Sokszor eszembe jut annak a szent nőnek, Mártának panasza. Azt hiszem ugyanis, hogy arra nem csak az ő nővérének viselkedése adott okot: sőt biztosra veszem, inkább azért szomorodott el, mert azt hitte, hogy Te, Uram, nem veszed észre, mennyit dolgozik érted, és nem óhajtod, hogy ő is veled maradjon. Valószínűleg azt gondolta, hogy Te nem szereted őt annyira, mint nővérét: ez fájt neki, nem pedig az, hogy egyedül kellett szolgálnia Neked, akit ő annyira szeretett. Mert hiszen a szeretet az ilyen munkát élvezetessé teszi. Ez tűnik ki abból is, hogy nem a nővérének szólt, hanem panaszával közvetlenül hozzád fordult. A szeretet bátorságot öntött bele, s valósággal kérdőre vont Téged azért, hogy miért nem törődsz vele. Magából a Te feleletedből is kitűnik, hogy ez volt az ő megjegyzésének igazi értelme. Mert csupán a szeretet ad értéket mindennek, s a legfontosabb dolog az, hogy ez a szeretet igen nagy legyen: akkora, hogy semmi se tudja azt csökkenteni. Azonban, ó én Istenem, hogyan tegyünk mi szert akkora szeretetre, amilyent annak tárgya érdemel, hacsak a mienk nem egyesül azzal, amellyel Te viseltetsz irányunkban? Kedvem volna panaszkodni azzal a szent nővel, csak az a baj, hogy arra semmi okom sincsen, mert mindig azt kellett látnom, hogy az én Istenem sokkal nagyobb szeretetet tanúsít irányomban, mint amilyent én kérni és kívánni tudok Tőle. Hacsak nem azt akarnám felhozni ellened, Uram, hogy a Te jóságod akkora türelmet tanúsított irántam, más okom panaszra igazán nincs. Különben is mi mást kérhetne Tőled egy ilyen magamforma nyomorult Teremtmény, mint azt, amit Szent Ágoston kért, tudniillik, hogy adj nekem Uram, hadd törleszthessek azzal, amit adsz, valami keveset abból, amivel neked tartozom. Emlékezzél meg arról, hogy a Te teremtményed vagyok. Add megismernem, hogy ki az én Teremtőm, hadd gyulladjak iránta szeretetre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése