Önéletrajz - XXXVII. Fejezet

Elmondja, hogy milyen hatást gyakoroltak reá az Úrnak egyes kegyelmei, s ennek kapcsán igen üdvös tanácsokat ad. Megmagyarázza, hogy mily nagyra kell becsülnünk azt, ha csak egy fokkal magasabb mennyei boldogságot biztosítunk is magunknak; s hogy nem szabad sajnálnunk semmi fáradságot, ha örök javak megszerzéséről van szó.


Nehezemre esik még többet is mondani azon kegyelmekről, amelyekben az Úr engem részesített. Hiszen már azok is rendkívül nagyok, amelyeket eddig említettem, s szinte hihetetlen, hogy az Úr egy ilyen magamforma nyomorult teremtésre pazarolta őket. Hogy azonban szót fogadjak az úrnak, aki nekem ezt megparancsolta, nemkülönben Kegyelmeteknek is,[1] elmondok még egyet-mást, hadd szolgáljon az ő dicsőségére. Adja Ö Szent Felsége, váljék javára egyik-másik léleknek, ha azt látja, hogy az Úr képes volt annyira kitüntetni egy ilyen hitvány lényt. Hát még mit fog majd tenni az olyan emberrel, aki amúgy igazában híven szolgált őneki?! Buzduljanak föl ezen valamennyien, s igyekezzenek kedvében járni Ő Szent Felségének, aki már ebben az életben is ilyen foglalót ad.
Előre akarom bocsátani, hogy ezek az isteni kegyelmek nem egyenlő fokban boldogítók a lélekre nézve. Egyes látomások annyira fölülmúlnak másokat a bennük található mennyei boldogság, élvezet és vigasztalás tekintetében, hogy egészen elámulok rajta. Az ember nem hinné, hogy ezen életben a lelki örömök annyira különbözzenek egymástól. Néha, például, az Úristen egyik-másik látomás, vagy elragadtatás alkalmával olyan végtelen gyönyörűséggel és édességgel tölti el a lelket, hogy az nem is volna képes annál többet lehetségesnek tartani, vagy kívánni, s tényleg eszébe sem jut, hogy valami még nagyobbat óhajtson és azért imádkozzék. Amióta azonban az Úr megérttette velem, mekkora a különbség a mennyei boldogság fokozatai között, s mennyivel többet élvez az egyik szent a másiknál: azóta belátom, hogy idelent sem lehet mértéket szabni az Úr kegyelmeinek, ha Őneki úgy tetszik, hogy azokkal bennünket elárasszon. Azért szeretném, ha én sem tartanék mértéket Ő Szent Felsége szolgálatában, hanem arra óhajtanám fordítani életem minden pillanatát, arra áldozni egész erőmet és egészségemet. Ne adja Isten, hogy a magam hibájából veszítsek el csak egy gondolatnyi többletet is abból a mennyei boldogságból!
Ha azt kérdeznék tőlem, mit akarok inkább: elszenvedni-e az ítélet napjáig a világ összes szenvedéseit, s ennek fejében egy kicsivel magasabbra jutni az égben; vagy pedig minden fájdalom nélkül menni át egy valamicskével kisebb boldogságba ?! - merem állítani, hogy készörömest fogadnám el az összes bajokat azért a csekély élvezeti többletért, tudniillik azért, hogy valami kevéssel közelebbről szemlélhessem Isten végtelen nagyságát. Mert azt világosan látom, hogy aki jobban megérti Őt, az jobban is szereti és dicsőíti. Nem azt akarom én ezzel mondani, hogy nem elégedném meg azzal, s nem tartanám magamat nagyon is szerencsésnek, ha bejuthatnék az égnek akár csak a legutolsó zugába is; mert hiszen, tekintve, hogy milyen hely volt számomra készítve a pokolban, az Úr ezzel is nagy irgalmat gyakorolna velem, s adja Ő Szent Felsége, hogy egyszer bemehessek oda, s ne tekintse az én nagy bűneimet. Csak azt állítom, hogyha még oly drágán kellene is megadnom az árát, - föltéve, hogy az Úr kegyelmével, alkalmam volna többet tenni, - nem akarnék semmit sem elmulasztani a saját hibámból. Pedig hát - ó, én szerencsétlen - már-már mindent elveszítettem az én sok bűnöm következtében!
Azt is meg kell jegyeznem, hogy valahányszor az Úr valami ilyen kegyelemben, tudniillik látomásban, vagy kinyilatkoztatásban részesített, abból mindig valami nagy haszon háramlott a lelkemre, és pedig egyes látomásokból egészen rendkívül nagy. Krisztus Urunk látásából megmaradt emlékezetemben az Ő kimondhatatlan szépsége, s az most is él bennem; hiszen ehhez elég lett volna Őt egyetlen egyszer látnom; hát még, mikor az Úr oly gyakran adja meg nekem ezt a kegyelmet. Ebből a következő nagy hasznot merítettem. Nagy hibám volt és sokféle káros következménnyel járt reám nézve, hogy ha valakiben rokonszenvet tapasztaltam magam iránt, s ha egyébként tetszett nekem, annyira megszerettem, hogy teljesen eltöltötte a bensőmet és folyton rajta járt az eszem. Semmiképpen sem volt szándékom ezzel Isten ellen véteni, de hát nagyon is szerettem az illetőt látni, reá gondolni, és foglalkozni jó tulajdonságaival. Ez a hajlam annyira káros volt, hogy egészen elszórakoztatta a lelkemet. Már most, amióta láttam az Úrnak nagy szépségét, nincs számomra senki, aki Őhozzá fogható volna, s nekem tetszenék vagy engem le tudna kötni. Ha csak egy pillantást vetek is arra a képre, amelyet a lelkemben hordozok, teljesen meg tudom őrizni a szabadságomat. Akármit is lássak azóta idelent, az mind undorral tölt el, mihelyt összehasonlítom azzal a végtelen kedvességgel, amelyet az én jó Uramon láttam. Nincs tudomány, nincs kellemes benyomás, amelyet én azóta becsülni tudnék, ha egybevetem vele azt a boldogságot, amelyet annak az isteni szájnak egyetlen szava - hát még annyi - szerez nekem. S hacsak az Úr, bűneim büntetéséül, meg nem engedi, hogy ez az emlék elmosódjék bennem, biztosra veszem, hogy engem soha többé nem lesz képes senki sem igazán lekötni; egy röpke visszagondolás az én jó Uramra, mindig elég lesz ahhoz, hogy a lelkem fölszabaduljon.
Megtörtént például egyik-másik gyóntatómmal - mert igazán az Úristen képviselőit látom mindig lelki vezetőimben, s így természetes, hogy nagyon szeretem őket, és legjobban őhozzájuk ragaszkodom - megesett, mondom, hogy az én lelkiismeretem teljesen nyugodt lévén, nagyon ki találtam mutatni irántuk való vonzalmamat, ők pedig, amint Istennek lelkiismeretes és buzgó szolgáihoz illik, attól félve, hogy én talán túlságosan ragaszkodom hozzájuk, vagy - ha még oly ártatlanul is, - beléjük szeretek, keményen bántak velem. Mindez azóta történt, hogy oly föltétlenül engedelmeskedem nekik, mert azelőtt nem éreztem irántuk ekkora vonzalmat. Én nevettem magamban, mert láttam, hogy mennyire tévednek. Nem mondtam ugyan meg nekik mindig egészen nyíltan, hogy mennyire nincs bennem semmiféle ragaszkodás bárkinek irányában, hanem egyszerűen megnyugtattam őket. Mikor azután jobban megismertek, belátták, hogy mekkora szabadsággal ajándékozott meg engem e tekintetben az Úr, mert ez a gyanú mindig csak kezdetben merült föl bennük.
A mi Urunknak látása, és ez az Ővele való állandó érintkezés nagyon megnövelte szeretetemet és bizalmamat irányában. Láttam, hogy, habár Isten, azért mégis csak ember, aki nem csodálkozik emberi gyarlóságaink fölött; s aki teljesen megérti, hogy a mi nyomorult természetünk sok minden botlásnak van kitéve az eredeti bűn következtében. Mert hiszen Ő azért jött, hogy ezt jóvátegye. Habár nekem Uram, azért mégis úgy beszélhetek vele, mint jó barátommal, mert ő nem olyan, mint ezek a mi földi uraink, akiknek egész urasága amolyan mesterséges méltóságban merül ki. Egy bizonyos óra van arra kitűzve, hogy beszélni lehessen velük, s csak bizonyos kiváltságos egyénekkel állnak szóba. Ha valami szegény embernek van náluk ügye, mennyi utánjárásra, mennyi protekcióra, mennyi vesződségre van szüksége! Hátha még a királyhoz akarna valaki bejutni! Ó, akkor, a szegény ember, s aki nem nemes, az csak maradjon szépen távol! Az ilyennek az uralkodó kedvelt embereihez kell fordulnia, arról pedig biztos lehet, hogy ezek nem állnak fölötte a világi gyöngeségeknek; szóval nem olyan emberek, akik bátran szemébe mondják mindenkinek az igazat. Mert az ilyenek nem valók a palotába. Ott az nem szokás. Ott az ember, ha valamit rossznak talál, szépen befogja a száját, s még gondolatban sem meri elítélni, nehogy kegyvesztetté legyen.
Ó dicsőség királya, és Ura az összes királyoknak! A Te királyi méltóságod nem szalmaszálakon nyugszik, hanem örökkévaló! Nálad nincs szükség közvetítőkre! Elég rád tekinteni, s az ember rögtön látja, hogy Te vagy az egyedüli, akit méltán lehet Úrnak nevezni! Olyan fenséges a külsőd, hogy Neked nincs szükséged sem kíséretre, sem testőrségre annak bizonyságául, hogy csakugyan király vagy. Mert hiszen idelent, ha a király egyedül van egymagában, nem egykönnyen fogják elismerni annak; s akármennyire bizonykodjék is, hogy ő a király, nem hisznek neki. Mert hiszen egy hajszállal sem különb ember másoknál, s azért kell, hogy valami bizonyítsa királyi voltát. Egészen helyén való dolog tehát, hogy körül legyen véve ezekkel a mesterkélt külsőségekkel, mert ha azok nem volnának, semmibe se vennék. őrajta magán ugyanis nem látszik meg a hatalom, kell, hogy más adja meg neki a tekintélyt. Ó, én jó Uram! Én királyom! Ki volna képes lefesteni a Te fenségedet?! Rajtad lehetetlen észre nem venni, hogy Te vagy az a nagy Császár, személyesen! Hiszen az ember elámul, ha látja fenséges megjelenésedet. Azonban még ennél is csodálatosabb, ó, én jó Uram, a Te leereszkedésed és az a szeretet, amellyel egy ilyen magamforma lénnyel szemben viseltetel. Mert hiszen, az ember mindenről tárgyalhat és beszélhet Veled, ha egyszer az az első ámulat és félelem, amelyet Felséged látása okoz, elmúlik, illetve helyet enged egy még nagyobbnak, tudniillik az attól való rettegésnek, hogy valamiképpen meg ne bántson Téged; és pedig nem a büntetéstől való félelem miatt, mert hiszen azt semmibe sem veszi az ember ahhoz képest, hogy a bűn következtében Téged veszítene el.
Íme ezek a jó hatásai ennek a látomásnak, eltekintve sok egyéb nagy haszontól, amely belőle a lélekre háramlik, föltéve, hogy Istentől való. Hogy Tőle való-e, vagy sem, azt a lélek a hatásokból látja, legalább is olyankor, amikor világosság honol benne. Mert, mint már sokszor mondtam, az Úr olykor sötétséget bocsát reám, s ilyenkor nem látom ezt világosan; nem csoda azután, hogy ilyen esetekben az ember aggódik, különösen, ha olyan rossznak látja magát, amilyen én vagyok.
Éppen mostanában töltöttem nyolc napot úgy, hogy teljesen érzéketlen voltam Isten irányában, s még csak vissza sem tudtam arra emlékezni, hogy mivel tartozom neki, s mennyi kegyelemmel halmozott el. A lelkem, - azt sem tudom, miért és hogyan, - úgy el volt tompulva, s elfoglalva, nem tudom mivel - hogy, bár nem gondoltam semmi rosszra, teljesen képtelen voltam még csak egy jó gondolatra is. Kénytelen voltam nevetni magamon, s élvezettel néztem, milyen nyomorult az emberi lélek, mihelyt az Úristen megszűnik benne működni. Azt világosan látja, hogy az Úristen még ezen állapotban is vele van, mert hiszen ez nem olyan, mint azok a nagy lelki szenvedések, amelyekről beszéltem; de azért, habár rakja a fát, s megtesz minden tőle telhetőt: az isteni szeretet tüze csak nem akar benne fellobogni, s még nagy kegyelem az is, ha egy kis füstje látszik, annak jeléül, hogy nem aludt ki. egészen. Csakhogy persze csupán maga az Úr képes azt újra lángra szítani. A szegény lélek, akárhogy törje is a fejét, és akármennyire fújja és igazgassa rajta a hasábokat: úgy látszik, mintha mindezzel csak annál jobban elfojtaná. Én azt hiszem, ilyenkor az a legjobb, ha lemond minden további erőlködésről, mert úgy sem ér el vele semmit, s mint mondottam, más, érdemszerző dolgokkal foglalkozik. Hiszen - nincs kizárva - az Úr talán éppen azért vette el tőle a belső ima kegyelmét, hogy azokat végezhesse, és saját tapasztalatából láthassa, hogy mily kevésre képes a maga erejéből.
Annyi bizonyos, hogy ma egy kicsit hízelegtem az Úrnak, s bátor voltam kiönteni szívemet Ő Szent Felsége előtt. Így szóltam hozzá: Hogyan, én Uram, Istenem? Hát nem elég, hogy itt tartasz ebben a nyomorult életben? Mert hiszen csakis a Te kedvedért viselem el azt; csakis Teérted nyugszom bele, hogy nélküled itt éljek, ahol minden nehezemre esik, ahol nekem ennem, aludnom, alkudoznom és mindenkivel beszélnem kell. S lám, mindezt elviselem szeretetből Teirántad! Hiszen jól tudod, Uram, hogy mekkora gyötrelem mindez reám nézve, s hogy mily kevés időre hagynak engem veled négyszemközt, egyedül: s akkor még Te rejtőzöl el előlem?! Hogyan fér ez össze a Te irgalmaddal?! Hogyan tudod ezt megtenni velem, Te, aki engem annyira szeretsz?! Azt hiszem, Uram, ha nekem lehetséges volna elbújnom előled, úgy, amint Te bújsz el előlem: gondolom és erősen sejtem, hogy Te azt nem tűrnéd el. Csakhogy persze, Te mindig velem vagy, s folyton látsz engem. Nem, én jó Uram, ez nem járja! Gondold meg, hogy mekkora sérelem esik ezáltal azon, aki Téged annyira szeret!
Hát bizony, íme, ilyen és ehhez hasonló dolgok csúsztak ki a számon, énnekem, aki csak az imént értettem meg, hogy mily szelíd büntetés várt reám a pokolban, ahhoz képest, amit megérdemeltem volna! Nem tehetek róla: a szeretet néha annyira elveszi az eszemet, hogy azt sem tudom, mit beszélek, s ilyenkor fakadnak szívemből ezek a panaszok. Az Úr pedig mindezt elnézi nekem! Áldott legyen mindörökké az én jó Királyom!
Próbálnánk csak egy földi királyhoz ilyen bátran közeledni! Hát hiszen, hogy magával a királlyal ne lehessen így beszélni, az még hagyján, mert végre is helyes, hogy tiszteletben tartsák. Ugyanez áll azon nagyurakról, akik az állam élén állnak. Csakhogy odáig jutott ám a világ, hogy az embernek a rendesnél sokkal hosszabb életre volna szüksége, hogy megtanulhassa mindazokat az új illemszabályokat és viselkedési módokat, amelyeket az udvariasság megkövetel, főleg akkor, ha a mellett az Úristen szolgálatára is akar szentelni egy kis időt. Én keresztet vetek magamra, ha látom, hogyan állnak a dolgok. Tény az, hogy már azt sem tudtam mitevő legyek, mielőtt ide bezárkóztam volna. Mert nem tréfadolog ám, ha az ember nem vigyáz arra, hogy megadja mindenkinek azt, ami őt megilleti. Sőt ellenkezőleg, oly igazában sértésnek veszik, ha az ember elhibázta a dolgot, hogy ugyancsak meggyűlik a baja, amíg el tudja velük hitetni, hogy nem volt rossz szándéka. S még adja Isten, hogy elhiggyék.
Igen, ismétlem, én már azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem! Micsoda gyötrelem ez egy ilyen szegény lélekre nézve! Egyrészt arra kötelezik, hogy mindig Istenre gondoljon, s ő maga is belátja, hogy ezt meg kell tennie, mert különben nem tudja megállni a helyét annyi veszedelem között. Másrészt azonban azt is megkövetelik tőle, hogy még a legkisebb hibát se kövesse el a világi illemszabályok ellen, mert különben megsérti azokat, akik ilyen dolgokra alapítják egész tekintélyüket. Ami engem illet, én már egészen belefáradtam, s nem győztem elég gyakran bocsánatot kérni, mert akármennyire igyekeztem is beletanulni, minduntalan elkövettem egy-egy ilyen hibát, amit pedig mint mondom, a világ nem tart csekélységnek.
De talán a szerzetesekkel mégis csak kivételt tesznek? Tőlük talán mégsem követelik meg ezen szabályok ismeretét? Sőt ellenkezőleg, határozottan azt kívánják, hogy a kolostorok melegágyai legyenek az udvarias, finom viselkedésnek, s a szerzetesek tanulják meg az illemtant. Hát ezt már én nem tudom megérteni. Arra gondoltam, hogy talán valamelyik szent azt találta esetleg mondani, hogy a zárdák iskolák, a mennyország udvaroncainak kiképzésére, és ezt értették a visszájáról. Mert, hogy valaki, akinek úgy illik, egyedüli gondja az legyen, hogy kedvében járjon az Úristennek és irtózzék a világtól, ugyanakkor ennyire vigyázzon arra, hogy eleget tegyen a világiaknak, s hozzá olyan dolgokban, amelyek annyi változásnak vannak alávetve: ez lehetetlenség. Én legalább nem látom be, hogyan lehetne- tőle ilyesmit megkívánni. Hiszen, ha ezeket a dolgokat egyszer s mindenkorra meg lehetne tanulni: akkor még hagyján. De mikor, hogy úgy mondjam, csupán csak a levelek címzései számára is tanszéket kellene alapítani, amelyről előadják, hogy miképpen kell őket kifogástalanul megszerkeszteni. Mert hiszen majd az egyik oldalon kell margót hagyni, majd a másikon; s akit kevéssel azelőtt még a nagyságos cím sem illetett meg, azt most már méltóságosnak kell szólítani. Én nem tudom, hová fog ez vezetni. Még nem vagyok ötven esztendős, s máris annyi változást éltem meg e tekintetben, hogy megint egészen tudatlan vagyok az illem terén. Hát még mitevők lesznek azok, akik mostanában születnek, s akikre hosszú élet vár. Annyi bizonyos, hogy szívem mélyéből sajnálok egyes okos embereket, akik jó és szent okok miatt nem hagyhatják el a világot: mert ez rettenetes kereszt lehet reájuk nézve. Ha egy szép napon valamennyien összebeszélnének, hogy ezentúl e tekintetben tudatlanok lesznek, s nem törődnek vele, ha annak tartják őket: mekkora tehertől szabadulnának meg.[2]
Azonban micsoda bohóságokba ártottam magamat?! Isten végtelen nagyságáról akartam beszélni, s íme a világ kicsinyeskedéseiről fecsegek. Tekintve, hogy az Úr kegyelméből hátat fordíthattam neki, ezennel végleg faképnél is akarom hagyni. Mi közöm nekem azok bajához, akik oly görcsösen ragaszkodnak ezekhez az ostobaságokhoz. Adja az Úr, hogy a másvilágon, ahol nem lesz többé változás, ne adjuk meg drágán az ilyeneknek az árát! Ámen.

_________________________________

[1] Ibaňez Péter és De-Tolédo Garcia atyák.

[2] Szent Terézia korában tényleg annyira elfajult ez a címkórság Spanyolországban, hogy 1586-ban II. Fülöp király kénytelen volt külön e célra kiadott rendelettel szabályozni a különböző állásokkal járó címeket.