Önéletrajz - XXIV. Fejezet

Folytatja a megkezdett tárgyat és elmondja, hogy miként haladt előbbre a lelke, amióta elkezdte gyakorolni az engedelmességet, hogy mily hiába igyekezett ellenállni Isten kegyelmeinek, s hogy miképpen kapott mindig nagyobbakat.



Ez a gyónás lelkemet annyira felüdítette, hogy azt hiszem, nem volt a világon semmi, amire ne lettem volna kész vállalkozni. Nagyon sok tekintetben kezdtem is megváltozni, habár a gyóntatóm nem siettetett, sőt látszólag nem sok ügyet vetett az egészre. Ez engem még jobban serkentett, amennyiben láttam, hogy az Isten iránti szeretet útján vezet, s nem korlátolja szabadságomat mással, mint azzal, amit én szeretetből és önként vállalok magamra. Ily módon telt el két hónap, amely idő alatt én minden erőmből igyekeztem ellenállni az isteni kegyelmeknek és vigasztalásoknak. Külsőmön már meglátszott a változás, amennyiben az Úr kezdett nekem erőt adni ahhoz, hogy bizonyos dolgokban, amelyeket ismerőseim, sőt még a házbeliek is túlzásoknak tartottak, túltegyem magamat a nézetükön. Hiszen tényleg túlzás volt előbbi viselkedésemhez képest - ebben igazat mondtak, - ellenben ahhoz viszonyítva, amivel ruhámnak és fogadalmamnak tartoztam, nagyon is innen maradtam a határon.
Egy nagy tanulságot köszönhetek annak, hogy igyekeztem ellenállni az isteni élvezeteknek és örömöknek. Magának Ő Szent Felségének köszönhetem e felvilágosítást. Annak előtte ugyanis azon hiszemben voltam, hogy a belső imában az ember csak úgy részesülhet ezekben a vigasztalásokban, ha nagyon is elvonul, s szinte moccanni sem mer. Ekkor láttam be, hogy mennyire mellékes ez a dolog. Minél jobban igyekeztem elszórakozni, annál jobban reám árasztotta az Úr azt az édességet és boldogságot. Úgy körülvett minden oldalról, hogy hiába igyekeztem előle menekülni. Tényleg így volt.
Ebben az ellenállásban akkora erőt fejtettem ki, hogy szenvedtem belé. Az Úr azonban még ennél is jobban igyekezett engem elborítani kegyelmeivel. Ezen két hónap alatt a rendesnél is sokkal bőkezűbb volt velem szemben, hogy annál jobban belássam, mennyire tehetetlen vagyok ebben a dologban. Újra kezdtem szeretni szentséges emberi természetét. Belső imám kezdett megszilárdulni, mint az olyan épület, amelynek van már alapja. Jobban kezdtem vonzódni az önsanyargatáshoz, amelyről az előtt nagy betegségeim miatt teljesen megfeledkeztem. Az a szent ember fölvilágosított arról, hogy némi kevés nem fog belőle megártani, s hogy ki tudja, nem azért küld-e reám Isten annyi bajt, mert nem vállalok semmi önkéntes penitenciát. Több olyan önmegtagadásra kötelezett, ami éppen nem volt a számíze szerint. Mindazonáltal én mindent megtettem, mert olyképen vettem utasításait, mintha közvetlenül az Úrtól kapnám, s hálás voltam gyóntatómnak azért, hogy alkalmat ad nekem az engedelmesség gyakorlására. Lelkiismeretem már kezdett igen érzékennyé válni, s megmozdult a legcsekélyebb megbántásra is, amelyet az Úristen ellen elkövettem; olyannyira, hogyha volt nálam valami fölösleges dolog, nem tudtam megnyugodni, amíg csak túl nem adtam rajta. Sokat imádkoztam azért, hogy az Úr ne vonja meg tőlem segítő kezét, s tekintve, hogy az Ö szolgáinak vezetésére bíztam magamat, ne engedje, hogy újra visszaforduljak. Mert ezt nagy bűnnek tartottam, s úgy vettem volna, hogy szégyent hozok a fejükre.
Ez idő tájt jött a városunkba Ferenc atya,[1] aki mint Gandia hercege néhány évvel előbb mindenről lemondott és belépett a Jézus-társaságba. Az én gyóntatóm azon volt, s az az úriember, akiről beszéltem, szintén külön eljött hozzám, s ajánlotta, hogy beszéljek vele, s adjak neki számot a belső imámról. Tudták ugyanis róla, hogy nagyon előrehaladt a lelki életben, s hogy Isten igen nagy kegyelmekkel árasztja el, s már ebben az életben fizeti vissza neki azt a sokat, amit őérette elhagyott.
Miután meghallgatott engem, azt mondta, hogy ez határozottan Isten szelleme, s hogy szerinte nem volna célszerű tovább is folytatni az ellenállást. Eddig jó volt; mostantól fogva azonban kezdjem az elmélkedést mindig a kínszenvedésnek egyik részletével, s ha azután az Úr fölemelné a szellememet, ne álljak ellent. Én ne törekedjem rá, de ha ő Szent Felsége föl akarja emelni, hagyjam. Megadta az orvosságot és a hozzávaló tanácsot, amint csak az ilyen előrehaladott ember tudja megadni. Mert e tekintetben igen sokat számít a tapasztalat. Azt mondta, hogy tévedés volna tovább is ellenállni. Én nagyon megvigasztalódtam, s az az úriember szintén. Nagyon örült annak, hogy Ferenc atya véleménye szerint Istentől van a dolog, s továbbra is mindig támogatott engem; ellátott tanácsokkal, ahol csak tehette, már pedig ő sokat tudott tenni.
Ezen időben gyóntatómat máshová helyezték át, ami engem nagyon elszomorított, mert azt hittem, hogy nélküle megint csak visszaesem rosszaságomba, s nem hittem, hogy képes leszek hozzá hasonlót találni. A lelkem olyanná lett, mint egy sivatag; teljesen el voltam csüggedve; tele aggodalommal, s azt sem tudtam, mihez fogjak. Eközben egyik nőrokonom megszerezte az engedélyt, hogy engem meghívhasson a házába, s onnét megtettem mindent, hogy egy másik gyóntatót kaphassak a Jézustársasági atyák közül.[2]
Az Úristen különös rendeléséből ez alkalommal barátságot kötöttem egy igen előkelő és nagyon vallásos özvegy úriasszonnyal,[3] aki jól ismerte a jezsuita atyákat. Ez rá beszélt, hogy válasszam az ő gyóntatóját. Ugyanis a jezsuiták a közelében laktak, s én nagyon örültem, hogy gyakrabban láthatom őket, mert hiszen éreztem, hogy már maga az ő szent társalgásuk is nagy lelki hasznomra szolgál.
Ez az atya azonnal nagyobb tökéletesség útjára terelt. Azt mondta, hogyha egészen kedvében akarok járni az Úristennek, akkor semmit sem szabad ez irányban elmulasztanom. Azonban ő is igen ügyesen és szelíden vezetett, mert az én lelkem ekkor még nem volt erős, sőt nagyon is gyönge volt. Különösen nehezemre esett lemondanom egyes baráti összeköttetésekről, amelyekben végre is nem volt semmi sérelem Isten ellen. Hálátlanságnak tartottam szakítani az illetőkkel, s meg is mondtam neki, hogy ha nem vétkezem általuk az Úr ellen, akkor miért legyek velük szemben hálátlan?! Ő azonban azt felelte, hogy ajánljam a dolgot néhány napig az Úristennek, s mondjam el a „Veni Creator” himnuszt, arra a szándékra, hogy világosítson föl az Úr, s adja értésemre, mit kell tennem. Egy napon tehát, miután hosszú ideig imádkoztam és esdve kértem az Urat, segítsen meg, hogy egészen kedvében járhassak, belekezdtem abba a himnuszba. Ekkor olyan hirtelen jött reám az elragadtatás, hogy majdnem egészen magamon kívül voltam. A dolog annyira szembeszökő volt, hogy nem tudtam valódiságában kételkedni. Ez volt az első eset, hogy az Úr az elragadtatás kegyelmében részesített.[4] Ekkor a következő szavakat hallottam: „Azt akarom, hogy ezentúl ne társalogj emberekkel, hanem csak angyalokkal.” Nagyon meg voltam rémülve, mert az elragadtatás nagy hevességgel történt, s ezek a szavak mélyen a szellememben hallatszottak. Ezért ijedtem meg. Mikor azonban ez az ijedelem, amelyet, azt hiszem, a dolognak újdonsága okozott, megszűnt, igen nagy örömöm maradt utána. Ezek a szavak be is teljesedtek. Tényleg azóta sohasem szoktam többé tartós barátságot kötni, vagy ilyenben örömömet találni, vagy különösebb vonzalommal viseltetni mások irányában, kivéve, ha tudom, hogy jó barátai az Úristennek és igyekeznek Őneki szolgálni. Ez már nem függ többé tőlem. Az sem számít, hogy rokonaim, vagy barátaim, ha csak nem tudom róluk ezt, vagy pedig nem olyan emberek az illetők, akikkel imádságról lehet beszélni. Egyébként keserves kereszt reám nézve, ha beszélnem kell velük. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy ez így van, és pedig minden kivétel nélkül.
Attól a naptól kezdve megvolt bennem a bátorság arra, hogy Istenért mindenről lemondjak. Az Úr egy pillanat alatt - mert azt hiszem, nem tartott tovább - egészen más emberré alakította az Ő szolgálóját. Most már többé nem volt arra szükség, hogy ezt nekem megparancsolják. A gyóntatóm úgy sem merte nekem határozottan meghagyni, hogy tegyem meg, mert látta, hogy milyen erős még bennem a ragaszkodás. Azt hiszem, arra várt, hogy majd megteszi az Úr, aminthogy úgy is volt. Én magam sem hittem volna, hogy képes legyek rá. Mert hiszen már tettem kísérletet ez irányban, de a dolog akkora fájdalmat okozott nekem, hogy abbahagytam, azzal nyugtatya meg magamat, hogy bűn úgy sincs benne. Itt pedig az Úr megadta nekem a függetlenséget és az erőt ezen szakítás végrehajtására. Meg is mondtam a dolgot gyóntatómnak, s azután az ő utasítása szerint felbontottam az ismeretséget. Az illetőnek, akivel barátságban voltam, nagy lelki javára szolgált ez az én elhatározásom.[5]
Áldott legyen mindörökké az Úr, aki egy pillanat alatt megadta nekem azt a szabadságot, amelyre már évek hosszú során át minden képzelhető módon törekedtem, s amelynek érdekében néha olyan erőszakos voltam önmagammal szemben, hogy egészségemet is alaposan megrongáltam. Most, hogy ez a hatalmas Isten és mindennek igazi Ura hajtotta végre rajtam a műtétet, semmi fájdalmat sem okozott.

_________________________________

[1] Borgia Szent Ferenc, Gandia hercege 1510-ben született. Házas ember volt, s nyolc gyermek atyja. Özvegységre jutva, belépett a Jézus-társaságba. 1554-ben a spanyolországi jezsuitáknak lett a főnöke, s ezen minőségében végiglátogatta rendjének kolostorait. 1557-ben megfordult Ávilában is, és ezen alkalommal találkozott Szent Teréziával. 1565-ben a Jézus-társaság generálisa lett, s 1572-ben halt meg.

[2] Ezen utolsó mondatban Szent Terézia egy esztendőnek, és pedig negyvenkettedik életévének történetét foglalja össze, amelynek fontosabb eseményei a következők: Borgia Szent Ferenc 1557. tavaszán jött Ávilába, s ugyanazon időtájban ment el onnét Pradanos János atya is, miután 2 hónapig volt a szentanya gyóntatója. Már pedig azt a jezsuita atyát, akiről a következő mondatban van szó, t. i Alvarez Boldizsárt, csak 1558-ban szentelték pappá, tehát csak akkor lehetett De Ulloa Guiomár asszonynak, majd pedig a Szentnek is gyóntatójává. Pradanos János atya távozása után, tehát Szent Teréziának először Alvarez Ferdinánd atya volt a gyóntatója, bár másokat is fölkeresett a jezsuita atyák közül, s mikor 1558-ban az ifjú Alvarez Boldizsár atyát tisztelte meg bizalmával, ha az esetleg távol volt, szintén Alvarez Ferdinándnál szokott gyónni.

[3] Ez De Ulloa Hieronima úrnő volt; aki 25 éves korában jutván özvegységre, teljesen a vallásos életnek szentelte magát. Ettől kezdve Szent Teréziának legmeghittebb barátnője, első kolostoralapításában buzgó munkatársa, és ily módon a sarutlan Kármelnek felejthetetlen jótevője. Gyóntatója, akit most Szent Terézia is a magáénak választ, Alvarez Boldizsár atya, a Szent lelki életében igen fontos, talán összes többi gyóntatójánál fontosabb szerepet játszik. Még nagyobbat azonban az ő életében Szent Terézia. 1533-ban született, 25 éves korában szentelték pappá, s a Szentnek hat éven át volt gyóntatója. 1580-ban halt meg, miután rendjében előkelő állásokat töltött be. Kortársai szentnek tartották és maga Szent Terézia is, aki pedig ugyancsak mérlegre tette minden egyes szavát, mielőtt kimondta volna: szentnek nevezi, és legeslegjobb barátjának, Ekkoriban még nagyon érdes, darabos volt a természete és túlságosan szigorú a bánásmódja, úgyhogy Szent Terézia nem egyszer volt azon a ponton, hogy otthagyja. Viszont azonban érezte, hogy ezzel a bánásmóddal használ legjobban a lelkének Kölcsönös viszonyukra jellemző a következő eset. Szent Teréziának valami lelki ügyében sürgős felvilágosításra lévén szüksége, írt Alvarez atyának, esedezve, hogy azonnal válaszoljon. Az válaszolt is, de a borítékra ráírta, hogy: „Mához egy hónapra bontandó föl.” Szent Terézia föltétlen engedelmességhez volt szokva, de hogy milyen érzelmekkel nézegethette azt a levelet egy hónapig, azt elképzelhetjük.

[4] Ez 1558-ban történt, mikor a szentanya még a Megtestesülés-zárdában élt.

[5] Az olyan világi egyéneket, akik nem élnek buzgó keresztény életet, egyházi személyek barátsága csak megerősíti lanyhaságukban s nem egyszer éppen az ilyenek halnak meg szentségek nélkül; míg ha az az egyházi személy szakít velük, akkor gondolkozóba esnek és jobb útra térnek.