Önéletrajz - XXVII. Fejezet

Elmondja, hogy miként oktatja az Úr a lelket még másképpen is, amennyiben valami más, csodálatos módon közli vele akaratát, anélkül, hogy szólna hozzá. Beszél egy magasztos, nem képzeleti látomás kegyelméről, amelyben az Úr részesítette. Ez a fejezet nagyon figyelemreméltó.



Hogy tehát visszatérjek életem történetéhez, mint mondom, nagy szomorúságba voltam merülve, s mindenfelé sokat imádkoztak értem, hogy az Úr vezessen engem más, biztosabb úton, mivel ez állítólag annyira gyanús volt. Szó mi szó, hiszen én is imádkoztam ezért, s igyekeztem utána vágyódni. Másrészt azonban akkora javulást éreztem a lelkemben, hogy, bár folyton kértem azt a másik utat (kivéve, ha olykor már belefáradtam mindabba, amit nekem mondogattak és amivel ijesztgettek), nem voltam képes azt igazán kívánni. Hiszen egészen másnak éreztem magamat, mint voltam annak előtte, mi egyebet tehettem tehát, mint azt, hogy teljesen az Úr kezére bíztam magamat. Ő tudja - gondoltam magamban – hogy mi való nekem, teljesedjék tehát én rajtam minden tekintetben az Ő akarata. Azt beláttam, hogy ez az út engem a mennyországba vezet, míg ellenben az előbbin a pokol felé tartottam: hogyan kívánhattam volna tehát vissza. Azt pedig elhinni, hogy az ördögtől van az egész, arra nem voltam képes. Megtettem, amit tehettem, hogy magamra erőszakoljam ezt a véleményt és az említett vágyat: de mind hiába volt. Fölajánlottam erre a szándékra minden jó cselekedetemet, ha ugyan akadt ilyen. Szenteket kértem föl, legyenek pártfogóim, s imádkoztam hozzájuk, hogy mentsenek meg az ördögtől. Kilencedeket tartottam. Szent Hilárionhoz fordultam és Szent Mihály arkangyalhoz, aki iránt ez alkalommal újra éledt a buzgó tiszteletem, és sok más szenthez is könyörögtem, esdjék ki számomra az Úrnál, hogy mutassa meg Ő Szent Felsége az igazságot. Két esztendőn át imádkoztam én és mások én érettem, hogy vagy vezessen az Úr más úton, vagy pedig nyilvánítsa ki az igazat, s ezalatt folytonosan ismétlődtek az említett hallomások. Ekkor történt a következő eset.
Egy alkalommal, a dicső Szent Péter apostol ünnepén belső imába voltam merülve, s ekkor ott láttam egyszerre magam mellett Krisztus Urunkat. Azaz, hogy jobban mondva: ott éreztem, mert hiszen nem láttam semmit sem a testi, sem pedig a lelki szemeimmel, hanem az az érzés fogott el, hogy ott áll mellettem, s hogy ő az, aki hozzám beszél. Én akkoriban még egyáltalában nem tudtam arról, hogy ilyen látomás is van a világon, s kezdetben úgy megrémültem, hogy elkezdtem sírni. Mikor azonban szólt hozzám, az első biztató szavára, úgy mint rendesen, teljesen megnyugodtam, felvidultam és minden félelmem megszűnt. Úgy éreztem - mint mondom - hogy az Úr Jézus állandóan ott van az oldalam mellett. Nem volt képzeleti látomás, tehát nem láttam az alakját, de azt egészen világosan éreztem, hogy ott van mellettem jobbfelől, s hogy szemmel tartja mindazt, amit teszek. Ha csak egy kicsit merültem is áhítatba, illetve hacsak nem szórakoztam el nagyon: lehetetlen volt nem éreznem, hogy ott van mellettem.
Bár nagy önmegtagadásomba került, mégis azonnal elmentem a gyóntatómhoz, hogy megmondjam neki a dolgot. Azt kérdezte, hogy milyen alakban látom? Én azt feleltem, hogy egyáltalában nem látom. Azt mondta rá: hogyan tudhatom akkor, hogy Krisztus Urunk van ott? Megvallottam, hogy erre én nem tudok megfelelni, de hogy kénytelen-kelletlen érzem az ottlétét; hogy ezt világosan belátom és értem; hogy a lelkem azóta sokkal mélyebben és majdnem állandóan el van merülve a nyugalmi imába; hogy sokkal nagyobbak a hatásai, mint rendesen; egyszóval, hogy a dologhoz nem fér kétség. Mindenféle hasonlatot használtam, csakhogy megérttessem magamat; azonban az ilyenfajta látomáshoz, azt hiszem, nem igen akad olyan, amely valami nagyon találó volna. Ez ugyanis a legmagasztosabbak közé tartozik, amint azt nekem később megmagyarázta egy szent és nagyon szellemi ember, tudniillik Alkantarai Péter testvér, akiről még beszélek majd, s ugyanezt mondták más nagy tudósok is. Ebbe a látomásba legkevésbé tudja magát az ördög beleártani. De éppen mivel olyan magasztos, magunkfajta műveletlen emberek nem igen tudjuk szavakban kifejezni, hogy milyen: a tudósok majd jobban megmagyarázzák.
Tényleg, ha azt mondom, hogy nem látom sem testi, sem lelki szemeimmel, - mert hiszen nem képzeleti látomásról van szó: hogyan lehetek róla meggyőződve és miképpen állíthatom nagyobb biztonsággal, mintha látnám, hogy itt van az oldalam mellett?! A dolgot nem igen lehet úgy felfogni, mint azt az esetet, amidőn valaki sötétben van, vagy pedig vak, s nem látja a mellette levő személyt. Valami hasonlóság van a kettő között, de nem sok, mert az utóbbi egyéb érzékeivel vesz róla tudomást, vagy hallja beszélni, mozogni, vagy pedig érinti. Itt ellenben semmi ilyesféle nem forog fenn; itt nincs sötétség, hanem a lélek egy bizonyos, napnál fényesebb ismeret révén vesz tudomást a tárgyról. Nem azt akarom mondani, hogy napot lát, vagy világosságot, hanem, hogy egy bizonyos fény szerepel a dologban, amely, anélkül, hogy látnók, megvilágítja az értelmet, s ennek következtében élvezi a lélek ezt a nagy kincset. Ennek a látomásnak rendkívül üdvösek a hatásai.
Nem olyan ez, mint az Úristen jelenléte, amelyet különösen azok, akiknek a nyugalmi és az egyesülő imában van részük, gyakran szoktak érezni, s amely abban nyilvánul, hogy midőn bele akarunk kezdeni a belső imába, azonnal találunk valakit, akivel beszélhetünk; s akiről a bennünk támadó szellemi hatások és érzelmek, a nagy szeretet, hit sok egyéb jó szándékok és az elérzékenyülés azt mondják nekünk, hogy odafigyel arra, amit mondunk. Ez is nagy kegyelme Istennek; s aki ebben részesül, becsülje sokra, mert ez is igen magas fokú belső ima, de ez még nem látomás, - mert hiszen a lélek, mint mondom, csupán a hatásokból érti meg Isten jelenlétét, illetve Ő Szent Felsége ilyen közvetett módon érezteti azt. Itt ellenben világosan belátja, hogy ott áll Jézus Krisztus, a Boldogságos Szűznek Fia. Az előbbi imában az istenségnek csupán csak bizonyos hatásai jelentkeznek; itt ellenben ezeken kívül azt is látjuk, hogy velünk van, s a szentséges emberi természet szintén részesíteni akar bennünket kegyelmeiben.
Azt is kérdezte tőlem a gyóntatóm: „Ki mondta, hogy Jézus Krisztus az ?” „Ö maga mondta meg nekem - feleltem én - és pedig nem is egyszer, azonban még mielőtt megmondta volna, máris beléje vésődött az értelmembe az a tudat, hogy Ő az. Annak előtte is meg szokta ezt nekem mondani, amikor még nem láttam Őt.”
Ha vak volnék, vagy pedig teljes sötétben ülnék, s eljönne hozzám és beszélne velem valaki, akit még sohasem láttam, s megmondaná nekem, hogy kicsoda: természetesen el kellene hinnem; azonban, hogy csakugyan az az illető személy, azt mégsem állíthatnám olyan határozottan, mintha láttam volna. Itt ellenben igen; mert anélkül hogy az ember látna valamit, olyan világos tudat ébred benne, hogy azt hiszem, nem is képes kételkedni. Az Úr ezt az igazságot úgy belevési az elméjébe, hogy épp oly kevéssé vonhatja kétségbe, mintha szemmel látná, sőt annál is kevésbé, mert a látás mellett olykor mégis fölmerülhet az a gyanú, hogy talán csak képzelődött az ember. Igaz ugyan, hogy ez a gondolat kezdetben itt is jelentkezik, másrészről azonban akkora a bizonyosság, hogy a kétség nem képes vele szemben érvényesülni.
Ugyanez áll egy másik oktatási módról, amelyet Isten a lélekkel szemben alkalmaz, amennyiben szól hozzá, anélkül, hogy beszélne, olyanféleképpen, mint az imént említett esetben. Ez a beszédmód annyira mennyei, hogy hacsak az Úr nem oktat meg valakit benne tapasztalati úton, idelent bármennyire igyekezzünk is kifejezni magunkat, igen nehéz azt valakivel megérttetni. A dolog úgy történik, hogy mikor az Úr közölni akar valamit, azt a léleknek legbensőbb bensejében értteti meg, vagyis ott állítja elébe, minden kép és tagolt szavak mellőzésével, valami, az imént említett látomásra emlékeztető módon. Istennek ez az eljárási módja nagyon figyelemreméltó. A lélek ugyanis megérti, amit vele közölni akar, még pedig nagy igazságokat és titkokat. Igen sokszor megesik, hogyha az Úr meg akar nekem magyarázni valami látomást, akkor ilyetén módon értteti azt meg velem. Nézetem szerint ebbe az eljárási módba az ördög igen kevéssé árthatja magát bele; még pedig a következő okok alapján. (Nagyot kellene tévednem, ha ezek az okok nem volnának jók.) Ez a látomás és hallomás annyira szellemi dolog, hogy azt hiszem, sem a lelki tehetségekben, sem pedig az érzékekben nem áll be semmi megmozdulás, amelynek alapján az ördög beleavatkozhatnék. Ez természetesen csak olykor van így, s nem tart soká; míg ellenben más esetekben, az én nézetem szerint, a tehetségek nincsenek fölfüggesztve, s az érzékek működése nem szünetel, hanem csak nagyon magukba vannak merülve. Ez a dolog ugyanis nem történik mindig a szemlélődés folyamán, sőt ritkán fordul elő annak tartama alatt. De ha azután megtörténik, akkor, mondom, mi magunk nem cselekszünk semmit, s nem működünk közre, hanem az Úr végzi el az egészet. Én legalább így gondolom. Olyanféle a dolog, mintha az étel egyenesen a gyomrunkba kerülne, anélkül, hogy megettük volna, s a nélkül, hogy tudnók, miképpen került belénk. Azt azonban jól tudjuk, hogy bennünk van. Csakhogy persze ebben az esetben az ember nem tudná, hogy miféle az az eledel, s hogy ki tette bele a gyomrába. Itt ellenben igenis tudom. Csak azt nem tudom, hogy miképpen került belém; mert hiszen nem láttam; nem is tudom megérteni; nem is ébredt föl bennem vágy ilyesmi után; sőt még arról sem volt fogalmam, hogy ilyesmi is lehetséges.
Az említett hallomás alkalmával Isten először is arra kényszeríti az értelmet, hogy odafigyeljen – akár van kedve hozzá, akár nincs - s hallgassa meg azt, amit neki mond. Ügy látszik ilyenkor, mintha a lélek valami új hallási szervet kapott volna, amely kényszeríti arra, hogy odahallgasson, s nem engedi elszórakozni. Ügy van vele, mint a finom hallású ember, akinek nem engedik, hogy befogja a fülét, és közvetlen közelből kiáltanak bele. Ezt meg fogja hallani, ha még annyira nem akarja is. Azonban még ez az ember is tesz valamit a maga részéről, amennyiben mégis csak odafigyel arra, amit mondanak. Itt ellenben egyáltalában semmit sem tesz; a múltban legalább mégis odahallgatott a szavakra: itt még az is megszűnik. A táplálék el van készítve és be van kebelezve, neki nincs más dolga, mint hogy élvezze. Úgy van vele, mintha valaki nem ismeri a betűt és soha sem tanult olvasni, s még annál kevésbé végzett tanulmányokat, s mégis egyszerre a fejében volna az összes tudomány; a nélkül, hogy tudná, miképpen jutott hozzá, s honnét kapta, ő, aki még annyit sem tett meg életében, hogy elsajátítsa az ábécét.
Nézetem szerint ez az utóbbi hasonlat mégis megvilágítja egy kissé ezt a mennyei adományt. A lélek ugyanis egy pillanat alatt tudóssá lesz. A Szentháromság titka és más egyéb magasztos titkok annyira világosakká lesznek előtte, hogy nincs az a hittudós, akivel ne merészelne vitatkozásba bocsátkozni ezen fenséges igazságok érdekében. Ő maga csodálkozik ezen legjobban. Tényleg egyetlen egy ilyen kegyelem is elegendő arra, hogy teljesen kicserélje a lelket, olyannyira, hogy nem képes többé mást szeretni, mint Azt, aki az ő közreműködése nélkül teszi őt képessé akkora kincsek befogadására; aki vele akkora titkokat közöl, s aki olyan barátságosan és olyan szeretettel bánik vele, hogy az leírhatatlan. E kegyelmek között egyesek olyan csodálatosak, hogy szinte kételkedik az ember a hitelességükben, főleg ha meggondolja, hogy oly kevéssé érdemelte meg őket, s ha valakinek nincs igen eleven hite, nem is képes hinni bennük. Azért is, ha mást nem parancsolnak nekem, csak keveset szándékozom mondani azokról, amelyekben az Úr engem részesített, hanem inkább néhány látomást teszek szóvá, amelynek megemlítése egyik-másik szempontból hasznos lehetne. Ha másért nem, azért, hogyha valakit az Úr ilyesmiben találna részesíteni, ne ijedjen meg, amint én tettem. Vagy pedig azért, hogy megmagyarázzam az útját-módját annak, hogy miként vezetett engem az Úr. Mert hiszen ennek megírásával vagyok megbízva.
Visszatérve ezekre a hallomásokra, nézetem szerint az Úr minden áron azt akarja, hogy ennek a léleknek legyen valamelyes tudomása arról, ami az égben történik. S amint ott az égi lakók megértik egymást, a nélkül, hogy beszélnének, - amiről nekem leghalványabb sejtelmem sem volt soha, mindaddig, amíg az Úr oly kegyes volt s egy elragad tatásom alkalmával meg nem mutatta, - éppúgy van a dolog idelent is, amennyiben Isten és a lélek megértik egymást, csupán azért, mert ő Szent Felsége úgy akarja. Nincs tehát szükség semmi más közvetítő eszközre, hogy ez a két jó barát megértse egymás iránti szeretetét. Hiszen idelent is, ha ketten szeretik egymást, s eleven eszük van, képesek kiolvasni egymás szeméből a gondolatokat. Azt hiszem, itt is így van a dolog. Anélkül, hogy látnák egymást, ez a két jó barát mereven ránéz egymásra, amint az Énekek-énekében mondja a Vőlegény az arának, legalább is, úgy emlékszem, így hallottam idézni ezt a helyet.[1]
Ó, csodálatos jóságú Istenem, aki megengeded, hogy az ilyen magamfajta lélek Reád függessze szemeit, annak ellenére, hogy valaha oly rossz szemmel nézett Reád! Add legalább, Uram, hogy ezen látáshoz hozzászokjam s ne tudjak többé alacsony dolgokra nézni, s kívüled ne gyönyörködtessen semmi sem. Ó hálátlansága a halandó embernek! Mekkorára akarsz még nőni?! Amit az imént elmondtam, az mind igaz, s én tapasztalatból ismerem! Pedig amennyire tudjuk, ez még a legkevesebbje annak, amit Te egy olyan lélekért vagy kész megtenni, akit ennyire juttattál! Ó ti lelkek, akik elkezdtétek gyakorolni a belső imát, s akikben él az igaz hit, mondjátok meg, hogy eltekintve az örök életre vonatkozó javaktól, micsoda kincset tudtok ti szerezni ebben az életben, amely csak a legkisebbhez volna is fogható ezek közül?! Gondoljátok meg, hogy ez mind való igaz; hogy Isten csakugyan önmagát adja oda azoknak, akik mindent elhagynak érette. Ő nem személyválogató; Ő mindenkit szeret. Ha én velem képes így tenni; ha engem föl tudott emelni erre a magaslatra: akkor igazán, senki sem mentegetheti magát saját nyomorúságával. S hozzá, jegyezzük meg, mindaz, amit én mondok, csak elenyésző töredéke annak, amit elmondhatnék. Én csak annyit említettem meg, amennyi szükséges volt ezen sajátságos látomás kegyelmének megértésére, amelyben Isten a lelket részesíti. Hogyan tudnám azonban elmondani, hogy mit érez a lélek, midőn az Úr kinyilatkoztatja neki az ő titkait, s lényének felséges mélységeit?! Ez a gyönyörűség olyan magasan áll azok fölött, amelyeket az ember idelent csak elgondolni is képes, hogy joggal utáltatja meg velünk ezen élet örömeit, amelyek mind együttvéve nem jobbak a szemétnél. Igazán undorral említem meg őket ezen hasonlat céljából, és én undorodnám tőlük, még ha örökké tartanának is. Már pedig ezek, amelyekben az Úr itt részesít bennünket, mindössze cseppjei ama nagy folyam vizének, amelyben egykor úszni fogunk.
Szégyelljük magunkat, - én legalább nagyon is szégyellem, s ha lehetséges volna pironkodás a mennyországban, nekem volna rá okom leginkább, hogy ott pironkodjam, - hát mi mindezt a nagy kincset, gyönyörűséget és végnélküli dicsőséget kizárólag a mi édes Jézusunkkal akarjuk magunknak megszereztetni?! Ha már Cyrenei Simonnal nem segítünk neki vinni a keresztet, nem illenék-e, hogy legalább sirassuk Őt Jeruzsálem leányaival? Vagy talán azt hisszük, hogy örömök és szórakozások közepette élvezhetjük azt, amit ő nekünk annyi vérontás árán szerzett? Nem, ez lehetetlenség! Talán üres tiszteletnyilvánítással akarjuk jóvátenni azt a rettenetes meggyalázást, amelyet Ő szenvedett el, csupán azért, hogy mi mindörökké uralkodhassunk?! Ez képtelenség! Ez tévesztett út! Tévesztett út! Így soha sem jutunk célhoz!
Emelje föl szavát Kegyelmed, és hirdesse ezeket az igazságokat, ha már nekem nem adta meg Isten ezt a szabadságot. Én szünet nélkül szeretném ezt magam előtt hangoztatni, mert hiszen, sajnos, oly későn értettem meg! Oly későn hallottam meg Isten szavát! Láthatja abból, amit eddig írtam. Igazán szégyellem, hogy ilyen tárgyról mertem beszélni: azért inkább el is hallgatok.
Csak egy dolgot akarok még itt megemlíteni, amelyről olykor gondolkodni szoktam; s adja Isten, bárcsak eljuthassak én is odáig, hogy egykor élvezhessem ezt a boldogságot. Arra gondolok ugyanis, hogy mekkora élvezetük, mekkora örömük lehet az üdvözülteknek, mikor már birtokában vannak az örök dicsőségnek, ha visszaemlékeznek arra, hogy egyetlen egy dolgot sem mulasztottak el megtenni Istenért, amit csak lehetséges volt megtenniük! Hogy nem mulasztották el odaadni neki mindenüket, minden képzelhető lemondás útján, ki-ki a maga erejéhez és állásához képest, az egyik tökéletesebben, mint a másik. Milyen gazdag lesz akkor az, aki minden gazdagságot elhagyott Krisztus Urunkért! Milyen becsülete lesz annak, aki az ő kedvéért nem törődött a megbecsüléssel, hanem örült, ha mélyen megalázták! Milyen bölcs lesz az, aki szívesen vette, ha bolondnak tartották, tekintve, hogy ugyanígy bántak az örök Bölcsességgel! Sajnos, bűneink miatt, manapság oly kevés akad ilyen! Mintha csak kihalt volna már azoknak nemzedéke, akiket az emberek bolondoknak néztek csupán azért, mert, amint Krisztus Urunknak lelkes híveihez illik, hősies tetteket vittek végbe az Ő szolgálatában. Ó világ, világ, hogyan fölment a becsületed, csupán azért, mert oly kevesen ismernek.
Vagy talán igazán azt hisszük, nagyobb hasznára van Istennek, ha bennünket bölcseknek és okosaknak néznek? Alighanem így van a dolog, mert hiszen akkora a körültekintés ezen a téren! Azonnal készek vagyunk azt hinni, hogy nem épületes dolog, ha nem viselkedik mindegyikünk állásának megfelelőleg kellő önérzettel és tekintéllyel. Hiszen még a szerzetes, a pap és az apáca is szégyell már régi, vagy foltozott ruhában megjelenni. Azt hiszi, hogy az ilyesmi különcködés, s csak arra szolgál, hogy megbotránkoztassa a gyöngéket. Sőt még azon is találnak kifogásolni valót, ha valaki nagyon ájtatos és imádságos. Mert hát ilyen a világ, s annyira feledésbe ment a szenteknek nagy tökéletessége és lelkes buzgalma. Íme ez az, nézetem szerint, ami legjobban előmozdítja a csapásokat napjainkban. Mert az ugyan nem botránkoztatna meg senkit, ha a szerzetesek nemcsak szavakkal hirdetnék, hanem tetteikben is kimutatnák, hogy mily kevésre kell a világot becsülni. Az ilyen botrányokból nagy hasznot merít az Úr, mert, ha talán egyesek meg is botránkoznak, mások bűnbánatra térnek. Mert bárcsak akadna példakép arra, amit Krisztus Urunk és az apostolok gyakoroltak: ma nagyobb szükség volna rá, mint valaha volt.
Ó, milyen szép példaképet adott nekünk az Úr abban az áldott jó szerzetesben, alcantarai Péterben.[2] A világ napjainkban már nézni sem tudja az ilyen tökéletességet. Azt hajtogatják, hogy a mai embernek nem olyan erős a szervezete, s hogy a régi idők elmúltak már. Pedig hát, ez a szent ember a mi korunknak volt gyermeke, s mégis épp oly erős volt benne a szellem, mint a régi időkben szokott lenni, a világot pedig teljesen lábbal tiporta. Még ha nem is öltözködünk olyan koldusosan, s nem is sanyargatjuk magunkat oly keményen, mint ő, sok egyéb módunk volna ahhoz, hogy megvessük a világot, s az Úr, mint mondtam, kész e tekintetben megmutatni az utat-módot annak, akiben ehhez bátorságot lát.
Mekkora lelket öntött Ő Szent Felsége ebbe a szent emberbe, hogy képes volt negyvenhét esztendőt eltölteni abban a kegyetlen, s mindenki előtt ismeretes önsanyargatásban. Csak néhány olyan részletet akarok róla elmondani, amelyről teljesen biztos tudomásom van, amennyiben ő maga mondta el nekem és még egy másik személynek.[3] Előttünk ugyanis nem titkolódzott. Velem szemben azért volt bizalmas, mert nagyon vonzódott hozzám. Úgy látszik az Úr azért oltotta belé ezt az érzelmet, hogy – amint mondtam, és még el fogom mondani – védelmemre keljen és tartsa bennem a lelket, amidőn annyira rászorultam.
Ha jól emlékszem, azt mondta nekem, hogy már negyven év óta nem alszik naponta többet másfél óránál; s hogy kezdetben összes önsanyargatásai között ez esett leginkább nehezére, tudniillik az álmosságnak leküzdése, s azért mindig vagy talpon állt, vagy pedig térdelt. Aludni ülve aludt, s a fejét egy, a falba illesztett fadarabhoz támasztotta. Feküdni még akarva sem tudott volna, mert hiszen a cellája, amint ismeretes, mindössze négy és fél láb hosszú volt. Ezen hosszú évek folyamán sohasem tett föl kalapot, akárhogyan sütött is a nap, vagy szakadt az eső. Lábán sem viselt semmit; ruházata pedig daróc csuha volt, minden alsóruha nélkül, s hozzá olyan szűk, amilyen szűkre csak szabni lehetett. Ezen fölül volt egy kis köpönyege, ugyanabból a szövetből.
Elmondta nekem, hogy ha nagyon fázott, akkor levetette a köpönyegét, kinyitotta a cellájának ajtaját és ablakocskáját, azután pedig újra fölvette a köpönyeget és mindent bezárt, ily módon elégítette ki a testét, s megörvendeztette egy kissé a nagyobb meleggel. Rendes dolog volt nála, hogy csak minden harmadik nap evett. Azt kérdezte tőlem, hogy mi van ezen csodálni való?! Hiszen ez nagyon könnyű dolog, ha az ember egyszer megszokta. Egyik társától tudom, hogy néha nyolc napig is elvolt minden eledel nélkül. Ez valószínűleg olyankor történt, amidőn belső imába volt merülve, mert gyakoriak voltak nála a nagy elragadtatások, és a heves, szerető indulatok Isten iránt, aminek egyszer magam is tanúja voltam.[4] A szegénységet hihetetlen fokban gyakorolta, nemkülönben az önmegtagadást is, mégpedig kora ifjúsága óta. Említette, hogy egyszer három évig lakott rendjének egyik kolostorában, s a testvéreket csakis a hangjukról ismerte, mert a szemeit sohasem emelte föl. Ha pedig a házban valahová el kellett mennie, nem talált oda, hacsak nem ment a többiekkel. Ugyanígy járt odakint az utakon is. Nőre sohasem nézett rá ezen egész idő folyamán; akkor azonban, amidőn velem beszélt, - amint mondta - már teljesen mindegy volt neki, hogy látja-e őket, vagy sem. Mikor én megismerkedtem vele, nagyon öreg volt már,[5] s olyan sovány, mintha csupa fagyökérből lett volna összerakva. Mindezen szentsége mellett is igen kedves ember volt; habár keveset beszélt, hacsak nem kérdezték. Akkor azonban nagyon élvezetesen tudott társalogni, mert nagyon éles volt az esze.
Sok mindent szeretnék még róla elbeszélni, azonban attól félek, Kegyelmed azt találja mondani, hogy minek avatkozom ilyenekbe. Hiszen már ezt is félve írtam le. Bevégzem tehát azzal, hogy halála olyan volt, mint az élete. Utolsó pillanatáig oktatta és jóra buzdította a testvéreket. Mikor érezte, hogy meghal, belekezdett abba a zsoltárba, hogy: „Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi” és térden állva meghalt.[6]
Az Úr azt akarta, hogy halála után még közelebb álljon hozzám, mint életében. Igen sok esetben szolgált nekem jó tanáccsal. Gyakran láttam ragyogó dicsőségben. Mikor először jelent meg nekem, azt mondta, hogy mily áldott volt az a vezeklés, amely ekkora jutalmat szerzett neki.[7] Sok egyebet is mondott. Egy évvel a halála előtt, a távolból, megjelent nekem. Tudtam, hogy meg fog halni, s tudtára adtam neki, mikor innét néhány mérföldnyire tartózkodott. Mikor kilehelte lelkét, megjelent nekem, s azt mondta, hogy pihenni tér. Én nem hittem ennek a látomásnak, s ebben az értelemben szóltam róla néhány ismerősömnek; s íme egy hét múlva megjött a híre, hogy meghalt, illetve jobban mondva, elkezdett élni mindörökké. Íme tehát ilyen nagy dicsőséggel végezte be ezt a sanyarú életet; engem pedig még sokkal jobban támogat és vigasztal, mint amikor idelent volt. Egy alkalommal azt mondta nekem az Úr, hogy bármit kérjenek is Tőle az ő nevében, meg fogja hallgatni. Magam is sokszor igénybe vettem a közvetítését az Úrnál, s mindig megadta, amire szükségem volt. Áldott legyen mindörökké! Ámen.
Azonban mennyi mindent beszéltem én össze, csupán azért, hogy buzdítsam Kegyelmedet ezen földi dolgok megvetésére, mintha bizony nem szánta volna el magát erre már réges-régen, s nem hagyott volna el tényleg mindent. Azonban annyi romlottságot látok széles e világon, hogy ha nem is volna semmi haszna annak, amit írok, s hiába fárasztanám is magamat vele: már az is megkönnyebbíti a lelkemet, hogy önmagamat ítélem el. Bocsássa meg nekem az Úr, amit e tekintetben ellene vétettem; Kegyelmed pedig legyen szíves elnézni, hogy minden ok nélkül untatom. Igazán, úgy látszik, mintha azt akarnám, hogy Kegyelmed vezekeljen azért, amit ebben a pontban én vétettem.

_________________________________

[1] Énekek éneke 4, 9 és 6, 4.

[2] Alcantarai Szent Péter, aki iránt Szent Terézia olyan mélységes hálával viseltetik az első sarutlan kármelita zárda alapítása körül tett szolgálataiért, 1499-ben született Spanyolország Estremadura tartományának Alcantara nevű városában. 16 éves korában belépett a ferencesek rendjébe, s már négy évvel utóbb Badajozban látjuk, mint zárdafőnököt és ünnepelt csodatevő szentet. Utóbb más zárdák élére került, majd pedig tartományi főnök lett. Mint ilyen, engedélyt kapott a római szentszéktől, szigorú fegyelmű zárdák alapítására Az első ilyen reformált ház Pedrosó-ban létesült, Estremadurában, 1540-ben, s benne újra megvalósult Szent Ferenc és első társainak csodálatos életmódja. Majd több ilyen zárdát is alapított, úgy hogy csakhamar rendtartománnyá lehetett őket szervezni. Ennek élén állt azután egészen haláláig, amely Arenas-ban következett be 1562 október 18-án.

[3] A szentanya itt Ávilának híres szentasszonyát, Diaz Máriát érti, vagy amint kortársai nevezték, Maridiaz-t. Alcantarai Szent Péter volt a lelki vezetője, aki állítólag azt mondta, hogy Avilának három élő szentje van, t. i. Terézia anya, Maridiaz és Dávila Katalin. Ez utóbbi egy főrangú világi hölgy volt.

[4] Valószínűleg 1561-ben. A szent hivatalos ügyei miatt Ávilában tartózkodott, s ez alkalommal meglátogatta Szent Teréziát a Megtestesülés-zárdában. Az utóbbi a zárda beszélő szobájában ebédet adatott neki, s ekkor történt, hogy Alcantarai Szent Péter a szentanya és mások jelenlétében elragadtatásba esett.

[5] Valójában Alcantarai Szent Péter mindössze 59 éves volt, amikor a szentanya először látta őt 1558 augusztusában.

[6] 71. zsoltár. Az eredeti szövegben Szent Terézia kéziratában így olvassuk: „Letatun sun ynis que dita sun miqui.”

[7] Ez a jelenés 1561 őszén történt. A szentanya ekkor nagy aggodalomban volt, mert Rómából kapott ugyan engedélyt a Szent József zárda megalapítására, azonban a brévéből kifelejtettek egy fontos dolgot, azt t. i., hogy a zárdának nem a sarus kármelita rend, hanem a püspök joghatósága alatt kell állnia. Újra Rómába kellett tehát folyamodni; Alcantarai Szent Péter e jelenésben több jótanácsot adott neki erre vonatkozólag, s megnyugtatta, hogy a dolog sikerülni fog.