Önéletrajz - XXXIII. Fejezet

Folytatólag beszél a Szent József-zárda alapításáról. Elmondja, hogy miképpen tiltották le róla; hogyan hagyta abba egy időre; s mennyire megvigasztalta őt az Úr a szenvedések közepette.


Ennyire voltunk a dologgal, s a végleges elintézéshez már csak az hiányzott, hogy másnap aláírjuk a szerződést, mikor bekövetkezett, amit mondtam, tudniillik, hogy a tartományi főnök atya megváltoztatta véleményét. Azt hiszem, az isteni Gondviselés indította őt erre: legalább is a következmények ezt mutatják. Mivel ugyanis annyi volt az imádság erre a szándékra, az Úr tökéletesebbé tette a tervet, s úgy intézte, hogy más módon valósuljon meg. Mihelyt visszavonta engedélyét a rendfőnök, gyóntatóm azonnal meghagyta nekem, hogy hagyjam abba az egész dolgot. Pedig hát csak az Úristen tudja, hogy mennyi fáradtságomba és szenvedésembe került, amíg sikerült annyira juttatnom! Mikor azután lemondtunk róla, s minden abbamaradt, annál jobban hánytorgatták, hogy íme, hát mégis csak bolond asszonyi ötlet volt az egész, s én ellenem még nagyobb lett a méltatlankodás, pedig én eladdig a tartományi főnököm engedélye szerint jártam el. Zárdámban igen rossz szemmel néztek azért, hogy szigorúbb klauzúrával bíró kolostort akartam alapítani. Szerintük megsértettem őket. Hogy az ő körükben épp olyan jól szolgálhatok Istennek, mint másutt. Hogy nem szeretem a zárdámat. Hogy inkább annak szereztem volna évi járadékot, mint másoknak. Egyesek azt ajánlották, hogy zárjanak be a börtönbe,[1] mások - bár igen kevesen - úgy- ahogy mégis a pártomra keltek. Én beláttam, hogy sok tekintetben igazuk van, s olykor igyekeztem nekik a dolgot megmagyarázni. Másrészt azonban, mivel nem volt szabad megmondanom a fődolgot, tudniillik azt, hogy ezzel az alapítással maga az Úr bízott meg, nem tudtam, mit tegyek, s így legtöbbször hallgattam. Egyébként az Úristen megadta nekem azt a nagy kegyelmet, hogy mindez legkevésbé sem nyugtalanított, s olyan könnyedén és jókedvűen hagytam abba mindent, mintha semmimbe sem került volna. Hogy ez tényleg így van, azt senki sem akarta elhinni, még azok az imádságos emberek sem, akikkel én érintkeztem; sőt ellenkezőleg, meg voltak róla győződve, hogy nekem nagyon fáj, s egészen le vagyok sújtva. Még az én gyóntatóm sem tudta elhinni, hogy nem így van. Pedig, ami engem illet, én úgy láttam, hogy abban, amivel az Úr megbízott, megtettem minden tőlem telhetőt, s hogy nem vagyok más egyébre kötelezve; az a gondolat pedig, hogy megmaradhatok a zárdámban, amelyben amúgy is olyan jól éreztem magamat, nagyon is kedvemre volt. Mindamellett egy pillanatra sem szűntem meg erősen hinni, hogy a dolog meg fog valósulni. Nem láttam rá lehetőséget; nem tudtam, hogy hogyan és mikor lehetne meg, de arról biztos voltam, hogy meglesz.
Ami azonban nagyon fájt, az volt, hogy egy szép nap a gyóntatóm támadt rám, mintha bizony én bármit is tettem volna az ő akarata ellenére. Az Úr bizonyára azt akarta, hogy olyan oldalról érjen a szenvedés, ahonnét leginkább nehezemre esik. Ezeknek a minden oldalról jövő támadásoknak közepette, amikor éppen őnála számíthattam volna vigasztalásra, fogta magát, s levelet írt nekem, oly értelemben, hogy íme tehát mégis csak képzelődés volt az egész, - most már magam is beláthatom. Igyekezzem tehát okulni az eseten s a jövőben ne ártsam magamat többé ilyenekbe, mert íme, mekkora botrány lett belőle. Írt azon kívül még más egyebet is, ami nagyon rosszul esett. Ez a levél jobban fájt nekem, mint a többi mind együttvéve, mert azt az aggodalmat keltette bennem, hogy hátha mégis hibás vagyok; hátha én vagyok az oka s én szolgáltattam alkalmat arra, hogy az Úristen ellen bűnöket kövessenek el, hátha a látomásom mégis csak csupa képzelődés; hátha csalóka ábránd az én egész belső imám! Egyszóval teljesen meg voltam zavarodva, s mélységes szomorúság vett rajtam erőt. Azonban az Úr, aki ezen említett megpróbáltatások közepette soha sem hagyott cserben, sőt nagyon gyakran vigasztalt és buzdított, - amiről azonban céltalan dolog volna itt többet mondanom, - ekkor is megkönyörült rajtam, s azt mondta, hogy ne szomorkodjam, mert nagyon is nagy szolgálatot tettem Istennek, s hogy ebben az ügyben semmi tekintetben sem vétkeztem ellene; hogy engedelmeskedjem gyóntatómnak, s maradjak egyelőre veszteg. Majd megjön az ideje, amikor újra kezdhetem. Ez annyira megvigasztalt, s akkora örömmel töltött el, hogy az egész ellenem támadt üldözés semminek tűnt föl előttem.
Ezen alkalommal érttette meg velem az Úr, hogy milyen óriási hasznunk van az Ő érette elviselt szenvedésekből és üldözésekből. Ugyanis ezek révén annyira megnövekedett lelkemben az Isten iránti szeretet és sok más erény, hogy nem tudtam rajta eléggé csodálkozni. Azóta vágyódom annyira szenvedések után. A többiek azt hitték, hogy teljesen le vagyok sújtva. Hát hiszen, nem mondom, az is lettem volna, ha az Úr akkora kegyelmekkel meg nem segített volna. Az isteni szeretetnek amaz indulatai, amelyekről megemlékeztem, ekkor kezdtek még hevesebbek, az elragadtatások pedig még nagyobbak lenni. Erről azonban én mélységesen hallgattam, s nem beszéltem senkinek az én nagy nyereségemről. Az a szentéletű dominikánus épp oly biztosra vette, mint én, hogy a terv meg fog valósulni, s mivel én nem akartam többé beleavatkozni, nehogy vétsek az engedelmesség ellen, ő és az én segítő társam, ketten folytatták a tárgyalásokat, írtak Rómába és megtették a szükséges lépéseket. Az ördög azonban itt is okvetetlenkedett, s szájról szájra adta annak hírét, hogy énnekem erre a tervre vonatkozólag valami látomásom, vagy kinyilatkoztatásom volt. Ennek következtében nagy remegve jöttek egyesek hozzám azzal, hogy ebből baj lehet, mert kemény időket élünk, s esetleg akad, aki elmegy az inkvizícióhoz és följelent engem. Nekem ez nagyon tetszett, s jót nevettem rajta. Ebben a tekintetben ugyanis sohasem féltem semmitől; annyira biztos voltam magamról hit dolgában, hogy az Egyháznak legcsekélyebb szertartásáért, vagy a Szentírásnak akármelyik igazságáért - ha valaki azt mondta volna, hogy ellene teszek - kész lettem volna ezer halált is elszenvedni. Azt feleltem tehát nekik, hogy efelől nyugodtan alhatnak, mert ugyancsak rosszul állna a lelkem, ha volna benne valami, ami miatt az inkvizíciótól kellene félnem. S ha volna okom azt gondolni, hogy lappang bennem ilyesmi, én magam keresném föl az inkvizíciót. Ha följelentenek, az se baj, az Úr majd megszabadít, s nekem csak hasznom lesz belőle.
Mindezt megbeszéltem azzal a domonkosrendi atyával, aki annyira tudós ember volt, hogy teljesen megnyugodhattam ítéletén. Elmondtam neki ezen alkalommal olyan világosan, ahogy csak tudtam, összes látomásaimat, belső imámnak módszerét és azokat a nagy kegyelmeket, amelyekkel az Úr elárasztott, s kértem, vizsgálja meg mindezt figyelemmel, s mondja meg nekem, vajon van-e benne valami, ami ellenkezik a szentírással, s hogy mit gondol az egészről. ő nagyon megnyugtatott, s nézetem szerint ez a közlés neki is lelki javára szolgált. Mert bár addig is igen jó szerzetes volt, attól kezdve sokkal buzgóbban gyakorolta a belső imát; s hogy ezt annál zavartalanabbul megtehesse, elvonult rendjének egy félreeső, magányos kolostorába, s két esztendeig maradt ott. A két év elteltével azonban, szívének nagy fájdalmára, az engedelmesség másfelé hívta, mert hát reá, mint afféle kiváló férfiúra, másutt volt szükség.
Ami engem illet, bár távozása nekem rendkívül rosszul esett, mert hiszen nagy szükségem volt reá, de azért nem beszéltem le róla. Tudtam ugyanis, hogy mekkora haszna lesz belőle. Mert mikor nagyon szomorkodtam afölött, hogy el akar menni, az Úr azt mondta nekem, hogy vigasztalódjam, s ne bántson a dolog, mert nagyon jó hívásnak engedelmeskedik. Ott a magányban a lelke akkorát fejlődött, s úgy előrehaladt a lelki élet útján, hogy - amint ő maga mondta, mikor megérkezett - nem adta volna semmiért a világon azt az ott töltött két esztendőt.
Megjegyzendő, hogy nekem magamnak is ezt kellett mondanom; mert míg azelőtt csak a tudománya révén nyugtatott és vigasztalt meg, most már saját tapasztalatai alapján tudta velem ugyanezt megtenni, mert bőségesen szerzett ilyeneket a szellemi, természetfölötti dolgok tekintetében. Az Úristen pedig pontosan akkor hozta őt vissza körünkbe, mikor látta, hogy szükség van az ő támogatására ezen zárda ügyében, amelynek megalapításán Ő Szent Felsége kívánságára dolgoztunk.
Én tehát csendben maradtam, és sem nem avatkoztam többé ebbe a dologba, sem nem beszéltem róla; s az Úr ezen egész idő alatt nem is mondta nekem soha, hogy tegyek e tekintetben valamit. Nem tudom, hogy miért, de nem tudtam - kiverni a fejemből azt a meggyőződést, hogy az alapítás végre is meg fog valósulni. Ezen idő alatt a jezsuitáknak itteni házfőnökét másfelé helyezték át, s Ő Szent Felsége egy másikat hozott ide, egy nagyon is lelki életet élő, erélyes, értelmes és tudós embert, még pedig éppen akkor, amikor a legnagyobb szorultságban voltam.[2] Az én gyóntatóm ugyanis alá volt vetve házfőnökének, rendjében pedig a legnagyobb fokban ki van fejlődve az az erény, hogy senki sem mer moccanni, hacsak nem az elöljárója akarata szerint. Így azután, bár ő maga jól megértette az én lelkemet és óhajtotta haladásomat: bizonyos dolgokban nem mert a saját esze szerint eljárni, akármennyire indokoltnak látta is. Mivel pedig az én szellememet folyton előre ragadták azok a heves indulatok, nagyon fájdalmasan éreztem, hogy megkötve tart egy helyben; de azért mégis pontosan alkalmazkodtam ahhoz, amit nekem parancsolt.
Egy napon igen levert voltam, mert úgy láttam, hogy gyóntatóm nem ad nekem hitelt; s ekkor azt mondta nekem az Úr, hogy ne szomorkodjam, mert ez a baj hamarjában el fog múlni. Nagyon megörültem, mert arra értettem, hogy nemsokára meghalok, s valahányszor eszembe jutott ez a hallomás, mindig nagyon jókedvre hangolt. Később világosan beláttam, hogy ennek a házfőnöknek a megérkezésére vonatkozott, mert tényleg azóta soha sem volt okom ilyesmi miatt bánkódni. Ez az újonnan érkezett házfőnök ugyanis nem kötötte meg kezét a házgondnoknak, aki gyóntatóm volt, hanem inkább arra biztatta, hogy vigasztaljon meg engem; hogy ne féljen semmitől; hogy ne vezessen engem olyan szűk úton, hanem engedje, hadd működjék bennem szabadon a Szentlélek. Mert csakugyan ezen nagy szellemi hevületek közepette, lelkem olykor még lihegni is alig tudott.
Ez a házfőnök eljött hozzám, s gyóntatóm meghagyta nekem, hogy mondjak el neki mindent egészen szabadon és világosan. Az ilyen beszámolások nekem rendesen nagyon nehezemre szoktak esni; most azonban, midőn beléptem a gyóntatószékbe, valami nem tudom micsodát éreztem a lelkemben, amit még, amennyire emlékszem, sem azelőtt nem tapasztaltam soha, sem pedig azóta; s nem is tudnám kifejezni, hogy mi volt, sem pedig hasonlattal nem vagyok képes azt megvilágítani. Valami szellemi élvezet volt, valami a lelkemben felvillanó tudat, hogy az a másik lélek engem meg fog érteni, s hogy az enyém megegyezik vele. Mint mondom, én nem értem, hogyan történhetett. Mert ha előzőleg beszéltem volna vele, vagy pedig mások hozták volna meg nekem a hírét, akkor érteném, miért örültem előre annak, hogy meg fog engem érteni; azonban addig mi soha sem váltottunk egy szót sem, és nekem egyáltalában senki sem beszélt őróla. Azóta volt alkalmam tapasztalni, hogy ez a szellemi ösztön nem csalt meg engem, mert a lelkem minden tekintetben igen nagy hasznot merített a vele való érintkezésből. Az ő lelki vezetése ugyanis éppen olyanoknak való, akiket az Úr már nagyon előre juttatott, amennyiben ő futni készteti őket, ahelyett, hogy lassú lépésben járatná. Neki az a rendszere, hogy fölszabadítja lelküket minden bilincstől, s önmegtagadást gyakoroltat velük, s e tekintetben, valamint egyebekben is, az Úr kiváló tehetséggel áldotta meg. Alig beszéltem vele néhány szót, mindjárt megértettem a módszerét, s láttam, hogy tiszta és szentéletű emberrel van dolgom, akit az Úr különösen megáldott azzal a képességgel, hogy meg tudja ítélni gyónóinak szellemét. Egyszóval, nagy volt az örömöm.
Alig kötöttem vele ismeretséget, az Úr megint elkezdte sürgetni, hogy vegyem föl újra a zárdaalapítás ügyét, s fejtsem ki gyóntatóm és ezen házfőnök előtt részletesen annak okait és érveit, úgyhogy ne merjenek engem attól visszatartani. Egyik-másik dolog, amit nekik mondtam, tényleg üdvös félelemmel töltötte el őket, különösen a házfőnököt, aki egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Isten szelleme működik bennem, mivelhogy alaposan tanulmányozta és gondosan megfigyelte annak hatásait. A hosszas tárgyalásnak az lett a vége, hogy nem mertek nem-et mondani; s gyóntatóm újra megadta nekem az engedélyt arra, hogy teljes erővel nekifeküdjem a dolognak. Jól látta, hogy milyen küzdelmeknek nézek elébe, tekintve hogy egyedül állottam, s nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközeim. Abban állapodtunk meg, hogy történjék minden a lehető legnagyobb titokban. Úgy intéztem tehát a dolgot, hogy egy nővérem, aki másfelé lakott, vegye meg a házat azon a pénzen, amelyet az Úr juttatott egyik-másik úton a kezemhez, s alakíttassa át, úgy, mintha a maga számára tenné.[3] Hosszú volna elmondani, miképpen gondoskodott az Úr minden szükségesről. Ami engem illet, nagyon vigyáztam arra, hogy semmiben se vétsek az engedelmesség ellen, de azt jól tudtam, ha szólok róla elöljáróimnak, akkor minden el van veszve, s úgy járunk, mint az első alkalommal, sőt még annál is rosszabbul.
Hogy mit kellett szenvednem, amíg sikerült megszerezni a pénzt, mindent elintézni, s elvégeztetni az átalakításokat, az hallatlan. Legtöbbször pedig egymagamnak kellett viselnem a terhet, mert bár az én jó segítőtársamban megvolt a legeslegjobb akarat, tényleg csak igen keveset, sőt úgyszólván semmit sem tudott tenni. Az ő része nagyjából arra szorítkozott, hogy az ő neve és pártfogása alatt történt az alapítás, egyébként azonban, ami munka járt vele, az nekem jutott, még pedig olyan mértékben, hogy most sem értem, miképpen tudtam vele megbirkózni. Néha-néha már annyira el voltam szontyolodva, hogy így kiáltottam föl: „Én jó Uram! minek parancsolsz lehetetlennek látszó dolgokat?! Végre is, én csak egy gyönge nő vagyok! S még ha legalább szabad volnék! De így, mikor annyi mindenféle bilincsbe vagyok verve! Egy fillér nélkül, s minden remény híján, hogy valahonnét pénzt tudjak előteremteni a bréve, vagy más egyéb számára! Mit tehetek én ilyen körülmények között?!”
Egy alkalommal, végső szorultságomban már nem tudtam, mit tegyek, s miből fizessem a munkásokat, midőn megjelent nekem az én hűséges Atyám és Uram, Szent József, s azt mondta, hogy meglesz a pénz, s kössem meg nyugodtan az alkut. Én tehát úgy is tettem, habár egy fillér sem volt a zsebemben, s az Úr olyan csodálatos módon segített meg, hogy akik hallottak róla, nem tudtak hová lenni a csodálkozástól.[4]

A házat nagyon kicsinek találtam, s csakugyan egészen parányi volt, s teljesen alkalmatlannak látszott arra a célra, hogy zárda legyen belőle. Szerettem volna megszerezni egy vele szomszédos, szintén nagyon kicsi házat, hogy abból templomot csinálhassak, de nem volt miből, s kilátás sem volt rá, hogy valaha meg lehessen venni, úgyhogy nem tudtam, mit csináljak. Ekkor egyik nap a szentáldozás után az Úr így szólt hozzám: „Megmondtam: igyekezzél bejutni, úgy, ahogy tudsz.” Azután pedig mintegy fölkiáltva ezt tette hozzá: „Ó telhetetlen emberi nem! Attól félsz talán, hogy a föld is kicsúszik a lábaid alól?! Hányszor aludtam én a szabad ég alatt, mikor nem volt, ahol magamat meghúzhassam!” Nagyon meg rémültem, s beláttam, hogy igaza van. Elmentem tehát a házikóba, felmértem az egészet, s azt találtam, hogy bár nagyon parányi, de azért tökéletes kis zárda kerül ki belőle. Azóta nem is törtem magamat nagyobb épület után, hanem elvégeztettem benne a szükséges átalakításokat, hogy valamiképp élni lehessen benne! Durva munka volt, minden simítás és szépítés nélkül, de azért úgy volt megcsinálva, hogy a lakók egészségének ne legyen ártalmas, s erre mindig kell ügyelni.[5]
Szent Klára napján, midőn a szentáldozáshoz járultam, ez a szent megjelent nekem, ragyogó szépségben, s azt mondta, hogy csak folytassam bátran a megkezdett munkát, ő majd segítségemre lesz. Ettől kezdve nagy tisztelettel voltam irányában. Szavai csakugyan meg is valósultak, amennyiben az ő rendjének egyik zárdája, amely közel van a mienkhez, nagy segítségünkre van élelmiszerek dolgában.[6] Azonban ennél sokkal többet is tett értem ez az áldott szent, amennyiben lassankint oly tökéletesen megvalósította vágyaimat, hogy miként az ő saját kolostora, úgy a mi házunk is a teljes szegénység alapjára helyezkedett, s kizárólag alamizsnából élünk. Nem csekély fáradtságomba került elérnem, hogy ez a pont magának a Szentatyának tekintélyével legyen megerősítve, olyannyira, hogy ezen többé ne lehessen változtatni, sem pedig évi járadékot elfogadni.[7] Az Úr pedig ennél is többet tesz, még pedig valószínűleg ezen áldott szentnek közbenjárására, amennyiben a nélkül, hogy koldulnunk kellene, Ő Szent Felsége bőségesen ellát a szükségesekkel. Áldott legyen mindezekért! Ámen.
Néhány nappal később, Nagyasszonyunk ünnepén, a dicső Szent Domonkos rendjének egyik kolostorában[8] voltam, s elgondolkoztam afölött, hogy a régi időben mennyi bűnt gyóntam én meg ezen a helyen, s hogy milyen rossz életet éltem. Ekkor olyan erős elragadtatás jött rám, hogy majdnem egészen magamon kívül voltam. Kénytelen voltam leülni, s úgy emlékszem, hogy még az Úrfelmutatást sem vettem észre, s a szentmisére sem tudtam odafigyelni, úgyhogy emiatt utóbb aggályaim is voltak. Elragadtatás közben úgy éreztem, hogy valami nagyon fehér és fényes ruhába öltöztetnek. Kezdetben nem vettem észre, hogy ki adja azt reám, de azután ott láttam a jobb oldalamon Miasszonyunkat, bal felől pedig az én Szent József atyámat, s ők öltöztettek így föl. Megérttették velem, hogy most már megtisztultam bűneimtől. Mikor már fel voltam öltöztetve, s valósággal úsztam az élvezetben és mennyei boldogságban, úgy láttam, hogy Miasszonyunk megfogja a kezeimet, s azt mondja nekem, - hogy nagy örömet szerzek neki azzal, hogy szolgálom a dicső Szent Józsefet; hogy a kolostorra vonatkozó terveim meg fognak valósulni; hogy benne híven fognak szolgálni az Úrnak, és nekik kettőjüknek, ne féljek attól, hogy e tekintetben valaha lazulás álljon be, mert bár a joghatóság, amely alá kerülünk, nincs is ínyemre, ők majd gondunkat fogják viselni. Az ő Szent Fia különben is megígérte már, hogy velünk fog lakni. Annak jeléül pedig, hogy ez mind igazán így lesz, ajándékul adja nekem ezt az ékszert. - Azt láttam ugyanis, hogy egy nagyon szép arany nyakéket tesz a nyakamra, amelyen igen értékes kereszt függött. Ez az arany, és ezek a drágakövek annyira különböznek a földiektől, hogy nem lehet őket egy napon említeni sem. Ezeknek a szépsége teljesen elüt mindattól, amit idelent el tudunk képzelni. Emberi értelem nem képes fogalmat alkotni annak a ruhának a szövetéről, sem pedig elképzelni annak fehérségét, amelyet az Úr az ilyen látomásban megmutatni kegyeskedik. Ehhez képest a földi ruhák és ékszerek legfeljebb olyanoknak mondhatók, mint ha a mennyeieknek szénnel készült vázlatai volnának.
Miasszonyunknak szépsége elragadó volt. Részletes fogalmat nem tudtam alkotni róla, hanem csak arcvonásainak általános benyomását észleltem. Ruhája fehér volt és ragyogó, de nem kápráztatta a szemet, hanem szelíd fényben csillogott. A dicső Szent Józsefet nem vettem ki olyan tisztán, habár jól láttam, hogy ott van, - úgy, mint azon látomásban szoktam, amelyek nem az érzékek előtt jelennek meg. Miasszonyunkat nagyon fiatalnak találtam. Miután tehát mindketten egy kis ideig, így voltak velem, én pedig a legnagyobb mennyei boldogságban és élvezetben úsztam - nagyobban, azt hiszem, mint amilyent valaha éreztem, s azt szerettem volna, ha soha sem szűnik meg, - egyszerre csak azt láttam, hogy nagy tömeg angyal kíséretében fölmennek az égbe.
Távozásuk után nagyon egyedül éreztem magamat, de azért annyira meg voltam vigasztalódva, Istenhez fölemelkedve, imába merülve és elérzékenyülve, hogy egy ideig nem tudtam még csak mozogni és beszélni sem, hanem egészen magamon kívül voltam. Nagy lelkesedés maradt bennem az iránt, hogy föláldozzam magamat Istenért. Más egyéb fenséges hatásai is voltak ennek a látomásnak. Bármennyire igyekeztem is, sohasem tudtam kételkedni, hogy ez Istennek, a mi Urunknak műve volt; annyira rajt' volt az egészen az ő keze nyoma. Nagyon meg voltam hatva, s mélységes béke honolt a lelkemben.
Amit az angyalok királynéja a joghatóságról mondott, az arra vonatkozott, hogy nem fogunk a Rend alá tartozni, ami nekem nagyon rosszul esett. Az Úr azonban azt mondta, hogy nem volna jó, ha ők kormányoznának bennünket,[10] s megmondta nekem az okokat is, hogy miért nem szabad ebbe belemennem; hanem hogy folyamodjam Rómába egy bizonyos úton-módon, amit szintén megmagyarázott nekem, s megígérte, hogy majd választ is fogok kapni; lesz gondja rá. Ez így is történt. Egészen addig hiába fáradoztunk ebben az ügyben; mikor azonban az Úr ajánlotta módot választottuk, igen jól sikerült.
A következmények megmutatták, mennyire jó volt nekünk, hogy a püspök joghatósága alá helyezkedtünk. Akkor azonban én még nem ismertem a mi főpásztorunkat, s fogalmam sem volt arról, hogy milyen főnökünk lesz. Isten úgy akarta, hogy kitűnően beváljon, s hogy nagyon megszeresse ezt a zárdát.[10] Erre pedig nagy szükségünk volt, ama nagy üldözés közepette, amely ellenünk támadt, - amint majd később elmondom, - mert különben nem lett volna képes megmaradni abban az állapotban, amelyben most van. Áldott legyen az, aki mindezt így intézte. Ámen.

_________________________________

[1] Ez a börtön, amelyről a Szent itt beszél, egy ablaktalan szűk cella, s napjainkban is megvan a Megtestesülés-kolostorban.

[2] Az a rektor, akit elhelyeztek Ávilából, Vazquez Dénes atya volt. Az ávilai kollégium élén másfél évig állt. Néhány évig Borgia Szent Ferencnek volt gyóntatója és szóciusa. Később nagy hibába esett: a spanyol jezsuitákat igyekezett elszakítani a rend egységétől, s ezen cél megvalósítására ármánykodott az udvarnál és a pápai széknél. Hibáját belátva, nyilvánosan tett érte eleget. 1589-ben halt meg Toledóban. Utóda, Salazár Gáspár, előzőleg a király nővérének, Janka hercegnőnek udvari hitszónoka, 1561 végén lett az ávilai kollégium rektora és kilenc hónapig kormányozta azt. Alatta a rendháznak nehézségei támadtak az új püspökkel, De-Mendóza Alváróval, s a békesség kedvéért elöljárói Salazár atyát elhelyezték onnan, úgy hogy a szentanya, mikor Tolédóból visszatért, már nem találta őt Ávilában. Ez a körülmény azonban nem szüntette meg azt a belső barátságot, amely kettőjük közt szövődött, s amelynek hatása alatt Salazár atya később egy ideig komolyan foglalkozott azzal a tervvel, hogy átlép a kármelita rendbe. Alcalában halt meg 1593-ban, 64 éves korában.

[3] Janka nővéréről van szó, aki Alba de Tormes városában volt férjnél Ovalle János úrnál, s aki ezen alkalommal egész csaladjával együtt átköltözött Ávilába. A ház vételárát két úrileány fedezte, akik, mint a megalapítandó zárdának leendő tagjai, hozományukat erre a célra előre odaadták Szent Teréziának. Ezzel a pénzzel tehát Ovalle János és neje megvették a házat, s beleköltöztek, azután pedig munkásokat fogadtak, hogy azok a házban elvégezzék a szükséges átalakításokat látszólag a csalad, tényleg azonban a zárda céljaira. Ezeknek a munkálatoknak ára Szent Terézia bátyjának, Cepéda Lőrincnek, Amerikából küldött pénzajándékából telt ki. Egy kisebb összeggel - egy bedőlt fal újraépítéséhez - De-Ulloa Guiomár asszony is hozzájárult.

[4] A Szentnek öccse, Cepéda Lőrinc ekkoriban Quitóban, Dél-Amerikában lakott. Egy indián hűbérnek volt ura, s egyúttal a királyi pénztárosi hivatalt viselte. Az előbbi jólétet, az utóbbi rangot biztosított neki. Rokonainak időnkint pénzajándékot szokott küldeni, s ekkor juttatott Szent Teréziának körülbelül 200 aranyat. A Szent előzőleg egy 80 aranyba kerülő építkezést illetőleg kötött alkut a kőművesekkel, s így égető szüksége volt erre a pénzre.

[5] Az ávilai Szent József-kolostor mai nap is úgyszólván teljesen abban az állapotban van, amint azt Szent Terézia megépíttette. Most is két szomszédos házikóból áll, amelyik mindegyikének megvan a maga kis udvara és belső folyosói. A kert szintén nem változott. Ott vannak a remetelakok, amelyeket ő építtetett és a kút, amelyet ásatott. Csupán csak a templomot nagyobbították meg, azonban az eredeti kis kápolna és kórus, amelyet ő rendezett be, szintén még mindig megvan.

[6] Az enyhített szigorú ferencrendi nővérek zárdája, amelynek a népnyelven Las Gordillas a neve. Ennek lakóit kezdet óta a legszívélyesebb barátság kötelékei fűzik a Szent József-zárda nővéreihez.

[7] Az első bréve 1562 febr. 7-én kelt s De-Guzman Aldonza és leánya, De-Ulloa Guiomár úrnőkhöz van intézve, akik – mert az ügy érdekében ez akkor szükséges volt - úgy szerepelnek, mint az első sarutlan kármelita zárda alapítói. Ez a bréve még nem tud a teljes szegénységről, hanem arról beszél, hogy a zárdának rendes évi jövedelme lesz. A második bréve, illetve jobban mondva a Szent Penitentiaria rescriptuma, amely 1562. dec. 5-én kelt, megengedte, hogy az új zárda kizárólag alamizsnából éljen, s ezt az engedélyt a pápa 1565 júl. 17-én kiadott brévéjével megerősítette. Ezen a helyen a szentanya erre a legutolsó brévére céloz.

[8] A Szent Tamás-kollégium temploma. A hagyomány szerint ennek Krisztus-kápolnájában kapta a szentanya az itt leírt kegyelmet, és pedig 156l-ben. Az oltár mellett a falban egy nyílás van, amelyen át akkoriban gyóntattak; fölötte ez a felirat olvasható: ,,Itt szokott gyónni Jézusról nevezett Szent Terézia.”

[9] T. i. a meglazult fegyelmű sarus kármeliták. Hiszen éppen az egész kármelita rend reformjának kellett az ávilai kis Szent József-zárdából kiindulnia, s így érdekében volt, hogy független legyen - legalább egyelőre - ettől a rendtől.

[10] 1560. dec. 4-e óta De-Mendóza Don Alváró volt az ávilai püspök, aki csakhamar Szent Teréziának és a sarutlan kármelita rendnek hűséges jó barátja lett. 1562-től 1577-ig volt az ávilai Szent József-zárda az ő joghatósága alatt Ekkor Don Alvárót áthelyezték Palenciába, s ez alkalommal került a zárda a sarutlan kármelita rend joghatósága alá. Viszont neki legelső gondja volt, hogy Szent Terézia leányait betelepítse új székhelyére. 1586 ápr. 19-én halt meg, s hamvai az ávilai Szent Józsefben nyugszanak. Az volt fővágya, hogy Szent Terézia mellé temessék, azonban ez nem teljesülhetett: a szentanya ereklyéinek díszesebb helyet tartott fel az isteni Gondviselés.