Önéletrajz - XL. Fejezet (Utolsó fejezet)

Folytatja ugyanazt a tárgyat, tudniillik beszél azokról a kegyelmekről, amelyeket az Úrtól kapott. Egyikből-másikból igen üdvös tanulságot lehet vonni, mert hiszen tényleg az is a célja - eltekintve attól, hogy engedelmességből ír - hogy olyanokat említsen föl, amelyekből a lelkek okulhatnak. Ezen fejezettel véget ér az önéletrajz. Szolgáljon az Úr dicsőségére! Ámen.


Egy alkalommal, midőn imába voltam merülve, kimondhatatlan boldogság töltött el. Éreztem, hogy milyen méltatlan vagyok erre a kegyelemre, s elgondoltam, mennyivel inkább érdemeltem meg azt a helyet, amelyet a pokolban készítettek számomra; mert mint már mondtam, sohasem felejtettem el, hogy milyen helyzetben láttam ott magamat. Ez az elmélkedés lassankint mind jobban fölhevítette a lelkemet, úgyhogy végül szellemi elragadtatás lett belőle, és pedig olyan magas fokú, hogy annak leírására képtelen vagyok. Úgy éreztem, hogy egészen bele vagyok merülve, és el vagyok telve azzal az isteni Felséggel, amely más alkalmakkor kinyilatkoztatta magát nekem. Ebben az isteni Felségben azután megértettem egy igazságot, amely foglalata az összes igazságoknak Hogy miképpen történt, azt nem tudom megmondani, mert látni, nem láttam semmit. A következő szavakat intézték hozzám - hogy ki? azt nem tudom; de azt megértettem, hogy magától az Örök Igazságtól erednek: „Nem csekélység ez, amit most teszek érted; sőt egyike azon kegyelmeknek, amelyekért legnagyobb hálára vagy kötelezve irányomban; mert a világ összes bajainak forrása az, hogy az emberek nem ismerik igazában és alaposan a Szentírás igazságait. Pedig annak minden betűje be fog teljesedni.” Én úgy éreztem, hogy erről mindig meg voltam győződve, sőt azt gondoltam volna, hogy ezt minden hívő ember erősen hiszi. Azonban a szózat így folytatódott: „Ó, leányom, kevesen szeretnek ám engem igazán; mert ha szeretnének, akkor nem titkolnám előttük az én titkaimat. Tudod-e mit jelent az, engem igazán szeretni? Annyit, mint megérteni, hogy minden hazugság, ami nem kellemes nekem. Ezt az igazságot, amelyet most még nem értesz meg, világosan be fogod látni abból a haszonból, amelyet a lelked merít belőle.”
Ezt én csakugyan be is láttam - áldott legyen érte az Úr neve - s azóta olyan léhaságnak és hazugságnak tekintem mindazt, ami nem irányul az Úristen szolgálatára, hogy azt ki sem tudom mondani. Hát még mennyire sajnálom mindazokat, akik annyira sötétben vannak, hogy ezt az igazságot nem tudják fölismerni. Ezzel azután sok más lelki haszon is járt, amelyek közül egyiket-másikat még fölemlítem, a legtöbbet azonban kénytelen leszek elhallgatni. Az Úr ezen alkalommal egy különösen és végtelenül kedves és kegyes szót intézett hozzám. Nem tudom, hogyan történt, mert semmit sem láttam, de valami egészen rendkívüli lelki állapotba hozott, amelyről szintén nem tudok beszámolni. Többek közt egészen szokatlan fokú bátorság töltött el oly értelemben, hogy kész leszek a legpontosabban és minden erőmmel alkalmazkodni a Szentírásnak még a legcsekélyebb pontjához is. Úgy éreztem, hogy nincs a világon olyan akadály, amely engem e tekintetben képes volna föltartóztatni.
Ebből az elém táruló isteni igazságból, nem tudom hogyan, sem azt, hogy milyen, de valami igazság vésődött a lelkembe, amely egészen új tiszteletet oltott belém Isten irányában. Ugyanis valami megmagyarázhatatlan módon fogalmat nyújt az Ő Felségéről és hatalmáról. Én csak azt az egyet vagyok képes megérteni, hogy ez igen nagy kegyelem. Attól is teljesen elment a kedvem, hogy másról beszéljek, mint olyan dolgokról, amelyek nagyon is igazak, és messze fölülmúlják mindazt, amiről a világi emberek szoktak társalogni, éppen azért nagyon terhemre kezdett lenni, hogy itt kell élnem ezen a világon. Ez a kegyelem továbbá nagy gyöngédséggel, vigasztalással és alázatossággal töltött el. Azt hiszem, az Úr ezen alkalommal nagy kincsekkel gazdagította a lelkemet, s nem tudom miért, de egyáltalában nem merült föl bennem még csak a nyoma sem annak a gyanúnak, hogy talán képzelődés az egész. A nélkül, hogy valamit is láttam volna, megértettem, mekkora előny az, ha az ember ügyet sem vet olyan dologra, amely nem visz bennünket közelebb Istenhez. Ebből azután azt is beláttam, hogy mit jelent az, ha a lélek amúgy igazában az örök Igazság színe előtt jár. Az Úr ugyanis megérttette velem, hogy ő maga az Igazság.
Mindezt, amit itt említettem, részint élőszóbeli kinyilatkoztatás útján értettem meg, részint - és pedig egyes dolgokra vonatkozólag még világosabban – szavak nélkül vésődött az értelmembe. Az örök Igazságra vonatkozólag rendkívül nagy igazságokat láttam be, és pedig sokkal jobban, mintha azokat sok tudós ember magyarázta volna el. Az utóbbiak sohasem lettek volna képesek ily mélyen belém vésni ezeket a dolgokat, sem pedig oly világosan megérttetni velem e világnak hiúságát.
Ez az igazság, amely előttem kinyilatkoztatta magát, maga az Igazság, és nincs sem kezdete, sem vége. A többi igazság mind ettől az Igazságtól függ, aminthogy ettől a Szeretettől függ minden egyéb szeretet, és ettől a Nagyságtól, minden más nagyság. Mindez természetesen igen homályosan van kifejezve ahhoz képest, amilyen világosan méltóztatott az Úr azt velem közölni. Ó mily szembeszökő ennek az isteni Felségnek a hatalma, tekintve, hogy oly rövid idő alatt, annyira üdvös és oly nagyjelentőségű dolgokat képes az elménkbe vésni! Ó én végtelen nagy és Felséges Istenem! Mit teszel én mindenható Uram?! Gondold meg, hogy kire pazarolod ezeket a felséges kegyelmeket! Vagy elfelejtetted már, hogy az én lelkem valóságos örvénye volt a hazugságnak, és tengere a léhaságoknak?! S hozzá mindez az én hibám volt, mert hiszen Te beleoltottad a természetembe az undorodást a hazugságtól, s mégis mennyi minden tekintetben hajlottam én a hazugság felé! Hogyan lehetséges ez, én Istenem?! Hogyan fér össze annyi kegyelem és kitüntetés, akkora érdemtelenséggel, amilyen az enyém?!
Egy alkalommal, midőn a zsolozsmát mondtam a többiekkel együtt, egyszerre csak mély áhítatba merültem, s megláttam a saját lelkemet. Olyan volt, mint egy fényes tükör; háta, oldala, teteje, alja mind fényes volt, a közepében pedig megjelent Krisztus Urunk, úgy, amint látni szoktam Őt. Úgy tűnt föl előttem, hogy lelkemnek minden egyes részében oly világosan látom őt, mint egy tükörben, s viszont ez a tükör - nem tudom megmondani, hogy miképpen - a maga egészében belemerült az Úrba, valami megmagyarázhatatlan, de igen gyöngéd és szerető egyesülésben. Annyit tudok, hogy ez a látomás nagy lelki hasznomra vált, valahányszor visszaemlékeztem reá, különösen a szentáldozás után. Az Úristen kinyilatkoztatta nekem, hogy amikor a lélek halálos bűn állapotában van, akkor erre a tükörre sűrű köd borul, és egészen fekete lesz, úgyhogy nem képes sem visszatükrözni, sem pedig meglátni az Urat, annak ellenére, hogy ő mindig jelen van és fenntartja létünket. Az eretnekeknél pedig ez a tükör olyan, mintha össze volna törve, ami még rosszabb állapot az előbbinél. Természetesen egészen más dolog ezt látni, mint elmondva hallani, mert az ilyesmit megmagyarázni, vagy szavakba foglalni igen nehéz. Azonban nagy hasznomra volt, s ugyancsak fájó szívvel gondolok arra, hányszor sötétítettem el ezt az én tükrömet a bűneimmel, úgyhogy nem látszott benne az Úr!
Úgy gondolom, hogy ez a látomás igen üdvös tanulságot tartalmaz a szemlélődő egyének számára, amennyiben arra tanítja őket, hogy a lelkük legbelsejében keressék az Urat. Ez a belső elképzelés ugyanis, mint már máskor is mondtam, nagyobb hatású és sokkal gyümölcsözőbb, mint a külső. Az imádságról szóló, nem egy könyvben szintén ily értelemben van megírva, hogy hol kell keresnünk Istent. Különösen Szent Ágoston beszél erről, s azt állítja, hogy miután a nyilvános tereken, az élvezetek közepette kereste Őt, rájött arra, hogy sehol sem találja meg olyan jól, mint saját bensejében.[1] Egészen világos, hogy ez helyesebb eljárás. Nem kell az égig emelkednünk, sem messzire mennünk, ami csak fárasztaná a szellemet és elszórakoztatná a lelket, s nem volna annyira gyümölcsöző, hanem megmaradhatunk önmagunkban.
Egy tanáccsal akarok itt szolgálni olyanoknak, akiket illet. Megtörténik a nagy elragadtatásoknál, hogy amikor letelik az az idő, amely alatt a lélek egyesülésben van az Úristennel, s tehetségei teljesen föl vannak függesztve - ami, miként már mondtam, nem szokott sokáig tartani, - a lélek továbbra is áhítatban marad, sőt az ember külsőleg sem képes még magához térni; ellenben a két másik tehetség, tudniillik az emlékezet és az értelem valósággal meg van bolondulva és őrjöngve csapong. Ez, mint mondom; néha meg szokott történni; különösen- kezdetben. Nézetem szerint a dolog onnét ered, hogy a mi gyönge természetünk nem képes elviselni a szellemnek akkora erőfeszítését, s ennek következtében a képzelőtehetség ellankad. Tudom, hogy ez egyeseknél elő szokott fordulni. Én jónak tartanám, hogy ilyenkor vegyenek magukon erőt, és egyelőre hagyják abba a belső imát; majd pótolhatják máskor azt, amit ezen alkalommal elvesztenek. Szóval szánják magukat rá erre a megszakításra, mert különben nagy baj lehet belőle. Ezt a tapasztalat igazolja, az okosság pedig megkívánja, hogy számon tartsuk, mennyit bír el az egészségünk.
A tapasztalatra mindenben szükségünk van, nemkülönben lelki vezetőre is, mert ha a lélek egyszer erre a fokra jutott, sok minden dolga akad, amit meg kell beszélnie valakivel. Ha azonban keresve sem talál lelki vezetőt, az Úr semmi esetre sem fogja cserbenhagyni, aminthogy velem sem tette, annak ellenére, hogy az vagyok, aki vagyok. Mert azt hiszem, kevés lelki vezető ismeri tapasztalatból mindezeket a sokféle kegyelmeket, már pedig, ha nem ismeri, nem is lesz képes az ilyen lelket vezetni, a nélkül, hogy, ne nyugtalanítaná és kínozná. Azonban az Úr ezt is, számon tartja, s azért, amint máskor is mondtam, a legjobb még az ilyen lelki vezetőhöz is bizalommal fordulni. Különben mindezt talán már mondtam is, csak nem emlékszem reá, s azért inkább megismétlem, mert ezt a dolgot igen fontosnak tartom, különösen ha nőkről van szó. Megjegyzendő, hogy sokkal több nő van, mint férfi, akit az Úr ilyen kegyelmekben részesít; ezt magától a szent Alcantarai Péter testvértől hallottam. Ő biztosított engem arról, hogy a nők sokkal messzebbre viszik ezen az úton, mint a férfiak, s ezt igen alapos okokkal magyarázta meg. Nem volna célja felsorolni, hogy mi mindent hozott föl, de valamennyi ok nagy dicséretére válik a női nemnek.
Mikor egyszer imába voltam merülve, hirtelenében előttem állott - a nélkül, hogy valami határozott alakkal bíró dolgot láttam volna, de azért egészen világosan szemléltem, - hogy miképpen láthatók Istenben az összes dolgok, és hogyan foglalja azokat magában. Ezt leírni nem vagyok képes, de azért igen mélyen vésődött a lelkembe. Ez egyike a legnagyobbaknak azon kegyelmek között, amelyeket az Úrtól kaptam, s azok közé tartozik, amelyek legjobban arcomba kergették a vért és megszégyenítettek, amennyiben eszembe juttatták elkövetett bűneimet. Erősen hiszem, hogyha az Úr oly kegyes lett volna, hogy nekem ezt annak idején megmutatja, s ha más bűnösök részesülnének ebben a látomásban, sem nekem, sem nekik nem lett volna szívünk és vakmerőségünk, hogy vétkezzünk. Azt találtam most mondani, hogy: ebben a látomásban, pedig tulajdonképpen azt sem állíthatom, hogy láttam valamit. Mindazonáltal valamit azért bizonyára kell benne látnia az embernek, mert hiszen különben nem volnék képes azt, amint látni fogjuk, egy hasonlattal megvilágítani; csakhogy ez a látás olyan elvont és finom módon történik, hogy elkerüli az értelemnek figyelmét. Vagy az sincs kizárva, hogy én nem értek ezen látomásokhoz, amelyek, azt hiszem, nem képzeletiek. Egyesekben azért talán mégis van szerepe képnek, csakhogy minekutána a tehetségek el vannak ragadtatva, később nem képesek azt újraalkotni úgy, amint az Úr mutatta azt nekik, s amint őket annak révén gyönyörködtette.
Fejezzük ki tehát a dolgot ily módon. Tegyük föl, hogy az istenség olyan, mint valami igen tiszta gyémánt, amely sokkal nagyobb, mint az egész világ - vagy pedig egy tükör, amilyenhez a lelkemet hasonlítottam az imént említett látomásban, csakhogy itt a dolog kimondhatatlanul fenségesebb - s hogy a mi összes cselekedeteink mind visszatükröződnek ebben a gyémántban, amennyiben az mindent magában foglal, és semmi sem marad kívül az ő végtelen terjedelmén. Valami megdöbbentő dolog volt reám nézve, mikor oly rövid idő alatt, annyi mindenfélét láttam meg egyszerre ebben a tiszta gyémántban, s lesújtva gondolok minduntalan arra, hogy olyan utálatos dolgok is tükröződtek abban a ragyogó tisztaságban, mint az én bűneim. Olyan érzés fog el, valahányszor ez eszembe jut, hogy azt sem tudom, miképpen tudom elviselni. Akkor is úgy szégyelltem magamat, hogy szerettem volna a föld alá bújni. Ó miért is nem tudom én ezt megérttetni mindazokkal akik tisztességtelen és utálatos bűnöket szoktak elkövetni? Hadd értenék meg, hogy tetteik nem maradnak titokban, s hogy az Úristennek ugyancsak van oka miattuk haragudni, tekintve, hogy Ő Szent Felségének annyira a szeme előtt történnek, s hogy mi oly tiszteletlenül viselkedünk az ő jelenlétében.
Megértettem akkor, hogy mily alaposan rászolgál a pokoli büntetésre egyetlen egy halálos bűn is, mert hiszen el sem lehet képzelni, mily súlyos kihágás elkövetni ezen végtelen isteni Felség színe előtt olyasmit, ami annyira ellenkezik az Ő lényével. Ebből látható az Ö végtelen irgalma is, mert hiszen, bár keresztül lát rajtunk, mégis csak eltűri létezésünket.
Elgondolkoztam azon, hogyha egy ilyen látomás képes az ember lelkét annyira megrendíteni: mi lesz majd az utolsó ítélet napján, amikor majd szemtől szembe és tisztán fogjuk látni ezt az isteni Felséget, és azokat a bűnöket, amelyeket őellene elkövettünk? Ó Uram segíts! Micsoda vaksággal voltam én megverve! Hányszor megremegtem azóta, valahányszor visszaemlékeztem ezekre a most leírt dolgokra! Ne ütközzék meg ezen, Kegyelmed, hanem inkább azon csodálkozzék, hogy tudva mindezt és ismerve önmagamat, képes vagyok életben maradni. Áldott legyen mindörökké Az, aki oly hosszú ideig gyakorolt türelmet velem szemben!
Egy napon mélyen el voltam merülve a belső imába nagy édesség és nyugalom közepette, s íme egyszerre csak úgy láttam, hogy angyalok vesznek körül, s ott vagyok az Úristen közvetlen közelében. Elkezdtem imádkozni Ő Szent Felségéhez az Anyaszentegyházért. Ekkor kinyilatkoztatta nekem, hogy milyen üdvös működést fog kifejteni egy bizonyos rend a későbbi idők folyamán, s annak tagjai mily lelki erővel fogják védelmezni a hitet.[2]
Egyszer a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt imádkoztam, s megjelent nekem egy szent, akinek szerzete némileg hanyatlásnak indult.[3] Nagy könyvet tartott a kezében, felütötte, s azt mondta nekem, hogy olvassam. Nagy és tisztán olvasható betűkkel az volt benne írva: „A jövőben ez a rend föl fog virágozni, és sok vértanúja lesz.”
Egy más alkalommal, mikor éppen a matutinumot mondtuk a kóruson, hat vagy hét szerzetes jelent meg előttem, - ha jól láttam, ugyanebből a rendből - s odaálltak elém, kivont karddal a kezükben. Azt hiszem, ezzel az volt kifejezve, hogy a hitet kell majd megvédeniük. Viszont egy másízben, imádság közben elragadtatásba esett a szellemem s úgy láttam, mintha csatatéren volnék, ahol sokan mérkőztek egymással, s ennek a rendnek tagjai nagyon bátran harcoltak. Nagyon szép és kipirult arcuk volt, s ellenségeik közül egyeseket a földre tepertek, másokat pedig megöltek. Úgy vettem észre, hogy ez a küzdelem az eretnekek ellen irányult.
Azt az imént említett dicső szentet többször láttam. Megköszönte nekem, hogy annyit imádkozom az ő szerzetéért, s megígérte, hogy az Úrnál közben fog járni értem. Nem neveztem meg a rendeket, melyekről szó van, nehogy a többiek megsértődjenek. Ha az Úristen azt akarja, hogy az olvasók megtudják, neki majd lesz gondja rá. De minden rendnek, akarom mondani, minden szerzetesnek kötelessége volna azon fáradozni, hogy az Úr kegyelméből az ő rendje híven szolgálhassa az Egyházat ezekben a nehéz időkben. Milyen boldog az az ember, aki ilyesmire szenteli életét!
Valaki megkért egy alkalommal, imádkozzam az Úristenhez, hogy adja értésére, vajon szolgál-e Őneki azzal, ha elfogad egy neki fölajánlott püspökséget. A szentáldozás után az Úr így szólt hozzám: „Ha majd egészen világosan és tisztán megérti, hogy az igazi nagyuraság az, ha az embernek semmije sincs, akkor elfogadhatja.” Ezzel azt akarta mondani, hogy csak az olyan ember való főpapnak, aki nem óhajtja, nem kívánja ezt a méltóságot, vagy legalább is nem törekszik utána.
Ilyen és ehhez hasonló kegyelmekkel árasztotta el, és árasztja el most is folytonosan az Úr ezt a bűnös nőt. Nem látom be a célját annak, hogy többet mondjak róluk, mert hiszen az eddigiekből is kiviláglik, hogy milyen a lelkem, és milyen szellemben vezeti azt az Úr. Áldott legyen mindörökké azért, hogy annyira gondomat viselte!
Egy alkalommal vigasztalólag azt mondta nekem és pedig igen gyöngéd szeretettel, - hogy ne szomorkodjam; hogy ezen élet folyamán nem lehetünk mindig ugyanabban a lelki állapotban, hanem, hogy olykor buzgóságot fogok érezni, máskor meg nem; egyszer nyugtalan leszek, másszor nyugodt; kísértéseim pedig szintén támadnak majd, azonban csak bízzam Őbenne, és ne féljek.
Az az aggodalom merült föl bennem egyszer, vajon nem a földiekhez való ragaszkodás nyilvánul-e abban, hogy én annyira szeretek beszélni a lelki vezetőimmel és az Úristen buzgó szolgáival; hogy annyira vonzódom hozzájuk, és akkora örömet élvezek a társaságukban. Az Úr azt mondta rá, hogy a halálosan beteg ember nem tenné jól, ha nem volna hálás az orvosa iránt, és nem szeretné azt, aki visszaadja neki az egészségét. Hogy hová jutottam volna én ezen emberek nélkül? Hogy a jókkal való társalgás nem árt a léleknek. Csak arra vigyázzak mindig, hogy szent dolgokról beszéljek és tegyem mérlegre a szavaimat. Hogy ne hagyjam abba a velük való érintkezést, mert abból nemcsak nem lesz károm, hanem ellenkezőleg, hasznomra fog válni. Ezek a szavak nagyon megnyugtattak, mert olykor, midőn a földiekhez való ragaszkodást láttam benne, már azon a ponton voltam, hogy megszakítom a velük való érintkezést. Így vezetett engem mindig tanácsaival ez az én jó Uram. Sőt még azt is megmondta nekem, hogyan kell bánnom a gyöngékkel és egyes más egyénekkel. Soha sem szűnik meg velem törődni.
Sokszor el vagyok keseredve, mikor azt látom, hogy olyan mihaszna vagyok az Ö szolgálatában, s kénytelen-kelletlen több időt pazarolok ennek az én gyönge, nyomorult testemnek ápolására, mint amennyit szeretnék. Egyszer éppen belső imámat végeztem, s elérkezett a lefekvés ideje. Erős fájdalmak kínoztak, s éreztem, hogy a szokásos hányásom közeleg. Mikor így azt kellett látnom, hogy mennyire lenyűgöz a test, holott másrészt a szellemem annyira szeretne magának egy kis időt szakítani, egészen elszomorodtam, s elkezdtem keservesen sírni és bánkódni. Ez nemcsak ez egyszer fordult elő, hanem, mint mondom, gyakori eset nálam, hogy tudniillik ily módon haragszom magamra. Ilyenkor tényleg valósággal utálom magamat. Rendesen azonban, be kell látnom, hogy egyáltalában nem gyűlölöm magamat, sőt megengedem magamnak mindazt, amit az egészségem megkíván. S bár adná az Úr, hogy ne engedjek meg sokkal többet annál, ami szükséges. Mert bizonyára ez is előfordul nálam. Ezen az említett napon tehát, mialatt így búslakodtam, megjelent nekem az Úr és nagyon dédelgetett. Azt mondta, tegyem meg ezeket a dolgokat az Ő kedvéért, mert most szükség van arra, hogy életben maradjak.
Igazán úgy tűnik föl előttem, hogy amióta egész erővel ráadtam magamat ennek az én Uramnak és vigasztalómnak szolgálatára, igazában soha sem szenvedtem; mert ha küldött is rám olykor némi fájdalmat, utána azonnal annyira megvigasztalt, hogy nekem nem érdemem, ha szenvedni vágyom. Pedig mostani meggyőződésem szerint ez az egyedüli célja földi életünknek, és semmit sem kérek az Úrtól akkora buzgósággal, mint ezt. Sokszor fohászkodom hozzá szívem mélyéből e szavakkal: „Uram, vagy meghalni, vagy szenvedni; nem kérek Tőled mást a magam számára.” Örülök, valahányszor óraütést hallok, mert úgy érzem, hogy valamivel megint közelebb vagyok Isten látásához, amennyiben megint letelt egy óra földi életemből. Máskor viszont úgy érzem, hogy nem esik nehezemre életben maradni, és nincs kedvem meghalni. Ilyenkor afféle általános lanyhaság és lelki sötétség fog el, mert, mint mondtam már, gyakran szenvedek nagy lelki gyötrelmekben.
Az Úristen azt akarta, hogy ezek a kegyelmek, amelyekben Ő Szent Felsége részesít, a közönség tudomására jussanak. Mikor néhány évvel ezelőtt megmondta nekem, hogy ez így lesz, nagyon elszomorodtam, s amint Kegyelmed is tudja, sokat kellett emiatt szenvednem, mert ki-ki a maga módja szerint fogja föl ezeket a dolgokat. Vigasztalásomra szolgált, hogy nem az én hibámból történt, mert hiszen én nem beszéltem erről másnak, mint gyóntatóimnak és olyanoknak, akikről tudtam, hogy tőlük amúgyis hallották a dolgot. E tekintetben rendkívül óvatos voltam, és pedig nem alázatosságból, hanem azért, mert mint említettem, még gyóntatóim előtt is nehezemre esett elmondanom ezeket a kegyelmeket. Hát hiszen fel is zúdultak ellenem, és pedig a legjobb szándéktól vezettetve; mások még szóba sem mertek velem állni, sőt meggyóntatni sem akartak; akadt olyan is, aki szemrehányásokkal illetett. Mivel azonban látom, hogy az Úr ezt eszközül használta sok léleknek üdvösségére - mert hiszen ezt egészen világosan tapasztaltam - s azt is tudom, hogy mi mindent nem volna kész az Úr elszenvedni csak egy lélekért is: most már, hála Istennek, mindezzel édes keveset törődöm.
Nem tudom, nem onnét van-e ez a hangulatom, hogy Ő Szent Felsége belehelyezett engem ebbe a jól elzárt kis zugba.[4] Azt hittem, ha egyszer ide temetkezem, olybá vesznek, mintha meghaltam volna, és senki sem gondol többé velem. Sajnos ez a vágyam nem teljesült egészen, és kénytelen vagyok egyesekkel most is érintkezni. Mivel azonban nem vagyok a szemük előtt, úgy érzem, mintha az Úr egy nyugodt kikötőbe juttatott volna, ahol, Ő Szent Felsége kegyelméből biztonságban vagyok. Távol a világtól, csekélyszámú, szent társaság közepette, magasból szemlélem a dolgokat, és ugyancsak mindegy nekem, hogy mit beszélnek, vagy mit tudnak rólam. Sokkal többre becsülöm, ha valamely lélek csak egy keveset halad is előre, mint amennyire bánt az, amit énrólam mondhatnak; mert amióta itt lakom, az Úr kegyelméből, az én összes vágyaim csupán erre irányulnak.
Az élet olyanná lett számomra, mintha aludnám, s mindaz, amit látok, úgy tűnik föl nekem, mint egy álom. Nem érzek többé szívemben sem nagyfokú örömet, sem nagyfokú fájdalmat. Ha azért egyik-másik dolog mégis kivált bennem ilyes érzelmet, az is igen rövid ideig tart, s eloszlik, mint az álomkép, úgyhogy szinte magam is csodálkozom rajta. Ez való igaz, olyannyira, hogyha akarnék is utólag örvendeni valami szerencsének, vagy búsulni valami bajon: épp oly kevéssé vagyok erre képes, mint ahogy okos embernek nem jut eszébe bánkódni, vagy örülni olyasmin, amit úgy álmodott. Az ilyesféle gondolkodásból az Úr már észre térítette a lelkemet. Ha azelőtt nem voltam érzéketlen az ilyenek iránt, annak az volt az oka, hogy még nem mondtam le a világ dolgairól, s nem haltam meg a számukra. Ne adja az Úr, hogy újra visszaessem ebbe a vakságomba.
Íme tehát, Uram és Atyám,[5] úgy élek én mostanában, s kérem Kegyelmedet, imádkozzék értem Istenhez, hogy vagy vegyen magához, vagy pedig adjon alkalmat arra, hogy szolgálhassak neki. Adja Ő Szent Felsége, hogy amit itt összeírtam, Kegyelmednek némi lelki hasznára szolgáljon. Kevés lévén a szabad időm, bizony sok vesződségembe került. De azért áldom ezt a fáradságot, ha sikerült olyasmit mondanom, ami csak egyetlen egy dicséretet fakaszt is az Úr iránt valakinek ajkán. Ezt bőséges jutalomnak tekinteném, ha egyébként Kegyelmed azonnal tűzbe dobja is ezt az iratot. Mielőtt azonban ezt megtenné, szeretném ha elolvasnák azok hárman,[6] akiket Kegyelmed ismer, mivelhogy gyóntatóim voltak és most is azok. Ha rossz dolog, amit írtam, nagyon rendén van, hogy megváltoztassák felőlem táplált jó véleményüket. Ellenben, ha jó, amilyen jámbor és tudós emberek, tudni fogják, hogy honnét származik, s dicsérik majd Azt, aki a tollamra adta.
Ő Szent Felsége tartsa Kegyelmedet mindig szentséges kezében, és tegye nagy szentté, hogy ily módon szellemével és tapasztalataival képes legyen irányítani ezt a nyomorult, minden alázatosság híján levő és nagyon is vakmerő teremtést, aki képes volt arra vetemedni, hogy ilyen magasztos dolgokról írjon. Adja az Úr, hogy ne legyen benne részemről tévedés, mert hiszen az volt a szándékom és az óhajom, hogy jól végezzem ezt a munkát és eleget tegyek a parancsnak, s ily módon alkalmat adjak arra, hogy egyik-másik lélek ezek alapján dicsőítse az Urat. Mert hiszen ezért imádkozom az Úristenhez már évek hosszú sora óta, s mivel ezirányban tetteimmel nem szereztem érdemeket, bátor voltam írásba foglalni ezt az én rendetlen életemet. Igaz, hogy nem fordíthattam rá több gondot és időt, mint amennyit éppen az írás vett igénybe; de azért törekedtem megszerkeszteni a tőlem telhető legnagyobb egyszerűséggel és őszinteséggel. Adja a mindenható Úr, aki meg tudja tenni, amit akar, hogy mindenben sikerüljön teljesítenem az Ő akaratát, s ne engedje elveszni ezt az én lelkemet, amelyet annyi mindenféle módon, oly sok ügyes fogással és annyiszor mentett már ki Ő Szent Felsége a pokolból és vonzott magához.
A Szentlélek legyen mindenkoron Kegyelmeddel! Ámen.[7] Azt hiszem nem hibázok azzal, ha fölhívom Kegyelmed figyelmét erre a szolgálatra, amellyel most leköteleztem, s arra kérem, hogy annak fejében buzgón ajánljon engem a mi Urunk kegyeibe. Mert nem kicsinység, hogy írásban látom magamat megrajzolva, s megörökítve az én sok nyomorúságomat. Bár azt is meg kell vallanom, hogy jobban szégyelltem írni azokról a kegyelmekről, amelyeket az Úrtól kaptam, mint az Ő ellene elkövetett bűneimről.
Én teljesítettem Kegyelmed abbeli parancsát, hogy részletesen írjak, de számítok arra, hogy Kegyelmed is teljesíti ígéretét, és megsemmisíti azt, amit rossznak talál benne. Nem volt időm még egyszer átnézni, mielőtt rátettem volna a pontot, mert Kegyelmed túlságos korán küldött érte. Lehet, hogy egyik-másik dolog rosszul van megmagyarázva, s talán olyasmi is akad, amit kétszer mondok el, mert olyan kevés volt az időm, hogy nem értem rá elolvasni, amit előzőleg megírtam. Kérem Kegyelmedet, javítsa ki, s ha el akarja küldeni Ávila atyának, akkor legyen szíves leíratni, mert megeshetnék, hogy valaki rá találna ismerni a kezem írására. Én nagyon szeretném, ha úgy intéznék a dolgot, hogy ő is elolvashassa, mert hiszen ezzel a szándékkal fogtam megírásához. Mert ha ő azt találná, hogy jó úton haladok, az engem nagyon megnyugtatna. Részemről mindent megtettem, hogy ez megtörténjék. Egyébként tegyen Kegyelmed mindenben úgy, amint jónak látja; azonban ne felejtse el, hogy bizonyos kötelezettségei vannak azzal szemben, aki ennyire fenntartás nélkül önre bízza a lelkét. Ami az önét illeti, azért én egész életem folyamán imádkozni fogok az Úrhoz. Igyekezzék tehát úgy szolgálni Ő Szent Felségének, hogy azzal engem is előbbre segítsen. Mert ebből az írásból is látni fogja, hogy mennyit nyer az ember, ha, úgy, amint azt Kegyelmed különben is megkezdte már, egészen odaadja magát Annak, aki nem tart mértéket jótéteményeiben. Áldott legyen mindörökké! Bízom az Ő irgalmában, hogy viszont fogjuk egymást látni ott, ahol Kegyelmed is, meg én is sokkal tisztábban fogjuk felfogni azt, hogy mily nagy dolgokat tett Ő érettünk, s mindörökkön-örökké fogjuk dicsőíteni Őt. Ámen.
Bevégeztem ezt a könyvet az 1562-ik év június havában.[8]

_________________________________

[1] Ezt az idézetet a szentanya nem Szent Ágoston vallomásaiból, hanem egy akkor igen elterjedt „Soliloquios” című apokrif művéből vette. (V. ö. Morel-Fatio: Les Lectures de Sainte Thérése.)

[2] Grácián széljegyzete szerint a Domonkos-rendről van szó.

[3] Grácián és Ribéra szerint itt is aDomonkosok értendők. Kármelita szerzők általában azt vitatják, hogy itt a szentanya saját rendjéről beszél, ellenben P. Silverio a maga nagy tekintélyével Grácián és Ribéra mellé áll. (V ö. Obras I. 364.)

[4] Az ávilai Szent Jószef-zárda.

[5] Ezek a címek Tolédo Garcia atyának szólnak.

[6] De-Tolédo Garcia, Baňez atya és Boldog Ávila János.

[7] Ez a levél, amely befejezésül szolgál a műhöz és megvan az eredeti kéziratban is, De-Tolédo Garcia atyához volt intézve.

[8] Baňez atya a következő jegyzettel toldotta meg az eredeti kéziratot: „Ez a keltezés ezen mű első fogalmazványára vonatkozik, melyet Jézusról nevezett Terézia anya még nem osztott fejezetekre. Utóbb újra leírta, és több olyan dologgal toldotta meg, amely azóta történt, ilyen például az ávilai Szent József zárda alapítása, amelyről a 197. oldalon van szó.”
B a ň e z Domonkos testvér.