Önéletrajz - XXVIII. Fejezet

Elmondja, milyen nagy kegyelmekben részesítette az Úr, s hogy miképpen jelent meg neki először. Megmagyarázza, hogy mi a képzeleti látomás, s hogy milyen jelek és hatások kísérik, ha Istentől való. Ez a fejezet igen hasznos és nagyon megszívlelésre méltó.


Hogy azonban visszatérjek tárgyamhoz: néhány napig, de nem sokáig, ez az említett látomás állandó volt nálam, s olyan lelki haszonnal járt, hogy nem is tudtam magamhoz térni az áhítattól, s mindenben az a szándék vezetett, hogy valamiképpen ne kedvetlenítsem el Őt, akit ott láttam, mint mindennek tanúját. Olykor fölmerült ugyan bennem némi aggodalom, azért, mert annyit beszéltek nekem, de nem soká tartott, mert az Úr mindig újra megnyugtatott.
Egy alkalommal imába lévén merülve, az Úr megmutatta nekem a kezeit - semmi mást.[1] Olyan szépek voltak, hogy ezt ki sem lehet mondani. Nagyon megrémültem, mert rendesen így vagyok kezdetben minden újabb természetfölötti kegyelemmel, amelyet az Úrtól kapok. Néhány nappal később láttam fenséges isteni arculatát is, s az egészen elragadott. Nem tudtam megérteni, hogy miért mutatja meg magát nekem az Úr ily módon, részletenként; mert hiszen később részesített abban a kegyelemben is, hogy egészen láthassam. Utóbb beláttam, hogy azért tette, mert úgy akart velem bánni, amint az legjobban megfelel az én természetes gyöngeségemnek. Áldott legyen érte mindörökké. Mert hiszen tényleg egyszerre akkora dicsőség látását ez az alacsony és nyomoruk szervezet nem bírta volna elviselni, s a végtelen irgalmú Úr, jól tudván ezt, lassan készített rá elő.
Kegyelmed talán azt fogja magában gondolni: no ahhoz csak nem kellett sok bátorság, hogy az ember megnézze azokat a szépséges kezeket s azt az arcot. Igen ám, de azok a megdicsőült testrészek, olyan szépségesen szépek s az a dicsőség, amely rajtuk ragyog, annyira természetfölötti és elragadó, hogy az embernek elveszi az eszét. Ami engem illett, én nagyon megijedtem, megzavarodtam, s magamon kívül voltam miatta; bár azután oly biztonságot éreztem, és annyira meg voltam győződve a látomás hitelességéről, hogy eloszlott minden félelmem.
Egyszer, Szent Pál apostol ünnepén éppen szentmisét hallgattam, mikor megjelent nekem Krisztus Urunk emberi alakjában, úgy amint föltámadása után szokták képekben ábrázolni, kimondhatatlan szépségben és fenségben.[2] Ezt a látomást részletesen leírtam akkoriban, amikor Kegyelmed annyira kívánta ezt tőlem. Elég nehezemre esett megtenni, mert az ember nem tud ilyesmiről beszélni, anélkül, hogy oda ne volna egészen. No de hát, amennyire el tudtam mondani, elmondtam, s így nincs rá ok, hogy itt újra beszéljek róla. Csak azt az egyet akarom mondani, hogy ha a mennyországban nem volna más látnivaló, mint a megdicsőültek testi szépsége, már ez is végtelen nagy boldogság volna. Különösen áll ez a mi Urunk Jézus Krisztus emberi természetéről, még úgy is, amint azt Ő Szent Felsége idelent mutatja meg nekünk, ahol tekintettel kell lennie arra, hogy mily keveset bír el ez a mi nyomorult szervezetünk. Hát még mi lesz akkor, amidőn ezt a végtelen kincset teljes szépségében fogjuk élvezni!
Habár ez a látomás érzékelhető alakban jelenik meg, soha sem láttam testi szemeimmel - s ilyen látomásom egyáltalában nem is volt soha - hanem csakis a lelkem szemeivel. Akik jobban értenek a dologhoz, mint én, azt mondják, hogy az előbb említett látomás tökéletesebb ennél, ez pedig viszont sokkal magasabb fokú, mint az, amely a testi szemekkel látható. Ez utóbbit tartják a legalacsonyabb színvonalúnak, amennyiben abba tudja magát az ördög legjobban beleártani. Akkoriban azonban én mindezt nem igen tudtam megérteni, s azt kívántam volna, hogy ha már ilyen kegyelemben részesülök, bárcsak láthatnám testi szemeimmel, mert különben megint azt kell majd hallanom a gyóntatómtól, hogy képzelődés volt az egész. Egyébiránt, mikor a látomás eltűnt, velem is megtörtént - de csakis a közvetlenül rákövetkező pillanatban - hogy ilyesmit gondoltam; megbántam, hogy szóltam róla a gyóntatómnak, s azt képzeltem, hogy rászedtem őt. Ez azután újabb ok volt a sírásra, s arra, hogy vádoljam magamat előtte. Ő erre azt kérdezte tőlem, hogy jóhiszeműen beszéltem-e, vagy pedig szándékom volt őt félrevezetni. Én azt feleltem, hogy igazat mondtam, mert tényleg azt hiszem, nem volt szokásom hazudni, s nem volt szándékom őt rászedni, sőt igazán semmiért a világon nem mondanék valamit másképp, mint ahogy van. Ezt ő is jól tudta rólam, s igyekezett megnyugtatni. Nekem pedig amúgy is annyira nehezemre esett, ha ilyen dolgokról kellett előtte beszámolnom, hogy most sem értem, miképpen tudott az ördög velem olyasmit elhitetni, mintha én magam gondolnék ki ilyesmit, csupán azért, hogy még jobban gyötörjem magamat.
Az Úr azonban oly sűrűn ismételte ezt a kegyelmet és oly világosan megmutatta annak hitelességét, hogy csakhamar megszűnt minden kétségem; beláttam, hogy nem lehet képzelődés. Utóbb azt is megértettem, hogy milyen együgyűség volt részemről ilyesmit feltételezni; mert hiszen ez a látomás messze fölülmúl mindent, amit földi ember elképzelhet. Már maga az a fehérség és az a fény is teljesen rendkívüli. Nem valami vakító sugárzás, hanem szelíd fehérség, és nyájas fény, amely végtelenül gyönyörködteti a szemet, anélkül, hogy fárasztaná; ilyen az a világosság is, amelyben ez az isteni szépség látható. Ez a fény teljesen különbözik mindattól, amihez idelent vagyunk szokva; s a napfény, amely testi szemeinknek szolgál, annyira különbözik ettől a világosságtól és ragyogástól, amelyet belső látásunk fog föl, s annyira hitvány hozzá képest, hogy utána legjobban szeretnők föl sem nyitni többé a szemeinket.
Az egyik olyan, mintha egy kristályon színtiszta víz csurogna végig, s a nap sugaraiban fürösztené, míg a másik olyan hozzá képest, mintha sötét, felhős ég alatt, iszapos víz folynék piszkos földön. Nem úgy kell képzelni a dolgot, mintha az ember valami napot látna, vagy pedig mintha az a fény a napfényhez volna hasonló; hanem úgy, hogy az a mennyei fény látszik az igazinak, s hozzá képest ez utóbbi mesterséges fénynek tűnik föl. Ez a fény nem ismer éjszakát; igazi fény lévén, soha semmi sem homályosítja el. Egy szóval olyan fenségesen szép, hogy akármennyire tehetséges legyen is valaki, ha egész élete folyamán erőlködnék is, sohasem tudná olyannak elképzelni, amilyen. Hozzá az Úristen olyan hirtelen állítja azt oda az ember elé, hogy még arra sem volna ideje, hogy kinyissa a szemét, ha ugyan szükség volna rá. Az ugyanis teljesen egyre megy, vajon behunyva, vagy nyitva van-e a szemünk; ha az Úr akarja, meg kell látnunk, akár így, akár úgy, s akár akarjuk, akár nem. Itt nem lehet elszórakozni, sem pedig ellenállni; itt hiába való minden törekvés és minden mesterkedés. Ezt én tapasztalatból tudom, amint majd még el fogom mondani.
Amit most akarnék megmagyarázni, az, hogy miképpen mutatja meg magát az Úr ezen látomásokban. Tehát nem arról akarok beszélni, hogy miképpen jelenhetik meg olyan erős világosság a belső érzékek, s olyan világos kép az értelem előtt, - mert olyan ám, mintha valóban Ő maga állna ott személyesen - mert ez a tudósokra tartozik. Az Úr nem adta megértenem, hogy miképpen történik ez, én pedig annyira tudatlan vagyok és olyan nehéz fejű, hogy bár sokat magyarázgatták nekem, mindeddig nem tudtam a mikéntjét megérteni. Ez tényleg így van. Kegyelmed ugyan azt hiszi, hogy éles eszem van, de én sok esetben az ellenkezőjét tapasztaltam s úgy veszem észre, hogy az elmém nem képes mást megérteni, mint amit úgy vernek bele, amint mondani szokás. Gyóntatóm sokszor elámult tudatlanságomon, s ő nem is magyarázta meg nekem soha, hogy miképpen tette Isten ezt, vagy azt, vagy hogy miképpen lehetségesek ezek a dolgok. Különben én nem is érdeklődtem eziránt, bár, mint említettem, évek hosszú során volt alkalmam kiváló tudósokkal érintkezni. Hogy ez vagy az bűn-e, vagy sem, igen, azt megkérdeztem; a többire nézve azonban elég nekem annyit tudnom, hogy az Úristen tette, s hogy ennélfogva nincsen okom rajta megütközni, hanem inkább dicsérnem kell Őt érte. Sőt mi több, a nehezen érthető dolgok inkább csak áhítatot gerjesztenek bennem, még pedig annál nagyobbat, minél nehezebben érthetők.
El akarom tehát mondani azt, amit tapasztalatból tudok. Azt, hogy miképpen teszi az Úr, azt Kegyelmed jobban meg tudja mondani, s képes lesz világosabban megmagyarázni mindent, ami homályos, s amit nekem nem sikerül kifejeznem.
Bizonyos esetekben csakugyan képnek gondoltam azt, ami előttem megjelent, míg ellenben máskor, még pedig igen gyakran, nem tartottam annak, hanem, úgy láttam, hogy maga Krisztus Urunk az személyesen. Ez attól függött, hogy milyen világosan kegyeskedett magát nekem megmutatni. Olykor annyira bizonytalan volt a benyomás, hogy inkább képnek véltem, de akkor sem volt olyan, mint a földi képek, akármilyen tökéletesek legyenek is: pedig én sok jót láttam. Oktalanság volna azt hinni, hogy a kettő hasonlít egymáshoz. Szó sincs róla. Akkora köztük a különbség, mint az eleven ember és az ő arcképe között, mert ez utóbbi bármennyire ügyesen legyen is megfestve, sohasem lesz tökéletes mása; hiszen végre is mindig élettelen tárgy marad. Azonban hagyjuk ezt, bár ez alkalommal tökéletesen és betű szerint így van. Szóval nem is hasonlat, amely amúgy is mindig sántít, hanem való igaz, hogy ugyanaz köztük a különbség, mint az élő lény és festett képe között; sem több, sem kevesebb. Mert tényleg, még ha kép volna is, élő kép. Nem halott ember, hanem az élő Krisztus, aki érezteti is, hogy ember és Isten, még pedig nem úgy, mint amikor a sírban volt, hanem abban az állapotában, amelyben föltámadása után kijött abból.
Néha olyan fenséggel jelenik meg, hogy semmi kétség sem fér hozzá, hogy ő az Úr. Különösen a szentáldozás után, amikor már úgyis tudjuk, hogy ott van bennünk, amennyiben a hitünk mondja. Ilyenkor ugyancsak meglátszik, hogy Ura ennek az ő lakásának; a lélek teljesen odavan tőle s úgy érzi, hogy teljesen belevész Krisztusba!
Ó Jézusom, ki tudná leírni azt a fenséget, amelyben Te szoktad magadat megmutatni. Mennyire meglátszik rajtad, hogy Ura vagy az egész mindenségnek, az egeknek és más ezernyi, sőt számtalan világnak, amelyet megteremthettél volna! Abból a fenségből, amellyel föllépsz, a lélek megérti, hogy még az is mily semmiség egy akkora Úrhoz képest, amilyen Te vagy. Itt látja az ember, ó Jézusom, hogy milyen elenyészően csekély a hatalma az összes ördögöknek a Tiedhez képest, s hogyha valaki kedves előtted, letiporhatja az egész poklot. Ez az oka annak, hogy miért remegtek az ördögök, mikor leszálltál a pokolba, s szerettek volna ezer más, még az övéknél is mélyebb pokolba menekülni a Te végtelen fenséged elől. Igen Uram, belátom, Te meg akarod mutatni a léleknek, hogy mekkora ez a Te fenséged, s hogy mily hatalmas a Te szentséges emberi természeted az Istenséggel egyesülve. Itt azután el tudja az ember képzelni, hogy az utolsó ítélet napján milyen lesz ennek a királynak fensége a gonoszokkal szemben való haragjában. Ez adja meg az igazi alázatosságot a léleknek, mert ilyenkor látja be igazán saját nyomorúságát, s nem képes a fölött napirendre térni. Ez tölti el a lelket üdvös megszégyenüléssel és bűnbánattal, mert hiszen, mikor látja, mekkora szeretetet tanúsít iránta az Úr, azt sem tudja, hová legyen, s egészen meg van semmisülve.
Ismétlem, ennek a látomásnak akkora az ereje, hogy, ha az Úrnak úgy tetszik, s igen sokat mutat meg a léleknek az Ő nagyságából és fenségéből, nézetem szerint azt senki sem képes elviselni, hacsak az Úr egészen rendkívüli támogatásban nem részesíti, olymódon tudniillik, hogy elragadtatást és önkívületet bocsát reá, amelyben megszűnik a látomás, s helyét az isteni jelenlétnek élvezete foglalja el. Vannak igazságok, amelyeket az ember utólag elfelejt: ellenben ez a fenség és szépség oly mélyen vésődik be az elmébe, hogy az emléke sohasem képes többé elmosódni, kivéve olyankor, amikor az Úr ráküld a lélekre egyet ama nagy szárazságok és elhagyatottságok közül, amelyek alatt, amint majd még elmondom, a lélek látszólag még azt is elfelejti, hogy Isten van a világon. A lélek ezen látomás következtében egészen átalakul s tartós mámor vesz rajt erőt. Úgy érzi, hogy egészen új szeretet gyulladt ki benne Isten iránt, s nézetem szerint ez igen magas fokú. Mert bár az előbb említett látomás, amelyben Isten érzékelhető alak nélkül jelenik meg, magasabb színvonalú: mindamellett, tekintve a mi gyarlóságunkat, abból a szempontból, hogy az emlékezetbe vésődjék és jól lekösse értelmünket, igen előnyös, ha ez az isteni jelenség a maga valójában áll a képzelő tehetségünk elé. Megjegyzendő különben is, hogy ez a kétféle látomás rendesen együtt szokott járni. Sőt azt mondhatnám, mindig így van a dolog, amennyiben lelki szemeinkkel látjuk a szentséges emberi természetnek kiválóságait, szépségeit és dicsőségét; míg ellenben az előbb említett másik módon megértjük, hogy Isten mennyire mindenható, hogy mindent meg tud tenni; minden az Ő parancsára történik; mindent Ő kormányoz, s mindent az Ő szeretete tölt be.
Ezt a látomást nagyra kell becsülnünk, s nézetem szerint nem jár kockázattal, mert hatásaiból világosan kitűnik, hogy az ördög nem képes magát beleártani. Úgy emlékszem, hogy háromszor vagy négyszer próbálta ilyen módon elém állítani az Urat, s engem hamis jelenéssel megtéveszteni. Hiszen a testi alakot csak fölveszi valahogyan, de az igazi jelenségnek fenségét nem tudja utánozni. Azért csinálja ezeket a hamis jelenéseket, hogy elrontsa velük az igazit, amelyet a lélek előzőleg látott; csakhogy a lélek azonnal ellene szegül, megzavarodik, elkedvetlenedik, nyugtalankodik; megszűnik benne az előbbi áhítat és öröm, s a belső ima abbamarad. Ez, mint mondom, kezdetben történt meg velem, háromszor, vagy négyszer. Annyira elütő dolog, hogy még az olyan ember is, aki csak a nyugalmi imának fokán van, azonnal tisztában lesz vele azon hatások alapján, amelyeket a hallomásoknál említettem. A különbség annyira szembeszökő, hogy hacsak valamely lélek nem akar szántszándékkal tévedésbe esni, és alázatos egyszerűséggel halad előre, nézetem szerint az ördög ilyen látomással sohasem fogja rászedni. Ha valakinek volt része igazi isteni látomásban, szinte azonnal megérzi. Mert bár az első pillanatban örömet és élvezetet kelt, a lélek azonnal elutasítja magától. Nézetem szerint már az az élvezet is egészen más, s nincs meg benne a tiszta és szűzies szeretet, s így csakhamar elárulja, hogy kivel van dolgunk. Ahol tehát nem hiányzik a tapasztalat, ott, nézetem szerint, az ördög nem okozhat kárt.
Az pedig, hogy ez a látomás saját képzeletünknek legyen a szülötte, lehetetlenebb a lehetetlenségnél, s egyáltalában nem képzelhető. Hiszen már annak a kéznek szépsége és fehérsége is fölülmúlja mindazt, amit fantáziánk alkotni képes. Miképpen volna lehetséges, hogy az ember, a nélkül, hogy előzőleg oda gondolna, vagy csak eszébe is jutott volna, egy pillanat alatt ott lásson maga előtt olyan dolgokat, amilyeneket hosszú idő folyamán sem volna képes képzeletében összeszerkeszteni, mert mint említettem, messze fölülhaladnak mindent, amit idelent meg tudunk érteni. Ez tehát teljesen ki van zárva. De még ha képesek volnánk is ilyesfélét alkotni, ez azonnal világosan meglátszanék abból, amit most akarok mondani. Tegyük fel tehát, hogy ezt a látomást csakugyan értelmünk alkotta meg. Eltekintve attól, hogy az említett nagyszerű hatásoknak ilyenkor nyoma sincs, úgy leszünk vele, mint az olyan ember, aki aludni szeretne, de nem tud, mert nem jön álom a szemére. Az ilyen ember, aki alhatnék, akár, mert szüksége van rá, akár, mert a feje fáj, igyekszik ugyan elszunnyadni, s megtesz ez irányban mindent, sőt olykor már azt hiszi, hogy annyira-amennyire sikerül is neki: azonban, ha nem igazi az álom, nem fog belőle erőt meríteni, s a feje sem lesz tőle jobban, sőt még inkább elgyengül. Bizonyos tekintetben ugyanez fog bekövetkezni itt is: amennyiben a lélek, a helyett, hogy megerősödnék és fölbátorodnék, inkább elgyengül, elerőtlenedik és elkedvetlenedik. Míg ellenben az igazi látomásból oly gazdagon kerül ki a lélek, hogy azt ki sem lehet mondani. Sőt még a test is egészséget és új erőt merít belőle.
Ezeket és ezekhez hasonló érveket hoztam én föl, mikor azt mondogatták nekem, hogy a dolog az ördögtől való, és hogy képzelődöm - amit ugyancsak sokszor kellett hallanom - s hasonlatok révén igyekeztem a dolgot megvilágítani, már amennyire tudtam, s amennyiben az Úr megérttette azt velem, csakhogy mind ennek kevés haszna volt. Mivel ugyanis ebben a városban akadtak igen szentéletű emberek, akikhez képest én valósággal romlott teremtés voltam, az Úr pedig nem ezen az úton vezette őket: azonnal készen voltak az ijedezéssel. Bizonyára az én bűneim büntetése volt, hogy ezek a dolgok elkezdtek szájról-szájra járni, s végül köztudomásúak lettek, a nélkül, hogy én másnak szóltam volna róluk, mint a gyóntatómnak és azoknak, akiknek tanácsát az ő parancsára kikértem. Egy alkalommal így szóltam hozzájuk: ha azok, akik ezeket a dolgokat állítják, azt mondanák nekem, hogy egy bizonyos személy, akivel éppen az imént beszéltem, s akit egyébként is jól ismerek, nem az, akinek én gondolom; hogy én csak úgy álmodtam az egészet; hogy ők ezt tudják: mondom, ebben az esetben kész volnék inkább nekik hinni, mint az érzékeimnek. Azonban, ha az illető személy néhány drága ékszerrel ajándékozna meg; s azok a kezemben maradnának, mint az ő nagy szeretetének zálogai, úgy, hogy én, akinek eddig egyetlen ilyen ékszerem sem volt, s ínségben éltem, ellenben most egyszerre azt látnám, hogy gazdag vagyok: bizony még akarva sem tudnék nekik hinni. Már pedig én ezeket az ékszereket elő tudom mutatni, mert hiszen, aki csak ismert, az mind világosan látja, hogy mennyire más lett a lelkem. Ugyanezt mondja a gyóntatóm is. Mert igen nagy bennem a változás minden tekintetben, s hozzá nem titkos, hanem ellenkezőleg, világos és szemmel látható. Hiszen annak előtte annyira rossz voltam - tettem hozzá - s nem tudom elhinni, hogy, ha már az ördög meg akar ezekkel a dolgokkal téveszteni és a kárhozatba sodorni, az ő egész természetével ennyire ellenkező eszközt alkalmazzon, azt tudniillik, hogy elveszi tőlem a bűnöket és helyükbe erényeket és lelki erőt ültet. S tényleg világosan beláttam, hogy egyetlen egy ilyen kegyelem is teljesen átalakított engem.
Gyóntatóm, aki igen szent életű jezsuita atya volt, amint később megtudtam, ugyanígy érvelt.[3] Nagyon körültekintő ember volt és rendkívül alázatos. Azonban ez az ő nagy alázatossága sok szenvedést hozott reám. Mert bár magasan állott a belső ima tekintetében és igen tanult ember volt, nem bízott magában; annál kevésbé, mert az Úr őt nem ezen az úton vezette. Neki magának is sokat kellett miattam elviselnie. Azt mondogatták neki - amint hallottam - hogy őrizkedjék tőlem, s ne higgye el nekem azt, amit neki beszélek, mert különben nem kerüli el az ördög kelepcéit, s mások ijesztő példáira hivatkoztak előtte. Mindez nagyon fájt nekem. Már-már attól féltem, hogy nem akad majd senki, aki meggyóntasson, s mindenki messziről el fog kerülni, úgyhogy mást se tettem, mint sírtam.
Az isteni gondviselés azonban úgy intézte a dolgot, hogy ez a jó atya kitartott mellettem, s tovább is gyóntatott. Persze ő olyan hűséges szolgája volt az Úrnak, hogy Isten kedvéért mindenre kész volt. Azt mondogatta tehát nekem, hogy kerüljek el minden bűnt; tartsam magamat pontosan az ő utasításaihoz, s ne féljek attól, hogy ő cserben hagy. Mindig bátorított és megvigasztalt, újra és újra a lelkemre kötötte, hogy ne hallgassak el előtte semmit, s én tényleg így is tettem. Biztosított arról, hogy ha ebben következetes maradok, még ha az ördög szemfényvesztése volna is az egész, akkor sem lesz károm belőle, sőt ellenkezőleg, az Úr javamra fogja fordítani azt a rosszat, amelyet a rossz szellem akar ellenem elkövetni. Egy szóval minden tőle telhető módon igyekezett engem előbbre juttatni a tökéletesség útján, én pedig ezen örökös rettegés közepette mindenben engedelmeskedtem neki, már tudniillik, amennyire gyarlóságomtól telt. Sokat kellett miattam kiállnia azon három, sőt több esztendő alatt, mikor gyóntatóm volt ezen súlyos körülmények közepette.[4] Mert az a sok üldözés, amely ellenem zúdult, és az a sok dolog, amelyben megengedte az Úr, hogy engem rosszul ítéljenek meg, - még pedig gyakran ártatlanul - mindez, mondom, visszahatott őreá, s őt okolták énmiattam, holott neki semmi része sem volt benne. Nem is tudta volna mindezt elviselni, ha nem lett volna annyira szentéletű, s ha az Úr nem tartotta volna benne a lelket. Egyrészt ugyanis azokkal kellett vitatkoznia, akik úgy látták, hogy én a kárhozat útján vagyok, s hiába beszélt, nem hittek neki, másrészt pedig engem kellett vigasztalnia, és félelmemet csillapítania. Igaz ugyan, hogy nem egyszer éppen ő ijesztett rám legjobban; de másrészt viszont kénytelen volt engem bátorítani, mert minden látomás, amennyiben új volt, - úgy engedte Isten - nagy félelmet keltett bennem. Mindez pedig onnét eredt, hogy bűnös életű voltam akkor is, meg annak előtte is. Ő nagy részvéttel vigasztalgatott, s ha csupán a saját esze után indult volna nem kellett volna annyit szenvednem; mert hiszen az Úr mindenben megérttette vele az igazságot, s én azt hiszem, hogy magában a gyónás szentségében is külön megvilágosító kegyelmet kapott Istentől.
Istennek azok a hűséges szolgái, kik annyit nyugtalankodtak miattam, sokszor tárgyaltak velem, s mivel én nem egyszer hosszabb megfontolás nélkül mondtam nekik egyet-mást, megesett, hogy szavaimat egészen másképen fogták föl, mint ahogy én értettem. Volt közöttük egy, akit különösen nagyra becsültem, mert a lelkem végtelen sokkal tartozott neki és igen szent életű volt, éppen azért nagyon fájt látnom, hogy félreért engem. Pedig ő szíve mélyéből óhajtotta haladásomat, s azt, hogy az Úr világosítson föl engem. Így tehát, mint mondom, amit én amúgy meggondolatlanul odavetettem, azt alázatosság-hiányra magyarázták; ha meg valami hibán kaptak rajta, amire pedig bőven volt alkalmuk, azonnal pálcát törtek kegyelmeim fölött. Olykor kérdezték tőlem ezt is, azt is; ha pedig én egészen őszintén és minden további fontolgatás nélkül feleltem, azonnal készen voltak azzal, hogy oktatni akarom őket és játszom a bölcs szerepét. Mindezt természetesen, hogy előmozdítsák a lelkem javát, melegiben beadták gyóntatómnak, aki azután alaposan megmosta a fejemet. Ez jó sokáig tartott így, s minden oldalról zaklattak, azonban az Úr nagy kegyelmei mindezt elviselhetővé tették.
Azért mondtam el ezeket a dolgokat, hogy értsük meg, micsoda szenvedés az, ha nincs az embernek senkije, akinek a lelki élet eme útján tapasztalata volna. Ha az Úr nem dédelgetett volna annyira, nem tudom, mi lett volna belőlem. Igazán lett volna okom rá, hogy beleőrüljek, s nem egyszer kétségbeejtő helyzetemben nem is tudtam már mást tenni, mint hogy fölemeltem szemeimet az Úrhoz. Mert hiszen a jó embereknek ez az állásfoglalása egy magamforma haszontalan, gyarló és félénk nővel szemben, ha így elmondja az ember, nem látszik valami nagy dolognak: holott, bár ugyancsak rendkívül nagy szenvedéseim voltak életemben, mégis ez volt köztük a legnagyobb. Adja az Úr, hogy legalább valamelyes kis szolgálatot tettem légyen mindezzel Őneki. Mert hogy azok, akik engem elítéltek és korholtak, az Ő dicsőségére tették, arról éppúgy meg vagyok győződve, mint arról, hogy mindez nagy lelki javamra szolgált.

_________________________________

[1] A misztikusok háromféle látomást különböztetnek meg: az első, az ú. n. érzéki látomás, amelyben az illető testi szemeivel látja a jelenést s esetleg testi füleivel hallja annak szavait; a második, az ú. n. képzeleti látomás, amidőn a benyomások felvétele közvetlenül a belső érzékek útján történik, s az egész jelenés a képzelőtehetség terén folyik le, az álmokhoz hasonló módon; a harmadik az értelmi látomás, amelynél közvetlenül az értelem vesz föl fogalmakat, úgy, hogy a kísérő képzetek vagy hiányoznak, vagy legalább is nagyon halványak és elmosódottak.

[2] Ennek és a megelőző fejezetnek egybevetéséből azt következtetjük, hogy az azokban említett látomások még Alcantarai Szent Péterrel való első találkozása, tehát 1558 augusztusa előtt történtek. Azt hisszük, hogy 1. az első értelmi látomás, amelyben a 27. fejezet szerint Szent Péter-Pál ünnepén részesült, 1557 június 29-ére értendő, s így tehát az a gyóntató, akinek erről beszámolt, Pradános János volt; 2. az Úr Jézus szentséges kezeinek és arcának látomása néhány hónappal később történt; s 3. az a látomás, amelyről itt van szó, s amelyben a Megváltó egész emberi alakját látta, 1558 január 25-én, Szent Pál fordulása ünnepén volt, amikor a szentanya Del Aguila Alvárez Ferdinánd atyánál gyónt. Grácián atya „A léleknek Krisztussal való egyesülése” című művének 5. fejezetében mondja, hogy: „Jézusról nevezett Szent Terézia anyánál éveken át állandó volt egy ilyen képzeleti látomás, amennyiben szüntelen lelki szemei előtt lebegett a föltámadt Krisztus Urunknak elragadóan szép alakja a töviskoronával és a sebhelyekkel. Erről képet is festetett, s azt nekem adta; én pedig odaajándékoztam az albai hercegnek, De-Tolédo Ferdinándnak.” Ami pedig a szentanya első elragadtatását illeti, amelyről a 24. fejezetben olvasunk, ahhoz kétség sem fér, hogy 1558 első felében történt, amikor még csak rövid idő óta állt Alvarez Boldizsár atya lelki vezetése alatt.

[3] Kétséget nem szenved, hogy a szentanya itt Alvarez Boldizsár atyáról beszél. Mint tudjuk, még csak 25 éves volt, s csak az imént szentelték pappá. Nem volt csekélység részéről minden előzetes tapasztalat híján átvenni egy olyan rendkívüli lélek vezetését, amely hozzá éppen akkor ment át életének legfontosabb mozzanatán. Nem csoda, hogy tapogatódzott, s másokhoz fordult tanácsért. Ráadásul ő maga is ezen korban bizonyos szűkkeblűségben és lelki rövidlátásban szenvedett, amelyről csak később tudott letenni. Főnöke, Vasquez Dénes atya pedig, aki ismeretes volt szigorúságáról, a maga részéről szintén minduntalan beleavatkozott a dolgaiba, sőt még Szent Terézia lelki vezetésébe is. Mindennek természetesen a szentanya adta meg az árát, de azért mégis ragaszkodott gyóntatójához, mert érezte rajta, hogy Isten lelke vezeti.

[4] Alvarez Boldizsár atya hat esztendeig, 1558-1564. volt gyóntatója, s ebből az időből a négy első év volt leginkább tele szenvedéssel mindkettőjük számára.