájlalja szenvedéseiket vagy örömmel hallja, hogy mily szerencsések a világban: addig legyen meggyőződve arról, hogy az ilyen látogatás neki magának árt, nekik pedig semmit sem használ.


_________________________________

[1] Az avilai sarus kármelita nővérek kolostorában, ahová a szent fiatalon belépett, 180 nővér volt.



Tovább...

A tökéletesség útja - VII. Fejezet

Folytatólag beszél a szellemi szeretetről, s néhány tanáccsal szolgál arra nézve, hogy miképpen lehet azt megszerezni.


Csodálatos dolog, hogy milyen szenvedélyes ez a szeretet! Mennyi könnyhullatásba kerül! Mennyi penitenciával és imádsággal jár! Mily szorgalmasan ajánlgatja mindenkinek imájába jóbarátja érdekeit, s hogyan kéri az embereket, hogy könyörögjenek érette Istenhez! Állandóan az a vágy emészti, hogy a barátja haladjon a jóban, s nem tud megnyugodni, amíg nem látja, hogy tényleg előre halad. Ha meg azután a barátja eljutott már a tökéletesség egy bizonyos fokára s kissé visszaesik, akkor meg van keserítve minden öröme az életben. Nincs étvágya, nem tud aludni, folyton ez a gond nyomja, szüntelenül remeg, nem fog-e elveszni az a lélek, akit ő annyira szeret; nem kell-e majd tőle az örökkévalóságban elválnia. Mert hiszen a földi elválást, a halált nem veszi semmibe: minek is ragaszkodjék az ember az élethez, egy olyan dologhoz, amelyet egy fuvallat kiragad kezei közül anélkül, hogy képes volna azt visszaszerezni! Ebben a szeretetben, mint mondom, semmi helye nincs az önérdeknek: hanem egyetlen óhaja, egyetlen vágya, hogy az a másik lélek minél gazdagabb legyen égi javakban. Ezt nevezem én szeretetnek, de nem azokat a nyomorúságos kicsinyes földi érzelmeket. Nem a rosszakat értem, Isten mentsen azoktól, mert az afféle pokoli dolgokra nem érdemes miközöttünk szót vesztegetni. Még az is rettenetes, amelyik köztük legkevésbé rossz. Az ilyesmit nekünk, nővéreim, ki sem szabad mondanunk. Még csak gondolnunk sem szabad arra, hogy ilyesmi is van a világon; sem meghallgatnunk ilyesmit akár tréfából, akár komolyan mondják; sem megengedni, hogy előttetek beszéljenek ilyesféle érzelmekről. Az ilyesminek nincs semmi haszna s még a meghallgatása is nagyon káros lehetne.

Én csak azokról az említett megengedett vonzalmakról beszélek, amilyenek miközöttünk is előfordulnak, s amilyenekkel a rokonok és jóbarátok viseltetnek egymás iránt. Ez az egész szeretet abban a vágyban csúcsosodik ki, hogy valahogy meg ne találjon halni az, akit szeretünk. Ha a feje fáj, nekünk a szívünk vérzik, ha szerencsétlenség éri, akkor, mint mondani szokták, végünk van; és más hasonló dőreségeket követünk el. Azzal a másik barátsággal egészen másképp áll a dolog. Igaz ugyan, hogy emberi gyarlóságunk érzi valamelyest barátunk szenvedését, de az ész azonnal felülkerekedik és csak azt nézi, hasznára van-e a lelkének? vajon növekesznek-e ezáltal erényei? vajon türelemmel viseli-e azt? -- s azután imádkozik érte, hogy Isten kegyelméből legyen türelmes és szerezzen érdemeket azzal a szenvedéssel. Ha a tökéletes ember látja, hogy barátjában mindez megvan, akkor egyáltalában nem fáj érte a szíve, sőt örül és meg van elégedve. Igaz ugyan, hogy szívesebben szenvedne ő maga, semhogy barátját lássa szenvedni, de csak abban az esetben, ha a szenvedés érdemét és hasznát neki juttathatná. Arról azonban, hogy nyugtalankodjék, vagy aggódjék miatta, szó sem lehet.

Ismétlem, hogy nézetem szerint ez a szeretet hasonló ahhoz, amelyet a mi szerelmes Jézusunk érzett irántunk. Akikben megvan ez a szeretet, azok nagy hasznára vannak másoknak, mert magukra vállalnak értük minden fáradságot, a gyümölcsöket pedig nekik engedik át. Az ő barátaik tehát nagyon sokat nyernek, de higgyék is el, hogy ez a szent barátságuk csak akkor lesz maradandó, ha elszántan és tökéletesen a mi Urunk nyomaiba lépnek és teljes erővel igyekeznek haladni a mennyei haza felé, amint ezt Szent Mónika és Szent Ágoston tették; ellenkező esetben ez a barátság meg fog szűnni. Az ilyen lélek ugyanis nem képes kétszínűségre barátaival szemben, s nem tudja elhallgatni, ha hibát vesz észre bennük. Sőt ahányszor ilyesmit lát, mindannyiszor szemükre veti, ha gondolja, hogy ezzel használ nekik; mert igazán szívén viseli lelki javukat. Egyébként az ilyenek nem törődnek az egész világgal, de ezzel az utóbbi dologgal annál inkább. Nem képesek másként viselkedni, nem tudnak hízelegni, sem pedig barátaik előtt valamit eltitkolni. Azoknak vagy meg kell javulniok, vagy pedig vége a barátságnak, mert az ellenkezőt nem képesek, de nem is lehet elviselniük. Állandó harc volna közöttük. A világ nem érdekli őket, s azt sem nézik, hogy mások híven szolgálják-e Istent, mert csak önmagukra van gondjuk: azonban barátaikkal szemben nem képesek ilyen közömbösen viselkedni. Semmi fölött sem képesek szemet hunyni s még a porszemet is észreveszik rajtuk. Merem mondani, hogy súlyos kereszt nekik ez az érzelem. Annál boldogabb azonban az az ember, akit ilyen lélek szeret! Áldott az a nap, amelyen megismerkedett vele!

Ó én jó Uram! Bárcsak megadnád nekem a kegyelmet, hogy sok ilyen barátom legyen! Annyi bizonyos, Uram, hogy többre becsülném őket, mint a föld összes királyainak és nagyurainak barátságát. S volna is rá okom, mert hiszen e nemes barátok minden áron a tökéletességnek arra a fokára akarnak bennünket juttatni, amelyen azután magasan fölötte állunk mindennek és az egész világon uralkodunk. Ha hallani találtok, nővéreim, ilyen nagyarányú emberről, a főnöknőtök mozgasson meg minden követ, hogy összejöhessetek vele. Az ilyeneket -- már ameddig ilyen tökéletesek maradnak -- szeressétek, amennyire csak szeretni tudjátok. Kevés ilyen ember van a világon; de ha akad egy, aki eléri ezt a tökéletességet, az Úrnak rendesen van rá gondja, hogy azt mások is észrevegyék rajta.

Előre látom, majd azt mondják nektek, hogy semmi szükségetek az ilyen barátságra, mert elég nektek az Úristen. Hiszen ez igaz, de nem jutunk-e közelebb Istenhez azáltal, ha az Ő jóbarátaival érintkezünk? Saját tapasztalatomból tudom, hogy ebből mindig nagy hasznunk van. Hogy én magam nem kerültem a pokolba, azt Isten után ilyen szent embereknek köszönöm; mert mindig könyörögtem nekik, hogy imádkozzanak értem.
Azonban térjünk vissza ahhoz, amiről szó volt. Ez tehát az a szeretet, amelyet én annyira óhajtanék mi közöttünk látni. Hiszen ha kezdetben nem is volna talán ilyen tökéletes, az Úrnak lesz rá gondja, hogy tökéletesítse. Kezdjük valami közepes fokon; s ha bele is vegyül valami kevés természetes szeretet, az nem baj, föltéve, hogy mindenkit egyenlően szeretünk. Sőt néha nem is árt némi természetes szeretetet mutatni, sőt akár táplálni is a nővérekkel szemben, s együtt érezni velük apró-cseprő bajaikban. Mert megesik olykor, hogy valami csekélyke kis dolog akkora fájdalmat okoz némelyiknek, amilyent más a legnagyobb csapásban sem érezne. Érzékeny embereket minden csekélység levesz a lábukról. Ha önök erős jelleműek, abból nem következik, hogy ne legyenek részvéttel a gyöngék irányában. S ne is csodálkozzanak, ha ilyesmit látnak, mert ki tudja, az ördög az adott esetben talán megfeszítette minden erejét és nagyobb mértékben érezteti vele a kis bajt, mint önökkel a nagy szenvedéseket. Az is lehetséges, hogy az Úr ezektől a szenvedésektől ugyan bennünket meg akar kímélni, de egyebeket tartogat számunkra, s akkor megeshetik, hogy amit mi tartunk nagy bajnak, azt meg mások nem veszik semmibe. Azért is az ilyen dolgokat ne ítéljük meg a magunk felfogása alapján s ne azt nézzük, hogy mit tennénk most, mikor az Úr -- talán a mi közreműködésünk nélkül -- erősebbekké tett bennünket, hanem azt, hogy miképpen viselkedtünk volna akkor, amidőn még mi magunk is gyöngék voltunk.

Fontolják meg jól ezt az elvet, mert ez megtanít bennünket arra, hogy részvéttel legyünk embertársunk iránt még a legkisebb bajaiban is, főleg ha érzékeny természetű. Mert ha valaki már előbbre jutott a tökéletességben, akkor vágyva vágyódik a szenvedés után, s így mindezt semmibe sem veszi: de éppen azért kell nagyon vigyáznia másokkal szemben, s nem szabad elfelejtenie, hogy ő maga is gyönge volt valamikor, s ha most már nem az, ez nem az ő érdeme. Ellenkező esetben az ördög felhasználhatná az ilyen alkalmat arra, hogy lehűtse felebaráti szeretetünket, s tökéletesség színében tüntesse fel előttünk azt, ami tulajdonképpen hiba.

Legyünk mindenben nagyon óvatosak s tartsuk nyitva a szemünket, mert az ördög nem alszik. Főleg pedig azoknak kell vigyázniuk, akik magasabb tökéletességre törekszenek, mert ezekkel szemben nem mer nyíltan föllépni, hanem leplezetten támad, úgy, hogy ha az illető nem nagyon éber, csak akkor veszi észre a bajt, mikor már megtörtént. Egyszóval vigyáznunk kell és szüntelen imádkoznunk, mert az ördög ármányainak leleplezésére nincs jobb eszköz az imánál. Csak ezzel tudjuk arra kényszeríteni, hogy kimutassa a foga fehérét.

Arra is igyekezzetek, hogy nővéreitek körében, az üdülés idején, jókedvűek legyetek, úgy, amint ez nálunk szokás. Ha pedig valamelyik rászorul arra, hogy felvidítsátok, legyetek vele jókedvűek még olyankor is, midőn egyébként lehangoltak vagytok. Mindez hozzátartozik a tökéletes szeretethez, de csak akkor, ha tapintatosan történik.
Már most arról a szeretetről is kellene beszélnem, amelyik nem oly tökéletes, mint ez; úgy találom azonban, hogy ez a szeretet ebben a mi házunkban, mi közöttünk, nem volna helyén. Én legalább nem tudnám ajánlani. Mert ha helyesen akarunk eljárni, mindent vissza kell vezetnünk kútfejére, ezt pedig csak az imént tárgyalt szeretet teszi meg. Sokat akartam beszélni erről a másikról is, de most, hogy ennyire jutottam a fejtegetésemben, úgy hiszem, hogy az nem egyeztethető össze a mi életmódunkkal s azért maradjunk csak a mondottaknál. Hiszem ugyanis, hogy ha a mi szeretetünk nem is lesz egészen tökéletes, azért az Úr még sem fogja megengedni, hogy a mi házunkban másfajta szeretet burjánozzék.

Nagyon helyes dolog tehát, hogy a nővérek kölcsönösen részvéttel legyenek egymás iránt. Csak arra vigyázzanak, hogy ne kövessenek el semmi tapintatlanságot az engedelmesség rovására. Akármilyen kemény dolgot parancsoljon is a főnöknő annak a nővérnek, akit szeretünk, nem szabad senki előtt kimutatnunk, hogy helytelenítjük. A főnöknőnek magának szólhatunk ugyan, de azt is egészen alázatosan tegyük. Ha nem így járna el valaki, nagy bajt okozhatna. És azt is fontos tudnotok, hogy nővéreiteket illetőleg mit szabad és mit nem szabad szívetekre venni és részvéttel kísérni. Legelsősorban vegyétek nagyon is a szívetekre, ha nővéreiteken valami szembeszökő hibát vesztek észre. Itt érvényesüljön azután a szeretet s gyakoroljátok azáltal, hogy nem ütköztök meg a fogyatkozáson és türelemmel viselitek. Hiszen a többiek is tűrik a ti hibáitokat; pedig ez utóbbiak bizonyára nagyobbak, csakhogy ti magatok nem veszitek észre. Imádkozzatok Istenhez az illetőért és gyakoroljátok nagy tökéletességgel azt az erényt, amely ellentétes az ő hibájával. Így törekedjetek őt kioktatni példátok által; ezt jobban meg fogja érteni és nagyobb hasznára lesz, mintha szóval feddnék, vagy megbüntetnék őt. Igyekezzék egyáltalában mindegyik azt az erényt gyakorolni, amely a másikban legjobban kitűnik, mert így könnyen ragadnak át az erények az egyikről a másikra. Ez nagyon jó elv: ne felejtsétek el.

Micsoda jó és igazi szeretete van az olyan nővérnek, aki a többieknek mind hasznára van; aki másokra való tekintetből lemond a saját érdekeiről; aki nagyon előre haladt az összes erényekben és nagy hűséggel tartja meg a szabályokat! Mennyivel többet ér az ilyen barátság, mint az összes elképzelhető gyöngédségek. Az ilyen kifejezések, mint: ,,életem', ,,lelkem', ,,kincsem', vagy más effélék, vagy hogy az egyiket így becézik, a másikat meg úgy, az nálunk nincs szokásban és ne is legyen soha. Ezeket az édes szavakat tartogassák a mennyei Jegyesük számára. Úgyis annyit vannak vele együtt s hozzá négyszemközt, tehát az Ő számára kell tartogatniok a kedveskedést, ha már Ő Szent Felsége oly szívesen veszi. Pedig ha ezeket a szép kifejezéseket elkoptatjuk a földiekkel szemben, akkor már nem hatnak meg bennünket, mikor az Úrra alkalmazzuk őket. De meg különben is semmi célja az ilyesminek. Ez nagyon nőies dolog volna, pedig én azt óhajtom, hogy az én leányaim semmiben se mutassák magukat gyönge nőknek, hanem inkább cselekedjenek úgy, mintha erős férfiak volnának. Ha ők megteszik a magukét, az Úr oly férfias erőt fog nekik adni, hogy bámulatba ejtik magukat a férfiakat is.[1] Könnyen megteheti Ő Szent Felsége, hiszen semmiből teremtett bennünket.

Nagyon szép bizonyítéka a szeretetnek az is, ha valaki igyekszik megkönnyíteni nővéreinek munkáját s magára vállalja mindazt, ami terhes a kolostori teendőkben. Az is szép, ha örül annak és dicséri az Urat, amidőn látja erényeiknek növekedését.
Mindezek a dolgok, eltekintve nagy belső értéküktől, igen elősegítik a házban a békességet és a kölcsönös megértést, amint ezt Isten kegyelméből most is állandóan tapasztaljuk. Adja Ő Szent Felsége, hogy ez nálunk mindig így legyen, mert ha ennek az ellenkezője következnék be, az rettenetes volna. Ha ilyen csekély számú nővér között visszavonás ütne ki, végtelen sokat kellene szenvedniük. Ne adja Isten, hogy ez bekövetkezzék.

Addig azonban, amíg mindaz a jó ki nem vész közülünk, amit az Úr keze ültetett ebbe a házba, ilyen veszedelem nem következik be. Ha valami meggondolatlan szó találná a békét megzavarni, azonnal vegyék elejét s imádkozzanak teljes szívükből. Különösen akkor volna szükség nagy buzgalomra, ha a baj maradandóan akarná magát befészkelni; ha némi pártoskodás ütné fel a fejét, vagy pedig valaki sértve érezné magát és duzzogna. Igazán megfagy ereimben a vér, mikor e szavakat írom és elgondolom, hogy még ilyesmi is megtörténhetik! Látom ugyanis, hogy ez a legnagyobb baj, amely egy kolostorban előfordulhat. Ha ez bekövetkeznék, akkor hagyjanak fel minden reménnyel. Gondolják meg és legyenek arról meggyőződve, hogy jegyesüket kitaszították házukból; bizonyos értelemben arra kényszerítették, hogy keressen másutt hajlékot, mert az övének kapuját becsukták előtte. Kiáltsanak Ő Szent Felségéhez; nézzenek segítség után, mert ha oly sok és oly lelkiismeretes gyónás és áldozás nem termi meg gyümölcseit, úgy bizonyára valami Júdás van önök között. Nagyon vigyázzon a főnöknő, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő s igyekezzék mindjárt az elején közbelépni, mert ezen múlik, hogy elsimule a dolog, vagy pedig nagy baj lesze belőle. Ha észreveszik, hogy valamelyik nővér összeférhetetlen, küldjék azonnal más kolostorba. Isten majd gondoskodik arról, hogy tudjanak neki hozományt adni. Vessék ki maguk közül az ilyen pestist; nyessék le az ágakat, amennyire lehet; s ha ez nem volna elég, tépjék ki gyökerestül a fát. Ha pedig mindez nem volna lehetséges, akkor tartsák őt börtönben és ne engedjék ki; jobb így, semhogy másokra is átragadjon ez a vészes betegség.

Mily rettenetes csapás ez! Isten legyen irgalmas annak a kolostornak, amelybe behatol. Jobban szeretném, ha a mienket tűzvész emésztené meg és mi benne égnénk.
Azt hiszem, lesz még alkalmam valamivel többet beszélni erről, a reánk nézve rendkívül fontos dologról s ezért most nem is fejtegetem tovább. Csak azt az egyet akarom még lelkükre kötni, hogy inkább ragaszkodjanak egymáshoz és szeressék és becézzék egymást a leggyöngédebben, szóval azzal a tökéletlen szeretettel -- feltéve, hogy senkivel sem tesznek kivételt -- semhogy akár a legcsekélyebb visszavonás is felüsse fejét. Ne engedje ezt az Úr! az Ő szerelmére kérem! Amen. Kérem az Urat s kérjék önök is, nővéreim, hogy mentsen meg bennünket a viszályoktól, mert erre csak az Ő keze képes.


_________________________________

[1] A híres Bañez Domokos atya, Szent Terézia gyóntatója említi agy dominikánus tartományi főnök esetét, aki nem sokat tartott az asszonyokról s amíg csak híréből ismerte Szent Teréziát, azt mondogatta róla, hogy az is csak olyan lesz, mint a többi. Bañez rábeszélésére egyik nap felkereste Szent Teréziát. E találkozás után a jó főnök egészen megváltozott. "Ez a Terézia nem nő -- mondotta Bañeznek -- hanem férfi és pedig a nagyszakállúak közül való." S attól kezdve mindig a legmélyebb tisztelet hangján beszélt róla.


Tovább...