Önéletrajz - XXV. Fejezet

Fejtegeti, hogy miképpen érti meg a lélek - anélkül hogy hallaná - azokat a szavakat, amelyeket az Úristen intéz hozzá; hogy miféle megtévesztések fordulhatnak elő ezen a téren, s hogy miből lehet ez utóbbiakat észrevenni. Ez a fejezet igen hasznos olyanok számára, akik a belső imának ezen a fokán vannak, mert azt nagyon világosan magyarázza és sok benne a tanulság.


Azt hiszem helyén való dolog lesz megmagyarázni, miképpen történnek azok a megszólítások, amelyeket az Úristen intéz a lélekhez, ez utóbbi pedig felfog; hogy ily módon Kegyelmed is fogalmat alkothasson róluk. Az imént említett eset óta ugyanis az Úr igen gyakran részesít ebben a kegyelemben, amint világos lesz a következőkből.
Ezek a szavak teljesen tagoltak, de azért a testi hallószervünk mit sem fog fel belőlük. Mindazonáltal az ember sokkal világosabban érti meg őket, mintha hallaná, s akármennyire igyekezzék is, nem képes őket süket fülre venni. Mert hiszen, ha idelent nem akarunk valamit meghallani, befoghatjuk a fülünket vagy másra fordíthatjuk a figyelmünket, úgyhogy ha halljuk is, nem értünk belőle semmit. Ellenben itt, mikor Isten áll szóba a lélekkel, nincs mód benne: akármennyire nehezünkre essék is, oda kell hallgatnunk, s értelmünk annyira tárva-nyitva van annak befogadására, amit Isten értésére akar adni, hogy mit sem számít: vajon kedvünkre van-e, vagy sem. Mert ha egyszer Ő akarja, hogy megértsük, Ő, a mindenható, akkor meg kell lennie annak, amit Ő kíván; akkor megmutatja, hogy Ő amúgy igazában a mi Urunk. Ezt én nagyon is tapasztaltam. Két egész éven át igyekeztem ellenállni: oly nagy félelem szállt meg ezen dolgok miatt; s néha még most is megpróbálom, de nem sok látszata van. Szeretném megmagyarázni, hogy milyen megtévesztések fordulhatnak elő ezen a téren, habár azt hiszem, ha valakinek egyszer sok tapasztalata van, nem igen kell tőlük félnie. Csakhogy, mint mondom, sok tapasztalatra van szükség. Szeretném tehát megérttetni, hogy mennyiben különböznek egymástól, aszerint, hogy jó szellemtől jönnek, vagy pedig rossztól. De azt is szeretném megmagyarázni, hogy származhatnak a mi saját értelmünknek játékából is, amennyiben megeshetik, hogy ez utóbbi önmagához beszél. Az igazat megvallva én nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez lehetséges, azonban éppen ma gondolkodtam erről, s úgy tűnt fel előttem, hogy talán mégis így van. Azokra vonatkozólag, amik Istentől valók, sok a tapasztalatom. Sok mindent hallottam így, ami azután két-három év múlva beteljesedett, s eddig egyetlen egy sem bizonyult hazugnak. Más egyéb jelekből is világosan meg lehet állapítani, vajon Isten lelke szól-e hozzánk; majd elmondom őket.
Nézetem szerint, ha valakit nagy vágy és aggodalom epeszt valami miatt, s ilyen hangulatban imádkozik érte Istenhez, megeshetnék, hogy hall valamit arra vonatkozólag, vajon meg lesz-e a dolog, vagy sem. Ez igen könnyen lehetséges. Bár azért, ha valakinek igazi hallomásban volt része, azonnal tisztában lesz vele, hogy, amit most hall, az képzelődés, mert óriási különbség van a kettő között. Mert hiszen, ha az értelem maga gyártja a feleletet, akármilyen finoman végezze is a dolgát, az ember rögtön észreveszi, hogy a szavak tőle magától származnak, szóval, hogy önmagával beszél. Míg ellenben az igaziban úgy van, hogy más az, aki beszél, és más az, aki hallgat. Az előbbi esetben az értelem észre fogja venni, hogy nem hallgat, hanem igenis működik, s a szavak, amelyeket gyárt, tompán hangzanak, ábrándszerűek, s nem olyan világosak, mint az igaziak. Továbbá az is megjegyzendő, hogy ez utóbbi esetben megtehetjük, hogy elfordítjuk a figyelmünket, mint ahogy el tudunk hallgatni beszéd közben. Az igazi hallomásoknál az ilyesmi ki van zárva. A legeslegbiztosabb megkülönböztető jel azonban az, hogy az ilyen magánbeszédnek semmi hatása sincsen, míg ellenben, ha az Úr beszél hozzánk, a szó tett is egyszersmind. Még akkor is, ha e szavakban nem vigasztalás van kifejezve, hanem megrovás, mindjárt az első pillanatban fölemelik a lelket, erőt öntenek bele, meghatják, fölvilágosítják, megvigasztalják, megnyugtatják; ha pedig szárazságban szenvedett, vagy valami nyugtalanította és aggasztotta, azt mintha kézzel vennék le róla, sőt még annál is gyorsabban megszűnik. Ilyenkor az Úr, úgy látszik, meg akarja mutatni, hogy milyen hatalmas, s hogy az ő szavai tettek is egyszersmind.[1]
Egyszóval, a kettő között, nézetem szerint, ugyanaz a különbség, mint a között, hogy mi beszélünk-e, vagy pedig mást hallgatunk, sem több, sem kevesebb. Mert hiszen, ha én beszélek, akkor az értelmemben fűzöm egybe, amit mondani akarok; ellenben, ha énhozzám beszélnek, akkor csak hallgatok, anélkül, hogy tennék valamit. Az előbbi esetben a szavakban hiányzik az erély és a határozottság; mintha csak félálomban volnának mondva. Az utóbbiban oly tisztán hangzanak, hogy az ember minden egyes szótagot megért. Pedig ez a hallomás olykor éppen olyan időben jön, amidőn az ember értelme és lelke annyira zavart és szórakozott, hogy nem volna képes egy mondatot jól megszerkeszteni: s íme, fenséges gondolatokat hall, tökéletes alakban kifejezve, amilyenek az ő elméjében még a legmélyebb áhítat idején sem fogamzanak meg soha. S hozzá, mint mondom, már az első szó teljesen átalakítja őt. Ha elragadtatásban hallja, amidőn a tehetségei föl vannak függesztve: honnét származhatnának azok az eszmék, amelyekről annak előtte nem tudott semmit?! Hogyan merülhetnének föl önként elméjében, holott ez úgyszólván egyáltalában nem képes működni, képzelőtehetsége pedig mintegy meg van bénítva?!
Értsük meg jól: a látomásokban nem akkor részesül és az ilyen szavakat nem olyankor hallja a lélek, amidőn az elragadtatás tetőfokán egészen Istennel van egyesülve. Mert, úgy hiszem, a második öntözési módnál megmagyaráztam,[2] hogy ilyenkor, nézetem szerint, az összes tehetségek meg vannak semmisülve, s így a lélek nem képes sem látni, sem érteni, sem hallani semmit sem. Ilyenkor teljesen másnak hatalmában van, s ezen egyébként igen rövid idő alatt az Úr semmihez sem adja meg neki a szükséges szabadságot. Csak azután, amidőn ez a rövid időköz elmúlt, mialatt a lélek továbbra is el van ragadtatva, ekkor történik az, amiről beszélek. A tehetségek ugyanis olyan állapotban maradnak, hogy, ha nincsenek is többé megsemmisülve, úgyszólván egyáltalában nem működnek. El vannak merülve s nincs meg bennük a képesség arra, hogy gondolkozzanak.
Annyi minden mutatja a nagy különbséget, hogy, ha nem is mondható kizártnak az egyszeri tévedés, sokszor semmi esetre sem fog előfordulni. Merem állítani, hogy, ha valamely léleknek van tapasztalata és óvatos, nagyon világosan meg fogja különböztetni a kettőt. Mert eltekintve minden egyébtől, amiből szintén kitűnik, amit mondottam: az afféle magánbeszédnek nincs semmi hatása, s a lélek nem is fogadja azt be; míg ellenben az isteni szavak elől akarva sem tud elzárkózni. Az előbbiekben az ember egyáltalában nem hisz, mert tudja, hogy csak az értelem játékának szüleményei; épp oly keveset ad reájuk, mint valami szegény őrült fecsegésére. Ez utóbbi olyan, mintha valami nagy szentnek, kiváló tudósnak és igen tekintélyes embernek szavait hallanók, akiről tudjuk, hogy nem képes hazudni. S még ez a hasonlat is igen alacsonyan szárnyal, mert hiszen ezekben a szavakban néha olyan fenséges erő nyilvánul, hogy, ha feddést tartalmaznak, megremegtetik az embert; ha pedig szeretetet fejeznek ki, a lélek szinte elolvad a gyöngédségtől. Hozzá, mint mondom, olyan dolgokról szólnak, amelyek az illetőnek esze ágában sem voltak s egy-kettőre olyan magasztos mondásokat fejeznek ki, amilyeneket a legjobb esetben is csak hosszú idő alatt tudna az ember kigondolni. Egyszóval, nézetem szerint lehetetlenség ilyenkor észre nem venni, hogy a dolog nem a mi képzeletünknek szüleménye. Nem is akarok tovább időzni ennél a pontnál. Mert igazán csodaszámba menne, ha tapasztalt ember e tekintetben tévedésbe esnék, kivéve, ha szántszándékkal akarja önmagát rászedni.
Többször megesett velem, hogy kissé haboztam, s nem akartam hinni a hozzám intézett szavaknak, azt gondolva, hogy talán mégis csak képzelődés volt - ez a kétség természetesen csak utólag merült föl, mert mikor az ember hallja a szavakat, akkor kénytelen-kelletlen hisz - s íme, hosszú idő után azt kellett látnom, hogy mégis beteljesedtek. Az Úrnak van gondja rá, hogy ezek a szavak mélyen bevésődjenek az emlékezetbe és ne tudjanak feledésbe menni. Azok, amiket az értelem gyárt, olyanok, mint valami hirtelen felötlő gondolat, amely, amint jött, úgy el is vész; ezek ellenben olyanok, mint valami maradandó dolog, amely idő folytán kissé háttérbe szorulhat ugyan, de nem annyira, hogy teljesen kivesszen az emlékezetből; kivéve, ha igen hosszú idő múlt már el, s a szavak valami kedvezést vagy oktatást foglaltak magukban. Ellenben, ha jóslatot fejeznek ki, nézetem szerint az ember soha sem felejti el őket; én legalább nem tudtam elfelejteni, pedig igen rossz az emlékezőtehetségem.
Ismétlem, hacsak nem akad olyan lelkeden lélek, aki szántszándékkal tettet ilyen dolgokat s azt állítja, hogy hall valamit, holott ez nem igaz - ami nagy hiba volna - a tévedés kizártnak tekinthető. Mert hiszen, nézetem szerint, lehetetlenség világosan be nem látnia, hogy ő maga szövögeti bensejében a beszédet és mondja ki a szavakat, föltéve természetesen, hogy volt alkalma tapasztalni Isten szellemének működését. Mert ha nem, akkor egész életén át megmaradhatna ebben a tévedésben, s azt hihetné, hogy tényleg hall valamit. Én ugyan még ebben az esetben sem érteném, hogy miképpen tud ekkorát tévedni. Mert hiszen végre is vagy akarja hallani azokat a szavakat, vagy pedig nem akarja. Már most, ha az, amit hall, lesújtja, és azt szeretné, bárcsak semmiféle ilyen hallomásai nem volnának, mert azok ezernyi aggodalmat okoznak neki; de meg egyéb más okokból is szeretne tőlük szabadulni; ha szíve mélyéből óhajtja, hogy nyugodtan végezhesse belső imáját ilyen jelenségek nélkül: vajon miért eresztené meg annyira értelmének a fékét, hogy ilyen mondásokat gyárthasson?! Hiszen az ilyesmihez időre van szükség! Itt ellenben minden időveszteség nélkül oktatásban részesülünk s olyan dolgokat értünk meg, amelyeknek kigondolására egy hónapra volna szükségünk. Sőt maga az értelem is, és a lélek is elcsodálkoznak egyes dolgokon, amelyeket az ember ilyen alkalommal megismer.
Ez így van, s ha valaki tapasztalta, be fogja látni, hogy betűről-betűre igaz, amit mondok. Hálát adok az Úristennek azért, hogy sikerült ezt így kifejeznem, s befejezésül még csak ezt fűzöm hozzá: ha ez a jelenség magától a mi értelmünktől eredne, akkor, azt hiszem, hallhatnánk ilyesmit, amikor csak akarnók, s valahányszor belső imát végzünk, azt hihetnők, hogy tényleg hallunk ilyesmit. Már pedig ez nem úgy van. Néha napok múlnak el, hogy szeretnék valamit hallani, és mind hiába; máskor pedig, amikor nem szeretnék semmit sem hallani, mint mondom, akaratom ellenére is hallok. Ha valaki rá akar szedni másokat azzal, hogy Istentől hallja a maga főztjét: azzal az erővel, nézetem szerint, azt is mondhatná, hogy testi fülével hallja a dolgot. S való igaz, nekem fogalmam sem volt arról, hogy másképpen is lehet hallani és érteni, míg csak magamon nem tapasztaltam, s ugyancsak sokat szenvedtem emiatt.
Ha az ilyen hallomás az ördögtől származik, nincs meg az üdvös hatása, sőt rosszat gyakorol a lélekre. Velem mindössze kétszer vagy háromszor történt meg, s az Úr azonnal értésemre adta, hogy az ördög műve volt. Eltekintve attól, hogy nagy lelki szárazsággal jár, a lélekben ugyanaz a nyugtalanság marad utána, amilyent olyankor érzek, amidőn az Úr megengedi, hogy reám jöjjenek azok a nagy kísértések és különböző lelki szenvedések, amelyek mostanában is annyiszor gyötörnek. Erről majd később fogok beszélni. Mikor ez a nyugtalanság rájön a lélekre, azt sem tudja hirtelenében, hogy mi az oka; érzi, hogy a lelke ellenáll valaminek, megzavarodik és gyötrődik, mégpedig látszólag ok nélkül, mert hiszen az, amit hall, nem rossz dolog, hanem egészen jó. Azt hiszem az lehet az oka, hogy szellemünk érzi annak a másik szellemnek jelenlétét.
Az az élvezet és gyönyörűség, amelyben ilyenkor az ördög részesít, egészen más dolog. Ezekkel az élvezetekkel csak az olyan embert szedheti rá, akit az Úristen sohasem részesített igaziakban. Igazi élvezetnek én csakis az édes, erőteljes, mélységes, gyönyörűséges és nyugalmas vigasztalást mondom. Mert azt a könnyező ájtatos indulatocskát, s egyéb kicsinyes érzelmeket, azokat az apró lelki virágocskákat, amelyeket az üldözésnek első szellőcskéje elfúj, én nem nevezném igazi áhítatnak. Hiszen azért kezdetnek ezek is jók, s ezek is szent érzelmek, azonban az ilyenek alapján nem lehet megkülönböztetni a jó és a rossz szellemnek hatásait. Azért is jó mindig igen óvatosnak lenni; mert ha valaki a belső ima terén nem jutott volna tovább ennél a foknál, ha esetleg látomásai vagy kinyilatkoztatásai volnának, könnyen eshetnék tévedésbe. Nekem ez utóbbiakban sohasem volt részem, csakis azután, hogy az Úristen kegyes volt megadni nekem az egyesülő ima kegyelmét, kivéve azt az egy esetet, amelyet említettem, amidőn sok évvel ezelőtt láttam Krisztus Urunkat.[3] Bárcsak adta volna Ő Szent Felsége már akkor úgy megértenem, amint megértettem azóta, hogy ez igazi látomás volt: ez nagy lelki hasznomra vált volna.
Az ördögtől eredő szavak semmi édességet sem hagynak maguk után, s a lélekben valami sajátságos ijedelmet és undort keltenek. Különben is, én meg vagyok arról győződve, hogy az ördög sohasem lesz képes tévútra vezetni az olyan lelket, amely egyáltalában nem bízik önmagában, erősen áll a hitben s kész volna annak egyetlen egy tételéért, akár ezer halált is elszenvedni. Ezt az Úristen nem fogja megengedni. Az ilyen lélekbe az Úr azonnal beleönti a szeretetet és a hitet, és pedig az eleven, erős hitet, úgyhogy mindenben az Egyház tanaihoz igyekszik alkalmazkodni, s tanácsot kér ez irányban ettől is, attól is. Az ilyen lélek oly erősen áll ezen igazságok alapján, hogy nincs az a látomás, még ha magát az eget látná is nyitva, amely képes volna őt eltántorítatni az Egyház tanításának egyetlen egy pontjától.
Tegyük fel, hogy elméjében ezen tanokkal szemben holmi ingadozás lépne föl, vagy pedig ilyes gondolat ötlenék eszébe: tekintve, hogy ezt Isten mondja nekem, végre is éppúgy igaz lehet, amint igaz volt az, amit a szenteknek mondott. Nem azt akarom mondani, hogy elhiszi az ilyesmit, hanem hogy az ördög kísérti, s az hozza létre benne ezt az önkéntelen gondolatot. Világos, hogy az is már igen rossz dolog volna, ha önként foglalkoznék ezzel az eszmével, de én azt hiszem, hogy még ilyen önkéntelen gondolatok sem fognak föllépni az olyan lélekben, amelyet az Úr ezen kegyelmek által annyira erőssé tett ebben a tekintetben. Mert úgy érzi, hogy az Egyház legjelentéktelenebb tanításának védelmében képes volna összezúzni az összes ördögöket. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha a lélek nem érezné ezt a hatalmas erőt, és ha a lelki örömök és a látomások nem növelnék azt, akkor ne bízzék bennük. Káros hatásukat nem lehet azonnal észrevenni, lassankint azonban nagyon megnövekedhetik. Magam láttam, s tapasztalatból tudom, hogy az ember csak annyiban tarthatja ezeket a dolgokat Istentől valóknak, amennyiben megegyeznek a Szentírással; mert hacsak a legcsekélyebb mértékben térnének is el tőle, sokkal erősebb meggyőződéssel vallanám őket ördögieknek, mint amilyennel most hiszem, hogy Istentől valók; pedig ugyancsak erősen hiszem. Abban az esetben ugyanis nem kell jelek után nézni és kutatni, hogy milyen szellemtől erednek. Ez az egy jel olyan világosan bizonyítja, hogy az ördögtől származnak, hogy ha akár az egész világ bizonyítaná is előttem az ellenkezőt, akkor sem hinnék neki.
Mikor az ördög keze van a dologban, úgy érzi az ember, mintha lelkének összes javai elrejtőznének és elfutnának; csupa kedvetlenség, csupa felfordulás benne minden, s nyoma sincs a jó hatásnak. Mert ha látszólag kelt is benne jó szándékot, abban nincs semmi erő; az alázatosság pedig, amely nyomában föllép, nem igazi, hanem zavaros és nyughatatlan. Azt hiszem, hogy ha valaki tapasztalta a jó szellem hatásait, ezt meg fogja érteni. Mindazonáltal ne felejtsük el, hogy az ördögtől sok minden kitelik, s azért ezen a téren nem lehet szó akkora bizonyságról, hogy az ember félretehetne minden aggodalmat és óvatosságot, s ne volna szüksége tudós vezetőre, aki elől semmit sem hallgat el. Ha így tesz, nem érheti semmi baj. Nekem magamnak, elég bajom volt egyes embereknek nagy ijedezése miatt. Megesett velem egyebek közt, hogy az én ügyemben összeültek többen, akik iránt, mégpedig nem ok nélkül, nagy bizalommal viseltettem. Bár én csak az egyikkel voltam állandó érintkezésben, s csak az ő parancsára beszéltem olykor másokkal is, ők egymás közt sokat tanácskoztak arról, hogy miképpen lehetne rajtam segíteni. Ugyanis nagy jóindulattal voltak irányomban, s attól féltettek, hogy tévedésnek esem áldozatul. Hiszen aggódtam én magam is eleget, már tudniillik, ha nem voltam imába merülve; mert ha benne voltam, s az Úr valami kegyelemben részesített, azonnal visszanyertem nyugalmamat. Mondom, valami öten, vagy hatan voltak, s valamennyien nagy szolgái az Úrnak. Abban állapodtak meg, amint a gyóntatóm mondta, hogy ördögtől való az egész; hogy ne járuljak oly gyakran a szentáldozáshoz; hogy igyekezzem elszórakozni és kerüljem az egyedüllétet. Mint mondom, én amúgy is aggodalmas voltam, s ehhez járult szívbajom is, olyannyira, hogy néha, fényes nappal nem mertem egyedül maradni a szobában. Mikor tehát láttam, hogy annyian állítják ezt, én pedig még sem vagyok képes elhinni, nagy volt a lelki gyötrelmem, mert azzal kellett magamat vadolnom, hogy nem vagyok eléggé alázatos. Mert valamennyien hasonlíthatatlanul jobb életűek voltak nálamnál, s hozzá tudósok. Vajon mi okom van nekem arra, kérdeztem magamtól, hogy ne higgyek nekik?! Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy magamra erőszakoljam véleményüket; gondolkoztam az én rossz életemről, amelynek alapján bizonyára igazuknak kellett lenni.
Ilyen szomorú érzelmekkel hagytam el a templomot,[4] s betértem egy kápolnába. Már napok óta meg voltam fosztva a szentáldozástól, eltiltottak az egyedülléttől, amely pedig egyedüli boldogságom volt; nem volt senkim, akivel a dologról beszélhettem volna.[5] Úgy látszott, hogy, mindenki ellenem esküdött. Egyesek, ha szóba hoztam előttük lelkem állapotát, kinevettek, s azt mondták, hogy képzelődöm. Mások óva intették gyóntatómat, hogy őrizkedjék tőlem. Viszont mások határozottan kijelentették, hogy az ördögtől van az egész. Csupán csak a gyóntatóm, habár ő is úgy beszélt, mint a többi, azért, hogy - amint később megtudtam - engem próbára tegyen, az vigasztalt mindig, és mondogatta, hogy, még ha az ördög műve volna is, az sem képes nekem ártani, amíg én nem vétkezem Isten ellen, hogy majd csak el fog múlni: imádkozzam csak buzgón Istenhez. Ő maga is és az ő összes gyónói, de meg mások is sokat imádkoztak értem erre a szándékra. Én pedig folyton ostromoltam az eget, s ajánlgattam magamat minden jámbor ember imáiba, hogy Ő Szent Felsége vezessen engem más úton. Ha jól emlékszem, két egész esztendő telt el ezzel a folytonos imádkozással.
Nem tudtam megvigasztalódni, ha elgondoltam, hogy az ördög annyiszor képes legyen hozzám beszélni. Mert hiszen amióta nem tartottam állandó imaórákat a magányban, az Úr társalgás közben bocsátotta reám az áhítatba-merülést, - hiába igyekeztem ellenállni - s beszélt hozzám, amint éppen szent tetszése tartotta. Akarva nem akarva, meg kellett őt hallgatnom.
Mint mondom tehát, ott voltam abban a kápolnában egészen egyedül; nem volt senkim, aki előtt kiönthettem volna a szívemet; nem tudtam sem imádkozni, sem olvasni, le voltam törve a reám zúduló szenvedések súlya alatt, remegve gondoltam arra, hogy az ördög szemfényvesztéseinek vagyok áldozata; egyszóval a lelkem föl volt dúlva, s egészen oda voltam, nem tudva, hogy mi lesz belőlem. Nem egyszer, sőt gyakran voltam már ebben a lelki állapotban, de azt hiszem még soha sem ilyen mértékben. Négy, vagy öt óra hosszat maradtam ott, s úgy éreztem, hogy nincs többé számomra vigasztalás sem égen, sem földön. Az Úr akarata volt, hogy így szenvedjek, s ennyi ezerféle veszedelem ijesztgessen.
Ó én jó Uram! Mennyire igaz, hogy Te vagy a mi egyetlen jó barátunk; s mekkora a Te hatalmad! Meg tudsz tenni mindent, amit akarsz; s mindig akarsz értünk tenni, ha szeretünk Téged! Dicsérjenek az összes földi dolgok, ó Ura a világnak! Ó ki tudná az összes teremtmények nevében szavakba foglalni, hogy mily hűséges vagy Te barátaiddal szemben! Minden más elpártol tőlünk, ellenben Te, aki valamennyinek Ura vagy, sohasem hagysz el! Mily kevés ideig hagyod szenvedni az olyan embert, aki szeret Téged! Ó, Uram, mily finoman, mily gyöngéden, mily édesen tudsz Te az ilyennel bánni! Boldog ember, aki soha sem szeretett senkit kívüled! Igaz ugyan, Uram, hogy szigorúan megpróbálod azt, aki Téged szeret, de ezt is csak azért teszed, hogy mikor végtelen nagyra nőtt a szenvedése, akkor mutathasd ki irányában a Te még végtelenül nagyobb szeretetedet. Ó Istenem, kinek volna elég értelme és tudománya, és ki tudna ahhoz új szavakat kitalálni, hogy ki lehessen velük fejezni a Te tetteid nagyságát úgy, amint azt az én lelkem látja. Mindenki elhagyott, én jó Uram, de ha Te nem vonod meg tőlem pártfogásodat, én nem foglak soha elhagyni! Fogjanak bár össze ellenem a tudósok valamennyien; üldözzenek bár az összes teremtmények; gyötörjenek bár a rossz szellemek: csak Te ne hagyj cserben, Uram! Máris tudom tapasztalatból, mily győztesen szokott kikerülni a küzdelemből az, aki csupán csak Tebenned bízik.
Mialatt tehát én ezen nagy lelki szenvedés súlya alatt nyögtem, bár akkor még nem kezdődtek el nálam a látomások, pusztán csak az alábbi néhány szót hallottam, s az elég volt arra, hogy megszűnjék minden fájdalom, s kimeneküljek minden bajból. „Ne félj, leányom: én vagyok. Nem foglak elhagyni. Ne félj.”
Azt hittem volna, hogy abban a lelki állapotban, senki sem tud megvigasztalni, még ha órák hosszú során át vesződik is velem; s íme: ez a néhány szó elég volt hozzá! Nyugalom, erő, bátorság, biztonság és világosság vonult be a lelkembe, úgyhogy egyetlen pillanat alatt teljesen átalakult; kész lett volna az egész világgal szembeszállni és bizonyítani, hogy igenis az Úristen működik benne. Ó, mily jó ez az Úristen! Milyen jó az Úr, és milyen hatalmas! Nemcsak tanácsot ad, hanem orvosságot is. Az ő szavai tettek is egyúttal. Ó Istenem, hogyan meg tudod erősíteni bennünk a hitet, és megnövelni a szeretetet!
Hányszor jutott eszembe ilyen esetekben az a jelenet, amidőn az Úr parancsolt a szeleknek, s szavaira a viharos tenger elsimult! Én is így kiáltottam föl: Ki az, akinek ily vakon engedelmeskednek az én összes tehetségeim?! Aki egy pillanat alatt világosságot teremt a legnagyobb sötétség közepette; aki meglágyít egy kőkemény szívet, s édes könnyeket fakaszt ott, ahol már annyi ideig tartott a szárazság?! Ki oltja belém ezeket a vágyakat?! Ki adja ezt a bátorságot?! Mi jutott nekem eszembe: mitől félek?! Mit jelentsen mindez?! Én ennek az Úrnak akarok szolgálni, és nincs egyéb vágyam, mint az, hogy az Ő kedvére tegyek. Nem keresek élvezetet, pihenést, vagy egyéb kincset, hanem csakis az ő akaratát óhajtom teljesíteni. (Mert erről csakugyan meg voltam győződve, s nézetem szerint ezt nyugodtan mondhattam.) Tekintve tehát, hogy ez az Úr végtelenül hatalmas - már pedig látom, hogy az; tudom, hogy az -; tekintve továbbá, hogy az ördögök az Ő rabszolgái - már pedig ebben nem lehet kételkedni, mert hitünk tanítja -, s tekintve végül, hogy én ennek az én Uramnak és Királyomnak vagyok a szolgálója: vajon mit tehetnek azok én ellenem?! Miért ne volna bennem elegendő erő ahhoz, hogy akár az egész pokollal is fölvegyem a harcot?!
Kezembe vettem egy feszületet, s abban a pillanatban úgy éreztem, hogy félelem nélkül tudnék szembeszállni velük. Ekkora bátorságot öntött belém az Úristen, s oly tökéletesen átalakított azon néhány perc alatt. Láttam, hogy azzal a feszülettel le tudnám verni valamennyit, s oda is kiáltottam nekik: „Nos hát jertek valamennyien! Én az Úr szolgálója vagyok! Szeretném látni mit tudtok tenni ellenem!” Igazán hiszem, hogy megijedtek tőlem; míg ellenben én teljesen megnyugodtam, s nem féltem többé tőlük. Az a rettegés, amelyet azelőtt éreztem, egészen megszűnt, s a mai napig nem is tért többé vissza, mert bár, mint még el fogom mondani, olykor láttam is őket, semmi félelmet sem keltettek bennem, sőt úgy vettem észre, hogy ők remegnek tőlem. A mindenség Ura olyan hatalmat adott nekem velük szemben, hogy annyiba veszem őket, mint a legyeket. Úgy találom, nagyon is gyávák, s amint észreveszik, hogy valaki mit sem ad rájuk, elmegy az összes erejük. Igazában csak az olyan ember ellen merészelnek támadni, akiről látják, hogy kész megadni magát; vagy pedig olyankor hősködnek, amidőn Isten megengedi nekik, hogy az ő szolgáit megkísértsék és megkínozzák.
Bárcsak adná Ő Szent Felsége, hogy csakis attól féljünk, ami igazán félelmetes. Bárcsak meg tudnók érteni, hogy egyetlen egy bocsánatos bűn nagyobb kárt okoz nekünk, mint az egész pokol együttvéve. Ez tényleg így van. Hogy ezek az ördögök folyton ijesztgetnek bennünket, az csakis onnét van, mert szántszándékkal ijesztgetjük önnönmagunkat folytonos aggodalmakkal, hol a becsületünk, hol a vagyonunk, hol meg az élvezeteink miatt. Könnyű nekik azután, midőn ily módon önmagunknak vagyunk ellenségei; mikor szeretjük azt és törekszünk az után, amitől irtóznunk kellene, - könnyű nekik, mondom, szövetkezniük velünk miellenünk, s nem csoda, ha ilyenkor nagy kárt okozhatnak. Mi vagyunk okai, ha saját fegyvereinkkel küzdenek ellenünk, mert hiszen mi adtuk a kezükbe azt, amit védelmül kellett volna ellenükben fölhasználnunk. Ez a legnagyobb baj.
Ellenben, ha Isten kedvéért mindenről lemondunk, ha szívünkhöz szorítjuk a keresztet; ha igazán igyekszünk szolgálni az Úrnak: az ördög úgy menekül ezen igazságoktól, mint a veszedelemtől. Mint a hazugság barátja, sőt a megszemélyesített hazugság, ő nem léphet szövetségre azzal, aki igazságban halad. Ellenben, ha azt látja, hogy értelmünk el van homályosodva, akkor szép szelíden arra segít bennünket, hogy teljesen megvakuljunk. Vegye csak észre azt, hogy valaki máris vak és örömét találja ezekben a semmiségekben - igenis semmiségekben, mert mi mások e világ dolgai, mint gyermekeknek való játékszerek – azonnal tisztában van vele, hogy kisdeddel van dolga; úgy is bánik vele azután, s az ilyennel van mersze megküzdeni nemcsak egyszer, hanem sokszor.
Adja az Úr, hogy én magam is ne tartozzam az ilyenek közé! Világosítson meg engem Ö Szent Felsége, hogy azt tekintsem nyugalomnak, ami igazán nyugalom; becsületnek azt, ami valóban becsület; boldogságnak azt, ami tényleg boldogság, ne pedig fordítva: akkor fügét mutatok az összes ördögöknek, mert akkor ők fognak remegni tőlem. Én nem értem ezt az ijedezést. Minek kiabáljuk, hogy: ördög! - ördög! - mikor azt kiálthatjuk: Isten, Isten, s ezzel megfélemlíthetjük az ördögöt. Hiszen tudjuk, hogy moccanni sem képes, hacsak az Úr meg nem engedi. Mire való ez?! Ami engem illet, én igazán jobban félek azoktól, akik rettegnek az ördögtől, mint tőle magától. Mert hiszen ő semmit sem árthat nekem; ezek ellenben, főleg, ha lelkiatyák, ugyancsak meggyötörhetik az embert. Én legalább annyit szenvedtem éveken át, hogy most sem értem, miképpen tudtam elviselni. Áldott legyen az Úr, aki annyira megsegített!

_________________________________

[1] Ezeket az Úristen által a lélekhez intézett szavakat a misztikus teológia nyelvén „teremtő szavak”-nak nevezzük, amennyiben létrehozzák azt, amit jelentenek. Mikor az Úr a teremtéskor azt mondotta: „Legyen világosság”, akkor lőn világosság, hasonlóképpen, mikor egy lélekhez így szól: „Légy nyugodt”, akkor meg is teremti benne a nyugalmat, ha pedig valami igazságot közöl vele, akkor létrehozza benne a minden kétséget kizáró meggyőződést aziránt, hogy a dolog úgy van, úgy volt, vagy úgy lesz.

[2] Valójában a 18. és 20. fejezetben volt róla szó, a negyedik öntözési mód alkalmával.

[3] 1540-ben, mikor az Úr Jézus szigorú arccal jelent meg neki a beszélőszobában, értésére adva, hogy helyteleníti világias társalgásait.

[4] Tudniillik a jezsuiták templomát. Azok az öten-hatan, akikről szó van, az ő rendes gyóntatójának, Alvarez Boldizsár atyának rendtársai voltak. Az egész eset akkor történhetett, mikor Szent Terézia barátnőjének De Ulloa Guiomár asszonynak vendégszeretetét élvezte, mert csak így érthető, hogy ő ment el a jezsuitákhoz gyónni. Amikor a zárdában lakott, akkor a gyóntató szokott őhozzá eljönni.

[5] Szent Teréziát nem egy gyóntatója tette arra a kemény próbára, hogy eltiltotta a mindennapi szentáldozástól. Alvarez Boldizsár egyszer húsz napra vonta meg tőle ezt a vigasztalást. (v. ö. De Ponte II fejezetét.) Ezen esemény idejében azonban még nem ő volt a gyóntatója. Amint ugyanis kb. másfél lappal odébb említi, ekkor még a látomások nem kezdődtek meg, tehát ez még 1558 előtt történt. Különben is mikor a szentanya ezen fejezetben, valamint a továbbiakban is egyszerűen gyóntatójáról beszél, a nélkül, hogy nevet említene, alapos okunk van föltenni, hogy majd az egyiket, majd a másikat érti alatta, nem pedig mindig ugyanazt.