Önéletrajz - XXXIV. Fejezet

Elmondja, mennyire kapóra jött: hogy éppen ez idő tájt el kellett távoznia hazulról, s hogy miért és miképpen küldte őt el a rendfőnöke egy nagyon előkelő főrangú hölgyhöz, aki nagy szomorúságba volt merülve, azzal a megbízással, hogy vigasztalja meg. Elkezd beszélni ottani élményeiről, s az Úrnak arról a nagy kegyelméről, amelynek folytán Ő Szent Felsége őt eszközül használta arra, hogy ezt a főrangú hölgyet Istennek buzgó szolgálatára indítsa, s benne a későbbi időkre kegyes pártfogót biztosítson rendjének Ez a fejezet igen fontos.



Azonban akármennyire vigyáztam is arra, hogy senki se vegyen észre semmit, mégsem lehetett ezt az egész munkát olyan titokban végezni, hogy egyesek meg ne tudjanak róla egyet-mást. Akadtak, akik elhitték, mások ellenben kétségbe vonták. Engem csak az aggasztott, hogy, ha majd hazajön a tartományfőnök, szólni találnak neki róla, s ő majd letilt engem a dologról; akkor pedig mindennek vége. Az Úr azonban a következő módon gondoskodott ezen veszedelem elhárításáról.
Egy nagy városban, amely több mint húsz mértföldnyire van innét, egy előkelő úriasszony[1] mélységes szomorúságba volt merülve férjének halála miatt, még pedig olyan fokban, hogy már az életét kellett félteni. Valahogy beszélni találtak előtte erről a nyomorult kis bűnös nőről, - én rólam, - az Úr pedig, az ebből eredendő nagyobb jók kedvéért úgy akarta, hogy jó színben tüntessenek föl előtte. Ez az úriasszony igen magas rangú volt s jól ismerte a mi rendfőnökünket. Midőn tehát megtudta, hogy az én zárdámban meg van engedve a kijárás, az Úr akkora vágyódást keltett benne én utánam, s annyira remélte, hogy én meg tudom őt vigasztalni, hogy ezen szinte ellenállhatatlan ösztöntől vezettetve minden követ megmozdított, csakhogy engem magánál láthasson. A tartományi főnök nagyon távol volt, de utána küldte üzenetét, s így történt, hogy az engedelmesség fogadalmának terhe alatt parancsot kaptam tőle, induljak azonnal útnak egy másik szerzetesnővér társaságában. Karácsony éjjelén jött a rendelet, s engem kissé megzavart, sőt nagyon meg is szomorított az a körülmény, hogy azért akarnak engem odavinni, mert valami jót látnak bennem, én ugyanis annyira rossznak ismertem magamat, hogy ez a dolog nagyon bántott.
Mialatt buzgón imádkoztam Istenhez ebben az ügyben, nagy elragadtatás jött rám, amely az egész matutinum, vagy legalább is annak nagy része alatt tartott. Azt mondta nekem az Úr, hogy föltétlenül menjek el s ne hallgassak senkire (mert kevesen lesznek, akik nem izgatnak ellenállásra). Mert bár ki fog jutni nekem a szenvedésből, a dolog Isten dicsőségére fog szolgálni, s hogy a kolostoralapítás szempontjából is jobb, ha távol leszek addig, amíg a bréve meg nem jön, mert az ördög nagy ármánnyal akar föllépni, mihelyt a tartományi főnök hazaérkezik. Ne féljek tehát semmitől; Ő meg fog engem ott segíteni. Ezek a szavak erőt öntöttek belém és teljesen megvigasztaltak.
Elmondtam a dolgot a jezsuita házfőnöknek, s ő azt tanácsolta, hogy minden esetre menjek el. Mások ugyanis úgy beszéltek, hogy ezt nem szabad megtennem; hogy ez az ördög találmánya, aki ott valami bajba akar engem sodorni; hogy írjak azonnal a tartományi főnöknek.
Én a házfőnök szavát fogadtam meg, s bízva abban, amit belső imámban hallottam, félelem nélkül indultam útnak. Mindazonáltal kimondhatatlanul szégyenkeztem, ha meggondoltam, hogy milyen okból visznek engem oda s hogy mennyire tévednek bennem. Ez azután még inkább arra indított, hogy buzgón könyörögjek az Úrhoz, ne hagyjon el engem. Nagy vigasztalásomra szolgált, hogy a jezsuita rendnek volt az illető városban kolostora, s így reméltem, hogyha ott alávetem magamat az ottani atyák vezetésének, úgy, amint itthon teszem, akkor annyira amennyire biztonságban leszek.[2]
Az Úristen úgy intézte a dolgot, hogy jelenlétem nagyon megvigasztalta azt az úriasszonyt, annyira, hogy szembetűnő javulás állt be az állapotában, s napról-napra jobban megnyugodott. A dolog mindenkit nagyon meglepett, mert, mint említettem, a gyász teljesen letörte. Az Úr valószínűleg arra a sok imára való tekintettel segített meg, amelyet az a sok jó lélek, az én ismerőseim végeztek arra a szándékra, hogy küldetésem sikerrel járjon.
Ez az úriasszony igen istenfélő volt, s annyira jólelkű, hogy az ő jámborsága kipótolta azt, ami én nálam hiányzott. Engem nagyon megszeretett, s én igen hálás voltam neki jóságáért, másrészt azonban minden kereszt volt számomra, mert az a kényeztetés, amellyel körülvettek, állandó aggodalomban tartott, s a megtiszteltetések, amelyekben részem volt, valóságos rémületet keltettek bennem. A lelkem annyira el volt szorulva, hogy egy pillanatra sem mertem szabadabban lélegzeni. Azonban az Úr sem feledkezett meg rólam, s ottani tartózkodásom alatt[3] rendkívül nagy kegyelmekben részesített, s ezek azután akkora függetlenséget biztosítottak lelkemnek, s oly mély megvetést oltottak belém mindama kincsek iránt, amelyeket ott láttam - még pedig annál mélyebbeket, minél nagyobbak voltak, - hogy én, aki megtisztelésnek tarthatnám, ha cselédje lehetnék azoknak az előkelő nagy úri asszonyoknak, olyan fesztelenül érintkeztem velük, mintha egyenrangú volnék velük. Mindebből nagy lelki hasznot merítettem s nyíltan meg is mondtam neki. Láttam, hogy épp olyan nő, mint amilyen én vagyok; éppúgy alá van vetve a szenvedélyeknek és a gyöngeségeknek, akárcsak én. Beláttam, hogy mily keveset ér az a nagyuraság; hogy minél magasabban áll valaki, annál több a gondja és a szenvedése. Mert hiszen folyton arra kell vigyáznia, hogy rangjának megfelelő módon viselkedjék. Az illemszabályok alig engedik élni. Enni nem eszik a megfelelő időben, sem pedig a szükséges határok között, mert ezeket a dolgokat nem a természetéhez szabják, hanem az állásához. Nem azokat az ételeket tálalják föl neki, amelyeket szeretne, hanem azokat, amelyek a rangjához illenek.
Mindez megutáltatta velem ezeknek a szegény főrangú asszonyoknak a helyzetét. Másrészt azonban Isten mentsen, hogy tiszteletlen legyek irányukban. Mert hiszen ez, akivel nekem volt dolgom, bár az ország legelőkelőbbjei közé tartozik, azt hiszem túltesz akárki máson alázatosság és egyszerűség dolgában. Hogyan sajnáltam és sajnálom most is, mikor azt kellett látnom, hogy mennyire kénytelen erőszakot venni saját hajlamain, csak azért, hogy állásának kötelmeit teljesíthesse. Mert hiszen udvari embereiben ilyen nagyasszony igen kevéssé bízhatik meg,[4] pedig hát az övéi még nagyon jók. Nem szabad az egyikhez több szót intéznie, mint a másikhoz, mert különben a többiek azonnal rossz szemmel kezdik nézni azt, aki ilyen kitüntetésben részesült. Micsoda rabszolgaság! Tényleg, egyike a világ nagy hazugságainak, hogy az ilyen embereket uraknak nevezi, holott igazában ezernyi dolognak a rabjai. Az én ott tartózkodásom alatt Isten kegyelméből annak a háznak a személyzete sokat javult istenfélelem tekintetében. Azonban nekem is kijutott a szenvedésekből, mert nem egy közülök irigykedett rám azért, hogy az az úriasszony engem annyira szeretett. Bizonyára azt hitték, hogy anyagi érdekek vezetnek. Az Úr jónak látta megengedni, hogy az ilyen dolgok olykor-olykor egy kis fájdalmat okozzanak nekem, még pedig talán azért, hogy az a sok kényeztetés, amelyben egyébként részem volt, ne szálljon a fejembe.
Mialatt ott voltam, egy szerzetes talált odajönni, egy igen előkelő származású férfiú, akivel nekem évekkel azelőtt volt egynéhányszor dolgom.[5] Egy napon éppen misét hallgattam az ő rendjének egyik kolostorában,[6] amely a palota közelében volt. Szerettem volna megtudni, hogy milyen állapotban van az ő lelke, mert azt óhajtottam, hogy igen hű szolgája legyen az Úrnak. Mikor tehát fölébredt bennem ez a kíváncsiság, fölkeltem, hogy majd beszélek vele. Mivel azonban éppen belső imába voltam merülve, eszembe jutott, hogy talán mégis csak idővesztegetés az egész, s hogy végre is mi közöm nekem hozzá, szóval újra leültem. Ha jól emlékszem, ez háromszor ismétlődött meg, végre azonban mégis csak legyőzte bennem a jó szellem a rosszat: elmentem, lehívattam, s ő lejött a gyóntatószékbe velem beszélgetni. Elkezdtük egymást kölcsönösen kikérdezni életünk felől, mert már évek hosszú sora óta nem találkoztunk. Megemlítettem előtte, hogy nagy lelki szenvedésekben volt részem, s ő nagyon érdeklődött, hogy mik voltak azok. Azt feleltem, hogy jobb azokról hallgatni, s hogy nem volna célja, ha elmondanám őket. Erre megjegyezte, hogy ha, az általam említett ama domonkosrendi atya,[7] aki neki bizalmas barátja, tud róluk, úgyis el fogja neki mondani az egészet, s így csak ki vele, beszéljem el s ne titkolózzam.
A dolog úgy volt, hogy ő is, mintha kényszer alatt lett volna, mikor engem így rábeszélt, s én sem voltam s képes tovább hallgatni. Mert bár rendesen csak kelletlenül és szégyenkezve szoktam beszélni ezekről a dolgokról, ővele és az említett házfőnökkel[8] szemben semmi ilyen nehézséget nem éreztem, sőt örömömre szolgált az egész beszámolás. A gyónási pecsét terhe alatt tehát közöltem vele mindent. Azelőtt is mindig nagyon sokra becsültem az értelmét, de ezen alkalommal bölcsebbnek találtam, mint valaha. Elgondoltam, micsoda nagy tehetségei és képességei vannak, s hogy mennyire előre kellene haladnia, ha teljesen odaadná magát az Úristennek. Megjegyzendő, már néhány év óta megvan bennem az a tulajdonság, hogy ha valaki nagyon megtetszik nekem, mindjárt azt szeretném, ha teljes szívvel-lélekkel Istennek szentelné magát, s hozzá oly epedve óhajtom ezt, hogy olykor szinte nem bírok magammal. Mert bár általában véve mindenkiről óhajtom, bárcsak szolgálna Istennek, az ilyen nekem tetsző embereknél ez a vágyam rendkívül hevességgel szokott jelentkezni, úgyhogy azután nem is hagyok békét az Úrnak miattuk. Ugyanígy jártam ezzel a szerzetessel.
Arra kért, hogy imádkozzam érte sokat Istenhez. Fölösleges volt ezt mondania, mert úgyis olyan hangulatban voltam, hogy nem lettem volna képes ezt elmulasztani. Visszahúzódtam tehát a templomban arra a magányos helyre, ahol belső imámat szoktam végezni, s mély áhítatba merülve elkezdtem beszélni az Úrhoz; tettem pedig ezt egészen gyerekes módon. Mert hát bizony sokszor megesik velem, hogy azt sem tudom, mit mondok, mikor a szeretet beszél belőlem, lelkem pedig magánkívül van, s még azt is elfelejti, hogy milyen mélységes mélyen áll az Úristen alatt. Úgy érzi, mintha egészen beléje merült és teljesen eggyé vált volna Ővele, s így azután bolondokat beszél. Emlékszem, először is sűrű könnyhullatás között arra kértem, fogadja ezt a lelket amúgy igazában az Ő szolgálatába. Mert hiszen igaz, hogy én ezt az atyát jó szerzetesnek tartottam, de ezzel nem voltam megelégedve, hanem azt szerettem volna, hogy kitűnő legyen. Azért is így fejeztem ki magamat: „Uram, ezt a kegyelmet nem szabad tőlem megtagadnod, mert nézd, ez igazán arra való ember, hogy mi kettőnknek jó barátja legyen.”
Ó mily végtelen a jósága és a leereszkedése az Úristennek! Mennyire nem a szavakat nézi, hanem a vágyakat és a jószándékot, amely azokat sugallja! Mily kegyesen eltűri, hogy egy ilyen magamforma lény ily vakmerő hangon beszéljen Ö Szent Felségéhez! Áldott legyen érte mindörökké!
Emlékszem, hogy még aznap este, abban az időben, amelyet a belső imának szoktam szentelni, nagy szomorúság fogott el arra a gondolatra, hogy talán nem is vagyok az Úristennel barátságban, s hogy tulajdonképpen azt sem tudom, kegyelem állapotában vagyok-e, vagy sem. Nem mintha szerettem volna erről valami bizonyosat tudni, hanem az a vágy fogott el, bárha meghalhatnék, s nem kellene folytatnom ezt az életet, amelynek folyamán sohasem tudhatom, vajon nem vagyok-e halott. Nem ismerek ugyanis rettenetesebbet annál a gondolatnál, hogy talán súlyosan vétettem Isten ellen. Ez a fájdalom teljesen elszomorította a szívemet; könyörögtem az Úrhoz, ne engedje, hogy ez megtörténjék; s teljesen elérzékenyülve, sokáig keservesen sírtam. Ekkor szózatot hallottam, amely azt mondta, hogy legyek teljesen nyugodt és biztos abban, hogy a kegyelem állapotában vagyok, mert ekkora Isten iránti szeretet, s azok a kegyelmek és érzelmek, amelyeket Ő Szent Felsége a lelkemre áraszt, nem képzelhetők el olyan léleknél, amely halálos bűn állapotában van.
Ami azt a szerzetest illeti, én teljes bizalommal voltam aziránt, hogy az Úr teljesíteni fogja, amit reá vonatkozólag kértem. Az Úr megbízott vele, hogy adjak át neki egy néhány szóból álló üzenetet, ami nekem nagyon nehezemre esett. Nem tudtam, hogyan mondjam meg neki. Az ilyen üzenetátadásra ugyanis, mint mondom, nagyon nem szívesen vállalkozom, különösen, ha olyasvalakinek szól, akiről azt sem tudom, hogy miképpen fogadja a dolgot, s nem fog-e a szemembe nevetni. Egy szóval, nagyon fáztam tőle. Végül azonban mégis kénytelen voltam engedni s megígértem az Úristennek, hogy minden esetre közölni fogom vele az üzenetet. Azonban annyira szégyenkeztem, hogy leírtam és így adtam át. Azonnal kitűnt, hogy csakugyan Istentől jött, mert akkora hatást tett rá. Elhatározta, hogy amúgy igazában ráadja magát a belső imára, habár azért nem azonnal tette meg. Az Úr azonban most már azt akarta, hogy teljesen az Övé legyen, s azért énáltalam üzent neki egy-két igazságot, amelyek - a nélkül, hogy én megértettem volna őket - úgy szíven találták, hogy egészen elámult bele. Ő Szent Felsége adta meg neki természetesen azt a kegyelmet, amelynek folytán elhitte, hogy ezek az üzenetek csakugyan Őtőle származnak; én pedig, akármilyen nyomorult legyek is, igen sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy térítse egészen magához, és utáltassa meg vele ennek a földi életnek örömeit és összes dolgait. Meg is hallgatott; áldott legyen érte mindörökké! - még pedig oly tökéletesen, hogy azóta is, valahányszor alkalmam van beszélni ezzel az atyával, egészen el vagyok tőle ragadtatva. Ha nem láttam volna saját szemeimmel, alig tudnám elhinni, hogy oly rövid idő alatt annyira jutott, hogy oly kiváló kegyelmekben részesül, s annyira el van merülve Istenben, mintha már nem is élne semmiféle földi dolog számára. Ő Szent Felsége tartsa őt a kezében! Ha így halad tovább - amint remélem, hogy Isten kegyelmével meg is fogja tenni, mert olyan jól meg van alapozva az önismerete, - akkor egyike lesz az Úr legkiválóbb szolgáinak, s nagy hasznára fog válni sok léleknek, mert a szellemi dolgok terén rövid idő alatt nagy tapasztalatra tett szert.
Ezeket az ajándékokat ugyanis az Úristen akkor és úgy adja, amikor és amint akarja, s nem nézi szolgálatainknak sem hosszát, sem nagyságát. Nem azt mondom, mintha nem becsülné ezeket is sokra, hanem csak azt, hogy az Úr olykor az egyik embert húsz év alatt nem vezeti föl a szemlélődésnek olyan magas fokára, mint ahová egy másikat egy esztendő alatt följuttat. Ő Szent Felsége tudja legjobban, hogy miért tesz így. Nagy tévedés azt hinnünk, hogy az évek hosszú sora fogja megérttetni velünk azt, amit megérteni lehetetlenség másképpen, mint csakis tapasztalat alapján. Azért is sokan csalódnak, mint mondottam, akik ismerni akarják a lelki dolgokat, a nélkül, hogy maguk is lelkiek volnának. Nem azt mondom, hogy a nem-lelki ember, ha egyébként tudományos képzettségű, ne lenne képes vezetni azt, aki lelki. Igenis, ezt meg tudja tenni a külső dolgokban, sőt némileg a belsőkben is, amennyiben olyanokról van szó, amelyek természetes úton, az értelem működése révén történnek. Az ilyeneket szemmel tarthatja, és megfigyelheti, vajon megegyeznek-e minden tekintetben a Szentírás tanaival. Ami azután a többit illeti, amiatt ne fájjon a feje, s ne akarjon olyan dolgokat megérteni, amelyeket nem ért meg; főleg pedig ne fojtsa el a szellemet azokban, akiket vezet. Ezen többi dolgok tekintetében ugyanis nagyobb Úr kormányozza őket, tehát van, aki parancsoljon nekik. Ne ütközzék meg ezeken a dolgokon, és ne tartsa őket lehetetlenségnek, mert minden lehetséges Istennél. Inkább igyekezzék erősebb hitre szert tenni és megalázni magát, mert ebből a tudományból az Úr talán egy szegény vénasszonynak többet ad, mint őneki, ha egyébként még akkora tudós is. Ezzel az alázatossággal több hasznára lesz a lelkeknek és önmagának, mintha a szemlélődő szerepét akarná játszani, a nélkül, hogy az volna. Mert ismételve mondom, hogyha valakinek nincs e téren tapasztalata, ha nem nagyon alázatos, és nem látja be, hogy nem ért hozzá, s hogy azért a dolog még sem lehetetlen: mondom, az ilyen embernek magának is kevés haszna lesz belőle, de még kevesebb annak, aki az ő vezetésére bízta magát. Ellenben, ha alázatos, akkor nyugodt lehet: az Úr nem fogja megengedni, hogy akár egyikük, akár másikuk tévedésbe essék.
Ami ezt az atyát illeti, akiről beszélek, sok egyéb kiváló tulajdonsággal együtt az Úr ezt az alázatosságot is megadta neki, s kiváló tudós lévén rajta volt, hogy meg tanuljon mindent, amit elméletileg lehet tudni ezekről a dolgokról. Amit pedig tapasztalat híján nem ért meg, azt megkérdi olyanoktól, akiknek van e téren tapasztalatuk. Az Úristen azonkívül igen eleven hitet is adott neki. Így azután ő maga is nagyon előre haladt, s nagyon előresegített egyes lelkeket, köztük engem is. Úgy látszik, az Úr, a reám váró szenvedésekre való tekintettel akart gondoskodni arról, hogy azon lelki vezetőim helyett, akiket magához vett,[9] legyenek mások, akik támogassanak nehéz küzdelmeim közepette, és sok jót tegyenek velem.
Az Úristen annyira megváltoztatta ezt a jó atyát, hogy, amint mondani szokás, szinte alig ismer magára. Egyebek között még testi erőt is adott neki ahhoz, hogy gyakorolhassa az önsanyargatást, holott azelőtt gyönge szervezetű volt és folyton betegeskedett; azonkívül pedig lelkesedést öntött belé minden jó iránt. Egy szóval kézzelfogható dolog, hogy az Úr egészen különös hivatásban részesítette. Áldott legyen érte mindörökké! Meg vagyok győződve, hogy mindeme lelki haszon azon kegyelmekből származik, amelyeket az Úr a belső imában adott neki. S ezek a kegyelmek föltétlenül hitelesek. Az Úr maga adott alkalmat ennek bebizonyítására, amennyiben már megállta a helyét nehéz körülmények között is, mint az olyan emberhez illik, aki tapasztalatból tudja, mekkora érdemet szerzünk, ha türelmesen viseljük el az üldözést. Remélem, hogy amilyen nagylelkű az Úr, az ő révén igen sok jó fog háramlani rendjének egyes tagjaira, illetve az egész rendre. Ez máris kezd meglátszani.
Nagyszerű látomásaim voltak őreá és az említett jezsuita házfőnökre vonatkozólag.[10] Az Úr sok minden csodálatos dolgot mondott nekem róluk, és még két más domonkosrendiről, különösen az egyikről, akinek lelki haladása igazolta azt, amit az Úr nekem róla kinyilatkoztatott.[11] Azonban erre az atyára nézve, akiről most beszélek, igen sok látomásom volt. Csak egy dolgot akarok itt megemlíteni.
Egy alkalommal együtt voltam vele egy társalgó szobában, s az egész idő alatt az én lelkem és szellemem érezte a szeretetnek azt a heves tüzét, amely az övében lángolt Isten iránt, úgyhogy szinte magamon kívül voltam. Csodálkozva szemléltem Isten végtelen kegyelmét, aki ily rövid idő alatt ily magas színvonalra emelte föl ezt a lelket. Egészen meg voltam szégyenülve annak láttára, hogy mily alázatosan hallgat meg egyes dolgokat, amelyeket én mondok neki a belső imáról; s annál nagyobb szerénytelenség volt részemről, hogy ennyit megengedtem magamnak olyan emberrel szemben, mint ő. Ügy látszik, az Úr mégis elnézte ezt a hibámat, mert látta, mily őszintén óhajtom minél nagyobb lelki haladását. A vele való társalgás olyan rendkívül üdvös hatással volt reám, hogy utána egészen új lelkesedés lángolt a lelkemben, s szerettem volna egészen új életet kezdeni Isten szolgálatában.
Ó Jézusom! Mit nem képes tenni az olyan lélek, amelyben ég az irántad való szeretet! Mennyire meg kellene becsülnünk az ilyent! Mily buzgón illenék imádkoznunk, hogy az Úr tartsa életben! Akiben megvan ugyanez a szeretet, annak az ilyen lelkek nyomába kellene lépnie! Mily szerencsés az, aki betege lévén ennek a szeretetnek, talál egy másikat, aki ugyanattól vérzik! Hogyan örül ilyenkor annak, hogy nincs egyedül! Mennyire támogatják egymást a szenvedésben, sőt az érdemgyűjtésben is! Kitűnő szövetségesek, ha összefognak, az ilyenek, akik készek ezerszer kockára tenni életüket Istenért s vágyva vágyódnak az alkalom után, hogy odaadhassák, azt Őérette. Olyanok ők, mint a katonák, akik, hogy zsákmányt ejthessenek, s belőle meggazdagodhassanak, azt kívánják, hogy legyen háború, mert tudják, hogy a nélkül nincs számukra zsákmány, nincs gazdagság. A szenvedés az ilyen lelkeknek életcélja. Ó mily nagy dolog az, ha valaki az Úr kegyelmének fényénél belátja, hogy mily nyereség Őérette szenvedni. Ezt azonban csak akkor érti meg az ember, ha már mindenről lemondott. Mert amíg van valamije, amihez ragaszkodik, az annak a jele, hogy becsüli azt a dolgot; ha pedig becsüli, akkor nehezére esik megválni tőle. Ez pedig akkora tökéletlenség, hogy azzal minden el van veszve. Az ilyenre ráillik az a mondás: „Veszve van az, aki veszett dolog után jár.” Mert van-e nagyobb veszteség, sötétebb vakság, és súlyosabb szerencsétlenség, mint sokra becsülni azt, ami semmit sem ér?!
Azonban hadd térjek vissza ahhoz, amit mondani akartam, tudniillik, hogy végtelen örömmel szemléltem ezt a lelket, amelyben - mint világosan láttam - az Úr oly rendkívüli kincseket halmozott föl. Elgondoltam, mekkora kegyelem volt reám nézve, hogy az Úr engem használt föl eszközül, s hogy mily méltatlan vagyok én erre. Igazán sokkal jobban örültem azoknak a kegyelmeknek, amelyeket az Úr őneki juttatott, és sokkal nagyobb jótéteménynek tekintettem őket magamra nézve, mintha nekem adta volna. Hálát adtam az Úrnak, hogy Ő Szent Felsége teljesítette kívánságomat, s meghallgatott, mikor azért imádkoztam hozzá, hogy válassza ki szolgálatára többek közt ezt a kiváló férfiút.
Akkora volt az örömöm, hogy lelkem végre is nem bírta tovább elviselni, s kilépve önmagából, elvesztette önmagát, hogy annál többet nyerjen. Megszűnt a gondolkodás és annak az úgy látszik magának a Szentlélek Úristennek ajkairól csengő nyelvnek hallatára nagy elragadtatás jött rám, amely úgyszólván teljesen megfosztott eszméletemtől. Egyébként azonban csak rövid ideig tartott. Krisztus Urunk jelent meg nekem kimondhatatlan fenségben és dicsőségben, s látszott rajta, hogy nagyon meg van velünk elégedve. Ezt nyíltan ki is mondta, s világosan értésemre adta, hogy az ilyen társalgásnál ő mindig jelen van, s hogy Istennek nagy dicsőségére szolgálnak azok, akik ennyire szeretnek Őróla beszélni.
Egy más alkalommal, midőn ez az atya távol volt ettől a várostól,[12] láttam, amint angyalok emelték a magasba, nagy dicsőség közepette. Ebből a látomásból megértettem, hogy lelke rohamosan halad az életszentség útján. Ez tényleg úgy is volt. Egy bizonyos személy ugyanis, akinek ő annak előtte megmentette a becsületét és a lelkét, nagyon is becsületbe vágó rágalommal lépett föl ellene, ő pedig mindezt készörömest viselte el. De azon kívül is sokat tett, ami Istennek nagy dicsőségére szolgált, s más egyéb üldözések közepette is megőrizte türelmét. Azt hiszem nem volna célszerű ezeket a dolgokat itt részleteznem. Kegyelmed úgyis tud róluk,[13] s utólag megmondhatja nekem, vajon jónak tartja-e, hogy följegyezzem őket Isten nagyobb dicsőségére.
Mindazok a jövendölések, amelyek erre a zárdára vonatkoztak (s amelyeket részben már említettem, részben pedig majd ezután fogok elmondani), vagy más egyéb dolgokat jeleztek előre: mind beteljesedtek. Egyik-másik eseményt az Úr három esztendővel előbb nyilatkoztatott ki nekem, mielőtt bekövetkezett volna; némelyeket még korábban, másokat későbben. Ezeket a kinyilatkoztatásokat én mindig közöltem gyóntatómmal és azzal az én özvegyasszony barátnőmmel, akivel szabad volt ilyesmiről beszélnem, ő pedig, mint megtudtam, elmondta másoknak is. Mindezek tudják, hogy nem hazudok, s ne is engedje Isten, hogy valaha bármiben is eltérjek az igazságtól, de főleg ilyenkor ne, amidőn ennyire komoly dolgokról van szó.
Mikor az egyik sógorom hirtelen meghalt,[14] én nagyon elszomorodtam miatta, mert nem szokott gyónni, s ekkor belső ima közben azt a kinyilatkoztatást kaptam, hogy nővérem éppen így fog meghalni, azért menjek el hozzá és készítsem erre elő. Szóltam a dologról gyóntatómnak, de az nem engedett el; midőn azonban a kinyilatkoztatás megismétlődött, azt mondta, hogy jól van, menjek, mert hiszen végre is nem vesztek vele semmit. Nővérem falun lakott. Elmentem tehát hozzá, s a nélkül, hogy megmondtam volna neki jövetelemnek igazi okát, igyekeztem minden tekintetben a lelkére hatni. Rábírtam, hogy igen gyakran gyónjék és szorgosan vigyázzon lelkiismeretének tisztaságára. Nagyon jó lélek volt s mindenben szót fogadott. Négy vagy öt esztendeig gyakorolta már ezt a szokást, és nagyon vigyázott arra, hogy semmiben se vétsen, egyszer csak meghalt, mikor senki sem volt mellette, s meggyónni sem tudott. Mily szerencse volt, hogy utolsó gyónása óta még egy hét sem múlt el. Ez a körülmény nagy örömömre szolgált, mikor megkaptam a halála hírét. Nagyon kevés időt töltött a tisztítóhelyen, mert, ha jól emlékszem, talán még egy hét sem múlt el halála után, mikor megjelent nekem az Úr, s megmutatta, hogyan veszi magához az örök boldogságba. Ezen évek alatt, amelyek a kinyilatkoztatás és az ő halála között folytak le, sem én, sem pedig a barátnőm egy pillanatra sem felejtettük el a reá vonatkozó jóslatot, s így, amikor meghalt, a barátnőm egészen elképedve jött hozzám azzal, hogy íme tehát csakugyan beteljesült. Áldott legyen mindörökre az Úr, aki olyan nagy gondot fordít arra, hogy a lelkek ne kárhozzanak el!

_________________________________

[1] De-la-Cerda Doňa Lujza, Medinaceli hercegének leánya, De-Saavedra Pardo Don Ariasnak, Spanyolország egyik leggazdagabb úriemberének, Kasztilia marsalljának özvegye, Tolédóban.

[2] A jezsuiták Tolédóban csak három évvel előbb, 1558 végén telepedtek le. Házfőnökük Domenech Péter atya volt, akit a szentanya odaérkeztekor mindjárt gyóntatójául is választott. A néhány sorral előbb említett házfőnökön az ávilai jezsuitákét, Salazár Gáspárt érti.

[3] A Medinaceli hercegek palotája, amelyben Szent Terézia ez alkalommal időzött, most is megvan, s 1607. óta a sarutlan karmelita nővéreknek szolgál zárdául.

[4] Az udvari nép - criados - alatt, amelyről itt beszél a szentanya, nem a szolgasereget kell érteni, hanem a nemes apródokat és udvarhölgyeket, akik ebben az időben a főúri palotákat benépesítették. Valósággal hozzátartoztak a majorátusokhoz s a vagyonnal együtt szálltak az örökösre; aki természetesen kötelezve volt eltartásukra. Medinaceli hercegének például, aki tizenegyszeresen volt spanyol grand, nem kevesebb, mint hétszáz személyt kellett ezen a címen eltartania.

[5] De-Tolédo Garcia, domonkosrendi atya, főrangú csaladból származott. Oropesában, Kasztiliában született, fiatalon kiment Mexikó alkirályával az új világrészbe, s ott 1535-ben belépett a szerzetbe. Később visszajött hazájába, s 1555-ben az ávilai Szent Tamás- kollégiumban volt alperjel. Ekkor ismerkedett meg Szent Teréziával. Mikor unokatestvérét De-Tolédo Ferencet Peru alkirályává nevezték ki, 1569-ben ő is vele ment s csak 1581-ben tért vissza Spanyolországba, nagy örömére Szent Teréziának. Szent halállal halt meg Talavérában 1590-ben.

[6] A domonkosrendiek Szent Péter vértanúnak szentelt temploma.

[7] Ibaňez Péter.

[8] Salazár Gáspárral.

[9] Alcantarai Szent Péter meghalt 1562 okt. 18., és Ibaňez Péter atya 1565 febr.2.

[10] Még mindig Tolédo Garcia és Salazár Gáspár atyákról van szó.

[11] Ibaňez Péter és Baňez Domonkos atyák, de főleg az első.

[12] Ávilától, ahol a szentanya ezeket a sorokat írja.

[13] Természetes, hogy tud, mert hiszen ővele, tudniillik De-Tolédo Garcia atyával történtek.

[14] Guzman Mártont, a Szent legidősebb nővérének, Máriának férje, Castellanos-ban.