Önéletrajz - XXX. Fejezet

Újra fölveszi életrajza fonalát, s elmondja, miképpen segítette meg nagy szenvedéseiben az Úristen azáltal, hogy odahozta abba a városba, ahol lakott, azt a szentéletű férfiút, Alcantarai Péter testvért, a dicső Szent Ferenc szerzetének tagját. Beszél egyes nagy kísértésekről és lelki fájdalmakról, amelyeket olykor ki kellett állnia.


Mikor láttam, hogy mily keveset, illetve inkább semmit sem tudok tenni ezen heves indulatok ellen, elkezdtem ezektől is félni. Nem tudtam ugyanis megérteni, miképpen fér össze a fájdalom az örömmel. Hogy testi fájdalom nem akadályozza meg a lelki örömöt, az ismeretes volt előttem, de hogy olyan kimondhatatlan szellemi kín olyan végtelen gyönyörűséggel járjon, az teljesen zavarba ejtett. Igyekeztem ugyan ellenállni, de törekvésem annyira meddő volt, hogy egészen belefáradtam. A keresztet használtam fegyverül, s így védekeztem Ő ellene, aki azon üdvözített mindnyájunkat. Senki sem értett meg, azt beláttam. De bármennyire világos volt is ez előttem, nem mertem róla szólni gyóntatómnak, mert akkor igazán kimondta volna reám, hogy nincs bennem alázatosság.
Az Úr végre olyan kegyes volt, hogy nagyon megkönnyítette, sőt egy időre egészen megszűntette szenvedéseimet azzal, hogy idehozta ebbe a városba azt az áldott jó Alcantarai Péter testvért.[1] Már beszéltem róla és említettem egyet-mást önsanyargatásairól. Egyebek közt azt is elmondták nekem, hogy húsz éven át állandóan hordott a pléh-lemezekből készült kínzó övet. Ő írta azokat a spanyol nyelven kiadott apró könyvecskéket az imádságról, s mivelhogy ő ugyancsak ismerte tapasztalatból ezt a tárgyat, úgy adja elő, hogy abból nagy hasznot meríthetnek azok, akik gyakorolják a belső imát.[2] Szent Ferencnek első szabálya szerint élt, minden enyhítés nélkül, s azonkívül gyakorolta mindazt, amit annak idején mondtam róla.
Mikor ama istenfélő özvegyasszony, az én jó barátnőm megtudta, hogy itt van ez a nagy szent, igyekezett engem vele összehozni.[3] Az én nehéz helyzetem ugyanis ismeretes volt előtte, mert hiszen tanúja volt szenvedéseimnek és sokszor igyekezett engem megvigasztalni. Akkora volt benne a hit, hogy nem tudott kételkedni kegyelmeim valódiságában, s még akkor is, mikor mindenki az ördög kezét látta a dologban, ő meg volt arról győződve, hogy Istentől való. Mivel pedig nagyon jó esze van és titoktartó, az Úr pedig bőven részesíti a belső ima kegyelmében: azt akarta Ő Szent Felsége, hogy tisztán lásson olyanokban, amikhez a tudósok nem értettek. Gyóntatóim megengedték nekem, hogy egyet-mást bizalmasan közölhessek vele, s ez az eljárás igen sok okból teljesen indokolt volt. Olykor neki is volt része azokban a kegyelmekben, amelyekkel az Úr engem elhalmozott, s ezek alapján nagyon is üdvös tanácsokat tudott nekem adni.
Midőn tehát értesült Alcantarai Péter érkezéséről, hogy könnyebben érintkezésbe léphessek vele, tudtom nélkül megszerezte tartományi főnököm engedélyét arra, hogy nyolc napig az ő házának lehessek vendége. Így azután őnála és egyik-másik templomban is sokszor volt alkalmam vele beszélni már ezen első jövetele alkalmából is; mert azután, később sokszor találkoztunk.
Röviden s tőlem telhetőleg a lehető legvilágosabban elmondtam neki életem folyását és belső imámnak módszerét. Mert az mindig megvolt bennem, hogy világosan és őszintén tártam föl lelkemet azok előtt, akiknek tanácsát kértem, s azt szerettem volna, ha még az összes önkéntelen indulataimat is közölhettem volna velük; a kétes és gyanús dolgokban pedig igyekeztem felhozni mindent, ami én ellenem szólt. Egy szóval minden kétszínűség nélkül és leplezetlenül engedtem neki bepillantást a lelkembe.
Úgyszólván az első szavaknál észrevettem, hogy tapasztalt emberrel van dolgom, aki megért engem. Már pedig nekem erre volt szükségem; mert akkoriban még nem voltam úgy, mint most, amennyiben nem volt meg bennem a világosság, hogy beszélni is tudjak ezekről a dolgokról. Csak később adta meg nekem az Úr, hogy ne csak megértsem azokat a kegyelmeket, amelyeket Ő Szent Felségétől kapok, hanem, hogy meg is tudjam azokat magyarázni. Olyasvalakire volt tehát szükségem, aki mindezen átment, hogy így engem tökéletesen megérthessen és megmagyarázhassa ezeknek a dolgoknak mibenlétét.
Ez a szent ember mindent nagyon világossá tett előttem. Mert addig én a nem képzeleti látomásoknak még a lehetőségével sem voltam tisztában, sőt azt hiszem, még azt sem értettem át egészen, hogy miként van a dolog azokkal, amelyeket lelki szemeimmel látok. Úgy tudtam akkor még, hogy csakis az olyanokkal érdemes törődni, amelyek testi szemeink előtt jelennek meg, már pedig ilyenekben nekem soha sem volt részem. Ez a szent ember mindezt megérttette velem, töviről-hegyire megmagyarázta, s végül azt mondta, ne szomorkodjam, hanem áldjam az Urat érte. Legyek teljesen meggyőződve arról, hogy Isten lelke működik bennem, s hogy a hit igazságain kívül nincs semmi, ami annyira igaz volna, s amit oly biztosan hihetnék, mint ezt. Nagyon örömest beszélgetett velem, s minden képzelhető szívességet és jóságot megtett értem. Azóta is mindig nagy gondja volt reám, s ő is közölte velem ügyes-bajos dolgait. Mivel pedig látta, hogy nagy bennem a bátorság, s hogy az én vágyaim is mind arra a tökéletességre irányulnak, amelyet ő már tényleg gyakorolt, - mert az tény, hogy az Úr magasröptű vágyakat oltott belém, - nagyon örült, ha velem találkozhatott. Ha ugyanis valakit az Úristen már arra a fokra juttatott, amelyen ő volt, akkor nincs ahhoz fogható öröm és boldogság, mint ha az ember olyasvalakivel akad össze, akin látni véli az Úr ugyanezen ajándékainak zsengéit. Mert akkor, azt hiszem, én nálam valóban még csak zsenge kezdetről lehetett szó, vagy nem sokkal többről, s adja Isten, hogy most is legyen bennem legalább annyi!
Nagyon megesett a szíve rajtam; s azt mondta, hogy a földi szenvedéseknek egyik legnagyobbika éppen az, amely reám nehezült, tudniillik a jó embereknek elítélő véleménye. Szerinte még sok szenvedés vár reám, mert nekem állandó vezetésre volna szükségem, ebben a városban pedig senki sincs, aki engem megértene. De hogy ő majd beszél a gyóntatómmal, s azzal az illetővel, akitől legtöbbet kellett szenvednem, tudniillik azzal a házas úriemberrel, akit volt alkalmam említeni. Ez ugyanis valamennyi közül legjobban szeretett engem, s ezért mindenképen küzdött ellenem. Istenfélő és szent életű ember lévén, mivel engem még nem sokkal azelőtt annyira rossznak ismert, nem volt képes belenyugodni ezekbe a dolgokba.
A szent férfiú csakugyan úgy is tett; beszélt mindkettőjükkel; megnyugtatta őket okokkal és érvekkel, s lelkükre kötötte, hogy ne ijesztgessenek többé engem. A gyóntatómmal könnyű dolga volt, ellenben a lovaggal annál nehezebb, olyannyira, hogy nem is tudta teljesen meggyőzni őt, annyit azonban mégis elért nála, hogy azóta nem rémítgetett oly nagyon.[5]
Abban állapodtunk meg, hogy ezentúl majd megírom neki, hogy mi történik velem, s hogy sokat fogunk egymásért imádkozni. Akkora volt ugyanis benne az alázatosság, hogy jelentőséget tulajdonított egy ilyen magamforma nyomorult lény imáinak, ami miatt egészen meg voltam szégyenülve. Nagy örömet okozott nekem mindezzel és teljesen megvigasztalt. Azzal búcsúzott el tőlem, hogy gyakoroljam egészen nyugodtan továbbra is a belső imát; ha pedig valami kétségem támadna, közöljem a gyóntatómmal, sőt, nagyobb biztonság kedvéért, mondjak el neki mindent. Ezzel azután teljes nyugalomban élhetek.
Ezt a teljes nyugalmat azonban én nem tudtam állandóan élvezni, mert az Úr engem úgy vezetett, hogy mindig féljek attól, sőt, ha mások állították, kész legyek el is hinni, hogy az ördög játszik velem. Egy szóval, senki sem volt képes bennem több félelmet, vagy pedig biztonsági érzetet kelteni, mint amennyit az Úr akart az ő révükön a lelkembe helyezni. Ennek következtében, bár az a szent ember nagyon megvigasztalt és megnyugtatott, nem voltam képes neki annyira hitelt adni, hogy teljesen megszűnt volna bennem minden félelem, különösen nem akkor, amikor az Úr reám küldte azokat a lelki gyötrelmeket, amelyekről most fogok beszélni. Mindamellett, mint mondom, nagyon megvigasztalódtam, s nem szűntem meg hálát adni érte az Úristennek, s az én dicső atyámnak, Szent Józsefnek. Úgy éreztem ugyanis, hogy ez utóbbinak köszönhetem ezt az összejövetelt, amennyiben Alcantarai Péter generális kommisszáriusa - megbízott általános főnöke - volt a Szent Józsefről nevezett rendtartománynak, én pedig éppen Szent Józsefhez és Miasszonyunkhoz szoktam volt ebben az ügyben legtöbbet imádkozni.
Néha megtörtént velem - s még most is előfordul, habár nem olyan gyakran - hogy olyan rendkívül nagy szenvedés nehezült lelkemre, s ugyanakkor olyan heves testi fájdalmak és betegségek gyötörtek, hogy nem tudtam már hová lenni. Máskor is megesett ugyan, hogy talán még ezeknél is nagyobb testi kínjaim voltak, mivel azonban lelkemet nem bántotta semmi, nagyon jókedvűen tudtam őket elviselni. Mikor azonban a kettő együtt jelentkezett, akkora volt a szenvedésem, hogy roskadoztam alatta. Olyankor elfelejtettem mindazt a sok kegyelmet, amelyet az Úrtól kaptam, s csupán csak olyanféle homályos emléküket őriztem meg, mintha álom lett volna az egész, ami azután még jobban kínzott. Értelmem annyira elhomályosodott, hogy ezernyi kétség és gyanú merült föl bennem, hogy félreértettem mindazt, ami bennem történik. Hogy valószínűleg az egész csak képzelődés volt. Hogy elég, ha önmagamat csalom, minek ezenfelül még annyi jó embert is rászedni! Olyan gonosznak éreztem magamat ilyenkor, hogy azt hittem, az én bűneim az okai mindannak a gonoszságnak és eretnekségnek, amely napjainkban botránkoztatja a világot.
Ez egy sajátságos faja a hamis alázatosságnak, amelyet az ördög talált ki, hogy feldúlja a nyugalmamat, s megpróbálja lelkemet kétségbeesésbe dönteni. Most már tudom tapasztalatból, hogy az ördögtől származik, s amióta látja, hogy lelepleztem, nem is gyötör ilyesmivel oly gyakran, mint annak előtte szokta tenni. Ez világosan kitűnik abból a nyugtalanságból és zavarból, amellyel kezdődik, és abból, hogy egész tartama alatt csupa felfordulás, sötétség, levertség, szárazság, az imára és bármi jóra való tehetetlenség uralkodik az emberben. Úgy látszik, mintha fojtogatná a lelket és megbénítaná a testet, úgyhogy egy lépést se tudjon bármiben is előre tenni. Mert az igazi alázatosság hatása alatt a lélek ugyan felismeri hitványságát; fájdalmat okoz neki saját mivoltának látása; s nagyon is elítélő módon gondolkozunk saját gonoszságunkról – annyira elítélően, mint ahogy mondtam, s hozzá érezzük, hogy igazunk van - azonban a lélek mindamellett ment minden zavartól, homálytól, szárazságtól, sőt ennek éppen az ellenkezője következik be, amennyiben jól érzi magát, nyugodt, s édesség és világosság vonul belé. Igaz ugyan, hogy fájdalmat érez, másrészt azonban ez a fájdalom erősíti. Belátja, mekkora kegyelem az Isten részéről, hogy ő ezt a fájdalmat érzi, s hogy mennyire üdvös ez reá nézve. Keservesen bánja, hogy vétkezett Isten ellen, másrészt azonban lelkesíti őt az Ő végtelen irgalma. A kegyelem fényének hatása alatt megszégyenülve borul le, s dicsőíti az Urat azért, hogy akkora türelmet tanúsított irányában.
Ellenkezőleg ebben az ördögtől származó másik fajta alázatosságban nincs semmi világosság, amely jóra vezetne. Isten úgy tűnik föl előtte, mint aki tűzzel-vassal pusztít el mindent. Csak a szigorú igazságos bírót látja maga előtt; s bár hiszi, hogy irgalmas is, - mert hiszen annyi ereje nincs az ördögnek, hogy ebbeli hitét megingassa, - ebből sem merít semmi vigasztalást. Sőt ellenkezőleg, ha elgondolja ennek az irgalomnak nagyságát, még kínosabban vergődik annak láttára, hogy mekkora kötelezettségei lettek volna vele szemben.
Egyike ez az ördög legkínosabb, legravaszabb és legleplezettebb fondorlatainak valamennyi közül, amelyeket én ismerek. Azért akarnám én Kegyelmedet erre figyelmeztetni, hogy abban az esetben, ha szintén ki volna téve ilyesminek, legyen jó előre fogalma róla és képes legyen azt fölismerni. Föltéve természetesen, hogy marad annyi értelme, hogy képes azt fölismerni! Mert ne gondolja azt, hogy tudományon és éles észen múlik a dolog. Nálam mindkettő hiányzik, de ha egyszer megszűnt a kísértés, magam is belátom, hogy mily ostobaság az egész. Megértettem azonban azt is, hogy az Úrnak ilyenkor úgy tetszik, hogy megengedi, és fölhatalmazza a rossz szellemet erre, amint fölhatalmazta arra, hogy megkísértse Jóbot, csakhogy természetesen, tekintettel hitványságomra, nem engedi, hogy oly kegyetlenül bánjék velem.
Reám jött egyszer ez a kísértés, s - most emlékszem reá, hogy Úrnap előestéjén volt, amely ünnep iránt én különös áhítattal viseltetem, ha nem is akkorával, mint illenék - s ez alkalommal csupán az ünnep napjáig tartott. Máskor ugyanis eltart egy, két, sőt három hétig, - talán még tovább is, nem tudom - főleg pedig a nagyhéten fog el, amely pedig azelőtt reám nézve a legélvezetesebb imádság ideje volt. Ilyenkor hirtelen megtámadja értelmemet, még pedig olykor annyira gyerekes dolgokkal, hogy máskor nevetni tudnék rajtuk, s tetszése szerint fejtetőre állít benne mindent. A lélek, mintha láncra volna verve, nem ura többé önmagának és nem képes más gondolattal foglalkozni, mint azokkal az ostobaságokkal, amelyeket az ördög állít eléje. Ezeknek a dolgoknak nincs semmi értelmük; az egésznek nincs se füle, se farka: s mégis úgy fojtogatják a lelket, hogy nem tud hová lenni. Tényleg megtörtént velem, hogy egészen úgy éreztem, mintha az ördögök labdáznának a lelkemmel s ez nem volna képes kimenekülni karmaik közül. Kimondhatatlan az, hogy mit szenved ilyenkor a lélek. Szegényke, keresne védelmet, az Úristen azonban megengedi, hogy sehol se találjon. Nem marad benne más, mint a szabad akarat, bár az sem lát tisztán, hanem nézetem szerint úgy van, mintha sűrű fátyol borítaná a szemét. Úgy érzi magát, mint az az ember, aki számtalanszor ment már valamerre, úgyhogy az éjjeli sötétben is megtalálja az útját, s a megszokás folytán elmegy rajta minden botlás nélkül; mivel ugyanis nappal eleget látta, el tudja kerülni annak veszélyeit. Hasonlóképen kerüli el ez a lélek is a bűnt, nézetem szerint egyszerűen a szokás hatalmának következtében, eltekintve attól, hogy az Úr oltalmazza meg tőle, ami természetesen a fődolog.
A hit ilyenkor tetszhalott és mélységesen alszik (ugyanez áll a többi erényekről is), de azért nem veszett el, mert hiszen az ember erősen hiszi az Anyaszentegyház tanítását; azonban úgy látszik, mintha csak szájjal vallaná, míg bensőleg, mintha elnyomták és eltompították volna. Úgy emlékszik Istenre, mintha valaha réges-régen, jó messziről hallott volna róla beszélni. Szeretete úgy ellanyhul, hogy, ha beszélnek előtte Istenről, úgy hallgatja, mint valami olyan dolgot, amelyet muszáj hinnie, mert az Egyház tanítja; arra azonban, hogy ő maga hogyan érzett vele szemben, egyáltalában nem emlékszik. Ha elmegy imádkozni, vagy félrevonul a magányba, csak növeli szorongását. Az a gyötrődés, amelyet magában érez, (a nélkül, hogy az okát tudná), elviselhetetlen valami, s nézetem szerint némileg a pokolnak hasonmása. Ez tényleg így is van, amint az Úr egy látomásban tudtomra adta, mert a lelket tűz emészti, a nélkül, hogy tudná, ki és hogyan rakja azt alája; sem pedig, hogy miképpen szabaduljon tőle, vagy hogyan oltsa el. Ha olvasásban keres enyhülést, úgy van vele, mintha a betűket sem ismerné. Megtörtént velem, hogy ilyen állapotban egyszer egy szentnek életrajzát vettem elő; meg akartam próbálni, vajon képes lesz-e lekötni figyelmemet, s vigasztalást kerestem az ő szenvedéseinek ecsetelésében. Négyszer vagy ötször olvastam el belőle ugyanannyi sort, s bár spanyolul volt írva, a végén kevesebbet értettem belőle, mint az elején, úgyhogy abba kellett hagynom. Ez igen sokszor megtörtént velem, s ezt az egy esetet csak azért említem, mert jobban megmaradt az emlékezetemben.
Társalogni valakivel: ez még rosszabb. Ilyenkor ugyanis az ördög olyan epéssé és ingerlékennyé tesz, hogy úgy érzem, mintha mindenkit meg akarnék enni. Erről én nem tehetek, s azt hiszem, már az is valami, ha megfékezem magamat. Azaz hogy jobban mondva az Úr az, aki ilyenkor kezében tart bennünket, s nem engedi, hogy bármit is mondjunk, vagy tegyünk, ami embertársunknak kárára volna, vagy pedig az Úristent sértené.
Elmenni a gyóntatóhoz ?!... Nem rossz gondolat, de az az egy bizonyos, hogy sokszor megtörtént velem, amit most mondok. Annak ellenére, hogy akkori és mostani lelki vezetőim igazán szentéletű emberek, ilyenkor olyanokat vágtak a szemembe s oly kíméletlenül megszidtak, hogy mikor utóbb elmondtam nekik, ők maguk is elcsodálkoztak rajta, s azzal mentegették magukat, hogy akaratuk ellenére csúszott ki a szájukon. S habár föltették magukban, hogy nem bánnak velem többé úgy, ha efféle testi és lelki szenvedéssel fordulok hozzájuk, - mert hiszen utólag megbánták és vádolták is magukat miatta - s bár elhatározták, hogy ilyen esetekben részvéttel lesznek irányomban, s megvigasztalnak: nem voltak képesek ezt megtartani. Nem azt akarom mondani, hogy rossz szavakat használtak volna, vagy olyasmit, ami bűn volna Isten ellen: de olyanokat mondtak, amilyen kellemetlen dolgokat csak szabad mondani a gyóntatószékben. A szándékuk . mindenesetre az volt, hogy alkalmat adjanak nekem az önmegtagadás gyakorlatára; aminek én egyébként örülni szoktam és készséggel viselem el: ebben a lelki állapotban azonban gyötrelem volt reám nézve.
Ilyenkor azután az a gondolatom támadt, hogy félrevezetem őket. Elmentem tehát hozzájuk, s egészen komolyan figyelmeztettem, hogy őrizkedjenek tőlem, mert lehetséges, hogy rászedem őket. Azt én természetesen igen jól tudtam, hogy szántszándékkal nem tennék ilyesmit, s hogy nem akartam hazudni: azonban ilyenkor tele voltam ijedezéssel. Egyikük észrevette, hogy kísértés az egész s azt felelte rá, hogy e felől nyugodtan alhatom; mert még ha volna is ilyenféle szándékom, neki van magához való esze, s nem engedi magát rászedetni. Ez nagyon megvigasztalt.[6]
Néha - illetve majdnem mindig, vagy legalább is legtöbbször - a szentáldozás után visszanyertem lelki nyugalmamat; sőt olykor, abban a pillanatban, amidőn magamhoz vettem az Úr testét egyszerre olyan jól éreztem magamat lelkileg és testileg, hogy egészen elcsodálkoztam rajta. Azt mondhatnám, abban a percben lefoszlott lelkemről a sötét köd, kisütött a nap, s beláttam, hogy micsoda ostobaságokba voltam belemerülve. Máskor elég volt egy szó az Úr ajkairól; például mikor egyszerűen így szólt hozzám: „Ne szomorkodjál; ne félj” - amint már másutt is említettem - egyszerre oly tökéletesen kigyógyultam, mintha soha semmi bajom sem lett volna. Vagy ha látomásban részesített: annak is megvolt ez a hatása. Ilyenkor azután élvezet volt megvigasztalódnom az Úristennél. Panaszkodtam előtte, hogyan tudja elnézni, hogy nekem annyi gyötrelmet kell elviselnem. De hát, persze, ez a szenvedés gazdagon meg volt fizetve, mert utána majdnem mindig bőven volt részem nagy kegyelmekben. Igazán, úgy látszik, hogy a lélek úgy kerül ki ebből a kínból, mint az arany az olvasztó tégelyből: megtisztulva, s bizonyos tekintetben megdicsőülve, hogy annál méltóbb legyen azután saját bensejében szemlélni az Urat. Ezek a látszólag elviselhetetlen szenvedések ilyenkor azután olyan kicsinyeknek látszanak, s az ember szeretné őket újra végig szenvedni, ha ezzel szolgálatot tehetne az Úrnak. S még ha ennél is több gyötrelemre és üldözésre volna is kilátás, tekintve, hogy mindezt elviseli az ember az Úrnak megbántása nélkül, sőt örül annak, hogy érette szenvedhet: mindez nagy lelki javára válik. Bár az is igaz, hogy én mindezt nem úgy viseltem el, amint kellett volna, hanem nagyon is tökéletlenül.
Máskor meg másfajta szenvedéseim voltak és vannak, amidőn teljesen elveszítem a képességet arra, hogy valami jót gondoljak, vagy óhajtsak megtenni, s úgy a lelkem, mint a testem egészen elnehezül és tehetetlenné válik. Az előbb említett kísértések és nyugtalanságok azonban nem járnak vele; hanem csak valami unottság fogja el a lelket, aminek nem tudja okát adni, és semmi sincs kedvére. Ilyenkor azután, hogy elfoglaljam magamat, igyekeztem, meglehetősen erőltetve, külső jó cselekedeteket gyakorolni, de van is azután alkalmam belátni, hogy milyen kevésre képes az emberi lélek, ha egyszer a kegyelem napja elrejtőzik; ami ugyan nekem nem nagyon fájt, mert némileg jól esett saját hitványságomat látnom.
Máskor ismét nem vagyok képes összefüggő módon és nyugodtan gondolkozni akár Istenről, akár másvalami jóról, sem pedig elmélkedni, még ha egyedül vagyok is; de azért érzem, hogy ismerem Őt. Ebben az esetben világosan látom, hogy az értelem és a képzelőtehetség ütöttek ellenem pártot, míg ellenben az akarat, nézetem szerint, jó irányban maradt és kész minden jóra. Ami az értelmet illeti, az úgy megbomlott, akárcsak a dühöngő őrült, akit senki sem képes megkötözni. Egy Hiszekegy nem sok, de annyi időre sem tudom lecsillapítani. Olykor nevetek rajta, s belátva nyomorúságomat, csak hagyom és nézem, hogy mit csinál. Hiszen hála Istennek sohasem tér át valami rosszra, hanem csak közömbös dolgokkal foglalkozik, s majd ezt, majd azt, majd meg amazt kapja föl. Ilyenkor látom azután, mily óriási kegyelme az Úrnak, mikor megköti ezt a bolondot a tökéletes szemlélődésben. Szeretném tudni, mit szólnának azok, akik olyan hízelgő véleményt táplálnak rólam, ha látnák bennem ezt a felfordulást. Igazán sajnálom a lelket, mikor tapasztalom, hogy ilyen rossz társaságba keveredett. Azt szeretném, hogy szabad legyen, s azért így szoktam fohászkodni az Úrhoz: „Ó én Istenem, mikor fog már egyszer az én lelkem a maga egészében dicsőíteni téged? Mikor fognak összes lelki tehetségeim együttesen élvezni? Ne engedd Uram, hogy ennyire szerteszéjjel szakadjon, s minden darabja a maga szeszélyét követhesse.”
Ez az állapot sokszor előfordul nálam, s olykor belátom, hogy nagyrészt rossz egészségi állapotomnak a következménye. Ilyenkor fogom csak fel, hogy mekkora kárt tett bennünk az eredeti bűn, mert ez az oka, ha nem csalódom, annak, hogy képtelenek vagyunk állandóan élvezni ezt a nagy kincset. De meg azután nagy részük van ebben bizonyára vétkeimnek is, mert ha nem követtem volna el annyit, szilárdabban volnék megerősödve a jóban.
Még egy másik nagy szenvedésben is volt részem. Sok mindenféle könyvet olvastam össze a belső imáról, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy hála az Úristen fölvilágosító kegyelmének, azt én már mind tudom, ami bennük van, s így nem szorulok többé rájuk. Félre is tettem őket, s inkább a szentek életrajzát vettem elő, mivel ugyanis ez az olvasmány érezteti velem, hogy mily messze állok tőlük az Úristen szolgálatában, s úgy találom, hogy üdvös és buzdító hatást gyakorol reám. Ennek kapcsán azonban arra a tudatra ébredtem, hogy nagyon is csekély alázatosság részemről, ha a belső imának olyan magas fokán képzelem magamat. Mivel pedig az ellenkezőjét szintén nem tudtam magammal elhitetni, sokat gyötrődtem miatta, míg csak egyes tudós emberek, főleg pedig az áldott jó Alcantarai Péter testvér azt nem mondották nekem, hogy ne törődjem vele. Világosan látom, hogy igazában még csak el se kezdtem szolgálni az Úristennek, másrészt pedig olyan kegyelmeket kapok Ő Szent Felségétől, amilyeneket rendesen csak igen kiváló lelkeknek osztogat; hogy én vagyok a megtestesült gyarlóság, eltekintve attól az egytől, hogy nagyok bennem a vágyak és nagy a szeretet. Mert ez utóbbi pontban, azt kell látnom, megsegített az Úr, olyannyira, hogy valamelyest mégis csak tudok neki szolgálni. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy szeretem őt, azonban tetteim és az a sok tökéletlenség, amelyet magamon látok, egészen kétségbe ejtenek.
Olykor lelkemre egy bizonyos fajta hülyeség nehezül, - én legalább ezt a nevet adtam neki. Ilyenkor úgy érzem, hogy nem teszek se jót, se rosszat, hanem csak gépiesen haladok a többiek után. Nem érzek sem fájdalmat, sem boldogságot; sem nem élek, sem nem halok; sem nem örülök, sem nem szomorkodom; szóval úgy látszik, mintha teljesen érzéketlen volnék. Nézetem szerint ilyenkor a lélek olyan, mint egy kis szamár, amely legelészik, táplálkozik, - mivelhogy enni adnak neki, - de teszi mindezt úgyszólván teljesen érzéketlenül. Azt hiszem ugyanis, hogy a léleknek kijut ebben az állapotban egyik-másik nagy kegyelemből, amellyel Isten eteti, mert hiszen különben nem nyugodnék bele abba, hogy folytatnia kell ezt a nyomorúságos életet, s nem venné azt olyan közömbösen; azonban nem érzi azokat az indulatokat és hatásokat, amelyekből ilyen kegyelmekre lehetne következtetni. Ilyenkor azt hiszem, a lélek úgy van, mintha valami igen enyhe szellőben vitorláznék, amely észrevétlenül, de mindamellett hathatósan viszi előre.
Az előbb említett esetekben ugyanis oly nagyok a hatások, hogy a lélek úgyszólván azonnal látja saját javulását; hirtelenében csak úgy forrnak benne a vágyak, s nem tud annyit tenni, hogy beérné vele. Ez a hatása például a szeretet amaz indulatainak, amelyekről szóltam, mihelyt Isten megadja őket valakinek. Olyanok ezek, mint azok az apró kis források, amilyeneket magam láttam, amelyekben a víz szünet nélkül hajtja fölfelé a homokot. Igazán azt hiszem, hogy ez a példa és hasonlat egészen természethűen festi azon lelkek állapotát, akik így vannak. Állandóan forr bennük a szeretet; folyton azon jártatják az eszüket, hogy mi mindent fognak megtenni; s épp oly kevéssé tudnak veszteg maradni, mint az a víz, amely nem tűri magában a földet, hanem folyton kiveti magából. Tényleg, a lélek is igen gyakran van így. Úgy elfogja a szeretet, hogy nem tud megnyugodni, s nem fér magába. Teljesen át lévén itatva attól a szeretettől, s tudván azt, hogy az nem fog csökkenni benne, másokat is szeretne vele megitatni, hogy vele együtt dicsérjék Istent.
Ó hányszor gondolok arra az élő vízre, amelyről az Úr a szamariai asszonynak beszélt. Nagyon szeretem ezt az evangéliumi részletet, sőt szerettem már egészen kicsi koromban is, amikor pedig még nem volt olyan tiszta fogalmam erről a kincsről, mint most. Hányszor kértem az Urat, hogy adjon nekem abból a vízből, mikor nézegettem ezt a jelenetet egy képen, amely ott volt az egyik szobánkban, s amelyen ez a felirat volt olvasható: „Domine, da mihi hanc aquam.” Uram adj nekem ebből a vízből.[7]
Nagy tűzhöz is lehet hasonlítani, amelynek, hogy ki ne aludjék, folyton új anyagra van szüksége. Úgy vannak ezek a lelkek is, amelyekről beszélek: akármibe kerüljön is, folyton szeretnék hordani a fát, csakhogy ez a tűz tovább éghessen. Én olyan nyomorult vagyok, hogy megelégedném már azzal is, ha akadna legalább mindig néhány szalmaszálam, amivel éleszthessem, mert olykor, sőt gyakran, nincs is már egyebem. Néha nevetek rajta, de néha igen rosszul esik. A belső indulat arra ösztönöz, hogy legalább valami szolgálatot tegyek az Úrnak, s ha már képtelen vagyok más egyébre, legalább díszítem a szobrokat ágakkal és virágokkal; vagy kisöprök és földíszítek egy kápolnát; vagy más egyéb ilyen, annyira kicsinyes dolgot csinálok, hogy szégyenlem magam miatta. Ha végeztem is néha valamelyes önsanyargatást, az is igen kevés volt, s beláttam, hogy hacsak a jó akaratomat nem nézi az Úr, az egésznek semmi értéke sincs, én magam is kinevettem érte magamat.
Mekkora szenvedés az, ha valamely lélekben a jó Isten erősen fölszítja ennek a szeretetnek tüzét, s nem ad neki testi erőt, hogy tehessen Őérette valamit. Ez igen nagy kín. Egyrészt ugyanis hiányzik a testi erő ahhoz, hogy egy kis fát rakhasson erre a tűzre, másrészt pedig halálos félelmet áll ki, nehogy kialudjék, s így bensőleg önmagát emészti; valósággal hamuvá lesz; könnyekben olvad föl; és megég: ami nagy gyötrelem, de egyúttal nagy élvezet is.
Dicsőítse is teljes szívéből az Urat az a lélek, amely, miután idáig jutott, kapott Tőle elegendő testi erőt az önsanyargatáshoz; vagy pedig tudományt, tehetséget és szabadságot ahhoz, hogy szentbeszédeket tarthasson, gyóntathasson, és lelkeket vezethessen Istenhez. Mert igazán az ilyen nem is tudja, nem is érti, hogy mekkora boldogságban van része, hacsak nem volt alkalma tapasztalni, hogy mekkora szenvedés az, mikor az ember semmit sem tehet az Úr szolgálatában, s a mellett folyton igen sokat kap Őtőle. Legyen áldott mindenért, és dicsőítsék Őt az angyalok! Ámen.
Nem tudom jól teszem-e, ha ennyi minden aprólékosságot írok össze. Mivel azonban Kegyelmed ismételten azt üzente nekem, hogy bátran szaporíthatom a szót, s hogy ne hagyjak ki semmit, világosan és őszintén akarom leírni mindazt, ami eszembe jut. Azért természetesen kénytelen-kelletlen sokat elmellőzök, mert hiszen máskülönben sokkal több időt kellene ráfordítanom, - már pedig, mint említettem, az időnek éppen nem vagyok bőviben, de meg azután talán semmi haszna se volna.

_________________________________

[1] Alcantarai Szent Péternek ezen első ávilai tartózkodása 1558 augusztus havában volt.

[2] Alcantarai Szent Péternek műve, amelyről a szentanya itt beszél, két részre oszlik, az elsőnek címe: „Az imádság és az elmélkedés”, a másodiké: „Az áhítat”. XV. Gergely pápa azt mondta e műről, hogy „ragyogó, fényes világosság, amely mutatja a lelkeknek az égbe vezető utat”, s kifejezte abbeli nézetét, hogy a benne foglalt tanítás „mennyei” és hogy azt „maga a Szentlélek sugallta.”

[3] De-Ulloa Doňa Guiomár, aki a szentanyának hűséges barátnője és zárdáinak jótevője volt.

[4] Találkozásaiknak színhelyei voltak a Mosen-Rubi kápolna, a székesegyház és a Szent Tamás-plébániatemplom, az utóbbiban még most is őrzik azt a karosszéket, amelyben ilyen alkalmakkor Alcantarai Szent Péter ülni szokott. A mennyezet alatt lóg láncokkal a boltozathoz erősítve.

[5] Alcantarai Szent Péter életírója, Marchese, elmondja, hogy Alvarez Boldizsár atyát nagyon megnyugtatták a szentnek érvei, még inkább azonban bizonyos felvilágosítások, amelyeket tőle ezen, t. i. Szent Terézia lelki életével összefüggő kérdésekre vonatkozólag kapott. Joggal hihetjük, hogy Alcantarai Szent Péternek értekezése Szent Terézia imájáról, amelynek szövege ránk maradt, azonos ezekkel a Marchese által említett fölvilágosításokkal. A Szent valószínűleg 1558 és 1560 közt írta.

[6] Ez a bekezdés szép példája Szent Terézia előkelő, finom humorának. Az illető gyóntató Grácián margójegyzete szerint Alvarez Boldizsár atya volt.

[7] A szentanya így írja: „Domine da miqui aquan”. Szülői házában volt ez a felirat egy kép alatt, mely a szamariai asszony jelenetét ábrázolta. Édesatyja halála után a kép a Megtestesülés-zárdába került, s most is ott őrzik. A szentanya egész élete folyamán nagy áhítattal viseltetett ezen evangéliumi jelenet iránt és gyakran ismételgette e szavakat: „Uram, adj nekem abból az élő vízből, amelyet ennek a szamariai asszonynak adtál.” Az ávilai Szent József-kolostorban egy kút mellett állította föl a szamariai asszony képét Medinában remetelakot építtetett tiszteletére, amelyben ivóvíz csörgedezett egy medencébe. Ö maga és leányai is ebből szoktak inni.