Önéletrajz - XXXI. Fejezet

XXXI. FEJEZET.

Beszél néhány külső kísértésről és jelenésről, nemkülönben más gyötrelemről is, amellyel az ördög kínozta meg. Egy-két igen hasznos dolgot fejteget, amelyek okulásul szolgálhatnak a tökéletességre törekvő lelkeknek.



Elmondottam már, miképpen okozott nekem az ördög belsőleg, láthatatlan módon kísértéseket és lelki zavarokat; nem lesz tehát fölösleges megemlítenem néhány esetet, amidőn majdnem egészen nyíltan támadt ellenem; amikor tehát teljesen kézzelfogható volt, hogy ő az. Egy alkalommal például egy kápolnában voltam, amikor egyszerre csak megjelent a baloldalamon, utálatos alakban. Mialatt beszélt hozzám, különösen a szája tűnt föl nekem, mert az félelmetes volt. Úgy látszott, mintha nagy lángnyelv csapna ki a testéből, egészen világosan, minden árnyék nélkül. Azt mondta nekem, rettenetes hangon, hogy kimenekültem ugyan a karmai közül, de ő tudni fogja a módját, hogy újra hatalmába kerítsen. Nagyon megijedtem, s keresztet vetettem oly sűrűn, ahogy csak tudtam, erre eltűnt ugyan, de azonnal megint visszajött. Ez kétszer is megismétlődött; úgyhogy nem tudtam, mit tegyek. Szerencsére volt ott szenteltvíz: abból hintettem feléje, s akkor nem jött többé vissza.[1]
Egy más alkalommal már öt óra hosszat gyötört olyan rettenetes kínokkal, s belső és külső nyugtalansággal, hogy azt hittem, nem bírom tovább. Akik velem voltak, egészen elrémültek rajta s nem tudták, mitévők legyenek, s én sem tudtam, hogy már hová legyek. Az a szokásom, hogy ha testi bajaim és betegségeim nagyon elviselhetetlenek, bensőleg fölajánlom őket Istennek - már amennyire tudom - s azért könyörgök, hogy ha kínjaim csak némileg is az Ő dicsőségére szolgálnak, adjon Ő Szent Felsége türelmet, s akkor azután tartsanak miattam akár a világ végéig. Mivel tehát ezen alkalommal olyan heves volt a szenvedésem, ezzel a belső fölajánlással és jó szándékkal igyekeztem magamon segíteni, hogy képes legyek elviselni. Az Úr jóvoltából volt alkalmam meggyőződni arról, hogy kínjaimnak csakugyan az ördög az okozója, amennyiben ott láttam magam mellett egy utálatos kis négert, aki fogát csikorgatta dühében, hogy rajta veszt azon, amivel győzni akart volna. Mikor észrevettem, jót nevettem rajta, s egyáltalában nem féltem tőle; ellenben azok, akik velem voltak, nem tudták, mihez fogjanak, s miképpen enyhítsék kínjaimat, mert tényleg hevesen rángatódzott az egész testem, a fejem, a karjaim, s nem voltam képes magamat türtőztetni. A legrosszabb pedig a belső nyughatatlanság volt. Szenteltvizet nem mertem kérni, nehogy megijesszem őket, s eláruljam, hogy mi a baj.
Sokszor tapasztaltam, hogy nincs semmi más, amivel olyan alaposan el lehetne őket kergetni. A kereszt jelétől is futnak ugyan, de azonnal visszajönnek, ellenben a szenteltvíznek igen nagy az ereje. Az én lelkem mindig valami sajátságos és igen mély vigasztalódást érez, valahányszor meghintem magamat vele. Rendesen valami kimondhatatlan megújhodást tapasztalok magamban, s valami belső örömet, amelyből egész lelkem erőt merít. Ez nem képzelődés, s nem is olyasvalami, ami csak egyszer esett meg velem, hanem nagyon is gyakori dolog, amelyet igen gondosan megfigyeltem. Úgy vagyok vele, mintha - mondjuk - valaki nagyon ki volna melegedve és szomjúság gyötörné, s fölhajtana egy pohár friss vizet, aminek következtében egyszerre fölüdülne egész valójában. Sokszor elgondolom, hogy mily nagyszerű dolog Egyházunknak minden egyes intézménye, s örömömre szolgál azt látni, hogy azok a megszentelő szavak képesek erejüket a víznek átadni, olyannyira, hogy az egészen különbözővé válik a meg nem szentelt víztől.
Mivel tehát gyötrődésem csak nem akart szűnni, végre is azt mondtam, hogy ha ki nem nevetnének érte, én bizony kérnék egy kis szenteltvizet. Hoztak belőle, s reám hintették, de mit sem használt. Ekkor azután én hintettem a jelenés irányában; az ördög azonnal elszaladt, a bajom pedig egyszerre elmúlt, mintha úgy vették volna le rólam kézzel. Csupán csak nagyon ki voltam merülve, mintha alaposan megbotoztak volna. Mindez nagy lelki hasznomra szolgált. Ha az ördög - gondoltam magamban - az Úr engedelméből ennyire képes megkínozni a lelket és testet, amely még nem az övé, mit fog vele tenni, ha egyszer végleg hatalmába kerítette? Ez új lelket öntött belém ahhoz, hogy minden áron igyekezzem magamat biztosítani ilyen utálatos társaság ellen.
Egy más alkalommal - csak a minap volt – ugyanez történt meg velem, azonban nem tartott annyi ideig. Egymagamban voltam, s szenteltvizet használtam ellene. Mikor már elmenekült, belépett hozzám két nővér, - két szavahihető lélek - akik a világért sem hazudnának, s ezek valami igen rossz szagot éreztek, kénhez hasonlót. Én nem vettem észre, azonban elég sokáig volt érezhető, úgyhogy egészen jól meg lehetett állapítani.
Egyszer meg a kóruson voltam, s hirtelenében igen nagy áhítat jött reám. Elsiettem onnét, nehogy észrevegyék. A nővérek azonban csakhamar nagy ütések zaját hallották abból a közeli szobából, amelyben én meghúztam magamat. Jómagam csak azt hallottam, hogy beszélnek körülöttem, mintha valamit forralnának ellenem, azonban annyira el voltam merülve az imába, hogy csak a fenyegető hangokat fogtam fel, s nem éreztem semmi félelmet.
Ezek a dolgok úgyszólván mindannyiszor megismétlődtek, ha az Úr kegyelméből alkalmam volt jó tanácsommal valami léleknek üdvét előmozdítani. Erre vonatkozólag egy esetet akarok megemlíteni, amelynek hitelességéhez nem fér kétség, mert sok tanú bizonyítja, különösen mostani gyóntatóm,[2] aki olvasott egy erre vonatkozó levelet, s bár én nem mondtam meg neki, hogy ki írta, ő jól tudta, hogy kitől való.
Eljött ugyanis hozzám egy papi ember, aki már két és fél év óta volt halálos bűn állapotában - még pedig egyikében a legutálatosabb bűnöknek, amelyekről csak hallottam - s ezen egész idő alatt ezt sem meg nem gyónta, sem abba nem hagyta, a mellett pedig rendesen misézett. Más egyéb bűneit meggyónta, de ezt nem; mert amint mondta, nem volt képes ilyen szégyenletes dolgot megvallani. Pedig nagyon szeretett volna megszabadulni tőle, de nem bírt magával. Nagyon megsajnáltam őt, de főleg az fájt, hogy az Úristenen ilyen bántódás esik. Megígértem tehát neki, hogy majd imádkozom érte Istenhez, s másoknak, még pedig nálamnál sokkal jobb lelkeknek is ajánlottam imáiba. Azután pedig írtam egy bizonyos személynek, aki - mint mondotta - abban a helyzetben volt, hogy az ő kezéhez juttathatta leveleimet. Mindjárt az elsőre meggyónt. Az Úr tehát meghallgatta annak a sok szentéletű embernek kérését, akiknek imáiba ajánlottam, és ekkora irgalmat gyakorolt vele. Ami az ilyen magamforma nyomorult lélektől telik, azt én is megtettem a lehető legszorgosabban. Azt írta nekem, hogy állapota nagyot javult, s hogy már napok óta nem esett vissza bűnébe; azonban a kísértés annyira gyötri, hogy valósággal pokoli kínokat szenved; s hogy imádkozzam tovább is érte. Újra a nővérek imáiba ajánlottam tehát őt, s bizonyára ők eszközölték ki az Úrnak további kegyelmét, mert nagyon a szívükre vették a dolgot. Azt azonban nem is sejtette egyikük sem, hogy kiről van szó.
Könyörögtem Ő Szent Felségéhez, hogy enyhüljön az a kín és az a kísértés, s hogy azok az ördögök töltsék inkább rajtam a dühüket, úgy azonban, hogy én ennek következtében semmi bűnt se kövessek el az Úr ellen. Így történt azután, hogy egy egész hónapig a legrettenetesebb gyötrelmek kínoztak, s akkor volt az a két eset is, amelyet az imént említettem. Az Úr kegyesen megengedte, hogy őt békében hagyják; amint ezt megírták nekem., én értesítettem őket arról, hogy mit szenvedtem ezen hónap folyamán. Az illetőnek lelke megerősödött, s teljesen megszabadult bűnétől. Nem tudott eléggé hálálkodni Istennek, és nekem, mintha bizony nekem is részem lett volna benne. Ő meg volt arról győződve, hogy az Úr engem kegyelmeivel tüntet ki: s ez vált hasznára. Azt szokta mondani, hogy, ha erősen szorongatták a kísértések, elővette leveleimet, s azzal minden elmúlt. Elcsodálkozott azon, hogy mennyit kellett nekem szenvednem, s hogy mily csodálatos módon szabadult meg ő.[3] Ezen magam is csodálkoztam, de szívesen tűrtem volna akár éveken át is, csakhogy azt a lelket megmentsem. Áldott legyen érte az Úr! Sokra képes ám az olyanoknak imádsága, akik oly híven szolgálják az Urat, amint hiszem, hogy teszik ezek az én jó nővéreim ebben a zárdában. Csakhogy persze, mivel én kértem az ő imájukat, az ördögnek dühe leginkább én ellenem fordult, az Úr pedig, bűneimre való tekintettel, megengedte ezt.
Ugyanezen időtájban egy éjjel már azt hittem, hogy megfojtanak. Jó sok szenteltvizet hintettem reájuk, s akkor tömegesen láttam őket a mélységbe rohanni. Mert ezek az átkozottak ugyancsak sokszor megkínoznak, azonban én egy cseppet sem félek tőlük, mert tudom, hogy moccanni sem képesek az Úr engedélye nélkül. Azonban csak untatnám Kegyelmedet is, meg magamat is, ha erről még többet mondanék. Amit eddig említettem, szolgáljon okulásul Isten minden hű szolgájának arra nézve, hogy ügyet se vessen azokra a rémképekre, amelyekkel ezek akarják ijesztgetni. Jegyezzük meg, hogy mihelyt nem törődünk velük, azonnal csökken az erejük, s a lélek annál hatalmasabb velük szemben. Mindig nagy hasznunkra van ez is, amit azonban nem akarok tovább fejtegetni, nehogy nagyon is szaporítsam a szót. Csak egy esetet akarok még megemlíteni, amely egy alkalommal a halottak estéjén történt velem egy kápolnában. Éppen elvégeztem egy nocturnum-ot,[4] s néhány igen szép imát olvastam utána a mi officium-unkból, mikor az ördög egyszerre csak odaült a könyvre, hogy ne tudjam bevégezni az imát. Keresztet vetettem magamra, amire eltűnt. Amint azonban újra bele akartam kezdeni az imába, megint visszajött, s ha nem csalódom, így tett háromszor. Nem is tudtam bevégezni azt az imát, amíg csak szenteltvizet nem használtam ellene. Mihelyt készen voltam vele, láttam, amint néhány lélek szabadult ki a tisztítóhelyről, akiknek valószínűleg már csak kevés volt hátra a büntetésből. Arra gondoltam, hogy bizonyára éppen ezt akarta megakadályozni.
Ritkán jelenik meg érzékelhető alakban; sokkal gyakrabban minden alak nélkül, úgy, mint a látomás azon fajában szoktam látni, amelyről már beszéltem; s amelyben az ember világosan szemléli a jelenést, a nélkül, hogy alakot észlelne.
Meg akarom még említeni a következő esetet, mert annak idején nagyon meglepett. Egyszer egy bizonyos zárdában, Szentháromság ünnepén, a kóruson voltam, s elragadtatás jött reám, amelyben azt láttam, hogy egy sereg ördög heves küzdelmet folytat angyalok ellenében. Nem tudtam megérteni, hogy mit jelentsen ez a látomás, de nem telt bele két hét és megvolt a világos magyarázata; ugyanis imádságos emberek ellen harcra keltek bizonyos nem imádságos emberek, s az a zárda, amelyben éppen tartózkodtam, sokat szenvedett miattuk. Ez a küzdelem soká tartott, s bizony sok bajnak volt okozója.
Más alkalommal megint tömegesen láttam őket magam körül, engem pedig - úgy tűnt föl előttem – mintha valami világosság árasztott volna el, s ez nem engedte, hogy hozzám férkőzzenek. Megértettem, hogy ez Isten oltalmát jelenti; amennyiben Ő nem engedi, hogy az ördögök bűnbe sodorjanak. Egyes tünetek, amelyeket magamon észrevettem, azt mutatják, hogy ez valóban hiteles látomás volt. Tény az, hogy egészen világossá lett előttem, mennyire csekély az ő hatalma, föltéve, hogy én nem vagyok ellentétben az Úristennel. Úgyszólván egyáltalában nem is félek tőle, mert nincs semmi ereje, hacsak nem akad gyáva lélekre, aki kész megadni magát. Mert ilyenekkel szemben azután persze hogy kimutatja a hatalmát.
Azon kísértések közepette, amelyeket már említettem, olykor úgy éreztem, hogy az én előbbi életemnek összes hiúságai és gyönyörűségei újra föléledtek bennem, olyannyira, hogy ugyancsak volt okom Istenhez menekülni segítségért. Ez azután újabb lelki gyötrelemnek volt okozója; ezen gyöngeségek visszatéréséből ugyanis arra következtettem, hogy akkor a többi is mind az ördögnek műve én bennem. Végül azután a gyóntatóm nyugtatott meg. Úgy vélekedtem ugyanis, hogyha valaki akkora kegyelmeket kap az Úrtól, mint én, abban még csak önkéntelenül sem volna szabad fölmerülnie egyeden rossz gondolatnak sem.
Máskor meg nagyön terhemre volt, - s most is úgy vagyok vele - ha azt kellett látnom, hogy nagyra becsülnek és dicsérően nyilatkoznak rólam, főleg, ha előkelő emberek tették. E miatt sokat szenvedtem, és szenvedek most is. Ilyenkor azonnal Krisztus Urunknak és a szenteknek életét nézem, s úgy tűnik föl előttem, hogy abban ennek éppen az ellenkezőjét látom, amennyiben nekik csupán megvetésben és gyalázatban volt részük. Ilyenkor nagyon félek, s szinte alig merem fölemelni a fejemet, s legjobban szeretnék elbújni valahová. Míg ellenben, ha üldözésben van részem, akkor egészen máskép vagyok; akkor az én lelkem nagy úrnak érzi magát. Pedig hát másrészt a szervezetem nagyon is érzi, és szomorkodom is miatta. Hogy ez miképpen lehetséges, azt én nem tudom, de tényleg így van. Lelkem ilyenkor olyan, mintha trónján ülne birodalmában, s minden egyéb a lába alatt volna.
Ez a fájdalom sokszor elfogott, s eltartott jó néhány napig. Volt idő, amikor bizonyos tekintetben erénynek és alázatosságnak tartottam, míg ellenben most határozottan belátom, hogy kísértés volt. E tekintetben egy nagy tudományú domonkosrendi szerzetes világosított föl. Az a gondolat, hogy ezek a kegyelmek, amelyekben az Úr részesít, köztudomásra találnak jutni, annyira megkínzott, hogy egészen megzavarta lelkem békéjét. Ez annyira ment, hogy ha ezt elképzeltem, jobb szerettem volna, hogy elevenen temessenek el, semhogy ez bekövetkezzék. Azért is, mikor elkezdődtek nálam ezek a nagyfokú áhítatba-merülések, illetve elragadtatások; még pedig a nyilvánosság előtt is, a nélkül, hogy képes lettem volna ellenállni: utánuk annyira szégyenkeztem, hogy alig mertem valakinek a szeme elé kerülni.
Mikor egy alkalommal éppen ilyesmin szomorkodtam, az Úr azt kérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mitől is félek. Mert hiszen ennek a dolognak csak két következménye lehet; az egyik az, hogy engem elítélnek, a másik pedig az, hogy Őt dicsőítik. Azt akarta ezzel mondani, hogy azok, akik hisznek ezekben a kegyelmekben, áldani fogják Őt; akik pedig nem hisznek, azok én fölöttem fognak ártatlan létemre pálcát törni. Mindkét dolog hasznára válik a lelkemnek, tehát nincs okom szomorkodni. Ezek a szavak nagyon megnyugtattak, s most is mindig megvigasztalódom, ha rájuk gondolok.
Ez a kísértés annyira fokozódott nálam, hogy már el is akartam költözni ebből a városból, s belépni egy másik kolostorba, amely sokkal elzártabb, mint a mienk, s amelynek szigoráról sokat beszéltek nekem.[5] Ez is az én rendemhez tartozott, de igen messze volt innét: s éppen ez vonzott leginkább, tudniillik, hogy olyan helyen élhetnék, ahol senki sem ismer. Azonban gyóntatóm hallani sem akart róla. Ez a folytonos aggódás nagyon csökkentette bennem a szellemi szabadságot, míg csak rá nem jöttem, hogy nem jó alázatosság az, amely lelki zavart okoz. Maga az Úr érttette meg velem azt az igazságot, hogy ha én csakugyan biztos vagyok benne és meg vagyok róla győződve, hogy bennem nincs semmi jó, hanem mindent Istentől kapok; ha nem esik nehezemre, amikor másokat dicsérnek, sőt ellenkezőleg örülök, látva, hogy bennük az Úristen kimutatja az ő jóságát: akkor a amiatt sem szabad szomorkodnom, ha ezt énbennem teszik.
Egy másik túlzásba is estem. Ugyanis könyörögtem az Úristenhez és külön imákat végeztem arra a szándékra, hogy abban az esetben, ha valaki némileg jó véleményt táplál felőlem, Ő Szent Felsége adja értésére az én bűneimet, s ily módon mutassa meg neki, mennyire érdemetlen vagyok én az Ö kegyelmeire. Ez a vágy ugyanis mindig nagyon elevenen megvan bennem. Gyóntatóm azt mondta, hogy ne tegyem; de azért egészen a közelmúltig, ha észrevettem, hogy valaki nagyon jót gondol rólam, kerülő utakon, amint csak tudtam, értésére adtam bűneimet. Ez nagyon megkönnyítette a lelkemet. Azonban e tekintetben is figyelmeztettek eljárásom helytelenségére. Nézetem szerint mindez nem alázatosságból származott, hanem egyszerűen kísértés volt. Sokan jöttek hozzám, s én azt gondoltam, hogy valamennyiüket rászedem. Pedig hát, bár nagyot tévednek, akik bennem valami jót látnak, nekem sohasem szándékom, hogy megtévesszem őket. Ilyesmire sohasem törekedtem, s bizonyára az Úrnak van azzal valami célja, hogy ezt megengedi. Most már a gyóntatókkal sem tárgyalnék semmiről sem, amit nem tartok igazán szükségesnek. Ha nem így tennék, nagyon vádolna a lelkiismeretem. Jelenleg belátom, hogy nagy tökéletlenség volt mindez az apró-cseprő ijedezés, szomorkodás és ez a hamis alázatosság, s onnét eredt, hogy nem tagadtam meg kellőleg önmagamat. Mert ha a lélek teljesen az Úr kezére bízta magát, akkor ugyan mindegy neki, vajon jót mondanak-e róla, vagy pedig rosszat, föltéve természetesen, hogy az Úr kegyelméből belátja, hogy önmagának semmit sem köszönhet. Bízzék Istenben, aki ezekben a kegyelmekben részesíti: Ő tudja legjobban, hogy miért teszi azokat közismert dologgá, s készüljön az üldözésre. Mert ettől ugyan nem fog ment maradni ebben a mai világban senki sem, akit az Úr nyilvánosan méltóztatik ilyen kegyelmekben részesíteni. Egyetlen egy ilyen lelket ezren tartanak szemmel, míg ezer másfajtával senki sem törődik. Valóban, van elég ok a félelemre, s bizonyára ezért remegtem én is; szóval nem alázatosság volt részemről, hanem kislelkűség. Mert ha egyszer a lélek Isten rendeléséből ily módon magára vonta a világ figyelmét, legyen elkészülve arra, hogy vértanúja lesz a világnak, s ha nem hal meg a maga jószántából a világ számára, maga a világ fogja a vérét venni.
Egyetlenegy jó oldalát ismerem a világnak, s ez az, hogy nem tűr meg hibát a jó lelkeken: úgy nekik megy miatta, hogy kénytelenek megjavulni. Azt akarom ezzel mondani, hogy a tökéletlen embernek több bátorságra van szüksége, ha rá akar lépni a tökéletesség útjára, mint ahhoz, hogy egy-kettőre vértanú-halált szenvedjen. A tökéletességet ugyanis nem lehet rövidesen elérni - hacsak az Úr különös kiváltságképen nem adja meg valakinek ezt a kegyelmet - a világ ellenben azt akarná, hogy ha valaki elkezd haladni feléje, azonnal tökéletes legyen, s ezer mértföldnyi távolságból észreveszi rajta a hibát. Pedig talán éppen az, amit hibának tart, nem is hiba, hanem erény az illetőben, s csakis azért ítélik el miatta, mert ők maguk csakugyan visszaélnek azzal a dologgal, s azt hiszik, más is úgy tesz. Az ilyen embertől azt kívánnák, hogy ne egyék, ne aludjék, sőt, amint mondani szokás, még csak lélegzetet se vegyen; s minél többre becsülik az ilyent, úgy látszik, annál jobban megfeledkeznek arról, hogy hiszen még a testben él szegény feje! Akármennyire tökéletes legyen is a lelke, még mindig ezt a földet tiporja, s alá van vetve nyomorúságainak, ha egyébként mégannyira föléje emelkedik is. Egy szóval, mint mondom, nagy bátorságra van szüksége. Az a szegény lélek még alig tanult meg járni, s máris azt kívánnák tőle, hogy röpüljön. Alig sikerült megzaboláznia szenvedélyeit, s máris elvárják tőle, hogy a legnehezebb helyzetekben is épp oly tökéletesen megállja a helyét, amint azt a szentekről olvasták. Elfelejtik, hogy ez utóbbiak már egészen megerősödtek a kegyelemben. Uram, Istenem! - hallatlan, hogy mekkora ez a szenvedés, s hogy mennyire lesújtja az ember szívét. Nem csoda, ha sok lélek meghátrál előle, mert, szegényke, nem tudja, hogyan segítsen magán. Azt hiszem az enyém is csak így tett volna, ha az irgalmas Úristen nem vállalt volna magára minden teendőt. Hiszen máris láthatja Kegyelmed, hogy amíg csak közbe nem lépett végtelen jóságával, más sem volt az egész életem, mint bukdácsolás és föltápászkodás.
Szeretném ezt világosan megérttetni, mert azt hiszem, hogy ebben a pontban sok lélek téved, amennyiben röpülni akar, mielőtt szárnyat kapott volna az Úristentől. Azt hiszem már használtam ezt a hasonlatot, azonban itt is kapóra jön. Azért akarok erről beszélni, mert látom, hogy sok lélek emiatt a csüggedésnek engedi át magát. Nagy vágyakkal indulnak neki az útnak; tele buzgósággal; el vannak tökélve, hogy előre törtetnek az erényekben, sőt egyesek, legalább külsőleg, mindenről lemondanak Isten kedvéért. De mikor azt tapasztalják, hogy más, előrehaladottabb lelkek igen nagy, s erényes dolgokra képesek, elfelejtik, hogy ezt az Úr adta meg azoknak, s hogy az ilyesmi nem telik a saját erőnkből. Az imáról és szemlélődésről szóló könyvekből olvassák, hogy mi a teendőnk, ha mi is föl akarunk jutni erre a magaslatra, de mivel ők nem tudják azt egy-kettőre elérni: egészen elcsüggednek. Az ember legyen közömbös az iránt - mondják ezek a könyvek - hogy mit mondanak róla, sőt inkább örüljön annak, ha gyalázzák, mint ha dicsérik; ne törődjék a becsületével; szakítsa el szívét rokonságától, olyannyira, hogy hacsak nem imádságos emberek, nem csak ne kívánja őket látni, hanem még terhére is legyenek, és más hasonlókat. Hát hiszen ez mind szép és jó, de ne felejtsük el, hogy ezeket a dolgokat - legalább én azt hiszem - mi az Úristentől kapjuk, mert ezek már természetfölötti tulajdonságok, amelyek homlokegyenest ellenkeznek természeti hajlamainkkal. Ne szomorkodjanak tehát, hanem bízzanak az Úrban. Ami most még csak vágyak alakjában van meg bennük, azt Ő Szent Felsége, ha gyakorolják a belső imát és megteszik a magukét, idővel majd tettekre váltja. Amilyen gyarló a mi természetünk, reánk nézve kimondhatatlanul fontos az, hogy nagy legyen bennünk a bizalom. Ne veszítsük el tehát a bátorságot, s legyünk róla meggyőződve, hogyha megfeszítjük erőnket, győzni fogunk.
Ebben a pontban nekem igen sok a tapasztalatom s azért szolgálok Kegyelmednek is belőle tanáccsal. Bármennyire is úgy látszanék tehát, sohase képzelje, hogy megszerezte az egyik, vagy a másik erényt, mindaddig, amíg nem volt alkalma azt próbára tenni. Különben is, legyünk e tekintetben mindig bizalmatlanok, s nagyon óvatosak, amíg csak élünk, mert egyszeribe ránk ragad valami hiba, hacsak nem kaptuk meg már egész teljében azt a kegyelmet, amely megértteti velünk a földi dolgok valódi értékét. Már pedig tulajdonképpen ezt a kegyelmet soha sem bírjuk annyira egész teljében, hogy minden veszedelem ki legyen zárva reánk nézve. Néhány esztendeje, például, én már azt hittem, hogy nemcsak nem ragaszkodom többé rokonaimhoz, hanem hogy terhemre vannak; s az való igaz, hogy nem nagyon szerettem, ha a nyakamra jöttek. Azonban egy igen fontos ügy arra kényszerített, hogy egy ideig egyik nőtestvéremnél lakjam, akit én annak előtte nagyon szerettem.[6] Bár ő sokkal jobb nálamnál, azért az ő társalgása nem volt nekem való. Tekintve, hogy férjes nő, végre is nem beszélhetett mindig arról, amit én szerettem volna, s így lehetőleg igyekeztem egyedül maradni. Azonban csakhamar rajtakaptam magamat azon, hogy az ő fájdalmai nekem is fájnak és pedig jobban, mint más emberéi; s az ő aggodalmai némileg engem is aggasztanak. Egy szóval észrevettem, hogy mégsem vagyok olyan független, mint amilyennek gondoltam magamat, s hogy messziről el kell kerülnöm az alkalmakat, mert különben ez az erény, amelyet az Úr már elkezdett belém oltani, nem növekszik meg bennem. Ezt az elvet igyekeztem én azóta, Isten kegyelmével, mindig gyakorlatilag megvalósítani.
Mikor az Úr elkezd bennünk valamely erényt kifejleszteni, azt igen sokra kell becsülnünk és semmi áron sem szabad magunkat kitennünk annak a veszedelemnek, hogy elveszítjük. Áll ez a becsület körébe tartozó dolgokról, de sok egyébről is. Mert higgye el Kegyelmed, nem mindenki mondott le tökéletesen mindenről, aki azt gondolja, hogy már meghozta ezt az áldozatot, s azért ebben a pontban soha se bízzuk el magunkat. Aki pedig azt tapasztalja önmagán, hogy ebben, vagy abban a tekintetben még mindig elvárja másoktól a tiszteletet, s kényes a becsületére, az fogadja meg a szavamat, és adjon túl ezen a gyöngeségen, mert különben soha sem fog előbbre jutni. Az ilyesmi ugyanis olyan bilincs, amelyet semmiféle reszelő sem tud elvágni; erre csak maga az Úristen képes, azonban ezért sokat kell Őhozzá imádkoznunk, s meg kell feszítenünk minden erőnket.
Szemem előtt áll egyik-másik lélek, akinek a cselekedetei olyan szentek és olyan nagyszerűek, hogy bámulattal adóznak neki az emberek. Én Uram Istenem! de hát akkor miért van az ilyen még mindig a földhöz ragadva?! Miért nem jutott föl már régen a tökéletesség csúcsára?! Mi az oka ennek?! Ki tartja vissza azt, aki annyit tesz Istenért?! Kényes arra, hogy megbecsüljék: ez az egész. A legrosszabb a dologban pedig az, hogy nem tud erről a gyöngeségről, s az ördög olykor még azt is elhiteti vele, hogy köteles erre a kényességre. Pedig hát higgyék el nekem, - higgyék el ennek a kis hangyának, aki az Úr megbízásából beszél - hogy amíg csak el nem pusztítják ezt a hernyót, rongálni fogja az egész fát, s ha marad is rajta erény, az mind férges lesz. Nem lesz szép fa belőle, s nemcsak ő maga nem fog megnőni, de még a szomszéd fák fejlődését is akadályozni fogja, mert a gyümölcse, - a jó példája - nem egészséges és nem tartós. Sokszor mondom, hogy akármilyen csekély legyen is valakiben ez az érzékenység, éppen úgy van vele, mint az orgona hangja, amelyben csak egy hang, vagy akkord legyen is elhibázva, az egész zene fülsértő lesz. Ez a gyöngeség egyébként is mindig ártalmas a lélekre, a belső imának útján azonban valósággal halálos betegség.
Az ember igyekszik Istennel lelkileg egyesülni, s az a szándéka, hogy követi gyalázattal és rágalommal illetett Krisztusának tanácsait: e mellett azonban azt akarja, hogy az ő becsületén és hitelén még csak csorba se essék! Így nem lehetséges célhoz jutnia; hiszen egészen más úton halad! Az Úr csak akkor közeledik a lelkünkhöz, ha erőt veszünk önmagunkon, s ha minduntalan készek vagyunk jogainkból engedni. Azt mondhatná egyik-másik, hogy hiszen megtenné, de nem nyílik rá alkalma. Én ellenben azt hiszem, hogyha valakiben megvan ez az eltökélt szándék, az Úr nem fogja engedni, hogy elessék ekkora jótól, s Ő Szent Felsége úgy fogja intézni a dolgok folyását, hogy több alkalma lesz ezen erénynek gyakorlására, mintsem szeretné. Csak rajta, tegyük rá kezünket az eke szarvára!
Meg akarok említeni egyet-mást azon gyerekségek és kicsinyeskedések közül, amelyeket én szoktam kezdetben elkövetni. (Ezek azok a szalmaszálak, amelyeket, mint mondottam, én rakosgatok a tűzre, mert több nem telik tőlem.) Hibáim közé tartozott többek közt az is, hogy nem értettem a breviáriumhoz, sem pedig ahhoz, hogy mi a teendőm a zsolozsmánál, s hogy miképpen kell azt végezni. Ez csupa hanyagság volt részemről, s annak következménye, hogy haszontalanságokra fordítottam az időmet. Tényleg sokan voltak még az újoncnövendékek között is, akiktől e tekintetben tanulhattam volna. Sokszor azért nem akartam a dolgot másoktól megkérdezni, hogy el ne áruljam, mily keveset értek hozzá. Ilyenkor az ember azzal áltatja magát, hogy nem szabad rossz példát adnia. Ez rendesen így van. Mikor azután az Úristen egy kissé megnyitotta szemeimet, még ha tudtam is, de valami csekély kételyem volt, mindig megkérdeztem a fiataloktól; s érdekes: egyáltalában nem csökkent előttük a hitelem és a tekintélyem, az Úr pedig, úgy vettem észre, ezután jobb emlékezőtehetséggel áldott meg.
Énekelni szintén nem igen tudtam, s ha nem tanultam be jól azt a részletet, amelyet reám bíztak, nagyon restelltem magamat, még pedig nem azért, hogy hibát követtem el az Úr színe előtt, - ami erény lett volna - hanem csupán azért, mert annyian hallották. Csupa önszeretetből annyira zavarba tudtam ilyenkor jönni, hogy még sokkal rosszabbul végeztem a dolgomat, mint ahogy egyébként tudtam volna. Később úgy tettem, hogy ha nem tudtam egészen jól, egyszerűen megmondtam, hogy nem tudom. Eleinte nagyon nehezemre esett ezt megtennem, később azonban élvezetet találtam benne. Így történt azután, hogy amióta nem törődtem vele, ha észreveszik tudatlanságomat, sokkal jobban végeztem mindent. Itt is tehát az a csúnya emberi tekintet akadályozott meg abban, hogy jól végezzem azt, amire képes voltam. Mert bár egyiknek ez a gyöngéje, a másiknak az.
Ha az ember gyakorolja ezeket a semmiségeket - mert csakugyan azok, s hozzá milyen semmiség vagyok jómagam is, hogy még ez is nehezemre esett, - lassan-lassan mégis csak halad. Az ilyen csekélyke jócselekedetek és apróságok révén, amelyeknek, ha Isten kedvéért tesszük, Ő Szent Felsége megadja az értéket - az Úr nagyobbakra segít bennünket.
Íme például egy ugyancsak kicsinyes dolog, amit én szoktam végezni. Látván azt, hogy valamennyien haladnak a jóban, (egyedül engem kivéve, mert én semmire sem voltam képes), mikor a nővérek kimentek a kórusból, én beosontam és összehajtogattam ott hagyott palástjaikat. Úgy éreztem, hogy valamelyes szolgálatot teszek ezzel ezeknek az angyaloknak, akik ott dicsérték Istent. Egyszer csak azonban, nem tudom hogyan, megtudták a dolgot, s akkor nagyon restelkedtem miatta; az én erényeim ugyanis még nem voltak akkorák, hogy nem törődtem volna vele, tudják-e, vagy sem; a szégyenkezésem oka pedig aligha volt alázatosság, hanem inkább az, hogy kinevetnek, mivel a dolog annyira kicsinyes volt.
Ó én jó Uram, micsoda szégyen akkora gonoszságaim mellett, ilyen homokszemnyi erényekről beszélni! S még ezeket is alig tudtam a földről fölemelni a Te szolgálatodban, hanem még ez is mind tele volt ezernyi nyomorúsággal. A Te kegyelmednek forrása még nem buzgott ezen homok alatt, s nem hajtotta azt fölfelé. Ó én Teremtőm! Ó miért nem tudok ennyi rossz között legalább néhány jelentős jót elmondani, most, amikor azokról a végtelen kegyelmekről számolok be, amelyekkel elárasztottál! Hát bizony ez így van, Uram, s nem is értem, hogy nem szakad meg a szívem, s hogy miképpen lesz képes az, aki majd ezeket olvassa, nem megutálni engem, annak láttára, hogy olyan rosszul háláltam meg ezeket a kegyelmeket; s hogy nem szégyellem ezeket az igazán reám valló szolgálatokat fölsorolni. Hát hiszen szégyellem én eléggé, én jó Uram, de ha már nem tudok a magam részéről mással előhozakodni, legalább ezeket a gyönge igyekezeteket mondom el. Hadd lássák azok, akik nagyokat tesznek, hogy mennyit remélhetnek az Úrtól, aki, azt hiszem, még ezeket a csekélységeket is szívesen vette és számon tartja. Adja meg nekem Ő Szent Felsége a kegyelmet, hogy ne maradjak mindig csak ezeknél a kezdetleges dolgoknál. Ámen!

_________________________________

[1] Ékesen szóló dicsérete ez a szenteltvíz erejének. A szentté avatási pörben Jézusról nevezett Anna erre vonatkozólag így nyilatkozott: „Semmiért a világon nem engedte volna, hogy valaha is útnak induljunk szenteltvíz nélkül, s ha mégis megesett, hogy elfelejtettük, ez rendkívül bántotta őt. Azért is rendes szokásunk volt, hogy az útra szenteltvízzel telt üvegcséket vittünk, s azokat az övünkhöz erősítettük. Megkívánta, hogy az ő övére is tegyünk mindig egyet, s ilyenkor azt szokta mondani: „Nem is tudják, hogy mennyire könnyebben érzi magát az ember lelke, ha szenteltvíz van a keze ügyében. Nagy szerencse az, hogy ily könnyen hinthetjük magunkra Krisztus Urunk vérét.” Valahányszor zsolozsmába kezdtünk, mindig megkívánta, hogy hintsük meg magunkat vele.”

[2] Baňez Domonkos vagy De-Tolédo Garcia atyák, akik őt 1563 és 1566 közt gyóntatták.

[3] Szent Jeromosról nevezett Mária erre vonatkozólag a következőket jegyezte fel: „Ez az eset a szentanyának ugyancsak sok imájába került. Valamennyien tudtuk, hogy valahányszor ilyen bűnbe merült lelkek megmentéséről volt szó, mennyit kellett imádkoznia, s mily kegyetlen támadásokat kellett elviselnie a rossz szellemek részéről. Néha igazán a szívünk vérzett annak láttára, hogy ily szánalmas állapotba juttatják a testét; mert igaz ugyan, hogy a küzdelem lelkében folyt, de azért a külső ütésekből is bőven kijutott neki. Világosan látta, hogy mennyire dühöngnek az ördögök azért a sok jóért, amit ezekért a szegény lelkekért tesz. Hallotta dühös fenyegetéseiket, hogy így meg úgy fognak bosszút állni rajta. Ezt nekem utólag néha ő maga mondta el, s hozzátette, hogy mihelyt javulást, vagy haladást vesz észre egyik-másik ilyen lelken, mindjárt tudja előre, hogy mily drágán kell majd megfizetnie az árát. Ez pedig gyakran történt meg vele, mert kimondhatatlan volt benne a buzgóság a lelkek üdve érdekében.

[4] A zsolozsma egy része.

[5] A szentanyának egyik életírója, Szent Antalról nevezett Frigyes atya (Vida della Santa Madre Teresa di Gesu I. 22.) megkockáztatta azt a véleményt, hogy valamelyik flandriai, vagy bretagnei zárdába akart volna lépni. A francia fordítók, a párisi nővérek tovább mennek, s azt hiszik, hogy a Nantes közelében, Couets-ben levő kármelita zárdára gondolt, amelyet boldog Amboise Franciska alapított 1477-ben. P. Silverio (Obras I. 255.) megjegyzi, hogy egyáltalában nem kellett kivándorlásra gondolnia: szigorú fegyelmű és a világtól teljesen elzárt kolostort találhatott eleget hazája területén. Annál indokoltabbnak tartjuk e véleményt, mert hiszen a szentanya a spanyolon kívül más nyelvet nem tudott.

[6] Ez a nőtestvére Janka volt, aki édesatyja halála után az ő cellájában nevelkedett, s onnét ment férjhez Ovalle János albai nemes úrhoz. Az ügy, amelyről szó van, az ávilai Szent József-zárdának alapítása, 1561-62-ben. Ugyanis, hogy a terv titokban maradjon, a zárda céljaira szánt házat Ovalle János vette meg látszólag a maga számára; beköltözött csaladostul, s azután Szent Terézia is hozzájuk ment lakni hosszabb időre, hogy az átalakítási munkálatokat irányíthassa.