Önéletrajz - XXIII. Fejezet

Visszatér élete folyásának elbeszéléséhez s elmondja, miképpen kezdett nagyobb tökéletességre törekedni, s hogy milyen eszközöket használt erre a célra. Nagyon fontos, hogy az olyanok, akiknek szemlélődő lelkeket kell vezetniük, tanítványaikat mindjárt kezdetben jól irányítsák. Mennyire hasznára volt neki is, hogy jó nevelésben részesült.


Vissza akarok már most térni arra a pontra, ahol abbahagytam életem leírását.[1] Azt hiszem, kelleténél nagyobb kitérést engedtem meg magamnak, de azt akartam vele elérni, hogy ami most következik, könnyebben legyen megérthető. Most egy új könyv kezdődik, akarom mondani, egy másik, egészen új élet. Az eddigi az enyém volt; ellenben azt az életet, amelyik a belső imának előbb fejtegetett kegyelmeivel kezdődik, úgy hiszem, joggal mondhatom, hogy az Úristen élte énbennem. Nélküle, - meg vagyok róla győződve, - nem lettem volna képes oly rövid idő alatt olyan rossz szokásokból és hibákból kivetkőzni. Áldott legyen az Úr azért, hogy megmentett engem önmagamtól.
Alighogy elkezdtem kerülni a rosszra vezető alkalmakat és szorgalmasabban gyakorolni a belső imát, az Úr azonnal elkezdte reám árasztani az Ő kegyelmeit. Úgy látszott, mintha csak arra várt volna, hogy én hajlandó legyek azokat elfogadni. Ő Szent Felsége azzal kezdte, hogy úgyszólván rendesen megadta nekem a nyugalmi imát, s gyakran az egyesülőt is, amely hosszú ideig tartott.
Mivel azonban éppen abban az időben történt, hogy egyes nők az ördög befolyása alatt nagy tévedésbe estek és másokat is félrevezettek:[2] az a nagy édesség és gyönyörűség, amely oly ellenállhatatlanul vett erőt rajtam, aggasztani kezdett. Másrészt azonban, különösen a belső ima tartama alatt, a lehető legnagyobb fokban meg volt bennem a biztonság a felől, hogy a dolog Istentől van; különösen azért, mert láttam, hogy mennyire javulok és erősödöm tőle. Ellenben hacsak egy kicsit is elszórakoztam, újra éledt bennem a félelem és a gyanú, vajon nem az ördög igyekszik-e a jónak látszata alatt felfüggeszteni értelmem működését, hogy így megakadályozzon az elmélkedésben, s abban, hogy a mi Urunk kínszenvedésével foglalkozzam. Mivel még nem értettem a dolgot, azt tartottam benne a legnagyobb veszteségnek, hogy nem fordíthatom hasznomra az értelmemet.
Midőn azonban Ő Szent Felsége kegyes volt engem fölvilágosítani, hogy tartózkodni tudjak a bűntől, és belássam, mennyivel tartozom neki, ez az aggodalom még nagyobbra nőtt, olyannyira, hogy sietve néztem olyanok után, akikkel ezt a dolgot meg lehessen beszélni. Egyik-másik ilyent hírből ismertem már, mert hiszen éppen akkor telepedtek meg városunkban a Jézus-társasági atyák, akiket én, anélkül, hogy csak egyet is ismertem volna közülük, nagyon szerettem és pedig már csak azért is, mert hallottam róluk, hogy milyen imádságos életet folytatnak.[3] Addig azonban méltatlannak tartottam magamat arra, hogy beszéljek velük, meg arra is gondoltam, hogy nem lenne elég erőm tanácsaik követésére, ami csak növelte félelmemet. Mert rettenetesnek találtam még a gondolatát is annak, hogy, ha majd reájuk bízom magamat, esetleg mégis csak az maradok, aki voltam.
Ezen habozás közepette eltelt némi idő, míg végre sok lelki küzdelem és rettegés után elhatároztam, hogy megbeszélem a dolgot egy lelki emberrel, s megkérdem tőle, a belső imának miféle faja az, amelyben én leledzem; hadd mondja meg nekem, vajon nem járok-e tévutakon. Egy szóval mindent meg akartam tenni, csakhogy elkerüljem Isten megbántását. Ami ugyanis engem, mint említettem, legjobban ijesztett, az volt, hogy lelki erő tekintetében annyira gyöngének éreztem magamat. De micsoda tévedésben is voltam, ó Uram, segíts! Azért, hogy jó tudjak lenni, eltávolodtam a legfőbb jótól! Úgy látszik, az ördög szempontjából döntő jelentőségű lehet az a pillanat, amikor az ember rálép az erények útjára: én legalább alig tudtam leküzdeni az ellenállást. Jól tudja a nyomorult, hogy ha egyszer a lélek Isten jó barátainak befolyása alá kerül, akkor meg van mentve, s azért se vége se hossza nem volt a habozásnak, míg végre képes voltam magamat rászánni erre a lépésre. Úgy voltam megint vele, mint akkoriban, amikor abbahagytam a belső imát, tudniillik előbb meg akartam javulni. Ez pedig valószínűleg soha sem sikerült volna. Ugyanis annyira el voltam már merülve holmi apró-cseprő rossz szokásokba, hogy nem is tartottam őket többé rosszaknak; mások segítségére volt tehát szükségem ahhoz, hogy fölkelhessek. Áldott legyen az Úr, mert hiszen ő volt az első, aki kezét nyújtotta felém.
Mikor azt láttam, hogy a belső ima fokozódásával ez a rettegés folyton növekszik bennem, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ennek az egész dolognak vagy valami igen nagy jónak, vagy pedig a lehető legnagyobb rossznak kell lennie. Azt világosan beláttam, hogy természetfölötti, mert olykor képtelen voltam az ellenállásra; az pedig, hogy reám jöjjön, amikor én akarom: ki volt zárva. Azt gondoltam tehát magamban, itt én nem tehetek mást, minthogy igyekszem nagyon tisztán tartani a lelkiismeretemet, és elkerülni minden rosszra vezető alkalmat, még ha csak bocsánatos bűnökről volna is szó. Mert így, ha a dolog Isten szellemétől való, akkor egészen biztos a haszon, ha ellenben az ördögnek keze van benne, addig, amíg igyekszem az Úr kedvében járni és Őt meg nem bántani, nem sok kárt okozhat nekem, sőt végül rajta fog veszteni. Mikor ez az elhatározás megfogamzott bennem, folyton kértem az Úristent, legyen benne segítségemre, s néhány napon át igyekeztem is azt végrehajtani. Azonban csakhamar be kellett látnom, hogy így, egymagamban, nem vagyok képes rá. A lelkemben nem volt elég erő ekkora tökéletesség gyakorlására, mert még mindig volt bennem némi ragaszkodás egyes dolgok iránt, s ez, bár magában véve nem volt olyan nagyon rossz, elég volt ahhoz, hogy mindent elrontson.
Emlegettek előttem egy itteni tudós papot; akinek jósága és erényessége az Úr kegyelméből éppen akkor kezdett közismertté lenni.[4] Egy ugyancsak itteni szent életű úriember révén sikerült vele megismerkednem. Ez az utóbbi házas ember ugyan, de olyan példás és erényes életű, olyan imádságos és olyan jószívű, hogy jósága és tökéletessége fényesen ragyog mindenkinek szemei előtt. S ez a köztisztelet nagyon is indokolt, mert igen sok embernek szolgált már lelki javára. Az Úristen nagy tehetségekkel áldotta meg, s bár az a körülmény, hogy házasember, inkább csak akadályul szolgál, azért mégis nagyon jól használja fel azokat. Kiváló esze van; nagyon szelíd mindenkivel szemben; a társalgásban nem nehézkes, sőt annyira kellemes és szeretetreméltó s ugyanakkor teljesen kifogástalan és szent: hogy mindenkit elbájol, akivel csak érintkezik. Mindezt nagy lelki javára fordítja azoknak, akikkel beszél, s igazán úgy látszik, mintha folyton azon járna az esze, hogy miképpen tehetne meg másoknak minden lehető szolgálatot, s hogyan járhatna mindenkinek kedvében.
Ezen áldott szentéletű ember buzgólkodásának köszönhetem, nézetem szerint, hogy lelkem az üdvösség útjára terelődött. Alázatosságát nem győzöm eléggé csodálni. Már majdnem negyven év óta - ha jól tudom, két-három év híján negyven év óta - gyakorolja a belső imát, s olyan tökéletes életet folytat, amilyen csak összeegyeztethető állapotbeli kötelmeivel. Különben a felesége szintén hű szolgája az Úristennek, s olyan szerető lélek, hogy igazán nincs útjában az ő életszentségének. Egy szóval olyan asszony, akit az Úristen külön kiválasztott arra a célra, hogy egy ilyen nagy szolgájának legyen az élete párja.[5]
Rokonai össze voltak házasodva az én rokonaimmal, ő pedig nagyon benső viszonyban volt Istennek egy másik buzgó szolgájával, aki egyik unokatestvéremet bírta feleségül. Így tehát az ő közvetítésével sikerült elérnem, hogy eljött hozzánk az a pap, akiről azt mondtam, hogy olyan kiváló szolgája az Úristennek, s aki neki igen jó barátja volt. Az volt a szándékom, hogy nála fogok gyónni és reá bízom a lelkem vezetését. Mikor azután az az úriember elhozta őt, hogy beszéljen velem, én ugyancsak pironkodtam, hogy egy olyan szent emberrel van dolgom, de részben mégis elmondtam neki lelki ügyeimet és belső imámnak módját. Gyóntatásomat ugyanis nem volt hajlandó magára vállalni; azt mondta, hogy túlságos sok a dolga, amint tényleg úgy is volt. Egyébként azonban szent elhatározással fogott hozzá lelki vezetésemhez, s azonnal úgy kezelt, mint erős lelket szokás - aminthogy a belső imám fokozata alapján annak is kellett volna lennem - s azt kívánta, hogy a legkisebb hibát se kövessem el Isten ellen. Mikor én azt láttam, hogy milyen szigorú felfogást tanúsít egyes apróságokban, holott nekem még akkor nem volt arra erőm, hogy az ilyenekben is tökéletesen viselkedjem, elszomorodtam. Láttam, hogy úgy tekinti lelki dolgaimat, mintha azokkal egykettőre lehetne végezni, én pedig éreztem, hogy sokkal nagyobb körültekintésre volna szükség. Egy szóval, beláttam, hogy azokkal az eszközökkel, amelyeket ő alkalmaz, az én lelkemen nincs segítve, mert azok az enyémnél tökéletesebb léleknek valók, én pedig, habár az isteni kegyelmek dolgában igen előre jutottam: erények és önmegtagadás tekintetében nagyon is a kezdetén voltam a lelki életnek. S tényleg, ha nem lett volna alkalmam kívüle másnak a tanácsát is kikérnem, azt hiszem a lelki állapotom soha sem javult volna meg. Azt kellett ugyanis folyton látnom, hogy nem teszem meg, s nézetem szerint képtelen is voltam megtenni azt, amit ő a lelkemre kötött, s ez annyira elcsüggesztett, hogy végül elvesztettem volna minden reményemet s mindennel fölhagytam volna. Igazán csodálkozom néha rajta, hogy ő, akinek egyébként egészen különös tehetsége van e tekintetben, s úgy ért hozzá, miképpen kell lelkeket Istenhez téríteni: hogyan tudta az enyémet annyira félreérteni, s miért nem akarta gyóntatásomat elvállalni! Most belátom, hogy mindez javamra szolgált; ugyanis ennek az lett a következménye, hogy megismerkedtem a Jézus-társaságnak szent papjaival, s kikértem az ő tanácsukat.
Ezen alkalommal abban állapodtunk meg a szent lovaggal, hogy néha-néha meg fog engem látogatni. Ebből is látszik az ő nagy alázatossága, hogy nem restellt egy magamforma rossz lélekkel érintkezni. Ettől kezdve el-elnézett hozzám; tartotta bennem a lelket, s azt mondogatta, ne gondoljam, hogy egy nap alatt képes leszek mindenről lemondani. Lassan-lassan majd megsegít az Úristen. Hogy neki magának is éveken át kellett néha küszködnie egészen kicsinyes dolgok miatt, míg végre sikerült erőt vennie önmagán. Ó alázatosság, mily nagy dolgokat művelsz te ott, ahol megvagy, s mily áldásos hatással vagy azokra, akik birtokosoddal érintkeznek. Ez a szent ember - mert, azt hiszem, joggal nevezhetem így - elmondott nekem vigasztalásomra egyet-mást önmagáról, amit ő, nagy alázatosságában bűnnek tartott, pedig ha az ember az ő társadalmi állása szempontjából mérlegelte a dolgot, őbenne még csak hibának, vagy tökéletlenségnek sem volt mondható; míg ellenben én nálam nagyon is nagy hiba volt.
Nem ok nélkül mondom el mindezt. Látszólag kicsinységekre vesztegetem az időt, pedig ezek rendkívül fontosak, mikor arról van szó, hogy a lélek meginduljon, haladjon, s végül röpüljön, habár, amint mondani szokás, még a tolla se nőtt ki. El se hinné az ember, ha nem tapasztalta. Mivel pedig én azt remélem, hogy Kegyelmed sokra fogja vinni, azért említem meg itt, hogy minek köszönhetem egész üdvösségemet. Annak, hogy volt, aki értett kezelésemhez, akiben volt elég alázatosság és szeretet ahhoz, hogy velem maradjon; s aki türelmesen tudta nézni, hogy nem javultam meg egyszerre mindenben. Bölcs körültekintéssel vezetett lépésről-lépésre; s ellátott tanácsokkal arra vonatkozólag, hogy miképpen kell kifogni az ördögön. Én pedig annyira megszerettem őt, hogy nem ismertem boldogabb napot annál, amelyen őt láthattam. Sajnos, elég ritkán volt benne részem. Ha hosszabb ideig nem jött, mindjárt elszomorodtam, mert azt hittem, hogy rosszaságom miatt nem akar látni.
Miután mind jobban és jobban megismerte nagy gyarlóságaimat, amelyek talán bűnöknek is voltak mondhatók - bár, amióta vele érintkeztem, sokat javultam - s mivel én, hogy e tekintetben is felvilágosíthasson, beszéltem neki azon kegyelmekről, amelyekben engem az Úristen részesített, azt mondta nekem, hogy ez a dolog nem tetszik neki, mert ezek az adományok csak olyan egyéneknél fordulnak elő, akik már sokkal magasabbra jutottak, s jobban gyakorolták az önmegtagadást, mint én. Egy szóval, hogy ő nem tehet róla, de igen aggasztónak tartja állapotomat, annál is inkább, mert, bár nem akarja elhamarkodni az ítéletet, neki úgy látszik, mintha egyes dolgokban a rossz szellemnek volna bent a keze. Azt tanácsolta tehát nekem, gondoljam jól át belső imámnak összes mozzanatait, s azután mondjam el neki. A legnagyobb baj azonban éppen az volt, hogy én akkor még egyáltalában nem tudtam másnak megmagyarázni, hogy mi történik velem a belső imában; mert azt a kegyelmet, hogy magam is megértsem s mással is tudjam közölni, csak nemrégiben kaptam Istentől.
Mikor ezt mondta nekem, tekintve, hogy már amúgy is tele voltam rettegéssel, nagyon elszomorodtam és sokat sírtam. Egyrészről ugyanis semmi kétségem sem volt aziránt, hogy az Úristennek kedvében akarok járni, azt pedig, hogy ezek a dolgok az ördögtől valók, semmiképpen sem tudtam magammal elhitetni, másrészt azonban attól féltem, hátha a bűneimért vert meg engem az Úristen lelki vaksággal s emiatt nem látom be a való tényállást. Könyvek után néztem tehát, azon reményben, hogy talán ezek segélyével tudom majd belső imámat megmagyarázni. Találtam is egyet, amelynek címe: „A Sion-hegy útja”,[6] amely ott, ahol a léleknek Istennel való egyesülését tárgyalja, felsorolja mindazokat a tüneteket, amelyek megvoltak bennem is, különösen azt a semmire nem gondolást. Mert hiszen én is ezt mondogattam folyton, tudniillik, hogy mikor abba a belső imába vagyok merülve, semmire sem tudok gondolni. Aláhúztam tehát az illető helyeket, s odaadtam neki a könyvet azzal, hogy ő és az a szentéletű és jámbor pap, akiről beszéltem, nézzék meg, s azután mondják meg nekem, hogy mit tegyek, s vajon nem tartanák-e jobbnak, hogy egészen abbahagyjam a belső imát. Mert végre is, minek tegyem én ki magamat ezeknek a veszedelmeknek?! Hiszen már majdnem húsz esztendeje, hogy gyakorlom ezt az imát, s nemhogy hasznomra lett volna, hanem, íme, ördögi cselszövényekbe jutottam miatta! Ha így van a dolog, akkor jobb, ha nem folytatom! Az is igaz, hogy ez az elhatározás nagy áldozatomba került, mert hiszen már volt alkalmam tapasztalni, hogy milyen az én lelkem belső ima nélkül. Így tehát minden oldalról csak szenvedés fenyegetett, mint az olyan embert, aki a folyó közepén vergődik, s akármerre fordul, még nagyobb veszedelemtől fél, ott pedig, ahol van, majd hogy bele nem fullad. Az ilyesmi kimondhatatlan lelki kínokat okoz. Ilyen megpróbáltatásokban, amint még el fogom mondani, nem egyszer volt részem; s bár ezek a dolgok nem látszanak fontosaknak, talán mégis jó lesz megérteni belőlük azt, hogy miképpen kell megvizsgálni a szellemet.[7]
Az kétségtelen, hogy ez a szenvedés igen nagy; s éppen azért mindig nagyon óvatosan kell eljárni, különösen nőkkel szemben. Nagy ugyanis a mi gyarlóságunk, s bajt okozhat, ha valakinek nyíltan megmondják, hogy az ördög űzi vele játékait. Először jól meg kell vizsgálni a dolgot; azután el kell távolítani minden képzelhető veszedelmet, s lelkére kell kötni mindenkinek, hogy tartsa a dolgot titokban. A titkot azonban őrizzék meg a lelki vezetők is! Erről sokat tudnék mondani, mert ugyancsak megszenvedtem azért, hogy azoknak, akikkel a belső imámról beszéltem, eljárt a szája. Az egyik a másikhoz fordult tanácsért, s ezt ők ugyan az én érdekemben tették, de ezzel engem nagy bajba juttattak, amennyiben ily módon elhíresztelték olyan dolgaimat, amelyeknek titokban kellett volna maradniuk, mert nem mindenkinek valók. Hozzá úgy tűnt föl a dolog, mintha én tettem volna őket közhírré. Azt hiszem, ez nem az ő hibájuk volt, hanem az Úr engedte meg, hogy nekem legyen alkalmam szenvedni. Nem azt akarom mondani, hogy olyasmit mondtak el, amit én gyónásban közöltem velük; mivel azonban én beszámoltam előttük aggodalmaimról, s fölvilágosítást kértem tőlük, azt hiszem, mégis illett volna hallgatniuk. S habár ennyire megjártam, soha sem mertem az ilyen emberek előtt semmit sem eltitkolni.
Az ehhez hasonló esetekben tehát, mint mondom, nagy körültekintéssel kell eljárni; biztatni kell az illetőt, hogy várjon türelmesen: az Úr annak idején majd megsegíti, amint engem is megsegített. Ha nem így bántak volna velem, teljesen tönkre tehettek volna, mert akkora volt bennem az aggodalom és a rettegés. Tekintve, hogy amúgy is szívbajos vagyok, nem is értem, hogy nem ártott jobban az egészségemnek.
Odaadtam tehát, mint mondom, a könyvet, s legjobb tudomásom szerint beszámoltam életemről és bűneimről, nem gyónásban természetesen, mert hiszen az illető világi ember volt, de azért nyíltan föltártam egész rosszaságomat; azok ketten pedig, - Istennek ez a két hű szolgája, nagy részvéttel és szeretettel tanácskoztak azon, hogy mi lenne a legjobb reám nézve. Remegve vártam válaszukat, és sok embert kértem meg, hogy járjon közbe értem Istennél, s magam is folyton imádkoztam ama napok alatt. Végre a szent lovag eljött hozzám nagy szomorúan, s kijelentette, hogy mindkettőjüknek véleménye szerint tényleg az ördögnek műve az egész; s hogy a legmegfelelőbb eljárás részemről az lenne, ha megbeszélném a dolgot valamelyik Jézustársasági atyával. Hívassak egyet; ha azt üzenem neki, hogy szükségem van reá, bizonyára el fog jönni. Végezzek nála egyetemes gyónást; számoljak be előtte egész életemről és tárjam föl neki állapotomat, s tegyem ezt mind a lehető legőszintébben. A gyónás szentsége révén Isten majd jobban föl fogja őt világosítani, de meg különben is ezeknek az atyáknak nagy tapasztalatuk van a lelki élet terén. Tartsam magamat szigorúan ahhoz, amit majd ő mond, mert nagy veszedelemben forgok, ha nincs, aki vezessen.
Ez a válasz bennem akkora rémületet és fájdalmat keltett, hogy azt sem tudtam, mihez fogjak. Mást se tettem, mint sírtam. S midőn így szomorúan meghúztam magamat egy kápolnában, nem tudva, hogy mi lesz velem, felütöttem egy könyvet, amelyben mintha csak maga az Úr adta volna a kezembe, Szent Pálnak ezt a mondását olvastam, hogy hűséges az Isten s nem engedi, hogy olyan embert, aki őt szereti, az ördög tévútra vezessen. Ez nagyon megvigasztalt. Elkezdtem tehát készülni az egyetemes gyónásra, s írásba foglaltam mindazt a rosszat és jót, amit életemben tettem, szóval annak egész folyását, és pedig olyan világosan, amint csak tudtam. Nem hallgattam el semmit sem. Emlékszem reá, hogy mikor átnéztem az írásomat, s láttam, hogy mennyi benne a rossz és majdnem semmi a jó: nagyon elcsüggedtem és mélységesen elszomorodtam.
Az a gondolat is nagyon rosszul esett, hogy a házbeliek majd meglátják, ha olyan szent emberekkel beszélek, amilyenek a jézustársasági atyák. Egyrészt ugyan féltem saját hitványságomtól, másrészt pedig beláttam, hogy ezután még inkább köteles leszek megjavulni, s lemondani szórakozásaimról. Mert ha nem teszem, csak annál rosszabb lesz reám nézve. Megegyeztem tehát a sekrestyés nővérrel, hogy ne szóljon róla senkinek. Ez azonban nem sokat használt. Mert mikor lehívtak, ez egyik nővér éppen a kapunál volt, s az elmondta a hírt az egész háznak. De hát ez már így van: az ördög minden képzelhető kellemetlenséggel és ijesztgetéssel igyekszik az embert visszatartani attól, hogy Istenhez szegődjék.
Mikor azután ama jámbor szent életű pap előtt,[8] föltártam egész bensőmet, azonnal észrevettem, hogy érti ezt a nyelvet, meg is magyarázta nekem az állapotomat, s lelket öntött belém. Azt mondta, hogy kézzelfoghatóan Isten szelleme működik bennem, azonban, szerinte, újra kell kezdenem a legelején az imádságos életet, mert az nincs nálam jól megalapozva, amennyiben még fogalmam sincs az önmegtagadásról. Ebben annyira igaza volt, hogy úgy tűnt föl előttem, mintha még a nevét sem hallottam volna soha. Hogy semmi esetre se hagyjam abba a belső imát, sőt igyekezzem igen buzgó lenni, tekintve, hogy az Úristen olyan rendkívüli kegyelmekben részesít. Ki tudja, - mondotta - hogy nem akar-e az Úr engem eszközül használni más emberek lelki üdvére és egyéb dolgokra? (Valósággal úgy látszik, mintha megjövendölte volna azt, amit az Úr azóta tett velem.) Hogy nagy felelősség terhelne, ha nem működném közre az Úristen kegyelmeivel.
Az egész idő alatt úgy éreztem, mintha általa a Szentlélek beszélt volna hozzám hogy meggyógyítsa lelkemet. Minden szava mélyen belevésődött emlékezetembe, s én teljesen meg voltam szégyenülve. Úgy vezette lelki életemet, hogy azt hiszem, rövidesen egészen megváltoztam. Micsoda nagy dolog az, ha valaki megért egy lelket! Azt mondta nekem, hogy minden nap elmélkedjem az Úr Jézus kínszenvedésének egy-egy részletéről, s igyekezzem belőle lelki hasznot meríteni. Hogy ne foglalkozzam mással, mint a Megváltó emberi természetével, azoknak az elmerüléseknek és szellemi élvezeteknek pedig álljak ellent minden erőmmel olymódon, hogy nem egyezem beléjük mindaddig, amíg ő mást nem mond nekem. Mikor eltávozott tőlem, meg voltam vigasztalódva, s új erőt éreztem magamban. Az Úr volt az, aki segített rajtam, s az ő kegyelme volt, hogy ez a lelki atya megértette állapotomat, s azt, hogy miképpen kell engem vezetnie. Elhatároztam, hogy minden tekintetben pontosan ahhoz fogom magamat tartani, amit ő mond, s így is tettem a mai napig. Áldott legyen az Úr, aki megadta nekem azt a kegyelmet, hogy mindenben engedelmeskedjem gyóntatóimnak, ha nem is tökéletesen. Lelki vezetőim pedig azóta is majdnem mindig ezek az áldott jézustársasági atyák voltak, bár, mint mondom, csak igen gyarlón követtem utasításaikat. Mindazonáltal lelkem állapota, amint a következőkben el fogom mondani, szembetűnő módon javult.

_________________________________

[1] A 9. fejezetben hagyta abba az 1555, év eseményeinek elmondásával.

[2] Egyebek között egy kordovai ferencrendi nővér, Keresztről nevezett Magdolna, tett e tekintetben szert szomorú hírnévre. Kinyilatkoztatásainak, jóslásainak és elragadtatásainak csodájára jártak mindenfelől. Mikor például a szentáldozáskor a pap közeledett feléje az oltáriszentséggel, s Magdolna kinyitotta száját, hogy azt magához vegye: íme a nyelvén már ott volt a szent ostya, amelyet szerinte egy angyal hozott neki. 1541-ben egyszerre csak önszántából megvallotta, hogy mindez szemfényvesztés és szélhámosság volt, s hogy az ördöggel állott szövetségben Az Inquizició aránylag igen enyhén bánt vele, s élete hátralevő részét bűnbánó vezeklésben töltötte.

[3] A jézustársasági atyák 1554-ben alapították meg Ávilában a „Szent Egyed-kollégium”-ot. Eleinte csak egy atya és két testvér volt benne. Később többen jöttek. A kollégium Szent Terézia első alapításának, a Szent József-zárdának közelében volt, a keleti külvárosban. 1623-ban áthelyezték a belvárosba, s új temploma Szent Ignácnak volt szentelve. 1774-ben a társaság eltörlésekor ezen második épületen a püspöki székhely és egy plébánia osztoztak meg. Az eredeti Szent Egyed-kollégium később jeromosrendi zárda lett, ma pedig szeminárium. A Jézus-társaságnak napjainkban nincs Ávilában háza. A „Szent Terézia és a kármeliták” című műben kifejtettük, hogy milyen rendkívül fontos és üdvős szerepet játszottak a jézustársasági atyák, főleg Pradanos János, Alvárez Boldizsár, Borgia Szent Ferenc és Salazar Gáspár, Szent Terézia lelki életének irányításában és a sarutlan kármelita rend alapításában.

[4] Dáza Gáspár mester volt; nagyon jámbor, buzgó pap és nagy jótevője a szegényeknek. Szent Terézia lelkét nem volt képes megérteni, de azért mindig hűséges jó barátja maradt; s ő volt első alapításának, az ávilai Szent József-zárdának első káplánja. A zárda templomában egy kápolnát alapított, s mikor 1592-ben meghalt, oda temették. Mellette nyugszanak édesanyja és nővére hamvai. Tíz évvel élte túl a szentanyát és a szentté avatási pör tanúi között ő is szerepel.

[5] Ez a gyönyörű dicséret De Salcedo Ferenc lovagnak szól, aki Szent Teréziának egyik leghívebb barátja volt. Még házas ember korában elvégezte az egész hittudományi tanfolyamot az ávilai domonkosrendiek főiskolájában, s feleségének Del Aquila Mencia úrnőnek halála után, 1570-ben pappá szenteltette magát. l580-ban halt meg, s a Szent József-zárda templomában van eltemetve, ahol sírja most is látható. Egész vagyonát ennek a zárdának hagyta.

[6] A mű szerzője egy szent ferencrendi laikus testvér, egykor II. János portugál királynak hírneves udvari orvosa, De Laredo Bernardin volt. Névtelenül jelent meg Sevillában 1533-ban, s újra kiadták Medina del Campó-ban 1542-ben.

[7] Tudniillik azt, hogy valakit valami dologban jó vagy rossz szellem vezet-e, ami a magasabb lelki életben minduntalan fölmerülő és rendkívül fontos kérdés. Azért az úgynevezett „ingyen adott kegyelmek” között előkelő helyet foglal el a „discretio spirituum”, vagyis a szellemek megkülönböztetésének tehetsége, amelyre minden lelki vezetőnek nagy szüksége van.

[8] Pradános János atya még egészen fiatal volt, de már akkor kitűnt, mint kiváló lelki vezető. A szentanya igen nagyra becsülte, s így ír róla a valladolidi perjelnőhöz intézett egyik levelében: „Pradános atya a szó legszorosabb értelmében a mi hűséges jó barátunk, s ön legjobban teszi, ha ővele beszéli meg ügyeit.” Hosszú ideig élt Valladolidban, s ott is halt meg szent halállal 1597-ben.