Önéletrajz - XVI. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat, s elmondja, miképpen szabadult meg aggodalmaitól és hogyan győződött meg arról, hogy jó szellem beszél hozzá.


Az Úristen nagy kegyelmei közé számítom azt, hogy ilyen bátorságot öntött belém az ördöggel szemben. Igen hátrányos dolog ugyanis, ha valamely lélek gyáva és Isten megbántásán kívül egyébtől, holmi semmiségektől retteg.
Hiszen a mi Királyunk mindenható, s akkora Úr, hogy minden kénytelen neki engedelmeskedni. Nincs tehát mitől félnünk, föltéve, hogy, amint mondottam, igazságban járunk Ő Szent Felsége előtt és tiszta lelkiismerettel bírunk. Erre irányuljon - azt szeretném én - minden félelmünk, arra tudniillik, hogy egy pillanatig se helyezkedjünk szembe Azzal, aki képes bennünket ugyanabban a pillanatban megsemmisíteni. Ha ellenben Ő Szent Felsége meg van velünk elégedve, akárki legyen is az, aki ellenünk támad: ő fogja a rövidebbet húzni.
Azt mondhatná erre valaki, s tényleg igaza is volna: „Úgy ám! De vajon hol van az a tökéletes lélek, amely mindenben kedvére tesz az Úrnak, s így nem kell félnie?!” Hát hiszen az enyém nem ilyen, ez az egy bizonyos; sőt nagyon is nyomorult, haszontalan, s tele van ezernyi tökéletlenséggel. Azonban Isten nem úgy ítél, mint az emberek: Ő ismeri a mi gyarló voltunkat. A lélek pedig olyan jelenségeket tapasztal önmagán, amelyekből belátja, hogy igazán szereti Istenét. Mert, akik egyszer eljutottak erre a fokra, azoknál a szeretet már nincs úgy elleplezve, mint a kezdőknél, hanem heves indulatokban nyilvánul, mint majd elmondom, vagy talán már említettem is, és epesztő vágyban Isten látása után. Az embert minden untatja, fárasztja és gyötri, hacsak nem foglalkozhat Istennel, vagy nem dolgozhat érte. Nincs számára pihenés, amely ne volna terhére, mivelhogy távol érzi magát egyetlen igazi pihenésétől. Szóval, mint mondom, ez mind megannyi világos jele a szeretetnek, amelyet tehát lehetetlen észre nem venni.
Megesett velem más alkalommal, hogy egy bizonyos ügy miatt, amelyről még majd beszélek, sokat kellett szenvednem, ellenem fordult majdnem az egész város, amelyben lakom, s az én rendem;[1] és sokat gyötrődtem mindenféle, nagyon is aggasztó körülmény miatt. Ekkor így szólt hozzám az Úr: „Mitől félsz? Nem tudod, hogy mindenható vagyok?! Teljesíteni fogom, amit neked megígértem.” És csakugyan így is lett, s minden jóra fordult; én pedig abban a pillanatban olyan erőt éreztem magamban, hogy kész lettem volna még ennél is újabb, még ennél is nehezebb vállalatokba bocsátkozni, csakhogy szolgálhassak neki, és szívesen kezdtem volna újra minden szenvedést. Ez annyiszor megtörtént velem, hogy nem is tudnám a számát megmondani.
Sokszor részesített szemrehányásokban, s ezt megteszi most is, ha gyarlóságokat követek el. Az ilyesmi azután egészen megsemmisíti a lelket, másrészt azonban a javulás útjára is tereli, mert hiszen Ő Szent Felsége, mint mondottam, a tanáccsal együtt orvosságot is ad. Máskor meg ezek a szavak az én előbbi életem bűneire emlékeztetnek, különösen olyankor, midőn az Úr valami igen kiváló kegyelemben akar részesíteni. Ilyenkor a lélek úgy érzi magát, mintha tényleg az igazi ítélőszék előtt állna; a szavak ugyanis oly világos megismerés kíséretében állítják eléje az igazságot, hogy azt sem tudja, mitévő legyen. Máskor veszedelmekre figyelmeztetnek, amelyek vagy engem fenyegetnek, vagy másokat; jövendő dolgokat mondanak két-három esztendővel előre; ez sokszor megesett, s mindig beteljesedett. Egyik-másikról talán majd beszélek is még. Egyszóval sok mindenféle jel mutatja, hogy a dolog Istentől van, olyannyira, hogy nézetem szerint ezt nem lehet kétségbe vonni.
A legbiztosabb eljárás azonban, amelyet magam is követek, s amely nélkül nem érezném magamat nyugodtnak, az, hogy az ilyesmit azonnal közöljük a gyóntatóval. Erre különösen mi nők vagyunk ráutalva, mert nincs hittudományi képzettségünk; de meg azután ez nem járhat semmi kárral, ellenben annál több hasznot hoz a lélekre. Maga az Úr is sok esetben meghagyta nekem, hogy tárjam föl gyóntatóm előtt egész lelkemet, s mondjam el neki azokat a kegyelmeket, amelyekben ő részesít. Hogy tudós embert válasszak lelki vezetőmül, s hogy engedelmeskedjem neki. Ezt igen sokszor megparancsolta nekem.
Volt egy gyóntatóm, aki gyakran ugyancsak próbára tette a türelmemet, sőt olykor annyira meggyötört, hogy egészen elszomorodtam, és nagyon szenvedtem. Pedig azért, nézetem szerint, éppen ő szolgált legnagyobb lelki hasznomra.[2] S bár egyébként nagyon ragaszkodtam hozzá, olykor kísértésben voltam, hogy otthagyjam, mert úgy láttam, hogy az a lelki szenvedés, amelyet nekem minduntalan okoz, zavarólag hat belső imámra. Ahányszor azonban végre akartam hajtani ezt a szándékomat, azonnal hallottam a szózatot, amely azt mondta, hogy ne tegyem, s egyúttal sokkal lesújtóbb szemrehányásokkal illetett, mint amilyent gyóntatómtól szoktam kapni. Olykor már egészen oda voltam: az egyik oldalról szidás, a másikról szemrehányás! Pedig hát minderre szükségem volt, mert akaratom nem volt még megfékezve. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy az nem engedelmesség, ha valaki nem kész szenvedni; s hogy nézzem azt, mennyit szenvedett Ő, s akkor mindent könnyűnek fogok találni.
Egyike legelső gyóntatóimnak, akkoriban, amidőn már bebizonyult, hogy jó szellem működik bennem, azt tanácsolta nekem, hogy hallgassak ezekről a dolgokról, s ne mondjam el senkinek, mert jobb az ilyesmit titokban tartani. Nekem tetszett a gondolat, mert hiszen amúgy is nagyon nehezemre esett elmondani ezeket a dolgokat gyóntatómnak. Annyira szégyenkeztem, hogy igazán könnyebben tudtam volna súlyos bűnöket meggyónni; különösen, ha nagy kegyelmekről kellett beszámolnom. Ügy éreztem ugyanis, hogy nem hisznek nekem, s hogy kinevetnek. Ez pedig nagyon fájt nekem, mert úgy fogtam föl, hogy tiszteletlenség az Úristen csodás kegyelmeivel szemben. Ezért szerettem volna én hallgatni. Ekkor azonban azt kellett hallanom, hogy ennek a gyóntatónak tanácsa nagyon rossz, s hogy semmi áron se titkoljak el semmit gyóntatóm előtt, mert ez a nyílt eljárás nyújt legjobb biztosítékot. Míg ellenben, ha nem így teszek, megeshetnék, hogy olykor tévedésbe esem.
Valahányszor megtörtént, hogy a belső ima folyamán az Úr valamit meghagyott nekem, a gyóntatóm pedig azzal ellenkezőt parancsolt, az Úr mindig újra és újra kijelentette, hogy gyóntatómnak kell engedelmeskednem. Ő Szent Felsége azután úgy intézte a dolgot, hogy a gyóntató nézete megváltozott, s ő is azt parancsolta, amit az Úr.
Akkoriban, amidőn több spanyol nyelven írt könyvnek olvasását eltiltották, nekem igen rosszul esett a dolog, mert egyiket-másikat szerettem közülök, s nem volt szabad többé hozzájuk nyúlnom, amennyiben csak latin nyelven volt szabad őket olvasni. Ekkor azt mondta nekem az Úr: „Ne szomorkodjál: én majd élő könyvet adok neked.”[3] Nem voltam képes megérteni ezen szavak jelentését, mert akkor még nem voltak látomásaim. Annál jobban megértettem alig néhány nappal később. Az, amit magam előtt láttam, annyi anyagot szolgáltatott a gondolkodásra, s oly mély áhítatba merített, az Úr pedig akkora szeretettel foglalkozott velem és oktatott minden képzelhető módon, hogy azóta igen kevéssé, sőt majdnem egyáltalában nem szorultam könyvekre. Ő Szent Felsége maga volt az az igazi könyv, amelyben szemlélhettem az igazságokat. Áldott könyv, amely úgy belénk vési az olvasandókat és a teendőket, hogy soha sem tudjuk elfelejteni. Hogyan is volna képes az ember látni az Urat sebektől borítva és üldözések súlya alatt szenvedve, a nélkül, hogy ő maga is ne fogadná szívesen, ne szeretné és ne óhajtaná mindezt?! Ki láthatna csak valami keveset is abból a mennyei boldogságból, amely az ő hű szolgáira vár, a nélkül, hogy ezen nagy jutalomhoz képest semmibe se venné mindazt, amit idelent tehetünk és szenvedhetünk ?! Ki szemlélhetné az elkárhozottak gyötrelmeit, a nélkül, hogy ezekhez viszonyítva ne tartaná élvezetnek a földi kínokat, s ne látná be, mekkora hálával tartozik az Úrnak azért, hogy megmentette őt attól a rettenetes helytől?!
Ha Isten is úgy akarja, majd még többet is mondok ezekről a futólag érintett dolgokról, s azért most inkább folytatni akarom életem történetét. Adja az Úr, hogy, sikerült légyen a mondottakat megmagyaráznom. Akinek ezen a téren van tapasztalata, az - meg vagyok róla győződve - meg fogja érteni, s be fogja látni, hogy egyben-másban sikerült is magamat megfelelő módon kifejeznem. Akinek nincs, az más... Nem csodálnám, ha elejétől végig ostobaságnak tartaná az egészet; amit nem is lehetne tőle rossz néven venni, tekintve, hogy én állítom ezeket a dolgokat. Én nem is fogom senkinek szemére vetni, ha így talál beszélni rólam. Adja az Úr, hogy az Ő akaratát tudjam teljesíteni! Ámen.

_________________________________

[1] Ez akkor volt, mikor megtudták, hogy sarutlan női zárdát akar alapítani: 1561-ben, s még inkább, mikor, egy esztendőre rá, tényleg megalapította.

[2] Alvarez Boldizsár atyáról van szó.

[3] De Valdes Don Fernando érsek, főinkvizítor 1559-ben egy Index-et adott ki, amely eretnekkönyveken kívül számos spanyol hitbuzgalmi művet ítélt el pusztán azért, mert a nevezett főpap egyéni véleménye szerint rossz hatást gyakorolhattak egyes lelkekre. Úgy látszik nagyobbrészt a szemlélődéssel foglalkozó művekről volt szó. Granadai Lajos atya, amint egy leveléből kitűnik, nem helyeselte az érsek eljárását. (V. ö. P. Silverio, Obras. I 205.)