Önéletrajz - XXXV. Fejezet

Folytatólag beszél ennek a mi dicső Szent József atyánk tiszteletére szentelt zárdának alapításáról, s arról, hogy miként intézte az Úr a dolgot úgy, hogy az teljesen a szent szegénység alapjaira helyezkedjék. Hogyan távozott attól az úriasszonytól, akinél volt. Más egyéb eseményekről is beszámol.



Mialatt még annál az úriasszonynál voltam, akinél több mint egy félévig maradtam, az Úr úgy intézte a dolgot, hogy egy, a mi rendünkhöz tartozó beáta, valami hetven mértföldnyire innét, hallott rólam egyet-mást, s mivel azon a vidéken kellett átutaznia, egy kis kerülőt tett, hogy velem beszélhessen.[1] Az Úr neki is, ugyanazon évben és hónapban sugallta azt, hogy alapítson sarutlan kármelita női kolostort, mint nekem s akkora vágyat keltett benne eziránt, hogy mindenét eladta, s elment Rómába gyalog és mezítláb, hogy megszerezze a szükséges engedélyt. Nagyon önsanyargató és imádságos nő, akinek az Úr sok kegyelmet ad. Miasszonyunk is megjelent neki, és biztatta erre az alapításra. Egy szóval annyira fölöttem állott az Úr szolgálata tekintetében, hogy szégyenkeznem kellett az ő jelenlétében. Megmutatta nekem a fölhatalmazásokat, amelyeket Rómában kapott, s azon két hét alatt, amelyet velem töltött, véglegesen megállapodtunk abban, hogy miképpen fogjuk ennek a két zárdának tervét megvalósítani.
Mielőtt vele beszéltem volna, nekem fogalmam sem volt arról, hogy a mi Szabályunk, az enyhítés előtt kizárta a tulajdonjogot, s így nem is volt szándékom ezt a zárdát biztos évi jövedelem mellőzésével alapítani.[2] Engem az a gondolat vezetett, hogy ne legyen gondunk a szükségesekre, s egészen elkerülte a figyelmemet, hogy mennyi gondot okoz maga a vagyon. Ezt a jó asszonyt, aki még olvasni sem tudott, az Úr fölvilágosította arról, amiről nekem fogalmam sem volt, pedig ugyancsak sokszor végigolvastam Szabványainkat.
Alighogy szóba hozta előttem ezt az eszmét, nekem azonnal rendkívül megtetszett; csak attól féltem, hogy ezt nem fogják nekem megengedni. Azt fogják mondani előre láttam -, hogy bolondság az egész, s hogy ne tegyek olyasmit, aminek azután mások isszák meg a levét. Mert hacsak rólam magamról lett volna szó, egy pillanatig sem haboztam volna, sőt boldoggá tett volna az a gondolat, hogy Krisztus Urunknak tanácsait követhetem. Hiszen Ő Szent Felsége már akkor belém oltotta a szegénység utáni mélységes vágyódást. Ami engem illet, én nem is kételkedtem abban, hogy ez a legjobb, hiszen én már régóta azt szerettem volna, hogy mint koldus tengethessem életemet, s ne legyen se lakásom, se semmim. Csak attól féltem, hogy hátha a többieknek nem adja meg az Úr ezt a kegyelmet, s nem fognak így gondolkodni. Hátha nem találják magukat bele ebbe az életmódba. De meg azután maga ez a szegénység nem lesz-e oka holmi szórakozásnak? Volt alkalmam ugyanis tapasztalni, hogy egyes szegény zárdákban nem igen van meg az elvonultság, azt azonban nem gondoltam meg, hogy éppen az elvonultság hiánya az oka a szegénységüknek, nem pedig viszont. Mert hiszen a szórakozás nem teszi a zárdákat gazdagabbakká, az Úristen pedig sohasem hagyja el azokat, akik híven szolgálnak neki. Egy szóval gyönge volt a hitem, amit az Úristennek erről a szolgálójáról éppen nem lehetett mondani.
Szokásom szerint sokaknak véleményét kikértem ebben az ügyben, de úgyszólván senkit sem találtam, aki osztozott volna ebben a nézetben; sem gyóntatóm, sem a hittudósok, akikkel beszéltem róla. Annyi minden érvet hoztak föl ellene, hogy már azt sem tudtam, mit csináljak. Miután ugyanis én egyszer beláttam, hogy a dolog benne van a Szabályban, s megértettem, hogy nagyobb tökéletesség: már nem tudtam magamat többé rászánni arra, hogy biztos évi jövedelmünk legyen. És még ha olykor sikerült is engem meggyőzniük, alig kezdtem imádkozni, s alig merültem bele Krisztus Urunk szemléletébe, aki oly szegényen és mindenéből kifosztva függött ott a kereszten: nem tudtam elviselni azt a gondolatot, hogy én gazdag legyek. Sírva könyörögtem hozzá, ejtse valamiképpen módját, hogy én épp oly szegény lehessek, mint Ő. Annyi hátrányát láttam az évi jövedelemnek, s beláttam, hogy annyi nyugtalanságnak, sőt szórakozásnak is lenne okozója, hogy mást sem tettem, mint folyton vitatkoztam azokkal a hittudósokkal.
Írtam annak a domonkosrendi szerzetesnek is, aki bennünket támogatott.[3] Két ívnyi ellenérvet és teológiai fejtegetést küldött nekem annak bizonyítására, hogy nem szabad megtennem, hogy ő semmi esetre sem ajánlja, pedig alaposan tanulmányozta a kérdést. Azt feleltem neki, ha az ő teológiája és tudománya engem attól akar visszatartani, hogy tökéletesen kövessem hivatásomat, megtartsam szegénységi fogadalmamat és megfogadjam Krisztus Urunk tanácsait, akkor nagyon szépen köszönöm: nem kérek belőle.
Ha találtam valakit, aki pártomat fogta, ez nagy örömömre szolgált. Az az úriasszony, akinél tartózkodni szoktam,[4] e tekintetben teljesen osztozott véleményemben, Egyesek kezdetben azt mondták, hogy jónak tartják, de mikor azután jobban meggondolták, annyi nehézséget találtak ellene, hogy minden áron le akartak engem róla beszélni. Én azonban azt feleltem nekik, hogy ha már ők ily könnyedén változtatják a véleményüket, én bátor vagyok ragaszkodni az első tanácsukhoz.
Ezen időtájban az Úr megengedte, hogy az én kérésemre a szent Alcantarai Péter testvér eljött annak az említett úriasszonynak a házába, aki addig még sohasem látta őt. S ő, aki ugyancsak lelkesen szerette a szegénységet, s annyi esztendő óta gyakorolta és jól ismerte azokat a kincseket, amelyeket magában rejt: igen nagy segítségemre volt. Lelkemre is kötötte, hogy semmi áron se engedjek ebből a tervből, hanem tegyek meg mindent, hogy minél tökéletesebben megvalósuljon.[5] Ebben a tanácsban és pártfogásban azután meg is nyugodtam, s elhatároztam, hogy nem is fordulok többé másokhoz, mert hiszen, tekintve, hogy olyan széleskörű tapasztalata volt e téren, nálánál jobban senki sem érthet a dologhoz. Egyszer éppen buzgón imádkoztam ezen ügy érdekében az Úristenhez, amikor azt mondta nekem az Úr, hogy mindenesetre a teljes szegénység elvét valósítsam meg, mert ez az Ő Atyjának akarata és az Övé, s hogy Ő meg fog engem segíteni. Ezek a szavak, amelyeket nagy elragadtatásban hallottam, akkora hatást tettek reám, hogy egy pillanatra sem tudtam kételkedni hitelességükben; világos volt előttem, hogy Istentől származnak. Egy más alkalommal pedig azt mondta, hogy az évi jövedelem zavarokkal jár; továbbá más egyebet is említett a teljes szegénység javára, s biztosított arról, hogy aki Őneki híven szolgál, annak mindig meg lesz mindene, ami szükséges a megélhetéshez. Megjegyzendő, hogy ami engem illet, én nem is aggódtam soha sem amiatt, hogy szükséget szenvedhetnénk.
Az Úr a Praesentatus[6] véleményét is megváltoztatta, értem azét a domonkosrendi szerzetesét, aki azt írta nekem, hogy ne alapítsak évi járadék nélkül. Ez a hallomás, és ezek az ilyen kiváló egyénektől származó tanácsok teljesen megnyugtattak engem, s úgy éreztem, hogy a világnak minden kincse az enyém lett abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy ezentúl alamizsnából élek.
Ekkortájt vonta vissza a tartományi főnök[7] azt a parancsát, amely engem ottmaradásra kötelezett, s megengedte, hogy ha el akarok menni, akkor mehetek, de ha maradni óhajtok, még maradhatok egy ideig. Ezen időben kellett megejteni a választást is az én zárdámban, s arról értesítettek, hogy sokan óhajtanak engem főnöknőnek. Ennek már csupán a gondolata is olyan gyötrelem volt reám nézve, hogy inkább elszenvedtem volna helyette az Úristenért akármilyen vértanúságot. Semmiképpen sem tudtam volna magamat rászánni erre az áldozatra. Mert eltekintve attól, hogy oly nagyszámú testületnek[8] kormányzása igen nehéz dolog, ez az állás még sok más egyéb kellemetlenséggel jár; de meg azután nekem sohasem kellettek az elöljárói állások, s mindig visszautasítottam őket mert veszedelmesnek tartottam lelkiismereti szempontból. Azért is igen hálás voltam az Úristennek, hogy nem voltam otthon, s írtam barátnőimnek, hogy ne szavazzanak rám.
Mialatt én nagyban örültem annak, hogy távol vagyok attól a zűrzavartól, egyszer csak azt mondja nekem az Úr, hogy mindenesetre menjek haza, tekintve ugyanis, hogy én vágyódom a keresztek után, egy kitűnő kereszt készül számomra otthon; ne vessem el magamtól, hanem menjek bátran elébe: Ő majd megsegít. Egy szóval, hogy induljak azonnal. Én nagyon neki búsultam magamat, s mást se tettem, mint sírtam. Azt hittem ugyanis, az lesz a keresztem, hogy megválasztanak főnöknőnek; mert, mint mondom, sehogy sem tudtam elhitetni magammal, hogy az nem járna reám lelki kárral, s egyáltalában lehetetlen dolognak tartottam. Elmondtam a dolgot gyóntatómnak,[9] s ő meghagyta nekem, igyekezzem azonnal elszabadulni, mert világos dolog, hogy jobb, ha hazamegyek. Mivel azonban nagy volt a hőség, s elég volt a választásra hazaérnem, nehogy megártson az út, megengedte, hogy néhány napra elhalaszthatom az indulást. Az Úr azonban másképpen intézkedett, s meg kellett tenni az ő akaratát. Ugyanis nagy lelki nyugtalanság vett rajtam erőt; képtelen voltam elmélkedni; úgy éreztem, hogy engedetlen vagyok az Úr parancsával szemben; s hogy csupán azért, mert itt tetszésem szerint és kényelemben tölthetem napjaimat, ki akarok térni a szenvedés elől. Szememre vetettem magamnak, hogy csak szavakkal szolgálok az Úristennek; mert ha egyszer tudom, hogy jobb ott lennem, akkor miért nem indulok?! Mit számít az, hogy esetleg belehalok?! Ráadásul mindehhez a lelkem teljesen el volt szorulva, s az Úr elvette minden örömömet, amelyet a belső imában szoktam találni. Végre is lelki gyötrelmem annyira fokozódott, hogy könyörögtem annak az úriasszonynak, engedjen haza. Gyóntatóm ugyanis, látván lelki állapotomat, már előbb azt mondta, hogy menjek; amiben őt is az Úristen ösztökélte, éppúgy, mint engem.
Az az úriasszony nagyon a lelkére vette, hogy el akarom hagyni, ami nekem természetesen újabb fájdalmat okozott. Ugyanis nagyon sok fáradságába került, amíg engem megkapott a tartományi főnöktől, és sokat kellett neki könyörögnie. Tekintve ezt a hangulatát, igazán nagy szerencsének tartottam, mikor végre megadta beleegyezését, mert annyira fájt neki a dolog. Mivel azonban nagyon istenfélő volt, én pedig megmagyaráztam neki, hogy ezzel kiváló szolgálatot tehet az Úrnak; meg sok mást is mondtam neki, és azzal is biztattam, hogy esetleg újra visszajöhetek hozzá: végre-valahára, nagy nehezen beletörődött.
Ami engem illet, miután egyszer beláttam, hogy a dolgot megtenni nagyobb tökéletesség, s hogy azt az Úristen szolgálata követeli: nekem egyáltalában nem esett nehezemre az elválás. Afölötti örömöm, hogy az Úrnak tehetek valamit a kedvére, teljesen elnyomta azt a fájdalmat, amelyet egyébként éreztem volna, mikor el kellett távoznom attól a jó úriasszonytól, s láttam, mennyire szomorkodik; meg hogy el kell válnom olyanoktól, akik iránt nagy hálára voltam kötelezve. Ezek közé tartozott legelsősorban a gyóntatóm, egy Jézus-társasági atya, akivel nagyon jól megvoltam. Azonban minél több örömtől kellett magamat megfosztanom az Úr kedvéért, annál nagyobb vigasztalásomra szolgált ez a veszteség. Nem tudtam megérteni, miképpen lehetséges ez; mert hiszen két teljesen ellentétes érzelmet láttam magamban, tudniillik örültem, vigasztalódtam és ujjongtam afölött, ami mélységesen fájt a lelkemnek. Tényleg egészen boldog voltam és teljesen nyugodt. Képes voltam több óra hosszat belső imába merülni. Éreztem, hogy valami nagy tűzbe fogok belekerülni, mert hiszen az Úr előre megmondta, hogy nehéz kereszt vár reám, - bár soh'se hittem volna, hogy olyan nehéz lesz, mint amilyennek tényleg találtam, - de azért jókedvűen indultam útnak. Alig bírtam magammal, oly türelmetlenül vártam, hogy kiléphessek a küzdőtérre, amelyre maga az Úristen hívott. Ezt a bátorságot Ő Szent Felsége öntötte belém s Ő maga erősítette gyöngeségemet. Mint mondom, nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges ez, s ekkor a következő hasonlat ötlött az eszembe. Tegyük föl, hogy van nekem valami ékszerem, vagy más egyéb dolgom, amely nekem nagy örömet szerez. Megtudom azonban, hogy valaki, akit én önmagamnál is jobban szeretek, óhajtaná azt bírni; tekintve már most, hogy nekem fontosabb dolog az, hogy neki legyen öröme, mint nekem, sokkal szívesebben adom neki azt a tárgyat, mintsem megtartanám. Az az örömöm, hogy neki örömöt szerezhetek, sokkal nagyobb, mint amekkora örömömre szolgált az az ékszer, vagy más egyéb, s így nem érvényesül a fájdalom, amelyet egyébként az a gondolat okozna, hogy ezentúl nem lesz többé az enyém, s nem lesz örömöm benne. Így volt ez esetben is. Még ha akartam volna is fájlalni, hogy el kell hagynom ezeket az embereket, akik oly nehezen tudtak tőlem megválni: nem lettem volna rá képes. Pedig hát én egyébként annyira hálás és ragaszkodó természetű vagyok, hogy máskor emiatt egészen le lettem volna sújtva; most meg akarva sem tudtam szomorkodni.
De olyan fontos is volt ám a zárdaalapításomnak szempontjából, hogy egy napot se késsek, hogy nem is tudom, miként lehetett volna azt megvalósítani, ha akkor tovább maradok. Ó hatalmas Istenem! Valóban elámulok rajta, ha elnézem, mily rendkívüli módon segített engem Ő Szent Felsége, csakhogy létrejöjjön ez a „kis kuckója az Úristennek,” - mert hiszem, hogy az - ez a lakás, amelyben Ő Szent Felségének gyönyörűsége telik. Hiszen Ő maga mondotta nekem egy alkalommal, mikor imába voltam merülve, hogy ez a zárda paradicsoma az Ő kedvtelésének. De Ő Szent Felsége ennek megfelelő lelkeket is választott ki és hozott ide, úgyhogy nekem, aki oly méltatlan vagyok társaságukra, szégyenkeznem kell közöttük. Mert én magam még csak kívánni sem tudtam volna ilyen tökéletes nővéreket, akik ezt az annyira szigorú, szegény és imádságos életet oly jókedvűen s oly boldogan viselik. Hiszen még méltatlannak is tartja magát mindegyik arra, hogy ebbe a zárdába beléphetett. Vannak köztük egyesek, akiket az Úr nagyvilági fényűzés és pompa közül hívott meg, ahol, megtartva az ő parancsolatait, boldogan élhettek volna. S mégis idebent annyira megkettőztette boldogságukat, hogy – amint világosan átlátják - százannyit adott nekik minden egyes dologért, amelyet elhagytak Őérte, úgyhogy nem győznek eléggé hálát adni Őneki. Másokat pedig, akik buzgók voltak, még buzgóbbakká tett. A legfiatalabbaknak erőt ad és értelmet annak felismerésére, hogy jobb sorsot nem is kívánhatnának maguknak, s hogy nincs annál nagyobb boldogság még a földi élet szempontjából sem, mint az, ha valaki teljesen távol él az összes világi dolgoktól. Az idősebbeknek, akiknek gyöngébb az egészségük, ad elegendő testi erőt arra, - legalább eddig mindig megadta, - hogy képesek legyenek elviselni ugyanazt a szigort és vezeklést, mint a többiek.
Ó én jó Uram! mennyire szembetűnő a Te végtelen hatalmad! Nem kell okokat keresni ahhoz, amit Te parancsolsz, mert hiszen emberi értelmet meghaladó módon teszel mindent lehetővé, s világosan értésünkre adod, hogy ha egyszer amúgy igazában szeretünk Téged, s őszintén lemondunk mindenről a Te kedvedért, akkor Te, én jó Uram, mindent könnyűvé teszel. Igazán ide illik az a mondás, hogy „tetteted a nehézséget törvényeid útján,”[10] mert én igazán nem érzem a súlyát és nem látom be, miért volna szűk az ösvény, amely Tehozzád vezet. Valóságos országút az, - én legalább úgy látom - nem pedig ösvény; út, amelyen az ember a lehető legbiztosabban halad, ha egyszer elszántan rálépett. Nincsenek rajta veszedelmes hágók és mélységek, amelyekbe bele lehet zuhanni, mert távol vannak tőle a bűnre vezető alkalmak. Azt nevezem én ösvénynek, és pedig vészes ösvénynek, és szűk útnak, amelynek egyik oldalán mély völgy fenyegeti az embert, a másikon pedig szakadék, úgyhogy egy meggondolatlan lépés, s az utas összezúzott testtel terül el a mélységben. Ellenben, aki Téged igazán szeret, ó én Boldogságom, az biztosan jár a széles országúton, messze minden örvénytől; s hacsak egy kicsit botlik is meg, Te azonnal megkapod, hogy meg ne üsse magát. S még ha el is találna esni egyszer, vagy akár sokszor is, föltéve, hogy nem a világot szereti, hanem Téged, akkor sem fog elveszni, mert az alázatosság völgyében halad.
Igazán nem tudom megérteni, hogy mitől félnek azok, akik nem mernek rálépni a tökéletesség útjára. Ó, bárcsak megérttetné velünk az Úr, - az Ő végtelen jóságára kérem - hogy mennyire veszedelmes biztonságban éreznie magát olyan kézzelfogható veszedelmek között annak, aki úgy él, amint az emberek általában élni szoktak; s hogy az igazi biztonság abban van, ha igyekszünk minél előbbre sietni az Úristenhez vezető úton. Rajta tehát, függesszük szemünket Őreá, s ne féljünk; az igazságnak ez a napja nem fog leáldozni; s hacsak előzőleg mi nem hagyjuk el Őt, nem fogja engedni, hogy éj boruljon utunkra, s eltévedjünk. Hiszen az emberek, sajnos, oly bátran járnak oroszlánok között, amelyeknek mindegyike tép belőlük egy falatot - értem a világnak azokat az úgynevezett
kitüntetéseit, örömeit és élvezeteit, - ellenben ezen az úton az ördög még a bogarakból is rémeket csinál. Ezerszer elcsodálkozom, s szeretném magamat tízezerszer agyon sírni, s fennhangon beszélni mindenkinek - ha ugyan volna valami haszna - az én nagy vakságomról és gonoszságomról; hogy legalább ők nyissák ki a szemüket. Ó, bárcsak megnyitná a szemüket Ő, aki olyan jó és oly hatalmas; s ne engedje, hogy az enyéimre még egyszer hályog boruljon! Ámen.


_________________________________

[1] Beátákon jámbor nőket, és pedig vagy hajadonokat, vagy özvegyeket értettek, akik kint a világban folytattak magasabbfokú lelki életet. Rendesen valamely szerzetnek voltak harmadrendű tagjai, s annak ruháját is viselték. Olykor többedmagukkal közös életet folytattak egy házban, s ez utóbbinak neve beatérió volt. Ilyen beatérió volt eredetileg az ávilai Megtestesülés zárda is. Az a beáta, akiről itt szó van, Jézusról nevezett Mária volt, a második sarutlan kármelita női zárdának, az alcalái Imagen-nék későbbi alapítója. Granadában született 1522-ben. Atyja a kancelláriának volt tisztviselője. Férjhez ment, de korán özvegységre jutott, s ekkor belépett a kármeliták harmadrendjébe, s akkori szokás szerint viselte a szerzet ruháját. Ekkor támadt az az eszméje, hogy zárdát alapít, s abban meghonosítja az Eredeti Szabály szigorú fegyelmét. E célból elment Rómába, mezítláb, gyalog, s engedélyt szerzett a pápától. De-Mascarénas Leonora, II. Fülöp nevelőnője támogatásával azután megalapította zárdáját Alcalában, s ott halt meg l580-ban.

[2] A Kármel remetéi a legtökéletesebb szegénységet gyakorolták, s hogy ebbeli elveiket megoltalmazzák a lazulástól, IX. Gergely pápától 1229. ápr. 6-án kelt brévét eszközöltek ki, amely megtiltja nekik, hogy házat, földet vagy járadékot bírhassanak, mivelhogy az ilyesmi nem egyeztethető össze tökéletes, szemlélődő életükkel.

[3] Ibaňez Péter atyának, aki abban a félreeső zárdában tartózkodott. (V. ö. 35. fej.)

[4] De-Ulloa Doňa Guiomár.

[5] Az élőszóbeli biztatáson kívül Alcantarai Szent Péter levelet is írt a szentanyának, 1562. ápr. 14-én, s ebben megható ékesszólással fejtegeti a tökéletes szegénység szépségét és előnyeit.

[6] A Domonkos-rendben használt cím; másutt licentiatus.

[7] Salazár Angelus atya.

[8] A Megtestesülés-zárdában a nővérek száma valami 180 volt.

[9] Gyóntatója akkor a tolédói jezsuiták főnöke, Domenech Péter atya volt.

[10] Zsolt. 92, 20,