Önéletrajz - XXXVIII. Fejezet

Elmond egyet-mást azon nagy kegyelmekről, amelyeket az Úrtól kapott. Hogyan mutatott meg neki az Úr néhányat a mennyország titkai közül, milyen nagy látomásokban és kinyilatkoztatásokban részesítette őt Ő Szent Felsége; milyen hatással és mekkora haszonnal járt mindez az ő lelkére nézve.


Egy este annyira rosszul voltam, hogy jobbnak láttam lemondani az elmélkedésről. Hogy tehát ajakimával foglaljam el magamat, az olvasót morzsolgattam egy magányos kápolnában, egyébként azonban, bár külsőleg áhítatba voltam merülve, igyekeztem nem elmélyedni. Csakhogy, ha az Úr mást akar, hiábavaló minden ilyenféle törekvés. Alig voltam ott egy kis ideig, egyszerre csak akkora elragadtatás jött rá a lelkemre, hogy képtelen voltam ellenállni. Úgy éreztem, hogy a mennyországba vittek, s a legelsők, akikkel ott találkoztam, édesatyám és édesanyám voltak. Fenséges dolgokat láttam, habár az egész alig tartott annyi ideig, amennyi elég egy üdvözlégy elmondására. Egészen magamon kívül voltam, s éreztem, hogy igen nagy kegyelemben részesültem. Ami az időt illeti, az talán hosszabb is lehetett, csakhogy az ilyesmi mindig igen rövidnek látszik. Egyrészt ugyan féltem attól, hogy talán mégis képzelődés az egész, másrészt azonban éreztem, hogy mégsem az.
Nagy zavarban voltam, mert nagyon szégyelltem elmenni ezzel a dologgal a gyóntatómhoz; nem azért (legalább is úgy hiszem, nem azért), mintha alázatos lettem volna, hanem, mert attól féltem, hogy kinevet, s azt fogja nekem mondani: „No nézd csak, micsoda kis Szent Pál maga, hogy a mennyországban jár!” Vagy: „Szent Jeromos.” Mivel ugyanis ezeknek a dicső szenteknek voltak ilyenféle látomásaik, ez a körülmény még jobban elrémített engem, úgyhogy mást se tettem, mint folyton sírtam, annyira összeférhetetlennek találtam ezt a dolgot. Végül azonban, akármennyire nehezemre esett is, mégis csak elmentem a gyóntatómhoz, mert az ilyen dolgokat, ha mégannyira restelltem is róluk beszélni, soha sem mertem elhallgatni: annyira féltem attól, hogy valami tévedésbe esem. Ő pedig, látván azt, hogy mennyire szomorkodom, elkezdett vigasztalni, s nagyon sok jó dolgot hozott föl a megnyugtatásomra.
Később többször megtörtént, és néha most is előfordul, hogy az Úr nagy titkokba avat be engem. Ilyenkor azonban a lélek akármit tegyen is, nem képes többet megtudni, mint amennyi eléje tárul, s én sem láttam mást, mint csak azt, amit az Úr minden egyes alkalommal meg akart nekem mutatni. Mindazonáltal ez is annyi volt, hogy a legkisebb részlet fölött is teljesen oda voltam a csodálkozástól; a lelkem pedig nagyot haladt a földi dolgok kevésre becsülésében és megvetésében. Szeretnék némi fogalmat adni legalább a legkisebbjéről annak, amit ilyenkor megértettem, de akárhogyan keresem is a módját, azt találom, hogy ez lehetetlenség. Hiszen hacsak azt vesszük is, hogy mennyire különbözik ez a mi világosságunk az ottanitól, ahol minden világosság, be kell látnunk, hogy a kettő között nincs semmi hasonlatosság, mert ahhoz képest még a nap fénye is egészen fénytelen valami. Egy szóval, akármennyire eleven legyen is valakinek a képzelete, nem képes lefesteni, vagy lerajzolni, hogy milyen az a világosság, vagy más egyéb dolog, amit az Úr oly kimondhatatlan, fenséges élvezet kíséretében mutatott meg nekem. Mert ilyenkor az összes érzékek olyan magas fokú és olyan kellemes, szelíd gyönyörűséget élveznek, hogy nem lehet azt szóban kifejezni, s azért jobb is, ha nem beszélek többet róla.
Egy alkalommal ily módon, már több mint egy óra hosszat mutogatott nekem az Úr csodálatosnál csodálatosabb dolgokat, s egy pillanatra sem ment el az oldalam mellől; végül pedig így szólt hozzám: „Látod, leányom, mennyit vesztenek azok, akik Én ellenem vannak. Ne mulaszd el nekik ezt megmondani.”
Igen ám, én jó Uram! - de mit használ az én beszédem azoknak, akiket a saját tetteik megfosztottak a szemük világától, s akiket Szent Felséged nem világosít meg? Egyeseknek, igaz, épülésére szolgált, mikor megtudták tőlem, hogy milyen felséges dolgokat mutatsz meg nekem, gonosz és hitvány lénynek; csakhogy ezeknek Uram, Te adtad meg ehhez a megvilágosító kegyelmet. Hiszen még az is csodaszámba megy, hogy akad, aki ezt elhiggye nekem: tekintve, hogy mi vagyok. Áldott legyen érte a Te neved, áldott az irgalmad, mert hiszen legalább is én magam, ezen dolgok következtében nagy javulást tapasztaltam a lelkemben.
Ilyenek után a lelkem azt szeretné, ha mindig ott maradhatna, s nem kellene újra itt élnie, mert akkora megvetés fogamzik meg benne az összes itteni dolgok iránt. Valósággal szemétnek látja őket az ember; s megérti: hogy mily megalázó reá nézve, ha az ilyenekre ad valamit.
Mikor annál az említett úriasszonynál tartózkodtam,[1] egyszer elfogott a szívbajom, - amely, mint már mondtam, akkoriban igen nagyfokú volt, de azóta nagyot javult s ő, amilyen jószívű, arany és drágaköves ékszereket hozatott elő, (mert sok volt neki és nagyon értékes, s különösen egyes gyémántjai voltak nagyszerűek.) Ő azt hitte, hogy ezeknek látása föl fog engem vidítani; pedig én csak nevettem magamban, és sajnáltam az olyan embereket, akik az ilyesmit annyira becsülik. Eszembe jutott ugyanis, hogy mi ez mindahhoz képest, amit az Úr tartogat számunkra, s elgondoltam, hogy akármennyire akarnám is, nem vagyok képes ezeket a dolgokat valamire becsülni, hacsak az Úr ki nem törli az elmémből azoknak a mennyeieknek az emlékét. Ez a tudat annyira úrrá teszi a lelket mindenek fölött, hogy ha valakiben nincs meg, én igazán kétlem, hogy képes legyen azt megérteni. Ez az igazi és tökéletes elszakadás mindentől. Ez nem a mi törekvésünk eredménye: ezt kizárólag az Úristen hozza létre bennünk.
Valahányszor ilyenféle igazságokat mutat meg Ő Szent Felsége, azok mélységesen bevésődnek az emlékezetbe, s már magából ebből is világos, hogy azt az ismeretet mi önmagunktól, s hozzá ilyen rövid idő alatt nem volnánk képesek megszerezni.
Ezek következtében szűnt meg például a haláltól való félelmem, amely pedig azelőtt nagyon is erős volt bennem. Most belátom, hogy nincs könnyebb dolog az olyan ember számára, aki híven szolgált Istennek; mert hiszen a lélek egy pillanat alatt kiszabadul ebből a börtönéből, s bent van az örök nyugalomban. Mikor ugyanis az Úristen ezekben az elragadtatásokban így fölemeli az ember szellemét s olyan fenséges dolgokat mutat meg neki: ez nézetem szerint nagyon hasonlít ahhoz a pillanathoz, amelyben a lélek eltávozik a testből és abban a percben ott látja magát ama boldogság közepette. Ne beszéljünk itt a haldoklás fájdalmairól, mert azokat nem érdemes számba venni. Különben is, ha valaki igazán szereti Istent, és túladott ezen .világ dolgain, az bizonyára sokkal édesebben is hal meg.
Nézetem szerint ezeknek a kinyilatkoztatásoknak köszönhetem azt is, hogy megismertem a mi igazi hazánkat, s beláttam, hogy idelent mi csak utasok vagyunk. Igen nagy előny ugyanis, ha az ember tudja, hogy mi van odaát, s ismeri leendő lakóhelyét. Mert ha valaki messze földre költözik, sokkal könnyebben viseli el az út fáradalmait, ha előzőleg látta, hogy mily boldog megélhetés vár ott reá. Ugyancsak nagy előny ez a tekintetben is, hogy az ember jobban tud a mennyei dolgokról elmélkedni, s könnyebben eléri azt, hogy a társalgása mindig ezekről folyjon. Ez rendkívül nagy lelki haszon. Elég egy tekintetet vetni a mennyországra, s a lélek azonnal áhítatba merül. Mivel ugyanis az Úr kegyes volt megmutatni neki egyet-mást abból, ami ott van, ezeknek emléke állandóan foglalkoztatja. Nem egyszer megesik velem, hogy azokkal érintkezem, s azoknak a társaságát élvezem, akikről tudom, hogy odaát élnek; s ilyenkor csakugyan őket tekintem igazán élőknek, s hozzájuk képest minden földi ember annyira halottnak látszik előttem, hogy egészen egyedül érzem magamat széles e világon. Ez különösen olyankor fordul elő, mikor rám jönnek a szeretetnek azok az említett indulatai. Ilyenkor mindaz, amit testi szemeimmel látok, úgy tűnik föl előttem, mint valami álom, vagy bohózat. Míg ellenben, amit lelki szemeimmel láttam, az után eped a szívem, s mivel oly távol van tőle, úgy érzi, mintha haldokolna.
Egy szóval, igen nagy kegyelem az, ha az Úr valakinek ehhez hasonló látomásokat juttat. Ezekből merít erőt ahhoz, hogy tovább viselje súlyos keresztjét, mert hiszen egyébként nincs semmi, amiben örömét lelné, és minden bántja őt, s ha az Úr nem engedné meg, hogy olykor elfeledje bánatát - bár, sajnos, az csakhamar visszatér - én nem tudom, hogyan volna képes tovább élni. Áldás és dicsőség legyen Őneki mindörökkön örökké. Adja Ő Szent Felsége - arra a szent vérre kérem, amelyet az ő Fia ontott ki értünk - hogy ha már annyira, amennyire látnom engedte ezeket a végtelen kincseket, és azt akarta, hogy némileg élvezni kezdjem őket, ne járjak úgy, mint Lucifer, aki saját hibájából mindent elvesztett. Ne engedje ezt, az Ő szent nevére kérem! Mert néha igazán nagyon félek ettől, bár azért, rendes körülmények között, Isten irgalmának gondolata teljesen megnyugtat. Mert hiszen végre is, ha már kimentett akkora bűnök közül, csak nem fogja elereszteni a kezemet, és nem engedi, hogy elkárhozzam! Esedezem Kegyelmedhez, kérje számomra mindig ezt a kegyelmet.
Az a kegyelem, amelyről most akarok beszélni, még nagyobb az eddig említetteknél és pedig igen sok okból, főleg azonban ama sokféle kiváló haszon miatt, amely belőle reám háramlott, és azon erő következtében, amelyet a lelkem belőle merített. Bár azért az is igaz, hogy ha külön-külön tekintjük ezeket a dolgokat, oly nagynak találjuk mindegyiket, hogy nincs is helyén az összehasonlítás.
Egy alkalommal, a pünkösd ünnepét megelőző napon, a szentmise után egy távolabb fekvő helyiségbe vonultam el, ahol egyébként is gyakran szoktam imádkozni, s elkezdtem olvasni a kartauzi-ból[2] az erre a napra vonatkozó fejezetet, amelyben szó van arról, hogy miből ismerhetik meg a kezdők, a haladók és a tökéletesek, vajon velük van-e a Szentlélek. Miután végigolvastam, amit a könyv erről a három fokozatról mondott, Isten jóvoltából úgy éreztem, hogy amennyire én képes vagyok a dolgot megítélni, a Szentlélek most tényleg velem van; amiért szívem mélyéből hálát adtam neki. Eszembe jutott azonban, hogy volt idő, amikor ugyanezt a fejezetet olvastam és ugyancsak hiányával voltam mindennek. Amint akkor tisztában voltam önmagammal, épp oly világosan beláttam most, hogy éppen az ellenkezője vagyok annak, ami akkor voltam. Fölfogtam, hogy mekkora irgalmasságot cselekedett velem az Úr. Magam elé képzeltem azt a helyet, amelyet a pokolban érdemeltem meg bűneimért, s áldottam az Úristent teljes szívemből, mert hiszen alig tudtam ráismerni a lelkemre: akkorát változott azóta.
Mialatt ezen gondolatokba voltam elmerülve, egyszerre csak heves indulat jött reám, a nélkül, hogy tudtam volna az okát. Úgy látszott, mintha lelkem már nem bírna magával és nem lévén képes tovább várni a boldogságra, el akarna szállni a testemből. Ez a felindulás annyira erős volt, hogy azt sem tudtam, hová legyek. Nézetem szerint nem volt olyan, mint máskor szokott lenni. Nem tudtam, hogy mi van a lelkemmel, vagy hogy mit akar: annyira magánkívül volt. Meg kellett támaszkodnom, mert még ülni sem tudtam egyenesen: annyira elhagyott minden testi erőm.
Ilyen állapotban lévén egyszerre csak egy galambot pillantottam meg a fejem fölött. Különbözött az itteniektől, amennyiben nem voltak közönséges tollai, hanem ragyogó, fényes gyöngyházpikkelyek borították szárnyait, de meg nagyobb is volt a földi galamboknál. Úgy éreztem, mintha hallanám szárnyainak csattogását. Ott röpködött körülbelül egy Üdvözlégy hosszáig. Közben azonban a lelkem is odáig jutott, hogy elveszvén önmagára nézve, ezt a látomást is elvesztette szem elől. A szellemem lecsillapult, s élvezte ennek a drága vendégnek jelenlétét. Mert hiszen, azt hiszem, éppen ez a csodálatos kegyelem okozta az iménti megdöbbenését és rémületét, s mikor azután elkezdte azt élvezni, megszűnt a félelem; ezen élvezet kapcsán beléje szállt a nyugalom, s az egész állapot elragadtatásba ment át.
Valami kimondhatatlan mennyei boldogság járt ezzel az elragadtatással. Az egész pünkösdi ünnepek alatt annyira mámoros és kábult voltam tőle, hogy nem tudtam hová lenni. Nem voltam képes fölfogni, hogyan juthattam én ekkora kitüntetéshez és kegyelemhez. Hogy úgy mondjam, sem nem láttam, sem nem hallottam, s nagy volt az én szívemnek gyönyörűsége. Ezen naptól kezdve rendkívül nagy haladást vettem magamon észre, amennyiben sokkal magasztosabb lett bennem az Isten iránti szeretet, s az erényeim is nagyobb erőre kaptak. Áldás és dicsőség legyen Neki érte! Ámen.
Más alkalommal egy domonkosrendi atya feje fölött láttam ugyanezt a galambot, azzal a különbséggel, hogy szárnyainak fényárja és ragyogása sokkal tovább terjedt; s megértettem, hogy ez az atya sok lelket fog az Úristenhez vezetni.
Máskor meg azt láttam, hogy a Boldogságos Szűz fényes fehér köpönyeget adott annak a domonkosrendi praesentatus-nak, akiről már eddig többször beszéltem.[3] Azt mondta nekem, hogy azért adja rá ezt a ruhát, mert akkora szívességet tett neki, mikor közreműködött ezen zárda megalapításában; s ez a köpeny annak a jele, hogy mostantól kezdve tisztán fogja megőrizni a lelkét, s nem követ el soha halálos bűnt. Én meg vagyok arról győződve, hogy ez be is következett. Néhány évvel utóbb ugyanis meghalt, s tekintve vezeklő életét, bűnbánattal teljes és nagyon épületes szent halálát, amennyire emberileg meg lehet ítélni a dolgot, e tekintetben nincs ok a kétségre. Egyik szerzetestársa, aki ott volt halálos ágyánál, elmondta nekem, hogy mielőtt kilehelte volna a lelkét - saját állítása szerint - eljött hozzá Szent Tamás. Nagy örömmel halt meg, s alig várta, hogy elszabaduljon ebből a földi száműzetésből. Azóta néhányszor meg is jelent nekem, igen nagy mennyei dicsőségtől övezve és tudtomra adott egyet-mást. Oly magas fokán volt a belső imának, hogy halálos ágyán, amikor nagy gyöngeségére való tekintettel igyekezett róla elfordítani a figyelmét, nem tudta megtenni. Az elragadtatások igen gyakoriak voltak nála. Kevéssel halála előtt levélben kért tőlem tanácsot arra nézve, hogy mitevő legyen, tekintve, hogy a szentmiséje végén igen gyakran rájön az elragadtatás, akármennyire igyekszik is ellenállni. Szóval, élete végén az Úristen megadta neki a jutalmat azért, hogy egész pályafutása alatt olyan hű szolgája volt.[4]
Ami azt a jézustársasági házfőnököt illed, akiről többször megemlékeztem,[5] láttam azon nagy kegyelmek egyikét-másikát, amelyekben az Úr részesítette. Ezekről azonban, nehogy hosszadalmas legyek, nem akarok itt beszélni. Egy alkalommal sokat kellett szenvednie: nagy üldözés támadt ellene, ami sok lelki fájdalmat okozott neki. Az egyik napon éppen szentmisét hallgattam, s az Úrfelmutatáskor megjelent nekem Krisztus Urunk, keresztre feszítve. Néhány szót üzent neki vigasztalásul, azután pedig megbízott, hogy készítsem elő arra, ami ezután fog bekövetkezni; tudniillik, hogy tartsa szem előtt, mennyit szenvedett érte a Megváltó, s készüljön ő is további szenvedésre. Ez a közlés nagyon megvigasztalta, és bátorságot öntött bele. Megjegyzendő, hogy később minden úgy történt, amint azt az Úr előre megmondta.
Ezen atya rendjének, vagyis a Jézus-társaságnak egyéb tagjaira, nemkülönben a rend összességére vonatkozólag nagy dolgokat láttam. Ott láttam őket néha az égben, fehér zászlókkal a kezükben; s mint mondom, egyéb csodálatos dolgokat is láttam róluk, s azért nagy tiszteletben is tartom ezt a szerzetet. Sokat érintkeztem velük, s mindig azt tapasztaltam, hogy életük csakugyan olyan, amilyennek az Úr mutatta azt nekem.
Egy este, elmélkedés közben az Úr néhány szót kezdett hozzám intézni; arra emlékeztetett, hogy milyen rossz volt az én életem, úgy, hogy egészen meg voltam szégyenülve és nagyon fájt a szívem. Mert ha az ilyen szavak nincsenek is szigorú hangon mondva, azért mégis olyan mélyre hatnak, s olyan fájdalmat okoznak, hogy az ember egészen oda van tőlük. Egyetlen egy ilyen szó jobban tökéletesíti önismeretünket, mintha mi napok hosszat elmélkedünk saját nyomorúságunkról. Ugyanis annyira kidomborodik rajtuk az igazság, hogy az ember kénytelen megadni magát. Szemem elé állította az én egykori léha vonzalmaimat s figyelmeztetett arra, mennyire kell becsülnöm, hogy Ő kívánja és elfogadja az én szeretetemet, annak ellenére, hogy azt valaha olyan haszontalan tárgyakra fordítottam. Máskor meg arra intett, gondoljak csak vissza arra az időre, amikor még becsületes dolognak tartottam csorbát ejteni az Ö becsületén. Ismét máskor azt mondta, tartsam mindig eszemben, hogy mily hálára vagyok vele szemben kötelezve, mert hiszen legnagyobb sértegetéseimre is Ő mindig újabb kegyelmekkel felelt. Ha pedig valami hibát találok elkövetni, ami ugyancsak gyakori dolog, Ő Szent Felsége azt olyan módon lobbantja szememre, hogy egészen megsemmisülök; mivel pedig sokat botlom, ez igen sokszor megtörténik. Olykor, midőn gyóntatómtól szidást kaptam, s emiatt az imádságban kerestem vigasztalást, megesett, hogy ott várt reám tulajdonképpen az igazi.
Hogy visszatérjek ahhoz, amit el akartam mondani: az Úr tehát elkezdte szememre vetni az én előbbi rossz életemet. Én természetesen sírva fakadtam. Mivel azonban éppen akkor, tudtommal, nem tettem semmi rosszat, eszembe jutott, hogy alighanem valami nagy kegyelemben akar részesíteni. Mert az egészen rendes dolog, hogy ha valami rendkívüli kegyelmet kapok az Úrtól, akkor előzőleg teljesen semmivé kell lennem önmagam előtt. Azt hiszem, az Úr azt akarja ezáltal velem megérttetni, hogy mennyire érdemetlen vagyok én az ilyesmire. S csakugyan, kevésre rá, akkora elragadtatás vett rajtam erőt, hogy a lelkem, úgy látszott, mintha teljesen kiment volna a testemből, vagy legalább is én nem éreztem, hogy benne maradt volna. Megjelent nekem az Úr Jézus szentséges emberi alakjában, sokkal nagyobb dicsőségben, mint valaha láttam. Valami csodálatos és világos fogalom révén úgy állt előttem, amint Atyjának keblén nyugszik. Hogy ez miképpen történt, azt én nem tudnám megmagyarázni, csak annyit mondhatok, hogy a nélkül, hogy bármit is láttam volna, megjelent előttem az az isteni személy.[6] Annyira megrázó volt ez a látomás, hogy azt hiszem, jó néhány nap múlt el, mielőtt magamhoz tudtam térni utána; s úgy éreztem, mintha állandóan előttem lebegne az Isten Fiának fenséges alakja, habár a kép nem volt olyan eleven, mint a látomás alkalmával. Egészen átértettem, hogy ez csak a látomásnak az emlékezetbe bevésődött képe, amely, bármennyire rövid is az előbbi, egy ideig nem mosódik el, s nagy vigasztalására, sőt lelki hasznára szolgál az embernek.
Ugyanez a látomás még három további alkalommal jelent meg előttem, s nézetem szerint ez a legmagasztosabb valamennyi között, amelyekben az Úr kegyelméből részem volt, s egészen rendkívüli lelki haszonnal jár. Úgy vettem észre, hogy nagyarányú tisztítást végez a lélekben, s úgyszólván teljesen megszűnteti benne az érzékiséget. Olyan, mint valami magasra csapó lángnyelv, amely elégeti és megsemmisíti összes, erre az életre irányuló vágyainkat. Hiszen, hála Istennek, ekkor már nem volt meg bennem a hajlandóság a léhaságok iránt, de azért ezen alkalommal még jobban világos lett előttem, hogy mennyire hiuság minden s mily üres dolog minden földi nagy uraság. Ez pedig hasznos tanulság arra nézve, hogy az ember vágyait a tiszta igazság felé irányítsa. A lélekben valami mélységes hódolat fogamzik meg Isten irányában, amelyről én csak annyit tudok mondani, hogy egészen más valami, mint amit magunktól képesek vagyunk idelent megszerezni. A lélek megdöbbenve kérdi magától: hogyan tudott ő, és hogyan tud bárki is oly vakmerő lenni, hogy megsértse ezt az isteni Fölséget.
Már több alkalommal beszéltem ezeknek a látomásoknak és egyéb ilyen dolgoknak hatásairól; azonban megjegyzendő, hogy ezek az üdvös hatások hol nagyobbak, hol kisebbek, ez utóbbinál pedig egészen rendkívül nagyok. Valahányszor a szentáldozáshoz járultam, s eszembe jutott az a végtelen isteni Felség, akit látni alkalmam volt, s elgondoltam, hogy Ő van a legméltóságosabb Oltáriszentségben - s hozzá az Úr nem egyszer azt akarja, hogy a szent ostyában lássam Őt - még a hajam szála is égnek meredt, s úgy éreztem, hogy egészen meg vagyok semmisülve. Ó, én jó Uram! Hátha még nem rejtenéd el a Te nagyságodat, vajon ki merne, ilyen magamforma piszkos és nyomorult lény létére, magához venni ekkora Fenséget?! Áldott légy Uram, s dicsőítsenek Téged az angyalok és az összes teremtmények azért, hogy ennyire alkalmazkodsz a mi gyarlóságunkhoz, amennyiben lehetővé teszed nekünk, hogy élvezhessük ezeket a fenséges kegyelmeket, a nélkül, hogy a Te nagy hatalmad visszarettentsen minket. Mert hiszen máskülönben, amilyen gyarló és nyomorult népség vagyunk, nem is mernénk erre az élvezetre gondolni.
Máskülönben úgy járhatnánk, mint az az egyszeri földműves, akinek esetét biztos forrásból tudom. Ez a jó ember kincset talált, de mivel ez sokkal nagyobb érték volt, mint amivel az ő gyönge fölfogása meg tudott volna birkózni: ez a váratlan gazdagság úgy lesújtotta, hogy nem tudván mit kezdeni vele, a gondok súlya alatt elkezdett betegeskedni és végre belehalt. Ha nem egy összegben találta volna az egészet, hanem lassan-lassan, részletenként kapta volna meg, és úgy fordíthatta volna élete fönntartására, akkor talán boldogabban élhetett volna, mint szegény ember korában, s a dolog mindenesetre nem került volna életébe.
Ó Te, gazdagsága a szegényeknek! Mily csodálatos módon tartod fönn a lelkek életét! Nem látják egyszerre az egész nagy kincset, hanem fokozatosan mutatod meg azt .nekik. Mikor látom, hogy ekkora isteni Felség rejtőzik olyan értéktelen külszín alatt, amilyen a szent ostya, önkénytelenül is bámulnom kell ezt a végtelen bölcsességet, s nem is tudom, honnét merítenék elegendő bátorságot és erőt ahhoz, hogy Őt magamhoz vegyem, hacsak az Úr maga nem öntené azt belém. Ha Ő nem tartana féken, nem is volnék képes magamon uralkodni, hanem hangosan hirdetném ezeket az Ő nagy csodáit.
Mert hát mit is kell, hogy érezzen, egy ilyen magamforma, undokságokkal terhelt, nyomorult lény, aki annyira istenfélelem nélkül töltötte életét, mikor ezt a végtelen felségű Urat veszi magához, s Ő kegyes megjelenni lelki szemei előtt?! S ezek az én ajkaim, amelyek annyiszor beszéltek ugyanezen Úr ellen, hogyan érinthetik azt a végtelenül tiszta, irgalommal teljes, dicsőségben ragyogó szent testet?! Az a szeretet, gyöngédség és szeretetreméltóság, amely azon a végtelen szépségű arcon elömlik, jobban fáj, és mélységesebben lesújtja a bűnös lelket, mint amennyire megremegteti azt Ő Felsége. De mit érezhettem én azon két esetben, amikor ezeket a most említett dolgokat láttam?! Ó én Uram, ó én mennyei Dicsőségem, igazán azt kell mondanom, hogy ama nagy szenvedés révén, amely a lelkemben dúlt, bizonyos értelemben mégis csak tettem valamicskét Teéretted. Azt sem tudom már, hogy mit beszélek itt össze, mert egy kissé zavart a fejem, és magamon kívül vagyok; annyira hat reám ezeknek a dolgoknak az emlékezete. Hiszen ha ez az említett érzelem tőlem telnék ki, akkor jól mondtam volna, hogy tettem valamit Teéretted, én jó Uram; de hát tekintve, hogy még üdvös gondolatra sem vagyunk képesek, hacsak Te nem segítesz, nekem semmi érdemem sincs benne. Én vagyok az adós, Uram, és Te vagy a sértett fél.
Egy alkalommal, midőn a szentáldozáshoz járultam, lelki szemeimmel láttam, - de tisztábban, mint ahogy a testiekkel észlelhettem volna - két ördögöt, rendkívül utálatos alakban, akik, úgy vettem észre, a szarvaikkal fogták körül annak a szerencsétlen papnak a torkát. Ugyanakkor láttam az én jó Uramat, abban az Ő felséges alakjában, amelyről beszéltem, az ostya színében, amelyet azok a bűnös kezek nyújtottak felém; mert hiszen világos, hogy azok voltak s én megértettem, hogy az a lélek halálos bűn állapotában van. Milyen rettenetes dolog volt az, én jó Uram, látni ezt a Te szépségedet olyan utálatos alakok környezetében! Remegve és félve álltak ezek az ördögök a színed előtt, s úgy láttam, hogy szívesen elmenekültek volna, ha Te elengeded őket. Annyira meg voltam zavarodva, hogy most sem tudom, miképpen tudtam megáldozni. Nagy félelem szállt meg, s úgy gondolkoztam, ez a látomás aligha van Istentől, mert Ő Szent Felsége még sem engedhetné meg, hogy én lássam annak a léleknek szomorú állapotát. Azonban az Úr maga mondta nekem, hogy imádkozzam az illetőért, s hogy azért engedte meg nekem ezt a betekintést, mert azt akarta, hadd lássam, mekkora az ereje a megszentelő szavaknak; s hogy akármilyen elvetemült legyen is a pap, aki azokat kimondja, az Úr mégis lejön a színek alá; s hadd lássam az ő végtelen jóságát abban, hogy ellenségének kezeibe adja magát; szóval, hogy mindezt üdvös dolog tudni nekem is, meg másoknak is. Azt is megértettem belőle, mennyivel inkább kötelesek a papok jók lenni, mint akárki más; s hogy mily rettenetes dolog az, ha valaki ezt a legméltóságosabb Oltáriszentséget méltatlanul veszi magához; s hogy mennyire rabszolgája az ördögnek az a lélek, amely halálos bűn állapotában van. Mindez nagy lelki hasznomra volt, s alaposan megérttette velem azt, hogy mivel tartozom Istennek. Áldott legyen érte mindörökké!
Egy más alkalommal is történt velem hasonló dolog, amely szintén rendkívül megdöbbentett. Azon a helyen, ahol éppen akkor tartózkodtam, meghalt egy bizonyos személy, aki, amint nekem mondták, évek hosszú során át rossz életet folytatott. A két utolsó évében azonban beteg volt, s úgy látszott, mintha egyik-másik tekintetben megjavult volna.[7] Gyónás nélkül halt meg, de azért még sem gondoltam volna, hogy el kelljen kárhoznia. Mikor a ravatalon feküdt, egész sereg ördögöt láttam, amint megfogták a tetemet, s úgy látszott, mintha gúnyt űztek volna vele; azután megkínozták, ami engem nagy rémülettel töltött el, s nagy vaskampókkal húzogatták ide s tova. Eközben megkezdődött és folyt a temetés, ugyanazon tisztelettel és szertartással, mint más halottaknál szokás, s ennek láttára én elgondolkoztam azon, hogy milyen jó az Úristen: nem akarja tönkretenni annak a léleknek becsületét, s azért elleplezi azt a tényt, hogy ellenségei közé tartozik. Félig kábultan maradtam attól a látványtól, de azután az egész temetési szertartás alatt nem láttam ördögöt. Mikor azonban elhelyezték a sírban, olyan seregesen várták ott, hogy egészen magamon kívül voltam, s ugyancsak össze kellett magamat szednem, nehogy eláruljak valamit abból, amit látok. Elképzeltem, mit tesznek majd azzal a lélekkel, ha már ezzel a nyomorult testtel is ily rettenetesen bánnak. Ó bárcsak megengedné az Úr, hogy ezt a rettenetes dolgot, amit nekem megmutatott, végigszemlélhették volna mindazok, akik rossz lelki állapotban vannak; azt hiszem ez hathatós eszköz volna arra, hogy jó útra térjenek. Mindebből csak annál jobban megértem, hogy mivel tartozom én az Úristennek, s hogy mitől mentett meg engem. Nagyon aggasztott a dolog, mindaddig, amíg meg nem beszéltem a gyóntatómmal, mert arra gondoltam, hátha csak az ördög mesterkedése az egész, aki ily módon akar belegázolni annak a léleknek a becsületébe. Bár az is igaz, hogy az illetőt nem tartották valami jó kereszténynek. Annyi tény, - föltéve, hogy nem képzelődés az egész - valahányszor eszembe jut, még most is megremegek tőle.
Ha már elkezdtem beszélni a halottakra vonatkozó látomásokról, hadd mondjak el egyet-mást abból, amit az Úr volt kegyes megmutatni nekem néhány lélekre vonatkozólag. Csak keveset mondok el, nehogy hosszadalmas legyek, de meg azután semmi szükség sincs többre; akarom mondani, nem volna célja a részletezésnek.
Hírül hozták nekem, hogy egyik volt tartományi főnökünk,[8] aki ekkor egy másik rendtartomány élén állott, meghalt. Nekem többször volt vele dolgom, s több tekintetben hálára voltam irányában kötelezve. Igen erényes ember volt. Mikor megtudtam, hogy meghalt, nagyon izgatott voltam miatta, mert aggódtam az örök üdvössége miatt. Ugyanis húsz esztendeig volt elöljáró; már pedig én az ilyesmitől nagyon félék, mert azt hiszem, igen veszedelmes felelősséggel jár az, ha valakire lelkek vezetése van bízva. Szomorúan mentem el egy kápolnába, s ott fölajánlottam érette mindazt a jót, amit életemben tettem - ami ugyan édeskevés lehet - s éppen erre való tekintettel kértem az Urat, pótolja az Ő érdemeiből azt, amire ennek a léleknek még szüksége van, hogy kiszabadulhasson a tisztítóhelyről. Mialatt a tőlem telhető legnagyobb buzgósággal imádkoztam ezért az Úrhoz, egyszerre csak úgy láttam, hogy az a lélek jobboldalt tőlem, kijön a föld mélységéből, s örömtől ujjongva száll föl az égbe. Halálakor már nagyon öreg volt: én ellenben körülbelül harminc esztendősnek láttam, sőt annál is fiatalabbnak. Az arca csodálatosan ragyogott.
Ez a látomás nagyon rövid volt, engem azonban annyira megvigasztalt, hogy azóta sohasem tudtam fájdalommal gondolni a halálára, holott egyébként sokan gyászolták, mert nagyon népszerű ember volt. A lelkem akkora örömben úszott, hogy semmibe se vettem többé a veszteséget. Abban sem tudtam kételkedni, hogy ez a látomás jó, tudniillik, hogy nincs benne semmi szemfényvesztés. Valami két héttel volt az illetőnek halála után; nem többel. Mindamellett nem mulasztottam el gondoskodni arról, hogy mások is imádkozzanak érte, s magam is megtettem, csakhogy nem azzal a buzgalommal, amellyel tettem volna, ha nem részesülök ebben a látomásban. Mert ha egyszer az Úr ilyesmit mutat nekem, s azután igyekszem kérni az illető számára Ő Szent Felsége irgalmát: a dolog nem akar igazában menni, s úgy vagyok vele, mintha gazdag embernek adnék alamizsnát. Mivelhogy a messze távolban halt meg, csak később tudtam meg a részleteket, s hogy milyen épületes utolsó órát adott neki az Úr. A jelenlevők mind meg voltak hatva, annyira eszénél volt, és akkora bűnbánattal és olyan alázatosan halt meg.
Egy szerzetes-nővér halt meg a zárdánkban,[9] aki igen buzgó szolgálója volt az Úristennek, s mialatt a kóruson a halottak zsolozsmáját végeztük érte, az egyik nővér éppen az egyik lekció-t olvasta, s én mellette álltam, hogy vele együtt mondjam a versikulus-t. A lekció közepe táján, láttam ezt a lelket, ugyanazon az oldalon, ahol az előbbit, amint fölment a mennyországba. Ez nem volt képzeleti látomás, mint a megelőző, hanem olyan, mint azok, amelyekről beszéltem, de azért az ember épp oly kevéssé kételkedik a dologban, mintha látta volna.
Ugyanabban a zárdában halt meg egy másik nővér is, aki valami tizennyolc, vagy húsz esztendeig mindig betegeskedett, s igen buzgó lélek volt, pontosan eljárt a kórusra és kitűnt erényei által. Én biztosra vettem, hogy nem jut a tisztítótűzbe, mert hiszen sokat szenvedett betegágyán, s így azt hittem, hogy túláradóan lesznek érdemei annak elkerülésére. Mialatt a zsolozsmát végeztük a temetés előtt - valami négy órával a halála után - láttam, hogy kiszabadult onnan, s fölment az égbe.
Egy alkalommal egy jézustársasági kollégium templomában voltam, s éppen egy olyan nagy belső szenvedés súlya alatt nyögtem, amilyenek, mint említettem, olykor rá szoktak nehezülni a lelkemre és a testemre. Olyan állapotban voltam, hogy azt hiszem, még csak egy üdvös gondolattal sem tudtam foglalkozni. Azon éjjel ezen házban egy szerzetes halt meg, egy jezsuita fráter,[10] s én imádkoztam érte, amilyen buzgón csak tudtam, s hallgattam a szentmisét, amelyet éppen akkor egy jezsuita atya mondott érte. Egyszerre csak mély áhítatba merültem, s ekkor láttam, hogy nagy mennyei dicsőségtől övezve, s az Úr kíséretében fölmegy az égbe. Megértettem, hogy az egészen különös kitüntetés volt, hogy Ö Szent Felsége maga ment vele.
A mi rendünknek egyik szerzetese, - egy igen buzgó ember - súlyosan beteg volt, s mialatt szent misét hallgattam, mély áhítat vett rajtam erőt, s láttam, amint meghalt, s egyenesen fölment az égbe, anélkül, hogy a tisztítóhelyre került volna. Amint később megtudtam, csakugyan abban az órában halt meg, amikor ez a látomásom volt. Megértettem, hogy mivel jó szerzetes volt, s híven teljesítette fogadalmait, részesült a rendünknek kiváltságaiban, s ezért kerülte el a purgatóriumot. Nem tudom, mi volt célja ennek a kinyilatkoztatásnak, de alighanem azt akarta tudtomra adni, hogy nem a ruha teszi a szerzetest, vagyis nem elég azt viselni, hanem szükséges, hogy az emberben meg is legyen a szerzetesi álláshoz illő tökéletesség.
Nem akarok többet mondani ezekről a dolgokról, mert, mint mondom, nem volna célja. Az Úr igen gyakran megadja nekem azt a kegyelmet, hogy látom a megholtak lelkét, de azért valamennyi közül, akit láttam, egy sem kerülte el a tisztítóhelyet, kivéve ezt a most említett atyát,[11] a szent Alkantarai Péter testvért, és az említett domonkosrendi atyát.[12] Egyeseknél az Úr oly kegyes volt, s megmutatta nekem, hogy milyen fokú a mennyei dicsőségük, s milyen helyet kaptak az égben. E tekintetben igen nagy köztük a különbség.


_______________________________

[1] De-la-Cerda Lujza hercegnő, akinél a szentanya 1562-ben hat hónapot töltött.

[2] Szászországi Ludolf, kartauzi szerzetes 1330 táján megírta „Jézus Krisztus élete” című művét, amely nagyon elterjedt az egész keresztény világon. Ezt a közkézen forgó könyvet rendesen csak a kartauzi-nak hívták, s ezt érti itt Szent Terézia is.

[3] Ibaňez Péter atya.

[4] Ibaňez Péter atya Trianos-ban halt meg, mint perjel, 1565 február 2-án.

[5] Salazár Gáspár atya.

[6] Valószínű, hogy ez az a látomás, amelyet a szentanya a 29 fejezetben említ, azt mondva róla ott, hogy majd később fog róla beszélni.

[7] Ribéra ezen eset elmondásánál megjegyzi, hogy az illető igen gazdag úriember volt.

[8] Valószínűleg Fernandez Gergely atyát érti, akiről a 32. fejezetben volt szó.

[9] Itt, valamint a következő esetben is a Megtestesülés nővéreiről van szó, mert hiszen a Szent Józsefben egy sem halt meg ezen első évek folyamán.

[10] Ez az ávilai jezsuiták kollégiumában történt, s az illető szerzetesnek De-Henás Alfonz volt a neve. Az alcalai kollégiumból jött oda, s meghalt 1557. április 11-én.

[11] Diego Mátyás atya, sarus kármelita Ávilában; a Megtestesülés-zárda gyóntatója.

[12] Ibaňez Péter atyát érti. Amint ebből a fejezetből és az önéletrajz egyéb részeiből látszik, a szentanya nagy kegyelettel viseltetett a tisztítóhelyen szenvedő lelkek iránt és ezt a szellemet, ép úgy mint Szent József és a Kisded Jézus iránti tiszteletét beleoltotta fiaiba és leányaiba. Mint húga Teresita a szenttéavatási pörben vallja: „Majdnem összes jócselekedeteit és imáit a szenvedő lelkekért szokta fölajánlani, nemkülönben az Anyaszentegyház terjedéséért és az eretnekek megtéréséért.”